Vasalásom története

Soha nem tudtam ülve, tévénézés közben, komótosan csinálni, mint anyu. Úgy éreztem, ha ülök, lelassulok, és ez már önmagában frusztrált, pedig lássuk be, ahhoz idő kell, hogy a talp alatt átforrósodott anyag megadja magát. Ez volt az a házimunka, amit nem tartottam sürgősnek, rosszul is csináltam és fölöslegesen is, mivel kevés volt a szekrényünk, és a ruhák rendszerint összegyűrődtek. Megelégedtem azzal, hogy amit nagyon muszáj, a felvétel előtti estén kivasalom. De azon az estén valamiért nem jutott idő a lányom fehér ingére, valójában el is felejtettem, hogy másnap ovis fényképezés lesz.

Reggel kapkodtam. Nem vettem elő az amúgy is billegős vasalódeszkát, csak a franciaágyon estem neki a fodrokkal és díszvarrásokkal nehezített darabnak, miközben azon morfondíroztam, meg kell-e erősítenem az egyik fityegő gombot vagy kibírja még. A nagyobbik lányom közben bejött, hogy igazítsam meg a gumit a hajában, mert szétjött, ahogy felvette a pulcsiját. Egy pillanatra letettem a vasalót. Tudat alatt éreztem, hogy ezért anyu csúnyán nézne rám, és én is megszidnám a lányomat. Mert egy nyugodt és figyelmes anya jól látná, hogy a hároméves kisfiam édesdeden alszik az ágy túlsó felén, éjjel ugyanis átköltözött hozzánk.

Azt már én – a kapkodó, figyelmetlen, hazardírozó anya – is láttam, ahogy álmában ráfordul a vasalóra. Hihetetlen hosszú volt a másodperc, amíg elkaptam a forró vasalót, mert ő nem rántotta el a lábát. Alvás közben néha nagyon lassan reagál az ember.

Az én sikításomra ébredt. És arra, hogy hisztérikusan kicibálom a hideg zuhany alá. És kérdezgetem, hogy nem fáj-e.

Egyetlen könnyet sem ejtett, azt mondta, nem fáj. Utána sem panaszkodott az orvosnál. Hagyta, hogy átrohanjunk a baleseti sebészetre, várjunk a sorunkra, nem szólt szinte semmit. Az orvos sem vont kérdőre, a nővér sem nézett rám méltatlankodva. Sokáig jártunk kötözésekre, soha senki nem tett szemrehányást, nem kaptam rosszalló pillantásokat.

A fél vasalótalp nem hagy sok ép helyet a hároméves, vékonyka gyerekvádlin. Biztos voltam abban, hogy ennek a sebnek a helye örökre megmarad. Így történt, de nem a fiam lábán, onnan csodával határos módon nyomtalanul elmúlt. Én azonban attól kezdve heti kétszer vasaltam, mániákusan. Ingeket, fehérneműket, törölközőket, pólókat. Éjfélig küzdöttem a ruhahegyekkel, hátfájásig, amikor már mindenki aludt. Egy veszekedés hevében egyszer a már kisiskolás fiam odakiabálta nekem – a gyerekek ösztönösen és rossz szándék nélkül megérzik, hol fáj a legjobban –, hogy nem is szeretsz, mert megégettél a vasalóval. Én nem szóltam semmit. Abban a pillanatban megbánta, hogy kicsúszott a száján, soha többé nem tette.

Hogy tudtam-e, miért jött rám a vasalásmánia? Persze hogy tudtam. Mégsem voltam képes abbahagyni, amíg meg nem bocsájtottam magamnak. Ez tíz évbe telt.

Nemrég elhunyt neves gyermekpszichológusunk valószínűleg anyák százait, sőt ezreit szabadította meg a vasalás elmaradásáért érzett lelkiismeretfurdalástól. Volt idő, amikor én is közéjük tartozhattam volna. A saját vasalás-sztorim egyáltalán nem tipikus, mégis arra is figyelmeztetett, hogy lehetnek olyanok, akikre épp ez a vasalástilalom helyez nyomást. Nem magamra gondolok, hanem azokra, akik szívesen vasalnak sorozatnézés közben (vagy helyett), és attól még ugyanúgy bújócskáznak a gyerekükkel, leülnek velük társasozni vagy olvasnak nekik mesét. Akiknek kell a jó közérzethez a frissen vasalt ruha biztonságos, otthont idéző illata, ahogy másnak a gőzölgő kávé vagy a pohár vörösbor. Miért ne lehetnének ilyen anyák is? Nem is beszélve azokról, akik utólag már nem tudnak változtatni a múlton.

Nem szeretnék állást foglalni sem a vasalás mellett, sem ellene – ilyen priusszal hogy is tehetném –, nem szeretném sugallni, hogy a vasalástilalom éppen annyit használt, mint ártott. Azt szeretném elmondani újra, amit már mások is sokszor megtettek, hogy nincs tökéletes anya. Mert ezt hiába tudjuk elméletben, amikor hibázunk, valahogy mégsem jön át.

Kedves Anyák, bármennyire igyekszünk, elkövetünk hibákat. Néha pont ugyanazt, amit a saját anyánk, néha annyira félünk attól, hogy megismételjük, hogy ezért épp az ellenkezőjét. És ezek olykor nem is kis hibák, ahogy az enyém sem. De a bűntudattal élő, vezeklő anya sokkal messzebb van a tökéletestől, mint a (magának is) megbocsájtani tudó anya.