– Viki, két mondatodra nagyon emlékszem: „a dráma szerelmese vagyok” és „nagyon hiszek a nonverbális kommunikációban”. Kifejtenétek ezeket?

Viki: A verbális terápiákon el lehet csúszni a sok beszéddel, a dráma cselekvéses szintjén kevésbé. A pszichodrámát Mérei Ferenc hozta be Magyarországra. Az 1950-es években börtönbe került, ahol Jacob Levy Moreno, a pszichodráma megalkotójának könyveit kellett lefordítania. Annyira elkezdte érdekelni, hogy maga is belefogott. Ő a bibiai Salamon király történetével magyarázta meg a laikusok számára, mi a pszichodráma lényege: a királyt felkeresi két asszony, akik egy csecsemőről mindketten állítják, hogy a sajátjuk; mire ő azt válaszolja nekik: vágjátok ketté. Ő tudja, hogy ez nem fog megtörténni, de a két nő nem. Mivel ugyanazt mondják, Salamon rájön: verbális szinten nem fogja tudni eldönteni, melyik mond igazat. A „mintha cselekvés” szintjén viszont kiderül, mert ott valóságosan megtörténik az, ami máshol nem tud: az igazi anya inkább lemond gyermekéről, mint hogy megölje. Mérei szerint a cselekvés katarzisa egy sokkal mélyebb szint, ahol a valósággal dolgozunk. Míg a verbális terápiáknál olykor arra kell várni, hogy végre a lényegről beszéljünk, a pszichodrámánál arra kell vigyázni, hogy ne menjünk mélyebbre, mint amit elbírnak a résztvevők.  

– Semmilyen pszichológiai háttértudás nem kell a részvételhez, minimális elméletet adtok át, az egész nagyon tapasztalati. Ez is a nonverbalitással függ össze?

Dani: Igen.

A drámacsoportnak nem a képzés a célja, hanem az, hogy a cselekvés katarzisán keresztül hasson, önismerethez juttasson.

Ebben rejlik a pszichodráma hatóereje az összes többi pszichoterápiához képest. Amikor ezzel dolgozunk, akkor nem intellektualizálunk, nem beszélgetünk, nem elmélkedünk. Az alkalmakat indító, bejelentkező körökben is azt keressük, mi az, ami a dráma eszközeivel színpadra vihető, akcióvá tehető. És ugyanezt szolgálják azok a helyzetgyakorlatok is, amikor arra kérjük a résztvevőket: alkossanak élőképet egy számukra fontos helyzetről, vagy megkérdezzük, kik/mik lennének egy kitalált történetben.

– Nekem már van fogalmam róla, de aki még soha nem járt pszichodrámán, hogyan tudja azt elképzelni?

– Viki: Nehezen. Nagyon leegyszerűsítve: visszajátszunk valamit az illető élettörténetéből, úgy, ahogy ő megélte. Minden szerepet – nemcsak az érintett személyekét, hanem fontos tárgyakét, jelenségekét, érzelmekét – megélhet a dráma eszközeivel, így megtörténhet egy korábbi – akár saját gyermekkori – fájdalmas helyzet korrekciója. Végül pedig a feldolgozó körökben a csoport és a vezetők támogató jelenlétében megbeszéljük, mit élt át és mit kezdhet vele.

– Dani:

Például, ha van egy nehéz helyzete egy rokonnal, megélheti a helyzetet a másik szempontjából is – vagyis annak szempontjából, akit abban a helyzetben a legnehezebb megértenie. Amikor eljátssza a másik szerepét, jobban megérti őt és önmagát, és így kettőjük kapcsolatát.

Mindez nem az értelem, hanem az érzelmek szintjén zajlik, és vezethet a helyzet elfogadásához, a kapcsolat rendezéséhez. És azért történhet meg a másik fél jelenléte nélkül, mert a saját belső képeinkkel dolgozunk; ilyen belső képeink vannak mindenkiről, aki fontos vagy fontos volt az életünkben.

– Vannak felnőtt és gyermek pszichodrámacsoportok. Miért van szükség speciálisan szülőknek szólóra is?

– Viki: A gyermek pszichodrámacsoportnak fontos kísérője a szülőkkel végzett munka, és minket az érdekel szakmailag a legjobban, hogyan lehet a szülői konzultációkon túl még jobban segíteni ezt a folyamatot. Amikor ugyanis egy gyermekkel való munkát elvállalunk, akkor a szüleihez fűződő kapcsolatának rendezését is vállaljuk, vagyis nemcsak azt a nehézséget segítünk megoldani, amivel a szülő elhozta őt hozzánk. 

Dani: Ennek az egyik módja a szülőknek szervezett pszichodrámacsoport, ami annyiban különbözik egy klasszikus felnőtt csoporttól, hogy a szülői szerep felől közelítjük meg a kérdéseket.

Viki:

A gyermekek elakadásai legtöbbször a szülők elakadásaiból erednek; a pszichodráma módszerével ezeket átéljük és átdolgozzuk.

Ennek útja lélektanilag a következő: együtt közel megyünk egy nehéz helyzethez – ezek sokszor kisgyermekkori történetek, amelyekben az illető gyermekként egyedül maradt: elveszített egy szülőt vagy magára hagyták, akár lelkileg, akár fizikailag is. Ez az érzés általában annyira nehéz, hogy gyermekként elfojtotta magában, de most, amikor felnőttként újraéli, már nincs egyedül, hiszen ott a csoport és a terapeuta biztonságos légköre. És ekkor az ő szülői szerepének repertoárján is dolgozunk.

– Mivel magyarázható, hogy mi már a kezdetektől úgy éreztük: régóta ismerjük egymást?

Dani: Míg egy felnőtt csoportban mindenféle korú, nemű, családi és szocializációs háttérrel és nehézségekkel érkező ember van, a szülőcsoportot nagyon erősítik a hasonló szülői elakadások, összekovácsolja őket a közös szülői szerep, amikkel így nekik és nekünk is sokkal könnyebb dolgozni.

Drinóczy Viktória és Madocsai Dániel - Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Viki: Az anyaszerepeiteken keresztül nagyon tudtátok egymást támogatni. És nekünk is segített az, hogy ismertük a szóban forgó gyermekeket. Egy sokkal teljesebb kép állt így össze. Ez egy többszintes folyamat: először elbeszélgetek a szülővel, aki elmeséli a problémát – ez a verbális szint; ezt a képet árnyalja a gyermekkel való találkozás és játék – ez már egy másik, a cselekvő szint; aztán látom a gyermeket kortárs interakcióban, ez egy újabb szint, és ehhez még hozzátesz, amikor a szülőket látom egy csoportban működni.

De a szülőcsoportba érkezőkkel nem csak mint szülőkkel foglalkozunk. Morenót idézve: „mindenki a szociális atomjával együtt volt itt”. Ezt a szociális hálót meg is jelenítettük a legelső alkalommal, amikor mindenkinek le kellett rajzolnia a hozzá legközelebb álló négy-öt embert, és egy-egy üzenetet megfogalmaznia a maga számára az ő részükről. Abban a hálóban minden szülőnél mindig benne vannak a gyermekei is.

Dani: A drámavezető szerepe nagyon fontos, de alapvetően hozott anyagból dolgozik.

Mindenki annyira engedi bele magát, amennyit ő maga elbír. Elcsépelt, de igaz: mindenki annyit kap vissza, amennyit beletesz.

A csoportnak pedig van egy szabályozó szerepe is: mindenki annyit hoz be, amit ő maga és a csoportban kialakult bizalmi szint elbír.

Viki: Ha a csoportvezető érzi, hogy fecseg a felszín, akkor neki kell végiggondolnia, miért nem jön létre a bizalmi szint. De nálatok nem ez volt a helyzet, ti már az első alkalommal a földön ültetek és ölelgettétek egymást, ha kellett, és végig nagyon aktívan és lelkesen vettetek részt egymás játékában, gyógyításában.

Dani: A csoportban létezésnek nagy ereje van; még arra is nagy hatással is van, aki csak nézi – ez a nézői katarzis. De az is nagyon izgalmas, hogy kit milyen szerepre hívnak be. Előfordul, hogy valaki nem tudja behozni a problémáját nagy játék formájában, de egy szerepfelkérés révén gyakorlatilag eljátszatják vele.

