A kiállítás első termének sötétkék falán elegáns, ezüstösen csillogó betűk hirdetik a tárlat címét, és rögtön egy alapos idővonalon tekinthetjük át a huszadik század első felének ezt a kiemelkedően fontos stílusirányzatát. Ugyanitt falra vetített városképek, valamint két magyar származású fotóművész, André Kertész és Brassaï fényképei idézik meg Párizst, a művészet – és így a szürrealizmus – fővárosát. Ezután a szürrealizmus művészeti előzményeibe nyerhetünk betekintést dada műalkotások, illetve többek között Giorgio de Chirico metafizikus festményei révén. Különösen izgalmas alkotásai a tárlatnak Alexander Calder drótból hajtogatott, háromdimenziós „maszkjai”, amelyek installáció gyanánt a mennyezetről lógnak le. A több irányból érkező fénynek köszönhetően a falra is több irányból vetül az árnyékuk, így egy-egy maszknak több nézete is rávetül a falra. Itt láthatók még Joan Miró hol amőbákra, hol indiántáborra emlékeztető festményei is, amelyek tökéletesen illusztrálják a szürrealizmus álomszerűségét, hiszen mindenki mást és mást lát bele ezekbe az ábrákba. Az 1929-es év talán legnagyobb eseménye a mozgalom szempontjából a katalán Salvador Dalí csatlakozása volt. Amellett, hogy végül ő vált a szürrealisták legismertebb festőjévé, még ebben az évben Luis Buñuellel közösen elkészítették az „Andalúziai kutya” című szürrealista filmet, amely minden bizarr ötletével együtt is – vagy éppen ezek miatt – formabontó és meghatározó alkotása lett az egyetemes filmtörténetnek.

A szürrealizmus szó jelentése „valóság feletti”, kitalálóinak célja pedig az ösztönös, vagyis ösztönből létrehozott műalkotások elkészítése volt.

Szellemi atyjuk, André Breton szavaival élve mindez nem más, mint „tisztán pszichikai automatizmus.” De míg később – például Jackson Pollock esetében – az ösztönösség magára az alkotás fizikai folyamatára vonatkozott, úgy a szürrealistáknál ez inkább a témaválasztást, az álmokból és a tudatalattiból előcsalogatott képek megragadását jelentette. Erre a legjobb példa a kiállítás főműve, a már címében is zseniális Dalí-kép, az „Álom, amelyet a gránátalma körül repkedő méh váltott ki egy pillanattal az ébredés előtt”. Ha nem ismernénk a „szürreális” szót, akkor új fogalmat kellene kitalálnunk, hogy meghatározzuk ezt a képet, annyira egyedi és meghökkentő. Ugyanakkor közelről szemlélve egészen elképesztő, hogy Dalí milyen fantasztikus mesterségbeli tudással, milyen aprólékos kidolgozottsággal festette meg ezt a művet. Olyan, mintha a festmény nyomtatva lenne, az ecsetvonások alig vehetők ki a vásznon, annyira sima és eldolgozott a kép teljes felülete. A jó ötleten és a végtelen fantázián túl a kimagasló festőtechnika is különlegessé teszi ezt az alkotást. A kiállítás központi helyiségében Dalí alkotásaiban mélyedhetünk el, és ezt az elmélyedést a szó legszorosabb értelmében érdemes megtenni.

 

René Magritte ellentétek feszültségében égő, képtelen és nyomasztó látomásai mintha a mindenkori ember legmélyebb tudatalatti szorongásait hoznák felszínre és öntenék formába.

Minden ötletessége és kreatív nagyszerűsége ellenére jóleső érzés eloldalogni a képei elől, annyira a nézőre nehezednek letisztult formavilágú képeinek súlyos gondolatai.

A tárlat végén még megcsodálhatjuk Picasso egyik kapcsolódó művét, a Futó Minótauroszt, amely groteszk jellegével tökéletesen kapcsolódik a stílushoz.

A kiállítás a műkedvelőkön és pszichoanalitikusokon kívül is bárki számára élvezetes programot jelenthet, aki rendelkezik legalább egy minimális nyitottsággal.

Sok más korstílussal ellentétben a szürrealizmus éppen azért befogadóbarát, mert a műveknek annyiféle értelmezési lehetőségük van, ahány látogató: kérdések vannak ugyan, de rossz válaszok aligha.

Az álmok és a lélek mélyéről időnként felbukkanó gondolatok, érzések pedig mindenkinek ismerősek lehetnek, aki valaha töltött már egy kis időt önmagával.

„A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben”
2019. október 20-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.

Bár nem minden családbarát, ami annak hívja magát (például egy szálloda, ahol három feletti gyerekszám esetén már nem tudja álomra hajtani a fejét a család), mégis az utóbbi időben örvendetes szemléletmódbeli változások indultak el e téren, s kevésbé nézik zombinak a több gyerekkel örvénylő apukát és anyukát.

Talán ma már tényleg jobban elviselik és megértik azt a szeleburdi családhangulatot, amit egy seregnyi hangoskodó gyerek és az őket kocsányon lógó idegekkel üldöző, s közben a környezetnek megfelelni próbáló szülő gomolygása áraszt.

Sok okos ember: kerekasztalok szakértői, konferenciák előadói, a társadalom működésének tudós elemzői beszéltek az elmúlt évtizedekben arról, hogy a népességfogyás erőteljes ütemének lassítása (amely mostanában válik igazán drámaivá) anyagi ösztönzők beépítésével és szemléletváltással együtt lehetséges csak.

Bár a népességfogyást elkerülni matematikailag lehetetlen, ám ütemének mérséklését és egy későbbi nyugvópont esélyét feladni több mint hiba, bűn lenne!

Ebben a szűk mozgástérben pedig fontos, hogy vegyük észre az ürömben az örömöt is: az elmúlt évek végre nem csak a szavak szintjén voltak „családbarátok”!

Kevés ország büszkélkedhet olyan sokféle családbarát kormányzati intézkedéssel, mint a GYED extra, a CSOK, a babaváró hitel, a nagycsaládosok autóvásárlási kedvezménye vagy januártól a négy és több gyermekes anyák élethosszig tartó SZJA-mentessége. Valóban nagyvonalú és sokféle élethelyzetben segítséget kínáló lehetőségek – a családbarátság forintosított, jogszabályokkal védett kifejezései.

Cégek is előszeretettel vesznek manapság családbarát fordulatot, hiszen a minőségi munkaerőért folytatott egyre erőteljesebb küzdelemben fontos vonzerőt jelenthet egy vállalatnak, ha dolgozóira nemcsak mint egyénekre, hanem mint családi kötelékekben élő társas lényekre is tekint, ezzel jelentős biztonságot kínálva munkatársainak. Egy családbarát munkahely vezetése – amennyiben nemcsak csinos pántlikaként használják a jelzőt – az ott dolgozók családi kapcsolatokból eredő felelősségét és a családi élet dinamikája szerint változó kötelességeit elismeri, munkavállalóját ezek teljesítésében támogatja.

Nem állítom, hogy a magyar munkaerőpiac egésze 2019-ben családbarát lenne, de láthatunk komoly törekvéseket erre – ahogy a szolgáltatások igénybevételénél is tapasztalhatjuk a gyerekesek szempontjainak fokozottabb figyelembevételét.

Az egyházak is meghallották az idők szavát, és nem szeretnék elveszíteni amúgy is nehezen templomba csábítható híveiket azért, mert épp izgő-mozgó kisgyerekekkel bajlódnak: így egyre több templomban ott vannak a gyereksarkok, ahol esélyt kaphatnak a szülők, hogy miközben hitgyakorlásból mintát adnak a kisasztal mellett rajzolgató gyermekeiknek, meghallgathassák az aznapi Evangéliumot és elcsípjenek némi lelki muníciót. A civilek közül is egyre többen kitesznek magukért: sokan védik, artikulálják a társadalom felé a családok szempontjait.

