– Amikor megérkeztetek az Emmy-díjátadó után New Yorkból, Lajos Tamás producer azt mondta, hogy a stáb minden tagja előtt le a kalappal, mert néha nagyon mostoha körülmények között zajlott a forgatás, mégis mindenki megállta a helyét. Milyen körülményekre gondolhatott?
– A film a Donyec-medencében játszódik az ukrán-orosz határon, ezt próbáltuk mi itthon és Szlovákiában a lehető leghitelesebben rekonstruálni.

A színészeink igazi bányában lapátolták órákon át a szenet, igazi hegyen gyalogoltak, igazi hóban-fagyban teltek a forgatási napok.

Kevés szó esik a film főszereplőjével együtt elhurcolt nőket játszó harminc színészről, pedig borzasztó kemény munkát végeztek ők is, és nem volt köztük egyetlen statiszta sem. Ha nagy ritkán kicsit elkeseredtek, bár ez tényleg ritkán fordult elő, Szász Attila rendező emlékeztette őket, hogy nekik most csak 27 napig kell kibírniuk ezeket a körülményeket, viszont az igazi nők éveket töltöttek itt.

– Nagyon kevés ideig, mindössze 27 napig forgattátok ezt a nagyjátékfilm-terjedelmű anyagot. Ilyenkor hogy lehet kiküszöbölni a csorbát?
– Minden forgatáson azon kell sakkozni, hogy a kamera előtt vagy a kamera mögött legyen-e elköltve a pénz. Mi fontosabb: amit a néző látni fog a vásznon, vagy az idő, szervezés, logisztika. Szász Attila rendezőnek azért is volt nehéz dolga, mert nem nagyon adódott lehetősége, hogy háromnál többször felvegyen egy-egy jelenetet. Ilyenkor (is) rendkívül fontos a casting, ahol majdnem minden eldől, hiszen ha a rendező kiválasztja a megfelelő embereket, akkor tud rájuk számítani. Az igazán jó filmhez egyfajta kegyelmi állapot is szükséges, amit mi sokszor csak filmistennek hívunk. A forgatáson 100–150 ember dolgozik együtt, a legjobb szándék mellett, a legjobb projektekben is félrecsúszhatnak a dolgok. Nagyon fontos, hogy egyfelé húzzunk.

– Amikor a film közepén négy évet ugrunk az időben, abba bele lehet borzongani. Eltelt közel 1500 nap, és ők még mindig a bányában dolgoznak.
– Aki ott volt ebben a munkatáborban, tényleg nem tudta, hogy vége lesz-e valaha.

Négy év után már arra kellett berendezkedniük, hogy örökre itt maradnak, ezért a közösség tagjai életkor szerint családokká rendeződtek.

Akadtak olyanok is, akik a helyiek között találtak párt, később haza sem jöttek, hanem letelepedtek a faluban. Ezeknek a börtönöknek nem volt faluk, mégis rabok éltek bennük. A történetünk végét is azért nem lehet egyértelmű happy endként értelmezni, mert az elhurcoltak egy szovjetizált Magyarországra térnek vissza, tehát a börtönön belül maradnak. A film végén életlenben ugyan, de látszik Irén időközben kamasszá érett lánya, és aki figyel, észreveheti, hogy úttörőruhát visel. Ezzel is szerettük volna azt érzékeltetni, hogy a Szovjetunióból valójában nem lehetett megszökni.

– Az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a magyar történelmi filmek száma, és ezek zömmel a huszadik század eseményeit dolgozzák fel. Mi ennek az oka?
– A történelmi filmek általában korán megbuknak azon a gondolaton, hogy nagyon sokba fognak kerülni, a filmalkotók inkább lebeszélik egymást róla. Másik veszély lehet, hogy legjobb szándékunk ellenére belenyúlunk egy aktuálpolitikai kérdésbe.

Bár nyugodtan feltételezhetnénk, hogy a huszadik század első felének története már nem lehet aktuálpolitika, de itthon még Szent István és Koppány párharca körül is izzik olykor a levegő, pedig az ezer éve történt.

Ha az évezrede zajlott események ilyen frissen és tele indulatokkal élnek az emberekben, akkor ne csodálkozzunk, amikor egy huszadik századi történet felkavarja a látszólag csendes vizeket. Még itt élnek közöttünk a leszármazottak, akik lehet, hogy az egyik vagy a másik oldalon állnak. Én mégsem szerettem volna, hogy a kényes kérdések feszegetésétől való félelem visszatartson attól, hogy történelmi forgatókönyveket írjak.

A mi filmjeink (Szabadság különjárat, A vizsga, A berni követ, Félvilág, Szürke senkik, Árulók, Trezor) úttörők voltak abban, hogy bebizonyították, lehet kis költségvetésből is történelmi filmet készíteni. Ezek kamaradrámák, de nem színpadias értelemben: olyan történelmi helyzeteket dolgoznak fel, amelyek eredetileg is kamarai körülmények között, például egy lakásba vagy trezorba zárva zajlottak. Ez a know-how elindította más alkotókban is ezt az új alapokból kiinduló gondolkozást.

Kép

– Szinte valamennyi mostanában készült történelmi filmnek te voltál az írója. Miért pont a huszadik századdal foglalkoztál eddig?
– Ez az időszak érdekel a legjobban, a század majdnem minden évéről van egy történetem, és ugyanannyit dolgozom láthatatlanul olyan projekteken is, amiknek egy része – rajtam kívülálló okokból – tán soha meg sem valósul. Nagyapáink sorsa közvetlenül is érint minket, kézzelfogható az egész, közelebb van hozzánk a huszadik század, mint gondolnánk.

Most egy békés, civilizált világban élünk, ahol jól érezzük magunkat, pedig néhány évtizeddel ezelőtt itt megtörtént minden szörnyűség, ami csak megtörténhetett.

Ebben az időszakban senki nem tudott olyan negatív jövőképet festeni, ami ne válhatott volna vagy ne vált volna valóra. A rémálmok is megvalósultak: rabszolgaság volt, lelőttek, elszakítottak a családodtól, kínoztak, vallattak, tönkretettek, elvettek mindent. A borzalmak ráadásul néhány év, sőt évtized után sem értek véget, mindig előröl kezdődtek, egyre mocskosabb dolgok zajlottak. Egészen 1989-ig egy igen terhelt időszakot éltünk, a huszadik század a drámák tekintetében kifogyhatatlan évszázad.

– Az Örök télben látható Irén történetére hogyan akadtatok rá?
– Amikor 2008-ban főszereplőnk, Irén meghalt, a fia az éjjeli szekrényében olyan leveleket talált, amikről addig senki nem tudott. Rajmund levelei a fia számára újdonságot jelentettek, és meg akarta fejteni ezt a rejtélyt. Elment a tábor helyére is, hogy lefényképezze a környezetet, majd tíz éve megkeresett ezzel a filmötlettel. Akkoriban nem is mertem magam beleéli, azt gondoltam, soha nem lesz belőle film, annyira drága lenne. Aztán amikor jött a GULÁG Emlékév kapcsán egy lehetőség, átvágtuk a gordiuszi csomót, egyszerűsítettünk a forgatókönyvön, hogy elkezdhessük a forgatást.

Mivel ez az első olyan játékfilm, amely a málenkij robotról szól, szerettünk volna alapvetésnek tekinthető filmet készíteni. Ez mégis egy atipikus történet a tipikuson belül a szerelmi szál és a filmet záró döntés miatt.

– A málenkij robot minden szörnyűségét átélt Irén nem is mesélt a fiának a táborról?
– Nem nagyon szeretett erről beszélni, de ha kérdezgették, nagyon szűkszavúan elmondta, hogy szenet kellett bányásznia. Még a táborban megfenyegették őket, ha bárkinek beszélnek róla otthon, vissza kell menniük. Szegények nem tudtak nem hinni nekik, hiszen ha ezek a borzalmak megtörténhettek velük, akkor bármit meg lehet tenni. Irén írt naplót a táborban, de amikor az ’50-es években a padlássöprések zajlottak, félt, hogy meg fogják találni, ezért elégette. Szerencsére az ő élete jó kerékvágásban haladt tovább: a szülei találtak neki egy jó férjet hazatérése után, hozzáment egy evangélikus lelkészhez, akitől ikerfiai születtek.

– Bár Gera Marina kapta a nemzetközi Emmy-díjat, ez a te sikered is, hiszen olyan mondatokat adtál a szájába, amik segítették a játékát.
– A film igazi összművészet, minden láncszem szakértelme szükséges hozzá. A forgatókönyvíró nem azt szereti, ha nagyon sokat beszélnek a filmjében, csak Woody Allen és Tarantino filmjei miatt gondoljuk ezt. Éppen az az igazi kihívás, hogy némán is el tudjunk mesélni egy jelenetet, és a nézőnek is az a legnagyobb élmény, ha csupán képekben kapja meg a filmet. Az E.T. így működik, vagy a legutóbbi magyar filmek közül A Viszkis mesélt képekben, ritkán állt le párbeszédekre, nem szakadt meg a ritmusa. A film egyik legizgalmasabb játéka a néző számára, ha ő jöhet rá valamire. A vágás folyamatában is tetten érhető, hogy arra törekszünk, ami ki tud maradni a szövegből, az maradjon is ki.