– Mi mind a tízen nők voltunk. Hol vannak az apák?

Dani: Az anya–gyerek kapcsolat az első, nem véletlenül az anyák jönnek el először. Az apakép általában a második, bár szorosan az anyai után következik. Ha az nincs rendben, akkor természetesen azzal is foglalkozni kell. Ráadásul később, a kamaszkorban akár fontosabbá is tud válni az apa, mint az anya...

Viki: Az anyák sokkal motiváltabbak a változásban, változtatásban, ezt jóval nehezebb elérni az apáknál. De nagyon szeretnénk az apákat is megszólítani.

Dani: Bármennyire szeretnék a nők, a férfiakat nem lehet csak úgy küldeni, de hívószó lehet számukra, hogy ezzel sokat segíthetnek a gyermekükön. A gyermekeikért pedig nagyon sok mindenre hajlandók az apák is.

Ne engedd, hogy a lehetetlen határozza meg a gondolkodásodat! Az ember programozva van az olyan vállalkozásokra, amit az eredményesség felől nem lehet megközelíteni. Megszülettek volna Beethoven szimfóniái, ha úgy kezd zenét szerezni, hogy remekművet kell alkotnia? Nem bizonytalanodott volna el a római katona, ha úgy indul leigázni az etruszkokat, hogy világbirodalmat kell alapítania? Minden bizonnyal. De az emberi cselekvés motivációját csak kis mértékben teszi ki a belátható cél, sokkal nagyobb vonzerő az ismeretlen kilátás, ami csak a célból tárul fel és új célpontokat mutat.

Biztos, hogy a jövőnket a változás határozza meg, amelynek egy része megjósolható, más része ma még meglepetés.

A változást az éli túl, ami rugalmas – a gondolkodásunknak is rugalmasnak kell lennie.

Jézus azt mondta, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. (Mt 18,3) Az ember hajlamos még Istennek is azt mondani, hogy „nézd, ezt nem teheted meg, ez a világ nem így működik.” Jézus, azt mondja, legyetek gyerekek, bízzatok, és engedjétek, hogy az Atya többnek mutassa a világot, mint ahogy eddig ismertétek. Erre a gyermeki lelkületre van szükségünk, hogy éljünk – ezen a világon is. Ha a múltra nézünk, és számba vesszük mindazt, ami tönkrement, akkor lehetetlennek látszik mindent helyrehozni, lehetetlennek tűnik megváltoztatni az embereket. Ha csak azt nézzük, milyen beteggé tettük a Földet, könnyen elfog a reménytelenség. De mennyire megszépíti az életet, hogy a másik irányba, a lezáratlan jövő felé tekintve abba növök bele, hogy van egy nagy közös cél: gyógyítani ezeket a sebeket, jobb világot építeni. Az a tapasztalatom, hogy ha így neveljük a gyerekeinket, bennük nagyobb hit támad, mint amit mi adni próbáltunk.

A pillangóhatásként ismert elmélet szerint egy nagyon összetett, dinamikus rendszerben egy apró változás a feltételekben nagymértékben változtatja meg a rendszer hosszútávú működését. Ebben az elméletben nem az a lényeges, hogy nagy rendszerekről beszél, hanem hogy bonyolult rendszerekről. A világunk ilyen bonyolult rendszer, amit az ember még sosem volt képes átlátni.

Engedjük meg a lehetőségét, és bízzunk benne, hogy amikor egyetlen tejfölös poharat is elmosunk és szelektálunk, akkor a változás, amit előidéz, sokkal nagyobb, mint amit matematikai mennyiségként jelent. A gondoskodás és a szeretet messzebbre hat, mint csupán az a cselekvés, amiben kifejeződik.

Kép

Kép: Pixabay

Olyannak kell lennünk, mint a gyerekek, mert a képzelőerőt és fantáziát kell mozgósítanunk magunkban, és egyfajta elfogulatlan, naiv tettrekészséggel működni. Lehet, hogy ki is nevetnek néhányan, de az nem baj. A trójai faló is elég nagy hülyeségnek tűnhetett, és elfoglaltak segítségével egy várost; a klórmeszes kézmosáson is kacagtak az orvoskollégák, az anyák viszont életben maradtak.

Egy 26 éves holland fiatalé az ötlet, amely alapján elkészítették és tavaly szeptemberben vízre is bocsátották a Csendes-óceánt tisztító berendezést. Ő is gyerek volt, amikor búvárkodás közen a sok szeméttel találkozva elkezdte a megoldáson törni a fejét. Boyan Slat találmánya egy egyszerű, több száz méter hosszú műanyag cső, amely a víz felszínén lebeg, és az áramlatokat felhasználva segít összegyűjteni a műanyagot anélkül, hogy a vízi élőlényeket zavarná.

A svéd Greta Thunberg 14 évesen kezdett el tüntetni a széndioxid-kibocsátás csökkentéséért, olyan nagy hatással, ahogy az kevés felnőttnek sikerült; ma ő a Béke Nobel-díj legfiatalabb jelöltje. Beszámolója szerint először ő is a negatív érzelmek hatása alá került, nem tudott túllépni azon, hogy talán nincs jövője ezen a Földön, és a felnőttek nem tesznek semmit. Később elengedte ezt, és hihetetlen energiája szabadult fel a cselekvésre. Ő nem tudós, azt teszi, amit tud. Csak egy kislány, de már hathatós törvények léptek életbe az ő hatására. Mivel ő maga is gyerek volt, amikor elindult ezen az úton, a gyerekek nézőpontjából fogalmazott így: „Sosem vagy elég kicsi ahhoz, hogy különbséget teremts.”

Fiatalon az életem egyik legnagyobb kérdése az volt: ki vagyok én, és mi az, amiben jó lehetek? Van, aki szerencsés, és egész korán rájön arra, mi dolga lehet a világgal – és van, aki élete végéig keresi a választ.

Heten voltunk testvérek, én voltam az egyetlen lány. Folyamatosan azt éreztem otthon, hogy kívülálló vagyok, nem tartozom a családomhoz. Szegény körülmények között éltünk, és a rám rótt feladatok között hamar felnőtté kellett válnom. Nem voltam jó tanuló, és úgy éreztem, nem vagyok jó semmiben. A diszlexiám és diszgráfiám csak hátráltatott, képtelen voltam megértetni magam a környezetemmel. Egyszerűen úgy éreztem, nincs más választásom, mennem kell. 16 éves voltam, amikor elhagytam a szülői házat egy táskával a kezemben, elindultam a nagyvilágba, ami akkor nekem még Budapestet jelentette. Semmim sem volt, és semmit sem tudtam az életről. Takarításokat vállaltam, hogy el tudjam tartani magamat. 17 évesen ismertem meg az első férjemet, aki mellett kész kaland volt az élet, és rengeteget tanultam tőle. 22 éves voltam, amikor összeházasodtunk.

Ő nyitotta fel a szemem. Felkeltette az érdeklődésem a könyvek, a művészetek, a divat, a politika iránt. A férjem által olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akik sokkal több élettapasztalattal és tudással rendelkeztek, mint én. Nálam tíz évvel voltak idősebbek, mégis hamar befogadtak, és meglepő módon figyeltek rám.

Elkezdtem falni a könyveket, egyre többet szerettem volna tudni a világról. Az életet egyszer csak szebbnek láttam. Nehéznek, de szépnek, amilyennek azelőtt sohasem.

Azt hiszem, ekkor éreztem először azt, hogy az élet nem elsősorban a túlélésről szól, hanem tele van apró szépséggel.

Két másik házaspárral együtt létrehoztunk egy divatüzletet a Haris közben. Részt vettem az üzlet vezetésében, főleg az eladásban, végül a cég arca lettem, modellként dolgoztam. Ekkor bűvölt el először az anyagok sokfélesége, tapintása, a milliónyi szín és minta, de még nem tudtam mit kezdeni ezekkel az érzésekkel. Rengeteget dolgoztunk, és sokat tanultam az üzleti élet előttem eddigi ismeretlen világáról. Hat év házasság után a férjemmel sajnos különváltunk, de még utána is sokáig vigyáztuk egymás útját.

