Kiss Csaba, az előadás rendezője még húszévesen olvasta a Tajtékos napok című regényt, és lenyűgözte őt az az életszeretet, ami sugárzott a műből. „Vian jómódú családba született, a villájuk külön tengerparttal rendelkezett. Kilencéves volt, amikor a szülei mindezt elveszítették, és 12, amikor kiderült, hogy egy szívbetegség miatt valószínűleg nem fogja megérni a 40 éves kort. 1944-ben az apját megölték, soha nem tudta meg, hogy kik és miért. A regényei is megbuktak, a Tajtékos napokat 1000 példányban nyomtatták, de ennyit sem tudtak eladni belőle. Amikor később Szívtépő című regénye sem lett sikeres, úgy döntött, inkább dalokat ír.

Ez a férfi a rengeteg tragédia ellenére derűs életet élt” – mondta Kiss Csaba rendező, és az előadással ezt a példát szeretnék felmutatni.

Annyi biztos, hogy a derűs légkört sikerült megteremteni a sanzonest kapcsán rendezett sajtóeseményen. Frédéric Rauser, a Francia Intézet igazgatója lelkesen beszélt erről a szórakozott különcről, aki féktelen rohanással élte 39 évig tartó életét. Kiss-B. Attila, az Operettszínház főigazgatója üdvözölte az ötletet, hogy megmutassanak valamit ebből az életérzésből. Müller Péter Sziámi, a dalok egy részének fordítója pedig arról beszélt, hogy már egyetemistaként, francia szakosként megismerkedett Vian munkásságával, illetve jelezte, hogy szerinte szinte lehetetlen lefordítani a dalokat, de azért megpróbálta – volt, amikor egy-egy szón, mondaton hosszasan vitatkoztak Kiss Csabával.

A Vian által szerzett mintegy 500 dal egyike sem hangzott még el soha magyarul, most az előadáshoz tizenegyet fordíttatott le a színház.

A legnagyobb életszeretet pedig abból áradt, ahogyan ez a négy férfi és négy nő énekelt egy zongorista kíséretében. Földes Tamás, Pálfalvy Attila, Kocsis Dénes, Cseh Dávid Péter, Györgyi Anna, Kékkovács Mara, Gubik Petra és Széles Flóra daloltak vidáman a sajtóesemény elején, a végén pedig egy olyan dalt is elénekeltek, amely békeszerető mondanivalója miatt máris a kedvencem lett.

A feltaláló 1972-ben alkotta meg legendás cseppjeit, mely ma Magyarország vezető egészségvédő készítménye. A szocializmus időszakában újszerű nézeteiért kuruzslónak kiáltották ki, és számtalan nehézséget kellett leküzdenie, elviselnie, amíg találmánya a rendszerváltozást követően elismertséget szerezhetett. A Béres Részvénytársaság 1989-es megalapítását követően készítménye hatalmas erővel robbant a köztudatba, és a vállalat következetes munkája meghozta a hivatalos elfogadást és elismerést.

A cseppeket 2000-ben gyógyszerré minősítették és 2013-ban az elsők között választották hungarikummá. Id. dr. Béres József 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét, 2002-ben Magyarország legrangosabb tudományos elismerésével, a Széchenyi-díjjal tüntették ki.

Életművét a Magyar Örökség részeként tartják számon, nevét intézmények, utcák, terek viselik, életútját könyvek, dokumentumfilmek, színdarabok, televíziós játék- és mozifilm is feldolgozta.

– Mi adta meg a kezdő lökést ahhoz, hogy a drámapedagógiát és a rendezést válaszd hivatásodnak?
– Mindig is nagyon izgatott a színház. Indiában, ahol a gyermekkoromat töltöttem, színjátszó csoportba jártam, és nem volt ez másképp hazaköltözésünk után itthon sem. Nem akartam színész lenni, de szerettem volna olyan hivatást választani, ami szorosan összefügg a színészettel, a színházcsinálással. Magyarországon 1992-ben indult el a színházi nevelési mozgalom, amikor Kaposi László megalapította a Kerekasztal Színházi Nevelési Központot, én 1998-ban kapcsolódtam ehhez. Innentől kezdve nem volt kérdés, merre haladjon tovább az életem. A színházi rendezés, a drámapedagógia, az iskolai színházi nevelés egyszerre van jelen az életemben. Ez utóbbi a drámapedagógiai tevékenység azon ága, amelyben más dramatikus tevékenységformáktól eltérően nagyobb teret kap a színházi formanyelv alkalmazása.

– Számodra miben rejlik az iskolai színházi nevelés varázsa?
– Többek között abban, hogy azok a gyerekek, akik az iskolában vagy az osztálytársaik között nem találják a helyüket, és valamiért nem tudnak közösséghez kapcsolódni, egy színjátszó csoportban befogadó közösségre találnak. A gyerekek képesek együtt gondolkodni és együtt dolgozni egy adott projekten.

A drámaórák örömöt adnak a fiataloknak, mégpedig az alkotás örömét, hosszútávon pedig rögzül a vele átadott ismeret is. Az órák fejlesztik az önismeretet, a kreativitást, az alkalmazkodóképességet, a kommunikációt.

Itt bátran ki lehet lépni a formális keretekből, feloldódhat a tanár–diák viszony, megváltozik a tantermi dinamika. Például lehet konkrét irodalmi művekre is drámafoglalkozásokat tervezni, és itt a tananyagban lévő problémák kapcsán a diákok saját véleményt, esetleg megélt tudást, vagy számukra fontos kérdéseket fogalmazhatnak meg. A drámaórákon együtt keressük a szereplők cselekvésének mozgatórugóit, így az órákon megismert szituációk könnyen átélhetővé teszik a tananyagot.

– Sokat ingázol Budapest és a debreceni Csokonai Nemzeti Színház között – február 5-én mutatjátok be Romankovics Edit Para című előadását, amely a felső tagozatos általános iskolásoknak ajánlott ifjúsági dráma, és te vagy a rendezője.  Mi adja ennek a történetnek az erejét?

– Edit a színház kérésére írta a darabot. Témája az iskolai zaklatás (bullying), ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogyan szerezhet valaki mások megalázásával egy közösségen belül hatalmat, pozíciót.

A munkafázis elején rá kellett jönnünk, hogy erről a témáról nem tudunk csakis önmagában beszélni – az egész iskoláról, az iskola különféle közösségeiről, klikkjeiről is kell szólni. Merthogy a csicskáztatás, a bullying hatalmi dolog, nem csak diák–diák, hanem tanár és diák, főnök és beosztott között is zajlódhat. Az előadás az iskola küzdelmes világát kutatja, többek között olyan kérdéseket feszeget, mint például, hogy mit vállalunk be azért, hogy ne legyünk kirekesztve, mitől függ, hogy egy diák vagy egy tanár hogyan érzi magát az iskolában. A történetünk több aspektusból mutatja meg a csoportdinamikák működését. Ettől lesz izgalmas. A felnőtt színészek gyerekek élethelyzeteit játsszák el: hol tanárt, hol tizenéves jó tanulót, hol rosszfiút alakítanak. A célunk az, hogy 75 percben minél több gondolkodási lehetőséget kínáljunk a gyerekeknek és a pedagógusoknak. Reméljük, hogy az előadás után tovább beszélgetnek azokról a témákról, amiket felvetettünk.

– Felmerült a Para kapcsán, hogy az általa generált kérdésekről a helyszínen, közösen gondolkozzatok a nézőkkel?
– Még nem tudom, hogy mit tervez a színház, de az már biztos, hogy lesz úgynevezett tanári csomag, ami tulajdonképpen egy netről letölthető tanári segédlet a Para című előadáshoz. Lehetőséget ad a központi probléma átgondolására, és élményszerű tapasztalatokat adhat a látott darab mélyebb megértéséhez. A fiataloknak szórólappal készültünk, amelyeken az előadás témáival kapcsolatos, gondolatgeneráló kérdések szerepelnek.

