Andrea: Beneveztem egy nemzetközi kreatív pályázatra, hogy kiadhassak egy szívbetegeknek szóló kiadványt. Megnyertem rá az 5000 dollárt. A cél egyrészt az, hogy művészetterápiás módszerrel segítsük a szívbetegek rehabilitációját, másrészt, hogy ez a füzet egyben infotainment eszköz is legyen, azaz tájékoztató és oktató feladata is van. Konkrétabban: középiskolai biológiaórát fogok mellé tervezni, és iskolákba viszem majd a kiadványt. Károly az orvosi részét írja, én pedig a rajzokat készítem a szívről, illetve a szívnek a műtétek utáni állapotairól (sztentbeültetés, billentyűcsere, pacemakerbehelyezés). Találtunk hozzá kórházat is, amely a kardiológiai rehabilitációban szívesen használná.

– Honnan jött ez az ötlet?

Andrea: A nagynénénknek szívrohama volt, köztudott, hogy ennek egyik oka a stressz. Saját tapasztalatból tudom, hogy a színezés, a rajzolás mennyire ellazít, kikapcsol, megnyugtat, nekem is volt egy komoly betegségem és műtétem, amin ez segített át. Az jutott eszembe, milyen sokat segítene az embereknek, hogy a stresszt ilyen módon le tudják vezetni.

– Szóval ez egy ismeretterjesztő és foglalkoztató könyv felnőtteknek?

Károly: Pontosan. Jobb oldalon rajzok, bal oldalon praktikus információk és ötletek a szív- és érrendszeri problémák megelőzéséhez, illetve a kardiológiai rehabilitációhoz.

– Vagyis kétféle embertípust is megszólít: az információra éheset és a relaxálni vágyót, közben pedig kicsit a másikra is rászoktatja őket?

Károly: A két agyfélteke felől közelítünk, egyrészt az észhez szólunk, másrészt a szívhez. A kiadvány orvosi része abban más, mint a nálunk megszokott, hogy nem csak a nyugati orvoslás tapasztalatait használja fel.

A keleti orvoslás a prevencióra teszi a hangsúlyt, és sokkal mélyebben foglalkozik a lelki tényezőkkel is, a nyugati inkább a kialakult probléma kezelésére fókuszál. Én a nyugati orvoslás mellett életmódterápiával, keleti orvoslással és pszichológiával is foglalkozom. A rendelésemen igyekszem a páciensre szabott életmódtanácsokkal, relaxációs módszerekkel is segíteni a hozzám fordulókat, a nyugati orvoslás terén is a funkcionális medicinát képviselem, a gyógyszeres kezelésen kívül komplementer módszereket is használok.

– A komplex terápiáknál sokszor probléma lehet, hogy a betegnek nincs bizalma egy-egy kezelési módban.

Károly: Mindenképpen megnehezíti a kezelést, ha a páciens nem motivált, ha mondjuk anyukája vagy a felesége küldi el hozzám. Ezért is kezdtem pszichológiával is foglalkozni. Egy menedzser életébe például nem olyan könnyű beiktatni a relaxációt, ha ő nem látja értelmét.

Kép: Páczai Tamás

– Véletlenül mondtad, hogy anyukája és felesége?

Károly: Úgy látom, hogy a nők alapvetően nyitottabbak, a férfiak gyakran csak egy dologra fókuszálnak, leginkább a munkára. Ha viszont át tudom helyezni ezt a fókuszt, például a táplálkozásra, akkor ők a legjobb motorjai az életmódváltásnak. De ehhez akár 5–6–7 találkozás is kell.

– Mindketten új utakat jártok a hivatásotokban, amit a szakma egyik – általában kisebb – része ujjongva, másik része kétkedve figyel. Mi inspirál arra, hogy letérjetek a kitaposott ösvényről?

Andrea: Engem a kudarc. Amikor beleütközöm egy falba. Amikor az egyetemen megbuktam egy vizsgán, azt hittem, vége a világnak – pedig nem volt. Amikor azon kapom magam, hogy elveszítem a diákok érdeklődését az órán, akkor muszáj változtatni. Ilyenkor nyúlok a rajzoláshoz, a játékhoz vagy más innovatív módszerekhez, erről szól a cikksorozatom a Képmásban (nevet).

Károly: Én gyerekként a műanyag állataimat gyógyítottam; apukám adta az ötletet, hogy mindezt emberekkel is megtehetem, legyek orvos.

De a rendelésemen én is kudarcként éltem meg, hogy bejön hozzám a magas vérnyomásos vagy a cukorbeteg, és én csak felírom a gyógyszert, nem tudom meggyógyítani. Elkezdtem keresni olyan utakat, amelyek még több lehetőséget adnak. A komplementer orvoslásban, azon belül is a hagyományos kínai gyógyászatban nagyon sok hasznos elemet találtam, például a mozgást, az életmódot, az akupunktúrát.

Ezek segítségével egyre több sikert értem el, például olyanokat, akik öt-tíz éve szedték magas vérnyomásra a vérnyomáscsökkentőt, úgy meg lehetett gyógyítani, hogy a megfelelő életmód mellett elhagyhatták a gyógyszereiket. El lehetett mulasztani krónikus fájdalmakat is, például derékfájást vagy migrént. De azt is megértettem, hogy ebben még mindig nincs számba véve a lélek: ha egy ember erősen szorong vagy depressziós, akkor gyakran visszatér a fájdalom is. És ez persze minden embernél más, van, akinél a testi feszültség a legnagyobb probléma, van, akinél a lelki, van, akin már csak a nyugati módszerekkel, gyógyszerrel vagy műtéttel lehet segíteni, és csak a rehabilitációban lehet egyensúlyozni az összes többi módszerrel.

– Nem tartalmazza a nyugati orvoslás is a többi módszert: a gyógytornát, életmód‑tanácsadást, lelki terápiát? Csak éppen komolyan kellene vennünk ahhoz, hogy ez egy komplex rendszer lehessen.

Károly: Több mint 70 szakvizsgát tehetnek le az orvosok. Ez a specializáció azt jelenti, hogy nincs olyan orvos, aki átlátná ugyanannak a betegnek a belgyógyászati, szemészeti, nőgyógyászati és mondjuk reumatológiai tüneteit vagy bőrproblémáit. Lehasították a dietetikusi és a gyógy­tornász területet is a szakorvosi képzésről. A legjobb az lenne, ha lenne mindenkinek lenne saját háziorvosa, dietetikusa, mozgásterapeutája és pszichológusa is.

– És ha ezek néha beszélnének egymással…

Károly: Ha ez működhetne, akkor a nyugati orvoslás is tudná komplexen kezelni a problémákat. A nem orvos szakemberek szaktudásának integrálása a gyógyításba nagyon fontos lenne, ehhez készítek most egy összefoglaló könyvet.