Kép: Lukács Judit

A divatüzlet öt évig működött. Én még az üzlet megszűnése előtt kiváltam, és közben tagja lettem egy amatőr színházi társulatnak. Ez a társulat a nyolcvanas évek elején a magyar színházi élet egyik meghatározó színfoltja volt.

Megtapasztaltam a társulatban, hogy milyen felemelő élmény együtt alkotni, és itt kötöttem az első mély barátságomat is.

A válás után reklámokkal kezdtem foglalkozni – ebbe a különös és nagyon pörgős világba is kívülállóként csöppentem bele, és mindent autodidakta módon sajátítottam el.  Még néhány évig együtt dolgoztunk a volt férjemmel, gyógyszergyártó cégeknek készítettünk kampányokat, kiállításokat. 30 éves koromban teljesült az a vágyam, hogy végre teljesen önállóan éljek: az életemet, amennyire csak lehetett, a saját kezemben tartottam.

Közös munkánk utolsó állomásaként létrehoztunk egy orvosoknak szóló kulturális magazint „Sine morbo” címmel, amit a teljes szétválásunk után én még 16 évig működtettem. Az ötlet onnan jött, hogy a különböző gyógyszercégek mindig valami apró reklámtárgyat ajándékoztak a résztvevőknek, amik mindig szinte ugyanazok voltak, és ez kezdett unalmassá válni. Arra gondoltunk, hogy valami többet kellene adni. Az egyik cég igazgatója, aki értékelte a magazinban rejlő lehetőségeket, fő támogatóként az újság mögé állt. A magazin már nemcsak egy volt a sok reklámtárgy között, hanem színvonalas, szerethető folyóirattá vált. Egy szuper újságírógárda alakult ki körülöttem, akik közül mindenki pontosan és lélekből dolgozott. Ez az egyik oka annak, hogy a magazin16 évig remekül működött, és sok örömöt hozott az életembe. Amikor láttam, hogy az emberek egy kávé mellett olvassák, hogy magukkal viszik, hogy miközben lapozgatják, mosolyognak – nagyon örültem. Volt olyan orvos, aki összefűzte könyvbe a kiadott lapszámokat. Csoda egy érzés, csoda egy élmény volt! Nem hiába dolgoztunk napi 16 órákat. A magazinban megszólaltatott orvosokat, interjúalanyokat nem a szakmájukról, hanem az életükről, művészeti tevékenységeikről kérdeztük, így közelebb hoztuk őket az olvasókhoz.

Megismerni egy másik embert az egyik legcsodálatosabb dolog a világon.

A folyóirat szerkesztése közben megismerkedtem életem egyik legnagyobb szerelmével. Mellette nagyon vágytam arra, hogy családot alapíthassak. 38 éves voltam, szerettem volna egy gyermeket, de természetes úton nem sikerült. A lombikprogramhoz fordultam, de tizennégy hetesen elvesztettem a magzatom. Nem részletezem, mit éltem át, szavak nincsenek rá. A kapcsolatunk nemsokára véget ért, de nem a baba vagy a lombikprogram miatt. Én akkor mélyen már éreztem, hogy mi ketten nem együtt fogjuk leélni az életünket. Elengedtük egymást. Fájt. Sokáig tartott, amíg képes voltam kimosni magamból a fájdalmat.  

Kép: Vavrik Dóra

Amikor betöltöttem a negyvenet, elhatároztam, hogy lezárom a „hogyan lehet majd nekem babám” kérdést az életemben.

Egyáltalán nem volt könnyű, meg kellett tanulnom együtt élni a ténnyel, hogy nem lehetett gyermekem. Nem könnyű… (mosolyog) de lehet. Szükségszerűen ki kellett találnom a saját életprogramomat, és hirtelen sokkal több figyelmet fordítottam édesanyámra. A gondoskodásra való hajlam, ösztön nagyon erősen ott él minden nőben. Amikor egy baba megszületik, teljesen természetes módon ő kerül a középpontba, köré szerveződik az életünk. Az életfeladatunk akkor hirtelen az lesz, hogy szülővé váljunk, mert felelősséggel tartozunk azért a kis életért. Én azt hiszem – bocsánat, ezt sokan nem értik majd –, hogy gyermek nélkül sok szempontból nehezebb élni, mint egy vagy több gyermeket felnevelni. Mert ha nincs, nem is tudod hirtelen, hogy mit tegyél, kiről gondoskodj, kivel törődj, kit tanítgass, kinek add át a szereteted. A gondoskodás ösztöne itt él bennünk, akár van, akár nincs gyermekünk.

Tanultam az elfogadást, a megnyugvást, majd másfél évvel később ismertem meg a  második férjemet, akivel az életem mégis teljessé vált. Volt türelmünk bevárni magunkat, egymást, ápolni és gondozni az érzéseinket. Ez egy másfajta szerelem, mint amit eddig valaha is éreztem.

Mielőtt összeköltöztünk, rákos lettem. Kénytelen voltam a munkáim háromnegyedét elengedni.  Bíztam magamban, és tudtam, ez egy állapot, más és átmeneti.

Arra fókuszáltam, hogyan fogok meggyógyulni. Ennyi év után végre elkezdtem valóban magammal foglalkozni. Másfél évig kezeltek, ezalatt rájöttem, hogy a különböző kapcsolataimban megélt érzelmeimből, legyenek azok bármilyen előjelűek is, és mindenből, ami történt velem, erőt meríthetek, erőforrásként használhatom a tapasztalataimat. Az egyik legjobb dolog az életben, ha valaki ért és szeret téged – de előbb magadat kell értened, szeretned és elfogadnod. Szakember segítségét kértem, és tanultam tőle. Szemléletváltásra volt szükségem.

„Kézi szövő tábor lesz Csillaghegyen” – olvastam az interneten egy hirdetést, ami a kézi szövés felé terelt. Itt ismertem meg a mesteremet, aki a tábor alatt nem tudott magáról levakarni engem. Keveset haladtam, mert állandóan azt néztem, mit csinál. Mint egy varázsló, úgy teremtett új anyagot a szövőszéken. A láthatatlanból varázsolt, de minden mozdulata követhető volt. Nemcsak meg akartam tanulni szőni, hanem úgy éreztem, nekem ezzel az egésszel dolgom van, nem véletlenül vagyok ott.

Kép: Lukács Judit

Nem tudtam, mit is akarok pontosan, mint az életben oly sokszor. (nevet) De azt éreztem, amit akkor régen, ott a divatáruházban, hogy szeretni tudnám, ha foglalkozhatnék ezekkel a mennyei anyagokkal.

Eldöntöttem, hogy selymet és mindenféle finom szövetet szeretnék én is varázsolni.

A következő négy évben a munkám mellett otthon ültem, és gyakoroltam a szövést. Kísérleteztem a fonalakkal: selymet, merinót, kasmírt, tevét és ezek kevertszálas változatait használtam. Amikor elakadtam a szövéssel, mert számomra addig ismeretlen galiba történt a szövőszéken, azonnal hívtam telefonon a mesterem. (nevet) Leültem az otthoni szövőszékem mellé, kihangosítottam a telefonom, és a tanítóm órákon keresztül képes volt segíteni, eligazítani, nem sajnálta a rám szánt időt. Több tízezer méter fonalat szőttem le, és rengeteg megszőtt anyagot dobtam ki, mire végre azt mondtam magamnak, szerintem ez az, amit keresek. Végre sikerült! Annyira örültem, igazi flow-élmény volt! Amikor a mesteremnek elvittem megmutatni az első kendőimet, amelyekről úgy véltem, minőségileg is jók, annyit mondott: „Na, ez már igen!” Ma már tizenharmadik éve szövök, és hatodik éve foglalkozásokat is tartok.

A szövésnek stresszoldó hatása van. Ez egy magányos alkotói tevékenység: hiába vagyunk többen egy csoportban, látom, ahogyan belefeledkeznek a lányok a saját alkotásaikba, és megszűnik körülöttük a világ.

