Neked elmesélem – Az első és az utolsó

Ede: 1969 januárjában költöztünk el Győrből Tatára. 21 éves voltam, izgatott, mert vonzott az új, az ismeretlen, de egyben lehangolt is, mert megrázó elhagyni az otthonod. Mint utólag megtudtam, jó helyre kerültem, mert a mi társasházunkkal szemközti házban élt egy lány, Anikó, a negyedik emeleten. Ő érettségi előtt állt, én pedig már egyetemista voltam.

Anikó: A két tömb között volt egy hatalmas füves placc, ahol a két öcsémmel rengeteget fociztunk. Szinte folyton kint voltunk a szabadban, játszottunk, terveket szövögettünk, és egy idő után Ede is csatlakozott a kis bandánkhoz. Igazi fiús lány voltam. Felvettem a versenyt a fiúkkal, fociztam, kézilabdáztam és sok gólt szereztem. (mosolyog)

Ede: Öngólt?! (nevet)

Anikó: Jajj, de vicces itt valaki! (nevet) Egy jelentős programunknál történt az áttörés. Gyümölcsöt lopni készültünk a Stranszky-kertekből. (nevet) A város ezen részének igazi kertvárosi, mesebeli hangulata volt, szép házakkal, takaros kertekkel, amikben gondosan ápolt, guszta, finom gyümölcsöket termő fák voltak. Vonzott minket ez a világ. Az odavezető úton egy folyó feletti, öreg kis hídon mentünk át, és Ede jobban vigyázott rám, mint a testvéreim.

Szó nélkül, határozott mozdulattal fogta meg a kezem – innen indult az egész, egy kézfogással.

Ede: Körtét, szilvát loptunk, és egy kis szerelmet is. (nevet)

Anikó: Amikor először lestem meg a negyedik emeletről, azt kérdeztem magamtól, hogy „ki lehet ez az új, nagydarab, pajeszos fiú?” Nem tetszett, de akkor még nem hallottam őt, nem láttam igazán közelről. Később, amikor bekerült a csapatba és megismertem, lehengerelt a modora, a kedvessége. Szépen, udvariasan beszélt, számomra ő volt a megtestesült úriember. A nagymamája nevelte annak.

Ede: A gimnáziumban nem igazán tanultam. Egyszer-kétszer olvastam át a leckéket, amit kellett, megjegyeztem, és így is nagyon jó jegyeket kaptam. Azt gondoltam, hogyha ez ilyen jól megy, akkor az egyetem sétagalopp lesz a számomra. A tanárok biztattak is, hogy mindenképp felvételizzek. A biztatás az egyik legfontosabb, mert megtanulsz hinni magadban.

Szerencsés az, akinek megadatik, hogy legalább egy valaki biztassa élete során.

A tanároknak igaza lett – amíg a korombeli fiúkat mind elvitték katonának, engem nem hívtak be, olyan jól sikerült a felvételim. Felkerültem a veszprémi vegyipari egyetemre. Kéthetente jártam haza, hol vonattal, hol stoppal. Ebben az időszakban levélben szerettük egymást. De az egyetemet félúton abbahagytam…

Anikó: Vág az esze, korrepetálta az osztálytársait matematikából. A baj csak az volt, hogy minden mást csinált tanulás helyett.

Ede: Többször is felmerült bennem a kérdés, hogy bánom-e, hogy így alakult. De nem. Úgy tűnik, nekem az egyetem nem volt fontos. Mindig befelé figyeltem, nem kifele. Hazatértem, és egy szőnyeggyárban kezdtem el dolgozni, vegyésztechnikusként.

Anikó: Sokáig titkolta előlem, hogy gondjai vannak az egyetemen. Én végig abban a tudatban voltam, hogy ő flottul halad előre. Aztán megmutatta az indexét, akkor már tudtam, hogy ennyi. Apósom nem egyszer bántott meg azzal, hogy miattam történt, hogy biztos én tereltem el a figyelmét, de amikor később nagyapává vált, megenyhült a szíve. Egyébként megértem őt. Örökérvényűek József Attila szavai: „Érted haragszom, nem ellened.”

Ede: Az egyetem abbahagyása után 1971-ben rögtön el is vittek katonának. Ismét távol kerültünk. Amikor Anikó meglátogatott, maximum egy-két órát tölthettünk együtt. Volt, amikor kiszöktem érte a laktanyából, és büntetésként fenyítésben részesültem.

Anikó: Megérte?

Ede: Érted, Anikó? (mosolyog)

Ede és Anikó

Anikó: Sokszor mondod nekem, hogy megváltoztam. Nem is értem, sokan miért állnak úgy hozzá a párjukhoz, hogy „majd megváltoztatom”! Az idő, az élet úgyis átformál. A változás természetes, a kérdés csak az, hogy jó irányba tudtok-e fejlődni egymás mellett.