– Attól függ, hogy milyen forgatókönyvön dolgozol, hogy éppen milyen hangulatod van?
– Nem, általában egy évre előre tudom, hogy mit kell csinálnom. Most 2020 végéig látom előre napról napra, hogy mit fogok írni.

Mindig egyszerre csak egy történettel foglalkozom, abban élek, mert mindennap elő kell hozni magamból az ehhez szükséges hangulatot és energiát. Rájöttem arra is, hogy nekem folyamatosan két világban kell egyszerre jelen lennem.

Nem csak itt kell az ajtót éjszaka bezárnom, a villanyszámlát befizetnem vagy a gyerekemet iskolába vinnem, hanem a kitalált világban is rengeteg melóm van. Állandóan gondolkozom, hogy ott milyen feladataim vannak, ráadásul még ki is tolok magammal, mert a kitalált világban több ember vagyok egyszerre, és mindnek megvan a maga saját gondja. 

– Igazi megfigyelő alkat vagy, így gyűjtöd a karaktereidet?
– Nagyon sok információt szedek össze folyamatosan, mindig hallgatózom a buszon és a kávéházakban is, érdekel, hogy mit mondanak az emberek és milyen szavakat használnak. Ez az oka, hogy nem tudok kávéházban írni, mert folyamatosan figyelem a párbeszédeket. Azt hiszem, ez onnan jön, hogy túlérzékeny gyerek voltam, legalábbis az érzékszerveim nagyon ki voltak hegyezve, az átlagosnál több ingert fogadtak be, és a rengeteg inger feldolgozásához ki kellett kicsit vonódnom az eseményekből. Így lettem kívülálló, vagy ha úgy tetszik, különc gyerek. Ma már ezt jobban tudom kezelni, és ha hagynak nekem időt az ingerek feldolgozására, akkor a legjobb társasági ember vagyok, mogorvaságnak nyoma sincs, de ehhez elegendő egyedül töltött időre van szükségem.

– Te is olyan lehetsz, mint a színészek abban a tekintetben, hogy veled sem tud igazán rossz dolog történni, mert mindig be tudod illeszteni valahova.

– Az írás abból az érzésből jön, hogy sokszor ki vagyunk szolgáltatva, nem vagyunk kontrollban, fejben viszont kézben tarthatjuk az összes történést. A valóságot újra lehet rendezni, és ott te vagy a főnök, te vagy az isten, és a dolgok úgy fognak történni, ahogy te akarod.

Mindenki csinál olyat egy-egy félresikerült párbeszéd után, hogy magában fogalmazgatja, ízlelgeti, mit is kellett volna inkább mondania. Ebben a helyzetben az író már megszületik. Ez a gondolkodásmód védőpajzsként is működik, mert amikor traumát szenvedsz, szakítanak veled, te már közben azon gondolkodhatsz, hogy majd ebből milyen jó történetet írsz, rögtön szinte hálás is leszel, hogy átélhetted ezt a fájdalmat.

Nekem olyan az írás, mint a hajónak a tőkesúly: ha írok, én sem tudok felborulni, mert egyensúlyban tart. Sokan keresnek meg azzal, hogy híres írók szeretnének lenni, megéri-e ebbe energiát, időt fektetni. Mindig elmondom, hogy már a kérdésfelvetés is téves. Csak annak érdemes ezzel komolyan foglalkoznia, akinél ez egy belső kényszer, nem a jövőbeli státusz reménye veszi rá a munkára. A Sade márki játékai című filmben, amikor bezárják a cellába a grafomán Sade márkit, tinta híján a saját vérével ír a börtön falára. Így kell elképzelni ezt a szenvedélyt, ami folyton fűti az írót. Mindenkivel megértetem, aki fontos nekem az életben, hogy én elsősorban író vagyok. Az vagyok én.

Ha érdekli őket, megnézhetik, hogy mikor hol vagyunk, kivel beszélünk, milyen filmet nézünk, mit vásároltunk, gyakorlatilag bármit, amit az online térben teszünk. Mindezt annak ürügyén, hogy a legjobb ajánlatokkal kereshessenek meg minket, mert ugye, a reklámokra égető szükségünk van a mindennapokban. Főleg karácsony előtt...

A reklámoknak azonban nemcsak az információ átadása a feladta az adott termékről vagy szolgáltatásról. Egy egész tudományág épül a vágykeltés, a szükséglet kialakításának módszertanára, ami természetesen a cégek profitnövelését célozza. Amíg a jégkrém nem lenne más, csupán csokival leöntött fagyasztott tejszínes krém vagy a kötött pulcsi csak a kihűlés ellen védene, addig senki sem válogatna a csomagoláson feltüntetett márkanevek között. De egy hangzatos felirattal és a boldogság ígéretével máris többet költünk édességre és ruhára, mint amire valójában szükségünk lenne.

A cizellált algoritmusokon keresztül megismert személy nemcsak a legjobb ajánlatok kapja meg, de a róla alkotott profil a politikai preferenciáit is bemutatja.

A 2018-ban elhíresült, 87 millió Facebook-profil adatait begyűjtő, majd ezeket kifinomult kampánycélokra használó Cambridge Analytica csak egy lehet a sok közül a gigantikus cégek gyakorlatában.

Mi lehet a megoldás az emberi jogokat, sőt, az embert veszélyeztető megfigyelésekre? Élhetünk-e internet nélkül? Vajon ha az egyeseknek még idegenül hangzó, másoknak gyomorgörcsöt okozó GDPR-t (az EU adatvédelmi rendelete) megvalósítják és ellenőrzik, megszabadulhatunk-e ezektől a veszélyektől? Biztosan megkapjuk a választ ezekre a kérdésekre is valamikor.

Addig egyet tehetünk: kapcsoljuk ki gyakrabban és felejtsük otthon okos eszközeinket, és ruccanjunk ki a természetbe a családunkkal!

„A magyarok a világ népességének 0,2 százalékát teszik ki. Van-e értelme egy ekkora nép kiállásának és fellépésének? A válaszunk az, hogy igen” – kezdte beszédét Orbán Viktor miniszterelnök. Azbej Trisztán, az üldözött keresztények megsegítéséért és a Hungary Helps Program megvalósításáért felelős államtitkár pedig leszögezte, hogy a kereszténység védelme becsületbeli ügyünk.

Sok nagyszerű előadó között olyan, általam régóta tisztelt embereket hallgathattam, mint Gloria von Thurn und Taxis hercegnő vagy Müller bíboros, a Hittani Kongregáció nyugalmazott prefektusa. A hercegnő a keresztény értékek védelméről beszélt, és az emberi élet fogantatástól kezdődő és a természetes halálig tartó tiszteletéről is szót ejtett. Frusztrálónak jellemezte azt a tényt, hogy a nyugati gazdagabb országokban alig hallani hasonló programokról, mint amelyeket Magyarország létrehozott az üldözött keresztények megsegítésére. Müller bíboros a kereszt jelentőségére hívta fel a figyelmet: „A kereszt, amely a világ megváltójának testét hordozta, és amely szentek és pásztorok életét inspirálta az Egyház 2000 éve alatt, továbbra is irányadó fényt jelent. (…) Arra készteti az Úr tanítványait, hogy vállaljanak részt keresztjében.” Majd a bíboros Jézus szavaira figyelmeztetett: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!”

Jézus szavaira több előadó is hivatkozott. „Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak”, idézett a Bibliából dr. Hardi Richárd szemorvos. A Kongóban éveken át orvosi missziót végző szakember tapasztalatai megosztása után az alábbi bátorító igeverssel zárta a beszédét: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

Az üldözött keresztények segítése egy olyan terület, amit minden magyar ember támogathat pártállástól, hovatartozástól függetlenül. Adventben, amikor könnyebben adakozunk, fontoljuk meg a hitük miatt üldöztetést szenvedő keresztények támogatását, keresztényként pedig hordozzuk őket kiemelten is imáinkban!

Nóri 37 éves, vidéken él, nincs férje, igazán még komoly párkapcsolata sem volt. „Családi gazdaságot vezetek, ehhez viszont nagy határozottságra van szükség, azonban ez inkább rémisztő a férfiak számára. Egy ilyen vidéki kisvárosban nagyon kevés a fiatal, a korombeli férfiak szinte már mind házasok. Ráadásul egy olyan párt szeretnék találni, aki nemcsak a magánéletben, de a gazdaság vezetésében is igazi társ, aki határozott, tud döntéseket hozni, aki ’tudja viselni a nadrágot’. Mindig olyan férfi után vágytam, aki valaki más után vágyott. Felkerestem egy pszichológust, kiderült, hogy kötődési problémáim vannak, most ezen dolgozunk. És még mindig úgy tervezem, hogy lesz egy szép családom, csak egy kicsit később, mint másoknak.”

Amíg teherbe tud esni valaki, nyugodtan vállalkozhat rá

A hírességek között is sokan vannak, akik csak később találták meg azt a párt, akivel gyermeket vállalnának, ezért van, aki negyven, extrém esetben pedig ötven felett szült. Dr. Szabó Andrea, szülész-nőgyógyász szerint nincs olyan életkor, amikor már nem javasolná a gyermekvállalást. „Amíg teherbe tud esni valaki, nyugodtan vállalkozhat rá. Csak tudnia kell, hogy gyakoribbak a komplikációk.” Késői gyermekvállalásról 37 éves kor felett beszélünk, de persze ez egy mesterséges határ – tudtuk meg a szakembertől. „Valaki 40 évesen is könnyen teherbe esik, valakinek pedig 30 évesen is nehéz. Összességben elmondható, hogy az életkor előrehaladtával csökken a teherbeesés esélye, több az anovulációs ciklus. Öregszik a petefészek, amit petefészek-kimerülésnek nevezünk. A terhesség során pedig gyakrabban fordulnak elő komplikációk: terhességi diabetes, toxaeamia, koraszülés, vetélés, méhen belüli elhalás. Valamint szülés során is több probléma merülhet fel: gyakoribb a császármetszés, fokozódik a Down-szindróma esélye. Idős apai életkor esetén pedig sűrűbben fordulnak elő pszichiátriai betegségek, mint például a szkizofrénia, autizmus, illetve az autoszóm, domináns betegségek.”