– Az iskolai szekálás, vagyis bullying, valamint az internetes zaklatás, azaz a cyberbullying olyan méreteket ölt szerte a világon, hogy nemcsak nem lehet elmenni mellette, de fontos minél többet beszélni is róla, tenni ellene.

– Szerintem a tanár, a szülő, a gyerekek, a törvényalkotók és az oktatási intézmények fenntartói rengeteget tudnak tenni azért, hogy az iskola élhetőbb, békésebb hely lehessen.

Az persze dilemma, hogy vajon van-e a tanárnak a munkája és a tananyagleadás nyomása mellett még elegendő energiája, ideje arra, hogy a közösséggel érdemben foglalkozzon, s hogy a gyerekekkel a mindennapi problémákról kommunikáljon. Ha pedig szülőként tudjuk a bullying pontos meghatározását, akkor könnyebben el tudjuk dönteni, hogy a gyerekek közötti vita meddig normális, mikor lépi át azt a határt, amikor már beavatkozásra, a többi szülővel való nyílt kommunikációra van szükség.

– Színházi berkekben köztudott rólad, hogy Edward Bond-kutató, a Bond-módszer elkötelezett meghonosítója vagy. Azok számára, akik esetleg nem ismerik az angol dráma- és forgatókönyvírót, mondanál róla pár szót?
– Bond a hatvanas évek Angliájának egyik botrányos szereplője volt, a nevéhez kapcsolják az angliai színházi cenzúra eltörlését. Később sok szálon kapcsolódott a TIE (Theater in Education) mozgalomhoz is. Munkássága a kilencvenes évek óta a birminghami Big Brumhoz köthető. Színészként, majd drámatanárként két évig volt szerencsém tagja lenni a társulatnak, ahol első kézből ismerkedhettem meg színház elméletével és ennek a gyakorlati megvalósításával. Nagyszerű élmény volt számomra vele dolgozni, mély nyomot hagyott bennem az, ahogyan ő a társadalomról, színházról és a kettő kapcsolatáról gondolkodik.

Bond azt vallja, hogy a kultúránkat és az abban megjelenő értékrendet kötött valóságként kezeljük, a színháznak pedig az a dolga, hogy ezt megkérdőjelezze és az értékrendünk újragondolására késztessen minket.

– Humán tárgyakat tanító pedagógusoknak drámapedagógia tematikájú nemzetközi nyári egyetemet is szerveztél az elmúlt években.
– Democracy through Drama néven futó projektünket az Erasmus+ programnak köszönhetően hozhattuk létre. Az angol nyelvű képzés arra készítette fel a tanárokat, hogy miként lehet drámapedagógiai módszereket alkalmazni a tantárgyi tanításban, annak érdekében, hogy nőjön a diákok demokratikus érzékenysége, érdeklődése társadalmi kérdések iránt. Az utolsó többnapos foglalkozásunk 2019 nyarán volt az Örkény Színházban. A nyári egyetem oktatói között neves intézmények munkatársai voltak: az angliai Birmingham City University, az olaszországi Roma Tre Egyetem MimesisLab, az itthoni, általam vezetett InSite Drama és a belgiumi Children’s Rights Knowledge Centre képviselői.

– Milyen munkák várnak rád a Para premierje után?
– Kezdődik a szemeszter a Károli Gáspár Református Egyetemen, ahol oktatok. Izgalmas, kihívásokkal teli óráim lesznek, amelyekre készülnöm kell. Február 12. és 16. között a Trafó Kortárs Művészetek Házában lesz egy különleges, művészek, pedagógusok, művészetközvetítéssel foglalkozó és civil közösségekkel dolgozó szakembereknek szóló projekt: a Gondolat generátor program felelősei ötnapos, nemzetközi összművészeti képzést szerveznek színházi, táncos, zenei és vizuális művészeti nevelés témakörben. Az első négy nap során az egyes művészeti ágak egy-egy elismert külföldi képviselője vezet egész napos módszertani képzést, bemutatva saját, művészeti nevelési eszközeit. Az utolsó napon pedig a korábbi napok tapasztalataiból dolgozunk, a résztvevőkkel lehetséges opciókat keresünk összeművészeti-nevelési (mini)projektek tervezésére.

Boglárka: Zsófi hároméves lehetett, Kata hat, Dani kilenc, amikor felmerült, hogy jó lenne egy negyedik gyerek. Egy újabb babavárás azonban nagy terhet jelentett volna. Veleszületett betegségem miatt eleve nem volt biztos, hogy szülhetek, így már a házasságunk elején tisztáztuk, ha úgy alakul, örökbe fogadunk. Három gyerek után úgy éreztük, elbírunk még egyet.

János: Egy évig tartott, amíg beszereztük a hivatalos papírokat. A felkészítő tanfolyamot az Ágacska Alapítványnál végeztük el. A képzésen az örökbefogadásnak olyan aspektusai kerültek elő, amikre korábban nem is gondoltunk volna. Az ember hajlamos legyinteni: örökbe fogadjuk és kész, mi olyan bonyolult ebben? A rózsaszín szemüveget azonban levették rólunk, és ez nagyon hasznos volt.

– Mire gondolsz?

János: Sokat beszéltek a motivációról.

Ha például valaki helyett akarunk örökbe fogadni egy gyereket és nem csak simán valakit, az már veszélyes. Ahogy az is, ha csak karitatív célból gondoljuk így, ha nem érezzük zsigerből a vágyat, nem szabad igent mondani.

Olyan gyerekeknek keresnek családot, akik nemkívánt terhességből születtek, ezért még az újszülöttek is sérülnek, a nagyobbak meg pláne. Ám az örökbefogadás örökre szól, benne van a nevében. Itt nincs olyan, hogy ha nem jövünk ki jól, visszaküldöm és kérem a következőt, hátha az jobb lesz.

Boglárka: Aki eleve kizárja a cigány származású gyereket, annak el kéne gondolkodnia azon, hogy tényleg kész-e az örökbefogadásra. Mert ha csak faji hovatartozás alapján kizár valakit, akkor nem lesz képes arra sem, hogy elfogadja a gyerek kevésbé tetszetős személyiségjegyeit. A kötődési képességről is sokat hallottunk, ami nagyon fontos ahhoz, hogy sérülés nélkül be tudjon illeszkedni a családunkba. Az a gyerek például, aki első látásra odaszalad hozzád, átkarolja a lábadat, és könyörög, hogy „Vigyél haza!”, valószínűleg nem tud kötődni. Megvan annak a veszélye, hogy abban a pillanatban, amikor konfliktus jön, a következő emberrel elmegy, illetve felnőttként képtelen lesz tartós párkapcsolatra.

– A folyamat tehát elindult. Mi jött azután?

Boglárka: 2015 októberében megkaptuk az összes papírt. November legvégén jött a telefon, hogy van egy kisfiú az ország másik felében. Először egy előnytelen fényképet meg egy félreértett anamnézist láttunk, erre kellett igent vagy nemet mondanunk. A kórképet tisztáztuk, és azt gondoltuk, hogy egy fotó alapján nem lehet ítéletet mondani. Jeleztük, hogy szeretnénk vele találkozni.

János: Zsoltot otthagyta a szülőanyja a kórházban, onnan előbb egy nevelőszülőhöz, majd öt hónaposan egy másikhoz került. Az örökbefogadás az ő esetében titkos, vagyis nem ismerhetjük a biológiai szülőket, de azért valamennyire sikerült összerakni, mi történt korábban. Az biztos, hogy nagy törés volt Zsoltnak, amikor alig félévesen átkerült az egyik nevelőszülőtől a másikhoz.

Azt is tudjuk, hogy akiktől átvettük, nagyon szerették és úgy nevelték, mintha a sajátjuk lett volna, de mivel az örökbefogadás után nem jár anyagi támogatás, csak a nevelőszülői státuszért, önként lemondtak róla.

