Lackfi János: Bevállalás – Fruzsi története

Amit veszthettem, már elvesztettem, és most már folyamatos nyerésben vagyok. Nyerek mosolyokat, öleléseket, önkéntes munkatársakat, magánszponzorokat, akik összeadják a fizetésemet. Olyasmiket nyerek, amik nincsenek, amik csodák.

Úgyhogy reszkessetek, pofozógépek és sorozat-alázók, akárhová bújtok, megtalállak titeket! Nem is bújtok el, szem előtt vagytok, otthonokban, iskolákban.

Nem is tehettek arról, amit csináltok, de ettől még nem helyes. Sebek tátonganak bennetek, elkaptátok a pofozóvírust, az alázóvírust, és most továbbadjátok, kényszeresen, önkéntelenül. De jövök már a gyógyszerrel, ami legalább tüneti megoldást eredményez. Antiagresszin, beveszed, és nem másokon töltöd ki a dühödet, hanem építeni kezdesz. Ugyanazzal az erővel, ugyanazzal a dühvel. Tudom, mert nekem is van, bennem is dolgozik. Ezért akarok segíteni.

Mert valójában a világban lekevert összes pofont az apám kente le nekem. Vajon hányat? Ötszázat? Ezret? Több ezret? Nem emlékszem rá. Egyetlen egyre sem. Mert így védekezik a tudatom. Mit tehet szegényke, radíroz. Egy hatalmas radírral mászkál a traumáim nyomában, és törölget, törölget, mint egy konyhalány. A húgomat kell megkérdezni, ő könyveli a családban az efféléket, én meg csak bámulok rá bús bociszemekkel, tudom, igazat mond, ha nem emlékszem is. Tényleg ez történt? Ne már! És hol voltam én akkor? Elhalt az agyam? Szabadságra ment?

Ez a titkos energiám, ezért nem kell benzint vennem, csak nyomom a gázt ezerrel. Segíteni akartam mindig is, magamon is, amikor bántalmazott nőkkel beszélgettem a segélyvonalon keresztül. Egyikükkel különösen jóban lettem, lelki ikertestvérem, bár talán nem is sejti. Mindenesetre könnyen járhattam volna úgy, mint ő, ha nem Pesten születek, hanem egy eldugott, Isten háta mögötti kis faluban, pont ilyen nehéz családba, mint az enyém. Mint az övé.

Ugyanúgy bántalmazó kapcsolatba menekült otthonról, mint én, ugyanúgy rátehénkedett a testére, a lelkére egy idősebb férfi, afféle család barátja, mint ahogy velem történt. És ugyanúgy kussolt, nem reagált, elfordult szemérmesen a családja, mint az enyém, pedig csak a vak nem látta, mi folyik valójában.

Nem volt erejük, elengedtek, hagytak. Őt is elengedték, hagyták. Született egy kicsi lánya, akit egyedül nevel, nekem is születhetett volna ennyi erővel. Az ő lánya az én felnőtt énem, pont egyidőben eszméltek magukra.

Kép

Kép: Freepik

A közöny, ahogy kieszi az arcokat, ahogy kiporlasztja a panel betonját, ahogy zizeg a villanyórában átható percegéssel. A szomszédok vattázott közönye, ahogy nem csöngetnek be, mikor balhé van, ahogy nem szólnak semmiért, köszönnek, elfordítják a fejüket. Törődjön mindenki a maga dolgával. Minek ártsa bele magát a máséba? Senki se segíthet másnak, senki se élheti le a szomszéd életét, még sokszor a sajátjában sem tud rendet vágni, hát akkor?

A tanárok látták, hogy nem stimmel valami ezzel a lánnyal, velem. Tele van dicsérőkkel és tele van rovókkal, vitatkozik az osztályfőnökével, hogy szerinte nem így kell tanítani, folyton hiányzik, fáj a hasa, na de mit kezdjenek ők ezzel, nem lehetnek mindenkinek a dadája, a mamája, a szőranyukája, őket nem ezért fizetik. Na meg az a fizetés, arról aztán lehetne regélni! És akkor még szapulja őket a nép, hogy nem dolgoznak a nyáron, nevetséges!

