Egyre „menőbb” dolog éttermet nyitni a múzeumban, erről tanúskodik például a San Franciscó-i MoMA vagy az amszterdami Rijksmuseum Michelin-csillagos étterme. De nem kell a szomszédba menni: a tavaly újranyitott Szépművészeti Múzeum étterme is példázza, hogy a múzeumi vendéglátás rég túllépett a kávé–szendvics–isler háromságán, és a felső középosztály kifejezetten igényli a művészeti és gasztronómiai élmények összekapcsolását. A legtöbb múzeum ráadásul ma már nem is egyszerű kiállítótér, sokkal inkább interaktív szabadidőközpont, ahol egész családok töltenek el hosszú órákat, félnapokat.

A Múzeum Café legújabb kiadványa útikalauzként is felfogható, amelyik a múzeumi gasztronómia világába vezető felfedezőúthoz ad támpontokat, emellett ugyanakkor – szokás szerint – tartalmas kulturhistorikus olvasmányként is forgathatjuk. Hiszen nemcsak arról esik benne szó, hogy mit együnk a múzeumban, mert a folyóirat elkalauzol minket az arisztokrácia asztalához, bekukkanthatunk a dolgozó nő háztartásába, és megismertet a világon egyedülállónak mondható Magyar Vendéglátóipari Múzeummal is.

Az „Étel, ital, múzeum” alcímű lapszámot stílszerűen a legendás Zwack család fűszerillatú múzeumában mutatták be, ahol éppenséggel az kelt megütközést, ha egy látogató nem fogyaszt. A Zwack Múzeum kiemelkedik a brandmúzeumok sorából például azzal, hogy a család működteti úgy a gyárat is, a múzeumot is. A kiállítótérben az üvegek, címkék és plakátok között egyedülálló módon érzékeny, személyes dokumentumokat is közszemlére tettek: munkakönyvet, a megmenekülést segítő iratokat is felfedezhetünk a kiállított tárgyak között.

A Múzeumcafé 71., Gasztro-száma 1390 forintért vásárolható meg.

– Hogy kezdődött ez a szerelem a levendulával?
– Egy angol lapban láttam meg egy levendulamezőt, elfogott a vágy, hogy valahogy így, ilyen környezetben szeretnék egyszer én is élni. Húszéves korom óta jártam a Balaton-felvidékre nyaralni, bennem volt ennek a vidéknek a szeretete, ahol nemcsak én, de a levendula is otthon érzi magát. Először utánanéztem a termesztés módjainak, a növény gyógyító hatásainak, elvégeztem egy gyógynövény-termesztési iskolát, aromaterápiás kurzusokon vettem részt, és a hajdani pannonhalmi főkertésztől is sokat tanultam.

– Fogorvosként dolgoztál, ami megbecsült, szép hivatás, ráadásul jól is lehet vele keresni. Miért váltottál?
– Sikeres voltam a szakmámban, a rendszerváltás után mi nyitottuk meg az első magánklinikát Magyarországon, három fogorvosi székkel, plasztikai rendelővel, menedzserszűréssel. Keményen dolgoztunk, szerettem a munkámat, a betegeket. Ugyanakkor mindig közel álltak hozzám a szelíd gyógymódok, a gyógynövények és a tradicionális gyógyászat is. Egy magánéleti változás adta meg a végső lökést: az első házasságom felbomlása után újraházasodtam.

A harmadik gyermekemmel voltam várandós, amikor eldöntöttem, váltani fogok; a Levendárium gondolata gyakorlatilag együtt fogant a legkisebb gyermekemmel.

A nagylányaim ikrek, így a kisebbiknek is lett egy „ikertestvére”.

– Hogy fogadta a fogorvosi szakma a döntésed?
– A kollégáim megbecsültek, érthetetlen volt számukra, hogy miért adom fel ezt a hivatást, a biztosat a bizonytalanért. A mai orvosképzésben sajnos háttérbe szorult a gyógyítás gyógynövényekkel, így a legnagyobb kihívás a levendula hatásának megértetése volt, az, hogy ez a növény nemcsak a nagymama szekrényébe való: számos jótékony hatása miatt ott a helye a házi patikában is. Ma már kollégáknak is ajánlom a levendulaolajat, mert remek ecsetelő ínygyulladásra, vízbe cseppentve pedig kiváló szájöblítő, a visszajelzések ezt igazolják. Antimikrobiális illóolajként a vírusok, baktériumok, gombák támadásait védi ki. A gyógyítást tehát nem adtam fel, hanem ebben a szelídebb változatban folytatom.

– És mit mondtak a dörgicseiek, amikor betoppantál azzal, hogy levendulát fogsz termeszteni?
– Csodálkoztak a környékbeliek, hogy egy budapesti fogorvosnő vajon miért akar bio gyógynövénytermesztéssel foglalkozni egy eldugott faluban. Időbe telt, míg elismerték a munkámat, azóta már hat hektáron virulnak a levendulatövek, rózsák, mandula és egyéb gyógynövények társaságában. 2012-ben pedig létrejött a Levendárium brand: a lila kupakos, bio levendulaolajjal, levendula virágvízzel, süteménnyel, szörppel jöttünk ki a piacra, elsőként az országban.

Kép: Dr. Demján Ildikó

– Mi e kis lila virág reneszánszának a titka?

– A levendula nagyon szelíd, sokoldalú gyógyító növény, amely egyszerre hat a testünkre, a lelkünkre, szellemünkre és a szépérzékünkre. Ott a helye a kertépítéstől kezdve egészen a gyógyításig.

Amellett, hogy gyönyörű, hasznos, még gyengéd is: az illóolajok édesanyjának nevezik, mert szinte minden apró-cseprő kis bajunkban segít. Jó az égési sérülésekre, napégés enyhítésére, görcsoldásra, fertőtlenítésre, feszültségoldó és számos egyéb, ma már kutatásokkal is alátámasztott hatása van. Nem tud ártani: a levendulát használhatjuk várandós nőknél, újszülött babáknál is, idősebb korban is biztonságos.