Boglárka: December legelején találkoztunk velük egy vidéki gyámhivatalban. Ekkor esett le nekik, hogy Zsoltot elviszik tőlük. Akkor meg már mindent elkövettek, hogy ez ne történjen meg. A belépőjük rögtön ez volt: „Ugye látják rajta, hogy cigány?” Egyébként ők maguk is azok voltak. Ez nem rettentett el minket, mert biztosak voltunk benne, hogy az lesz. Utána volt még egy kis huzavona, de mivel Zsoltot mindenképpen elvették volna tőlük, nem akartunk visszalépni. Az első alkalommal összesen félórára találkoztunk. Tudtuk, hogy nem erőltethetjük a játékot vagy a közeledést, hanem el kell fogadnunk, hogy a gyereknek idegenek vagyunk.

János: Ez hosszú távon jó, hisz azt mutatja, hogy képes a kötődésre. Zsolt nem volt bújós, nem menekült a nevelőszülők ölébe, hanem autót tologatott a szőnyegen. Később nálunk is megvolt még egy ideig az a szokása, hogy ha baja volt, állt egyhelyben, nem szaladt hozzánk. Figyeltük az első benyomásainkat, azt, hogy zsigerileg el tudjuk-e fogadni őt vagy sem. Jól tudtuk a tanfolyam óta, ha csak az egyikünk is úgy érzi, hogy nem, akkor az nemet jelent. De ez nálunk szerencsére nem így alakult. Zsolt egy kifejezetten mosolygós, vidám kisgyerek volt, és sokkal helyesebb, mint a fotókon. A szemeivel azonnal levett minket a lábunkról. Nem volt kérdés tehát, hogy újból szeretnénk látni, de másnap telefonon is vissza kellett szólnunk, hogy lássák, nem csak pillanatnyi felindulásunkban gondoljuk így.

– A gyerekeitek tudtak már róla?

János: Amikor először említettük nekik, már intéztük a papírokat, és meg kell mondanom, nem örültek. Az első reakciójuk azt volt, hogy elegen vagyunk, de ha lesz még egy, akkor legalább ne örökbefogadott legyen. A legnagyobb állt ellen a leginkább, akkor kezdett kamaszodni, és foglalkoztatta, vajon mit szólnak hozzá mások, ráadásul – az ő fogalmazásában – már „végigszenvedett” két kistesót. A tanfolyamon azt is hangsúlyozták, hogy az örökbefogadás sikeressége azon múlik, a szülők mennyire képesek ezt elfogadni, és hogyan kommunikálják a külvilág felé.

Az édestestvér érkezésénél is így van: nem a testvérek kompetenciája, hogy legyen-e még egy gyerek, hanem a szülőké. Elhívtuk őket, hogy jöjjenek megnézni Zsoltot, ha bármi gondjuk van, megbeszéljük, de tudatosítottuk bennük, hogy ebben nem ők döntenek.

Addig tartott csak a negatív hozzáállás, amíg nem találkoztak Zsolttal. Abban a pillanatban leomlott a fal.

Boglárka: Decemberben egyre sűrűbben és egyre hosszabb időre mentünk látogatni, hiába a 200 km-es távolság. Eleinte a nevelőszülők csak a másik szobába mentek át, aztán kimentek az épületből, végül már mi vittük el Zsoltot egy kis időre. Addigra megértette, hogy valami történik, tehát egyre többet sírt. Azt viselte nehezen, hogy nem tudta, kihez tartozik pontosan. Aztán eljött annak is az ideje, hogy három napra hazahozhattuk, már a két ünnep között. Miután visszavittük, újra jeleztük, hogy biztosan szeretnénk örökbe fogadni, és mivel sokat sírt, jeleztük azt is, hogy mielőbb magunkhoz szeretnénk venni. Január 14-én végleg elhoztuk.

– Hogy ment az összekötődés folyamata?

János: A gyerekeink rögtön megbarátkoztak vele. Akkoriban a hűtőnk ajtaján mágnesekből készült betűk voltak, amiből a nagyok már korábban kirakták hármójuk nevét. Egyszer Dani odahívott, hogy nézzem meg: nem volt elég betű, de kitalálta, hogyan tegye ki keresztrejtvény formájában mind a négyükét. Akkor éreztem, hogy Dani elfogadta az öccsét. Zsoltnak hosszabb időre volt szüksége a kötődéshez. Az a tapasztalat, hogy ez akkor alakul ki mélyen, amikor már legalább annyi időt töltött a családdal, mint máshol. Ez nagyjából igaz is volt. Amikor elkezdte az óvodát, még szólnunk kellett az óvónőknek, hogy figyeljenek rá, mert ha nyitva van az ajtó, vagy ha valaki kedvesen rámosolyog, fennáll a veszélye, hogy elmegy vele.

– Nem lehetett könnyű rögtön egy hullámhosszra kerülni úgy, hogy semmit sem tudtatok Zsoltról.

János: Egyik rokonunk azt mondta, olyan ez, mint amikor az ember elkezd nézni egy sorozatot, de csak a második évad közepén. Az előzmények jó részét csak kikövetkeztetni lehet.

Boglárka: Az első időkben utálta a vizet, valószínűleg egy korábbi traumatikus élmény miatt, tehát az esti fürdetés kínszenvedés volt, hónapokig. Az evéssel is akadtak problémák. Amikor megérkezett hozzánk, cumisüvegből fogyasztott kakaón élt. Szilárd ételt szinte nem is tudott nyelni. A tiltakozás egyik formája az volt, hogy szó nélkül visszaöklendezte az ételt. Elég volt, jóllakott, de ezt addig nem mondta ki. Végül megtanítottuk, hogy inkább beszéljen, és mondja el, mi a baj, ahelyett, hogy visszahányná az ennivalót.

János: Ráadásul rögtön az elején belebotlottunk egy nagy feladatba: mivel a nevelőszülők nem mondták el neki, hogy ők nem a szülei, ránk hárult a feladat. Elmondtuk, milyen hányattatáson ment keresztül, és azt is, hogy most már örökre nálunk lesz, ő a mi fiunk, és innen soha többé nem megy el. Addig kifejezetten sírós volt, de ezzel a beszélgetéssel ezt mintha elvágtuk volna. Meglepődtünk, hogy egy két és fél éves gyerek ezt megértette.

– Éreztétek-e valamiből, hogy nem kívánt terhességből született?

János: Igen. Az elején ő láthatatlan-hallhatatlan volt a házban. Ösztönösen megbújt, mert így nem zavart senkit. Hónapokig nem lehetett tudni, hol van, mert nem volt hangja. Akkor láttuk, hogy kezdi jól érezni magát, amikor belépve a házba lehetett hallani, hol van.

– A környezet felé mennyire volt könnyű a cigányságát vállalnotok?

Boglárka: Emlékszem, amikor kiderült a származása, a családban volt olyan, aki próbált figyelmeztetni, sok bajunk lesz vele. Mondtuk, hogy ez a mi problémánk, vállaljuk. Zsolt viszont azóta annak a családtagnak a kedvence. Ha mi kitartunk amellett, hogy ez nem gond, akkor ezt a környezet is átveszi. Szerencsére az óvoda és az iskola, ahova a nagyok járnak, befogadó.

Tudjuk, hogy Dani is felvállalja, mert amikor egyszer régebben az egyik osztálytársa elkezdett egy cigányviccet, ő odaszólt neki: „Ugye tudod, hogy az öcsém cigány? Na, most mondd tovább!” Nem titok, hogy cigány, és nem is sértés.

Azt kellett magunkban tisztába tenni, hogy mi az előítélet és mi a valóság. Hajlamosak vagyunk-e egy-egy észlelés mögé látni valamit, ami esetleg nincs is, és képesek vagyunk-e disztingválni? Volt, hogy Zsoltot füllentésen kaptuk, és erre azonnal felkaptuk a fejünket, mert ott volt bennünk is az előítélet. Át kellett gondolnunk, nem reagáljuk-e túl, attól félve, hogy azért csinálja, mert cigány.