Kép: Páczai Tamás

–Nem félsz attól, hogy egy ilyen színező szerzőjeként a szakma majd komolytalannak fogja tartani ezt a kiadványt?

Károly: Ahogy látom, a világunk hál'Istennek fejlődik, az emberek egyre tájékozottabbak. Mikor a kínai orvoslással kezdtem foglalkozni, öt kollégából négy csúnyán nézett, vagy nem tudott mit kezdeni vele, ma már ötből csak egy-kettő.

– Andi, az egészségtudatos nevelés nálad kezdődik, az iskolában. Érdekli ez a kamaszokat?

Andrea: Tudják, hogy arra a tudásra nem lesz szükségük, hogy hány aminosav van, de ha valaki a családjukban szívbeteg vagy cukorbeteg lesz, akkor elkezdi őket érdekelni a téma.

– A víziótok tulajdonképpen az, hogy a kardiológián köntösben színezgetnek a betegek, és közben megtanulják, hogyan maradhatnak egészségesek. Mennyi információ helyezhető el egy ilyen füzetben?

Károly: Inkább csak figyelemfelkeltő jellegű, de vannak azért kiemelt pontjai, mint például a mozgás, a relaxáció, a több zöldségfogyasztás, az édesség kerülése. Lesznek olyan témák is, amelyek több kifejtést igényelnek, mint a gyógyszermellékhatások csökkentése vagy a táplálékkiegészítők. Nem lesz túl sok információ, mert fontos, hogy elolvassák. Inkább a kezdő lépések megtételéhez segít hozzá.

– Ha egy szívbeteg vizualizálja és kiszínezi az érintett szervet, ez áttételesen segítheti esetleg a gyógyulást is?

Károly: A prevencióhoz érdemes megnézni, milyen lelki dolgok okozzák a szívbetegséget. Azt, hogy túlterheltség esetén a test jelez, a mai ember elfelejtette. Azzal, hogy kiszínezzük a szervet, tudatosíthatjuk, hogy létezik a test és benne az érintett szerv is.

A pszichológiában az imaginációs terápia során például elképzeljük azt a szervet gyógyult állapotban, amellyel gondunk van. Ezek a gyakorlatok hozzásegíthetik a szerveinket a helyes működéshez. A Simonton-módszer például a rákkezelésben is használja ezt.

Andrea: Nekem endometriózisom volt, és a rajzolás hozzásegített a gyógyuláshoz. Egészségesen látni a problémás szerveimet, és foglalkozni velük, igazi töltődés. Ezért is készül ez a kiadvány. Csak egészséges szerveket ábrázolok, és néhány műtét utáni állapotot, pacemakert, billentyűcserét. A bypass (koszorúér)-műtét utáni szív ezen a rajzon például rózsabimbó formájú.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT!

„Mikor indul a busz?” – „Hát, amikor megtelik.” – így zajlik egy jellemző párbeszéd valahol Szenegálban, és ez csak az egyike azon apróságoknak, amelyek jól érzékeltetik, Afrika mennyire más. Egyes filmek a politikai és gazdasági célokra kihasznált földrészt, mások a szavannák giccses naplementéit mutatják meg. Philippe Godeau filmje egyikre sem törekszik, múltkereső alkotása ennek ellenére fel-felvillantja a fentihez hasonló, apró különbségeket. Például a rendőrnő szavain keresztül, aki szerint nincs már gyarmatosítás, hanem a törvények uralkodnak, ám a kenőpénz azért bőven rendben van. Ahogy a helyiek mondják: be van építve a költségvetésbe. Az afrikai szempont azt is láthatóvá teszi, hogy az európai ember sokkal pragmatikusabb annál, mint ahogy ezt az életet amúgy érdemes volna leélni.

Az Afrikából származó, Franciaországban világhírű színésszé váló Seydou Tallt (Omar Sy) Dakarba, Szenegál fővárosába hívják, hogy szerepeljen az ottani kulturális fesztiválon és dedikálja a könyvét. Erre az eseményre siet majd’ 400 kilométer távolságból Yao (Lionel Louis Base), a nyíló értelmű kiskamasz fiúcska, hogy dedikáltassa a könyv kecske által megrágott példányát.

A szegény afrikai fiú és a gazdag európai férfi találkozása egy road movie-ban folytatódik, aminek végén az öreg kontinensre szakadt fekete-afrikai férfi megtalálja a gyökereit.

„Olyan vagy, mint egy Bounty-szelet” – fogalmaz Yao valahol a film közepén, és találóan mutat rá a kettősségre: kívül fekete, belül fehér. A film – és benne különösen Yao – feladata, hogy segítsen megtalálni Seydou fekete énjét, mert, ahogy a harmadik, kisebb epizódszereplő mondja neki: „Te tényleg nem érted Afrikát”. Ez a film tehát nem is Yao utazásáról szól, hanem Seydou-éról, akinek az afrikai életfilozófiában kell megtalálnia magát. Eleinte ódzkodik ennek még a gondolatától is, később sodorják az események, majd hitetlenkedve fogadja a fejleményeket, hogy végül – ha vissza is megy Európába – megtalálja a helyet, ahonnan ősei jöttek.

A film különös apa-fiú kapcsolatot tár elénk. Seydou ugyan mindent megad fiának, ami csak pénzben mérhető (az első jelenetben látható fullextrás születésnap jól mutatja ezt), ám az éppen széthulló családról süt a diszharmónia. Afrikában a hozzá csapódó kisfiú mutat neki mintát a jobb életre. Sokszor a kevesebb több, mondjuk, és ebben az esetben tényleg így van: erre tanítja a szegény afrikai gyerek a híres francia színészt.

Kép: Mozinet

A Yao utazása minden bizonnyal nem lesz soha filmtörténeti mérföldkő. Nem hordoz filmnyelvi újításokat, nem kiemelkedő a színészi játék, ahogy a képi világ vagy a dramaturgia sem. Ráadásul a főszereplő Omar Sy az „Életrevalók” áttörő sikere miatt beleragadt a szerethető, könnyed, mégis tartalmas filmek kedvelt karakterébe. Ez a szerep azonban mégis különleges.

A színész alapvetően önmagát alakítja: hiszen ki más lenne, aki Szenegálból származik, Franciaországban lett világhírű színész, hogy most visszatérjen ősei szülőföldjére, megismerni saját múltját?

Alapvetően fontos és értékes gondolat, amit megfogalmaz a film, még ha a megvalósításban nagyító nélkül is találunk hiányosságokat. Egy olyan mozgóképes piacon, amiben a franchise-építések és a Disney-filmek egyre feleslegesebb remake-jei uralják a terepet, joggal igényelnek helyet az ilyen, az előbbieknél jóval eredetibb alkotások.

