„Komolyabban sose fordult meg más a fejemben, mint a rajzolás”

– A Taschen gondozásában augusztusban jelent meg a The Illustrator – 100 Best From Around The World című kötet, amelybe a te munkáidat is beválogatták. Milyen érzés egyedüli magyarként egy ilyen rangos kötetben szerepelni?
– Nagyon jó! De azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy először azt hittem, ez valami vicc, vagy hogy valamiféle fizetős művészeti lehetőség. Egy kicsit irreálisnak tűnt, hogy épp rám figyelhetnek fel, vagyis rögtön előbújt az imposztor-komplexusom. Megtudtam, hogy az Instagramon figyeltek fel a munkáimra, és érdeklődtek, hogy lenne-e kedvem részt venni valamelyik programjukon, s kértek, hogy küldjek el párat az illusztrációim közül. Az én szakmám meglehetősen kiszámíthatatlan, főleg a pálya kezdetén, és egy olyan kompetitív, versengő környezetben, mint amilyen London. Eleinte nehéz megtalálni azokat a dolgokat, amikkel bizonyíthatsz, és ami visszaigazolja, hogy érdemes ezt csinálnod.

– Mikor lobbantál szerelemre a rajzolás, a művészetek iránt?
– Amióta az eszemet tudom, rajzolok. Tizenévesen kerültem Rófusz Ferenc Oscar-díjas rajzfilmrendezőhöz, aki hatalmas inspirációt jelentett a számomra: lelkesítő volt figyelni őt munka közben, s jó volt érezni a szeretetet, amivel tanított minket. Hagyományos animációt tanultam nála, és többek közt tőle hallottam először az University of the Arts London alá tartozó Central Saint Martins Művészeti Egyetemről is. Itt diplomáztam 2017-ben.

– A Central Saint Martins a világ egyik vezető művészeti egyeteme.
– Nagyon szeretem Londont. Már gyerekként otthonosnak éreztem, és érdekelt az angol kultúra is. A CSM-en nagyok az elvárások, ugyanakkor hagynak szakmailag szabadon szárnyalni. Illusztrációra szakosodtam, az első két év kemény volt, de aztán szépen lassan felvettem a ritmust. A mi szakmánkban a tehetség alapfeltétel, de legalább ennyire fontos a kitartás, az akarat, a szorgalom és a szerencse. Az én szerencsém maga az egyetem: már az óriási privilégium volt, hogy kiállíthattam a munkáimat az utolsó évben, ráadásul gyakran jöttek nagy cégek vezetői megnézni a munkáinkat. Ennek köszönhetően egyre több megrendelést kaptam, először a Penguin Books-tól, Európa egyik vezető könyvkiadójától.

Valló Berta

– Mi volt eddig a legizgalmasabb, egyben a legnagyobb kihívást jelentő munkád?
– Egy éve készítettem a BBC McMafia című, Vice TV által promotált sorozatához infógrafikát; a történet középpontjában a nemzetközi bűnözés áll. Azt mondták, azt csinálok, amit akarok, de pont ez volt az „ijesztő”. Ez volt akkoriban az első nagyobb megrendelésem, nagy volt rajtam a nyomás, izgultam, hogy megfelelek-e. Szerencsére elsőre elfogadták a munkám, és azóta is megmaradt a Vice-szal a munkakapcsolat. Ezen kívül a megrendelőim többsége az Instagramon közzétett munkámat látva keres meg.

– Hogyan képzeljük el az alkotói folyamatot a kezdetektől a megvalósításig?
– Az alkotófolyamat erősen projektfüggő, de a legtöbb esetben vizuális kutatómunkával szoktam kezdeni, és tanulmányozom a megrendelő (az adott cég) profilját. Ezt követően kezdek el kísérletezni, hol papíron, hol rögtön Photoshoppal. Egyébként szeretek papíron tervezni karaktereket, de ha rövid idő alatt kell elkészülnöm egy munkával, akkor inkább tableten alkotok.