– Ha levendula, akkor még ma is elsősorban Provance jut eszünkbe, erre alaposan rá is játszanak a franciák. Hogy került a növény a Balaton-felvidékre?
– A középkorban a kolostorokban nagy gyógynövényekkel kapcsolatos tudás halmozódott föl. Európában a XX. század előtt az angoloknál volt e növénynek divatja, Viktória királynőnek még saját levendula-beszállítója is volt. A tihanyi őslevendulást az 1920-as években telepítette Bittera Gyula vegyészmérnök, aki 50 holdon termesztette a gyógynövényt – most százéves az ültetvény. Érdekes, hogy ezzel épp egyidőben történt a provance-i telepítés is, ahol az I. világháborút követő recesszió után kezdtek levendulát ültetni, mert az ottani földek nem voltak alkalmasak gabona termesztésére. A levendula illóolajának előállítása is a tihanyival egyidőben kezdődött, ám a korabeli dokumentumok szerint ez jobb minőségű volt, mint a francia.

– Ha mi is ültetnénk, mire érdemes figyelnünk?
– Nagyon meghálálja, ha megtaláljuk a helyét: olyan napsütötte földet, ahol a talaj vízáteresztő. Több öntözésre addig van szüksége csak, amíg a kis növényke megkapaszkodik a talajban a gyökerével, a pár éves növény már nem vízigényes. Négy-öt évesen adja a virág a legjavát, az idősebb növény elkezd fásulni; vannak fajták, amelyeket lehet ifjítani, másokat nem. Provance-ban például hétévente cserélik az ültetvényt.

– Vannak kártevői?
– Ha szereti a helyét, akkor nem jellemző. Provance-ban néhány évente nagy pusztulás következik be, de ebben az ottani monokultúra a bűnös, az, hogy száz hektárszámra egyetlen faj van, mindenütt csak a levendula.

Nemrég értettem meg a provance-i fotókat nézegetve, hogy miért nem jut el a látvány a szívemig: azért, mert mindent kiirtottak a levendula mellől, és ezzel a biodiverzitás semmisült meg.

Ilyen monokultúra csak a természet megerőszakolásával létezhet, úgy, mint a kaliforniai 50.000 hektáros mandulaültetvény, amelynek az amerikai méhek látják nagy kárát. Ahol nem avatkozunk be a természet rendjébe, ott egy négyzetméteren több száz faj él, flóra és fauna szép összhangban alkotnak lenyűgöző harmóniát.

Kép: Dr. Demján Ildikó

– Most június közepe van, teljes pompájában már a Levendárium?
– A bimbózás utolsó stádiuma zajlik, a kipattanás pillanataiban vagyunk.

A levendula a nyári napéjegyenlőségre a legszebb, két-három hétig ontja virágait, azután kezd magzani, elszíneződik.

 A Levendárium ajtaját már a Rózsa Napra megnyitottuk, mert a kis kolostori típusú kertünkben vannak csodálatos rózsáink is, de az elkövetkező hétvégeken már a levenduláé a főszerep. Lehet jönni aratni, megnézhetik a látogatók a lepárlás folyamatát, a gyerekeknek külön tartunk foglalkozásokat. Eljön hozzánk Halmos Mónika, az ehető virágok szakértője, aki a levendulaszörpünkkel varázsol majd. Az esemény koronája a koncertjeink lesznek: 15-én Kövi Szabolcs-koncert lesz, amikor a fűben elheveredve átadhatjuk magunkat a lila virágnak, a zümmögő méheknek és a meditatív zenei élménynek. Egy héttel később, a Levendula Napon Cseke Szabolcs és Manaman fog minket elvarázsolni a helyhez illő éteri muzsikával.

– A Levendáriumnak több kulturális vonatkozása is van…
– Valóban, szinte minden művészeti ág megjelenik a környezetünkben, ami elsősorban a hely szelleméből fakad: a dörgicsei nyári kulturális napokba bekapcsolódtunk mi is, az egyik lányom sok koncertet adott, zongorázott, énekelt. A férjem, aki jogász, de szíve szerint festőművész, a mai napig fest, az ő képei is jelen vannak, a szép kert pedig idevonzotta a szobrokat is. A művészet szerves része az életünknek. És ami a szakralitást illeti: közvetlenül a területünk mellett van egy iker templomrom, amelyről az első írott emlékek az 1100-as évekből származnak, de ásatások során már ennél jóval régebbi, 300 körüli római pénzérméket is találtak körülötte, és felismerhető az északi részén a rotunda forma is, ami Árpád-kori eredetre utal.

Ez a templom így romként is hatalmas erőt sugároz.

Nagyon sok és úttörő jellegű munka van mögöttünk, ami mostanra ért be. Elégedett vagyok, mert azt hiszem, sok emberhez el tudtuk juttatni a levendula tiszta üzenetét.

A reklámban viszont, amiben megjelent, meglepetést okozott. Nem csak azért, mert a filmecskében végig az apa szavait halljuk, amint bocsánatot kér a kislányától. Bocsánatot, mert gyerekkorában otthon is azt látta, a házimunka kizárólag a nők dolga. És megígéri, hogy ő is változtatni fog, hiszen soha nem késő. Látjuk, amint hazatérve maga mossa ki a ruháit, felesége pedig megilletődötten a mosógép használatára tanítgatja. „Miért lenne a mosás csak az anyák feladata?” – jelenik meg a képen a reklámszlogen, majd a termék. Nem annyira ismerős a jelenet, egy reklámban biztosan nem.

Különös, de miközben a nők életmódja jelentősen változott az utóbbi fél évszázadban – tovább élnek, később házasodnak és szülnek, a férfiaknál nagyobb arányban vannak jelen a felsőoktatásban és egyre elutasítóbbak a női reklámsztereotípiákkal –, a nekik-róluk szóló hirdetéseken mindez alig mutatkozik meg.