Hazaszeretet: az, ami

Nacionalizmus, mondja a liberalizmus,

Elavult, mondja a globalizmus.

Az, ami, mondja a hazaszeretet.

Szükségtelen, mondja a posztmodernizmus,

Hőzöngés, mondja a nihilizmus.

Az, ami, mondja a hazaszeretet.

Diszkrimináció, mondja az irigység,

Gyűlöletkeltés, mondja a gyökértelenség,

Túlértékelt, mondja az elértéktelenedés.

Az, ami, mondja a hazaszeretet.

(Erich Fried inspiráló verse itt olvasható.)

Csodálatos kirándulóhelyekkel és túraútvonalakkal csalogatja a Bükk a turistákat, üdülni vágyókat. Ezért is érthetetlen, miért ilyen rossz állapotú a szalagkorlát a Bükkön keresztülvezető autós út mentén, kilométereken keresztül, Bánkút és Dédestapolcsány között. Sokan alábecsülik a szalagkorlát jelentőségét, pedig a kis sebességgel haladó autót megóvhatja a szakadékba vagy árokba csúszástól, egy kis vezetési hibából így nagy baj lehet.

 Kerekharaszti pihenőhely az M3-as autópálya mellett – Kép: Kölnei Lívia

A fenti képen látható, hogy nézett ki 2019 júliusában az M3-as autópálya kerekharaszti letérője, a benzinkút mögötti, pihenést szolgáló terület. Mintha szemét-tejútrendszer borítaná. Dupla szégyen, hogy a külföldi utazók is gyakran pihennek (és borzadnak) itt.

A kiskörei gát szemetes környezte 2019 nyarán – Kép: Gedai Eszter

Népszerű kirándulóhely a kiskörei vízlépcső, amelynek a Tisza-tavat köszönhetjük. Robusztus duzzasztógátja csodálattal tölti el az ipari létesítmények rajongóit, de még azokat is, akik egyszerűen csak tisztelettel adóznak a nagy emberi teljesítményeknek. A Tisza-tó körüli turisztikai látványosságok egyike, rendszeresen megállnak itt biciklis, autós vagy busszal érkező turisták, családok. Szomorú, hogy a gát környékét teljesen beteríti a szemét.

Az örvényesi szabad strand öltözői 2019 nyarán - hogy beljebb mi van, azt nem mertem megörökíteni

Kevés a szabad strand a Balaton partján, ezt régóta tapasztaljuk. Idén már az északi part kicsi, de kedvelt szabad strandja, az örvényesi is felmondta a szolgálatot. Gyakorlatilag bezárt, bár saját felelősségre látogatható. A bezárás azért is érthetetlen, mert a bejáratnál még ott a hatalmas, törött tábla, amely hirdeti, hogy 217 millió EU-s és állami forintot nyertek a strand fejlesztésére 2017-ben. Mivel 2019-re semmi nem működik, a WC-k sem, borzasztó higiéniai állapotok alakultak ki. A fürdőzők rákényszerülnek, hogy a vízben vagy az öltözőhengerekben végezzék el a szükségüket. Csak félve írom, hogy talán jobb lenne, ha fizikailag is lezárnák a területet – de akkor tovább csökken azoknak a fürdési lehetősége, akik nem tudnak napi sok ezer forintot fizetni. Fejlesztési ígéretekről szóló nyilatkozatokat persze lehet találni az interneten, ám azoknak már rég zajlania kellene… Joggal bántja az igazságérzetünket ez a helyzet.

Rákospalotai utcaszakasz 2019 nyarán – Kép: Kölnei Lívia

Ez az észak-pesti, rákospalotai útszakasz csúcs a maga nemében: szerintem megnyerne egy út-patchwork versenyt! „Budapest legfoltosabb közútjának” versenyén is biztosan dobogós lenne. Szerencsére nem nagy jelentőségű, ám a kerületi lakosok gyakran használják, forgalma nem kicsi, és még többen használnák, ha nem rettentene el sokakat az út minősége.

Ha szeretnénk felzárkózni a népszerű külföldi turisztikai célpontokhoz, nem engedhetjük meg magunknak ezeket a lustaságból, érzéketlenségből, a figyelem hiányából vagy a közvagyon rossz beosztásából adódó, szégyenteli jelenségeket. De nem is kell ide kereskedelmi ok: önmagunk megbecsülése miatt sem nézhetjük el, hogy a közterületeink lepusztuljanak. A fejlődés normális iránya a jövő, nem pedig a „vissza a szocializmusba”.

Nem lőjük le a „Lámpavas és pillangó” című történelmi krimi poénját, és nem fedjük fel a gyilkosság rejtélyét – hiszen nem vennénk el a szellemi izgalom örömét az olvasótól, akinek a természetét egyébként a szerző, Bartal Tamás kiválóan ismeri. Mint ahogy a regény végén, az utószóban írja: „Nem tudom, ki hogy van vele, de. Bevallom, engem felettébb bosszant, ha olvasás során elfelejtem valamely szereplőről, ki is valójában, mi is a háttere, hogyan kapcsolódik egy másik regényalakhoz.” Márpedig Bartal – saját szófordulatával élve „nem elviselhetetlenül hosszú” – dokufikciójában több tucatnyi alak tűnik fel. Zömük ismert a magyar történelemből – leginkább az 1848-49-es forradalom és szabadságharc korából. Vannak közöttük országgyűlési képviselők és politikusok (mint például Técsei Aurél vagy Kossuth Lajos), katonák (mint Jellasics vagy Haynau), éles eszű kémnők (mint Gottlieb Róza vagy Beck Vilma Racidula). És persze vannak a történelem lapjairól lemaradtak: örömlányok, névtelen forradalmárok, bűnözők, inasok, kocsmárosok, elmeháborodottak, valós és kitalált személyek vegyesen.

A több szálon, párhuzamosan futó cselekmény könnyen követhető, a történet nem túl szövevényes, de fordulatos: miközben a magyar nemzet felkel elnyomói ellen, a reformkor lázában égő Pest és Buda lakosait egy kegyetlen gyilkosság foglalkoztatja.

A pesti Duna-parton egy hatalmas bőröndben egy fiatal lány megcsonkított holttestére bukkannak. Herczen Vilmos rendőrségi káplár a nyomozást hamar abbahagyta volna, ha közben nem történik valami egészen hajmeresztő dolog: életének 42. évében otthonában holtan találják a jóképű Técsei Aurél országgyűlési képviselőt, akinek a karizmája a „női közönség körében” sokkal nagyobb népszerűségnek örvend, mint a politikai világnézete. Csakhogy a megfojtott képviselő otthonából a megcsonkított női test hiányzó része is előkerül: egy törülközőbe csomagolva, a hatalmas ingaóra szekrényében találják meg Vég Orsolya levágott, véres fejét.

