Rúzsa Magdi: „Tenyerén tartott a közönség, mint egy kismadarat”

– Mikor lettél Magdiból Magdolna?
– Mindkettőre hallgatok, nincs jelentősége. A közönség inkább „magdizik”, de Magdolna a nevem, és Magdaléna is vagyok a színházi előadások óta. Persze, emellett nyilván változtam, hiszen 19 éves voltam, amikor elindultam a tehetségkutatón, ma 28 vagyok (az interjú 2014-ben készült – a szerk.). Örülök, hogy megéltem a farmernadrágos, trikós, sapkás időszakomat is. Akkoriban igyekeztem kócos, vagány kis punk lány lenni. Szerintem ugyanolyan ritmusban változtam, mint más. Emlékszem, olyan huszonnégy-huszonöt éves koromban éreztem, hogy megváltozott az ízlésem, átalakultam. Megszerettem a nőies dolgokat. Nem vagyok az a fajta ember, aki drasztikusan változik, remélem, nem is lesz olyan esemény az életemben, ami hirtelen, drámaian megváltoztat.

– A közönség azért észrevette?
– Lehet, hogy néha megmosolyogták, de biztos olyan is volt, aki velem együtt változott. Látok például olyat a közönség soraiban, aki időközben nyolcadikosból egyetemista lett.

– Amikor kérdeztem korábban, hogy mire vágysz, azt mondtad, azt kívánod, hogy mindig legyen munkád.
– Ezzel még mindig így vagyok.

Minden év végén azért imádkozunk – most már nem csak én egyedül –, hogy a következő év végén is „sírjunk” a fáradtságtól, legyen munkánk bőségesen, és láthassuk is a gyümölcsét.

 – A munka itt csak a szakmádat jelenti?
– Nem. De szeretném azt megélni, hogy hatvanévesen nyugodtan ülhessek otthon, és ha nagyon akarok, akkor fölléphessek, de ne legyen muszáj. Nem csak anyagi biztonságról beszélek. Szeretném, ha a felnövekvő generációk ugyanúgy elővennék a dalaimat, mint mondjuk ma egy Koncz Zsuzsa-dalt; jó lenne egy nap a „nagy öregekhez” tartozni.

– Szinte az összes „nagy öreggel” énekeltél vagy együtt dolgoztál: Hobo, Zorán, Presser Gábor, Geszti Péter… Úgy tűnik, mintha belőlük is valami újat hoztál volna elő.
– Nem tudom, hogy így van-e. Én nagyon élvezem, ha valami új születik. Ugyanakkor már megismertem a közönséget annyira, hogy tudjam, mikor mit várnak tőlem. Ebben a Magdaléna, a színházi előadás segített. Megértettem, hogy én nem az a fajta előadó vagyok, aki bemondja a szám címét, és énekel tovább. Eleinte féltem a színpadon beszélni, mert tartottam tőle, hogy hogyan reagál majd a közönség. Ma már tudom, hogy elfogadják, sőt, igénylik az elmesélt sztorikat, az érzéseket, amelyek egy-egy a dalhoz kapcsolhatók ott és akkor. Azt hiszem, ráérzek arra a vékony vonalra, hogy mi az, amit még lehet, és mi az, amit már nem. És nagyon a fejembe véstem, amit egyszer Pici bácsi mondott: az a legfontosabb, hogy mindig legyen üzeneted.

– Ez azért nem mindig elég. Azt az egyszerű mondatot például, hogy „Szerelmes vagyok” sokan üzenhetnék, de nem sokan tudják úgy énekelni, ahogy te. Azt írta a sajtó, hogy akkor ismerted meg a párodat, ezért volt az a dal olyan átütő.
 – Ezt inkább a bulvármédia akarta így hallani. Az érzések nyilván megmozgatják az embert, azt is szokták mondani, hogy a művész legnagyobb barátja a bánat. A drámai események erős hatással vannak rám, de én szeretném, ha az öröm lenne rám a legnagyobb hatással. A „szerelmes vagyok” mondat például szerintem attól olyan, amilyen, hogy őszintén, mosolyogva éneklem.