Zsolt ingerszegény környezetből jött, ilyen körülmények között két és fél év nagy idő. Amikor megkaptuk, nem figyelt a beszédre, a mese nem érdekelte, nem tudott másokkal játszani, a környezetével nem foglalkozott. Most már kétségbeesik, ha elmarad az esti mese. Feltűnően jó a memóriája, talán jobb is, mint a többieké. Más területeken rohamléptekben hozza be a lemaradásait, és közben sok öröm ér bennünket. Sokan vonakodnak idősebb vagy nem fehér gyereket örökbe fogadni. Nem kell ettől annyira félni, a nehézségek nem ebből fakadnak.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Molnár Dórával, a This is Redy magyar menstruációs bugyi fejlesztőjével négy hónapja próbáljuk összehozni a találkozót, mire sikerül. A fiatal vállalkozó rendkívül elfoglalt, különösen amióta a fürdőszobából indult ötletével elkezdte megváltoztatni a világot. „Mindig tudtam, hogy nekem lesz egy ötletem. Vagy több. Meggyőződésem volt, hogy ezt a saját valamit nagyon fogom szeretni, és erre építek majd egy vállalkozást” – mesélte a kezdetekről.

Szakmája ifjúságsegítő, azaz olyan szociális munkás, aki a 14 és 25 év közötti fiatalokra fókuszál. „Mindenképpen valamilyen segítő szakmában szerettem volna dolgozni. Viszont amikor elvégeztem a képzést, egy olyan intézetbe kerülhettem volna nevelőnek, ahol 14–18 év közötti lányok éltek. Alig voltam 21 éves, és átláttam azt, hogy nincs még annyi élettapasztalatom, hogy lányotthonban dolgozzak nevelőként.” Dóra ezután reklámügynökségekhez került, ahol kifejezetten jól érezte magát a kreatív feladatokban. „Hamar ráláttam az adott vállalkozás gyengeségeire, illetve hogy hogyan lehetne hatékonyabb. Tettem is javaslatokat, amiket általában tetszéssel fogadtak, de aztán mégsem történt semmi. Ezek az érzések megerősítettek abban, hogy nem az alkalmazotti lét az én világom.” Webshop-asszisztensként dolgozott, ahol főleg hírleveleket és termékleírásokat kellett készítenie, tovább is képezte magát ebbe az irányba. Hamar Magyarország legnagyobb szövegíró ügynöksége kereste meg, ahova már szabadúszóként csatlakozott. Így kezdődött a vállalkozói létforma. „Ezért is szoktam biztatni az embereket, hogy ha már nem érzik jól magukat a munkahelyükön, merjenek változtatni. Nekem is nagy lépés volt közölni a munkáltatómmal, hogy szabadúszó szövegíró szeretnék lenni, viszont egy hét múlva jött is a megkeresés ettől a nagy cégtől.”

„Amint megnyitod a kaput, a lehetőség bejön az életedbe. De ha zárva tartod, akkor nincs hol bejöjjön.”

A nagy ötlet Helsinkiben született, egy téli, sötét délelőttön.

„Egy nagyon egyszerű, hétköznapi problémából indult az egész. Otthon voltam, megjött, nem számítottam rá, így nem volt otthon semmi. Ahogy mostam ki az alsóneműmből a vért, azon gondolkodtam, hogy miért nincs ilyen speciális bugyi, amit ilyenkor felvehetünk. Meg hogy miért csak két lehetősége van a nőknek: a tampon meg a betét. A kehely és a mosható betét később terjedt el, de ezekkel együtt is még mindig csak négy alternatíva van, miközben a világon minden nő menstruál. Nagyon lelkes lettem, hónapokig csak ezzel foglalkoztam. Később társult hozzá az a felismerés, hogy egy ilyen termékkel rengeteg hulladéktól is meg tudjuk menteni a bolygót.”

Dóra itthon folytatta a munkát piackutatással. Arra volt kíváncsi, hogy a nők hogyan állnak a menstruációjukhoz: mennyire kezelik tabunak, és mennyire szeretnék, hogy ne legyen az.

„Eldöntöttem, hogy a vállalkozásban nemcsak a termékre fókuszálunk, hanem természetessé tesszük az erről való beszédet is. Annak ellenére, hogy a menstruáció egy biológiai folyamat, a termékenység velejárója, a világ legtöbb részén máig a tisztátalanság, a szégyenérzet, vagy akár egészen komoly társadalmi stigmák kapcsolódnak hozzá. Miközben ez egy szép és jó dolog. Fontos, hogy szeretettel gondoljunk rá, hiszen a nőiességünk alapja.” Az önelfogadásnak egy másik fontos kifejezése lett a menstruációs bugyi fotókampánya, amit szándékosan nem profi modellekkel készítettek, illetve a képekről nem retusálták a bőrhibákat vagy éppen a karon lévő szőröket.

„Sohasem értettem, miért alkalmaznak kizárólag idealizált, szétretusált, ránc nélküli, bőrhiba nélküli fotókat a reklámokban. Hogy mennyire rosszat tesz ez a nők önképének! Miközben a valóságban ilyen nincs!”

Dóra számára a termék egy harmadik ügynek is fontos kommunikációs platformja. „Azt látom, hogy az üzleti élet egy nagyon férfias világ. Tele van a BME és az Óbudai Egyetem vállalkozó férfiakkal, viszont lányok nagyon kevesen vannak. Pedig én hiszem, hogy nekik is nagyon sok jó ötletük van, csak nem merik magukat úgy prezentálni. Nekem sincs sem textiles, sem varró tapasztalatom, de ma már ott van az internet, ahol mindennek utána tudunk nézni. Vannak továbbá szakemberek, akik az adott területekhez értenek; őket meg kell találni, és akkor együtt tudunk tovább építkezni.”

Dóra teljesen laikusként kutatta fel azokat a textilgyártókat, akik olyan speciális anyagokat készítenek, amelyek alkalmasak egy ilyen fehérnemű összeállításához. „Elképesztő, mekkora fejlődés történt a textiliparban is, csak ezekről nem tudunk, mivel nem olyan menő dolog, mint az okostelefon és az egyéb technológiai fejlesztések. Pedig ez az iparág ugyanúgy okosodott, ilyen például az ezüst ionos, antibakteriális textil, amit mi is használunk.” Akadnak olyan hozzászólók, akik – mivel ezekkel a technológia fejlesztésekkel nincsenek tisztában – visszalépésnek tartják a bugyit. Ahhoz hasonlítják, amikor még rongyokat használtak a nők. „Már csak azért sem akarok meggyőzni senkit arról, hogy csak ez a jó, mert például én a tampont nem szeretem, és a kehely sem jött be, viszont elhiszem, hogy másoknak meg ezek váltak be.”

„Szerintem az a lényeg, hogy van választásunk. Legyenek fenntartható menstruációs eszközök, és legyenek eldobhatók is, mert vannak helyzetek, amikor az egyik jobb, és van, amikor a másik. Fontos, hogy az emberek tudjanak róla és érezzék a döntés szabadságát.”

A terméket én is öt hónapja használom, teljesen megváltoztatta a „nehéz napokat”, ha nem fáj a hasam, szinte el is feledkezem róla. Szuperlatívuszokban dicsérem Dórának. „Pedig ez egy egyszerű ötlet szerintem, bárkinek eszébe juthatott volna. Engem az különböztet meg a többiektől, hogy hozzáértés nélkül is bele mertem vágni.” Dóra minden pénzét erre tette fel, és a kihívások sem tántorították el soha. „Mindig azt kérdeztem magamtól, hogy vajon azt sajnálom jobban, ha megcsinálom, és nem tetszik senkinek, elbukik az egész; vagy ha nem csinálom meg, mert elegem van abból, hogy még a harmadik típus sem úgy néz ki, ahogy szeretném. Természetesen az fájt volna jobban, hogy ha ezeknél a kis apróságoknál abbahagyom, majd évek múlva visszagondolok, hogy volt egy jó ötletem és nem csináltam meg.”

