Kedves Doktor Bori!

Hát bevallom, nem így képzeltem az életemet!

Mindig is a női szépség nagy rajongója voltam, fiatalon sokat csajoztam, és nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha le tudnék horgonyozni egyetlen nő mellett. És ezt főleg – nem akarok mellébeszélni, úgyhogy kimondom – a szex miatt gondoltam így! Úgy képzeltem, rettentő unalmas lehet évtizedeken át minden este ugyanazzal a nővel ágyba bújni, ezzel elvágva magamat a rengeteg más, izgalmas lehetőségtől… Gondoltam, ha meg is nősülök, biztos elválok majd, mert jön az új csábítás, a következő, és a következő feleség – végül pedig szerencsétlenül és magányosan halok meg, mint édesapám vagy a nagyapám, akik mindketten négyszer nősültek.

Erre mi történik velem?! Immár tizenöt éve élek a(z első) feleségemmel, van két aranyos gyerekünk, és hát… kínos kimondani, de TÖKÉLETES a szexuális életünk! Szerelmen és bizalmon alapuló, változatos, színes és izgalmas! Mindig tele vagyunk új ötletekkel, nap mint nap huncut csetüzeneteket váltunk az esti terveinkről, és most itt nem is mennék bele a további részletekbe. Zavarban vagyok, attól félek, nem érdemlem meg, hogy ilyen jó legyen az életem! Arra kérem, mondja meg, mit tegyek, hogy elsivárosodjon – esetleg meg is szűnjön? – a szexuális életem, és végre megvalósíthassam szerencsétlen apám és nagyapám mintáját!

Üdvözlettel:

Benedek

Kedves Benedek!

Ön bevallja nekem, hogy nem így képzelte az életét – én pedig hadd valljam be Önnek, hogy nem így képzelek egy jó ízlésű olvasói levelet egy ilyen jó ízlésű magazinban!

Már ne haragudjon, de nem szégyelli magát?! Komolyan mondom, nem tudtam pirulás nélkül olvasni szemérmetlenül őszinte sorait. Nem gondolja, hogy az Ön korában és társadalmi osztályában illene kissé prűdebbnek lennie, kedves Benedek?

De hagyjuk ezt! Úgy döntöttem, nagyvonalúan felülemelkedem a stílusán, és segítek, mert leveléből kicsendül a valódi kétségbeesés hangja.

Egy házasság tönkretételében – férfiszempontból – rendkívül fontos szerep juthat a szexualitásnak.

A legtöbb férfi számára ugyanis némileg mást jelent a testiség, mint a nőknek: olyan kommunikációs csatornát, amelyen keresztül a leginkább érezheti, hogy minden rendben van a kapcsolatban. Persze egy nő számára is létfontosságú dolog az intimitásnak ez a formája, de azért mi ebben (is) rugalmasabbak vagyunk Önöknél. Egy nő számtalan más úton is meg tud erősödni az összetartozás érzésében: egy kis összebújás, beszélgetés, házimunka is (amelyet a férfi végez helyettünk/velünk együtt) hasonlóan boldogítóan tud hatni ránk.

Ezt az eredendő különbséget kellene felnagyítani, ha eredményt akar elérni.

Lassanként kezdje el úgy beállítani, hogy a szex sokkal fontosabb Önnek, mint a feleségének! Legyen erőszakos – akár passzív-agresszív módszerekkel, akár nyíltabban –, éreztesse, hogy cserébe, amiért Ön

1. pénzt keres,

2. beszélget a feleségével,

3. matekozik a gyerekeivel,

4. elmosogat,

5. felfúrja a fürdőszobapolcot,

Önnek alanyi jogon jár a szex! És ha nem kapja meg, bizony-bizony morcos lesz.

Helyezze üzleti alapokra a szexualitást! Érezze és éreztesse, hogy a felesége bizonyos meghatározott időközönként tartozik Önnek a szexszel! Meglátja, a neje hamarosan utálni fogja azt, amit eddig szeretett, hiszen muszáj csinálnia. Ez is csak egy lesz a szokásos napi kötelességek közül: bevásárlás, főzés, mosás, teregetés, viráglocsolás, szex. Megetetni a macskát macskatáppal, a gyereket vacsorával, a férjet szexszel, hogy végre nyugovóra térhessen szegény, fáradt asszony…

Gyorsíthatja a folyamatot, ha próbál minél alkalmatlanabb pillanatokban előhozakodni vágyaival.

Amikor a neje éppen eszik, kedvenc sorozatát nézi, lábat szőrtelenít, netán lázas beteg vagy egyszerűen csak aludna, mivel hajnali öt óra van – Ön olyankor támadjon! Harapdálja meg a fülét, tapogassa, csiklandozza, kezdje vetkőztetni, és ha elutasításra talál, azonnal sértődjön vérig!

Ha jól csinálja, egyre többet fognak veszekedni. Ő követelőzőnek és önzőnek nevezi majd Önt (csúnyább vitában szőrös szatírnak), Ön pedig őt szeretetlennek, hidegnek (csúnyább vitában frigid banyának). Egyre kényesebb téma lesz otthon a testiség, inkább szóba se hozza senki, hogy ne legyen veszekedés. A felesége egy idő után megpróbálja majd végérvényesen beszüntetni a szexet a házasságban. Végül már Ön se erőlteti, külön szobába költöznek, és ettől kezdve már csak területileg élnek együtt.

Innen már csak egy apró lépés, hogy megakadjon a szeme egy másik nőn, aki első látásra sokkal kedvesebbnek tűnik, mint a neje, nem olyan savanyú és boldogtalan – ráadásul, láss csodát, láthatóan vonzónak találja Önt! És ez máris éppen elég ok lesz arra, hogy felrúgja eddigi életét, és hátrahagyva mindent, új éle…

Hoppá, elnézést kérek, de most félbe kell szakítanom saját magamat.

Ugyanis miközben a fenti választ gépeltem, látom, hogy új ímélem érkezett: mégpedig Andrea írt nekem, Benedek felesége! Izgatottam nyitottam meg a levelet, amelyben ő is elpanaszolja a tökéletes szexuális életük okozta elkeseredését – női szemszögből.

Üzenetét jövő hónapban osztom meg Önökkel. És természetesen válaszolok is rá, hasznos tanácsokkal, kimondottan női praktikákat javasolva. Mert jó hírem van, hölgyeim: itt az egyenjogúság! Egy nő is legalább annyit tehet a házasság tönkretételéért, mint egy férfi!

Hűvös üdvözlettel:

Doktor Bori

Kedves Olvasó! 
Kérem, írjon ímélt nekem! Panaszolja el, ha túl jó az élete! Ha boldog, ha rendben van minden!  
Segítsen rosszabb hellyé tenni a világot! 
Előre is csalódottan várja leveleit  
a [email protected] címre:  
Doktor Bori

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra!

A legkisebb húgod a plafonig ugrott örömében, „végre lesz külön szobám”, rikkantotta boldogan. Legalább próbálj egy kis sajnálkozás mutatni amiatt, hogy elköltözik a nővéred! – mondtuk némi szemrehányással, falra hányt borsó, karácsonyra már égősort kért a leendő szobájába, pedig fél évet kell várnia még, hogy a jól eltervezett helyére akaszthassa. Nincs miért szemrehányást tenni, hisz ez az élet rendje.

Nem gondoltam, hogy ez a tizenkét hónap milyen gyorsan elröpül, s most itt állok, az esküvő kapujában, markomba szorítanám az időt, ujjaim közül mint homokszemek peregnek ki az emlékek: éppen csak járni tudtál, amikor hol a bevásárlókosárba kuporodtál, hol az ikeás, duplós dobozba fészkelted be magad; vagy tündérszoknyában porszívóztál buzgón, a fejeden egy kis függönyből fabrikált fátyoldarabbal, mert közben menyasszony voltál mindig. Még az álmenyasszony is te voltál a kedves komám régi szokás szerint megtartott esküvőjén, és legalább úgy ragyogtál a boldogságtól, mint az igazi. Most persze már nem akarsz fátylat viselni a nagy napon, micsoda hülyeség, nem egyeztethető össze a minimalizmusoddal: egyszerű levéldíszt teszel majd a hajadba, érdekes, én is hasonlót viseltem egykoron. Ez az élet rendje?