Ez mindig emlékeztet arra, hogy alapvetően egyedül vagyunk a bajainkkal, az örömeinkkel, és milyen csodás érzés, amikor van valakid, akivel mindezt mégis megoszthatod. Azt is nagy öröm látni, hogy mekkora szeretettel készül egy sál, akár magunknak, akár valakinek, akinek örömet akarunk okozni.  Most, 56 évesen is egy csomó tervem van, mert nincs olyan, hogy az ember a helyén van, mindig úton vagyunk.

– Már a családod sem mindennapi. Mesélnél kicsit magatokról, honnan jöttél, hol éltél korábban?
– Édesanyám magyar, édesapám osztrák. Hét testvérem van, én a második gyerek vagyok. Kiskoromban elég sokfelé éltünk Európában. Amikor hatéves lettem, akkor költöztünk Bregenzbe, Ausztriába, apám szülővárosába, ahol az érettségit letettem. Utána jöttem Magyarországra, és a Budapesti Műszaki Egyetem Középülettervezési Tanszékén végeztem 2018-ban.

– Mesélj a diplomatervedről! Mi is pontosan ez a Vallások Háza?
– Az épületet egy Hohenems nevű osztrák kisvárosba terveztem. A településsel az ottani műemlékként védett zsidó temető kapcsán ismerkedtem meg. Ahogy elmélyültem a város történelmében, egyre inkább szembesültem a vallások múltbeli és jelenbeli rétegződésével. Ebben a jelentéktelen, kicsi városban egymástól párszáz méterre található a régi zsidó temető és az alig tíz éve épült, Ausztriában másodikként kialakított iszlám temető. A múltban ebben a városban szorosan együtt éltek a zsidók és a keresztények, mert egész Vorarlberg tartományon belül csak itt kaptak a zsidók letelepedési engedélyt. Sajnos úgy hozta a történelem, hogy ma már nincs ott aktív zsidó közösség, de az 1960-as évek óta, a török bevándorlók révén egy új, iszlám rétege alakult ki a lakosságnak, miközben a kereszténység jelenléte csökken, és így állandó változásban van a település.

– Milyen lenne a Vallások Háza, ha egyszer megvalósulna?
– Az épület alapgondolata a városi környezetből meg abból az élményből fakad, hogy mindig is voltak muszlim osztálytársaim. Sokat tűnődtem azon, hogy milyen keveset tudunk egymásról. Viszont léteznek olyan kezdeményezések, amelyek az interkulturális találkozásokat támogatják – például az egyik nagynéném hetente szervez olyan reggelit, amelyen a különféle kultúrájú és vallású nők összejöhetnek. Létezik egy vallások közti zarándokútvonal is, amelynek ez a település is része, és az épületemet is ennek az útvonalnak a mentén képzeltem el.

Az volt az alapgondolatom, hogy a házon belül egy elmélyülő lelki utat lehessen végigjárni, ami a legalsó szinttől a harmadik emeletig halad. Mindenki addig jut el, ameddig szeretne.

Az út a teljesen közösségi, profán használattól a szakrálisig vezet, a három szint a megtapasztalás különböző módjait absztrahálja. Az első a vallási megtapasztalás fizikai részére koncentrál: itt egy utcáról nyíló közösségi tér és egy védett kert található. Bárki betérhet egy előadásra, egy kávéra vagy éppen egy koncertre, függetlenül attól, hogy milyen a meggyőződése. Akit mélyebben érdekel ez a lehetőség, folytathatja az útját a második szintre, ahol a vallások szellemi hátterét egy könyvtár jelképezi. Ahogy a szintek egymásra épülnek, úgy kezd megszűnni a kapcsolat a külvilággal, és kezd befelé koncentrálni az épület. A harmadik szinten a szakrális tér vagy ima-tér, esetleg meditációs tér található – a megfogalmazás attól függ, ki mire szeretné használni. Úgy éreztem ugyanis, hogy a sok félelem és előítélet az ismerethiányból fakad, és erre reagál az épület.

Kép: Breuer Anna

­­– Mi lett a terv sorsa?
– A téma még a diploma megszerzése után is foglalkoztatott, sőt, most is foglalkoztat, hiszen a tervezés alatt nagyon kevés lehetőségem volt a hátteret széleskörűen tanulmányozni, és érdekel a szakmám összefonódása más területekkel. Az osztrák szövetségi kancellár művészet és kultúra témakörében írt ki egy művészeti ösztöndíjat, amit megpályáztam. Előadtam, hogy emberi sorsokon keresztül szeretnék tanulni valamit az ilyen helyzetekről, és szeretném megtapasztalni, hogy mit vált ki belőlem vagy hogyan módosítja az előfeltevéseimet.

– Megváltoztak az előfeltevéseid?
– Nehéz erre válaszolni, mert még friss az élmény.

Annyit biztosan tudok, hogy kérdésekkel mentem Izraelbe, és még több kérdéssel jöttem vissza. Még a biztosnak hitt pontok is bizonytalanná váltak sok esetben.  

Ugyanakkor az egyik legfontosabb tapasztalatom az volt, hogy egy olyan helyzetben, ami tele van félelemmel és előítélettel, jelen van a szeretet és a nyitottság is.

Ott-tartózkodásom alatt sok barátot szereztem mindenféle korosztályból, kultúrából, vallásból, és az egyéni sorsokon keresztül sokrétű kép alakult ki bennem.

– Hogyan alakult a kintléted?
– Fontos volt nekem, hogy saját elképzelés nélkül menjek Izraelbe, mert ha tudom, mit akarok csinálni, akkor a saját szűrőimen keresztül látom a helyzetet. Kíváncsi voltam, hogy mi történik, ha nem én irányítok. A kimondott célom az volt, hogy szeretnék az ottani helyzetben élni és elmélyülni. Ennek érdekében az itthoniakkal, családdal, barátokkal minimalizáltam a kapcsolatot, ezért nem vittem okostelefont sem, és szinte csak ritka e-mailváltásokon keresztül tartottuk a kapcsolatot. Analóg fotókat készítettem, és kézírással naplót vezettem.

Kép: Breuer Anna

– Elvárta tőled bárki, hogy állást foglalj az arab-izraeli konfliktusban?

– Nem akartam valamelyik oldalra állni, sem igazságot tenni, csak tanulni az ottani helyzetből. Éltem arab családoknál és zsidó családoknál is, sok emberrel beszélgettem, és többször előfordult, hogy hallottam mindkét oldalát ugyanannak a történetnek.

Igazából mindkét felet meg is tudtam érteni, és valamilyen szinten tudtam azonosulni is mindkettővel. Többször éreztem, hogy a függetlenségemnek pozitív hatása van. Amikor például a zsidó barátaim meghallották, hogy egy bizonyos arab városban élek, megijedtek, féltettek. Aztán nagyon kezdte érdekelni őket, hogy miként kezelnek ott engem, és egyáltalán: mi van ott? Erre adódott példa a másik oldalról is: arab barátaim kezdtek érdeklődni zsidó barátaim iránt, sőt előfordult, hogy rajtam keresztül ismerkedtek meg egymással.

– Mindig könnyű volt megőrizni ezt a pozíciót?
– Egyáltalán nem. Attól a ponttól fogva nehéz volt függetlennek lenni, hogy barátomnak kezdtem érezni valakit. Mégis azt kellett mondanom, hogy habár értelek, és azonosulni is tudok veled, de van egy másik oldal is, amivel azonosulni tudok. A kezdetektől egyértelmű volt számomra, hogy kívülállóként nem tudok állást foglalni, és akár könnyen ronthatok is egy-egy olyan helyzeten, amit nem látok át.

– Mik a terveid? Folytatod az utazást, a vizsgálódást?
– Egyelőre kérdéseim vannak csak, terveim nincsenek. Az biztos, egy könyvben szeretném feldolgozni a tapasztalataimat a naplóim és a képeim alapján. Az utazás egy intenzív keresési folyamat kezdete volt, ami még ma is tart, és még nem tudom, milyen irányban folytatódik.