Ugyanúgy látjuk

1)            a megszállott háztartásbelit, aki ádázul küzd a WC pereme alatti baktériummal,

2)            az elhavazott családanyát, akire rázuhan az élet és a karácsonyi teendők,

3)            az önkínzót, aki dalolva szőrtelenít,

4)            a hangulatgyilkost, aki elrontja a jópofa sörözős pillanatokat,

5)            az elérhetetlen félistennőt, akire leginkább a nők akarnak hasonlítani,

6)            a szexobjektumot, akire a férfiak akarnak… nem hasonlítani.

Persze ne feledkezzünk meg a kardigános joghurt-nőről sem, hisz tudjuk, a joghurt a nők hivatalos eledele. Vagy az anya-lánya összetartásról, amelynek csomópontjában egy fájdalomcsillapító áll. És még ott van a nő, aki csak biodíszlet.

Régi kérdés persze, hogy a reklám tükrözze vagy alakítsa a valóságot: mutassa be a létező látásmódokat, vagy formálja azokat? Az új viszont ez: mi van akkor, ha már egyiket sem teszi? Mert a fenti típusokban aligha ismer valaki magára vagy aligha vágyik alakulni általuk.

Ezért amikor Indiában 2015 után megjelent a mosószeres film, nagy hatást gyakorolt. Egyrészt, több mint 70 százalékkal nőtt a termék eladásából származó cégjövedelem. Tehát megérte. Másrészt megjelentek olyan ruhatermékek, amelyek címkéjére kiírták: nő és férfi egyaránt moshatja. Közel kétmillió férfi vett részt az „oszd meg a terhet” kampányban. A reklám pedig minden szakmai díjat bezsebelt.

Az innováció korában érdemes felismerni, hogy a fő vásárló, a nő, összetettebb, mint ahogy eddig „tűnt”: érdemes őt meglátni, nem csak nézni. És érdemes végre észrevenni, hogy a férfiak is nagyon szerethetik a joghurtot. 

A cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Általában az első észrevétel után, hogy „milyen jóóó húsban van!” – és hogy én mennyire nem – következik, hogy milyen szép kék szeme van, egyesek szerint egészen pontosan „Maldív-szigetek-kék”. A forgatókönyv itt úgy folytatódik, hogy csodálkozva rám néznek, és megállapítják, hogy nekem nem kék a szemem, majd pedig felmerül bennük a kérdés, hogy „akkor kinek kék a szeme a családban?” Erre én azt válaszolom, hogy az apukájának. Itt jön a nagy megkönnyebbülés, hogy „Áááh, így már érthető.”

Ilyenkor szívesen elmesélném nekik a viccet, amikor a kismama a szülőszobán megkérdezi, hogy „Doktor úr, kislány?” – „Nem.” – „Hanem?” De inkább nem teszem, hanem szép napot kívánok, és tovább sétálunk.

Amikor még terhes voltam, a férjem egyik este elmesélte, hogy van egy visszatérő gondolata, ami nem hagyja nyugodni. Mi van, ha valahogyan összekeverik a babákat, és rossz gyereket hozunk haza a kórházból? Értsd: nem a sajátunkat. Ezen jót nevettem, és biztosítottam róla, hogy ilyen nem fordulhat elő, hiszen rátesznek egy kis karkötőt, amin rajta lesz a neve, meg hát egyébként is. Aztán amikor végül a császáros műtőben kötöttem ki, és távolodó babasírás utalt csak arra, hogy valaki kiköltözött a pocakomból – látni ekkor még nem láthattam –, akkor én is elgondolkoztam, mi van, ha… Elvégre se a férjem, se én nem láttam kisfiunkat születése pillanatában.

Sötétbarna szemem van. Az anyukámnak is, az öcsémnek és a húgomnak is. Soha nem gondoltam volna, hogy egy szőke, kékszemű kisfiú anyukája leszek. Bár tudom, hogy benne van a pakliban, de a sötét szemeket azért mégis dominánsabbnak gondoltam.

Ahogy teltek-múltak a napok, a hetek, mindenki mást vélt benne felfedezni. Az unokatestvérektől a dédszülőkig mindenki szóba jött. Valamiért csak a férjem meg én nem.

Mániákusan kerestük a jeleket, amíg egyik reggel felfedeztük, hogy kis pihék vannak az állán. „Szakálla van, pont mint az apukájának!” A hajszíne pedig egészen passzol az enyémhez – a szülés utáni hormonváltozásnak köszönhetően lassan a mennyisége is, de ez nem az ő dús hajának tudható be. Egyelőre azért még mindig az öcsémre és a férjem unokaöccsére hasonlít a legjobban.

Ha viszont a külsőtől elvonatkoztatunk, az, ahogyan ámulva hallgatja, amikor az apukája énekel neki; vagy ahogy hosszú időn keresztül nézi, amikor a tükör előtt készülök a délutáni táncórámra, mindent elárul: nyilvánvaló, hogy énekes-táncos vér csörgedezik az ereiben. Bár az előadóművészi pályára még gyúrnia kell, mert a rémisztő és vigasztalhatatlan sírást kiváltó dolgok listáján – az első koncertélménye óta – élen jár a taps, ez is épp elég bizonyíték arra, hogy megnyugodjunk: jó babát hoztunk el a kórházból.

VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó – Négyszín világ (július 4–7.)

A fiatal tehetségek támogatása és a rendszerváltozás 30. évfordulója áll a váci VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó középpontjában – a programsorozatnak a váci Duna-part ad helyet. Lengyel, cseh, szlovák és magyar színházi előadásokkal, utcaszínházi produkciókkal és közösségi programokkal várják a fesztiválra látogatókat. Két hétig a négy ország színészei Vácon egy workshop keretében dolgoznak együtt, az ott készült előadással zárul majd a színházi program.