Minden gyerek másért a legkedvesebb az anyai szívnek, te vagy az elsőszülött, utánozhatatlan pozíció, ráadásul te hasonlítasz rám a legjobban.

Gimnazistaként te is felpróbáltad azokat a különleges, filmsztároknak való amerikai ruhákat, amiket még a nagymama hordott fiatalon, egy IKKA-segélycsomagból túrta ki őket az ötvenes évek elején. Neked épp olyan jól álltak, mint nekem, állapítottuk meg, mielőtt kidobtuk volna őket, mert akkor ért utol bennünket az egyszerűsítés hulláma: nem tartogatunk kacatokat. Meg kell válni a felesleges tárgyaktól, mert lehúznak, ez az élet rendje.

A te hajad éppolyan különleges, vörösen csillanó majdnem-fekete, mint az enyém: elegáns jégcsokoládé, dugtuk össze nevetve a fejünket, amikor megláttuk a hajszínező-óriásplakát-reklámot egy bérház oldalán. Persze, most már tudom, hogy nincs az a fodrász, aki ezt a színt újra ki tudná keverni, unalmas-barnát viselek helyette egy ideje. A te érdeklődési köröd hasonló, mint az enyém: ha elmész, kivel fogok kultúráról, politikáról beszélgetni ezentúl? Ne csináld már, csak a szomszéd kerületbe költözöm, nem a világ vége, nem halok meg, feltalálták már az e-mailt, van Messenger-chat, telefon, nem bírom az elérzékenyülést, nem vagyok hozzászokva, csapódik a szobaajtó, rezeg az üveg, hiányozni fog ez is.

Elönt a pánik, 24 év nem volt elég semmire, össze kellene írni a dolgokat, valami olyasmit kellene összedobni gyorsan, mint Szent István Intelmei. Használati útmutató az élethez – de mi álljon benne?

Hogy a barackot meghámozva tesszük el, azt jól tudod, mert álltál mellettem párszor, és együtt nyúztuk meg, kapkodva, fújtatva a leforrázott gyümölcsöket. Azt is tudod, hogy a takarítást a portörléssel kezdjük, meg hogy ágyat húzunk hetente, mi álljon hát abban a kötetben? Talán egy levél is elég lenne, a legfontosabb élettapasztalatokkal. Ugyan, ki kíváncsi mások tapasztalataira, úgyis okosabb vagy nálam, de tényleg, nagyon büszke vagyok rád, büszke lehetsz magadra, amit elértél, magadnak köszönheted. Mintha a repülő árnyát követném szememmel a földön. És nagyon remélem, hogy neked nem kell átélned mindazt, amit én átéltem; egyébként meg mindenkinek át kell mennie mindenen, mert ez az élet rendje. Azt pedig, hogy a szeretet az, ami megmarad, leírták már réges-régen.

Úgyhogy nem írok le semmit, nem kötöm meg a kezed az én világlátásommal, a japánok úgyis azt mondják, hogy az anya a hátával is nevel, na, éppen ettől félek leginkább.

Vajon nem láttad-e a hátamat túl sokat, hiszen mindig csináltam valamit, jutott-e elég idő arra, hogy a nagycsalád hullámvasútjának menetei között megpihenjünk, igazán egymásra figyeljünk? A sok hétköznapi locsogás-fecsegés közepette el tudtuk-e mondani, meg tudtuk-e hallani, ami igazán fontos?

Ha van az életnek valamilyen rendje, két év múlva neked is gyermeked születik, egy kislány, így volt ez anyámnál és nálam is. És nagyon megköszönöm, ha majd vigyázhatok rá, pláne, ha olyan okos barna szeme lesz, mint neked. És habár tényleg minden gyerekcuccot továbbadtam vagy kidobtam, egy két ruhácskát azért csak megtartottam, visszatérnek az emlékek, ha majd az unokámra adhatom őket.

De addig is bele kellene férnem egy normális ruhába, nem nézhetek ki úgy az esküvődön, mint egy lestrapált takarítónő, „nézd meg az anyját, vedd el a lányát”. És abban a pillanatban, amikor te kimondod a boldogító igent, én végérvényesen és visszavonhatatlanul anyós leszek. Hiszen ez az élet rendje!

Panna nem különösebben jó tanuló, de nem is rossz. Teljesen világos, hogy a biológia tárgy iránt nem mutat különösebb érdeklődést. Ő divattervező szeretne lenni – nyolcadik félévben a közepes érdemjegy teljesen megfelelt neki. Ha lendületet vesz, akkor simán összehoz egy ötös dolgozatot (a rajzos feladatokban különösen ügyes) vagy feleletet az adott félév elején, majd nyugodtan hátradől: még két rosszabb jeggyel is megvan az év végi hármas. A második félév első fontos témazárójánál azonban hiányzott.

Életem második tanári éve volt ez, így elég komolyan vettem a dolgozatok pótlását (és egész tanári munkámat egy kissé túl komolyan vettem).

A szabályt kihirdettem év elején: a hiányzó a hiányzás utáni első biológiaóráján megírja az esetlegesen kihagyott témazárót. Így, amikor az óra elkezdődik, Panna elé csúsztatom a papírt. Ő csak bámul. „Tanárnő, én erre nem készültem. Egész héten síeltünk, nem vittem magammal biológiakönyvet.” Zsigerből azt válaszolom, amit annak idején nekem is mondtak a tanáraim: „Ezzel én nem tudok mit kezdeni. A szabály az szabály, az, hogy maga nem készült, az nem az én bajom. De időt spórolhatunk és beírhatom az egyest.” Csend. Ennyi, a hatalom nálam van, Panna tehetetlen, láthatóan nagyon zavarja a dolog. Talán ezt a dolgozatot jól szerette volna megírni. Megemeli a kezét, hátradől, érezhető, hogy csalódott – ahogy az egész osztály. Az egyest látványosan feljegyzem a tanári naptáramba.

Az óra telik, közösen meghallgattunk két kiselőadást a következő anyagrész bevezetéseképp, ám én alig tudok figyelni az előadókra. Folyamatosan pörög az agyam. A diákok csalódottsága nagyon rosszul esik. Még akkor is, ha a konzekvencia márpedig fontos. Diákként gyűlöltem, amikor a tanárok visszaéltek a hatalmukkal. Olyan szívesen elmagyaráztam volna nekik, hogy értem, hogy a szabályok betartása fontos lesz majd az életünkben, és erre akarnak nevelni, de könyörgöm, ha egy szabály rossz, akkor talán újra kellene gondolni. A diák pont azért megy síelni, hogy pihenjen, épp az az egésznek a lényege, hogy nem kell tanulni. Vagy betegség esetén… Tényleg el lehet várni egy tanulótól, hogy betegsége után azonnal (vagy pár napon belül) pótoljon mindent, és megfeleljen az összes tanári elvárásnak?

Hiszen emlékszem, én mondhatni pont attól lettem beteg, hogy olyan sok volt a munka, a házi feladat meg a tanulnivaló… Kifejezetten üdítő volt az iskolához képest a torokfájás és a láz. Lehetett például hallgatni a meselemezeket.

És amikor újra iskolában voltam: minden tanár a saját tárgyát tartotta a világ közepének, azonnal követelte a pótlást… Valóban ilyen tanár akarok lenni? Van ennek értelme?

A döntés megszületett, és azon melegében kihirdetem az osztálynak. Először csinálok ilyet, nem is megy könnyen. Megállítom a tanóra klasszikus menetét, és megpihenek a tanári asztalnál – jobban mondva felülök rá. „Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel.” Az osztály teljesen elnémul, fegyelmeznem sem kell. „Egy olyan szabályt hoztam, amit nem beszéltem meg önökkel. A maguk helyében én indokolatlannak, sőt, embertelennek tartanám a témazárók azonnali pótlását. A célom az volt vele, hogy ne legyen versenyelőnye a hiányzónak azáltal, hogy a többiektől megkérdezi a dolgozatkérdéseket. De ma elgondolkodtam, hogy vajon mi is a baj azzal, ha tudja valaki előre, hogy mi lesz a TZ-ben. És rájöttem, hogy semmi, hiszen pont azért témazáró, mert mindenre rákérdezek. Ezért elérhetővé teszem a témazáró kérdéseit a dolgozat előtt egy héttel, és az összefoglalásnál megbeszélünk mindent, ami még kérdéses önöknek. A dolgozat pótlását pedig egyéni egyeztetés alapján intézzük. Mit szólnak ehhez?” Döbbent csend. „Halló, most tényleg szükség lenne a visszajelzésre, mukkanjanak már meg, jó lesz így?” „Jó!” „Aha!” „Zsír!”