Ugyan a fent említett komplikációk hátrányt jelenthetnek, azért sok előnye is van a kései gyermekvállalásnak: az idősebb szülők általában türelmesebbek, többet tudnak foglalkozni a gyerekkel, jobbak az anyagi körülményeik. Ha valaki bármilyen okból csak később szül, sokat tehet a női szervek egészségéért.  A szakember kiemelte a mozgás fontosságát, illetve a szexuális úton terjedő betegségek megelőzését, illetve azok mihamarabbi kezelését. Dr. Szabó Andrea arra is felhívta a figyelmet, manapság sokszor a hormonbetegségek szabnak gátat a teherbeesésnek, amelyek kialakulásában a genetikai hajlam mellett komoly szerepe van az egészségtelen életmódnak, illetve jelentősen közrejátszanak a különböző tartósítószerek, adalékanyagok, a koffein, a cukor, glutén stb. Odafigyeléssel tehát a nők is sokat tehetnek magukért.

Kép

Kép: Freepik

A társadalom elfogadó

Az utóbbi évtizedekben jellemzővé vált, hogy idősebb korban vállalnak gyermeket a nők, ma már nem „vénlányoznak” le valakit, ha 25 évesen még nincs férje és családja. „Ez a jelenség részben az egzisztenciális háttér megteremtésének és a karrier előtérbe helyezésének köszönhető, de egy ideig az orvosok is úgy hitték, érettebb korban a személyiség alkalmasabb lehet a gyermekvállalásra. Az is tény, hogy sokszor nem így tervezik a családalapítást, de napjaink nagy kihívása a megfelelő partner megtalálása. Ha az egyetemista évek alatt ez nem sikerült, később kevés fórum van az ismerkedésre” – hívta fel a figyelmet a problémára dr. Erős Erika, a Jól-Lét és Egészség Klinika vezetője.
Valóban nagy a nyomás a nőkön, megjelent a társadalomban a semmiből ne maradj ki érzése, és azt is elvárják, hogy legyenek sikeresek a munkában és a magánéletben is. Azonban a pszichiáter szerint fontos társadalmi kérdés a késői gyermekvállalás, mert valószínűleg a nők sokkal több gyerekre vágynak, mint ami a biológiai óra késői észlelésével meg tud születni. És ez lehet az egyik oka a népességszám csökkenésének. Ettől függetlenül dr. Erős Erika úgy látja, alapjában elfogadó a 35 év feletti gyermekvállalás megítélése, sőt, a médiában megjelent hírek alapján sokszor még túlzottan bíztató is – hiszen több sztár szül 50 év felett.

„Ez csalóka reményt kelthet, hogy szinte bármely korban lehet gyermeket vállalni, mert az esetleges hírverések nem pontos tényeket tárnak fel. Ne felejtsük, hogy a gyermeket fel is kell nevelni, és ahhoz kellően erős és egészséges szülő kell.”

A pszichiáter hangsúlyozta, mindenkinek saját magának kell mérlegelnie a szempontokat, és így kell a saját életére vonatkozó felelősségteljes döntést hoznia. Minden döntés valamiről való lemondást és kockázatvállalást is jelent.

A hedonista taposómalom fogságában

Az élet több, mint a saját igényeink és szükségleteink kielégítése. Ha a célunk csupán ennyi, akkor Sziszüphosz sorsára ítéljük saját magunkat. A „hedonista adaptáció” ténye arra hívja fel a figyelmünket, hogy az életeseményeinkben bekövetkező változásokhoz ugyanúgy alkalmazkodunk, mint ahogy a szemünk megszokja a fényviszonyok változásait. Ebből adódóan, ha a megszerzett javakban mérjük a boldogságot, egykettőre a hedonista taposómalomban találhatjuk magunkat. Ez egy spirál, ahol azért dolgozunk, mert a pénzt olyan dolgokra akarjuk költeni, amikről úgy hisszük, hogy boldoggá tesznek bennünket, majd amikor megszerezzük a hőn áhított tárgyat, azt tapasztaljuk, hogy az öröm érzése néhány nap/hét/hónap múlva elillan, és új célt kell talánunk, hogy fenntartsuk azt az izgalmi állapotot, amit tévesen boldogságnak címkézünk.

Adni jó

A karácsonyi légkör közrejátszik abban, hogy könnyebben észrevesszük a körülöttünk lévők szükségleteit és érzékenyebben reagálunk rájuk. Az év végi számvetés közeledtével pedig talán kicsit jobban odafigyelünk, és felnyílik a szemünk azokra a dolgokra, amiket év közben elmulasztottunk. Gyakran eszembe jutnak Jakab apostol szavai is, amelyeket aranyigeként még az édesanyámtól tanultam ötévesen: „Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.” (Jakab 4:17)

Lehet, hogy nem dúskálunk a földi javakban, de bizonyos százalékot szinte mindnyájan félre tudunk tenni a bevételünkből, hogy a nálunk nehezebb sorban élők nyomorának enyhítésére fordítsuk, anélkül, hogy különösebben megéreznénk. Természetesen nemcsak az anyagi segítség, hanem az odafordulás, a figyelem és az idő is olyan értékek, amelyek felbecsülhetetlen segítséget jelenthetnek a rászorulóknak.

Kép

Kép: Unsplash

Csodálatos, hogy Isten úgy formálta meg az embert, hogy a másik megsegítése által mi magunk is épülünk. Daubman és Nowiczki kutatása szerint nagyobb valószínűséggel segítünk pozitív hangulatban, mint negatívban, de a képlet megfordítható. A segítségnyújtás során oxitocin, szerotonin és dopamin szabadul fel a szervezetünkben, amelyek mindegyike jó érzést kelt. Az oxitocin természetes gyulladáscsökkentő, megóvja szív- és érrendszerünket a stressz káros hatásaitól, azáltal, hogy az erek ellazultak maradnak, és segít regenerálni a szívsejteket. A pozitív érzések szubjektív érzékelése által pedig csökken a stressz-szintünk, erősödik az immunrendszerünk, és ezáltal nő az élettartamunk is.

Az együttérzés, önzetlenség, irgalmasság, empátia és szeretet megélése pedig olyan belső elégedettséget okoz, ami erősíti az identitásunkat és építi az önbecsülésünket.

„Aki megment egy életet, egy egész világot ment meg” (Talmud)

Az UNICEF jelentése szerint az elmúlt 25 évben a gyermekhalandóság mértéke a felére csökkent, de még így is naponta megközelítőleg 17 000 gyerek hal meg a szegénységgel összefüggő betegségek következtében, amelyek elkerülhetőek lennének a fertőzések megelőzésével, tiszta vízzel, megfelelő táplálkozással, gyószerekkel és védőoltásokkal.

Bár sokan vagyunk, akik szeretnének segíteni és enyhíteni a nyomorúságot, az ilyen és ehhez hasonló statisztikai adatok nem mozgatnak meg bennünket annyira, mintha egy gyermek közvetlenül mellettük haldokolna az utcán, pedig erkölcsileg hasonló a felelősségünk. Sajnos ez a helyzet a különböző preventív programokkal is. Mivel a jövőbeli szenvedés nem megfogható, nehezebben szánunk pénzt ilyen akciókra, pedig ezekkel valószínűleg sokkal hatékonyabban tudnánk segíteni.

Minél több a statisztikai adat, minél több embert érintő hatalmas problémáról van szó, és minél megfoghatatlanabb számunkra, annál inkább elfojtjuk az együttérző reakcióinkat.

Pusztán a tragédia mérete megakadályozza, hogy segítsünk, mert úgy érezzük, mintha óriási tettekre lenne szükség. Ezért feleslegesnek érezzük azt az apró segítséget, amit adhatnánk. Mivel tehetetlennek érezzük magunkat, inkább becsukjuk a szemünket és apátiával reagálunk. Teréz anya mondta: „Ha a tömeget nézem, nem cselekszem. Ha csak egy embert, akkor igen.”

Deborah Small és munkatársainak eredménye alátámasztja Teréz anya megfigyelését, amely szerint ha személyes információkat tudunk társítani egy tényhez, jobban együttérzünk és adakozóbbá válunk. A tudósok a kutatásuk résztvevőinek néhány kérdőív kitöltéséért öt dollárt fizettek, majd adtak nekik az afrikai élelmiszerhiánnyal kapcsolatban egy felhívást, és megkérdezték tőlük, hogy az öt dollárból mennyit szánnának ennek enyhítésére. A résztvevők két csoportja kétféle szöveget kapott. Az egyik szöveg általános információkat tartalmazott az Afrikában tapasztalható éhezéssel kapcsolatban, beleértve, hogy hány millióan éheznek és kénytelenek emiatt elhagyni az otthonukat. A másik csoport pedig egy hétéves afrikai kislány reménytelen sorsáról olvashatott, illetve arról, hogy az ő adományával könnyebbé tehetik az életét. Az első szöveget olvasók a pénzük 23 százalékát, míg a másodikat olvasók a pénzük 48 százalékát ajánlották fel.