A VéNégy szervezőinek célja, hogy minél több nézőt becsalogassanak a színházi sátorba, így a színházjegy mellé ajándék belépőt adnak, amellyel az előadás után a többi fesztiválprogram is megtekinthető.

A Csiky Gergely Színházból Székely Csaba hozza el a „Semmit sem bánok” című előadását – a színmű a múlttal való szembenézés drámája: egy olyan belső utazást kísérel meg bemutatni, amelynek végállomása az önmegismerés és a felelősségvállalás. A Slovácké Színház egy autizmussal élő férfi történetén keresztül olyan kérdésekkel szembesíti a nézőket, hogy mi a normalitás határa, egyáltalán mi az, hogy normális, s vajon miként tudunk boldogan élni.

Hello Ugar – Digitális detoxikáció az Alföldön (július 3–6.)

Az Anna and the Barbies zenekar hetedik alkalommal rendezi meg ezt a zene-, környezet- és emberbarát fesztivált Ópusztaszeren, az Akhal Ménesen, ahol a zenészek együtt buliznak, pihennek és szórakoznak a közönséggel. Néhány napra kiszakadhatunk a mindennapok hajtásából, és megtapasztalhatjuk a természet közelségét, köszönhetően a no-selfie zónának és a telefonparkolónak, ahová akár egész napra megőrzőbe adhatjuk a telefonjainkat.

A kütyük leadásáért cserébe puszi-és öleléskuponokat adnak a szervezők.

Idén olyan előadók lépnek fel (az Anna and the Barbies mellett), mint például a Quimby, a Vad Fruttik, a 30Y, Apey vagy a Magashegyi Underground és a Kowalsky meg a Vega.

Visegrádi Palotajátékok – Múlt és jelen összefonódása (július 12–14.)

Július második hétvégéjén harmincötödik alkalommal rendezik meg az ország egyik legjelentősebb történelmi fesztiválját, a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékokat, amely az 1335-ös visegrádi királytalálkozónak állít emléket.

A háromnapos szabadtéri esemény közel százféle hagyományőrző programot – többek között lovagi tornákat, bajvívó és solymász bemutatókat, régizenei koncerteket, kézműves vásárt – kínál a látogatóknak.

A programok öt helyszínen, a Lovagi torna pályán, a Királyi palotában, a Királyi borudvarban, a Parkszínpadon és a Salamon-toronyban reggeltől a késő esti órákig zajlanak. A fesztivál a csábítások ellenére nem üzletiesedett el, és amellett, hogy az évek során a középkor világát hitelesen megelevenítő autentikus esemény tudott maradni, évről évre egyre több látogatót vonz. A magas színvonalat bizonyítja, hogy 2009-ben felvételt nyert a Történelmi Játékok Nemzetközi Szövetségébe.

Dombos Feszt – Kishegyesi kultkalandok (július 11–14.)

Volt egyszer egy szemétdomb a Vajdaságban, Kishegyesen, egy löszfal tövében, és volt vízió, akarat, hogy a szemétdomb helyén művészeti fesztivál szülessen. Rengeteg munkával, civil összefogással, tizenkilenc évvel ezelőtt életre hívták a Dombos Fesztet, amely azóta is a térség legjelentősebb és legkedveltebb művészeti fesztiválja.

Kép: Unsplash

A löszfal tövében zajló négynapos fesztivál a családoknak és a fiataloknak egyaránt egyedi koncertélményeket nyújt.

Az idei fesztivál is széles zenei kínálattal állt elő: világzene, népzene, jazz, pop előadók (például a BaHorKa Társulat, Lajkó Félix és zenekara, Antonia Vai) lépnek fel itt. A fesztivál része a Dombos Remix irodalmi sorozat is, ahol a kortárs írók felolvasásai adják meg az est alaphangulatát. A Dombos Pincében lehetőség nyílik irodalmi diskurzusra, közös filmnézésre, borozgatásra, a kellemes beszélgetések mellett pedig nem mindennapi gasztrokalandokba bocsátkozhatnak a látogatók, például megízlelhetik a finom helyi pálinkákat, a lángost, a szebbnél szebb gyümölcsöket, esténként pedig gyönyörködhetnek a löszfalra vetített Fényvarázsban is.

Bor, mámor, Bénye – Tokaj-Hegyalja legizgalmasabb gasztro-kultúr fesztiválja (augusztus 15–18.)

Az erdőbényei rendezvényt a borok és a minőségi gasztronómiai kínálat mellett a Jónás Vera Duó, Petruska, a Szüret Utcza, a The Mojo, a Common Vibe, a Dynamite Dudes, Szalonna és Bandája, a Kéméndi Tamás-Gráf Vivi Duó, Tóth Viktor és a Boró-Szlama Duó fellépése fűszerezi meg. Emellett túrák, workshopok, táncházak, irodalmi programok, kiállítások, jazz- és világzene, illetve gyerekprogramok is helyet kapnak a programban. Kicsiknek és nagyoknak is garantált a szórakozás, a minőségi kikapcsolódás. A gasztronómiai élményt a környékbeli éttermek biztosítják, karöltve a helyi hagyományokat ápoló ízőrzőkkel (Vayi Borász, Pro Vinum Pincészet, Jakab Pince, Bardon Borászat), akiknek célja a már-már feledésbe merült receptek bemutatása a mai kor embere számára.

Malomfesztivál – Kisimítja a mentális ráncokat (augusztus 15–17.)

A háromnapos programsorozat környezettudatosságra, egymás elfogadására „nevel”, célja a Vajdaság érintetlen szépségének bemutatása. Az Orom nevezetű kis faluban és vonzáskörzetében az emberek lassabban élnek, szakítanak időt arra, hogy megéljék a pillanatot, illetve, hogy megértsék a természet üzenetét.

A rohanáshoz szokott városi ember itt kellemesen ellazulhat, átengedheti magát az itt és most-nak, ízlésesen összeválogatott zenei és művészeti programokkal találkozhat.

Zempléni Fesztivál – A művészeti svédasztal (augusztus 9–18.)