A marketingen tudott spórolni, mivel volt már kellő tapasztalata, egy lelkes csapata, illetve a barátai segítettek. Varrodát Szarvason találtak, ami mára alig tudja kiszolgálni a folyamatosan növekvő megrendelést. „A This is Redy egy startup, olyan, mint egy kiscsikó, rohan előre, és mindenki rohanjon utána. Tervezhetetlen volt, hogy milyen növekedést fog elérni. Most új fazonokat, anyagokat tesztelünk, és a jövőbeli célok is ki vannak tűzve, és nyitott vagyok arra is, ha egy befektető érkezik egy ajánlattal, hiszen mindig van miről beszélni. Főleg ha az ember a világot akarja megváltani azzal, hogy több tonna hulladéktól óvja meg a bolygót, miközben nők millióinak életét is könnyebbé teszi.”

A valóság a következő. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) 2020-ban alkotói ösztöndíjprogramot hirdetett 35 és 65 év közötti, magyar nyelven publikáló szerzők számára, hogy megfelelő anyagi hátteret biztosítson a pályakezdés nehézségein átesett íróknak, költőknek. A támogatást a tavaly fiatalon elhunyt Térey Jánosról nevezték el.

Kizárólag szépíróként ma kevesen tudnak megélni Magyarországon, ők is inkább jogdíjakból, külföldi fordításokból és akadémiai életjáradékból. A legtöbb író szerkesztő egy lapnál, tanít középiskolában vagy egyetemen, de akad köztük orvos, közgazdász vagy éppen tehenész.

A PIM 2018 utáni működésére ritkán jellemző, egyedülálló gesztussal szólította meg a széles irodalmi nyilvánosságot (beleértve a kiadókat, folyóiratokat, egyetemeket), hogy tegyenek javaslatot a támogatandó írók személyére. Végre megmozdult az irodalmi szakma, hogy összedobja a szerzők albérleti díját és rezsiköltségét, devizahitelét egy kis hétvégi zsebpénzzel megspékelve – öt évig havi bruttó 320 000 forinttal.

Alkalom nyílt a közeledésre irodalmunk két szekértábora között, hiszen a kortárs magyar literatúra a rendszerváltás után nem poétikai, hanem politikai alapon szerveződik. Voltak és vannak jobb- és baloldali írószervezetek, folyóiratok, rendezvények, szerzők és nyilatkozatok. Régen nem érdekli már a legtöbb magyar írót, hogy az olvasó miről és hogyan szeret olvasni, van-e létjogosultsága a hexameternek, a kötött formáknak vagy csak a szabadvers dívik.

A magyar írót a leggyakrabban kizárólag az érdekli, hogy azokon a bizonyos napokon a szavazófülkében ki hova tette az ikszet, és ki mit gondol a regnáló hatalomról.

A magyar írók egy részének nem kell a széles egyetértéssel megítélt ösztöndíj, mert szerintük ma támogatottnak lenni politikai bélyeg. Nincs szükségük a gesztusra, mert ők az Örök Megbántottak, akik inkább összébb húzzák a nadrágszíjat becsületből, minthogy továbbra is szabadon, nagyobb létbiztonsággal alkossanak annak az állami intézménynek (PIM) a jóvoltából, amelytől a hideg futkos a hátukon. Az ilyen helyzetekből lehet sok-sok verset faragni a „harmadnapja nem eszek” mintájára. Pedig ösztöndíjasként senki nem írja elő nekik, mit és hogyan írjanak. Gondolatuk szabadságát senki nem akarja tőlük megvásárolni az ösztöndíjjal.

Bartók Imre prózaíró nem így gondolta, amikor a közösségi oldalon bejelentette: főként Demeter Szilárd, a PIM főigazgatójának politikai meggyőződése miatt zárkózik el a lehetőségtől. Bartók a díjat visszaadta, de közben érkezett felülről a megtorlás. A külügyminisztérium kivette őt az Irodalom Éjszakája programjából. Részben ennek köszönhetően az ösztöndíjat visszautasítók táborához csatlakozott még néhány író: Csehy Zoltán, Keresztesi József, Szőcs Petra és Zoltán Gábor. Az ösztöndíjasok pedig közös nyilatkozatban álltak ki Bartók mellett.

Az ösztöndíj visszaadóinak sikerült ismét két táborra szakítaniuk a 35 és 65 közötti, tehát szívinfarktus tekintetében legveszélyeztetettebb korosztályt (ennyit a támogatás biztosította nyugalomról). Vannak az Ösztöndíjat Elfogadók és az Ösztöndíjat Visszautasítók.

Közülük eddig az utóbbiak véleménye érvényesült, miközben tettükkel azokat is kényelmetlen helyzetbe hozták, akik elfogadják a támogatást. Ezért is kérdeztem meg őket, akiket inkább irigylek és sajnálok, hiszen széles szakmai egyetértéssel hátuk mögött várják a lassan körvonalazódó erkölcsi ítéletet.

Kollár Árpád író, költő, szerkesztő, a támogatás egyik érintettje kérdésemre elmondta, hogy „az ösztöndíjasok elfogadhatatlan támadásoknak lettek kitéve, köztük azok is, akik végül visszamondták a díjat”. Válaszában kiemelte, hogy „tisztességes embereket fenyegetnek, zsarolnak, mocskolnak, elképesztő, zsigeri indulattal”, még azok is, akik „korábban elfogadták az ösztöndíjra való jelölést, most viszont támadják azt”. Ez a helyzet olyan feszültséget teremtett, amelyben – Kollár szavaival élve – „írni és dolgozni nehéz”. Hász Róbert író is csatlakozott Kollár véleményéhez, és megemlítette: „egzisztenciák függnek a háború fenntartásától”.

Sok megszólított ösztöndíjas nem kívánt érdemben válaszolni, mert – ahogy írták – szeretnének túl lenni a hisztin, unják a hajcihőt, dolgoznának. Ironikus, hogy éppen a kialakult helyzet miatt nem sikerül nekik. Elmondásuk szerint őket eddig egyetlen újságíró sem szólította meg (azóta a Magyar Hangban néhányan nyilatkoztak a kérdésről), hiszen a hazai sikernek felénk kevés a hírértéke, a botrány pedig eltereli a figyelmet a díj valódi értékéről. Közben a közösségi oldalak semleges szemlélői arra figyelmeztetnek, hogy a vita a két tábor képviselői között kezd verbális zaklatássá válni.

Elkezdtem szorongani korábbi apróhirdetésem miatt. Nehogy valaki komolyan vegye, és tényleg azt gondolja, hogy én ezt szeretném. Elbizonytalanodtam. Alkotok tovább vidéken, 35 fölött egy kicsivel, tanári fizetéssel és csekély honoráriumokkal. Talán csak így lehet nyugodtnak és boldognak maradni.

Sir Arthur Conan Doyle – bár nem tartozik a világ nagy írói közé – egy halhatatlan figurával járult hozzá az emberiség közös kincséhez: Sherlock Holmes a világirodalom egyik karakteres alakja. Ahhoz képest, hogy csak kitalált személy, a történelem egyik legtöbbet idézett mondása kapcsolódik hozzá: „Ha egyszer kizártuk a lehetetlent, ami marad, akármilyen valószínűtlen is, csak az igazság lehet”.

Ez magának a tudományos gondolkodásmódnak a mottója is lehetne, éppen ezért érdekes, mennyire nem eszerint élte az életét maga az író.

Már a 19. század végétől kezdve elkötelezett híve volt mindennek, ami titokzatos és túlvilági. Szellemidézésekre járt, kopogó szellemekre vadászott, paranormális jelenségek kutatásában vett részt, szabadkőművesnek állt, ráadásul mindezt alaposan összevegyítette valamiféle egyéni felfogású keresztény miszticizmussal. Ezekben a zavaros gondolatokban egyáltalán nem akadályozta, hogy praktizáló orvos volt, és hogy más tekintetben kiváló logikai készségét jogászként is kamatoztatta ártatlanul elítélt emberek megmentésében.

A 20. század elején egyébként is nagy divatja volt a spiritiszta szeánszoknak, a misztikus élmények hajszolásának. Az első világháború borzalmas sokkja ezt a jelenséget csak tovább erősítette. Conan Doyle körül is megszaporodtak a halálesetek, beleértve a saját fiát is, aki megsérült a somme-i csatában, majd lábadozás közben meghalt tüdőgyulladásban. Conan Doyle mindennél jobban reménykedett abban, hogy kapcsolatot lehet teremteni a meghalt emberekkel, és ennek érdekében rengeteget tevékenykedett, vitatkozott, sok konfliktust vállalt.