Esetünkben itt van mindjárt a leendő közös otthon kérdése. Rendes lányként, és mert nem lett előbb lakásunk, az összeköltözést a házasságkötés idejére datáltuk. Megállapodásunk értelmében én árulni kezdtem a kis leány-garzonomat, ami gyorsan el is kelt, emberem, pedig mérnökember lévén, nekiállt az erőteljes renoválást igénylő közös szerzemény felújítási terveinek. Nem állt meg azonban ezen a ponton, kitalálta, hogy a kivitelezést is egymaga fogja megoldani. Miután falak tűntek volna el, vizesblokkokat kellett áthelyezni, és a teljes burkolat is cserére várt, az én uram, pedig módszeres, lassú ember, próbáltam meggyőzni róla, hogy mesterembereket is vonjunk be a projektbe. Sajnos visszatérő problémánk, hogy amikor én a praktikum oldaláról közelítek, ő úgy érzi, a képességeit vonom kétségbe. Így kudarcba fulladt minden próbálkozásom, s míg azon morfondíroztam, melyikünk szüleinél húzzuk meg magunkat átmenetileg, ő csákánnyal nekiesett a válaszfalaknak.

Az esküvő után anyámhoz költöztünk, aki rendes anyós módjára igyekezett minél több időt vidéken tölteni a másik lányával és az unokájával. A férjem, pedig minden nap munka után szaladt a lakásba, és hol a haverokkal, hol családi segítséggel veselkedett neki a második műszaknak. Az idő persze telt, a munka, pedig lassan haladt. Én egyre türelmetlenebb lettem, ő egyre frusztráltabb, vidéken élő nővérem, pedig a nagyi iránti maximális rajongás ellenére is, egyre gyakrabban érdeklődött a költözés időpontja felől. Lelki szemeim előtt látni véltem amint még jövő nyáron is zsákokból szedem elő az idényruhákat, anyámmal már nem szólunk egymáshoz, a férjemből meg csak egy képet látok, meg reggelente a téglaporos ruháját.

Minden este megkérdeztem hogy állnak, de ezek a kérdések egyre inkább számonkéréssé váltak, a férjem, pedig egyre ingerültebb, kikerülő válaszokat adott. Egy este, amikor épp a betonba öntött szocreál konyha eltűntetésének módjáról és idejéről faggattam, az én szűkszavú és a drámai hangvételt egyébként kerülő férjem maga elé meredve így szólt: „Ma egy kicsit összeomlottam. Úgy érzem, a teljesítőképességem határán vagyok. Nem bírok el a munkával egyedül.” A megtört makacsságot látván az én bosszúságom is egy pillanat alatt elpárolgott. Felugrottam és összevissza csókoltam az emberemet. Örültem, hogy tehetetlen, zsörtölődő feleségből hirtelen lelki támasszá és szurkolócsapattá válhatok.

Ezután szakembereket fogadtunk fel, a férjem és az apósom, pedig felügyelte a munkálatokat. Pár hónap múlva boldogan hevertünk az új lakásban egy matracon, és néztük a frissen meszelt hálószobánk plafonját. Mérnököm büszkén magához húzott, és a fülembe suttogta: „Legközelebb házat építünk.”

Valaki egyszer úgy festette le nekem a házasságot, mint a vitorlázást: nagyon élvezetes tud lenni, feltéve, hogy mindig figyeled a széljárást, és irányban tartod a hajót. Én ugyan nem vitorlázom – mindössze egyszer volt szerencsém, akkor is csak a hasamat süttettem a fedélzeten – de a házassági tapasztalatok eme korai szakaszában elismerem, a példa jó.

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Hogyan lett belőletek cserkész, és mit ad nektek, hogy ehhez a mozgalomhoz tartoztok?

Böröczky Csongor: Én viszonylag későn csatlakoztam a cserkészethez, 13 évesen, hetedikes voltam. Akkor kerültem középiskolába, és volt egy osztálytársam, aki cserkész volt, rajta keresztül ismertem meg a mozgalmat.

Felelősségvállalásra tanítjuk a gyerekeket, és gyakran kerülnek olyan helyzetbe, ami kibillenti őket egy kicsit a komfortzónájukból.

Cserkészként már kisiskolás korban meg kell oldanunk olyan helyzeteket, amelyekkel otthon vagy az iskolában nem szembesülünk, vagy amit nem kényelmes csinálnunk. Persze emellett óriási pozitívum maga a közösség, a barátságok, amelyek akár egy életen át megmaradnak.

Faragó Tamás: A cserkészetben sok mindent ki lehet próbálni, így megtapasztalod, hogy miben vagy jó és miben nem. Ha akarsz, ejtőernyőzhetsz, barlangászhatsz, evezhetsz… ezek a nem mindennapi programok óhatatlanul önismeretre is nevelnek.

– Hány éves kortól lehet csatlakozni?

F. T.: Hat-hét éves kortól toborzunk, iskolásokat várunk, de bármikor be lehet lépni – akár felnőtteknek is. Egyre népszerűbb a cserkészet, egyre ismertebbek vagyunk, de még sokan nem tudnak rólunk. Még mindig akad olyan ember, aki meglepődik azon, hogy egyáltalán létezünk, de azok száma is jelentős, akik személyes találkozások alkalmával kifejezik, hogy örülnek az értékközvetítésünknek.

– 1989-ben szinte a nulláról kellett újraszerveznie magát a cserkészmozgalomnak. Sikerült a 40 évnyi szocializmus ellehetetlenítő hatását ellensúlyozni?

B. Cs.: Tény, hogy az a négy évtized most is hiányzik, bár már kevésbé érződik a negatív hatása. Pár éve készítettünk egy felmérést, amiből kiderült, hogy a láthatóságunkkal, jelenlétünkkel nincs baj, benne vagyunk a köztudatban. Arról viszont kevésbé tudnak, hogy mit csinálunk.

Magyarország legnagyobb ifjúsági mozgalma vagyunk, mintegy 14 ezer fővel.

Évente körülbelül 6 százalékkal leszünk többen, a stratégiai cél 2027-re 27 ezer fő. Mintegy 6000 határon túli magyar cserkész is tagja a szövetségünknek.

Kép: Magyar Cserkészszövetség

– Jól sejtem, hogy a toborzás komoly kihívást jelent? Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a számítógépek mellől kell elhívni a gyerekeket, fiatalokat a természetbe.

B. Cs.: Vannak olyan települések – és ilyen sajnos Magyarország járásainak a fele –, ahol nincs cserkészcsapat, ezért ott nehezebb megnyerni magunknak a fiatalokat. Ezek főleg aprófalvak, ott eleve kevesebb gyerek él egy településen. Az a tapasztalatunk, hogy mindenhol egy embert kell találni, aki helyben a motorja tud lenni az ügynek, utána már beindul a dolog. A cserkészet önkéntességen alapszik. Egyrészt mindenki önkéntes munkában vesz részt a mozgalomban, másrészt mi magunk is fontosnak tartjuk a társadalmi felelősségvállalást. Amikor lehetőségünk nyílik rá, igyekszünk tenni a hátrányos helyzetűekért, és környezetvédelmi projektekben is részt veszünk. Kulcsfontosságú számunkra az istenhit mint megtartó erő –az a lelki többlet, amit itt kapunk, szintén nagy erőforrás a számunkra.

– Milyen képességekkel gazdagodtatok a cserkészmozgalomban, amit a privát életetekben jól tudtok hasznosítani?

B. Cs.: Egy utazási irodában dolgozom ügyvezetőként, és a 21 túravezetőből mindössze hárman nem cserkészek. Ez a közös pont olyan alapot ad, ami nagyon sokat segít a munkánk során.

Egy cserkészről általában az az előfeltevésem – a tapasztalataim alapján –, hogy jó csapatjátékos, alapos, nem bújik ki a feladatok alól, mer felelősséget vállalni.

F. T.: Nekem az időmenedzsmentben segít sokat a cserkész lét. Egyetemista vagyok, ez egy viszonylag rugalmas élethelyzet, de mégis elengedhetetlen, hogy jól osszam be az időmet, akár a tárgyfelvételnél, akár a vizsgaidőszaknál.

B. Cs.: Azt tapasztalom, hogy álláshirdetésekben egyre gyakrabban tűnik fel az előnyök között a cserkészet. Akár olyan esetben is, ahol a munkaadó maga nem cserkész, csak esetleg már korábban megtapasztalta, hogy ez milyen kompetenciákat jelent.