Zemplén és Tokaj-Hegyalja legnagyobb művészeti fesztiválja tökéletes szellemi töltekezést nyújthat: hazai és külföldi szólisták, együttesek koncertjei hívnak stílusok közötti kalandozásra, emellett a szervezők kiállításokat, családi programokat és kirándulásokat kínálnak a térség számos csodás helyszínén minden korosztálynak Szerencstől Tokajon át Hollóházáig. Augusztus 9-én az ünnepélyes megnyitót követően a Budafoki Dohnányi Zenekar ad nyáresti hangversenyt a sárospataki Rákóczi-vár udvarán, az Esti Jazz sorozatban pedig a műfaj hazai sztárjai lépnek fel. E főbb programok mellett egy tucat pincészet, köztük a hivatalos borszállító, a Grand Tokaj borait is kóstolhatjuk a meleg nyárestéken.

Koronázási Ünnepi Játékok – Vissza a középkorba (augusztus 17–19.)

Az ország egykori szakrális központjának, az Árpád-házi királyok ősi koronázó városának falai közé erre az időre beköltözik a középkor – a belvárosban királylányok, királyfik, lovagok jönnek-mennek, gólyalábasok, légtornászok, jósok és boszorkányok csalogatják a programokra a járókelőket, a belváros házfalain fényfestészeti műalkotások láthatók, zenészek járják az utcákat és időről időre megjelennek az óriásbábok is. A gyerekeket bábműsor, koncert és számtalan kézműves foglalkozás szórakoztatja, a történelem és a hadászat iránt érdeklődők ismerkedhetnek a korabeli fegyverekkel és pajzsokkal; bemutatókon csodálhatjuk meg az íjászok, a bajvívók, a lovasok ügyességét. A háromnapos rendezvénysorozat csúcspontja a IV. Béla életét megjelenítő Koronázási Szertartásjáték, ahol a díszletek mellett a zene is a bizánci és a keresztény kultúrát ötvözi.

Hétrétország Fesztivál – Woodstock az Őrségben (augusztus 10–20.)

Idén tizennyolcadik alkalommal rendezik meg az Őrség legnagyobb kulturális rendezvényét, a Hétrétország „köztivált”, amely a személyességet, a közvetlenséget és a közelséget tűzi zászlajára, s összeköti a lokális értékeket a nagyvilágban másutt megtalálható kortárs kultúrával.

Tíz napon át tartó programsorozaton koncertek, művészeti programok, színházi előadások, filmvetítések és Nyitott Porták várják a vendégeket húsz település ötven helyszínén.

A látogatók bepillantást nyerhetnek a kézműves műhelyekbe, a művészek műtermeibe, megismerkedhetnek az állattartók és gazdálkodók napi munkájával, őrségi ételkülönlegességeket kóstolhatnak, testközelből fedezhetik fel maguknak az Őrség jellegzetes világát. Idén a hangsúlyok Woodstockra helyeződnek, ugyanis ötven éve, 1969. augusztus 15. és 18. között zajlott a legendás Woodstock fesztivál, ami egy generáció életérzésének máig ható szimbólumává vált. Woodstock a zeneiparban is mérföldkőnek számított: egyre gyakoribbak lettek a stadionokban, a parkokban tartott koncertek, fesztiválok, a hatás pedig Magyarországon is érezhető volt: megjelent egy új ízlés, értékrend.

A Médiaunió Alapítvány szerint a pedagógusok társadalmi megbecsültsége és presztízse talán még sohasem volt ilyen alacsony. Éppen ezért kampányukkal szeretnék elérni, hogy a szülők belássák: a tanárokkal együtt nevelik a gyerekeket, és elsősorban társként kellene rájuk tekinteniük. A gyerekeknek azt szeretnék átadni, hogy a tanároktól elsősorban sok segítséget, inspirációt és motivációt kapnak ahhoz, hogy találjanak valamit, amit szívesen csinálnak. S nem utolsósorban azt is célul tűzték ki, hogy a tanári társadalom erőt, önbizalmat tudjon meríteni a kampányból, és szívesebben járjon be dolgozni, és a következő generációk is szívesen válasszák a tanári pályát.

A kampány több szálon fut majd, első lépésként egy filmmel indul, ami tévécsatornákon és online fut majd, lesz közösségimédia-aktivizáció, outdoor, print és rádió lába is a kampánynak.

Július 5. péntek 20 óra

Zenegyerekek

Hogyan szerettessük meg gyerekeinkkel a zenét, hogy az erőforrássá válhasson az életükben? Mit tegyünk, hogy a zenélés öröm maradjon, és hogyan egyengessük útjukat, ha átlagon fölüli tehetséget kaptak? Hogy látja mindezt Miklósa Erika – az előadóművész, a tehetségkutató zsűritagja és az anya?

Vendégünk Miklósa Erika operaénekesnő, a zenei élményt pedig fiatal tehetségek adják ezen az estén.

A beszélgetést Szám Kati, a Képmás főszerkesztője vezeti.

Jegyvásárláshoz kattintson IDE!

Augusztus 23. péntek 20 óra

Blablabla - a kapcsolat megszakadt

Pörgetjük az oldalakat, csetelünk, posztolunk, lájkolunk, folyamatosan kommunikálunk és kapcsolatban vagyunk. Legalábbis online. És közben mi történik a kinti, fizikai világban és az emberben legbelül? Van kapcsolat?

Szakértő vendégeink Kozma-Vízkeleti Dániel szakpszichológus, valamint Csáky-Pallavicini Zsófia, klinikai szakpszichológus és családterapeuta.

A beszélgetést Szám Kati, a Képmás főszerkesztője vezeti.