És itt jön be a képbe Harry Houdini, azaz Weisz Erik, a magyar származású amerikai bűvész, szabadulóművész, sportember, showman.

Ő ugyanis éppen az ellenkező oldalon állt. Mint illuzionista, pontosan tudta, hogyan kell becsapni az embereket, és mélységesen felháborította a sok sarlatán gátlástalansága. Rendszeresen tartott bemutatókat, amelyeken pontosan ismertette a spiritiszták ravasz technikáit, sőt, nyilvánosan le is leplezett többet közülük. A közös érdeklődés a különbségek ellenére összehozta a két embert. Arthur Conan Doyle és Harry Houdini barátok lettek, és a vitáikat elintézték intellektuális síkon.

Ez azonban váratlan hirtelenséggel szakadt meg, amikor Houdini anyja, Weiss Cecilia 1913-ban meghalt. Conan Doyle rávette a sokat tapasztalt szabadulóművészt, hogy vegyen részt egy szeánszon, ahol megidézi az anyja szellemét. Houdini valami oknál fogva belement a játékba. A médium alaposan felkészült a csalásra, és jól bevált módszerekkel előadta a palatáblára író szellem üzenetét. A szellem azonban sajnos nem tudott néhány dolgot Houdini anyjáról, ezért kiváló angolsággal írta meg az üzenetet, és a kereszt jelét rajzolta a táblára. Cecilia ilyeneket nem csinálhatott, mert Budapestről, a VII. kerületi Rákosárok utca 1-ből vándorolt ki Amerikába, és egy rabbi feleségeként legfeljebb németül, magyarul vagy jiddisül beszélt. Nyilvánvalóan a kereszt sem játszott fontos szerepet az életében.

Houdini először úriember módjára elhallgatta mindezt, de miután Conan Doyle diadalmas írást közölt a sajtóban a szkeptikus bűvész állítólagos megtéréséről, dühödten válaszolt. Leleplezte a csalást, és ettől kezdve még kíméletlenebbül „üldözte” a spiritisztákat. Az 1920-as években a mutatványai mellett ez töltötte ki az életét. Nyilvánosan bemutatta például, hogy neki nincs szüksége kísértetekre a palatáblás trükk előadásához.

Az előadás azonban olyan jól sikerült, hogy Conan Doyle még biztosabb lett a dolgában. Egyszerűen nem hitte el, hogy Houdini egy közönséges bűvészmutatványt adott elő, mert meg volt győződve róla, hogy a szabadulóművész valójában misztikus varázsképességek birtokosa.

A kapcsolatuk elmérgesedett, és teljesen megszakadt. Houdini 1926-ban meghalt, mert egy elhanyagolt vakbélgyulladással nem tudott megbirkózni a szervezete. A spiritiszták, asztaltáncoltatók, önjelölt varázslók világát persze nem sikerült megingatnia. Ma, majdnem száz évvel később, valóságos reneszánszukat élik a hasonló szeánszok, és gyanítható, hogy semmivel sincsenek kevesebben azok, akik hisznek is bennük.

A cikk a Képmás magazin 2017. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Sok tanító társamhoz hasonlóan negyedikeseim vannak, akiket négy éve ugyanekkor kaptam ajándékba szüleik bizalmával. Négy év alatt aprócska ovisból központi felvételit író, nálam magasabbra nőtt, akár a fél világot bejárt okos kiskamasz gyermek lett belőlük. Nem egyszerű ismét a legkisebbekre hangolódni. Előre is köszönöm a türelmet!

A nagy találkozóra készülve újraolvastam négy évvel ezelőtti jegyzeteimet: az anyuk és apuk akkori kérdéseit, megjegyzéseimet írogattam fel. Ezekből válogatok, hátha segítek néhány gondolattal a kaland előtt állónak.

Ide mindenkivel!

Igazából nemcsak egy gyermek jön elsőbe, hanem egy egész család. Főleg akkor, ha az első iskolás a családban. A kisgyermeket elhozzák majd, tanulás után hazaviszik, foglalkoznak vele, szeretik. Az iskolában várom, és a többi tanító is, aki segíti őt. Olyan ez, mint az a kis fémháromszög énekórán: ideális esetben mindenki mindenkivel kapcsolatban lesz, és csudaszépen csilingelünk együtt.

Gyermek + család + tanító néni az iskolával = remek iskolakezdés!

Tisztelet és bizalom

Ha egyszer valaki engem választ kisgyermeke tanító nénijének, jogos elvárás a részemről, hogy megbízzon bennem. Ezért öröm, ha személyesen, az üzenőfüzetben, elektronikus naplóban vagy más, közösen kiválasztott módon úgy tartjuk a kapcsolatot, hogy megadjuk egymásnak a tisztelettel teljes bizalmat. Tehát tisztelet és bizalom!

A gyermek a közösség része

Amikor a gyerekek óvodába, majd iskolába mennek, egy csoport vagy osztály részévé válnak. Ez alkalmazkodást kíván. Az iskolában minden gyermek más, mint otthon. Ez teljesen természetes, hiszen mi, felnőttek sem viselkedünk úgy a munkahelyünkön, mint lakásunk falai közt. Tessék csak elképzelni! (Aki nevet, tud valamit…)

Az eddig megszerzett tudomány

Sok ovis ismerkedik már a betűkkel, számokkal. Ez nem baj. A kisgyermeket rengeteg dolog érdekli, a macskák, a felhők, autók, miért maradnának ki a betűk? Nem kell aggódni, nem fog unatkozni az iskolában. Az iskola előtti ismerkedés a betűkkel addig egészséges, amíg valaki erőltetni nem kezdi, mert akkor vége a varázsnak. Nincs szomorúbb, mint egy betűk ellen beoltott gyermek.

Az is megnehezíti a kapcsolatomat egy kisgyermekkel, ha valaki velem vagy az iskolával ijesztgeti.

„Na ott nem ugrálhatsz, édes fiam, majd a tanító néni megnevel!” Nem, nem nevelem meg, főleg nem pálcával és kukoricával a sarokban.

Írjak vagy rajzoljak? Esetleg mást is lehet?

Az írás megtanítása és elsajátítása művészet, sok gyakorlást igényel. Nem válik nyűggé és szenvedéssé, ha edzésben tartjuk az apró kezeket. Az óvó nénik remek ötleteket adnak erre a zoknitekeréstől a kirakózáson át a festegetésig. Feladatlapokból csak keveset adnék. Érdemes kihasználni ezt az ajándék félévet az iskoláig!

A mindenféle kütyük, tabletek használatáról tengernyi a szakirodalom. Mint őszülő és kissé régimódi tanító néni csak annyit mondanék: keveset és igényesen!

Anyu és apu nem írt rondán, nem rajzolt pálcikaemberkéket, és nem utálta a matekot!

Nem kell a gyermeknek azt füllenteni, hogy a szülei tökéletesek voltak! De ha kezdetben nehezen mennek majd azok a fecskefarkak és hullámvonalak, ne is mentsük őt fel, hogy „apu is rondán írt, és lám, mégis felnőtt”! Biztatni kell a jövő mérnökét! A kezdeti lelkesítés megalapozza a képességeknek megfelelő igényes munkát. A kulcsszó: játékosan!

Jelszó: Jó reggelt!

Iskolába jövet nincs jobb reggeli indítás, mint egy szép köszönés. Ha valaki túlságosan álmos, vagy más okból nem köszön, mindig megkérdezem a bejárati ajtónál: Mi a jelszó? Néhány nap után mindenki tudja. Hazafelé pedig egy kedves elbúcsúzás szépen zárja a napot.

A köszönés kincs! Nagyon jó, ha úgy jön egy kisgyermek az iskolába, hogy birtokában van ennek a kincsnek.

Kérdezni és dicsérni jó!