Gondolhatnánk, hogy itt van már a Kánaán, és immár semmi sem állhat a sok kis magyar megszületésének és a családok megerősödésének útjába. De kikacsintva otthonos, családbarát vagy afelé tendáló mikrokozmoszunkból tapasztalhatjuk, hogy egy olyan bizarr globális kultúra vesz bennünket körül, amelynek befolyása, anyagi potenciálja, érdekérvényesítő ereje és manipulatív eszköztára sokszorosa az elkötelezett kormányzatok vagy a családbarát szervezetek, kezdeményezések erejének.

A zöldbe öltözött világvédő csoportok immár mozgalmat indítottak a „környezetszennyező”, széndioxid-kibocsátó gyerekek(!) ellen, a legnagyobb multinacionális cégek pedig – mintha fizetné őket valaki ezért – a fogamzásgátlás speciális útját, a homoszexuális életforma propagálására használják műanyagpalackjaikat, s ezt a világnézetet tolják le (épp most) jéghideg üdítőikkel együtt a torkunkon.

A két szemlélet közötti törésvonal egyre markánsabban mutatja meg, hogy ki kinek a barátja. A családbarátság fogalmára épp ezért ne legyintsünk unottan, ha plakátokon látjuk, ne forduljunk el tőle, ha sokadszor hangzik el a hírekben, hanem becsüljük meg, hogy a világ e józan eszét őrző szegletében ma támogatott érték a legelemibb emberi közösség: férfi és nő új élet teremtésére képes kapcsolata és annak minden gyümölcse.

Időnként mindnyájan halogatunk, bár tisztában vagyunk azzal, hogy a halogatás nem old meg semmit, sőt, gyakran a kis problémák elnapolásával végül egy egész problémalavinával kell szembenéznünk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy a halogatás nemcsak a teljesítményünkre gyakorol rossz hatást, hanem az érzelmi életünket is negatívan befolyásolja. Gyakran együtt jár a lelkiismeret‑furdalással, a bűntudattal, a szorongással, az önutálattal és a tehetetlenség érzésével, de az igazán rutinos, hosszú időn keresztül halogatók esetében a depresszív tünetek felbukkanása is előfordulhat.

A halogatás nem jelent egyet a késleltetéssel, amikor meghatározzuk a feladataink sorrendjét, és egy olyan megbízható tervet készítünk, ami biztosítja, hogy a későbbiekben foglalkozni fogunk a befejezetlen dolgainkkal.

A halogatás olyan feladatok elnapolását jelenti, amiket már el kellene végeznünk, és nincs valós indokunk arra, hogy elhalasszuk. Míg a késleltetés lelki megnyugvással jár, addig a halogatás miatti elodázás továbbra is nyomaszt bennünket. William James szerint „nincs fárasztóbb dolog, mint egy be nem fejezett feladat”.

A kutatások szerint, amíg nem járunk egy tennivaló végére, addig folyamatosan helyet követel magának az elménkben. Az elvarratlan szálak nyomon követése leköti az energiánkat és elveszi a figyelmünket azokról a dolgokról, amelyekkel valójában foglalkoznunk kéne, ezáltal gyengíti a hatékonyságunkat és teljesítőképességünket.

Halogatunk, mert félünk

A félelem talán az egyik leggyakoribb érzés, amely megakadályozza a teendőink elvégzését időben. Amikor attól rettegünk, hogy nem vagyunk elég jók, ügyesek vagy okosak az adott feladathoz, valószínűleg inkább bele sem kezdünk, hiszen ha meg sem próbáljuk, kudarcot se vallhatunk. A szorongás a hibázás miatt eredhet a magunkkal szembeni túlzott elvárásainkból, illetve a kényszeres tökéletességre törekvésből, de abból a félelemből is, hogy mások mit fognak szólni a teljesítményünkhöz.

Akár a saját elvárásaink, akár a külső vélemény miatti szorongás a halogatás oka, mindenképpen érdemes szembenézni azzal a belső bizonytalansággal, amely ezek hátterében meghúzódik.

Az érzések nem a semmiből bukkanak elő, sőt nem is csak a velünk történtek határozzák meg, hanem azok a gondolatok, amelyeket magunknak mondunk az esemény alatt.

Hogy gondolkodnak a bátrak és a jó küzdők?

1. Az optimista emberek, akik nem félnek megküzdeni az új helyzetekkel és az előttük álló feladatokkal, másképp gondolkodnak a problémákról, mint azok, akik inkább nem futnak neki a nehézségek leküzdésének. Először is úgy gondolják, hogy a rossz dolgok okai nem állandóak, hanem ideiglenesek, ezért hisznek abban, hogy megváltoztathatók. („Soha nem leszek képes megírni ezt a házi dolgozatot.” / „Időbe fog telni, mire jól meg tudom írni ezt a házi dolgozatot.”)

2. Amikor kudarc éri őket, nem általánosítanak, ezért nem válnak tehetetlenné az életük minden területén csupán azért, mert egy területen sikertelenek voltak. („Totálisan béna vagyok, inkább bele sem kezdek semmibe.” / „Rossz szakács vagyok, de az élet sok más területén ügyesen boldogulok.”)

3. Pontosan látják a saját szerepüket a kialakult helyzetekben, képesek vállalni a felelősséget a hibáik miatt, de nem kezdik magukat vádolni olyan dolgokért, amelyekért nem ők a felelősek. Az adott viselkedésükre koncentrálnak, és nem hiszik azt, hogy a kudarc vagy hiba a személyiségük megváltoztathatatlan fogyatékossága lenne. („Mindig mindent elrontok.” / „Mivel nem készültem eleget erre a dolgozatra, ezért csak közepes eredményt értem el. Legközelebb jobban oda kell tennem magam.”)

Míg az előbbi (általános önhibázatás) hosszú távon passzív viselkedést eredményez, addig az utóbbi (viselkedéses önhibáztatás) motivál, hiszen rámutat arra, hogy mely területeken kell fejlődnünk ahhoz, hogy a jövőben képesek legyünk az előttünk tornyosuló akadályokat legyőzni.

Akkor tudunk a gondolkodásmódunkon / értelmezési stílusunkon változtatni, ha felismerjük azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek a rossz események alatt (jelen esetben a halogatáskor) futnak át a fejünkön (pl. tehetetlen, motiválatlan – Ez nekem úgysem fog menni). A következő lépés, hogy a fenti gondolatot nem vesszük készpénznek, hanem úgy tekintünk rá, mint egy feltevésre, amelyet ki kell értékelnünk és ellenőriznünk kell. Érdemes összegyűjteni minden bizonyítékot, azokat is, amelyek alátámasztják a hiedelmünket, de azokat is, amelyek ellentmondanak a negatív gondolatnak (pl. olyan események, amikor sikerült a tervünket megvalósítanunk).

Ha összeszedtük az automatikus gondolat mellett és ellen szóló érveket, képesek leszünk arra, hogy egy reálisabb gondolattal helyettesítsük az eredeti negatív gondolatot. A kiegyensúlyozottabb gondolat hatására valószínűleg az érzésünk, illetve a viselkedésünk is változni fog.

Érdemes szem előtt tartani azt is, hogy a történéseknek általában nem egyféle oka van, hanem sok tényezőből adódnak össze, ezért jó, ha tágabb perspektívából szemléljük a történéseket. Bár a fentiek leírva nagyon egyszerűen hangzanak, valójában nagyon tudatosnak kell lenni, hogy képesek legyünk kivitelezni, sőt, súlyosabb esetekben lehetséges, hogy külső segítséget is igénybe kell venni. Ennek ellenére érdemes erre odafigyelni, ugyanis a szakítás a negatív képzelgésekkel, a katasztrófavárással, minden esetben növeli az energiaszintünket.