F. T.: A munkaerőpiacon keresik a kreatív és csapatjátékos személyeket – nálunk abból akad bőven…

– Egy komoly esemény előtt állnak a kontinens cserkészei: 2020-ban Lengyelország lesz a házigazdája az Európai Dzsemborinak.

F. T.: A 2023-as 25. Cserkész Világtalálkozó szervezésére két pályázat érkezett, amelyeket a lengyel (ZHP) illetve dél-koreai (KSA) cserkészszövetségek nyújtottak be – a rendezés joga végül a dél-koreaiaknál landolt, ezért a lengyelek úgy döntöttek, rendeznek egy európai találkozót. A dzsembori ideje alatt a résztvevők rengeteg nemzetközi tapasztalatot, barátságot, új élményeket szerezhetnek. Mi, magyarok, nagyjából 300 fővel szeretnénk majd részt venni, a szervezők amúgy összesen húszezer főre számítanak.

Faragó Tamás – Kép: Magyar Cserkészszövetség

B. Cs.: Minden országnak lesz egy sátra, ahol bemutatkozhat, de lesz egy nemzetközi nap is, ahol a résztvevő országok megismertethetik másokkal a kultúrájukat. Mi paprikás ételeket készítünk majd, és néptáncot is tanítunk…

F. T.: …és külföldön nagyon népszerű szokott lenni a magyar csárdánk is: tőlem már most kérdezik néhányan, hogy lesz-e lángos meg gulyásleves. Emellett azt is fontosnak tartjuk, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust is népszerűsítsük.

A hit, a vallás megélése alapköve a cserkészlétnek: amikor együtt vagyunk, közös imával kezdjük és hálaadással zárjuk a napot.

B. Cs.: Az országimázs-építés fontos célja egy-egy dzsemborinak. 1933-ban Gödöllő adott otthont a IV. Cserkész Világtalálkozónak. Akkor azt mondta Teleki Pál miniszterelnök – aki maga is cserkész volt –, hogy bár Magyarország már sokat költött az ország megismertetésére, vagyis propagandára, az messze nem ért annyit, mint a dzsembori.

Ha már elkészült, érdemes újra és újra átkenni némi bizalommal és kreativitással, hogy a házasság megőrizze frissességét.

Nehézségi fokozat: kezdő szakácsoktól a mesterséfekig bárki nekiállhat!

Elkészítési javaslat:

A hozzávalókat előkészítjük. A férfit és a nőt hagyjuk meg önmagukként, ne törjük őket darabokra, ne keverjük össze, fontos, hogy tartsák meg sajátos, karakterisztikus jegyeiket. A forró szerelemmel átitatva mégis könnyedén összekapaszkodnak, jól formálható elegyet kapunk. Adjuk hozzá(juk) a csipetnyi életbátorságot, ez képezi majd az új minőség savát-borsát, ez emeli ki a házasság páratlan (na jó, páros) ízvilágát. Ami pedig nélkülözhetetlen: a házasság élő kovásza, a holtomiglan-holtodiglan közös szándéka – ez keleszti meg a szerelmet és teszi megunhatatlan, mennyei eledellé a mesterfogást!

Az alapanyagoktól függően igen sokféle változata létezik, de ne vágyjuk a másikét, higgyük el, mindig a sajátunk a (leg)jobb!

Ha jól készítettük el, az eredmény tartós, érzelmi forróságban és hűvösebb körülmények között is kitart – amíg a hozzávalók is kitartanak egymás mellett. A későbbiekben bizalommal és némi kreativitással újra és újra felfrissíthetjük az ízét, így az elkészült finomság hosszú-hosszú ideig, reményeink szerint az örökkévalóságig, megőrizhető.

Fontos! Íze nem hasonlítható a kovász- és fűszermentes változatokhoz: az együttélés vagy a távkapcsolat olyan, mint a só nélküli leves vagy az alkoholmentes sör. Elsőre olyan, mintha az eredeti étel lenne, ám belekóstolva kiderül, ha nem is ehetetlen, de bizony nem az igazi…

Allergiás reakciókat, intoleranciát legfeljebb makacs szinglikből, esetleg szélsőséges ideológiák elkötelezettjeiből válthat ki.

A házasság igazi mesterfogás, íze máshoz nem hasonlítható, érdemes (lehetőleg egy életben csak egyszer) kipróbálni!

Jó étvágyat!

– A Csíksomlyói Passióba úgy kerül a tréfás kedvű mesemondó vándor, mint Pilátus a Krédóba, nem?
– A rendező, Vidnyánszky Attila fantáziáját dicséri, hogy ez a szerep bekerült a darabba. Passiót úgy előadni, hogy abban egy bolondos figura mókázgasson, annyira ijesztő ötletnek tűnt, hogy elsőre nem is vállaltam. Nekem a hit nem tréfadolog. Jézus szenvedéstörténetébe belegyömöszölni az én alkatomat?! Három mondatot nem tudok komolyan végigmondani! A kecskebuka, a hátraszaltó lételemem – bukfencezem, tehát vagyok. Azt gondoltam: vagy megköti a kezemet, és azért nem veszek részt benne, vagy engedi, hogy az lehessek, aki vagyok – akkor pedig azért nem. Rendkívül megtisztelő, formás kis csapdának éreztem ezt a felkérést.

Vidnyánszky úgy érvelt: a dráma olyan műfaj, amelyikben ellenpontok is kellenek, mert a fájdalmat végtelenségig fokozni nem lehet, neki pont énrám van szüksége. Boglyába raktam hát egy csomó, témához illő mesét és néhány gyönyörű, XVII–XVIII. századi, népi-egyházi dallamot, ő pedig a helyére illesztette őket. Így kerültem a Passióba, mint afféle derűs csángó ember, akinek a jelenlétét eleinte nem sok minden igazolja. Hiszen a történet Jeruzsálemben játszódik, a szereplők részint római ruhában vannak, részint – az utca népe – zsidó viseletben, egyébként pedig a táncosok csíki székely ruhát hordanak. Ebbe a forgatagba kerülök bele én, mint valami vándor, aki rácsodálkozik mindenre, és véleménye van mindenről. Menet közben fölmerült többször is a kérdés: létezik-e megszentelt humor?

Meddig tud a humor nyújtózkodni – egyáltalán, vannak-e lehetőségei szakrális közegben? Ezeket a kérdéseket feszegettem, miközben formálódott az előadás.

Az kerestem: ki volna az, aki nem királyok bolondja, nem udvari bolond, nem is falu bolondja – hanem az Úr igazát és mosolyát nem hétköznapi módon hirdető alak, aki már a szószékre nem való, viszont a szószék alatt még egész jól megfér. Ki az Úr bolondja?

– És milyen mintát találtál az Úr bolondja szerepére?
– Shakespeare-t olvasgattam, akinek jó néhány művében a bölcsek nem érnek fel a bolondok bokájáig sem. A vidám, csipkelődő hangvételt nagyon alkalmasnak tartotta a szerző az igazság kimondására. „Öltöztess bohócruhába, s engedj beszélnem, ahogy akarok – kipucolom én e megfertőzött világ ronda testét, csak szedje gyógyszerem türelmesen” – így beszélt Jaques az Ahogy tetszikben. Az olykor száraz igazság, okosság – földszínű agyag, amit a nevetés színes, virágos mázával érdemes csillogóbbá tenni. A jó fazekasnak is kitűnő agyagból kell dolgoznia, de szép festékkel vonzóvá is kell tennie a munkáját, különben viheti haza a vásárról.

Kép: Livi Krisztina

Bálint Sándor is megemlékezik egy érdekes egyházi intézményről, a Risus pascalis”-ról, a „Húsvéti kacagás”-ról. Mintám lett ez is. Ez a különös szokás főleg spanyol szerzetesi templomokban virágzott. A húsvéti prédikáció sok helyen vicces, szórakoztató volt, hogy kacagjon a nép. De ez semmi: mesemondókat hívtak a templomokba, hogy tréfálkozzanak, csiklandozzák a népet! Volt, aki bábozott: bevitt egy nagy sárkányt, és miközben mókázott, jól megdöngette, a nép meg jóízűt kacagott. Én ezzel az alakkal tudok azonosulni, de még motoszkált bennem a kérdés: hogyan érezte magát egy ilyen tréfacsináló ember, amikor beszabadult a templomba? Mit tudott elővenni, hogy az ott elférjen? Azt már megértettem, hogy a húsvéti készülődés idején annyi a böjt, bűneink számbavétele, hogy ezek után, a föltámadás örömét ünnepelve, jár a gyülekezetnek a boldog kacagás. De hogy erre mesemondókat fogjanak be, az több, mint érdekes.