Szörnyű belegondolni, hogy a szenvedők számának növekedésével egyre kevésbé törődünk a tragédiákkal, de fontos szembenéznünk ezzel a ténnyel és megértenünk a mögötte meghúzódó indokokat, hiszen így megpróbálhatunk tudatosan másképp viszonyulni az emberiség problémáihoz.

Kép

Kép: Unspash

Dan Ariely „A zseniálisan irracionális” c. könyv szerzője szerint az adakozó nagylelkűségében három tényező játszik szerepet:

1. Közelség: Nem csupán a fizikai közelség számít, hanem a pszichológiai is. Mivel a szenvedők nagy részét nem ismerjük személyesen, ezért kevésbé fordulunk feléjük nagylelkűen, mint egy családtag, egy barát vagy egy szomszéd felé.

2. Szemléletesség: Ha csak elnagyolt információt kapunk a helyzetről, kevésbé fogunk együttérezni. Dan Ariely szemléletes példája szerint ez olyan, mint a Földről készített felvételek a világűrből, amelyen látjuk a kirajzoldó kontinenseket, óceánokat és hegyláncokat, de a közlekedési dugókat, a légszennyezést, a bűnözést vagy a háborúkat nem, ezért nem érezzük úgy, hogy bármin is változtatnunk kellene.

3. Csepp a tengerben-effektus: Úgy érezzük, hogy a nagy tragédiák sokmillió áldozatán egyedül képtelenek vagyunk segíteni, ezért inkább elzárkózunk érzelmileg, hiszen „úgysincs értelme bármit is tenni.”

Mindez nem jelenti azt, hogy szívtelenek volnánk, csupán azt, hogy ha nem látjuk a részleteket, a szenvedés nem olyan szemléletes, és kisebb érzelmi töltetű, nem cselekszünk olyan szívesen. Ráadásul ha ezt azzal szeretnénk kompenzálni, hogy elkezdünk racionálisabban gondolkozni, akkor még rosszabb eredményeket kapunk. Egy kutatásban, ahol a résztvevőkkel előzetesen matematikai problémákat oldattak meg, hogy a döntésre racionálisan előhangolják őket, a résztvevők nemhogy nem áldoztak többet a tömegek javára, hanem az egyéni szenvedés enyhítése iránt érzett késztetésük is csökkent.

A tragédiákat egyéni helyzetekre levetítve már működésbe lépnek az érzelmeink, és ennek segítségével empatikusabban tudunk dönteni a következő lépésről.

Például egy országos méretű éhezés tényéről hallva érdemes átkeretezni a történetet és nem tömeges éhezésre gondolni, hanem egyetlen konkrét család szenvedésére. A fenti technika megakadályozza, hogy a válság túlmutasson a képzeletünk határain, és ledermedjünk – így könnyebben fogunk cselekedni. Nem kell az egész világot megmentenünk, elég, ha betöltjük az Igét: „Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd!” (Péld. 32:27)

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra!

Szám Kati ajánlja: Használati segítség a kütyüre kattant gyerekekhez

„Elnézést, megkérdezhetem, hogy ezt hol lehet kapni?” – kérdezte a velem szemben ülő nő a villamoson, akinek egy ideje már a szeme előtt zötykölődhet a kezemben lévő könyv borítójára nyomtatott kérdés: „Mit tegyek a kütyüre kattant gyerekemmel?”

A nyugtalanítóan ismerős mondat matekfeladatra emlékeztet, amelyről tudjuk, hogy rengeteg elméleti megoldása lehetséges, de az eredmény csak nem akar kijönni. Pedig nem adhatjuk fel, hiszen a gyerekünkről van szó. Negyvenes útitársam sem akarja hát elszalasztani a lehetőséget, és amikor látja, hogy cihelődni kezdek a leszálláshoz, meg is szólít.

Hogy Miklya Luzsányi Mónika frissen megjelent könyve választ ad-e a címében feltett kérdésre? Igen, de nem azonnal. Ő ugyanis egyrészt még annak a generációnak ír, amelyik jól tűri a késleltetést, ezért is olvas még könyveket. Másrészt nem csupán a praktikus használati utasítás érdekli, a gyerek működésére is kíváncsi. Például arra, hogy az okos és tehetséges gyerek miért teljesít rosszul az iskolában, hogy az ovisok miért beszélnek úgy vissza, mint a kamaszok, hogy mit ad a képernyő, amit a valóság nem, és végül, hogy mit mulasztott el és mi az, amit még megtehet, hogy utódja ne legyen képernyőfüggő.

A szerző a legfrissebb elméleteket és kutatásokat logikus rendszerbe építi, és hogy ne érezzük száraznak, saját élethelyzetekbe áztatva meséli el. Mintha csak mi volnánk az a kétségbeesett barátnő, aki egy este telefonon hívja föl, hogy segítséget kérjen. S miközben igyekszünk megérteni a gyermekeinket, rengeteg bevethető ötletet is kaphatunk a nevelés legnehezebb küldetéseihez. Ilyen például a tanulást segítő work box, a kütyümentes tevékenységek bakancslistája vagy a netkódex. A könyv igyekszik megmutatni a lehetőségek és megközelítési módok változatosságát, tartalmaz például szeretetnyelv- és intelligenciatípus-tesztet, ezeknek megfelelő tanulási módszereket, ötleteket. És végre egy kiadvány, amelyik a kütyüzés fogalmát differenciálja, ezzel meg is kérdőjelezve használatának értelmét. Hisz nagyon nem mindegy, hogy a „kütyüre kattant” gyerek mit is csinál valójában, játszik, tanul, csetel, filmet néz, szörföl vagy bármi egyebet.

Kép

Végre egy szerző, aki nemcsak biztos kézzel válogatja össze a tudomány eredményeit, hanem hitelesíti is mindezt ötgyerekes életének kételyeivel és megnyert csatáival.

De a legtöbb, amit Miklya Luzsányi Mónika ad, hogy miközben megerősít bennünket szülői szerepünkben, nyitottá tesz a ránk bízott generációk felé. Hogy ugyanolyan természetességgel merjünk odaülni az online játékot játszó kiskamasz mellé, ahogy a legózó mellé. Hogy néha megnézzük vele a kedvenc influencerét, ahogy moziba is beülünk együtt. Hogy ne csak arról faggassuk, mi volt a suliban, hanem arra is rá merjünk kérdezni, mi újság az online térben.

Miklya Luzsányi Mónika: Mit tegyek a kütyüre kattant gyerekemmel? Scolar Kiadó, 2019.

Kölnei Lívia ajánlja: Akarsz kézenfogva sétálni Fruzsina királynéval?

Bevallom, mindig rajongtam a jó történelmi regényekért. Abból a vágyból fakad ez, hogy szeretnék átlátni az előttem élt emberek korába, átröppenni a közöttünk tátongó időszakadékon, beszélgetni velük, megérteni tetteik indítékát. Schmöltz Margit „Kő kövön” című történelmi regényével is átélhettem ezt az időutazást.

Nagy láttató erejű könyv a „Kő kövön”, olvasása közben szinte érzed és beszívod a szagokat, hallod a zajokat, érted az emberi beszédet – századok távolából is. Négy nagy fejezete a 12. századba (II. Géza király korába), a 16. század elejére (II. Ulászló uralkodásának éveibe), a 17. század közepére (a török hódoltság idejébe) és a 18. század legelejére (Esterházy Gábor gróf korába) kalauzol nagy részletgazdagsággal, sok hiteles ismeretet nyújtva a korabeli hétköznapokról. Nem túlzás, hogy az olvasó „benne érzi magát” a történetben, és néha úgy tűnik, akár meg is érinthetné a plasztikusan megrajzolt szereplőket. A fejezetek miliője hiteles történelmi ismereteken alapszik, különösen lenyűgöző, ahogy orvostörténeti tudását kamatoztatja regényében a szerző. Minden fejezetben megjelenik valamilyen formában a betegség elleni és az egészség visszaállításáért vívott küzdelem, és mindent átható erő a szexuális vonzás-taszítás is, amely örömbe vagy bánatba juttatja az embereket, és családok–nemzetségek–államok sorsát is képes befolyásolni.

A „Kő kövön” főszereplői a magyar történelem mellékszereplői: királyné, cselédlány, polgárasszony, grófné. Az ismert történelmi alakok pedig inkább csak mellékszereplők a regényben. Nagy erénye Schmöltz Margitnak, hogy bábák, lovagok, borbélyok, iparosok, füvesemberek, alkimisták, salétromfőzők nézőpontjából is láttatja történeteit.

A nők és a férfiak vérbő figurák, akik szenvedélyesen vetik bele magukat az életbe, heroikusan küzdenek megpróbáltatásaikkal, kockázatokat is vállalnak szeretteikért vagy helyzetük jobbra fordulásának reményében, és néha lázadozva viselik a sorsukat.