Nem vagyok elsős (majd leszek…), mégis jólesik, ha munkám során vagy a tanítás végén megkérdezik: Sütött-e a nap? Voltatok-e levegőn? Történt valami érdekes, valami vidám dolog?

Sok elsős egy virág, öntözni kell, hogy kinyíljon. Öntözzük, kérdezzük!

Keressük az alkalmat, hogy megdicsérhessük! Ennek legyen azért indoka, úgy értékesebb. Beszélgessünk! BESZÉLGESSÜNK!

Napirend, következetesség – ez a legnehezebb!

A jó és kiegyensúlyozott tanulás titka a kipihent gyermek. Sokkal könnyebb velük jó légkört kialakítanom az osztályban. Muszáj megoldani, hogy időben menjen aludni, fontos az ágyban fekvő kisgyermeknek olvasott mese és a nyugodt körülményű alvás. Fontos, hogy másnap az ember csemetéje időben érjen iskolába, hogy ott még tudjon csevegni egy jót, pakolászni, mosdózni. Induljon jól a napunk!

Volt egy pulóverem…

Nem árt, ha egy elsős felismeri a saját holmiját. Már a második tanítási napon rendezhetnénk ruhavásárt, ha nem lennének megjelölve a kabátkák, pólók (főleg az egyenpólók, sok helyen ilyen kell testnevelésre). Az ugyanabban a sportboltban vásárolt szandálok felismerése teljesen lehetetlen, ha nincs benne jel és monogram az esetleg hat körte és négy házikó jelű lábbeli miatt. Ugyanez igaz a tolltartókra, uzsidobozokra is.

Masni vagy nyuszifül?

Mindegy, fő, hogy a kisgyermek be tudja kötni a cipőjét. Akinek ez még nem megy, átmenetileg praktikus a tépőzáras cipő, de az a csomózás bizony másutt is szükséges, a varázsmozdulatot gyakorolni kell. Mi is a jelszó megint? Csak játékosan!

Mindent csak játékosan, nem komolytalanul, úgy, hogy a második héttől egy gyors puszi után szinte repüljön az iskolába, mert az jó hely!

Utolsó tanács: Érdemes bátran kérdezni, nincs rossz kérdés.

Jó készülődést!  

Gabi néni  

Az elmúlt hónapokban több lehangolt, lógó orrú 30-as története tárult elém. Egy férfi kollegámat például azért vágta padlóra a kerek szám, mert idén nyárra volt kitűzve az esküvője, amelyet a menyasszony lefújt. Szertefoszlott álom… nyilván nem így képzelte az évtized indulását. A nők pedig attól szenvednek, hogy túl sok a társadalmi elvárás: legyen több diploma, de közben legyen munkahelyen eltöltött tapasztalat is, emellett férjhez is kéne gyorsan menni, mert kifutunk az időből. Ebben a rengetegben helytállni embert próbáló feladat, és bizony okot adhat egy nagy adag szorongásra.

„Ne menj még férjhez!” kontra „Mikor lesz már esküvő?”

A 20-as éveimben azt tapasztaltam, hogy a nálam idősebbek igyekeztek ellátni bölcs tanácsokkal. Egyes családtagok intelme szerint ezek az évek arra valók, hogy tanulj minél többet, építs karriert, utazz minél többet; és 30 előtt meg ne házasodj, mert onnantól az előbbieket bukhatod… Én meg rettenetesen utáltam ezeket az életbölcsességeket – annak ellenére, hogy pontosan így alakult az évtizedem –, szerintem ugyanis mindenkinél egyéni, hogy körbe akarja-e utazni a világot. Egyéni az is, hogy akar-e hivatást, karriert, vagy fiatal anyuka szeretne lenni és családot alapítani, hisz nem fűt mindenkit a karriervágy.

Nincs általános életmódrecept.

A másik oldalon drága nagymamám vitte a prímet, aki nagyon szomorú volt, hogy még mindig nem készülhetünk esküvőre. Később szerepét átvette az unokaöcsém, aki a hétévesek ösztönösségével szegezte nekem a kérdést: „Te egyedül élsz, dolgozol és felnőtt vagy. Miért nincs még férjed?”. A családi-baráti környezete, amelyben felnőtt, szerencsésen azt az ideális példát mutatta neki, hogy egy felnőtt emberhez tartozik egy társ is. Én pedig kakukktojás voltam neki.

Úgy voltam mindkét irányú okos tanácsokkal és sugallatokkal, hogy nekem igenis van még pár évem, amíg ráérek rosszul érezni magam. Egyáltalán, miért kéne valaha is rosszul érezni magam?

Harmincas bölcsesség

20 évesen nagyon felnőttnek láttam a 30 éveseket. Aztán hipp-hopp, idén eljött az a májusi nap is, amelyet a Bika jegy szülötteként két lábbal a földön, türelmesen és szívósan fogadtam. Szimbolikusan lezárult egy korszak, elindult egy új, és ezzel szétáradó boldogsághormon öntötte el a testem, amelynek ereje és lendülete azóta is kitart. Mint amikor az ember túl van egy félmaratonon, én is túl vagyok egy szakaszon. Végre elhagyhatom a 20-ast, és 30-as vagyok! Magam mögött hagyom a sok nyüglődést, az önbizalomhiányt, a szerelmi csalódások indokolatlanul hosszú, éveken át tartó feldolgozását, a „homokba dugom a fejem”-mentalitást, a konfrontáció kerülését és a félelmet az ismeretlentől.

Felnőtt lettem. Nem 18 évesen, amikor még az érettségin sem voltam túl, nem 21 évesen, amikor épp Londonban éltem, és már az angolszász országokban is legálisan koccinthattam alkoholos itallal. Most.

Egy nálam tíz évvel idősebb barátnőm mondta nekem pár éve, hogy ő a párkapcsolataiban a 20-as éveit végigszenvedte, a 30-assal kezdődött a boldogság szakasza. Három évtized után önismeretet szerzünk, ekkorra érik nővé a nő. Elkezdünk bölcsülni. Azt a tapasztalatot, amit ezalatt magunkba szívtunk, nem veheti el senki. Nem vágyom vissza a múltba, nem siettetem az időt, inkább élvezem a jelent, okosabban és tudatosabban élem a mindennapokat, de minden korábbi életállapotomnál lazábban.

A 30-as már nem egyetemista, már nem pályakezdő, már nem fél az első randitól, már nem akar mindenhol jelen lenni, csak hogy valamiről le ne maradjon, már nem veszi fel azt a soha sem volt kényelmes tűsarkút, fát lehet vági a hátán, tökéletesedik az orra, hiszen már messziről kiszagolja, ha valaki csalfa.

Vannak persze és lesznek is még kudarcok, mélypontok, botlások, de már jóval hamarabb felismeri és könnyebben tudja kezelni is a helyzeteket. Tudja, hogy kijön belőle, mert kijött akkor is, amikor elhagyta az első igazán nagy szerelme, kijött, amikor munkahelyet kényszerült váltani, amikor kártyavárként omlott össze a motivációja. Ismeri, milyen a gyász és az elengedés, milyen a hirtelen jött változás, milyen, amikor átveri a lakásfelújító brigád, milyen, amikor nincs egy fillérje sem, és szégyenkezve kell kölcsönkérnie – vagy tudja már, milyen egy életre elkötelezni magát valaki mellett és gyermeket vállalni. A 30-as nő önazonos.

Kiapadhatatlan motivációs forrás

Mindenkinek hiányozhat a fenti felsorolásból valami, ami eddig még nem jött össze. Valljuk be, mindannyiunknak van ilyen, minden egyszerre nem sikerülhet. Így sincs ok a szomorkodásra! Az élet már nem zöldfülű szárnypróbálgatás, hanem tudatos célok mentén haladás, fejlődés.

Tudjuk mi az, amiből egyáltalán nem kérünk az új évtizedben, s mi az, amire igazán vágyunk, amit még el szeretnénk érni.