Halogatunk, mert nincs kedvünk hozzá

Lehetséges, hogy azért nincs semmi kedvünk belevágni az előttünk álló feladatba, mert nem igazán érdekel bennünket, illetve nem tulajdonítunk fontosságot neki. Ennek a legjobb ellenszere, ha tisztázzuk magunkban a céljainkat, illetve azt, hogy milyen utat kell végigjárni a megvalósításához. Természetes, hogy ezen az úton akadnak majd „nemszeretem feladatok” is, de ha igazán eltökéltek vagyunk, akkor a cél érdekében könnyebben rászánjuk magunkat.

Végső esetben pedig érdemes lehet a jutalmazáshoz folyamodni, vagyis olyan dolgokkal összekötni a terhes feladatokat, amiket élvezünk, például az adminisztráció alatt a kedvenc teánkat szürcsölgetni és a kedvenc zeneszámunkat hallgatni.

Halogatunk, mert nem tudjuk, hogy kezdjünk neki

David Allen, a személyes hatékonyság egyik legismertebb és legbefolyásosabb kutatója szerint a legokosabb, legkreatívabb és legérzékenyebb emberek halogatnak a leginkább, mivel a fenti tulajdonságaikból következően könnyedén el tudják képzelni az összes buktatóját a feladat megoldásának, ezért inkább neki se kezdenek.

Gyakran azért halogatunk, mert úgy érezzük, elárasztanak a feladatok, és egyszerűen nincs elég időnk. Amikor nem látjuk egy tevékenység elejét, végét és közepét, vagy nem értjük pontosan, hogy miként kellene megoldani, esetleg információhiánnyal is küzdünk, az olyan érzetet kelthet, mintha sok idő lenne megvalósítani a feladatot. Azok, akik képesek az őket elárasztó tennivalókon felülkerekedni, nem abban különböznek a többiektől, hogy tökéletes időbeosztásuk van, hanem abban, hogy másként futnak neki a feladataik szervezésének és kivitelezésének.

Mark Twain szerint a halogatás legjobb ellenszere, hogy „el kell indulni. Az elindulás titka, hogy a bonyolultnak tűnő feladatokat kisebb, elvégezhető feladatokra kell bontani, és az elsőtől kezdve mindegyiket meg kell oldani.”

Ezt a fajta megoldást a szakemberek „intelligens lebutításnak” nevezik, ugyanis a titok abban rejlik, hogy az agyunkat intelligens módon lebutítjuk azzal, hogy meghatározzuk a következő lépést. Mivel a konkrét lépést az agyunk már végrehajtható feladatnak ítéli, ezért pozitívabbá válunk és motiváltabbak leszünk arra, hogy cselekedjünk. David Allen szerint, amíg „dologként” tekintünk az előttünk álló feladatra, addig nem tudjuk az irányításunk alá vonni. Ehelyett érdemes meghatározni a kívánt, konkrét eredményt és az addig vezető szükséges teendőnket (pl. ahelyett, hogy azt írnánk a listánkra, hogy „bank” – érdemes a konkrét teendőket leírni: megkeresni a neten a telefonszámot, időpontot foglalni és összegyűjteni a szükséges papírokat). Megvalósítani csak úgy lehet, ha a tennivalókra nem dolgokként tekintünk, hanem továbblépünk a cselekvés szintjére, és meghatározzuk a hozzá kapcsolódó következő lépést. Ez általában nem igényel túl sok plusz erőfeszítést, de nagyban előmozdítja, hogy agyunk ne váljon túlterheltté, és képesek legyünk valóban belevágni a feladatba.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. januári számában jelent meg. Fizessen elő a lapra ITT. 

– Nem hivatásos hegymászóként, hanem profi hobbimászóként határozza meg magát. Van ennek jelentősége?
– Hivatásomat tekintve ügyvéd vagyok, hobbiból pedig magas hegyeket mászok, és előadásokat tartok az útjaimról – szeptembertől például a Duma Színházban is. A mindennapi munkám mellett készülök fel a hegyekre, a szabadidőmet áldozom a hegymászásra.

– Ön volt az első magyar, aki a nehezebbik, északi oldalról mászta meg a Mount Everestet…
– …Nagy szomorúságomra azóta is az egyetlen. Azt hittem, utánam elindulnak a magyarok, de nem így történt.

– Mi a különbség az északi és a déli oldal között?
– Az északi sokkal meredekebb, és a nap járása miatt árnyékos. Folyamatosan fúj a szél és sarkvidéki hideg van. Mivel a meredekség miatt a hó nem tud ezen az oldalon megtapadni, nyolcezer méter fölött is sziklákat kell mászni teljes felszerelésben, miközben nemigen kapunk levegőt. Az útvonal jelentős része hegygerincen vezet, és olyan veszélyes, hogy oda fel sem mennek a mentőcsapatok – aki tehát nyolcezer méter fölött az északi oldalon bajba kerül, csak magára számíthat. Itt nincs helikopteres mentés, míg a déli oldalon 6500 métertől egyesével le tudják hozni az embereket. Délen egy jól felkészült amerikai kórház fogadja a bajbajutottakat, akik addigra nyilván néhány ujjukat elveszítették már, de legalább életben maradnak.

Az északi oldal viszont azt üzeni: nem hibázhatsz. Ezért hihetetlen mentális felkészültséget igényel.

– A hatóságok egyre több szigorítást vezetnek be, hogy távol tartsák a felkészületleneket az Everesttől: a kötelezővé tett orvosi vizsgálat után most Nepál kitalálta, hogy borsos árat kér a hegymászó-engedélyekért, és csak az mehet fel a hegyre, aki előtte legalább egy 6500 méteres csúcsra feljutott. Mi az oka, hogy ilyen sokan célozzák meg az Everestet?
– Az ember feszegeti a határait – én viszont úgy gondolom, egyetlen hegy sem ér meg egyetlen emberi életet sem. A kínai hatóságok az északi oldalra 330 hegymászó-engedélynél nem adtak ki többet ebben az évben. Ebből 30 kínai, 300 külföldi, amibe beleértendők a nepáli hegyivezetők is, míg a déli oldalon közel 900 engedélyt is kiadtak. Délen minden második engedély serpáké, amiből 400–450 jól felkészült hegyi vezetőre következtethetnénk – csak az a bökkenő, hogy mindössze százötven van a világon. Akkor kié az a további 300 engedély?! Akik megkapták, vajon mennyire értenek hozzá? Ebből is látszik, hogya hegymászás is üzlet. Az idén tizenegyen haltak meg a déli oldalon úgy, hogy sem nagy vihar nem volt, sem lavina. Csak ebben az évben több mint száz embert mentettek életveszélyes helyzetből.

Érdekes az emberi psziché: minél több a haláleset, annál többen próbálkoznak, hogy „csakazértis” megmutassák.

– 8300 méter tehát már a halálzóna: nincs levegő, nincs mentés. Ön miért ment oda?
– Engem az vitt oda, hogy északról még nem volt sikeres magyar mászás. Minket, magyarokat ezért valamelyest lenéztek, alkalmatlannak tartottak erre a kihívásra.

– Azt is mondják, mi genetikailag vagyunk alkalmatlanok a magas hegyekre. Ez igaz lenne?
– Ilyenkor egy versenysportoló zsebében kinyílik a bicska. Ez a mondás bő három és fél éves felkészüléssel felvitt oda. Nehezítő körülmény, hogy asztmás vagyok – uccu neki, csináljuk meg így! Mutassuk meg: mi, magyarok, asztmásan is meg tudjuk mászni az északi oldalt!

 

– Mióta él asztmával?
– Gyermekkorom óta, de mivel évtizedek óta nem jött elő, azt hittem, kinőttem. Tengerszinten nem zavaró, de intenzív sportteljesítmény közben az oxigénhiány nagy magaslaton hörgőgörcsöt idézhet elő, ez tulajdonképpen a roham. A felkészülés során szerettem volna ezt az állapotot előidézni, de nem tudtam. Még a Balatont is átúsztam azért, hogy legyen egy asztmás rohamom, és tudjam, hogyan kell alkalmazkodnom hozzá, de nem jött össze – a hegyen aztán megtudtam, milyen is egy roham 8000 méter fölött! Csak mentálisan tudtam tehát erre a helyzetre felkészülni: csak azt tudtam, hogy ha bekövetkezik, jó döntést fogok hozni.