Lazul a hangulat, már egymással is beszélgetnek, nem is olyan hülye ez a Joós. Közben kicsöngetnek.

„Rendben, akkor ezt a témakört már így zárjuk. Panna egyesét pedig visszavonom, szünetben egyeztessünk, hogy mikor szeretné megírni. Nem szeretnék az orvosi diplomája útjába állni. (Össznépi kuncogás.) További szép napot.” Nem sokkal később már én is mosolyogva hagyom el a termet.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A kiállítás a Szent Lámpások Program keretén belül valósult meg. Mit takar ez a projekt, és kik azok a „szent lámpások”?
– Korábban 23 évig néptáncoltam, és ez idő alatt bejártam az egész Kárpát-medencét, ennek köszönhetően is szívügyemmé vált a népi kultúra. A programot 2017-ben indítottam el azzal a céllal, hogy megörökítsem azokat a magyarországi és határon túli – moldvai, erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és vajdasági – hagyományőrzőket, akik az egyes régiókban lokális szinten tanítják az autentikus népzenét, néptáncot, népmeséket az ottani gyermek- és felnőttközösségeknek. Aztán rájöttem, azokat kell megkeresnem, akiktől ezek a hagyományőrző csoportok szerezhetik a tudásukat, mert ők, ellentétben például a táncmozgalom ismert arcaival, sehol nem látszódnak, kerülik a nyilvánosságot, emiatt nagyobb kihívást is jelent fellelni őket. 

– Hogyan kerültél velük kapcsolatba?
– Egyrészt helyi ismerőseimen keresztül, de külön utakon járva is találkoztam idegenekkel, akik izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket meséltek. Ehhez sok időt kellett az adott régióban töltenem.

Látogatásaim során több hétig éltem a közösségekben, hogy megismerjem őket és a bizalmukba fogadjanak, csak ezt követően készítettem el a fotókat.

Alapvetően nehezen nyílnak meg másoknak, de egy idő után barátsággá alakult a kapcsolatunk, és nem úgy tekintettek rám, mint egy fotósra, hanem mint egy vándorra, aki folyamatosan visszatér. Emiatt nem is tudtam tárgyilagos lenni, de ez nem is baj: fontosnak tartom, hogy őszinte érdeklődéssel forduljon feléjük az ember, hiszen ez a hiteles dokumentáció alapja.

Kép

Néne Luca ‒ Moldva, 2019. Kép: Váradi Levente

– A képekről főleg idős emberek néznek vissza ránk. Melyek a legfőbb értékek, amiket ezek az öregek őriznek?
– Ők az igazi Szent Lámpások, akiket azért volt fontos megörökítenem, mert két-három év múlva erre valószínűleg már nem lenne lehetőségem, most vagyunk a 24. órában. A nagypaládi Muszka Károly cigányprímásról például én készítettem az utolsó fényképet, két héttel később sajnos elment. Néne Luca, a moldvai mesélő egyedül annak tudja átadni történeteit, aki ellátogat otthonába, mivel csak bottal képes járni, Blága Károly pedig, aki korábban több mint 490 esküvőn volt vőfély, és néptáncosként rendszeresen fellépett a csángó fesztiválon, ma már sajnos nem tud felkelni az ágyból. Őt jövőre újra szeretném lefotózni.

Az egyéni sorsokon túl az emberek által végzett tevékenységeknek is emléket állítanak a képek.

Benke Istók Katalin, az utolsó, aki cicélni tud, egy diófalevéllel fújja a nótát, Iancu Pavel egykori pásztor pedig elő-előveszi még a furulyáját.  Kosteleken élő barátom, Csilip Tibor viszont csak egy használaton kívüli járomot tudott mutatni, ökröket már nem ‒ a helyiek jó ideje igás lóval vagy traktorral szállítják le a hegyekből a kivágott fákat. Amióta kerekesszékbe kényszerült, Jámbor István „Dumnezeu” sem él már szenvedélyének, a zenélésnek, pedig a Szászcsávási Zenekar vezetőjeként bejárta a világot, Japántól Amerikáig.

Kép

Blága Károly „Kicsi Kóta” és Póra Borbála – Sötétpatak, Gyimesközéplok, 2019. Kép: Váradi Levente

– Milyen egyéb problémákkal szembesültél látogatásaid során?
– A legégetőbb kérdés a magyar nyelv visszaszorulása. Moldvában például a Ceauşescu-rendszer alatti betelepítéseknek köszönhetően sokan kötöttek vegyesházasságot, és a gyermekeik ugyan még megtanulták a nyelvet, de az unokáik esetében ennek már kisebb az esélye: román iskolába járnak, románul érettségiznek, így nincs meg az indíttatásuk, hogy magyarul beszéljenek. Felnőve sok esetben külföldön folytatják tanulmányaikat vagy vállalnak munkát, és jellemzően csak két-három havonta járnak haza, így több helyen az idős asszonyok azok, akik összetartják az ottani magyarságot. Az identitástudat megőrzése, átadása emiatt igen nehéz feladat ezekben a szórványközösségekben.

– Milyennek látod a fiatalokat?
– Sok mindenben hasonlóak, mint az anyaországbeliek, ugyanazokkal a hóbortokkal. Az ő életükben is fontos szerepet tölt be például az internet, amely újabb ablakot tár ki előttük a világra, ugyanakkor ahogyan a hazai, úgy a szórványmagyar fiatalok közösségeit is eltávolítja egymástól, háttérbe szorítva a személyes kapcsolatokat.

– A kiállítás címe „Folyamatos változás”, ami nem szorul magyarázatra, azonban a megnyitón arra utaltál, vannak pozitív változások is. Mire gondoltál?
– A hagyományok újraéledésére. Például Somoskában és Klézsében ismét divat lett a guzsalyas, amikor a falu népe összejön, és a nők közösen fonnak, miközben szól a furulyamuzsika, és ha kedvük támad, táncra perdülnek. Hasonlóan egy táncházhoz, ezen alkalmakkor lehetőség van az ismerkedésre is. Emellett vannak nagyobb, éves rendezvények, például csángó találkozók és fesztiválok is, de a lokális események szerepe még fontosabb, mivel ezek jobban összetartják az ott élő kis közösségeket. A guzsalyas alkalmakra kezdenek eljárni fiatalok is, de ez még csak egy hosszú folyamat kezdete; a lényeg a rendszerességen van.

Ahogyan a közös mulatásról készült képeken is látszik, a munkáim nemcsak a szegénységet és a bánatot, hanem az örömöt, a derűt is bemutatják.

Ezek az emberek jókedélyűek, mint például Tötszegi Anna néni: ő az utolsók egyike, aki kalotaszegi viselet varrásával foglalkozik, és deformálódott ujjaival egy ilyen mellény készítésébe kezdett. Ritkán sikerül elsőre elkapnom egy ember nevetését, de nála így történt.

Kép

Tötszegi Anna (Simon Kisó) – Méra, Erdély, 2018. Kép: Váradi Levente

– Kik támogatnak a programban?
– A Program fővédnöke a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas Sebő Ferenc énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató, építészmérnök, a Sebő Együttes vezetője, de rajta kívül rengeteg kiváló ember áll mellettem – például pedagógusok, művészek, alkotók. Nem tudnék és nem is szeretnék kiemelni neveket, mivel mindannyian olyan karizmatikus személyiségek, akiket a példaképeimnek tartok. Nagyon fontos az ifjabb generáció szerepe is: sok olyan néptáncost ismerek, akik gyűjteni járnak a Felvidékre, Kárpátaljára vagy a Hortobágyra. Ha én nem is jutok el mindenhová, ezeknek a fiataloknak a segítségével a programot ki tudnánk terjeszteni az egész Kárpát-medencére.