A beszélgetés előtt a Székesfehérvári Balett Színház BLA-BLA-BLA… című előadást láthatják (15 perc)

Kép: Székesfehérvári Balett Színház

 
Koreográfus: Egerházi Attila
Zene: W.A.Mozart, J.C.Bach, F.Chopin
Koreográfus asszisztens: Cristina Porres Mormeneo
Jelmezterv: Szelei Mónika
Fényterv: Egerházi Attila
Próbavezető balettmester: Cristina Porres Mormeneo

Táncolják:
Cristina Porres Mormeneo
Dusana Heráková
Liszkai Zsófia
Fernando Gabriel Luis Luis

Az előadásról: A Bla-bla-bla egy táncnovella. Irodalmi hasonlattal élve egyfajta örkényi egyperces; olyan görbe tükör, amely megmutatja korunk emberének kommunikációs zavarait.
A humorba csomagolt-, ámde elgondolkodtató táncmű lényegében egy szatírikus kortárs balett.
Nevessünk magunkon! Szórakozzunk a problémáinkon, a viszonyaink bonyolultságán! És végül egyszerűsítsük le őket.

Jegyvásárláshoz kattintson IDE! 

További információ: + (21) 292 0471; + 36 1 365 14 14 | [email protected]

A Képmás-est a Halász-kastéllyal közös együttműködésben valósul meg.

Gatyában, atlétában vagy félmeztelenül, hiába még május eleje, már barnára sülve mindegyik – nagy egyetértésben dolgoznak a hajón. Na, nem őrült tempóban, de látni, hogy valami, mindannyiukat erősen érdeklő és lefoglaló dolog köti össze őket. Most hárman összehajolnak, matatnak valamin. Egyikük felnéz.

– Zsiga, mégis kéne az emelő…

Zsiga elindul, ki a partra. Nem gyorsan, nem lassan, tempósan. A férfiak kora negyven és hatvan között lehet, bizonyos, hogy mindegyik más-más világból érkezett, de itt a hajón és a dokkon egy ügy köti össze őket. És ebben az egyetlen ügyben – hogy a hajó újra rendben legyen – ebben a teljességet élik meg, azt az állapotot, amit azt hiszem, csak férfiak képesek átélni: elmerülni egy dologban, semmi másra nem figyelve belefeledkezni, rajta lenni, megoldani, együtt tevékenykedni, amit kell.

Nem lehetett tudni, ki a tulajdonos, ki a barát, ki a mester, nem is volt fontos. Csapat voltak.

Jó volt nézni a vitorlán a férfiakat, akikben játékosság is lakozott, mert Zsiga nem csak az emelőt hozta, hanem hozott hét üveg sört is. Lerakták, ami a kezük ügyében volt. Ketten hasra feküdtek, a többiek leültek, egyikük állva maradt, az árbocrúdnak támaszkodott. Kortyolták a sört. Beszélgettek. Arról, amit csinálnak, a hajóról, merülésről, pótlásról, egy asztalosról, egy legendás csónakmesterről, nem hallottam jól mindent.

Igen, gondoltam, csak a férfiak tudnak ilyen „egy ügyűek” lenni, ebből az állapotból szeretnénk mi nők sokszor kiimádkozni, kiveszekedni, kihozni őket. Hogy miért? Talán, mert irigyeljük a harmóniát, ami ilyenkor körbeöleli őket. Talán, mert mi is szeretnénk, de képtelenek vagyunk csak egyetlen dologra figyelni. Azt hiszem, nem is tehetjük meg.

Eszembe jutott egy régi beszélgetés a nagyszerű pszichiáterrel, Arató Mihállyal. Nem csak kiváló tudós, karizmatikus gyógyító, de ráadásul egy magas, jóvágású, mutatós férfi volt, akinek a nézése bizalmat sugárzott, s ezt adta első ajándékul a betegeinek: bizalmat és figyelmet.

Szerteágazó kutatásai közben, sokat megfigyelt a férfi és a nő kapcsolatáról, könyvet is írt erről,  A másik: Nem?! címmel. Az előszavából idézek: „Hivatásomnak köszönhetően sok nővel és férfival kerültem közeli, személyes kapcsolatba. Beavattak lelki problémáikba, párkapcsolati konfliktusaikba, panaszkodtak férfiakról, nőkről. Nagy sokára kezdtem megtanulni, hogy a gondok jelentős része abból következik, hogy a nők és a férfiak nem ismerik fel különbözőségeiket.  Azt várják el a másiktól, ami saját nemük tipikus viselkedése lenne. És fordítva. Magam nagy kerülővel jutottam el a női és a férfiagy és -lélek, személyiség és magatartás, a pszichés betegségek másságának érdekes problémájához. Az agykutatások anatómiai, kémiai eredményei hívták fel a figyelmet arra, hogy az emberi agy, a lélek fészke, jellegzetesen különbözik a nőkben és a férfiakban.”

Kép: Unsplash

– Elsősorban talán azt kellene tudnunk egymásról, – mondta egy beszélgetésünkkor – hogy az evolúció vastörvényei ma is uralkodóak. E szerint a nők alkalmasak az utódok biztonságos felnevelésére, a férfiak, mivel szaporodásra szólíttattak fel, állandó késztetést éreznek a hódításra. Ezek alkati sajátságok. Megállapításukkal nem bíztatok poligámiára, és nem gondolom, hogy a férfiak szerepe kimerül az utódok nemzésében. A fejlődés során úgy tudta a nő az utódokat felnevelni, ha velük maradt, etette őket, tanította, szorongott, és közben a férfit is ott tartotta maga mellett. Hiszen szüksége volt védelemre, a zsákmányra, a biztonságra. A férfi persze el akar menni, mert erre van parancsa. Lefordítva mára, amikor a férfi már nem a tüzet nézi, hanem a tévét, nem őrségben ül, legfeljebb pecázik, nem kafferbivallyal küzd, hanem a főnökével, nem biztos, hogy beszélgetni akar mindjárt, ha hazaér. Talán csöndet szeretne kicsit. És nem azért, mert egy szófukar alak.

– Ezzel azt mondja, hogy rajtunk, nőkön múlik minden?