– Hogyan lehet bármilyen döntést meghozni oxigénhiányos állapotban?!
– Előttem volt egy amerikai bankár példája, aki elindult az Everestre. Egy korábbi sérülése miatt a mászási tervében elő volt írva, hogy melyik lábával kell fellépnie arra a bizonyos, megkerülhetetlen létrára, amit a kínaiak 200 méterrel a csúcs alá tettek. És ő, aki rendes körülmények között dollármilliárdokról határoz, abban az oxigénhiányos állapotban percekig nem tudta eldönteni, hogy melyik a bal lába. Engem ez a helyzet izgatott: ki akartam próbálni, tudok-e ilyen körülmények között jó döntést hozni. A mentális felkészülésben dr. Lénárt Ágota volt a segítségemre, aki az olimpiai bajnokainkat is felkészíti.

Tulajdonképpen mindenre fel lehetett előre készülni, csak az asztmás rohamra nem. Ezt nem tudtam elképzelni, hiszen nem éltem át négyéves korom óta.

Azt viszont tudtam, hogy a jó döntéseimet milyen helyzetben szoktam meghozni. Ezt kellett modellezni élesben. Az a másfél perc, amíg az első roham tartott, egy örökkévalóságnak tűnt. De tudatosítottam: nem vagyok fáradt, és feltettem magamnak a kérdést: tudnék följebb menni? Úgy ítéltem meg, hogy igen, így hát továbbmentem. Megvizsgáltam magamban a helyzetet, azt kerestem, mi volt a nehéz. Az, hogy a maszk rajtam volt roham közben, és a kilégzést szabályozó szelepet el kellett fújnom. Végiggondoltam: ha véletlenül jönne még egy asztmás roham, azt jó lenne úgy átélnem, hogy nem kell megküzdenem a szeleppel. Az agyam még abban az alfa-állapotban is az előremutató helyzetet kereste. Hamar felmértem, hogy nincs olyan baj, ami miatt ne tudnék továbbmenni, és néhány másodperc alatt összeraktam egy előremutató protokollt. Ezt az elképzelt következő rohamot öt perccel később már át is éltem. Szintén egy örökkévalóságnak tűnt, de ebből is felálltam.

A hegyen az győz, aki alkalmazkodik, ez a túlélés záloga. Összesen öt asztmás rohamot győztem le 8000 méter fölött.

– Hogyan edzett? Hiszen nekünk nincsenek magas hegyeink.
– Maratoni jellegű, illetve különböző típusú intervall-edzésekkel készültem az izomerősítés mellett. Sokáig csak arra edzettem, hogy egyáltalán végig tudjam csinálni a felkészülés éveit, ami tulajdonképpen egy napi két edzéses olimpiai edzésprogram volt. Volt, hogy egy hét alatt két maratontávolságot is lefutottam, így győződtem meg róla, hogy menni fog. A Kilimandzsáró megmászása csak azt a célt szolgálta, hogy megtudjam, az alacsony oxigénszintre és az alacsony légnyomásra jól reagál-e a szervezetem. A Seven Summit sorozatban az Everest volt a második állomás – az első, a Kilimandzsáró „csupán” tesztmászás volt.

 

– Azt vallja: a hegymászásban ismeretlen fogalom a kudarc. Ha sikerül egy magaslatot megmászni, a hegymászó öregbíti hazája hírnevét, viszont szégyent nem hoz rá azzal, ha kudarcot vall. Az sem kudarc, ha valaki nagy médiafelhajtás mellett fut neki többször, és mégsem sikerül?
– Az, hogy valaki drukkol a sikerért, és ünneplőbe akarja öltöztetni a szívét, amikor látja, hogy kitűzik a magyar zászlót, majd frusztrációként éli meg, hogy ez nem sikerült, nem szégyen, és nem kudarc a hegymászó számára.

– Nemrég volt hír, hogy egy kilencéves gyerek is feljutott a Himalájára. Mit mutat ez?
– Az említett gyerek a Himalája egy kisebb hegyére jutott fel, ami nem rossz dolog, van benne kockázat, és nagy baj lett volna, ha nem sikerül.

Tizenhárom éves volt a legfiatalabb gyerek, aki feljutott az Everestre, mire kitört a pánik: nehogy a szülők önmegvalósítási vágyuktól hajtva egyre fiatalabb gyerekekkel mászassák meg a hegyet, hiszen ez mentálisan és fizikailag is lehetetlen!

Így hát Tibetben bevezették a 18 éves korhatárt, Nepálban pedig a 16 éves minimumot. Két évvel ezelőtt egy indiai lány 16 évesen meg is mászta az Everestet Nepál felől – ennél fiatalabb gyerek most már nem kap engedélyt Nepál felől sem.

– Viszonta Kilimandzsáróra tüdőtranszplantáltak is feljutottak.
– Az Everestre pedig felmentek diabétesszel élők, és rajtam kívül pár asztmás is. Ez sokat elmond a test tűrőképességéről. Új szemléletre van szükség: az „egy közülünk”-típusú emberek teljesítményükkel indirekt módon elérhető célokat segítenek felállítani a hétköznapi emberek számára. Mindenkinek megvan ugyanis a maga Everestje.

– Ez nagyon fontos szempont, már csak azért is, mert olykor mondják a rendkívüli teljesítményeket elérő emberekre, hogy e mögött önző cél húzódik meg: nem sajnálnak sem pénzt, sem időt a hírnév érdekében.
– Erőss Zsolt mondta, hogy kétféleképpen kockáztathatjuk az életünket: úgy, hogy nekiindulunk egy hegynek, vagy úgy, hogy otthon maradunk a fotelben. Én önmagamért nem másztam volna meg egyetlen csúcsot sem. Volt egy célom: megmutatni, hogy mi, magyarok képesek vagyunk arra, hogy az északi oldalról, akár asztmásan is megmásszuk az Everestet.

Az, hogy ez így, asztmásan, gyakorlatilag hétköznapi emberként nekem sikerült, erőt adhat másoknak is, hogy küzdjenek a céljaikért.

Aki hallgatja az előadásomat, akár szembe is nézhet a saját kifogásaival: ez az ember asztmásan felment, túlélte, és még le is jött épségben – akkor nekem mi a kifogásom, hogy legyen egy célom, és tegyek is érte?! Ez a történet nem rólam szól, hanem arról, hogy a csúcsra vigyünk fel minél többeket. Nem rám kell hogy emlékezzenek: érje őket olyan hatás, ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy elérjék a saját sikereiket. És akkor elkezdenek példaként létezni mások számára. Ne fontosak legyünk, hanem hasznosak!

 

– A sorozat hetedik és egyben utolsó állomását, a jéggel, gleccserrel borított Denali megmászását – amelynek korábban kétszer már sikertelenül nekiveselkedett– a társával, Koncz Ákossal húsz napra tervezték. Ehhez képest nyolc nap alatt fenn voltak a csúcson, 16 óra alatt pedig lejöttek. Ezt minek köszönhették?
– Ez a hegy csupán 300 kilométerre található az Északi Sarkkörtől. Kétszer nem sikerült, életveszélyben voltunk, erről a blogomon lehet olvasni, amit mindig helyben írok, és nem a visszaemlékezéseim alapján, kiszínezve. Nagyon nehéz terep, ide tengerészgyalogosok járnak gyakorlatozni. Mi is egy katonai bevetés pontosságával készültünk fel ezúttal. Arra számítottunk, hogy a legfelső táborban legrosszabb esetben beragadunk hat-hét napra, ezért, hogy legyen elég ételünk, fejenként 50 kilós súlyt cipeltünk: 25-öt szánon, 25-öt a hátunkon. Mivel az utolsó táborban nincsen szán, 40 kilóval a hátunkon mentünk föl. Tulajdonképpen felrohantunk, lerohantunk, hazamentünk. Annak, hogy ilyen hamar lejöttünk, az is oka volt, hogy ereszkedéskor éreztem: kezdek belázasodni, és tudtam, hogy ha megállok pihenni, elalszom, és akkor a betegség lever a lábamról, és akkor legfeljebb csak mentőhelikopterrel jutok le – ezért inkább nem pihentünk.