– Hol tart most a munka?
– Még nagyon sok a tennivaló és rengeteg helyre kell utazni, így a munkának véleményem szerint csak több év múlva lesz gyümölcse. Bár az idős adatközlők addigra már nem lesznek, a közösségnek átadott tanításaik, kezdeményezéseik remélhetőleg tovább élnek, amiket rendszerezni kell. Fontosnak tartom, hogy a fotográfiák, a szöveges és videós anyagok gyűjtése tematikusan történjen, hogy később egy jelenkori mozgalom is fel tudja használni.

Az összegyűlt anyagból régiónként albumokat és interjúköteteket szeretnék összeállítani, amelyeket magyar és angol nyelven is kiadnánk.

A kiadványok mellett kiállítások, bemutatók formájában szeretnék valamit visszaadni ezeknek a közösségeknek, cserébe az idejükért és vendégszeretetükért, például Sötétpatakon már volt is egy kiállítás az ott készült fotóimból. A megnyitóra sokan ellátogattak, és egy jó beszélgetés alakult ki tánccal és közös énekléssel, remek közösségi élményt hozva létre.  

Kép

Pali Marci – Budapest, 2019. Kép: Váradi Levente

– Van kedvenc fotód?
– Igen, a kalotaszegi tisztaszobában ülő Sándor Anna képe, amelyet Korniss Péter egyik sorozata ihletett. Ezt az akkor 16 éves lányt a „Fölszállott a páva” felvételein ismertem meg, ahol néptáncosként lépett fel, kalotaszegi népviseletben. A felvétel parallelje a Pali Marci prímást ábrázoló fotó, akinek széki viselete alkot kontrasztot az urbánus környezettel. De valójában nem magukat a képeket szeretem, hanem a rajta szereplő emberek állnak hozzám közel: e hagyományőrzők és adatközlők egyfajta kapcsot jelentenek számomra az élő s a már holt valóság között.

Mostanában minden nap ködös, a napot nemigen látjuk. Egyik reggel meggyújtottam egy gyertyát, és néztem, amíg mögötte – mert az ablak éppen keletre néz – fel nem kelt a nap. Még sosem láttam ilyen szép képet, a nap szinte magába szívta a gyertya lángját, már nem látszott belőle semmi. Csak ragyogott a szoba. Ez egy különleges látomás volt.

Mi égetjük kis gyertyáinkat, és igyekszünk a sötétséget visszaszorítani, de ez csak valamiféle előjelzése a győzelemnek.

Amíg a gyertya a sötét szobában ég, szinte nem látszik, csak az erős fényét látjuk. Ám amikor felkel a nap, éppen a lángját nem vesszük észre, csak a szépen kiöntött forma jelenik meg színeiben pompázva. Valahogy így élünk mi is, akik világítani igyekszünk: egy furcsa, nem igazi valóságot látunk. Úgy tűnik, mintha a sötét világban mi hordoznánk a valóságot, és ha mi nem volnánk, talán semmit nem látna senki. És ez részben így is van. A gyertya fontos.

Van azonban valami hamis ebben a képben, hiszen a gyertya csak nagyon estelegesen, és bizonyos értelemben rossz fényt tud adni. Önmagát nem látja jól itt senki sem, de a nap mindent beragyog. Pontosan úgy látjuk magunkat ebben a fényben, mint amilyenek igazából vagyunk.

Itt a földön talán nem is azért kell világítanunk, mert ettől világosabb lesz, hanem mert ezzel fejezzük ki elköteleződésünket a Világossághoz.

Olyanok leszünk, mint a hegyen épített városok… A mi árnyképekkel teli világunkból egyre világosabb lépésekkel közeledjünk felé. Nem azért, mert mi képesek vagyunk őt elérni, hanem azért, mert a nap felkelőben van!

– Hogyan jött az ötlet, hogy bronzkoros, rézkoros régészként, az ötvenes években a harangokkal foglalkozzon?
– 1951-ben a balassagyarmati múzeum kapott egy értesítést, hogy valami nagy csontot találtak Nógrádszakál településen. Gyakorlatilag ketten voltunk, az igazgató és jómagam, a múzeumból tehát nekem kellett kiszállnom. A reggeli vonattal ki is mentem Szakálba: egy kútásásnál az Ipoly rétjén kb. három méter mélyből egy mamutfogat hoztak elő. A mamut a zápfogait időnként kiköpte és újat növesztett. Mivel hordalékföldben volt, a jó ég tudja, mikor és hol köpte ki egy mamut, az Ipoly honnan hozta oda – jelentősége nem volt. A munkások kérdezték, mivel foglalkozom. Mondtam, hogy régiségekkel. Mire az egyik munkás megszólalt, jó palócosan: „Hát, há volomi igen régit akór látni, akkór menjen föl a toronybá!” Vonat csak este ment vissza Gyarmatra, hát mit csináljak? Fölkapaszkodtam a kis dombra, ahol a templom állt a falu mellett (utáltam a hegymászást!), jött a harangozó, fölkapaszkodtam vele a toronyba, és ahogy fölmásztunk a felső szintre, a szemben lévő harangon ujjnyi nagyságú számjegyeket láttam: 1523. Tehát három évvel Mohács előtt... ez már valami!

Legközelebbi pesti utam alkalmával bementem a Nemzeti Múzeum akkori főigazgató-helyetteséhez, Mihalik Sándorhoz, aki kiváló művészettörténész volt: „Sándor, ki, melyik ipartörténész foglalkozik Magyarországon harangokkal?” „Azzal senki. Nem is jó azzal foglalkozni, azok templomtoronyban vannak!” (1951-et írtunk.) Hát, gondoltam magamban, ha senki nem foglalkozik, akkor érdemes ezzel foglalkozni. Mert ez egy speciális, nem mindennapi kézműipar, és ennek a magyarországi történetével foglalkozni érdemes. Ezután Nógrádban, miután elég sokat kellett nekem vidékre kiszállnom, ha volt időm, elmentem a plébániára, parókiára, és két kérdéssel fordultam a lelkészhez: 1. Engedjen föl a toronyba. 2. Ha megvan az egyházlátogatási jegyzőkönyv, azt átnézhessem, kiírhassam a harangok adatait. Ebből kifolyólag aztán Nógrádban az összes községet bejártam. Amikor fölkerültem Pestre, a Nemzeti Múzeumba, szintén rengeteget kellett a beosztásom miatt vidékre járnom. Ha volt időm, akkor a templomtorony szintén az aznapi munkáim közé tartozott.

 – Mikor mászott fel utoljára Pali bácsi harangtoronyba?
– 2000-ben infarktust kaptam, a feleségemnek megígértem, hogy toronyba már nem mászom, viszont Baranya megyét még bejártam. Az egyik pécsi kápolnában lévő harang egy olyan pécsi harangöntő műve volt 1687-ből, egy évvel Pécsnek a törököktől való visszafoglalása után, akinek a nevével addig nem találkoztunk. Ennek elolvasására felmásztam, de csak egy emelet magas volt, ez 2001-ben volt.

Kép

Patay Pál

– Van-e legkedvesebb harangja?
– Hát a nógrádszakáli.

– Az első?
– Természetesen. Mert az vitt rá erre az útra.

– Létezik egy legenda, miszerint ezüstöt kell tenni a harang anyagához, hogy szépen szóljon.
– Ez egy általános és Európa-szerte elterjedt legenda része, amelynek különböző változatai vannak. A kiindulási alap, hogy a község régi harangját egy sertés túrta ki a mocsárból, forrásból. Másik: a község számára öntöttek egy harangot, amit vízen át hoztak volna, de a csónak felborult, vagy a harang kiesett a csónakból, és még most is a tóban lappang. Vagy egy mocsárban, kútban el van rejtve a község régi harangja, és kinccsel, pénzzel van tele. További: már megtalálták, ki akarták húzni, már majdnem a föld felszínén volt, de akkor az ökrök vagy lovak, akik húzták, megijedtek, a harang visszaesett, és azóta sem találják. A Jeges-tengertől az Adriáig, a Rajnától a Keleti-Kárpátokig vannak erről adataim.