Még mindig van számos gyengeségem, amin csiszolni kell: okosabban kell beosztani az időt, kiiktatni a halogatást (és ezzel párhuzamosan a saját magamnak okozott lelkiismeret-furdalást), több futás egy héten, több karitatív és önkéntes munka, kevesebb szeméttermelés. Hurrá, van motiváció az új évtizedre is! Minden rossz azért történik, hogy figyelmeztessen minket, felnyissa a szemünket, erősödjünk, s ha túl vagyunk a kihíváson, jöhet a jobb szakasz. Sosem vagyunk készen, élethosszig tanulunk és fejlődünk, mindig új helyzetekkel találjuk szembe magunkat. Milyen jó, hogy van, amit már ismerünk, és milyen jó, hogy van, ami még előttünk áll.

Az élet nem tud sosem unalmas lenni!

Mindehhez kell egy nagy csomag hit is. Ha hiszünk magunkban, másokban, ügyekben, a Gondviselésben, akkor tudjuk, hogy eddig is és ezután is minden úgy alakul, ahogy lennie kell, és előbb-utóbb minden, még ha nehézségek árán is, de rendben lesz.

Mary Poppins bezzeg ha séta közben kirakatot látott, önmaga tükörképét bámulta elégedetten. Pedig Mary, a leírások alapján, nem volt éppen szívdöglesztő szépség, a saját rendszerében viszont, láthatóan, tökéletes.

A Harry Potter-univerzum egyik mágikus tárgya Edevis tükre. Ebben a tükörben úgy látod magad, ahogy a szíved legmélyebb vágya szerint látszol. Csak a tökéletesen boldog ember az, aki aktuális önmagát látja a tükörben. Ezzel a tárggyal csak az a baj, hogy könnyen fogva tartja a használóját. Nem hogy fogadalmakat nem tesz, listákat nem ír, de többé nem tesz semmit sem, csak elmerül a látványban. Hétköznapi nyelven ez az állapot a krónikus álmodozás.

Egy röpke pillanatra azért mégis szívesen néznék Edevis tükrébe, hogy megtudjam, mi van valójában a szívem mélyén. (Vagy mégsem?) Rettentő kíváncsi vagyok milyen távolságra van a felettes énemtől.

A blogokon, vlogokon megjelenő januári listák tételei javarészt nem ennyire személyesek, hanem általános jóságok. Csupa norma, csupa lelkiismeret, minden, amiről tudjuk, hogy „kéne”. Egyúttal a hibáink beismerése: sportolni fogunk, egészségesen étkezni, óvjuk a környezetet, és pénzügyileg tudatosabbak leszünk. Többet törődünk a szeretteinkkel, és tanulunk valami újat. Csupa szuper dolog. Csak amikor megpróbáltam megírni a saját listáimat, akkor szembesültem vele, milyen pokoli nehéz ezt őszintén megtenni, és ezzel szemben milyen kényelmesek ezek az „instant listák”. Egy üres edényt könnyen teledobálok pozitív kavicsokkal. Nem tehetek róla, itt eszembe jutott Lehmann úr kocsmafilozófiája Sven Regner kultikus Berlin-regényéből:

 

Tetszetős filozófia ez mindaddig, amíg nem használjuk fel arra, hogy egyszerűen csak elkerüljük a kellemetlen kérdéseket. Ha ehhez mindennap kábítjuk magunkat valamivel – mint a regénybeli Lehmann úr piával – könyvvel, zenével, álmodozással, akkor megint csak gyanús, hogy valahol csalunk.

Végül mégis megtaláltam a nekem való évkezdő motivációt. Böjte Csaba nem egy listát adott közre, hanem egy szempontot adott a megújuláshoz. A hegyekben csörgedező, játszó patakot figyelve az ember testét alkotó víz jutott eszébe, hogy milyen jó lenne, ha ilyen lelkesen és feltartóztathatatlanul engednénk áradni magunkban az életerőt.

És ez a belső patak, ha szabad folyást kap, ha nem béklyózzák meg a félelmeink, a lustaságaink, akkor tudja, merre menjen, megtalálja a medrét és eléri a tengert. Amikor Böjte Csabát hallgatom, olyan egyszerűnek tűnik: ne aggódj, csináld! Legyen bennünk élő víz, ne valami poshadt pocsolya. És akkor tényleg jöhetnek azok a részletek, amik mozgásban tartanak, ami nem cél, csak jó meder a pataknak: sportolni, egészségesen élni, óvni a környezetet… Jövő évi tervnek nekem ennyi elég is: ne aggódj, mozdulj, csináld!

De azért visszatekintő felsorolást tudok írni, ami szigorúan nem összegzés, csak kisebb-nagyobb kövek, amik 2019-ben változtattak a folyásirányon:

2019-ben először…

…mentem edzőterembe, majd pedig jártam rendszeresen edzőterembe, ráadásul rögtön egy gigantikus, dizájnos fajtába, és tetszett! A feszélyezettség egy alkalom után elmúlt, a hatás pedig nem maradt el.

…iratkoztam fel egy YouTube-csatornára.

2019-ben újra…

…hallottam élőben szimfonikus nagyzenekari hangversenyt, és megint ledöbbentem ezen az emberi csúcsteljesítményen. Mindenkinek ajánlom, zenei ízléstől függetlenül.

…hallottam Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét, ezúttal Antje Weithaas és a Concerto Budapest előadásában. Ez megint olyan katarzis volt, ami az utolsó sejtig átvilágítja az embert. Az ajánlás ugyanaz: mindenkinek, mindentől függetlenül. Épp olyan univerzális, mint a természeti szépség.

…voltam vívóversenyen. Sajnos csak nézőként. Ez az a sport, amit élőben, közelről, sokkal jobban lehet érteni, mint a tévében. Ráadásul ebben mi, magyarok nagyon jók vagyunk. Menjetek vívóversenyre, ha tehetitek!

2019 legerősebb hatása…

…Kapolcson a klímaváltozással kapcsolatos előadások, beszélgetések. Szinte nincs olyan nap, hogy valamilyen döntésemben meg ne jelenne ez a szempont. Emellett kigondoltam a saját, aktuális válaszomat a klímaszorongásra!

2019 legmegrázóbb hatása…

…több, hozzám közeli és ismerős család felbomlása. Eddig sem éltem bekötött szemmel, de igazán ilyen közelről látszik, milyen mély és szerteágazó hatása van annak, ha egy házaspár szakít egymással. Iszonyú mély sebet ejt az egész család, a rokonság, a barátok és a társadalom szövetén.

2019 legfelemelőbb hatása…

…a fiam elsőáldozása. Maga az esemény csak néhány óra, de nagyon sok jó folyamat ért be azon a napon. Aznap mindenki ragyogott.

2019 legvidámabb hatása…

…az elmerülés a társasjátékok világában. Én pár éve még azt mondtam, hogy nem szeretek társasozni, mert unom, mert nem motivál, hogy szerezzek három hotelt vagy öt bárányt. Egyedül az activity-vonulat tudott magával ragadni. Ebből az állásból pár éve már kimozdultam, de igazán idén szaladt el velem a ló. Soha még ennyit és ennyiféle játékkal nem játszottunk, mint idén, és (majdnem) az egész családot sikerült játékosítani. Az említett első csatorna is, amire feliratkoztam, egy társasjátékos vlog.

2019 legfontosabb tárgyai:

- Az élelmiszerboltokban megjelenő sajátmárkás kis tüll anyagú zsákok, amikben a zöldséget, gyümölcsöt és péksüteményt lehet megvenni. Juhé, többé nem kényszerülök egyszerhasználatos kis nejlonzacskókat tépkedni! Tudom, hogy eddig is lehetett venni öko-bio boltokban, meg varrhattam volna magamnak, de ez az, ami könnyen, olcsón hozzáférhető mindenkinek.

- A dohányzóasztalunk. Egy jó méretű asztal, jó helyen, megváltoztatja az életet. Ebben az esetben tényleg a méret a lényeg. Ha nem jó a magasság, nem ültök le köré (a mienk 40 cm, mert szeretünk a földön, párnákon ülni), ha túl nagy, kitölti a szobát, ha túl kicsi, nem lehet társasjátékozni…

Hajrá, 2020!