Ha most sem sikerült volna elérnem Észak-Amerika csúcsát, legközelebb egyedül mentem volna, síléccel, mert mindig változtatni kell a terven: nem érdemes megpróbálni még egyszer úgy, ahogy egyszer már nem sikerült.

De nagyon örülök még a sikertelen mászásoknak is, mert így a Denalin annyit tanultam gleccserről, veszélyekről, biztonságról a gyakorlatban, hogy már elmondhatom: hegymászó is vagyok, nem csak felfedező.

– Meddig csinálja?
– Érdekel még három-négy hegy, van köztük pár nyolcezres is, esetleg még egy északi- és egy déli-sarkponti expedíció – aztán szerintem nem fogom érezni már a hívást. Azt, amit ebből magamnak ki akartam venni,ezek után már kivettem, és mindez ad annyi hátteret és forrást, hogy másokat tudjak motiválni.

– Tehát nem kell minden nyolcezrest megmászni?
– Ezt meghagyom a profiknak, akiket majd csodálni fogunk mindezért.

– Hogyan értesült arról, hogy az ön által vezetett alapítvány Jószolgálat-díjat nyert?
– Nem tudtuk, hogy jelöltek minket, ámegyszer csak telefonáltak és gratuláltak. Mondom, köszönöm, de mihez? „Ahhoz, hogy nyertek.” Mégis mit? „Jószolgálat-díjat.” Csak akkor hittem el, amikor megjött a hivatalos értesítés… Együtt örültünk a kollégákkal, mert a díjat nem egy személy kapta, hanem az alapítvány csapata! Az elismerés mindannyiunké.

Háromlépcsős támogatás

– Milyen célokkal vágtak neki 1997-ben ennek az egyre hosszabb és sikeresebb útnak?

– Nem szerettünk volna „csak” átmeneti otthon lenni, valós problémákat akartunk megoldani.

Partneri kapcsolatot alakítottunk ki önkormányzatokkal és más szervezetekkel, hogy a lehető legtöbb családot vezethessük hátrányos helyzetből előnyösbe. Programunk három lépcsőből áll: az első a család intézményi tartózkodása, ekkor szociális munkás, jogász, pszichológus foglalkozik velük. Van gyerekfoglalkozás, és akár egyéni, pár- család- vagy csoportterápia is.

– Hogyan jutnak el önökhöz a rászoruló családok?
– Annyi ideje dolgozunk, hogy már sokan ismernek minket. A XIV. és XV. kerületi önkormányzatok, a családsegítő szolgálatok és a gyámhivatalok is jeleznek, ha szükség van ránk. Az emberek beszélnek rólunk. Hosszú a várólista, más kerületekből egyre ritkábban tudunk családot fogadni,mert egy szervezetnek tudnia kell, meddig növekedhet. Ha tovább nőnénk, lassulna az információáramlás, csorbulna a közvetlenség. Márpedig én szeretek személyesen találkozni mindenkivel, az irodám ajtaja mindig nyitva áll!

– Három lépcsőről beszélt. Melyik a további kettő?
– Akikkel jól tudunk együttműködni, azoknak idővel külső férőhelyet keresünk. Tizennégy – részben bérelt, részben önkormányzati – lakásunk van, ez nemsokára még kettővel bővül. Itt új életet kezdhetnek az ügyfelek családias hangulatban, távolabb az intézménytől, de még védett környezetben. Kiderül, tudják-e a mindennapos életüket csaknem önállóan is vinni, mert ha igen, jöhet a harmadik lépcső. Az önkormányzati lakáshoz jutás saját jogon, amelyhez eddig évente 6–15 családot tudtunk hozzásegíteni.

A perspektíva, amit nyújtunk, kezdettől fogva motiválhatja őket az együttműködésre, hiszen akár egy életre megoldódhat a lakhatási problémájuk, de még a gyermekeik jövője is.

A bizalom mögött saját tapasztalat

– A lakhatás mellett a másik égető probléma nyilván a munkavállalás.
– Az önkormányzati lakásba költözéshez biztos jövedelem kell, regisztrált állásban. Márpedig Magyarországon ma lehet munkát találni, csak nem szívesen jelentik be az embert. Egy szociális munkásunk munkaidejének csaknem fele azzal telik, hogy segít bejelentett állást keresni a családoknak. Kapcsolatot tart vállalkozásokkal, közvetítőkkel. Megtanítja az ügyfeleket önéletrajzot írni, állásinterjún helytállni. És az együttműködők többségének ma már van állandó munkája, nem is rossz fizetéssel.

– Önkéntesek is segítik a SZÉRÁ-t. Pontosan milyen formában?
– Aki pszichoterápiát végez és magánvállalkozást indítana, annak az engedélyhez százórányi kötelező gyakorlatot kell felmutatnia. Mi szívesen megadjuk erre a lehetőséget, csak fizetni sajnos nem tudunk érte. De most is van három terapeutánk, további önkéntesek pedig a tanulásban segítik a gyerekeket. A Habitat for Humanity Alapítvánnyal is együttműködünk, ők egy amerikai gyökerű szervezet, amely két-három hetekre hoz önkénteseket az USA-ból, akik részben lakásfelújításokon dolgoznak, részben turistáskodnak Budapesten. Olyan lakásokat tesznek rendbe, amelyeknek a felújítása az önkormányzat számára nem rentábilis, a mi családjaink lakhatási problémáját viszont megoldhatják. A programjainkban tehát a civil szervezetek, az állami szervezetek és a for-profit szféra összefogása valósul meg.

– Az összefogáshoz kölcsönös bizalom kell, a bizalomhoz jó emberismeret. Önt milyen élettapasztalatok tanították meg arra, hogyan bánjon a különböző típusú emberekkel?
– Chilében születtem, ahol 1973-ban katonai puccs volt, így 16 évesen a szüleimmel és hat testvéremmel el kellett hagynunk az országot. Egy perui menekülttáborban három európai országot jelöltek meg, ahová mehettünk volna. Oroszországgal szemben bizalmatlanok voltunk, Romániát nem ismertük, Magyarország történelméről viszont rengeteget tanultunk. A honfoglalásról, a forradalmakról, még Petőfi „Szabadság, szerelem” című versét is olvastuk! Éreztünk némi kötődést. 1974. szeptember 18-án érkeztem a gyönyörű Budapestre, kedves emberek közé. De még alkalmatlan voltam új életet kezdeni, hónapokig összepakolt táskával ültem. A gimnáziumot végül apám mellett, az NSZK-ban végeztem el, de visszavágytam – és vissza is tértem – a barátságos magyarokhoz. Addigra el tudtam fogadni az új valóságot is.

Nejlonszatyor és örömkönnyek

– Jó esetben az önökhöz forduló családok is egy új – élhetőbb – valóságot kapnak. Azután is tudják követni a sorsukat, hogy kikerülnek a védőszárnyaik alól?
– A többségükét igen, mert általában ugyanezen kerületekben élnek tovább, s az intézményben barátságok is szövődnek. Van, hogy egy másik család jelzi, ha egy korábban nálunk már megfordult família ismét segítségre szorul. Ilyenkor újra találkozunk velük, mert sokszor nem anyagi támogatásra van szükségük, hanem információra, amit megadhatunk.

Nekünk is fontos, hogy megtarthassák az önkormányzati lakásukat, hiszen akkor leszünk hitelesek, ha a pártfogoltjaink hosszú távon talpon maradnak.