Miközben zajlik a gyilkos (gyilkosok?) utáni hajtóvadászat, Deéry Ilonka, a gyönyörű pesti polgárlány két férfi között hezitál. A szíve a kackiás bajszú, csibészes szemű és elbűvölő modorú fess zongoratanárt, Beőthy Istvánt (Steffit) választaná, az esze inkább a szomszédos házból udvarló, az „állatias, de vonzó”, már-már együgyűen egyszerű, viszont biztos megélhetéssel rendelkező német hentessegéd felé hajtja. Vajon az eszére vagy szívére hallgat ez a honleány? Győz-e a szerelem a történelem viharában? S kiderül-e, hogy valójában miként is történt a kettős gyilkosság?

A regény szerkezete a klasszikus hármas felosztást követi egyenként hét-hét fejezettel, a szerző ugyanis – legalábbis állítólag – szereti a szimmetriát és a rendszert. Stílusára a tömör fogalmazásmód és a részletek aprólékos bemutatása jellemző, szóhasználata változatos és színes. (Az íróra – saját bevallása szerint – Truman Capote: „Hidegvérrel”, valamint Agota Kristof: „Az analfabéta” című regénye hatott leginkább.) A szerző a történelmi atmoszféra és hitelesség megteremtése érdekében alapos kutatásokat végzett. (Talán túlságosan is komolyan veszi az elvégzett munka megmutatását.) A „Lámpavas és pillangó” című regény épp ebből kifolyólag felfogható dokufikcióként, történelmi krimiként és akár ismeretterjesztő vagy ifjúsági regényként is (utóbbi meghatározást erősítik P. Szathmáry István képregények világát idéző illusztrációi). Bartal Tamás első, verseket és rövid prózai alkotásokat tartalmazó kötete 2014-ben jelent meg, végzettsége szerint jogász, foglalkozása szerint vállalatvezető üzletember. Íróként pedig folytatást és trilógiát ígér: vajon Herczen Vilmos káplár lesz Hercule Poirot magyar megfelelője?

Bartal Tamás: Lámpavas és pillangó. Aegis Kultúráért és Művészetért Alapítvány, 2019. Ára: 3980 Ft

Azt hiszem, itt kezdődött el az, amire csak sok-sok év után jöttem rá: szeretek alkotni.

Ám igazi stréber kislányként gimnáziumba szántak a szüleim. (mosolyog) Ez volt életem első dilemmája, hogy akkor merre tovább. Gimnázium vagy szakközépiskola?  Ekkor álltam ki magamért először, nem hagytam, hogy befolyásoljanak, pedig nem voltam egy akaratos kislány, sokkal inkább szerény és aggodalmaskodó, aki csak annyit tudott, hogy egy tortát el tud készíteni, sőt, élvezettel tud elkészíteni. Utólag sokszor gondoltam arra, hogy nem volt jó döntés, bárcsak a szüleimre hallgattam volna!

Rákospalotán, egy barátságos lakótelepen nőttem fel, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol semmi rossz nem érhetett, ahol nem láttam az élet árnyoldalát. Amikor kiestem ebből a védelmező kis közegből, rádöbbentem, hogy mindaz, amit eddig hittem és gondoltam az életről, rettentő szűk és kevés. Hamar kiderült az is, hogy a választott szakközépiskola tévedés volt, nem oda vitt, ahova el szerettem volna jutni. Érdekes, mert nem tudtam pontosan, hogy mit szeretnék, de azt igen, hogy mit nem. (mosolyog) Az viszont nem volt opció, hogy útközben változtatok, ha egyszer elkezdtem valamit, azt végigcsináltam, de amikor végeztem, nem volt bátorságom egyetemre felvételizni. Pattanásos, szemüveges, félénk kamaszlányként minden önbizalmamat elvesztettem. Elmentem egy OKJ-s marketingiskolába, amit viszont ösztönösen értettem, szerettem. A kisebb sikerélmények megadták a löketet: jelentkeztem a főiskolára, levelező tagozatra. 19 évesen munkába álltam, ahol rengeteg életszerű, hasznosítható tapasztalatot szereztem.

Ez volt az első munkahelyem, amit nagyon becsültem, pedig egyszerűen csak beépíthető konyhagépeket értékesítettem, mégis imádtam, mert emberek között lehettem. Önbizalmat adott, ha segíthettem, ha megvásároltak tőlem valamit.

Jól tudtam eladni, mert nyitott voltam, egyenes, és mindig szívesen átadtam azt, amit tudok. Ekkor fogalmazódott meg bennem az első biztos pont: emberekkel akarok foglalkozni, köztük lenni.

Kosztin Emese és Szendrődi Enikő – Kép: Vavrik Dóra

Húszéves voltam, amikor édesanyám meghalt. Ez felforgatta az egész életem. Annyira fájt és olyan váratlanul ért, hogy csak segítséggel tudtam feldolgozni.

Életem legmélyebb pontjára zuhantam. Munkahelyet váltottam, befestettem a hajam vörösre, és próbáltam megerősödni. Teljesen átalakultam. Fájdalmamban felnőttem.

Elkezdtem autót vezetni, intéztem a lakásügyeket – amiket addig sosem –, közben főiskolára jártam, dolgoztam és tanultam. Az új munkahelyemen ismertem meg a legjobb barátnőmet, Tündét, aki mind a mai napig életem meghatározó része, vele váltottam valóra életem legbátrabb és legnagyobb álmát. Ettől a ponttól fogva hittem és hiszem, hogy a rossz után mindig valami jó vár ránk. (mosolyog)

Tündével nemcsak egy barátot, hanem sok minden mást is kaptam. Ő erdélyi származású, és Budapesten már volt egy kialakult, remek kis baráti köre. Ebben a társaságban találtam rá a szerelemre. De mielőtt megismertem őt, aláírtam egy szerződést egy tengerjáró hajóval. A terv az volt, hogy tíz hónapra kimegyek pincérnőnek. Éveken keresztül vártam erre a lehetőségre, amikor megkaptam, minden áldott nap úgy keltem fel, hogy de jó, már csak x időt kell aludni és indulok. Amikor elköteleztem magam, még nem sejtettem, hogy szerelmes leszek. Elbúcsúztam és elindultam, magamban tartott könnyekkel.

Milyen érdekes, hogy az ember mennyire vár valamit, majd egy erősebb érzés felülír minden addigi várakozást! A reptéren eleredtek a könnyeim, akkor éreztem másodszor az érzést, hogy nem, ez nem az én utam. Három hétig bírtam, utána szerződést bontottam.

Ekkor kiutasítottak az Egyesült Államokból, azt mondták, többet nem mehetek vissza. Feltételezem, hogy csak meg akartak ijeszteni, sosem néztem utána, hogy valóban megtették-e. Rohantam haza, az élethez, ami odahaza várt. 2004-ben, másfél év együttélés után házasodtunk össze, azóta három gyermekünk született.