Kép

A történeteket két regényelem köti össze az időn átívelve: a közös színhely, Székesfehérvár, és egy díszes használati tárgy, egy románkori faragott kő. Ez minden korban más és más funkciót kap, s egyben misztikus erővel is rendelkezik, furcsa halálesetek okozója. A misztikus szál szerintem szükségtelen a könyvben, s csökkenti kissé a regénynek a Gárdonyi–Móra–Makkai vonalba sorolható minőségét. Persze, ez az én szubjektív ítéletem, mást talán éppen ez a misztikus szál húz be az olvasásba.

Van még egy kifogásolható eleme a könyvnek: a külseje, amely látszólag hitelteleníti belső gazdagságát, és elriasztja a komoly kvalitásra vágyó olvasót. Sajnos úgy tűnik, a szegedi székhelyű Lazi Könyvkiadónál tendencia, hogy könyveit ilyen rajzolt, giccses borítóval jelenteti meg, ami inkább a kevésbé értékes irodalomra jellemző. Ám mégis hálás vagyok a kiadónak, hogy megtalálja és közrebocsátja olyan tehetséges írók munkáit, akik a fővárosi írókörökön kívül is értéket tudnak alkotni.

Schmöltz Margit: Kő kövön. Lazi Kiadó, 2019.

Fodor Kriszti ajánlja: Vagány dolog a tájékozottság, ha kocsmakvízt játszol!

Megjelent a Nagy Kocsmakvízkönyv! S hogy miért különleges? Talán elsősorban a szerzője miatt, Bartha Álmos ugyanis megújuló energiákkal foglalkozó közgazdász és kvízmester, aki a nap huszonnégy órájában abból a szempontból figyeli meg a világot, hogy az hogyan alakítható át kérdésekké. Kínai tanulmányaiból hazatérve megalapította a QuizNight.hu-t, és azóta hétről hétre gondolkodásra, tanulásra, együttműködésre sarkallja magát és a vele játszó közösséget.

Éppen egy évtizede, 2009-ben kezdődött a QuizNight története. Az egyszerű játékból – ami úgy indult, hogy Álmos tizenöt barátjának tett fel kérdéseket egy szentendrei kávézóban – tíz év alatt országos mozgalom lett. Ma már a kérdéseit 5 országban, 50 helyszínen, 50 kvízmester teszi fel közel 600 csapatnak hétfő esténként, egy majdnem egész éven át tartó bajnokság keretében.

„A kezdetektől fogva igyekeztem olyan kérdéseket feltenni, amik érdekesek és eltérnek a megszokottól. Ennek a műfajnak ugyanis éppen az a különlegessége, hogy itt baráti társaságok, kollégák alkotta csapatok versenyeznek, és a kérdéseken akár percekig töprenghetnek. Itt tehát olyan kérdésekre van szükség, amelyek a csapat több tagját játékba hívják, elősegítik a közös gondolkodást, vitát, a megfejtést: a közös siker élményét. Büszke vagyok rá, hogy Magyarországon a Quiznight-tal izgalmas esti programmá vált tudásunk tesztelése, vagány dolog lett a tájékozottság” – nyilatkozta Bartha Álmos.

Kép

Ez a könyv azért született, hogy bárki otthon vagy baráti társaságban is átélhesse a Kocsmakvíz-élményt, és közben játékos formában gazdagítsa általános műveltségét. Álmos ehhez válogatta ki a kedvenc témáit és azokat a kérdéseket, amelyek valamiért a legemlékezetesebbek voltak számára – rengeteg új és még senki által nem látott kérdés mellett.

A könyvben bemutatja a kocsmakvízek játékelemeit is: szabadszavas kérdések mellett a feleletválasztós kérdéseket, asszociációs kapcsolatokat, képrejtvényeket, párosításokat, listákat vagy éppen olyan köröket, amik a kockázatvállalásra épülnek.

„Miközben a legkedvesebb kérdéseim között válogattam és újakat írtam, úgy képzeltem, hogy olvasóim kezükben tartva ezt a könyvet kvízmesterekké és játékosokká válnak, és egy pohár sör vagy üdítő mellett is tesztelhetik a tudásukat.”

A könyvet ajánljuk tehát azoknak, akik még sosem játszottak kvízt, mindenkinek, aki szereti az izgalmas és jó kérdéseket vagy szeret játszani, és azoknak is, akik játszottak már kocsmakvízt, és szeretnének gyakorolni a következő fordulókra.

Bartha Álmos: Nagy Kocsmakvízkönyv, 21. Század Kiadó, 2019.

Köteles Ferenc és munkatársai tanulmányaiban olvashatunk sokat a testi tudatosságról. A testi érzetek, és az azokból kapott információk éppúgy szerepet játszanak benne, mint az akaratlagos szabályzás és figyelem, amelyek képesek befolyásolni azt, hogy mit és hogyan érzünk, érzékelünk a testünkben. A testi tudatosság magasabb szintje hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy szükségleteinkre, érzéseinkre úgy reagáljunk, ahogy az számunkra optimális. Vagyis a testi tudatosság a testi-lelki jóllét szolgálatába állítható. Fontos megjegyezni, hogy mind a testi tudatosság, mind a jóllét változékonyak, vagyis nem úgy történik, hogy egyszer elértem a magas szintet és úgy maradok, hanem rendszeres figyelmet, ráfordítást, gondoskodást igényelnek, vagyis életmódszinten kell azokat őrizni és fenntartani. Ezért érdemes például olyan tevékenységekbe, fizikai aktivitásba fogni, ahol az önmagunkra irányuló figyelem segíti ezt a belső munkát. A fizikai aktivitás a pozitív érzelmi állapotok növelésén keresztül segít hozzá az életminőség javulásához és a pszichés jóllét növekedéséhez (Reed és Buck, 2009).

A test–lélek kapcsolatot alapul vevő mozgásformák hatékonyan oldják a stresszt, növelik az önelfogadást, fejlesztik a jelentudatosságot és a testi tudatosságot, hiszen a fizikai ingereken és hatásokon kívül az elme lenyugtatására és a psziché rendezésére is koncentrálnak.

Ez a tudatosság nem a testi érzetek negatív megélése. A testi érzetekre fókuszálás, a kontrollálás képessége és az önszabályozás a mindennapi életünkre pozitív hatással van. Az önmagunk iránti bizalomról szól, amely a biztonság iránti szükségletünk és az életünkkel való elégedettségünk lényegi meghatározója. Ha van egy olyan átható élményem, hogy tudom, mi zajlik a testemben, megbízhatónak érzékelem, bízhatok a jelzéseiben, akkor a biztonságérzetem megnő, és a szorongásom, aggodalmam csökkenhet.

A test emlékezik

Sokszor megterhelő életeseményeket, emlékeket fel sem tudunk idézni, a testünk azonban tárolja ezek lenyomatát. Terápiás folyamatban ezek felszínre hozhatók és átdolgozhatók – gyakori, hogy akkor is a testi élmény jelenik meg elsőként, és annak felismerése hozza el a tudatos emléknyomot. Ugyanakkor önmagában a testi oldás segíteni tud abban, hogy jobban érezzük magunkat.

A testi jóllét, ellazítás visszahat az érzéseinkre, belső állapotainkra, és anélkül, hogy megfejtenénk és értelmeznénk, pusztán a testünkre reagálva gyógyulunk.

Ha például eluralkodik rajtam a szorongás, azáltal, hogy képessé válok felismerni, hogy hol jelentkezik a testemben, és kidolgozom a saját módszerem arra, hogyan lazítsam el vagy hogyan nyugtassam meg a légzésem, megtapasztalhatom az élményt, hogy képes vagyok szabályozni a testi érzeteimet. Anélkül, hogy tudnám, mi okozza, miből lett, hogy került oda, elkezdem megérezni, hogy képes vagyok alakítani és változtatni rajta. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdemes a mélyben meghúzódó gyökerekkel foglalkozni, sőt: ha átélem az élményt, hogy magam alakítom, elbírom azt is, hogy felszínre hozzam – hisz nem kerít hatalmába az érzelmek áradata, hanem én engedem közel magamhoz őket.

Biztonság és elfogadás

Amikor a testemre és a benne zajló érzetekre figyelek, akkor jelen vagyok. A jelenlét, a tudatos jelenlét a mai rohanó világban kincset ér. Amikor a határidőkön aggódom, vagy azon rágódom, hol kellene már tartanom az életben, akkor elveszítem a kapcsolatot azzal, amim van és ahol vagyok. A sokszor hallott jótanács, hogy végy egy nagy levegőt és vágj bele, pontosan erről szól: hogy ne az eredményen és elvárásokon aggódjak, hanem kezdjem el járni a hozzájuk vezető utat. Ezt akkor tudom megtenni, ha hajlandó vagyok elfogadni a jelen állapotot – ahhoz pedig ismernem kell azt. Ismernem kell a határaimat, a terhelhetőségemet, az érzéseimet. A testem segíthet abban, hogy visszahozzam a fókuszt oda, ahol és ahogy vagyok. A testi érzetek megélése segít abban, hogy elfogadjuk: az érzéseink érvényesek és előjönnek, keletkeznek, áramolnak, vagyis a környezetünk és kapcsolódásaink hatása valamilyen érzést kelt bennünk.

Ha képes vagyok megélni ezt, akkor elfogadom, ami történik bennem, s aztán meg is tudom változtatni, ha szeretném.