Az viszont, hogy én boldog vagyok-e és kivel, mégsem tartozik a nyilvánosságra, ahogy az sem, hogy otthon ki hová rakja a zokniját. Ezerszer fontosabbak azok a történetek, amelyeket a koncerteken elmesélhetek.

És ezt meg is teszem, amikor csak tudom és akarom, hiszen egy mikrofonnal a kezemben elmehetek az országban bárhová.

Kép

Kép: Emmer László

– Mindig elég egy mikrofon?
– Nagy dolog pőrén kiállni egy mikrofonnal, de néha szükség van a gyönyörű csomagolásra. Tavaly, november 18-án olyan ajándékot kaptam a közönségtől, amiről nem is álmodtam. Ott álltam a Művészetek Palotája színpadán, és lassú dalokat énekeltem hatalmas zenekarral, díszlettel. Mindenki a maximumot akarta hozni. Megtapasztalhattam, hogy mindig lehet még jobbat, még szebben ajándékozni. Kétszer álltak föl a nézők, olyan jó volt érezni azt a megbecsülést! Mintha a tenyerén tartott volna a közönség, mint egy kismadarat. Akkor azt kértem a Jóistentől, hogy mindig így tudjak adni, és kapni.

– Azt énekled a Bolondok hajójában: „a sikernek ára van, nem titka”. Nálad mi az ára?
– Nekem az a dal nagyon fontos. Minden mondata megrázóan igaz, naponta ott van a fejemben. A koncertjeim egyik csúcspontja. Panaszkodjak? Nem kell, hiszen nagyon szerencsés ember vagyok.

Minden egyes pályának megvan az ára, az enyémnek is, de ez az én döntésem. Pontosan tudom, hogy az én esetemben mit áldozok föl, viszont ez az én dolgom. Ha már összekötöd az életedet valakivel, akkor persze előfordul, hogy kompromisszumot kell hoznod.

Én olyan társat találtam, aki elfogadta, hogy velem hétvégénként általában nem lehet elmenni sehova, mert beülök egy buszba, és hajnalban jövök haza. Ha az embernek már gyereke van, akkor mindezt már nagyon meg kell gondolni.

– Hosszú távra előre eltervezed a jövőt, vagy csak mész a konkrét feladat szerint előre?
– Tervezek, tíz évre előre. Talán onnan van bennem ez az építkezési vágy, hogy az apám állandóan valamit épített, barkácsolt a ház körül. Szerencsém van ebben is, jó partnereim vannak, hogy megvalósítsák velem, amit megálmodok. Gyerekkoromban mindig azt mondták nekem, hogy érdemes magasra tenni a lécet, mert akkor nagyobbat lehet ugrani.

– És a kudarc nem tör le?
– De. Viszont emiatt nem kímélhetjük magunkat. Nagyot kell álmodni. Ha nem sikerül elsőre, majd kiforogja magát! A tehetségkutatóba például két adásra nem kaptam visszajelzést, de a harmadik sikerült.

– Az álmokban külföldi karrier is szerepel?
– Igen, de előbb itt kell biztos alapot teremtenem, ahonnan el lehet rugaszkodni, és ahova vissza lehet érkezni. Mindenhol sok jó énekes van, ahhoz kuriózum kell, hogy valamit elérj.  És én nagyon jól érzem magam itthon.

 – Az Euroviziós dalfesztiválon eléggé unikum voltál, nem?
– De, rengeteg rajongót is szereztem, még a Magdaléna-koncertre is eljöttek, pedig egy szót nem értettek magyarul.

Kép

Kép: Emmer László

– Van honvágyad a vajdasági falu után?
– Nincs, de időről időre rám tör a hiány azok után a dolgok után, amelyeket csak ott tudok átélni. Ilyenkor újra és újra szembesülök a régi életemmel, a gyerekkori énemmel. Erre szükség van, erőt ad: „Hé, innen indultál, ne add föl, menj tovább!” Gyorsan oda lehet érni, autópályán csak 250 km.