Édesanyám halála után a gyermekeim születése volt a második olyan pont az életemben, ami jelentősen megváltoztatott. A házasságkötésünk után két évvel született meg az első gyerekünk. Az első terhességemnél elveim voltak, elhatároztam, hogy mit és hogyan fogok csinálni, de semmi nem úgy történt, mint ahogyan terveztem. A szüléskor először bepánikoltam, majd elkezdtem bízni az ösztöneimben. Az utóbbival kellett volna kezdeni, mert bennünk, nőkben, megvannak azok az intuíciók, amik segítenek a szülés során.

A harmadik gyermekem születésénél már tudtam élvezni a folyamatot, nem olvastam, nem bújtam az internetet, nem hallgattam másokra, csakis a megérzéseimre, a női ösztönökre. Sok tudás van a testünkben, csak elfelejtünk bízni benne.

Mindannyian túl jól akarjuk csinálni, és kétségbeesünk, ha nem sikerül – pedig nincs olyan, hogy valaki túl jól csinálja, mert sose fogjuk azt érezni, hogy na végre, most mindent jól csinálok! (nevet) Csak az van, ahogyan te tudod csinálni. (mosolyog)

Kép: Vavrik Dóra

Nyolc évig maradtam otthon a gyerekekkel. Ezekben az években találtam rá arra, amit aztán nem bírtam abbahagyni: a lakberendezésre és a bútorfestésre. Egy ötajtós, szinte átláthatatlan gardróbszekrénnyel kezdtem, az apróságok nem vonzottak. Ha egy monumentális, mutatós bútort megváltoztattam, a hely atmoszférája is változott vele együtt, viszont egy ilyen mérethez rengeteg festék kellett. A festékboltban felkutattam a litereres festékeket, találtam is bőven, de nem lehetett velük effekteket, textúrákat festeni, nem lehetett kreatívan használni. Tovább kerestem, így találtam rá arra a festékre, amit jelenleg használok. Ezek voltak az első lépések az önmegvalósítás felé.

Szeretem a természetes anyagokat, a fát. A közös otthonunkban, a férjemmel az első összegyűjtött kis pénzünket fapadlóra költöttük. (nevet)

Az én stílusom eklektikus, színes, vidékies. Lakótelepen nőttem fel, olyan kislányként, akit vonz a természet, a vidék.

Anyukám minden hónapban megvette a Lakáskultúra magazint, amit én mindig lenyúltam. Teljesen lekötöttek a képek, a rajzok, a mértani pontosság, a harmóniában és az aszimmetriában rejlő szépség. Lehet, hogy már ekkor gondolni kellett volna arra, mit is szeretek valójában?… (nevet)

Kopott szélek, málló festék – fiatal anyukaként, de még most, negyvenévesen is odavagyok az antikolásért. Láttam, hogy nem lehet nehéz művelet, de akkoriban nem találtam információt arról, hogyan is lehetne egy antikolt bútort elkészíteni, pedig éjszakába nyúlóan böngésztem. Ekkor döntöttem el, hogy blogot indítok a próbálkozásaimról. Egyszerű ötlettel indult: „Antikolni szeretnék, de nem tudom, hogyan és mivel.” Sokszor, amikor elaludt a gyerek, nekiültem a gépnek, és csak írtam. Az anyukák nagyon leleményesek tudnak lenni. (mosolyog) Mi Budapestről költöztünk Biatorbágyra, nagy változás volt, akárcsak az, hogy anya lettem. Sokszor éreztem, hogy el vagyok zárva a külvilágtól, pedig anyaként is ugyanolyan szükségem volt a világ zajára, a tevékenységre, a társaságra, mint előtte volt. A blogon keresztül egy kis közösség kezdett kialakulni körülöttem. Nagyon élveztem.

2013-ban rendeltem először a korábban említett speciális festékből, és el voltam ájulva, annyira tetszett. Innentől kezdve nem volt megállás. (mosolyog) Hálás vagyok a férjemnek, amiért az első perctől kezdve támogatott, pedig drága „hobbi” volt, már pusztán a postaköltség miatt is.

Elhagyhatná, de nem tudja. Tudja, hogy nem menne, mert már felmerült. Beszéltek róla régebben. Azt mondta, nem akarja, mert minden, amit tud, az anyanyelvéhez kötődik. És aztán jött egy hosszú érvelés családról, barátokról, a Balaton kékjéről, és igen, mondta a Túró Rudit is, ami vicc, mert már vagy ezer éve nem evett, és nem is hiányzik.

Az évek során sokat árnyalódott az, ami kettejük között van. Magyarország és közte. „Piros, fehér, zöld, ez a magyar föld.” Ami persze nem ér véget az országhatároknál, ezt már akkor megtanulta, amikor kiskorában először mutattak neki olyan térképet, ahol látszottak a trianoni határok.

Emlékszik, ahogy ujjait végighúzta a Nagy-Magyarország határait jelző piros csíkon, és nem értette, hogy lehet íróasztalnál térképeket átrajzolni. Gyerek volt még, az ő világában magától értetődő volt, hogy a húsvéti nyuszi biciklit hoz, és a fogtündér elviszi a kihullott tejfogat, de ekkor mégis tűpontosan érzékelt mindent: ketté szelt falvakat, hajdanvolt hidakat látott maga előtt. Ott volt, amikor az orosz csapatok kivonulását ünnepelték, azóta is megvan az a kis papírzászló, amit akkor osztogattak a tömegben, és már korán megtanulta, miért volt lyukas a nemzetiszínű lobogó '56-ban.

Önérzetes magyar lett, aki minden március 15-én puffog, miért nem visel mindenki kokárdát. Reméli, hogy nem vált belőle melldöngető, arrogáns hazafi, mert az olyan neki, mint az elsősorban német turistáknak szánt balatoni útmenti csárdák, ahol kalocsai mintás a terítő, de made in China. Mindenesetre a Halloweent passzolja, és a Valentin-nap se volt fontos téma soha.

Összezavarodott magyar lett, mert nem szereti a címkézést. Nem tud büszke lenni az „övéire”, amikor azt hallja, valakit arabnak néztek, és ezért bántalmazták az utcán fényes nappal. Csak azt érzi, hogy ezek nem az „övéi”, és ezzel nem akar és nem tud azonosulni – és persze így már ő is címkéz, óhatatlanul beeszi magát a „mi és ők” gondolat a fejébe. Nem aszerint választ kortárs regényt a könyvesboltban, hogy az írója jobbra vagy balra húz-e, de van egy szilárd értékrendje, az ikszet is mindig ez alapján húzza be a szavazófülkében.