Közel kell engednem magamhoz, hozzáférhetővé tenni ahhoz, hogy utána kezdhessek vele valamit. Amitől félünk, általában csak addig ijesztő, amíg meg nem ismerjük. Ha át tudom élni, akkor már tudok vele valamit kezdeni. A testi önszabályozás ebben hatalmas segítséget jelent. Ha például a légzésem szabályozásával csökkenteni tudom a vérnyomásom és a pulzusom, akkor az ebből fakadó enyhülés könnyebbség és felüdülés. Ebben az állapotban pedig már sokkal kreatívabb tudok lenni.

Egyszerre egy levegővétel!

A légzésalapú technikák kiválóak a szorongás és stressz oldására. Fiziológiás szinten hatnak: csökken a szívfrekvencia, a stresszhormonok szintje, ami azonnali hatást eredményez. Mivel a nyugodt, egyenletes légzés könnyen akaratlagos szabályzás alá vonható, ezért nagyon jól alkalmazható a szorongás csökkentésében. Fontos, hogy ne várjunk el túl sokat magunktól! Egy felfokozott helyzetben, gyakorlás nélkül nehéz lehet, ha rögtön azt szeretnénk, hogy egyből nyugalmi állapotba kerüljünk két-három mély levegővételtől. Sőt, ha korábban szinte mindig feszes mellkassal felületesen lélegeztünk, nehéz lesz váltani. Csak irányítsuk a figyelmünket arra, hogy lélegzünk, és ne tegyünk semmi mást. Ne akarjuk görcsösen, erőltetve kizárni a külső zajokat, ne akarjuk rögtön megvalósítani a hosszú, elnyújtott, teljes légzést.

Csak figyeljük és kövessük a légzésünk ritmusát és a ki-be áramló levegőt!

Csupán azáltal, hogy figyelmünket önmagunkra és a légzésünkre irányítjuk, fokozatosan elcsitulhat a világ hangja. Azzal, hogy átadom magam a légzésnek, nem teszek mást, átadom magam a világon a legtermészetesebb és legalapvetőbb dolognak. Visszatérni a saját légzésembe egy olyan élmény, amely biztonságot ad. Csak vagyok és lélegzem: maga a csoda, ugyanakkor a természet rendje. Nem kell erőlködnöm, mégis megy magától. Ez az élmény, illetve ennek tudatosítása olyan erőforrás lehet, amely aztán máskor is előhívható. Ha képes vagyok megtapasztalni például a biztonság, a természetesség, a nyugalom élményét, akkor azzal már rendelkezem, ott van bennem. Bármikor visszatérhetek ehhez az állapothoz, és a testi tudatosság fejlődésével ez egyre könnyedebbé is válik. Aktív és kompetens alakítójává válhatok az életemnek, ha át tudom élni.

Több mindfulness-alapú testgyakorlási irányzat alkalmaz különféle légzéstechnikákat, de mi magunk is kísérletezhetünk. Például azzal, hogy a kilégzés elnyújtására koncentrálunk, azt próbáljuk hosszítani. És közben azt tapasztalhatjuk, hogy a belégzésünk is elkezd lassulni – s ezáltal mélyülni.

Egyszerre egy lélegzetet venni és kifújni nem is tűnik nagy feladatnak – mindig csak arra az egyre figyelek, amelyikben benne vagyok. Elkezdem megtanítani magam arra, hogy jelen legyek abban, amit csinálok. Hogy merjem megélni benne magam, otthonosan mozogni benne, de mindenképpen pontosan azt az egyet megvalósítani, amelyiket átélem. A legnagyobb biztonságunk nem az eredményekben van, hanem önmagunkban. Az eredményektől és mérföldkövektől várjuk a biztonságunkat, de ez nagy csapda tud lenni, hiszen a megelégedés és megnyugvás átmeneti. Azt hiszem, hogy ha már ott tartanék, megnyugodnék, leállnék. Közben nem figyelek arra, hogy ahhoz éppen az kell, hogy mindig egyet lépjek – egy levegővel.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra!

„A T@T elnevezés a tanulást – digitálisan – elősegítő élményalapú technológia, az angol TEL (Technology Enchanced Learning) kifejezésből származik” – avat be Dr. Turcsányi-Szabó Márta, az ELTE IK egyetemi docense, a T@T Labor vezetője. Tőle tudom meg azt is, hogy a Kuckó amolyan technológiai játszóházként funkcionál kicsik és nagyok, felhasználók, tanárok, illetve fejlesztők számára egyaránt. Olyan környezet, amely költséghatékonyan tudja biztosítani a flexibilis közösségi foglalkozások színterét, legyen az iskolai vagy egyetemi óra, szakkör vagy műhelyfoglalkozás, illetve gyermeki vagy családi élményszerző aktivitás.

A Kuckó helyet ad a legmodernebb technológiák megismerésének és felhasználásának a tanulási folyamatban.

Mindezek segítségével a fiatal hallgatók appokat, egyéb eszközöket, módszertant, tananyagokat és foglalkozásokat dolgoznak ki, amelyeket a helyszínen, illetve az internetes felületeken keresztül is lehet terjeszteni, mentorált módon elsajátítani.

„A 21. század gyerekei impulzív légkörbe születtek, eszközgazdag világuk folytonosan változik, a média szerteágazó világa folyamatosan bombázza őket különböző oldalakról. Ebben a színes, kavargó világban nehéz őket lekötni hagyományos eszközökkel és módszerekkel. Ezért koncentrálunk nemcsak az új eszközök megismerésére és megszelídítésére, hanem egy élménygazdag módszertannal a figyelmüket is próbáljuk lefoglalni, hogy a számukra releváns történések, helyzetek, problémák között kiigazodjanak és kellő hozzáállással képesek legyenek megállni a helyüket a világban” – mondja a koordinátor.

Jelenleg három (tízalkalmas) szakkör zajlik a Kuckóban: a TELLO Edu drónprogramozás, a LEGO Mindstorms EV3 és a Micro:bit programozás. A szakköröket rendszerint a 9–15 éves korosztály számára hirdetik meg. „Már nem azokat a munkalehetőségeket kell megcélozni, amelyek jól körvonalazódnak és algoritmikusan megfogalmazhatóak, mert ezeket a munkákat robotok fogják végezni.

Kép

Haas Péter – Kép: Jónás Ágnes

A jövő munkavállalóinak profilja jobbára még nem is ismert, de az biztos, hogy a robotok beprogramozására képes, kritikusan gondolkodó, innovációra hajlandó, kreatív emberekre mindenképpen szükség lesz.

A problémamegoldó gondolkodás kulcskompetenciává válik, ezért módszertanunk kiindulópontja, hogy ennek releváns színtereit próbálja szimulálni a Kuckó, a maga folyton megújuló eszközparkjával, élményalapú módszertannal, amely révén belső késztetés alakul ki a fiatalokban az érdeklődés mélyítésére.”

Drón, robot, miniszámítógép – a programozás alapjai

Míg a TELLO Edu drónprogramozó kurzus arra tanít meg, hogyan lehet kézi irányítással drónokat reptetni, virtuálisan játékos küldetéseket teljesíteni, összekapcsolni a drónt és a mobileszközt, addig a LEGO MindstormsEV3 robot szakkör keretében a fiatal agymenők a programozás alapjait sajátíthatják el. „A LEGO programozható robot motiválja a tanulókat a feladatmegoldásra, ugyanakkor a kompetenciafejlesztésben is eredményesen alkalmazható, különös tekintettel a logikus-algoritmikus gondolkodásra, a problémamegoldásra, a magasabb rendű gondolkodási készségek fejlesztésére” – mondja Solymos Dóra szakkörvezető, aki nyaranta Kuckó Táborokat is vezet, s fontosnak tartja, hogy folyamatosan fejlessze magát, s figyelemmel kövesse az informatika és a robotika újdonságait. Mint mondja, azok a gyerekek – lányok is! – bátran jelentkezhetnek a LEGO Mindstorms EV3 robot szakkörre, akik inkább humán beállítottságúak – a „matematika-agy” ugyanis nem előfeltétel.

A Micro:bit szakkörre már délután négy órától gyülekeznek a tudásra szomjazó gyerekek a második emeleti 123-as labor előtt, ami tulajdonképpen, nevéhez hűen, nagyon kuckós: a sarokban babzsákfotelek, softballok, egy óriás plüssmajom és plazma TV, az asztalokon laptopok és számos apró kütyü. Utóbbiak – mint azt Gaál Bencétől, az oktatótól megtudom – az úgynevezett micro:bitek, közérthetőbben: egylapkás miniszámítógépek LED kijelzővel, különféle szenzorokkal, gombokkal, Bluetooth-szal. A szakköri foglalkozások során az eszközt animációk megjelenítésére, játékprogramok fejlesztésére és a szenzorok adatainak feldolgozására használják.

„Létezik úgynevezett micro:bit botorkálás program is, amelynek keretében a már említett egylapkás eszközöket iskolákba juttatja el az ELTE Informatikai Kara. Ezeket eddig 210 iskolában több mint 20 000 diák használta, akiknek a nagy része annyira megszerette általuk a játékos programozási tevékenységeket, hogy a szülőktől ilyen eszközt kértek ajándékba” – meséli Bence.