– Lehetséges kiemelni a praxisukból „legnagyobb sikersztorit”?
– Hirtelen az az anyuka jut eszembe, aki két gyermekkel és egy nejlonszatyorral érkezett. Azon kívül se pénze, se ruhája. Az apuka csak később került elő. Az együttműködésünk révén most önkormányzati lakásban élnek, mindketten vállalkozást indítottak. Lakásfelújítással, takarítással foglalkoznak, és gyönyörűen nevelik a gyermekeiket. Azzal hálálják meg a segítséget, hogy visszajárnak hozzánk munkaerőért, akiket hivatalosan foglalkoztatnak.

– Reménytelen eset is van?
– Aki például játék-, alkohol- vagy drogszenvedéllyel küzd, csak bizonyos szintig támogatható. A kezdő négy–hat hónapot neki is igyekszünk megadni, de ha úgy tapasztaljuk, nincs elég motivációja változni, el kell tőle búcsúznunk, hogy egy másik család kaphasson lehetőséget.

– Lassan három évtizede tevékenykedik szociális területen. Mi inspirálja napról napra?

– A szakmánk nemcsak nehéz, gyönyörű is. Képzeljen el egy leépült állapotban érkező családot, akik két és fél év múlva ragyognak, mosolyognak!

Rendezett lakásban élnek, a problémáikat megtanulták megoldani, a gyerekek jól teljesítenek az iskolában. A többség örömében szinte sírva veszi át a lakáskulcsot. És nem felejtem el, hogy messziről, nehéz sorsból érkezve ez az ország nekem is kinyitotta az ajtót, hogy esélyt adjon. Úgy gondolom, ez adósság, és az adósságokat törleszteni illik. Ennyivel tartozom, de a Jószolgálat-díj nem az enyém, hanem az alapítványé! Amikor kezdtük, személyiségeket válogattam magam köré, mert szakképzettséggel kevesen rendelkeztünk. Vakok közt a félszemű voltam, de azóta szakmailag többszörösen megelőztek a kollégáim. Ragyogóan végzik a munkájukat, ezért is kaphattunk most közösen elismerést. Egyedül édeskevés vagyok, a sikerhez csapat kell!

Úgy alakult a nyaram, hogy hat hét alatt hat helyen is jártam: Kőszeg, Zempléni-hegység, Káli-medence, Őrség, Veszprém, Jászberény. Volt, ahol dolgoztam, volt, ahová pihenni, kikapcsolódni mentem. Kőszegi élményeim talán azért olyan erősek, mert ide utaztam legelőször, és annyira régen jártam itt utoljára, hogy szinte már mindent elfelejtettem.

Ottlik Géza egykori középiskolája, amely az Iskola a határon ihletője lett, két hatalmas épülettömb egy óriási parkban, melléképületekkel, sportpályákkal. A „főallé” közepén ott az emlékmű, amelyről Ottlik is ír. Megrendülök, amikor képzeletemben megjelennek azok a kiskamaszok, akik valaha ide jártak. És persze leginkább Medve, Bébé és Szeredy.

„Először jár itt? Látta már az uszodát?” – kérdezi tőlem egy unokáját pesztráló nagymama a főallén. Nemleges válaszomra biztat, nézzem meg, érdemes. – „Majd legközelebb” – válaszolom, és indulok, mert vacsorára vissza kell érnem a szállásomra. Megteszem azt az utat, amit Medve is leír: a főkapun, a Gyöngyös-patak hídján át a kis falusias utcába jutok, botorkálok a rossz járdán, majd balra fordulok a város főutcájába, elérem a Strucc Szállót – ahol Medve és édesanyja megszálltak, mielőtt a fiú bevonult. Innentől már a saját utamat járom: a főutcáról jobbra a temető felé kerülve, hosszú séta után elérem a szállást.

Elkápráztat Kőszeg teljessége, kereksége. Felcaplatok a Szultán-kilátóba, ahonnan belátni az egész várost. Nincsenek lakótelepek – mostanra vált erénnyé a nyugati határváros szocializmus alatti elhanyagoltsága!

A központból a város határa 15–20 perces sétával elérhető. Azon túl pedig ott az Alpokalja párás, üde világa. Kilátók és források, fenyvesek. A Kálvária a legbarátságosabb, lágy, barokk vonalakkal fogad, rokokó szobrai szinte hívogatnak. A csónakázó tó körül futók edzenek, családok levegőznek. A főtéren megadó szeretettel, nyitott ajtókkal vár a neogót templom. A Hősök kapuja alatt megszámlálhatatlan fecskefészek, megszámlálhatatlanul sok száját tátogató fiókával. De ha csak betérek egy mellékutcába, máris ott egy gyönyörű szecessziós veranda vagy egy valószerűtlenül óriásira bokrosodott hortenzia.

És megint Ottlik: A Jurisics téren ott a ház a szövegkörnyezetéből kiragadott, mégis nagyon ismert bibliai idézettel: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.” Vagyis: „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Pál levele a rómaiakhoz, 9,16) Igaz ez mindenre. Rám, Ottlikra, Kőszegre. Bele kell pihenni a gondviselésbe, nincs más lehetőségünk. Ez mégsem jelenthet elkényelmesedést, mindig meg kell tennünk, ami emberileg lehetséges. Különösen sokat jelent ez ebben a kisvárosban, ahol 1532-ben Jurisics Miklós sikeresen védte meg várat:

 

A rengeteg magánrendelő, fogorvos, szépségszalon, masszázs és minden egyéb szolgáltatás mutatja, hogy nagy itt a forgalom Ausztria felől. A helyiek pedig keresik a megélhetést. Sokan átjárnak dolgozni Ausztriába. Az sem ritka, hogy ausztriai vendégmunkások az olcsóbb szállás miatt itt bérelnek lakást, szobát. A belváros szépül, sok épületet, műemléket most újítanak fel, de kicsit kijjebb gyakori a kidőlt-bedőlt több száz éves ház.

Ahogy sétálgatok, úgy érzem, Kőszeg a korlátlan lehetőségek városa: ha mindent sikerülne felújítani, megfelelően belakni, megőrizve ódon szépségét, a nemzetközi turisztikai piacon is megállná a helyét.

Mindenesetre én szilárdan elhatározom, hogy ide még visszajövök – méghozzá hamar!

És még valami: ha legközelebb megyek, viszem magammal az Iskola a határont is, kiülök vele a „főalléban” egy padra, és ott fogom olvasni! Így fogok belepihenni a gondviselésbe.

Bizalom – önbizalom, megbízhatóság, kölcsönös egymásra támaszkodás

A csapatsportok egyértelmű csapatépítő ereje az összefogásban és az egy célért küzdésben rejlik. A közös játéknak emellett hatalmas felszabadító ereje van. Kötődés egymáshoz, s egymásra támaszkodás: megtanulni kölcsönösen jól függeni. Szükség van az egymás iránti bizalomra, hogy mindannyian tudjuk: mindenki a maga feladatkörét, posztját magas szinten ellátja. Egy közös célért együtt küzdünk. Rá kell bíznom magam a másikra, hogy a legtöbbet tudjam én magam is hozzátenni.

Kreativitás, önazonosság, önkifejezés, szabadság

Több olyan tevékenységre van szükségünk, ahol nincs verseny, csak úgy jó benne lenni.

Ahol önazonos lehetek, ott a helyemen vagyok, mindenféle erőlködés vagy elvárásnak megfelelés nélkül. Ezt csapatban, sportolás közben még intenzívebben élhetjük át például szabadtéri edzések, csoportos túrák alkalmával.

Közben lehetőségünk nyílik az élmények, személyes kihívások, nehézségek kötetlen megosztására. A természettel való kapcsolódás és a környezethez való alkalmazkodás a beágyazottság élményét adhatja.