Nagyvonalú magyar lett, mert bár gyűlöli a „merjünk kicsik lenni”-mentalitást, de nem képzeli különbnek a nemzetét más népeknél. Ki a jó magyar? – teszik fel a kérdést sokan, és ő már a felvetést sem érti, mert a magyarság az nem olyasmi, ami viszonylagos. Magyarnak lenni lehet, magyarabbnak lenni nem – és ez független attól, ki mit talált fel, hol harcolt, disszidált-e vagy hány gyereket szült.

Olyan magyar lett, aki nem hisz a multikulti társadalmak hosszú távú működőképességében. Nem azért, mert tartana a migránstelepektől – hanem mert úgy véli, mindenkinek odahaza jár a boldogulás esélye. Ugyanakkor elfogadja a sokféleséget és az abban rejlő erőt. 1+1 néha 3. Adhatunk egymásnak valamit, tanulhatunk egymástól. Mesét, dalt, receptet, szemléletet. Alapvetés számára, hogy ezt vallja, hiszen ha jobban meggondolja, a saját családjában legfeljebb a pulikutya ősei jöttek be Árpáddal együtt a Kárpát-medencébe.

Olyan magyar lett, aki tisztában és békében van a saját múltjával. Benne a politikai fogoly felmenőkkel, a Horthynak felesküdni nem akaró katonatiszt dédapával és a gyerekeinek a Székely himnuszt megtanító sváb nagyszülővel. Tudja, honnan jött, és ez meghatározza, de nem determinálja.

Sok ez egyszerre, és néha ellentmondásos is. Mégis, éppen olyan természetesnek érzi, ahogyan azt a mozdulatot is, ahogy késsel keresztet rajzol az új kenyérre, mielőtt megszegi.

– A Vajdaságban nőttél fel, de régóta Budapesten élsz. Mennyire vagy még otthon, ha „haza” utazol? Vannak az ottani kulturális élettel kapcsolataid?
– Szoros kapcsolatot tartok fenn a vajdasági kiadókkal, az újvidéki Forumnál és a zentai zEtnánál is nemrég jelent meg egy-egy művem. Fontosak számomra a vajdasági ismerősök és barátok: színészek, rendezők, írók, festők, zenészek és még sokan mások tartoznak ebbe a körbe. Ha hazamegyek, akkor első számomra a találkozás a tájjal – egyedül kisétálok a mezőkre vagy a szikesekre. Az itteni táj, miként gyerekkoromban, amikor nagyapámmal kettesben jártuk a pusztát, most is különös hatással van rám.

– Érzékeled az olvasói szokások változását? Mit adhat manapság egy könyv?
– Nem is csak az olvasói szokások változtak, hanem a könyv mint esztétikai tárgy kezd kimúlni a világból. A fiatalok már nem kötődnek fizikailag úgy egy könyvhöz, nem gyűjtik, mint a korábbi generációk. „Használják”, fogyasztják, ami jó, de utána gyorsan elfelejtik. Nem nyitják ki újra, nem ütik fel mellbevágó mondatoknál. Pedig az irodalom nem csupán a cselekményben realizálódik, hanem a nyelv apróbb elemeiben is, azok hordozzák azokat az éles pillanatokat, amelyek egy életre lenyűgöznek: gondoljunk csak Krúdy egy-egy zseniális mondatára!

Az én sajátságos írói világomat, valóságszemléletemet cseppet sem nevezhetem trendinek, ezért engem a széleskörű popularitás veszélye nem fenyeget.

Az olvasóim főleg azok, akik ugyanarról a helyről, furcsa résből, magaslesről figyelik, kémlelik a világot, mint én; hozzájuk bizonyára közel állnak a műveim.

– A drámák, az Örmény ének, a Balzsam és a többi után hogyan jutott eszedbe gyerekeknek (is) írni?
– Talán annyi történt, hogy megláttam magamban egy képet, egy víziót. Igen, pontosan emlékszem, ahogy elsőként egy szigetet véltem látni, Porhó szigetét, egy paradicsomi állapotot tükröző helyszínt. Ebből pattant ki aztán minden: a hangyász, a kalózok, Kortó és a többiek. Sokszor elég egy kép és egy érzés, és ha elég erős, abból egy egész mű születhet.

– Van-e különbség a felnőtteknek és a gyerekeknek szóló irodalom írása között?
– Alapvetően nincs. Ugyanúgy képekből indul, robban ki a képzelet színes pillangója, a munkamódszer azonban eltérő lehet. A gyermekirodalom másfajta nyelvet és gondolatmenetet igényel.

– Milyen szerinted a jó gyerekkönyv?
– Erős atmoszférájú; olyan hősöket sorakoztat fel, akik magukkal ragadják az olvasót.

A jó író elmerül a gyermeki lélek titkaiban, akár egy nagy, fényes és áttetsző tengerben. Már az is fél siker, ha az alkotó felismeri, hogy birtokába juthat ennek a mágiának. Feltétlenül hiteles beszédmód kívánkozik egy ilyen műbe, mert a gyerekek könnyen megérzik, ha a mesélő csak infantilis módon gügyög.

– Meghaltak az elmesélhető történetek? Vagy éppen ellenkezőleg, a történetmondás reneszánszát éljük?
– A történetek fantasztikus dolgok, soha nem tudnak meghalni. Azokról a történetekről beszélek, amelyek képesek felvillantani valamit az időntúli világból. Hogy a történetmondás során ki milyen mélyre ás, milyen rétegeket mozgat meg, vagy csak a felszínen kapirgál, az az írótól függ.

Szegedi-Szabó Béla

– Miért egy meneküléstörténet a meseregényed, a Hangyabefőtt?
– A menekülés mint motívum és mint „sebhely” mindig fellelhető az emberiség történetében.

Mi lenne izgalmasabb egy utazásos, menekülős meseregénynél?

Ez amolyan National Geographic-os, kalandokkal teli szöveg, ami azért éppúgy gazdag költészetben is. A kalandot és a költészetet ötvöztem. A gyerekolvasónak is szüksége van izgalmakra. Az életben is igen sokan menekülünk, próbálunk kisebb-nagyobb sikerrel átmenteni valamit, valami számunkra jelentős dolgot.

– Veszélyesnek érzékeled a mai világunkat?
– Éppen azért érzem veszélyesnek, mert úgy tünteti föl magát, mintha nem lenne az. Pedig ez a látszólagos harmónia nagyon is törékeny. A klímakatasztrófa valóban halálos veszély, ez már nem kérdés, lassan a háborúknál is nagyobb probléma. Ez a környezetvédelmi problémakör – az állatok védelme, a nagy Fénykígyó földre jövetele – fontos motívumok a meseregényben.