– Szép története van Magyarországon a harangöntésnek. Európa első harangöntő műhelye is hazánkban került elő.
– Az első harangöntő műhely, amit ismerünk, Zalavárott működött.

– A Csolnoknál előkerült harang pedig Európa legrégibb harangja?
– Európa megszólaltatható legrégibb harangját 1966-ban egy traktor szántotta ki Csolnok határában. Amikor II. János Pál pápa 1991-ben Magyarországon járt, és Esztergomban a bazilika előtt celebrált egy misét, akkor a javaslatomra egy kis állványon ott volt ez a harang, és amikor a pápa bevonult, ezzel harangoztak.

– A magyarországi harangöntés középkori virágzása után a kora újkorban, a hódoltsági területeken visszaesett a haranggyártás.
– Mohács nem állította meg azonnal a harangöntést. Nógrádban találunk 1532-es harangot is. A nógrádszakáli testvérei között is lehet esetleg Mohács utáni. A törökök által birtokolt terület határához közel nem volt olyan város, ahol harangot öntöttek, viszont a falvaknak szükségük volt harangra. A falusi élet ritmusát az óra előtt a harang adta meg: az ébredést, a déli munkaszünetet és az esti elnyugvást a harangszó jelezte. Ha valami miatt riasztani kellett a falut, a harangszó riasztotta, de ha valaki meghalt, arról is a harang adott hírt. Mindig voltak ezermesterek, nem is feltétlenül tanult emberek, akik vállalkoztak arra, hogy egy kisebb harangot készítenek.

– Nem szándékozott soha tudományos fokozatot szerezni Pali bácsi?
– Tudományos minősítést nem szereztem, mert az 1970-es években, amikor erre pályáztam, negyvenéves szakmai múlttal a hátam mögött, a Nemzetközi Régészeti Unió Állandó Tanácsának tagjaként, az akkori tudományos bizottság se az ideológiai, se a szakmai vizsgát nem engedélyezte…

Kép

Patay Pál 

– Pali bácsi szerint van-e jövője a múzeumnak a 21. században, amikor az ifjabb generációk inkább a virtuális valóságot preferálják?
– Az 1920-as években élt még egy idős nagynéném, aki azt mondta: „Jaj, a múzeum a legunalmasabb hely a világon, mindegyik a kőkorral kezdődik!” Annyiból igaza volt, hogy a 19. század múzeumi anyagbemutatása abból állt, hogy vitrinekbe egymás mellé tették a múzeum egész anyagát, és különösebb magyarázat nélkül bemutatták. A második világháború után a muzeológusok átlátták, hogy nem ez a múzeum feladata, hanem az ismeretterjesztés. A hatvanas években a Nemzeti Múzeum alkalmanként, egy-egy vasárnapon, rendkívüli kiállításokat rendezett. Volt pl. „Aranyvasárnap”: a múzeum kincsanyagát mutatták be egy napra. A jegykiadás fél hatkor megszűnt, de még fél nyolckor is Arany János szobra mellett várakoztak az emberek, és türelmesen várták, hogy bejöhessenek. Egy jól megrendezett kiállításnak van értelme és tanító ereje. Ez a múzeum feladata. De ezt csak megfelelő képzettséggel, gyakorlattal és értelemmel rendelkező muzeológusok állíthatják össze, akik nem állnak meg a saját ismereteikkel az egyetemi szinten, hanem utána is továbbképzik magukat, és kutatómunkát végeznek. De nemcsak bent a múzeumban, hanem a terepen is. A régész helye nem az íróasztal mellett van...

Ez utóbbit Patay Pál életművével is igazolta. Nevéhez fűződik számos rézkori temető feltárása, részt vett a Csörsz árkának nevezett sáncrendszer ásatásában, és a kora középkori várkutatást is fontos eredményekkel gazdagította. Miközben az ünnepelt hosszú pályafutásáról mesélt nekem, amelyet minduntalan átrajzolt a történelem, azon tűnődtem, hogy Patay Pált kivételesen erős és nemes anyagból alkotta meg a Jóisten: mint a harangöntő mester, aki ezüstöt kevert az érchez, hogy a harang szépen szóljon.

Legalábbis így szól a legenda.

Magyarországon onkológiai központok végzik a rákbetegek ellátását. Az egyre növekvő esetszám miatt tevékenységük többnyire csak a páciensek orvosi ellátására korlátozódik, a lelki tényezők nem kapnak kellő hangsúlyt. Ezen a gyakorlaton szeretett volna változtatni a magyarországi onkopszichológia egyik jeles és elkötelezett szakembere, a nemrég elhunyt Rohánszky Magda, amikor a Szent László Kórház területén 2005-ben létrehozta a Tűzmadár Házat. A pszichoszociális rehabilitációt segítő központ elsődleges céljának tekintette, hogy a kórházi ellátás mellett egyensúlyba kerüljön a test–lélek–szellem, ezzel is segítve a rákbetegek gyógyulását és életminőségük javítását. Az elmúlt években megannyi páciens története bizonyította, hogy a lelki tényezők épp úgy figyelmet érdemelnek a gyógyítás során, mint a testi tünetek.

Test–lélek–szellem

„A Tűzmadár Ház azért különleges, mert a gyógyulási folyamatban test és lélek rehabilitációjára egyaránt hangsúlyt helyezünk”

– kezdi munkájuk bemutatását az intézet jelenlegi elnöke, Ruzsa Ágota Éva. – Azt azonban leszögezném, hogy az intézet szolgáltatásai nem helyettesítik a szakszerű orvosi ellátást, csupán kiegészítő módszereket ajánlunk, amelyek nagymértékben segíthetik, gyorsíthatják a gyógyulást. A megküzdéshez adunk muníciót. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy egy szakemberekből álló team – onkológiában jártas pszichológus, gyógytornász, dietetikus, önkéntes, életmód- és mentálhigiénés tanácsadó – egyéni konzultációkat és csoportos tanfolyamokat tart, ahol az elsajátítható technikák mind egyénre szólóan segítik a gyógyulási folyamatot, az egyensúly megtartását, a felépülést. A betegek jelképes összegért vehetnek részt a programokon. Egy öt alkalmas alap pszichológiai tanácsadás után mindenki maga döntheti el, milyen szolgáltatásokat szeretne igénybe venni. A csoportfoglalkozásokon csupán nyolc–tíz fő vesz részt, hogy mindenki személyre szabott figyelmet kaphasson. Jelenleg a dietetikai tanfolyamok, a gyógytorna, a meseterápia, az autogén tréning a legnépszerűbb programunk. Sokan szeretik a mozgásos órákat, a kommunikációs és az önbizalmat erősítő képzéseket.”

Aki ma is hálát érez

Prekup Ildikó 2017 tavaszán szembesült a diagnózissal, jelenleg tünetmentes, ismét dolgozik. Az orvosi ellátás – kemoterápia és a melleltávolító műtét – mellett igénybe vette a Tűzmadár Ház segítségét. Meggyőződése, hogy az ott tanultak nélkül nem tudott volna megbirkózni a rákkal.

„Amikor túljutottam a diagnózist követő sokkon, megértettem valamit: ahogyan megbetegítettem magam, úgy a gyógyulásomért is tehetek. Egy kolléganőm tanácsára mentem el a Tűzmadár Házba, és már néhány alkalom után enyhültek a lelki kínjaim, amelyek a diagnózis után teljesen maguk alá temettek.”