– És mikor „érkezel meg” a másik életedbe? Ahogy begördülsz a faluba?
– Ahogy átérsz a határon, minden megváltozik, elkezdi zavarni a szerb adó a magyart, és visszarázódik az ember. Mostanában az jár a fejemben, hogy jó lenne vonattal hazamenni egyszer, úgy, ahogy legelőször idejöttem. Jó volna újra megjárni ezt az utat. Szeretek vezetni, de más az, amikor vezetsz, te irányítasz és koncentrálsz, és más a ráhagyatkozó utazó, aki hátradől és elmerülhet a gondolataiban.

– Nagyon más ember lettél volna, ha nem ott nősz föl?
– Nagyon. Identitásban, gondolkodásban. Ha egy nap gyerekem lesz, rendszeresen hazaküldöm majd a nagypapához Kishegyesre, hogy megtanulja azt, amit nekem megtanítottak.

A falusi lét jobban rákényszeríti az ember, hogy a jég hátán is megéljen. Tizenkét évesen levágod a csirkét, veteményezel, tudod, mit kell tenned, ha egyedül vagy otthon, és tűz üt ki. Tetőtől talpig csupa sár lehetsz, mezítláb járhatsz, megfoghatod, érezheted a növényeket.

Én mindig a határban voltam, ha tehettem, mindent megtapogattam, megszaglásztam, ölelgettem. Éreztem, ahogy lélegzik, nő a természet. És ugyanakkor emlékszem az izgalomra, amikor a háború alatt a domboldalról néztük a tankokat, és megtaláltuk, hova ásták el őket. Persze nyilván azért mondom ezt, mert hála Istennek minket csak a háború szele ért el. Viszont a város nyüzsgését is szeretem, mész az utcán, és ismeretlen tekintetek csapkodnak az arcodba, mindenkinek más az illata, máshová igyekszik. Falusi lány vagyok, és városban élek. Mindegyik ad, és mindegyik elvesz.

– Egyszer azt mondtad, a legbölcsebb mondatot egy kilencéves gyerektől hallottad. Mi volt az?
– Nem tudom, akkor mire gondoltam, a gyerekek többször megleptek már. Egyszer például a Bátor Táborban egy nagy hintára kellett felülnöm, és mivel tériszonyom van, kicsit megtorpantam. Akkor azt mondta nekem egy kisgyerek, aki amióta az eszét tudja, kórházban él, hogy „a félelmekkel szembe kell nézni”.

 – A félelem tesz minket a legvédtelenebbé?
– Mindannyian védtelenek vagyunk, ha hagyjuk, hogy idomítsanak bennünket. A régiek esténként leültek egy asztalhoz, megitták a meleg kecsketejet, ha volt, akkor egy kis újhagymával és kenyérrel, és beszélgettek az asztalnál. Ma, ha le is ülnek, az egyik a szobában a tévénél, a másik az asztalnál, de nyomkodja közben a számítógépet. Én például kikapcsoltattam a televíziót. Nem azt mondom, hogy menjünk vissza az őskorba, de azzal, hogy elfelejtettük megtisztelni az asztalunkat, nagyon sok minden elveszett.

Abban a pillanatban, ahogy leülök, nekem eszembe jut a Jóisten, aki kenyeret adott, az emberek, akik fontosak, az, hogy jó, hogy nem egyedül ülök ott. Sokszor egy másodpercre sem gondolkodunk el azon, hogy mink van.

Mindig azon rágjunk magunkat, hogy mink volt, azon agyalunk, hogy mink lesz. Vagy mi az, ami nincs.

– Nem tűnsz optimistának.
– Pedig optimista vagyok, nagyon is, de sokszor azt érzi az ember, a kocka valamelyest el van vetve. Most jöttem New Yorkból – annak ellenére, hogy szeretem a pörgést, tátottam a számat. Az a világ olyan, mint egy bankautomata. Pénz, pénz, pénz. Add, vedd, add vedd! Persze én is, te is, mindenki ebben él, csak az ember idegenben mindig jobban lát és többet észlel. Az emberekben ott a félelem, hogy ha nem lesz pénzük, nem lesz semmijük, nem lesz életük. Vannak, akik ellenállnak, de újabb és újabb generációkat szippant be mindez. Tudni kell, hogy én hogyan szeretnék élni, én milyen családot szeretnék, én mire vagyok kíváncsi. Először kicsiben lehet változtatni.

A cikk a Képmás magazin 2014. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>