Kép

Haas Péter (jobbra)  – Kép: Jónás Ágnes

Na de vissza, a tanórához! A gyerekek (nyolc fiú és két lány) elveszik az USB-kábeleket, hogy csatlakoztassák a micro:biteket a laptopokhoz. Gond nélkül lépnek be a virtuális munkafelületre (felnőtteket megszégyenítő magabiztossággal kezelik a laptopot), s miután Bence elmagyarázza nekik a micro:bit felépítését, s közli, hogy a mai alkalommal animációt fognak programozni, a gyerekek izgatottan fészkelődni kezdenek a székeken. Az alapoktól kezdik, mindenki a saját tempójában halad. Senki nem értetlenkedik, mindenki keményen összpontosít, fegyelmezni egyáltalán nem kell. Első körben szívdobogást, integető robotfigurát és smiley-t programoznak – ezek LED-fénnyel meg is jelennek a tenyérnyi eszközökön. A gyerekek – legnagyobb meglepetésemre – percek alatt abszolválják a feladatokat.

„Wow”, „király!”, „sikerült”, „jaj, de jó!” – ezek a szavak egyre többször hagyják el a gyerekek száját, hiszen egyre több a sikerélmény, minden egyes etap új felfedezést, kalandot nyújt nekik.

Vannak, akik jóval hamarabb elkészülnek a feladatokkal, mint társaik – ők, amíg a többiek felzárkóznak, beszélgetéssel ütik el az időt. Az egyik kisfiúról ekkor kiderül, hogy csillagász szeretne lenni, a másikról az, hogy szereti a matematikát, a harmadik, Haas Péter önmaga szórakoztatására gyógyszertári LED-logót tervez a micro:bitre, s még arra is jut ideje, hogy interjút adjon nekünk: „Nagyon érdekes ez az óra. Egyszerűbbek a feladatok, mint amilyenekre számítottam. Azért szerettem volna a szakkörre jelentkezni, mert szeretek számítógépekkel és programokkal foglalkozni. A Windows a kedvencem. Gondoltam, egy ilyen tanfolyam csak hasznos lehet. Egyébként pedig, ha felnövök, szeretnék programozni, vagy egy rajzfilmgyártó vállalat vezetője lenni. Megrajzoltam már hozzá minden tervet. Persze tudom, hogy nem ilyen egyszerűen mennek a dolgok.”

Gyorsan elrepül a másfél óra. A gyerekek kipirult arccal állnak fel a gépek mellől, a folyosón pedig már mesélik is azt a sok-sok élményt, amit szereztek. Az X-generációs szülők ámulva hallgatják őket, a jövő technikai géniuszait. Pont úgy, ahogyan annak idején nagyszüleink, amikor a Tetris és a Commodore 64 működését magyaráztuk nagy elánnal.

Talán ezeknek a tudatos, önálló, proaktív és kreatív fiataloknak lesz majd elegendő tudásuk és lehetőségük okosabban tervezni, alkotni, gyógyítani, mint az előttük járó generáció tagjainak; talán helyrehozzák a mi hibáinkat, és egy virágzóbb világot építenek.

A történet szerint az ifjúsági zenekart vezető művésztanár, Frici bácsi (Máté Gábor) művel „valamit” egy csellista kislánnyal, Nórival (Bognár Lulu). A sors fintora, hogy a film bemutatójával szinte egyidőben pattant ki Gothár Péter rendező-tanár (Nagy Zoltán is az ő osztályában végzett egyébként) zaklatási botránya a Máté Gábor által vezetett Katona József Színházban, de ez is csak azt mutatja, hogy hiába szeretnénk, ha azt mondhatnánk, hogy a film puszta kitaláció, minden hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve. Az igazság az, hogy az ilyesmi bárhol előfordulhat – művészeti intézményben, elitiskolában, egyházi suliban egyaránt. A film éppen azt járja körül, ami miatt az ilyesmi bárhol megtörténhet: annyira tabutéma ez, hogy arra még szavaink sincsenek.

A szereplők beszélni sem tudnak arról, hogy mi történt, csak mutató névmásokat használnak: „Ugye nem csinálta veled azt”, „nem ért hozzád ott”, legfeljebb a szemükkel, fejükkel mutogatják el, amiről beszélni nem tudnak, nem mernek, nem akarnak.

Annyira működik a hárítás, a szereplők annyira szeretnék a problémát eltolni maguktól, hogy könnyebbnek tűnik szőnyeg alá söpörni az egészet, mintsem felszínre hozni. Márpedig vétkesek közt cinkos, aki néma, éppen ez az elkerülő magatartás teszi lehetővé, hogy egy szexuális ragadozó – mint amilyen Frici bácsi is lehet az elejtett utalások alapján – zsinórban szedje az áldozatait. Elkelne legalább egy épkézláb felnőtt az ilyen helyzetben, viszont a vásznon nem hemzsegnek az ilyenek: Nóri anyja például mindig, minden helyzetben csak magával foglakozik, csak magára gondol, a saját szempontjai mellett elsikkad a lánya érdeke. Márpedig azt a meghitt és elfogadó légkört, amiben tabutémákról is lehet félelmek és címkézés nélkül beszélni, nem lehet egyik pillanatról a másikra megteremteni – és akkor nincs mihez nyúlni, ha baj van. Kompetens felnőttek híján a zenekar első hegedűse, Dávid (Major Erik) kényszerül felnőtt szerepbe, ő tesz feljelentést, de össze is roppan a rábízott titok terhe alatt.

Szépen, érzékenyen, árnyaltan beszél ez a film egy kényes témáról, úgyhogy a tálalás éppen lehetővé is tenné, hogy kamaszokkal megnézve fontos beszélgetések kibuktatója, indikátora legyen. Ami miatt mégsem lenne könnyű elvinni erre a filmre az érzelmeik viharában hánykolódó kamaszokat, az pont a szép, érzékeny lassúság.

Kép

Szép csendben

Lehetne a film kapcsán beszélni például kiközösítésről, „félreértett közeledésről” vagy éppen kihasználásról, az érzelmek felismeréséről, önértékelésről, nemet mondásról, határhúzásról, egymásra figyelésről. Ám a lassúság a felnőtt nézőket is próbára teszi: Máté Gábor átszellemült arcán – miközben vezényel – a felnőttek még csak szívesen elidőznek egyszer-kétszer, de harmadszorra már ők is fészkelődni kezdenek, mert az üzenet – lehet valaki nagy művész és nagy gazember egyszerre – elsőre is átjött.

Az, hogy a film hirtelen szakad félbe, talán azért van, hogy a nézőben elevenen tartsa a hiányérzetet, tovább dolgozzon benne a gondolat: talán mégsem kellene az ilyen ügyeket így, szép csendben, „intelligensen” lezárni, szőnyeg alá söpörni. Ez a megoldás nem megoldás semmire. A „Szép csendben” felhívás keringőre: ne legyenek otthon tabutémák – teremtsünk olyan légkört, amiben lehet beszélni bármiről.

– Lassan egy éve halt meg a kislányotok. Mit érzel most?
– Teljes lelki békét. Már akkor, amikor megtudtuk, milyen súlyosan beteg, el kellett gyászolnunk egy egészséges életet: azt, hogy Flóra már soha nem lesz az a gyerek, az a testvér, akit elképzeltünk, nem leszünk az a család, amelyről álmodtunk. Flórának nagyon nehéz élete volt itt a földön, amelyet szeretetünkkel és gondoskodásunkkal próbáltunk szebbé és elviselhetőbbé tenni. Óriási kegyelem neki és ezáltal nekünk is, hogy a mennyei Atyához költözött, és véget ért a szenvedése. Tulajdonképpen a halállal kezdődött számára az igazi élet. Hisszük, hogy a legjobb helyen van.

– Mi baja volt Flórának?
– Az orvostudomány mai állása szerint nem lehet pontosan tudni, pedig rengeteg genetikai vizsgálata volt itthon és külföldön. Valószínű, hogy génmutáció okozta a betegségét. Terhességem alatt minden rendben volt, 10/10-es Apgarral született. Születése után szépen szopizott, majd cumisüvegből etettük. Szüleim orvosok, anyukámnak tűnt fel öt-hathetes korában, hogy nem néz ránk, de erre akkor csak legyintettem. Három hónaposan elkezdett nagyon sokat sírni, kezdetben csak este, aztán reggel is, majd mindig. Nagyon súlyos epilepsziája lett, amelyet West-szindrómának hívnak. Aztán tíz hónapos korában egy MR-vizsgálat kimutatta, hogy súlyos és progresszív agysorvadása is van. Nyolc hónaposan teljesen feladta az evést.

Anyukám, aki a betegség előrehaladtával rajtam kívül egyedül tudta még gondozni Flórát, tucatnyi speciális cumisüveg próbálgatása után rájött, hogy fecskendőből megissza a tejecskét és a vizet, mint egy kis cica. Ez egy ideig szépen ment, majdnem egy évig tápláltuk így. Aztán már ez sem működött.

Tavaly novemberben már annyira tarthatatlanná vált a helyzet, hogy rászántuk magunkat a gasztrotubus-műtétre. Korábban, amikor láttam ilyet a neurológián, nem gondoltam, hogy egyszer ide jutunk. De a kényszer nagy úr. Szépen megtanultam én is a gasztrotubus kezelését és gondozását. Nagyon megkönnyítette neki és nekünk is az addigra már hihetetlen küzdelemmé vált táplálását, gyógyszerezését. Sokkal többre képes az ember, mint gondolná.

– Mi adott erőt az ápolásához?
– Zoli, a férjem és Zalán, Flóránál tizenhét hónnappal idősebb egészséges kisfiam. Zoli csodálatos ember és édesapa. Az első pillanattól kezdve, amikor kiderült, hogy Flóra milyen beteg, sziklaszilárdan állt mellettünk. Mindig rengeteget segített és segít a mai napig. Amikor Flóra az elején sokat volt kórházban, Zoli egyedül volt bent vele és etette, pelenkázta, altatta, szeretgette, hogy én is tudjak időt tölteni itthon és Zalánnal.