„Az érintettek itt rendkívül kedvező áron vehetik igénybe a szolgáltatásokat, így nem kellett mérlegelnem, mennyi segítő módszert próbálok ki. Hetente több programon vettem részt. Az elmúlt két évben önismereti, konfliktuskezelő, meditációs, relaxációs tanfolyamokra, jógára, gyógytornára, gyógymasszázsra, chikung órákra, körtáncra, sőt, főző tanfolyamra is jártam. Van a helynek egy békés, nyugalmat árasztó szelleme, szívesen töltöttem ott az időm. Sokat kaptam ezektől az alkalmaktól: hasznos információt a helyes táplálkozásról, a gyógyulást segítő tornáról és a betegségről magáról. Belső békét, erőt, támaszt, barátságokat. Megtapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül ezen a rettenetesen nehéz úton. Kiváló szakemberek segítették a gyógyulásom. Az elmúlt két évben radikálisan megváltozott az életszemléletem, sokkal jobb viszonyba kerültem a lelki terheimmel, a betegséggel és önmagammal, könnyebben boldogulok a hétköznapi konfliktusokban. Folyamatosan tanulom az elengedést, ami az egyik kulcsfontosságú tényező a gyógyulásban.”

Kép

Kép: Freepik

Elengedhetetlen tehát, hogy a páciens testileg-lelkileg részt vegyen a gyógyulási folyamatban. A Tűzmadár Ház munkatársai megmutatják a betegeknek, hogyan alakíthatják egészségi állapotukat hozzáállásukkal, életmódjukkal. Időnként már az is sokat számít, ha valakivel beszélgethetnek állapotukról, kétségeikről, félelmeikről. Mivel az átlagos kórházi ellátás során erre csak ritkán marad idő, itt kapnak jelentős szerepet az önkéntesek.

„Nem teher, hanem szolgálat”

A 64 éves jogtanácsos, dr. Matuszka István két éve személyközpontú tanácsadóképzésre járt, amikor egy évfolyamtársa figyelmébe ajánlotta a Tűzmadár Házat. Mivel példaértékűnek tekintette az intézmény tevékenységét, elvégzett egy többhónapos tanfolyamot, hogy beállhasson önkéntesnek. Azóta rendszeresen segít a betegeknek a Szent László Kórház onkológiai osztályán. „Amikor lehetőségem van rá, alkalmanként két-három órát töltök az ambulancián, ahol támogató jellegű beszélgetést folytatok a betegekkel. Az infúziós kezelés alatt odamegyek hozzájuk, és megkérdezem, szeretnének-e beszélgetni. A legtöbben igent mondanak. Hogy meddig beszélgetünk, az a beteg igényétől függ, általában harminc-hatvan perc jut egy páciensre. Másokat talán riaszt a gondolat, hogy betegek között töltse a szabadidejét, engem viszont mindig feltölt, hogy segíthetek másokon és hozzájárulhatok a gyógyulásukhoz.”

„A szabadidőm, az együttérzésem és a javulásba vetett hitem adom át ilyenkor. Az önkéntes munka nem áldozat, hanem egyfajta felajánlás.”

Hasonlóan gondolkodik Timaffy Gyöngyvér is, aki a Szent László Kórház Onkológiai Centrumának hospice részlegén végez önkéntes munkát. „Édesanyámat egy daganatos betegség következtében veszítettem el, így elég gyakorlott vagyok az otthonápolásban. Mivel baráti szálak fűztek az intézmény alapítójához, Rohánszky Magdához, eldöntöttem, a nyugdíjkorhatárt elérve bekapcsolódom önkéntesként a Hospice ház munkájába. Heti néhány órában segédkezem a betegek körül. Az osztály pszichológusával és az ápolókkal egyeztetve kerülök kapcsolatba azokkal, akiknek leginkább szükségük van támogatásra. A személyes terük rendezésében, az étkezésnél segítek, jó időben sétálni megyünk vagy kerekesszékkel kísérem ki őket az osztály kertjébe. Beszélgetünk, meghallgatom őket és a hozzátartozóikat, lelki támaszt nyújtok számukra. A haldoklók mellett énekelek vagy csak együtt vagyok velük, így kísérem őket az ’átmenetbe’. Az osztályon dolgozók mindent megtesznek a betegek jóllétéért, de véges a terhelhetőségük. Mi, önkéntesek ottlétünkkel kiegészítjük és támogatjuk a munkájukat.”

Egyrészt a növekvő betegszám, másrészt az elért sikerek egyaránt bizonyítják, nélkülözhetetlen a Tűzmadár Ház munkája a hazai onkopszichológiai ellátásban. Ruzsa Ágota Éva elnökasszony bizakodva tekint a jövőbe: együttműködnek a Magyar Pszichoonkológiai Társasággal, szakmai és önkéntesképzéseket indítanak, konferenciát szerveznek, nyílt napot tartanak. És továbbra is rendületlenül dolgoznak a rákbetegek gyógyulásáért. „Mindig meghat, amikor a betegek azt mondják, életmentő volt számukra, hogy rátaláltak a Tűzmadár Házra. A gyógyult páciens a legnagyobb jutalom számunkra.”

Szonja Fóton lakik és Dunakeszire jár nyolcosztályos gimnáziumba. Élete augusztusban vett 180 fokos fordulatot, amikor agydaganatot diagnosztizáltak nála. Állapota gyorsan romlott, így két hónappal később megműtötték. A daganat a lehető legrosszabb helyen, az agytörzs közepén van, 100 százalékban műthetetlen, csak kisebbíteni tudták.

„Szonja nyáron elkezdett szédülni. Egy darabig nem is szólt, elintézte magának, mivel csak bizonyos fejtartásnál érezte. Júliusban a néptánctáborban azonban már olyan mértékű volt, hogy a tanára szólt nekünk, haza is hoztuk. A fülben levő egyensúlyi szerv zavarára gyanakodtunk, fülészhez vittem. Amikor pár nappal később elesett a biciklivel, akkor az anyai ösztön felkiáltott bennem, és hangosan is kimondtam: ez a gyerek beteg! – írja az édesanya a Szonja meggyógyul Facebook-oldalon. – Szonja jobb oldala volt érintett, egyre nehezebben használta a jobb kezét és a jobb lábát. Először csak kézen kellett fogni a sétánál, aztán egyre erősödtek a tünetek. Ezért októberben meg kellett műteni. A daganatnak csak egy részét tudta a professzor eltávolítani.”

Néhány héttel később megkezdődtek a sugárkezelések, a szülők pedig felvették a kapcsolatot egy kölni magánklinikával, ahol sikeresen végeznek a hasonló betegséggel küzdőknél egy speciális immun- és hőterápiát. Ez végre reményt adott.

Édesanyja fotósként dolgozik – a kepmas.hu oldalon is jelentek meg fotói –, ám most már kerekesszékbe kényszerült kislányát ápolja. Szonja édesapja nem velük él, de ő is minden tőle telhetőt megtesz. Hála a család és a barátok, a fotós közösség eddigi csendes támogatásának, sikerült felszínen maradniuk, de eljött a pillanat, amikor ennél már többre volt szükség.

A kölni klinika első vizsgálata és a konzultáció 3500 euróba kerül, amelyet már adományokból sikeresen összegyűjtöttek, viszont további 30 millió forintra van szüksége Szonjának a kezelés elkezdéséhez, amelyre január végén kerül sor. „Bízunk benne, hogy az itthoni terápiától Szonja egyre jobb állapotba kerül, és januárban erre még ráteszünk pár lapáttal a németországi kezelés segítségével” – írja az édesanya.

Országos fotós kampány Szonja gyógyulásáért

Budapesten és vidéken már több mint 120 fotós csatlakozott az „Add a mosolyod!" elnevezésű mozgalomhoz, hogy két januári vasárnapon jótékonysági fotózásokkal segítsék hozzá Szonját a kölni gyógykezeléshez.

A két nap – január 5. és 19. – során csodás fotósorozatok készülhetnek Önről, családjáról, gyönyörűen berendezett enteriőr stúdiókban, akár 10–50% kedvezménnyel, és a fotózások minden bevételét a Szonja gyógyulásáért létrehozott alapítványi számlára utalják át.

A fotózásokra az alábbi linken tudnak jelentkezni, ahol minden információt megtalálnak Szonjáról és a mozgalomról: https://szonjameggyogyul.wixsite.com/website

A Tízparancsolatra épülő zsidó-keresztény kultúra megvetéssel tekint a hazugságra, az igazságot pedig olyan eszménynek tekinti, amelyért küzdeni nemcsak nemes tett, de elvárás, erkölcsi imperatívusz is. A morálisan érett ember nem térhet le az igazság keskeny mezsgyéjéről.