– Miben ragadható meg leginkább a művészi univerzumod lényege? Mik azok a bizonyos Valló Berta-védjegyek? 
– A fanyar humort és a részletgazdagságot mindig próbálom beleilleszteni a munkáimba. Analóg és digitális technikával vegyesen készülnek munkáim, többek között az identitásképzés és a női szexualitás kérdései foglalkoztatnak a fogyasztói társadalom tükrében. Egyszerű a világlátásom – azt rajzolom le, amit látok magam körül, és úgy, ahogy én látom. Az utóbbi évben készült munkáim a szürreális felé tolódnak, de keveredik hozzá némi realizmus is. Az inspirációimat a mindennapokból szerzem, ehhez London nagyon jó karaktereket szolgáltat, de Budapestet is imádom, mert ebből a szempontból aranybánya. Gyerekkoromban nem ismerkedtem könnyedén, inkább mindig megfigyelő, semmint résztevő státuszban szerettem lenni, s bár manapság már nyitottabb és közvetlenebb vagyok, a megfigyelői létmód a rajzolásnál óriási előnyt jelent. Abban a pillanatban ugyanis, hogy szemlélőként vagy jelen, van időd figyelni azokra az apró részletekre, amik mellett mások talán elmennek.

– Fel sem merült benned, hogy édesapád, Valló Péter nyomdokaiba lépj, és a rendezés felé fordulj?
– Nekünk – a testvéremnek, Lujzának és nekem – kategorikusan meg volt tiltva, hogy a színészet felé induljunk. Olyannyira belénk ivódott ez, hogy nem nagyon mertem még csak el sem játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha színész vagy rendező lennék. Jártunk színjátszó szakkörbe, szeretek előadásokat nézni, de nem hiszem, hogy fogaskerékként jól funkcionálnék egy színházi társulatban. A színház nagyon erősen épít a csapatmunkára, én pedig nem igazán vagyok csapatjátékos. Alapvetően magányosan szeretek dolgozni, jó érezni, ha enyém a kontroll. Volt egy időszak, amikor sebész akartam lenni. Minden érdekelt, ami egy kicsit morbid, de úgy érzem, komolyabban sose fordult meg más a fejemben, mint a rajzolás. Ez valahol jó, valahol nem, mindenesetre, amikor az ember kap egy Taschen-visszajelzést, elkezdi magáról elhinni, hogy talán nem hozott rossz döntést.

Valló Berta: Csendélet

– Annyi közöd azért mégiscsak lett a színházhoz, hogy te tervezed a Radnóti Színház plakátjait.
– Igen, az apukám rendezte előadásokhoz rendszerint én készítem a plakátokat. Megtaláltak időközben más magyarországi megrendelések is, az illusztráció azonban otthon nem túl felkapott.

– Egy kiállítással már nyomot hagytál magad után Magyarországon – Pixelek címmel nyílt önálló tárlatod 2016-ban a Weöres Sándor Színházban…
– A Pixelek cím az illusztrációk digitális mivoltára reflektál, a képpontok szövetségéből jöttek létre a kiállításon látható képek. A környezetszennyezés napjainkban egyre növekedő problémáját feldolgozó plakátok, vonalrajzok és fiktív karakterek napi rutinja egyaránt szerepelnek a válogatásban, valamint egy sorozat is helyet kapott, amely akkor készült, amikor a testvérem egy rövid ideig Londonban vendégeskedett nálam. A képek a közös „kalandjaink” lenyomatai.

– Milyen projekteken dolgozol épp?
– Két könyvet illusztrálok, és készülök a budapesti kiállításomra, amely előreláthatólag december első hetében nyílik, de ennél több konkrétumot még nem árulhatok el. A magyar főváros, mint említettem, fantasztikus ihletforrás, és nagyon izgat, hogyan tudom az alkotásaimban megjeleníteni a londoni és budapesti életérzésemet.

A művész munkáit honlapján, IDE kattintva tekintheti meg.