Zalán a Jóisten különleges ajándéka és a legjobb „terápia”. A futás is sokat segített, ez az egyedüli dolog, amely teljesen kikapcsolt. Mindig nagyon szerettem élni, és igyekeztem mindenben meglátni a jót, de voltak olyan pillanataim, amikor úgy éreztem, hogy megőrülök.

Reggel mindig könnyebb volt, az új nap mindig erőt adott. Nagyon hálás vagyok a családunknak és a barátainknak, akik egy emberként álltak mögöttünk. Mindenki úgy segített, ahogy tudott, ki idővel, ki anyagilag. Szüleimnek örökre hálás vagyok, mert nagyon sokszor gondozták Flórát napokig vagy akár hetekig. Időnként kettesben is tudtunk lenni a férjemmel, ami nagy ajándék volt, mert a hétköznapok mindenről szóltak, csak a nyugalomról nem.

– Hogyan halt meg a kis Flóra?
– Tüdőgyulladás okozta a földi élete végét. Zolival végig vele voltunk, amíg fel nem szállt a mennyországba. Ez idő alatt teljesen megszűnt a tér és az idő. Gondolatainkban csak mi hárman voltunk és Zalán.

Kép

Kép: Mikó Panni

– Gyönyörű temetése volt, mennybemenetelének megünneplésére hívtátok a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Arra kértétek őket, hogy ne feketében, hanem világos színű kabátban jöjjenek, és tűzzék rá a szivárvány valamely színét. Hozzanak családonként egy héliumos lufit, amelyet együtt felengedtek az égbe, és ezen kívül csak egy szál virággal érkezzenek.
– A szivárvány fontos szimbólum nekünk, az Isten és az ember barátságának jelképe, a kis sírkövén is rajta van. Az ember sokszor elképzeli, milyen lesz majd a gyermeke esküvője, ha felnő. Miután megtudtuk, hogy Flóra mennyire beteg, én mindig azt képzeltem el, milyen lesz a búcsúztatója – de még annál is szebb volt. Nagyon sokan jöttek el, Tamás atya vezette a szertartást, aki nagyon fontos személy az életünkben, ő adott össze minket és ő keresztelte a gyerekeinket. Két nagyon emlékezetes pillanata volt a búcsúztatónak. Az egyik, amikor felolvastam Bartos Erika „Mindent látó” című versét, elsírtam magam, és Zalán melegen és erősen átölelt. A másik, amikor betették a kis urnát a gödörbe. Az unokaöcsém megkérdezte, segíthet-e betemetni. Akkor az unokatestvérek és Zalán mind letérdeltek, és puszta kezükkel hányták a földet.

– Zalán három-négyévesen olyan dolgokat élt át, amelyeket felnőttként is nehéz elviselni. Hogyan viszonyult a testvére betegségéhez és halálához?
– Isteni szeretettel szerette a húgát, nem várt soha semmit cserébe. Ebben a kapcsolatban nem volt szükség szavakra, tettekre. Mindig nagyon büszke volt rá, érezte, hogy különleges.

A múltkor a játszóházban megkérdezték, hogy van-e testvére. Azt válaszolta, igen, Flórának hívják, és az égben lakik. Jó érzés, hogy ezt így felvállalja, és nem azt mondja, hogy nincs.

Nagyon toleráns és elfogadó, hozzászokott, hogy mindig a húgához kellett igazodnia, számos problémát kellett hirtelen megoldanunk. Nem könnyű megértetni ekkora kisgyerekkel, miért beteg a testvére, és miért nem gyógyul meg soha. Miután Flóra az égbe költözött, nagyon hiányolta, beszélt hozzá, időnként sírásban tört ki. Amikor megkérdeztük, mi a baj, azt válaszolta, hogy nincs itt a Flóra. Eleinte nagyon sokat, mostanában már kevesebbet beszél róla. Ahogy telik az idő, minden szépen a helyére kerül. Ott volt a búcsúztatón is, nem akartuk elvenni a lehetőséget, hogy elbúcsúzhasson a testvérétől. Otthon kint van Flóra fényképe, ha Zalán szóba hozza, kérdez, akkor beszélgetünk róla, de azt gondolom, nem kell a halott kistestvért élő szerepben tartani.

– Mit gondolsz, miért kaptad ezt a keresztet?
– Ma már nem keresztként, hanem áldásként tekintek az egészre. Nyilván más ember ülne veled szemben, ha Flóra még otthon várna. De most azt tudom mondani, ha előre megkérdezik, vállalom-e ezt a keresztutat és az általa kapott tanítást két év két hónapra, igent mondok. Mindig azt kívántam, egy percet se kelljen nélkülünk élnie. Biztos tudta ezt, mint ahogy azt is, meddig bírom, mert sokszor éreztem úgy, nem bírom tovább, de mégis mindig bírtam, és nagyon sokáig bírtam.

Flóra és a hozzá hasonló beteg gyermekek olyanok, mint a földre szállt angyalok, idejönnek – ki hosszabb, ki rövidebb időre –, hogy tanítsanak. Flóra arra tanított mindenkit, azokat is, akik nem is ismerték, mekkora érték az élet, az egészség.

Sok mindent természetesnek veszünk, azt is, hogy egészségesek a gyerekeink. Ha másért nem is, de ezért mindennap hálát adhatunk, hiszen nagy áldás és ajándék. Flóra megmutatta nekünk, hogy ő is tud szeretni, hisz létezik a szeretetnek egy legmélyebb szintje, amely nem beszédhez, öleléshez, puszihoz kötött.

Kép

Kép: Mikó Panni

– Régóta ismerlek, ugyanúgy mosolyogsz, mint húsz éve, ugyanúgy csillog a szemed, örülsz az életnek, és nem tűnsz megtörtnek. Valami mégis más, korodat meghazudtoló bölcsesség árad a szavaidból. Miben érzed, hogy Flóra megváltoztatta az életedet?
– Már nem vagyok az a kis naiv Panni. Azelőtt „buborékban” éltem, amelyből hirtelen a mélységbe csöppentem. Az élet olyan részét láttam meg, amelyről azt hittem, soha nem fogom, annak ellenére, hogy foglalkoztam már rákos, beteg gyerekekkel, önkénteskedtem kórházban. Nem gondoltam, hogy velem valaha megtörténhet ilyen, hiszen mindenki egészséges a családban. Túl kellett lépnem önmagamon, olyanokra váltam képessé, amiket nem is hittem.  Nagyon előre tervező típus vagyok, szeretem tudni, mikor mit fogok csinálni. Flóra betegségével azt is meg kellett tanulnom, hogy úgyis lehet boldogulni, hogy az ember nem tudja, mit hoz a holnap, a jövő hét, a következő hónap.

– Ki vagy mi segít a gyász feldolgozásában?
– A férjem, a kisfiúnk, a hit, a futás, az idő. Hiszek abban, hogy nagyon jó helyen van a mennyországban, és egy nap újra találkozunk. Fizikailag is el szoktam képzelni, hogy a mennyei Atyával van, egészséges, fagyit eszik és táncol.

– Mennyi idő után érezted úgy, hogy újra képes vagy dolgozni?
– Amikor valaki elveszíti beteg gyermekét, három hónapig kapja még a kiemelt támogatási díjat. Ez a türelmi idő elég volt arra, hogy testileg, lelkileg kipihenjem magam. A második hónap végén értesítettek, hogy megkapom álmaim tréneri állását egy kommunikációs és tanácsadó cégnél. Május óta újra dolgozom, nagyszerű vezetők és kollégák vesznek körül, akik sokat segítenek az integrálódásban.

– Szeretnétek-e még testvért Zalánnak?
– Soha nem úgy képzeltem el az életemet, hogy egy szem gyermekem lesz. Nekem is két testvérem van, tudom, hogy az a világ legjobb dolga. Azonban nagyon rizikós lenne még egy gyermeket vállalnunk, mivel nem tudjuk pontosan, mi baja volt Flórának, öröklődik-e a betegsége. Ismerek olyan családot, akinek azt mondták, nem lesz beteg a következő gyerekük, aztán az lett.

Most nyugalmat szeretnék, örülni az életnek, egymásnak, annak, amink van. Aztán lehet, hogy pár év múlva azt mondjuk, szeretnénk még gyereket.

– Érzel-e arra késztetést, hogy valamilyen módon segítsd azokat a szülőket, családokat, akik hasonló helyzetben vannak, mint ti voltatok?
– Szeretnék majd önkéntesként bejárni a neurológiára, csak odaülni valaki mellé, beszélgetni, hitet adni, de ennek még nem jött el az ideje az életemben. Most a családomra és magamra kell koncentrálnom, nem vehetem el tőlük a szabadidőmet, mert nekik is óriási szükségük van rám. Mivel már én is kicsit kívülálló vagyok, felállok innen és hazamegyek a férjemhez, az egészséges kisfiamhoz, nagyon nehéz bármit is mondani azoknak, akik hosszú évek óta ápolják beteg gyereküket és nézik tehetetlenül a szenvedését. Csak csodálni tudom őket, milyen óriási alázattal, szeretettel, lelki és fizikai erővel csinálják.