Az ember az Istennel való egységének elmúlásakor, már a bűnbeesés pillanatában elkezdett csúsztatni, az igazság nem minden részletét kibontani (saját bőrét mentve Ádám Évára, Éva a kígyóra tolta a rossz döntés felelősségét). Mégis, legalább utólag, történelmi távlatból a hamisság mindig elnyerte méltó büntetését: az utókor megvetését. Még nem is olyan rég volt, amikor Nagy Feró énekelte: „Aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop. Hazudni, csalni csúnya dolog.” Biztos, hogy ez még ma is érvényes társadalmi ítélet?

Az intézményesült hazugság általában csak a diktatúrákat jellemezte, amelyeknek a működését az áruló írástudók és a halántékra szorított fegyverek tartották fenn addig, amíg a történelem el nem sodorta a hazug rendszereket.

Ma, a tömegdemokrácia látszólag igazságos keretei között és a tömegkommunikáció látszólag demokratikus korában azonban a manipuláció egészen új, minden eddiginél szemérmetlenebb formáival találkozhatunk.

A világháló és a közösségi platformok kínálják a lehetőséget, hogy rajtuk keresztül villámgyorsasággal lehet tömegek hangulatát és politikai álláspontját befolyásolni. S ha ehhez társul az értékek modern korra jellemző relativizálása, azaz a fekete és a fehér egynemű szürkére mosása, a jó és a rossz egyformán „elfogadhatóvá” degradálása – akkor felborulni látszanak azok a törvényszerűségek, amelyekre az igazságba vetett hitünket alapoztuk.

Ennek a folyamatnak egyik legaljasabb „terméke” a fake news, a kamuhír.

Az önkormányzati választások előtt például a Facebookon feltűnően sok ilyen, tudatos hazugságot terjesztő cikk jelent meg az idővonalamon. Nem tudom, milyen algoritmus szerint dobálta elém a Zuckerberg-galaxis a cikkeket, de hogy nem a véletlen műve volt, az bizonyos.

Az arctalanság mögé bújva, kihasználva az emberek hiszékenységét és énjük legrosszabb indulatait, cunamiként árad a szenny a közösségi médiában.

Kép

Kép: Freepik

Emberek sokasága üzemszerűen dolgozik azon, hogy másokat becsapjon az anyagi és/vagy politikai haszonszerzés előre megfontolt szándékával. A recept a következő: végy egy igazságfoszlányt, azt spékeld meg lopott fotókkal vagy manipulált videókkal, és költs hozzá egy olyan minimálisan hihető sztorit, ami a tájékozatlan olvasóra zsigeri hatást gyakorol.

Itt egy szórakoztató, ám tanulságos videó is arról, hogyan készítik az álhíreket.

Ha valaki tudatosabb, tájékozottabb, igényesebb felhasználó, viszonylag gyorsan kiszúrhatja az átverést, de még rá is hat valamelyest a manipuláció, pláne, ha azt még meg is támogatják a szolidabb, de hasonló irányba csúsztató, arccal vállalt írások (a fenti esetben pl. olyan újságcikkek, hogy „a kormányzat apa–anya–gyerekek hármasára épülő ideális családképe kirekeszti a más családtípusokban élőket”). Ha azonban valaki el is hiszi a primer hazugságot, és indulatból vagy tudatlanságból osztani kezdi, akkor személyes hitelességén és kapcsolatain keresztül gördíti tovább a nettó hazugságot. A hatás kisgömböc módjára nő, és ellene tenni nagyon nehéz: ha elhatárolódik a kijelentéstől valaki, azzal is népszerűsíti a kamuoldalt, és magyarázkodni kényszerül olyan témában, amihez köze sincs. A hazugság e szemérmetlen formája minden ép ésszel gondolkozó ember számára olyan szintje (mélysége) a kommunikációnak, amivel érdemben foglalkozni is vállalhatatlan.

A fake news eredményessége pedig épp ebben a korábbi normákat totálisan felülíró (legfeljebb diktatúrákban dívó) szemérmetlenségben rejlik.

A politikai kommunikáció hagyományos eszközeinek (sajtótájékoztató, vita, politikai fórum, interjúk és programismertetők stb.) hatékonysága mindeközben fokozatosan elmarad a fake news-gyárak és a trollok arctalan véleménymanipulációjának hatásfoka mellett, s lassan csak alapanyagul szolgálnak mémek és kamuhírek gyártásához. Ezt a folyamatot erősíti, hogy ma már a társadalom nagy része számára elsődleges információszerzési csatorna a közösségi média: különösen a Facebook, az Instagram és a Twitter.

A ránk szabadított, zsebünkben hordott ördögi eszköz rohamtempóban zilálja szét azt a normarendszert, ami kultúránk alapjait képezi: egyre inkább ellehetetleníti a jó és a rossz, az igazság és a hazugság közötti különbségtételt. Ha pedig mindehhez némán asszisztálunk, szabályozás nélkül hagyjuk szétterjedni, nemcsak gyerekeinkre, de ránk is egy egészen más – és bizonyos, hogy nem szép – új világ vár.

Itt megtalálhatjuk a hvg.hu szemlézésében a legismertebb magyar kamuoldalak jegyzékét.

– A Hazugnak nemcsak rendezője, de forgatókönyvírója is vagy. Miért foglalkoztatott a megcsalás témája?

– A legtöbb művészhez hasonlóan én is a saját élményeimből táplálkoztam: az ötlet születésekor párkapcsolati krízisen mentem keresztül, és terápiás jelleggel vetettem papírra az érzéseimet.

Olyan sok személyes vonatkozás van a filmben, hogy a mai napig kellemetlenül érzem magam, ha visszanézem a vetítéseken.

– Mindezek ellenére a történetet egy nő szemszögéből mutatod be. Miért?
– Mindig női karakterben gondolkozom, ugyanis művészibbnek és izgalmasabbnak találok a szenvedő őrült szerepében egy nőt, mint egy férfit. Szívesebben nézek olyan filmeket, amik a titokzatos női lélek rejtelmeit tárják fel, nem beszélve arról, ha egy gyönyörű lány játssza a főszerepet.

– A kisfilm főhőse is egy ilyen titokzatos karakter, ugyanis még a nevét sem tudjuk meg.
– Ennek az az oka, hogy ő valójában egy szimbólum, és a lelkiismeret-furdalást testesíti meg. A dramaturgia helyett az érzések kifejezésére helyeztem a hangsúlyt, ezért a tágabb környezet helyett szinte végig a lány arcát mutatja a kamera.

– Ezért sem bővelkedik párbeszédekben az alkotás?
– Operatőrként jobban szeretek képekkel mesélni, mint szavakkal: a dolgok többféle jelentést nyerhetnek általa, ahogyan ez a Hazug esetében is így történt. Volt, aki úgy értelmezte a filmet, hogy az egész sztori a vonaton utazó lány fejében játszódik, míg valaki úgy vélte, a főhős borderline-os.

– És mi az igazság?
– Erre nincs egy univerzális válasz, ezért is hagytam nyitva a film végét. Én magam is az olyan alkotásokat szeretem, amiknél a néző maga döntheti el, mi a megoldás, így mindenki valami pluszt adhat hozzá a filmhez.

– A ritka párbeszédek egyikében a lány azt kérdezi a barátjától, rossz ember-e. Te annak tartod?
– Ennél a jelenetnél a lelkifurdalás szólalt meg benne. Én egyik felet sem gondolom rossz embernek, ugyanakkor mindketten hibásak. A fiú azért, mert nem veszi észre a jeleket, hogy a lánynak problémája van. Ő egy semleges karakter, akinek nincs más funkciója azon kívül, hogy van. A tűznél ülve is csak hallgatja a barátnőjét, de nincs érdembeli reakciója, így az gyakorlatilag magában beszél.

A film legdrámaibb jelenete számomra, amikor a lány szenvedéseit követően a fiú ennyit mond neki: „Szép vagy”, ami azt jelzi, semmit sem észlelt párja lelki tusájából. A lány szintén vétkes, de én inkább sajnálatot érzek iránta.