– A Hangyabefőttben olyan értékek fogalmazódnak meg, mint az egymásnak segítés, az összetartás; egyértelműen elkülönül jó és rossz. Fontos szerinted kimondani, mi a jó és mi a rossz?
– Tulajdonképpen egész könnyen megállapítható az életben is a rossz és a jó jelenléte, akár intuitív módon is kideríthető. Ezek az oppozíciók alkotják a világot, ezt nem tudod megkerülni. Ugyanakkor nem mondanám, hogy a mesémben a kalózok csak rosszak, hogy egyáltalán nem szerethetők. A történetben az efféle füstös fickók bizarr külseje és stílusa felkelti az érdeklődést, ám az irodalmi ábrázolás során nem minden csak fekete vagy fehér.

– Kiknek írtad a könyvet? Nyolc éven felülieknek szól az ajánlása.
– Gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szól. Azért került a borítóra a „8 éves kortól” felirat, mert a mű úgy fedi fel magát legteljesebben, ha te magad olvasod. De ha kisebbek számára a szülő olvassa fel, úgy is működni fog. Érdekes tapasztalat volt számomra, hogy már az öt-hat évesek is élvezték, pedig nyelvi szempontból korántsem értettek mindent tökéletesen.

– Miért pont Hangyabefőtt a cím? Honnan jött ez a szó?
– Figyelemfelhívó címet akartam, nem kényelmeset és cukit.

Azt szerettem volna, hogy a cím is mutasson rá a valóság természetének bonyolultságára: öröm és fájdalom, lekvár és hangyacsípés együtt jár, kéz a kézben.

Nem lehet megúszni a rosszat. Minden, ami édes, azt sokszor csak fájdalom árán lehet megkaparintani. Erre, persze, az élete során jön rá az ember, még ha elsőre közhelyes létigazságnak is tűnik. A festészetben van egy nagyszerű, különös szépségű kép, amelyet Londonban volt szerencsém megcsodálni: Lucas Cranach 1525-ben készült alkotása, a „Vénusznak panaszkodó Cupidó” mély, allegorikus értelemmel bír. A fejét fogó Cupidó Vénusznak panaszkodik arról, hogy mézlopás közben megcsípték a méhek. A szerelem allegóriája ez a Cranach-festmény, benne az örök képlet, hogy édes öröm nincs szenvedés nélkül. Vénusz bölcs, de ironikus és fölényes mosollyal bámul ránk a képről: lám, így jársz te is, ha megpróbálod, ez az örök törvény. A Hangyabefőttben azonban nem csak erről van szó. Eszünkbe juthat Nagy László egyik verse is, a „Ki viszi át a szerelmet?”. A hangyász tűzön-vízen át cipel magával egy mézédes befőttet, hogy sok viszontagság és kaland után átadhassa majd egy általa nagyon szeretett, kedves személynek. Tehát a megmentett hangyabefőtt a hűség jelképe is.

Ha e cikk előzményére is kíváncsi, lapozzon az előző oldalra. Ott többek között arról is szó esik, hogy a népességfogyást sürgetők nem tartják fontosnak a nemzetek szuverenitását, sőt, néhányan rasszistának is bélyegzik azokat, akik úgy szeretik a nagyvilágot, hogy közben van egy otthonuk benne, ahol ragaszkodnak a hagyományaikhoz.

Mi a baj azzal, ha Magyarország lakossága az évszázad végére a felére csökken?

Számos tanulmány elérhető az interneten, amely azt vizsgálja, hogy tényleg annyira ördögtől való-e, ha hagyjuk elöregedni és fogyni a fejlett országok népességét. A kérdésre adott válaszok ellentmondásosak még a tudományos körökben is. A svédországi The Overpopulation Project nevű kutatócsoport egy publikációban úgy fogalmazott: „Nem a bevándorlás teljes elutasítása ellen érvelünk, ahogyan nem érvelünk a gyermektelenség mellett sem. Csak azt állítjuk, hogy a társadalom elöregedése önmagában nem megfelelő indok sem a bevándorlás ösztönzésére, sem a születésszám növelésére. A politikai stratégia meghatározása során figyelembe kellene venniük az öregebb és kisebb népesség előnyeit is, nem csak a költségeit.” A hátrányokhoz azonban nem csak az említett költségvetési problémák sorolhatók.

Egy ország érdekérvényesítésében nagy szerepe van a népességszámának.

Ha Magyarország lakossága a felére zuhan az évszázad végére, feleannyi képviselőt küldhetne az Európai Parlamentbe és más nemzetközi szervezetekbe, a diplomáciai súlyunk tovább csökkenne, a szuverenitásunk, a hagyományaink veszélybe kerülnének, arról nem is beszélve, hogy sokkal védtelenebbek lennénk a külső fenyegetésekkel szemben.

Növekvő jólét, nagyobb kibocsátás

A születendő magyar gyermekek ökológiai lábnyoma valószínűleg eltörpül amellett, hogy a korábban szegény, de mostanra megerősödött gazdaságokban milyen károsan hat a bioszférára az életszínvonal-emelkedés. Sok fejlődő országban százmilliók emelkedtek fel a szegénységből a jelentős befolyással bíró középosztályba, a bicikliket motorokra és autókra cserélték, turistaként repülővel járják a világot, és növekvő jövedelmükből fogyasztanak. Talárovich Orsolya kutató tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy Kínában, ahol a középosztály hozzávetőlegesen 400 millió főre duzzadt, az 1990 után születettek már bőségben és „nyugodt” környezetben nőttek fel. Legtöbbjük egyedüli gyermekként élvezte családja erőforrásait, mert amikor megszületett, az állami születésszabályozási politika már érvényben volt. Ők modern gondolkodású fiatalok, akik társadalmi státuszukat szeretik fogyasztási javakkal is kifejezni, ami meglátszik a kibocsátáson is. A politikai vezetők általánosságban úgy gondolják, hogy az egyre magasabb életszínvonalon élő középosztálybeliek jelentik majd a gazdaság motorját, hiszen abban bíznak, a növekvő bérekkel párhuzamosan majd a vásárlási hajlandóság is nő. Ez a gazdaságot valóban bepörgeti, de óriási terhet ró a környezetre.