– Nem egészen, de mégis. Weöres Sándor ezt gyönyörűen így mondja: a nőnek bájolnia kell, a férfinak meg hódítani. Ha ezt meg tudják tartani, akkor örökké a nő körül forog a férfi. De a praxisomban mást látok. Hallgatom a történetet… Jön a hülye, lelkes, drága kamasz, két keréken, elengedett kormánnyal jön, kockáztatja az életét, udvarol, ökörködik, lehozza a csillagokat, csak hogy észrevegyék. És végül megtörténik, beválasztják. És ott azonnal a kezébe nyomják a szatyrot. Közben azt hallja, hogy jó vagy te, csak a füled lenne nagyobb, és ne meccsre járnál, hanem hangversenyre. Így nem lehet. változtatást mindenkinek magán kéne kezdeni.

– Ezek férfimondatok…

– A dolog a nőkre is áll. A nők a megtartók, kezükben a kulcs. A női agyat, a férfiéval ellentétben nem a térbeli tájékozódásra, nem a pontos célzás képességére alakította a természet. Kivételek persze itt is, ott is vannak. De a nő verbális készsége, tapintása, szagérzékelése fejlettebb. Egy nő például képtelen lenne őrségben ülni. Egy nő elszaladna beszélgetni, főzni, gyereket szoptatni, mégis előbb venné észre az idegent, mint egy őrt álló férfi. Száz dolgot megcsinál a gyerekei mellett, míg a férfi csak egyetlen dologra képes koncentrálni. Én sokáig meséltem a gyerekeimnek, fürdettem őket, enni adtam nekik, de állítom, ahhoz, hogy egy kisbabát harminc percig etessek öt kanál sárgarépával, aminek a felét fölfújja a plafonra, ahhoz odaadó női szeretet kell, ezt egy férfi nem tudja rendesen megcsinálni…

Ültem a kikötőben. Már alkonyodott, amikor a vitorlást javító férfiak egy kis motorossal az öböl túloldalára, a helyére vontatták a hajót.  A kis úszó karaván elsimuló utat szántott a csöndes víztükrön. Egyik férfi ott maradt a dokk szélén, onnan kiáltott derűsen a többiek után:

– Jó szelet holnapra, amigos!

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kislányom, aki negyedik gyermekként érkezett családunkba, immár ötéves, de megtaláltam a születése után papírra vetett élményeimet, amiket elolvasva újra átélhettem életem e fontos állomását. Az örök női sors egy változataként osztom meg, milyen volt negyedik, emberi számítások szerint utolsó szülésem.

Hat év kihagyással szültem újra. Az első három gyermekünk tempós ütemet diktált: 2004, 2006, 2008 – ritmusosan követték egymást a szülések. Az orvosom úgy fogalmazott, hogy a hat évvel későbbi várandósságom idején a többször szült nők és az először szülő nők típusjegyeit egyaránt hordoztam, ugyanis a nőgyógyászatban is érvényes a hétévenkénti újrakezdés törvénye. Rutinos újrakezdőként ért hát kislánykám születése. Harmincnyolc évemmel (még ha ma már nem is „kóros” kor ez) biológiailag öreg motorosnak számítottam a szülőszobán: rigidebbek a szövetek, több a komplikáció lehetősége, más a felépülés – mondják a szakma képviselői.

Nekem komplikációmentesen zajlott a várandósságom, a vizsgálatokon minden rendben volt, mégis a koraszülés rémétől rettegve éltem át a terhesség második felét. Minden betöltött hét után „megveregettem a vállam” – megint egy tyúklépéssel közelebb kerültünk a biztonságos övezethez, amikor már elég muníciója lehet egy kibújó kisbabának az élethez.

A harmincadik héten már érezgettem azokat a csalhatatlan előjeleket, amelyek a terhesség végének közeledtét jelzik. Mindig irigykedve hallgattam azokat az anyukákat, akik a szülés megindulásáig nem is hallottak a jóslófájásokról – na, én nem ebbe a kategóriába tartoztam! Orvosom nyugtatgatott, hogy ne is gondoljak a koraszülésre, hisz minden rendben, zárt a rendszer, hiába született az első fiúnk a 36., a második a 37. héten, nagyobbik kislányunk pedig két héttel a kiírás előtt, szépen ki fogom hordani ezt a babát – ő pedig még meg fog locsolni húsvét hétfőn, nagy pocakkal.

Nem így történt, húsvétkor a fiúk már egy majdnem háromhetes lánykát is meglocsolhattak.

A harminchatodik hét derekán immár többedszer utolértek a rendszeres tíz-, majd ötperces fájások. De egy multipara nem akar feleslegesen parázni – fél napon át vártam, hogy majd csak elmúlik ez a riadó is. Nem hívtam a doktort, nem futottam a kórházba, mégiscsak ciki a vaklárma ilyen tapasztalatok mellett. Aztán eljött a késő este, és semmi változás nem történt. Tenni kellett valamit. Irány a jól ismert úton a Szent István Kórház! (Mi csak szülőcsatornának neveztük a város ezen útvonalát.)

Szerencsém volt, épp az orvosom ügyelt. Felcsatolták a CTG-t, ami ötvenes-hatvanas mértékkel jelezte is az ötperces kiugrásokat (a szülési tartomány a százas érték). A doki megvizsgált, de megint csak azt mondta, semmi vész, csak a külső méhszáj nyiladozik, menjek haza, igyak egy pohár vörösbort, el fog múlni.

Némi szkepticizmussal hazaindultam hát. Megittam az előírt pohár bort (ilyen rosszul utoljára a kilencvenes évek végén esett a bor a füredi borfesztiválon, úgy a tizenötödik kóstolás után), majd pár perc múlva fordulhattunk vissza a kórházba.

Vér és fájdalom – te jó ég, csak nem a méhlepénnyel történt valami?! Most aztán már teljes riadalommal hajtottunk a kórházba.