Akaraterő, önmegvalósítás

A tájfutás kiválóan fejleszti a problémamegoldó képességünket. Új tervezési és kivitelezési módokra is szert tehetünk. Csapatként teljesítve például egy erdei tájékozódási futást, ahol szét kell válni, és összegyűjteni bizonyos tárgyakat, érinteni állomáspontokat, nagy összhangra van szükség. Egy célért dolgoznak a tagok, mégsem mehetnek egy irányba, össze kell dolgozniuk a hatékonyság érdekében.

Érdekes lehet megfigyelni, hogyan vagyunk benne, melyik részfeladat passzol hozzánk a leginkább, milyen érzéseket vált ki belőlünk a feladat, hol esünk kétségbe, milyen stratégiát választunk. Fejleszthetjük az asszertivitást, a hatékonyabb kommunikációt.

Kohézió, lelkesedés

A közösségi sportolás, a közösségi futások összehozzák az embereket. Kollégákat, barátokat nagyon össze tud kovácsolni például egy futóverseny váltóban. Sokszor elég csak erőt vennünk, hogy elmenjünk a sporttársakkal mozogni, és máris mintha kicseréltek volna bennünket. Így hat ez mindnyájunkra, ha egy közösségben kapcsolódunk egymáshoz. A sport szeretete és egymás szeretete hidakat nyithat meg egymás felé – és önmagunkhoz is.

Intuíció, testi-lelki jelenlét, tudatos tapasztalás, elmélyülés

Egy közös jógagyakorláson a csoport megtartó ereje és együttes energiái növelik az élmény intenzitását. Egy közös relaxációban a gyakorlók tudattalan energiái is hatnak egymásra. Együtt nem csupán a csoport megtartó erejét, de azt is megtapasztalhatjuk, hogy mindannyian egy nagyobb egység részei vagyunk. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. Fizesse elő a lapra ITT.

Andrea: Beneveztem egy nemzetközi kreatív pályázatra, hogy kiadhassak egy szívbetegeknek szóló kiadványt. Megnyertem rá az 5000 dollárt. A cél egyrészt az, hogy művészetterápiás módszerrel segítsük a szívbetegek rehabilitációját, másrészt, hogy ez a füzet egyben infotainment eszköz is legyen, azaz tájékoztató és oktató feladata is van. Konkrétabban: középiskolai biológiaórát fogok mellé tervezni, és iskolákba viszem majd a kiadványt. Károly az orvosi részét írja, én pedig a rajzokat készítem a szívről, illetve a szívnek a műtétek utáni állapotairól (sztentbeültetés, billentyűcsere, pacemakerbehelyezés). Találtunk hozzá kórházat is, amely a kardiológiai rehabilitációban szívesen használná.

– Honnan jött ez az ötlet?

Andrea: A nagynénénknek szívrohama volt, köztudott, hogy ennek egyik oka a stressz. Saját tapasztalatból tudom, hogy a színezés, a rajzolás mennyire ellazít, kikapcsol, megnyugtat, nekem is volt egy komoly betegségem és műtétem, amin ez segített át. Az jutott eszembe, milyen sokat segítene az embereknek, hogy a stresszt ilyen módon le tudják vezetni.

– Szóval ez egy ismeretterjesztő és foglalkoztató könyv felnőtteknek?

Károly: Pontosan. Jobb oldalon rajzok, bal oldalon praktikus információk és ötletek a szív- és érrendszeri problémák megelőzéséhez, illetve a kardiológiai rehabilitációhoz.

– Vagyis kétféle embertípust is megszólít: az információra éheset és a relaxálni vágyót, közben pedig kicsit a másikra is rászoktatja őket?

Károly: A két agyfélteke felől közelítünk, egyrészt az észhez szólunk, másrészt a szívhez. A kiadvány orvosi része abban más, mint a nálunk megszokott, hogy nem csak a nyugati orvoslás tapasztalatait használja fel.

A keleti orvoslás a prevencióra teszi a hangsúlyt, és sokkal mélyebben foglalkozik a lelki tényezőkkel is, a nyugati inkább a kialakult probléma kezelésére fókuszál. Én a nyugati orvoslás mellett életmódterápiával, keleti orvoslással és pszichológiával is foglalkozom. A rendelésemen igyekszem a páciensre szabott életmódtanácsokkal, relaxációs módszerekkel is segíteni a hozzám fordulókat, a nyugati orvoslás terén is a funkcionális medicinát képviselem, a gyógyszeres kezelésen kívül komplementer módszereket is használok.

– A komplex terápiáknál sokszor probléma lehet, hogy a betegnek nincs bizalma egy-egy kezelési módban.

Károly: Mindenképpen megnehezíti a kezelést, ha a páciens nem motivált, ha mondjuk anyukája vagy a felesége küldi el hozzám. Ezért is kezdtem pszichológiával is foglalkozni. Egy menedzser életébe például nem olyan könnyű beiktatni a relaxációt, ha ő nem látja értelmét.

– Véletlenül mondtad, hogy anyukája és felesége?

Károly: Úgy látom, hogy a nők alapvetően nyitottabbak, a férfiak gyakran csak egy dologra fókuszálnak, leginkább a munkára. Ha viszont át tudom helyezni ezt a fókuszt, például a táplálkozásra, akkor ők a legjobb motorjai az életmódváltásnak. De ehhez akár 5–6–7 találkozás is kell.

– Mindketten új utakat jártok a hivatásotokban, amit a szakma egyik – általában kisebb – része ujjongva, másik része kétkedve figyel. Mi inspirál arra, hogy letérjetek a kitaposott ösvényről?

Andrea: Engem a kudarc. Amikor beleütközöm egy falba. Amikor az egyetemen megbuktam egy vizsgán, azt hittem, vége a világnak – pedig nem volt. Amikor azon kapom magam, hogy elveszítem a diákok érdeklődését az órán, akkor muszáj változtatni. Ilyenkor nyúlok a rajzoláshoz, a játékhoz vagy más innovatív módszerekhez, erről szól a cikksorozatom a Képmásban (nevet).

Károly: Én gyerekként a műanyag állataimat gyógyítottam; apukám adta az ötletet, hogy mindezt emberekkel is megtehetem, legyek orvos.

De a rendelésemen én is kudarcként éltem meg, hogy bejön hozzám a magas vérnyomásos vagy a cukorbeteg, és én csak felírom a gyógyszert, nem tudom meggyógyítani. Elkezdtem keresni olyan utakat, amelyek még több lehetőséget adnak. A komplementer orvoslásban, azon belül is a hagyományos kínai gyógyászatban nagyon sok hasznos elemet találtam, például a mozgást, az életmódot, az akupunktúrát.

Ezek segítségével egyre több sikert értem el, például olyanokat, akik öt-tíz éve szedték magas vérnyomásra a vérnyomáscsökkentőt, úgy meg lehetett gyógyítani, hogy a megfelelő életmód mellett elhagyhatták a gyógyszereiket. El lehetett mulasztani krónikus fájdalmakat is, például derékfájást vagy migrént. De azt is megértettem, hogy ebben még mindig nincs számba véve a lélek: ha egy ember erősen szorong vagy depressziós, akkor gyakran visszatér a fájdalom is. És ez persze minden embernél más, van, akinél a testi feszültség a legnagyobb probléma, van, akinél a lelki, van, akin már csak a nyugati módszerekkel, gyógyszerrel vagy műtéttel lehet segíteni, és csak a rehabilitációban lehet egyensúlyozni az összes többi módszerrel.

– Nem tartalmazza a nyugati orvoslás is a többi módszert: a gyógytornát, életmód‑tanácsadást, lelki terápiát? Csak éppen komolyan kellene vennünk ahhoz, hogy ez egy komplex rendszer lehessen.