– Magyar hagyományt is találtál erre?
– Magyar hagyományt a templomi bábozásra nem találtam, de sziporkázó „okosbolondjaink” nekünk is voltak. Ilyen volt Gyergyóalfaluban, a vészterhes ötvenes években okosbolond Barát Jóska, a szárhegyi barátok mindenese, afféle templomszolga, alkalmi harangozó. Ő a szegények közt is legszegényebb volt. Vele a hatalom már nem foglalkozott. Hogy ő a kopott kis szamara mellett klerikális volt vagy se, és hogy a két gumibocskorát beadja-e a közösbe, senkit nem izgatott. A hivatalos izgulókat sem. Ezért tudta éppen ő kimondani a falu igazát nehéz időkben.

Hogy csak egy tréfáját említsem: egyszer baktatott a szamarával a főúton, mire a rendőr rászólt: „Ha még egyszer én magát itt meglátom, elveszem a szamarát!” Az öreg meg sem állt, csak hátrafordult, úgy vetette oda a foga közt: „S az nekem milyen jó lesz!” „Igen-e? Há’ miért lenne az olyan jó?!” – mordult rá vissza a rendőr. „Mert ilyen csinos milicista vejem lesz, mint amilyen maga!” – felelte az öreg. Ez az aprócska tréfája is mutatja, hogy igazi, visszáján beszélő ember volt, aki minden szót élére tudott állítani: az ilyen, ha simogat is, azt mondják, szőr ellenében simogat.

Az arca szomorkás, ám a szájából omlik a világot vidámító szó és a vakmerő igazság. Éppen olyan, mint az udvari bolond, aki rá tudta olvasni a bűnét a királyra.

Barát Jóska figuráját is magam elé vettem tehát példaképnek, amikor a Csíksomlyói Passióval foglalkoztam. De akinek példájából legtöbbet merítettem, csak nemrég jutott az eszembe. A könyveim alól, az asztalom üveglapja alól egyszer csak előbukkant egy régi-régi fotó. Mivel mindig a szemem előtt volt, ezért úgy megszoktam a látványt, hogy fel sem figyeltem rá. Pedig ha most azt mondom, Isten bolondja, már tudom, hogy őrá gondolok.

– Egy hófehér szakállú szerzetest ábrázol ez a régi felvétel, aki tekintetében huncut mosollyal üldögél egy utcatábla alatt, amin az áll: Lenin utca 13. Ki lenne ő?
– Felicián atya, akihez szegedi könyvtárosok vittek el Nagymágocsra úgy harminc évvel ezelőtt. A Lenin utca 13. szám alatt lakott, a háza előtt készült ez a fénykép. Kapucinus szerzetes volt, akit az ÁVÓ többször is megleckéztetett. A helyi fiatalokkal verették meg többször. Egyszer biciklilánccal úgy helyben hagyták, hogy három napig feküdt eszméletlenül az erdőben. Negyednapra feltámadt, és elkúszott a templomig, ahol aztán a hívek összeszedték és feljavították. Ezek után eltiltották a prédikációtól, de még a templomtól is – ekkor mit csinált? Bábokat varrt! Farkast, bárányt, kismadarat, és bábozni kezdett a nagymágocsi vásárban. Sipítani, morogni, üvölteni, cincogni kezdett. Őneki az Úristen azt a feladatot adta: „Az Örömhírt, ahogy lehet, hirdetni kell. Most nem a templomban, mert oda nem mehetsz, nem is erdőn-mezőn, mert ott senki nem hallja. Hanem ott, ahol emberek gyülekeznek!”

Így történt, hogy az evangéliumot kis példabeszédekben elbábozta az embereknek. Nehéz történelmi időkben – nem máshol, mint a vásárban.

Jézus a kufárokat a templomból ostorral verte ki, majd azt mondta a galambok árusainak: ne tegyétek atyám házát vásárcsarnokká! De olyat tudunk-e, hogy valaki a vásárcsarnokot az Atya házává tette volna? Ez – Felicián atya. Ő volt az igaz Isten bolondja – szeretném, ha ő vezetné színpadi vándorlásaimat.

Kép: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

– Netán már bábozol is?
– Nem, de nem állok messze tőle. Igaza volt Vidnyánszky Attilának: illik ez a szerep a kereszt alá, most már magam is hiszem. Ezt a pompás színdarabot pont a csíksomlyói ferences szerzetesek írták – és Felicián atya is ebbe a szerzetesi családba tartozott. A passió műfaj tán a ferenceseknek „áll kézre legjobban”, hiszen Assisi Szent Ferenc úgy érezte, hogy az Urat megközelíteni legjobban a fájdalmain keresztül lehet. Ha ő érted szenvedni tudott, a magad és a más szenvedéseit te is tanuld meg üdvösen hordozni. A méltó emberi élethez tehát meg kell tanulni viselni a szenvedést. Mára ez a szemlélet kiment a divatból, nem korszerű. A ferencesek viszont ebbe az igazságba mélyen beleásták magukat, tán ez adja a Csíksomlyói Passió mélységét, határtalan szépségét. Ezért is nagy dolog, hogy a Csíksomlyói Passió, a nyomában pedig ez a kis Isten bolondja-előadás is visszatalálhatott Csíkba.

– Sok mesét, történetet költesz újabban, már nem is lehet tudni, mi az, amit felszedtél valahol, és mi az, amit valami eredetihez hozzátoldottál. A Csíksomlyói Passióban, illetve az Isten bolondjában mennyi az autentikus néphagyomány, és mennyi a saját szerzemény?
– Elég sok éneket és mesét találtam, amiket aztán odaigazítottam a Passióhoz. Egyik kedvencem, amikor Szent Péter – egy nagy hálóval a kezében, hiszen emberek halásza – árulásán megindulva bűnbánatot gyakorol a színpadon. Nem állhatatossága, hanem bűnbánata a legerősebb, legigazibb vonása. Ez az egyházalapítás első, láthatatlan pillanata, amiről ekkor még csak az Úr és Péter tud – és ekkor jön el az én időm, hogy egy jó kis mesét elmondjak! Azt gondoltam, mesélek én itt a pókról valamit: „Mikor az üldözők már a Szent Család sarkát taposták, beugrottak egy barlangba. Észrevette ezt a pók. Olyan sűrű hálót szőtt, hogy az üldözők azt mondták: ide nem mehettek be, né’ milyen sűrű a pókháló! – s ezzel továbbálltak. S akkor a kicsi Jézus megáldotta a pókot – keresztet vetett rá, s a pók azt a keresztet azóta is a hátán viseli. De milyen vidáman hordozza a keresztjét!…” Ott van eközben a színpadon a megtört Szent Péter, kezében a hálóval. Odatettem hát mellé a pókot, lássuk csak, hogy mutatnak egymás mellett.

– Az „Isten bolondja” előadásban a saját gyűjtőútjaidról is mesélsz. Miért tartottad fontosnak, hogy megmutatkozz?

– Úgy látszik, eljött az ideje a sorsomat tisztázni. Mi az, ami engem idáig sodort?  A „vándor” mint Isten bolondja szerep elég közel áll a lényemhez.

Csíkban elmondhattam, hol kaptam fel a tudományomat és kiktől. Erdélybe tulajdonképpen a tanáraim közé térek vissza. Legtöbbje már meghalt, az igaz, de itt vannak a gyermekeik, unokáik, közösségük és közönségük. Most adok számot arról: mit ér, hogy ott keringtem köztük negyven esztendőt. Akadt-e valami az én hálómba is?