Az orvos meglepetten fogadott minket, újra megvizsgált, s az új diagnózis tágulási vérzés lett (de randán hangzik!) Kissé kinyílt a méhszáj, maradjak hát itt éjszakára, de ne gondoljam, hogy szülök. Reggelig kiderül, hogy beindul-e a szülés, ha nem, mehetek haza.

Ebben egyre kevésbé hittem. 

Az éjszaka eltelt, változatlanul ötperces fájásokkal, álmatlanul, lidércesen. Az ügyelet végén az orvosom azt mondta, ha biztosabbnak érzem, egy napra maradjak megfigyelésen a nőgyógyászaton. Nem voltam abban az állapotban, hogy haza kívánkoztam volna. Maradtam. Azaz hogy levánszorogtunk egy emelettel lejjebb, majd tíz perc múlva, erősödő fájásokkal vissza is támolyogtunk a szülőszobára. Ennek a fele sem tréfa, hiába az orvosi jóakarat, ezt a picit már nem lehet visszabeszélni a hasamba!

A szülőszobán még üres volt az ágyam, a reggel érkező, rutinos szülésznő pedig végre kimondta, amit magam is órák óta tudtam: „Kislány, maga erősen vajúdik!”

És végre zöld utat kaptunk a szüléshez: átadhattam magam én is a folyamatnak testben, lélekben. Hozott újat a negyedik szülés: először vajúdtam és szültem nappal (az első három gyerkőcünk éjjel született), s először kiáltoztam hangosan a kitolási szakban, ami viszont bravúrosan rövidre sikeredett. Gátvágás nélkül, pikk-pakk megszületett a kisasszony. (Idézem a doktor elismerő szavait, aki órákkal későbbre jósolta a szülés végét: „Ilyesmire is csak egy multipara képes!”)

Még ma, egy immár ovis nagylány mellett is borzongatóan jó felidézni, ahogy a meleg, magzatmázas kis test ott pihegett rajtam.

Ennél töményebb dózist aligha kapni a hála érzéséből! Koraszülött kislánykám 2690 grammocskájával csodaszép volt! Együtt sírt apuka és nagymama, együtt sírtam velük én is, tele hálával, és egy picit már el is siratva a termékenységet.

Kép: Máthé Zsuzsa

Csak Mazsola szuszogott sírás nélkül, csendesen.

Így esett hát az utolsó szülésem – nem volt optimális íve, nem volt ideális a sokszorosan megtorpant folyamat, de a lényeg, hogy ma is itt gyarapodik mellettünk ez a kis emberpalánta.

A hógolyózás, a felhorzsolt térd, a bunkerépítés, a szerepjáték vagy épp a bőven porcukrozott fánk utáni vágyakozás régi közös tapasztalata az emberiségnek. Mindezen felül azonban minden nemzedéknek megvannak a maga „közös titkai”, soha meg nem ismétlődő, kollektív élményei – és épp ezek azok, amelyek visszavonhatatlan jelentőséggel ruházzák fel a felnövés éveit.

Létezik egy generáció, amely számára a lila zakó mindörökké a „Telesport” című tévéadásban felbukkanó Gulyás Lászlót jelenti. Tagjai számára egyértelmű, hogy ha rágó, akkor Turbo, ha számítózás, akkor Mortal Kombat, ha BMX, akkor kontra, ha uborkás kenyér, akkor pirosarany, ha szörp, akkor indiáncseresznye, ha gond van, akkor Csip és Dale, a méreten aluli csuka kifogása pedig: két Miatyánk.

Róluk, de nem csak nekik szól Vass Norbert „Indiáncseresznye” című novelláskötete, amely bizonyos értelemben épp olyan, mint a címe: csak részben véljük tudni, mi az, de nem lehet neki ellenállni – főleg, ha már megkóstoltuk.

A kilencvenes évek pillanatképeit kisdiák-perspektívából felvillantó elbeszélő – szerencsére – nem éri be a nosztalgiával. Inkább, mint a léleknek valamiféle hangtechnikusa, bátran feltekeri a sávot, amin a benne élő gyerek szól.

Gyerek? A kölyök szó kívánkozik ide inkább, az istenadta, okos kölyöké, aki azon a bizonyos hangon meséli kisebb-nagyobb élményeit, amit a felnőttek, ha mosolyognak-fejcsóválnak is, de szívükben már halálosan komolyan vesznek. Nem tehetnek ugyanis mást: a hang, ami gombfociról, duplazokniban szánkózásról, alámondásos VHS-ről, fanyar emlékű Happy Gang-koncertről és indiáncseresznye ízű múltról szól, becsületes és tiszta. Úgy, mint a maszatos gyerekarc. A szerző nemcsak az emlékeiről, de a nyelvéről is lehántotta a felnövésnek nevezett dzsungelharc során rárakódott fölösleget, így érvén meg egyszer s mindenkorra a mesemondó szerepére.

E beszédmódnak köszönhető az is, hogy a történelem nem díszletként, nem is baljós árnyként, hanem – Szegedi, Turbék, Zolti, Baranyai Ferike és a többiek mellett – szinte észrevétlenül, mintegy újabb osztálytársként jelenik meg a novellafüzérben.

Az elbeszélő úgy vési fel szemünk elé a kilencvenes évek hétköznapi magyar viszonyait, ahogy a versenyszellemtől fűtött szereplők karcolják féltéglával az aszfaltra bringaköreik időeredményét: a megörökítés szándékának és a változást egyre sürgetőbben áhító vágynak szoros összefonódásával.

A szépíróként debütáló Vass Norbert tehetsége vitathatatlan, annak legfrissebb gyümölcse pedig letehetetlen: az „Indiáncseresznye” székbe szegez, mint a kilencvenes évek fiait a Disney-blokk vasárnaponként. Akciódúsabb, de sohasem kiszámíthatóbb, mint egy Van Damme-film, és egy pillanatra sem válik unalmassá – ellentétben a Boney M kazetta B oldalával.

Vass Norbert: Indiáncseresznye, FISZ, Budapest, 2019.