A szén-dioxid-kibocsátás alakulása - Kép forrása:  Butler Rhett A.(2006)

Ökológiai lábnyomunk a bolygón

A Geopolitika.hu készített egy ábrát, amely azt szemlélteti, hogy az emberiségnek mennyi Földre lenne szüksége, ha a világ 7,4 milliárd fős népessége az adott ország fogyasztási szintjén és életvitele szerint élne. Általában minél gazdagabb egy ország, annál nagyobb az ökolábnyoma. A sort Katar vezeti, mivel ha mindenki úgy élne, mint a katariak, több mint kilenc Földre lenne szükség a világ népességének eltartásához, de az Egyesült Államok is „szépen teljesít” ezen a téren. Hiába hangoztatja Donald Trump, hogy Amerika a legkevésbé környezetszennyező ország, a jelenlegi életvitelüket folytatva négy bolygó sem lenne elég az USA-nak. Egy friss kutatás szerint az amerikai hadsereg a világ legnagyobb károsanyag-kibocsátói közé tartozik: több folyékony üzemanyagot használnak el, mint számos közepes méretű ország. A The Conservation cikke szerint ha az amerikai haderőt egy külön országnak tekintenénk, a világ 47. legnagyobb üvegházhatású gázkibocsátója lenne, Peru és Portugália között. Európa egyébként nem áll olyan rosszul, sajnos Magyarország ökológiai lábnyoma 2,1, tehát ezen a téren valóban van még hová fejlődnünk. De ettől még nem kell lemondanunk arról, hogy több gyerekünk legyen. Nevelhetünk olyan utódokat, akik amellett, hogy környezettudatosan élnek, nagykorúként választhatnak majd olyan politikusokat, akik nem intézik el annyival a klímavédelmet, hogy az „csak egy kínai összeesküvés része”, vagy annyival, hogy csak kétnaponta járnak elvégezni a nagydolgukat.

Használd, javítsd meg, hasznosítsd újra

Fenntartható megoldást jelenthetne, ha a világgazdaság átállna a körforgásos gazdasági modellre, és nem a fogyasztásra fókuszálna. A jelenleg uralkodó úgynevezett lineáris gazdasági modellben a technikai és biológiai alkotóelemeket a természetből kiveszik, átalakítják, majd felhasználás után eldobják, azokat egymással összekeverik, így az alapanyagok elvesznek, a természeti erőforrások pedig folyamatosan pusztulnak. Ezzel szemben a körforgásos gazdaságban a hulladék szinte 100%-osan hasznosul. A hangsúly nem a használati eszközök tulajdonlásán, hanem az általuk nyújtott szolgáltatásokon és a teljesítményen van. Ha például ebben a modellben fogyasztóként megveszünk egy szolgáltatást, és a kütyünk elromlik, vagy már nincs rá szükségünk, akkor azt a gyártó megjavítja vagy lecseréli.

Ahhoz, hogy a világ a fogyasztói társadalom helyett a körkörös gazdaságból nyerje ki a profitot, nemzetközi szintű elhatározásra lenne szükség, mert csak akkor működőképes a rendszer és tisztességes a verseny, ha mindenki vált.

A politikában erre még nem igazán mutatkozik szándék, még a párizsi klímacsúcson hozott irányelveket sem sikerült betartani, ráadásul a világ egyik legnagyobb kibocsátásáért felelő országot, az USA-t Donald Trump ki is léptette a megállapodásból. A jó hír, hogy egyre több cég alkalmazza a körkörös gazdaság alapelveit, és már ez is nagy eredmény.

 Kép: www.freepik.com Designed by jcomp

Pánik- és bűntudatkeltő cikkek

Amióta a magyar kormány bejelentette az új családtámogatási rendszert, nagyon sok támadás érte. A német közszolgálati televízió még egy kisfilmet is készített, amelyben az intézkedéscsomagot bírálja, mások a klímavédelem miatt ítélik el a magyar szabályozást, májusban pedig már egyenesen arról írtak, hogy egy „boldogságszakértő” viselkedéstudományi professzor szerint az egyedülálló, gyermektelen nők a legboldogabbak, és azt tanácsolja, hogy ne menjenek a nők férjhez.

Nem arról van szó, hogy tilos ezt a liberális klímavédelmi akciótervet bemutatni az embereknek, de a retorika nagyon sokat számít. A pánik- és bűntudatkeltő cikkek, olyan típusú címekkel, hogy „egyre többen élünk a bolygón, és ebbe fogunk belepusztulni” azért lehetnek veszélyesek, mert sok fiatal már most is nagyon bizonytalan a családalapítással kapcsolatban, pedig az tényleg egy olyan élmény, amit kár kihagyni, és tudatos neveléssel megoldható, hogy az utódaink építsék a környezetüket, ne pedig rombolják. A magyarok egyébként egyre többet foglalkoznak a klímavédelemmel, a közelmúltban több bolygóbarát találmány is elkészült. Kaposváron például a Mozgáskorlátozottak Somogy Megyei Egyesületének telephelyén újrahasznosított anyagból, háztartási hulladék felhasználásával készítettek egy 100 négyzetméteres, zöldségtermesztésre alkalmas házat. De magyar találmány a cukorcirokból vagy cukorrépából készült 100%-ban lebomló biopalack és az a könnyűszerkezetű szélgép, amely nemcsak termeli, de tárolja is az energiát. A sornak pedig nincs vége, rengeteg feltalálót említhetnénk még, akik segítenek csökkenteni az emberiség ökológiai lábnyomát.

Nyilván nem véletlen, hogy azután szaporodtak fel a népességcsökkentés mellett kardoskodó klímavédő publicisztikák, miután a kormány bejelentette az új családvédelmi akciótervet. Pedig éppen a liberális sajtó cikkezett arról, hogy olyan óriási változásra nem lehet számítani: legutóbb 40 éve fordult elő az, amit az Orbán-kormány tűzött ki célul, hogy többen születtek Magyarországon, mint amennyien meghaltak. Úgy vélik, hogy ez a lehetőség már elúszott, és ezen az Orbán-kormány legújabb, de megkésett családtámogatási intézkedései sem fognak már segíteni.

Vagyis óriási népességrobbanásra egyik oldal sem számít, igaz, míg a liberálisok ezt boldogan, a konzervatívok inkább sajnálattal veszik tudomásul. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy a jelenlegi adatokat figyelembe véve továbbra is minden megszült gyermekkel a megmaradásért küzdünk.

És sajnos a gyermekvállalást sok minden nehezíti: a fiatalok nehezen találnak párt maguknak, egyre több a felnőtt gyerek, aki nem tud a saját lábára állni és a 30-as éveiben is a szüleivel él; ott van még a rengeteg abortusz, a vetélések, a termékenységi problémák és a szülési kor kitolódása.
Amiben teljes mértékben egyet tudok érteni a liberális tudósokkal, hogy mindenképpen előnyére válna a világnak, ha szexuális felvilágosítással sikerülne elérni azt, hogy a gyermekvállalás tudatos döntés legyen. De ez azt jelenti, hogy a szülők annyi gyereket vállalnak, amennyit szeretnének, és mindenki „kiszáll a másik méhéből”. Ne vegzálják a gyermekteleneket, a másik oldalon pedig álljanak le a nagycsaládok megbélyegzésével, és mutassanak egy kis tiszteletet a családok iránt, akik megszülik és felnevelik azokat, akik gondoskodni fognak rólunk és biztosítják azt a folytonosságot, aminek az alapjait még István király fektette le ezer évvel ezelőtt.

A cikk első része itt olvasható.