A kémiai irtást kiváltó megoldás lehet a biológiai és a környezettudatos szúnyoggyérítés bevezetése. Előbbi esetében olyan szerek használatával történik a védekezés, amely kizárólag a csípőszúnyog lárvákra hat, utóbbi pedig egy olyan komplex módszer, amely a természetes ellenségek bevetésén alapul. Ráadásul a két módszer területarányosan olcsóbb is, mint a vegyszeres védekezés.

Az MTA 2018-as állásfoglalása szerint a klímaváltozás következtében több új, betegségterjesztő szúnyogfaj telepedett meg Európában. Magyarországon eddig három ilyen szúnyogfajt írtak le. Az általuk behurcolt vírusok Európában eddig ismeretlen járványokat indíthatnak el, de kiválthatják a már jelen lévő kórokozók intenzívebb terjedését is. (Erről a témáról bővebben olvashatnak majd a júliusi Képmás magazinban.)

A járványok megjelenésének megakadályozására a leghatékonyabb módszer a terjesztő szúnyogok állományának csökkentése, amihez megfelelő monitoring- és gyérítési rendszerre van szükség.

Az állásfoglalás szerint a jelenleg alkalmazott deltamethrin-alapú gyérítés alkalmatlan a szúnyogállomány hatékony és tartós kezelésére. A szúnyogok tenyészőhelyeinek ismerete híján a beavatkozások gyakran késnek és pontatlanok, az elpusztított rovarok alig egy százaléka szúnyog. Bizonyítottan sok méhféle és egyéb rovar, valamint rovarevő gerinces állat is elpusztul, az élővizekbe jutott deltamethrin pedig a halakat, a hüllőket és a kétéltűeket veszélyezteti. További veszélyt jelent az is, hogy a szúnyogok hozzászokhatnak a vegyszerhez, így később már nem lehet őket sikeresen irtani vele.

Megoldásként az MTA szakértői javasolják

- az országos monitorozás megszervezését és a begyűjtött egyedek folyamatos vizsgálatát a szúnyogok által terjesztett kórokozókra (vírusok, baktériumok, paraziták), kiemelten kezelve az invazív szúnyogfajokat;

- a gyérítési gyakorlat modernizálását, a deltamethrin használatának jelentős mértékű csökkentését, a specifikusan a szúnyoglárvát irtó baktérium, a Bacillus thuringiensis israelensis használatát;

- a biológiai gyérítés előtérbe helyezését, a rendszeres élőhely-térképezést, a lakosság tájékoztatását és aktív bevonását a védekezésbe a háztáji, illetve magánterületi tenyészőhelyek megszüntetése érdekében.

A felhívás eljutott a legfőbb döntéshozó szervekhez, de mi magunk is tehetünk az ügy érdekében a petíció aláírásával, és azzal, ha településvezetőinken keresztül szorgalmazzuk az áttérést a biológiai szúnyoggyérítésre. A petíció ide kattintva írhatja alá>>

Mert az még rendjén van, hogy az ókori kereszténység világában voltak szüzek és özvegyek, akik Krisztus lelki mátkáiként a szerzetesi élet jámbor, földi gyönyörökről és hívságokról lemondó életét élték. A középkor rajongó vallásosságában lehetett természetes a templom oldalában álló, befalazott cella csendje és magánya, a kolostor szigorú önsanyargatása, a szakadatlan ima – de ma? Mi keresnivalója van mindennek modern – hitet, fegyelmet, odaadást száműző, önzést, divatot, sikert, gazdagságot középpontjába állító – világunkban?

A világ helyett Istennek élni, a földi dolgokat az égiekkel felcserélni már akkor is idejétmúlt dolog, ha mi magunk még szorítunk némi helyet az életünkben hitnek és vallásnak.

Sok, magát hívőnek tartó ember sem lát az apácák alakjában mást, mint dologtalan, haszontalan különcöket, akik az imádság semmittevésében élnek, életüket hiábavaló lemondásra tékozolják.

Aki így ítél, annak meglehetősen homályos fogalmai vannak arról, mit is jelent az ember életében a hivatás, az elhívás és a feltétlen odaadás, mint célt és értelmet adó döntés és vállalás. Nem igen akarjuk elhinni, elfogadni, hogy ma is lehet Isten felé fordulva élni a világban, hogy az istenes élet nem világon kívüli vagy világellenes élet, nem menekülés a hétköznapokól. Pedig számtalan régi és mai példa mutatja, hogy az imádságos hit köré aktív, valódi élet építhető; nem igaz, hogy a szerzetes vagy szerzetesnő a világ ellen dönt, amikor egy rendi közösséget lel magának, ahol egyszerre találhatja meg az Isten- és emberszolgálat lehetőségét, és önmaga belső rendjét, békéjét és nyugalmát. A mai egyházi szóhasználat a szerzetesi életformát nem véletlenül nevezi a megszentelt élet közösségének; aki ezt választja, megszentelődik, értelmet ad és nyer az életének – ebben és ezáltal, nem pedig ennek ellenére – teljes, tartalmas, hasznos földi életet.

Az apácalét lényegét is magába foglaló meghatározás szerint „a szerzetesi élet mint az egész személyiség megszentelése, az egyházban azt az Istentől alapított csodálatos együttlétet nyilvánítja ki, amely az eljövendő élet jele. Így a szerzetes a maga teljes odaadását mint Istennek szánt áldozatot valósítja meg, és ezáltal egész léte folyamatos istentiszteletté válik a szeretetben.” (A Katolikus Egyház törvénykönyve)

Az apáca, a szerzetesnő életét régen sem a zsolozsma vagy a rózsafüzér pergetése töltötte ki, ahogy ma sem.

Apácák állnak helyt a világ számtalan kórházában, fogyatékos-, gyermek- és idősotthonában, menekülttáborokban és szegényházakban, olyan körülmények között is, amit a hit és az ima lelki támasza nélkül ember talán el sem viselhet.

De ott vannak a bölcsődék és óvodák falai között, az általuk fenntartott iskolák pedig tudásra és emberségre nevelnek szerte a világban. Kalkuttai Teréz Anya nevét az egész világ megjegyezte, pedig törékeny kis apácakét lett lelki-emberi óriássá. Szolgálatát Béke Nobel-díj jutalmazta, pedig úgy általában a női szerzetességet a mi szép nyugati világunkban merő anakronizmusnak tekintik.

Edith Stein, a 20. század egyik legjelentősebb, vértanúvá lett filozófusa is karmelita apáca volt, de ma is szép számmal találunk női szerzeteseket a világ nagy egyetemeinek gazdaság- és egészségtudományi karain, a média, a közélet és a közszolgálat világában.

Ha csak a legutóbbi idők magyar példáinál maradunk: Slachta Margit a szociális munka apostolaként, a keresztény szellemű politizálásnak a magyar parlamentet is megjárt alakjaként írta be a nevét a közelmúlt magyar történelmébe. Salkaházi Sára nővérnek a nyilas időkben vértanúsághoz vezető embermentő szolgálata pedig még olyanok elismerését is kivívta, akik kevéssé méltányolják, hogy midehhez a hit és az imádság adott neki erőt.

Valóban idejétmúlt dolog ma apácaként élni a világban? Van-e hitele és ereje annak, ha valaki az imádságos életből merít hivatást és erőt földi dolgai intézéséhez? A válasz egyértelmű: igen;

a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség, ha nem mindig szó szerint értjük is, olyan erő, amelynek birtokában mindig lesznek, akik a maguk szinte láthatatlan emberszolgálatával és istendicsőítésével a mai esendő világ kontrasztját tudják megmutatni.

Azoknak, akiknek az apáca alakjáról nem pusztán az Apáca-show mulatságos jelenetei jutnak az eszükbe, hanem odafigyelnek az általuk hordozott üzenetekre is.

„A szerzetesi fogadalom a keresztség legmélyén gyökerezik, és annak teljességét fejezi ki. Ezen a módon tartalmának lényege szerint új odaadássá lesz, amelyben az emberi személy Istennek adja és szenteli magát, akit mindenek felett szeret. A fogadalom által elköteleztétek magatokat, hogy az evangéliumi tanácsok értelmében a tisztaságot, a szegénységet és az engedelmességet saját szerzetesi családotok szabályaiban meghatározott módon megtartjátok.” ( II. János Pál pápa)

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>