Ehhez hozzátartozik az is, hogy él a fejemben egy kép a háttértörténetéről, amit a film játékideje nem engedett kibontani. Eszerint míg a jómódban élő barátját szerető család veszi körül – ezt érzékelteti az a jelenet, amikor a gyerekkori fotóit nézegeti –, addig neki rossz a kapcsolata az anyjával, prolinak tartja magát, és csak azért fekszik le másokkal, hogy azt érezze, fontos valakinek. Az eltérő társadalmi háttér akadálya lehet egy párkapcsolatnak, ezt korábban magam is tapasztaltam.

Kép

Kámán Albert – Kép: Bánkövi Dorottya

– A fiú semmit sem észlel belőle, a nézők előtt viszont igen erős képeket használva teszed egyértelművé, milyen érzések játszódnak le a lányban...
– Amikor a lány megtalálja a fülbevalót, a megcsalás gyanúja mélyen belevájja magát az agyába és belülről emészti, erre utal a kukacok felvillanó képe. Egy másik jelenetben, miután a barátjával csókolózott, vadul sikálni kezdi a fogát, majd vért köp, amit többféleképpen is értelmezhetünk: kárt akart tenni magában, de a megtisztulás vágya is vezérelhette. Ezt a képet a valóságból vettem: egy ismerősömnek olyan nagy traumát jelentettek a párkapcsolati problémái, hogy vérezni kezdett az ínye. Ahogyan az ő példája is mutatja, a lelki gondjainkat testi tünetek is kísérhetik.

– Milyen volt a forgatás?
– Kemény! Mindössze egy technikai segítőnk volt, ezért gyakorlatilag stáb nélkül dolgoztunk; a legtöbb feladatot egyedül végeztem. A hangkeverést egy ismerősöm hangstúdiójában állítottam össze: senki nem mondaná meg, de a búzamezőn játszódó jelenetnél a szél susogását egy videókazetta szalagjának gyűrögetésével imitáltam. A forgatókönyvet ugyanakkor Bánkövi Dorottya költővel írtam, aki a rendezésben is segített. Abszolút megbízom benne, mivel nagyon egy rugóra jár az agyunk, ennek köszönhetően igen dinamikus volt vele a munka. A forgatás körülbelül öt napot vett igénybe. A főváros zajától távoli Nagyalásonyt választottuk helyszínnek, hogy semmi se zavarjon minket; még a telefonunkat is kikapcsoltuk a munka idejére. A film operatőre szintén én voltam, és pokolian nehéz volt egyszerre figyelni a rendezésre és a felvételek rögzítésére.

Ha tudom, hogy ilyen nagy visszhangja lesz, biztos, hogy nagyobb stábot hívok össze. Bár néhány visszajelzés szerint pont a családias jellege adja a varázsát: az, hogy látszik, nem egy futószalagon gyártott film, és hogy még nem rontotta meg a filmipar.

A szükséges technikai felszerelés és az anyagi támogatás hiánya mellett az időjárásnak is ki voltunk szolgáltatva. A filmben a lány elméjének megbomlásával párhuzamosan az ég is egyre jobban beborul, amit nehéz volt lediszponálni. Amint megláttunk egy sötét felhőt, már rohantunk is ki forgatni.

– A főszereplőnek, a közgazdász végzettségű Nagyistók Editnek korábban nem volt filmes tapasztalata. Hogyan készült a szerepre? 
– Andrej Zulawski „Megszállottság” című filmjét ajánlottam neki, ami szintén egy őrült lányról szól. Úri családból származó, kifinomult hölgyként nagyon távol áll tőle a főszereplő karaktere, ezért szándékosan szakadt ruhákat adtam rá, és megkértem, ne sminkelje magát, hogy minél természetesebb legyen. Eredetileg valaki mást néztem ki a szerepre, de az illető nem sokkal a forgatás előtt visszalépett – utólag már azt mondom, szerencsére. Jó barátom, Lukáts Andor ajánlotta a színi tanodájába járó Editet, aki már az első, füvezős jelenet felvételekor bebizonyította, hogy tökéletes választás, s előre megjósoltam, hogy díjat fog nyerni. De a párját alakító Garai Bendegúzról se feledkezzünk meg. Korábban már dolgoztunk együtt egy tinisorozatban, amiben sokszor az én életemet figurázta ki rendkívül élethűen, ezért egyértelmű volt számomra, hogy ő lesz Edit párja. Az említett szerep miatt gyakran szembesül előítéletekkel, én azonban nagyon tehetségesnek tartom, sok mindent ki lehet hozni belőle.

– A stáblistában a Kossuth-díjas Lukáts Andor neve is feltűnik, a filmben azonban csupán a kezét láthatjuk. Miért volt számodra fontos, hogy ő játssza el a szóban forgó, egyperces szerepet?
– Ez a film egyik kulcsjelenete, amelyben Edit meztelenre vetkőzik, emiatt szerettem volna, ha egy profi színész áll vele szemben. Andor olyan jól játszik a kezével, hogy ez mással nem működött volna; a jelenetet vágatlanul raktam bele a filmbe. Az arcát egyébként azért nem mutatja a kamera, mert a karakter személyisége helyett itt is az általa közvetített elv volt a lényeg. Emellett nem akartam, hogy elterelje a figyelmet a két ismeretlen főszereplőről, és a film csak azért kapjon hírverést, mert ő is játszik benne.

Kép

Kép: Kámán Albert

– Milyen művek voltak rád hatással?
– Polanski egyszereplős drámája, az Iszonyat, amely egy lány megőrülését mutatja be, a helyszínt illetően pedig Lars von Trier Antikrisztusa és a Bergman-rendezte Farkasok órája – mindkettő egy elhagyatott házban játszódik. Egyébként rengeteg műre utalok a filmben. Az egyik ilyen a fülbevaló, ami Georg Büchner Woyzeck című drámájának is központi eleme, és ahogyan ott, úgy a Hazugban is a szembesítés eszköze. Az egyik utolsó párbeszédet is tőle vettük, csak egy mondatot felcseréltünk benne. A meztelen női hátat mutató résznél pedig a világítás Bertolucci egyik filmjét idézi.

– A filmnek Cannes-ban, a filmfesztivál ideje alatt megrendezett Global Short Film Awards-on volt a nemzetközi bemutatója. A magyar közönség mikor láthatja?
– Az a terv, hogy jövő tavaszig fesztiváloztatjuk, utána pedig tartunk hazai vetítéseket is, akár közönségtalálkozókkal és szakértőkkel, például pszichiáterekkel beszélgetve. Emellett hamarosan műsorra tűzi az egyik hazai tévécsatorna is.

– Rövid időn belül közel 20 nemzetközi díjat is bezsebelt a Hazug: a Los Angeles Film Awards, az Oniros Film Awards, az European Cinematography Awards, a New York Film Awards és a Vegas Movie Awards több kategóriájában is győzedelmeskedett. Mit jelentenek a pályád szempontjából az elismerések?
– Amióta megnyertem a díjakat, jobban bíznak bennem a szakmabeliek, és nagyobb rá az esélyem, hogy a nemzet színészeinek egyike is igent mondjon a második filmem szerepére.

Emellett egy nagy cég is mellém állt és segít szponzorokat találni. Ugyanakkor nagy rajtam a nyomás, hogy a következő, egészestésre tervezett filmem is hasonlóan erős legyen, mint a Hazug.

– Mit lehet tudni az új filmtervedről?
A magány és a kiszolgáltatottság érzését mutatja be egy huszonéves lány történetén keresztül, akit elzavar otthonról az anyja, és egy falusi barátnőjénél talál menedéket, ám a másik lány apja viszonyt kezd vele. Egyelőre a forgatókönyvén dolgozunk, de remélem, idén elkészül az első verziója.

– Kik azok a színészek, akiket szívesen látnál a leendő filmedben?
– Nagy álmom, hogy Mácsai Pállal együtt dolgozzak, és Kulka Jánosnak is örülnék. A nők közül pedig Kerekes Vica a kedvencem, aki nemcsak tehetséges, hanem gyönyörű is – zseniális lenne egy őrült nő szerepében.