Mi is mások vagyunk, nem azok, akik akkor voltunk, amikor egymásba szerettünk. Ede például végtelenül türelmes volt, ma már sokkal többet morog. Én pedig egy bevállalós, vagány kis nő voltam, egészen a gyerekek születéséig.

Ede: Most már aggódsz.

Anikó: Igen, előttük minden hülyeségben benne voltam, „fejest ugrottam” a dolgokba, és Ede szerette bennem ezt a fajta könnyedséget. De amikor anyává váltam, vigyázni kezdtem magamra, mert annak a három kis életnek szüksége volt rám.

Ede: Anikó lezser, nevetgélős, hangos szőke lány volt, aki gyakran hordta a haját feltűzve „paradicsom” kontyba. Hamar megszerettem. Kellett egy kis hangzavar az életembe, a csendembe. Most is szeretem, ha tőle hangos a ház. (mosolyog)

Anikó: Én pillanatok alatt fenn vagyok „a tizenötödik emeleten”, ő viszont békés természet, aki sok mindent elnéz nekem. A két nagyobbik gyerekünk gyakran szekálta a kicsit, és én ettől néha teljesen kijöttem a sodromból – olyankor kellett ő, hogy más szemmel lássam a helyzetet, és könnyedebben, nyugodtabban kezeljem a csínytevéseket.

Ede: 1974 márciusában volt az eljegyzésünk, októberben pedig össze is házasodtunk.

Anikó: A lánykérés egy kedves emlék. Vacsorát adtunk a szüleinknek, ahol Ede édesapja elkért engem apukámtól, majd Ede is felállt és az mondta: „Adja, nem adja, viszem!” (nevet)

Ede: Az első gyerekünk albérletbe érkezett. A másik kettő pedig már a saját közös lakásunkba. Mi a konyharuhától kezdve a polcokig mindent együtt vásároltunk, minden közös.

Anikó: Figyeltünk arra, hogyha már végre összeházasodtunk, akkor elkezdhessük a közös, önálló életünket. Nem akartunk ott maradni a szülői házban, egyikünk szüleinél sem. A felnőtt gyerekeinkkel sem költöznénk össze. Nem tenne jót.

Teret hagyni és teret adni a másiknak nagyon fontos, hagyni kibontakozni, szabadnak lenni.

Alapelvünk, hogy ne szóljunk bele abba, mit hogyan csinálnak, de ha kérnek, segítünk. Én hat évig maradtam otthon a gyerekekkel. Ede négy gyereket szeretett volna. Az esküvői csokor is ezt a vágyat szimbolizálta, négy virágból állt, három fehérből és egy pirosból.

Ede: Én mostam a pelenkákat és fürdettem a gyerekeket, mert Anikó eleinte nem merte megfogni őket, olyan kicsik, törékenyek és védtelenek voltak. Emlékszem a kazettás magnóra, arra vettük fel a gyerekek hangját. Olyan jó visszahallgatni. Szinte hallani az idő múlását.

Anikó: Az eljegyzési gyűrűm Ede édesanyjáé volt, családi örökség. Kincsként őriztem, de már a lányunknál van. Reméljük, egyszer ő is továbbadja majd. (mosolyog)

Ede: Én sosem vettem le a jegygyűrűm, szeretem. Igaz, egyszer elhagytam. Hógolyóztunk, és úgy lefagyott a kezem, hogy leesett az ujjamról. 16 éves házasok voltunk, amikor Görögországban vettünk két újat. Azóta sem veszem le soha, mindent ebben csinálok. Jó ránézni.

Anikó:

Elmondtunk sok szép dolgot, amik értékesek nekünk, de félre ne értsék! A 45 év alatt bőven voltak olyan időszakok az életünkben, amikor nehéz volt szeretni egymást és az életet.

Volt olyan, hogy zálogba kellett adnunk dolgokat, hogy legyen elég pénzünk. Vagy amikor egy váratlan betegség miatt a kórházban ültem éjszakákon át, és könyörögtem, hogy ő megmaradjon nekem. Magunktól sokszor megvontuk a dolgokat, de a gyerekektől sosem. Azt nem bírtam volna. Erőn felül igyekeztünk adni, teljesíteni. (meghatódik) A kisebb fiunk azt mondta, sosem szenvedtek hiányt. De Ede még most, 70 évesen is dolgozik, mert kevés a nyugdíj. Mi azt reméljük, hogy soha nem kell majd a gyerekeinktől segítséget kérnünk, amíg csak lehet, mi csakis adni szeretnénk nekik.

Anikó és Ede

Anikó: A hűségről annyit, hogy nekem minden téren ő volt az első és az utolsó!

Ede: Ahogyan nekem te! (mosolyog)