Károly: Több mint 70 szakvizsgát tehetnek le az orvosok. Ez a specializáció azt jelenti, hogy nincs olyan orvos, aki átlátná ugyanannak a betegnek a belgyógyászati, szemészeti, nőgyógyászati és mondjuk reumatológiai tüneteit vagy bőrproblémáit. Lehasították a dietetikusi és a gyógy­tornász területet is a szakorvosi képzésről. A legjobb az lenne, ha lenne mindenkinek lenne saját háziorvosa, dietetikusa, mozgásterapeutája és pszichológusa is.

– És ha ezek néha beszélnének egymással…

Károly: Ha ez működhetne, akkor a nyugati orvoslás is tudná komplexen kezelni a problémákat. A nem orvos szakemberek szaktudásának integrálása a gyógyításba nagyon fontos lenne, ehhez készítek most egy összefoglaló könyvet.

–Nem félsz attól, hogy egy ilyen színező szerzőjeként a szakma majd komolytalannak fogja tartani ezt a kiadványt?

Károly: Ahogy látom, a világunk hál'Istennek fejlődik, az emberek egyre tájékozottabbak. Mikor a kínai orvoslással kezdtem foglalkozni, öt kollégából négy csúnyán nézett, vagy nem tudott mit kezdeni vele, ma már ötből csak egy-kettő.

– Andi, az egészségtudatos nevelés nálad kezdődik, az iskolában. Érdekli ez a kamaszokat?

Andrea: Tudják, hogy arra a tudásra nem lesz szükségük, hogy hány aminosav van, de ha valaki a családjukban szívbeteg vagy cukorbeteg lesz, akkor elkezdi őket érdekelni a téma.

– A víziótok tulajdonképpen az, hogy a kardiológián köntösben színezgetnek a betegek, és közben megtanulják, hogyan maradhatnak egészségesek. Mennyi információ helyezhető el egy ilyen füzetben?

Károly: Inkább csak figyelemfelkeltő jellegű, de vannak azért kiemelt pontjai, mint például a mozgás, a relaxáció, a több zöldségfogyasztás, az édesség kerülése. Lesznek olyan témák is, amelyek több kifejtést igényelnek, mint a gyógyszermellékhatások csökkentése vagy a táplálékkiegészítők. Nem lesz túl sok információ, mert fontos, hogy elolvassák. Inkább a kezdő lépések megtételéhez segít hozzá.

– Ha egy szívbeteg vizualizálja és kiszínezi az érintett szervet, ez áttételesen segítheti esetleg a gyógyulást is?

Károly: A prevencióhoz érdemes megnézni, milyen lelki dolgok okozzák a szívbetegséget. Azt, hogy túlterheltség esetén a test jelez, a mai ember elfelejtette. Azzal, hogy kiszínezzük a szervet, tudatosíthatjuk, hogy létezik a test és benne az érintett szerv is.

A pszichológiában az imaginációs terápia során például elképzeljük azt a szervet gyógyult állapotban, amellyel gondunk van. Ezek a gyakorlatok hozzásegíthetik a szerveinket a helyes működéshez. A Simonton-módszer például a rákkezelésben is használja ezt.

Andrea: Nekem endometriózisom volt, és a rajzolás hozzásegített a gyógyuláshoz. Egészségesen látni a problémás szerveimet, és foglalkozni velük, igazi töltődés. Ezért is készül ez a kiadvány. Csak egészséges szerveket ábrázolok, és néhány műtét utáni állapotot, pacemakert, billentyűcserét. A bypass (koszorúér)-műtét utáni szív ezen a rajzon például rózsabimbó formájú.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT!

„Mikor indul a busz?” – „Hát, amikor megtelik.” – így zajlik egy jellemző párbeszéd valahol Szenegálban, és ez csak az egyike azon apróságoknak, amelyek jól érzékeltetik, Afrika mennyire más. Egyes filmek a politikai és gazdasági célokra kihasznált földrészt, mások a szavannák giccses naplementéit mutatják meg. Philippe Godeau filmje egyikre sem törekszik, múltkereső alkotása ennek ellenére fel-felvillantja a fentihez hasonló, apró különbségeket. Például a rendőrnő szavain keresztül, aki szerint nincs már gyarmatosítás, hanem a törvények uralkodnak, ám a kenőpénz azért bőven rendben van. Ahogy a helyiek mondják: be van építve a költségvetésbe. Az afrikai szempont azt is láthatóvá teszi, hogy az európai ember sokkal pragmatikusabb annál, mint ahogy ezt az életet amúgy érdemes volna leélni.

Az Afrikából származó, Franciaországban világhírű színésszé váló Seydou Tallt (Omar Sy) Dakarba, Szenegál fővárosába hívják, hogy szerepeljen az ottani kulturális fesztiválon és dedikálja a könyvét. Erre az eseményre siet majd’ 400 kilométer távolságból Yao (Lionel Louis Base), a nyíló értelmű kiskamasz fiúcska, hogy dedikáltassa a könyv kecske által megrágott példányát.

A szegény afrikai fiú és a gazdag európai férfi találkozása egy road movie-ban folytatódik, aminek végén az öreg kontinensre szakadt fekete-afrikai férfi megtalálja a gyökereit.

„Olyan vagy, mint egy Bounty-szelet” – fogalmaz Yao valahol a film közepén, és találóan mutat rá a kettősségre: kívül fekete, belül fehér. A film – és benne különösen Yao – feladata, hogy segítsen megtalálni Seydou fekete énjét, mert, ahogy a harmadik, kisebb epizódszereplő mondja neki: „Te tényleg nem érted Afrikát”. Ez a film tehát nem is Yao utazásáról szól, hanem Seydou-éról, akinek az afrikai életfilozófiában kell megtalálnia magát. Eleinte ódzkodik ennek még a gondolatától is, később sodorják az események, majd hitetlenkedve fogadja a fejleményeket, hogy végül – ha vissza is megy Európába – megtalálja a helyet, ahonnan ősei jöttek.

A film különös apa-fiú kapcsolatot tár elénk. Seydou ugyan mindent megad fiának, ami csak pénzben mérhető (az első jelenetben látható fullextrás születésnap jól mutatja ezt), ám az éppen széthulló családról süt a diszharmónia. Afrikában a hozzá csapódó kisfiú mutat neki mintát a jobb életre. Sokszor a kevesebb több, mondjuk, és ebben az esetben tényleg így van: erre tanítja a szegény afrikai gyerek a híres francia színészt.

A Yao utazása minden bizonnyal nem lesz soha filmtörténeti mérföldkő. Nem hordoz filmnyelvi újításokat, nem kiemelkedő a színészi játék, ahogy a képi világ vagy a dramaturgia sem. Ráadásul a főszereplő Omar Sy az „Életrevalók” áttörő sikere miatt beleragadt a szerethető, könnyed, mégis tartalmas filmek kedvelt karakterébe. Ez a szerep azonban mégis különleges.

A színész alapvetően önmagát alakítja: hiszen ki más lenne, aki Szenegálból származik, Franciaországban lett világhírű színész, hogy most visszatérjen ősei szülőföldjére, megismerni saját múltját?

Alapvetően fontos és értékes gondolat, amit megfogalmaz a film, még ha a megvalósításban nagyító nélkül is találunk hiányosságokat. Egy olyan mozgóképes piacon, amiben a franchise-építések és a Disney-filmek egyre feleslegesebb remake-jei uralják a terepet, joggal igényelnek helyet az ilyen, az előbbieknél jóval eredetibb alkotások.

Hazaszeretet: az, ami

 

Nacionalizmus, mondja a liberalizmus,

Elavult, mondja a globalizmus.

Az, ami, mondja a hazaszeretet.

 

Szükségtelen, mondja a posztmodernizmus,

Hőzöngés, mondja a nihilizmus.

Az, ami, mondja a hazaszeretet.

 

Diszkrimináció, mondja az irigység,

Gyűlöletkeltés, mondja a gyökértelenség,

Túlértékelt, mondja az elértéktelenedés.

Az, ami, mondja a hazaszeretet.

 

(Erich Fried inspiráló verse itt olvasható.)