A közöny, ahogy felhalmozódik, mint anyám cuccai, amiket gyűjtöget, kabátok, palackok, zseblámpák, szemüvegek, könyvek, prospektusok, cipők, flakonok, elromlott kisgépek, dísztárgyak, edények, dobozok, ösvények vezetnek közöttük, azokon lehet járni. Csoda, hogy mindkét húgom az önkéntes minimalizmusra esküszik? Az ő gyerekeik ne járjanak térdig a műanyag vackokban, ha az egész világ megbolondult is! Anyám a maga sajátos módján destruál, hozza vicik-vacak gagyiságait a kicsiknek, de nem ajándékba, hanem kölcsönbe, azok még az övéi, bármikor visszakérhetők, nem kidobhatók. Anyám lízingelteti a cuccait gyerekes gyerekeinél, nem rossz!
Azt hittem, ez így normális, ahogy nálunk ment otthon, de nem, ez nem normális, a többieken hamar észleltem, csúfoltak, bunkó Benkő, egy nem túl illatos, nem túl barátkozó lány, persze, hogy kiközösítik, naná, hogy kiközösítik, a legnagyobb örömmel közösítik ki, mindenkinek kell céltábla, mindenkinek vannak Darts-nyilai, mi mást kezdjen velük. Az élő célpontnál nincs vonzóbb, az élő célpont friss, ropogós, pótolhatatlan.

Ma már tudom, hogy a szüleink alighanem nagyon szerettek, így szerettek ők, így tudtak, így lehetett. Na de mit kezdjek ezzel? Rendezni próbálni a kapcsolatokat... Apámmal józan periódusaiban lehet átbeszélni ezt-azt, de színez mániákusan, gyönyörű gyerekkora volt, gyönyörű gyerekkorunk, az a sok megható emlék, az a sok öröm és boldogság, édes Istenkém! Anyámmal nem lehetett beszélni a gyerekkoromról, úgy csinál, mintha mi sem történt volna. Megmakacsoltam magam, nem akarom látni, amíg nem hajlandó megbeszélni a gyerekkorunkat. Évekig nem találkoztunk, távolodtak a partok.

Forradalmár voltam állandóan, mindig nulláról akartam indulni, mindig ott, ahol a legsötétebb a helyzet, ahol a legkétségbeesettebbek az emberek.

Kicsi zsákfalu cigányokkal Erdély zord közepén? Leverem a sátram a határban, és összes kompetenciámmal, összes módszeremmel, az összes elméleti és gyakorlati háttérrel nekivágok. Csak egy ember álljon szóba velem, és ővele is csak egy ember, összekapaszkodunk, mint a molekularácsok, építkezünk a végtelenbe és tovább. Aztán lehűtenek szépen, nem lehet mindenütt robbantani, egy emberélet is kevés hozzá, gondolkodni kell, mérlegelni, tervezni, csak utána belevágni. Fortyogok.

Nem tudok kompromisszumokat kötni. Nem is akarok. Okosan leboltolni az életet? Ahhoz túl rövid! Kiléptem, ha azt láttam, kevés az energia, fásult nevelők taszigálnak ide-oda fejenként egy tucat kölköt, semmi energiájuk kezdeni bármit az agresszivitással, a közönnyel, a nihillel, a fájdalommal, a sebekkel. Kiléptem, ha pályázatfüggésből állt az élet, mindenki úgy várta az eredményhirdetést, mint a Messiást, és ha egyszer nem nyertek, hatalmas robajjal összeomlott a világegyetem. Kiléptem, ha zakatoltak a mindennapok, ásított a közöny, az ötleteket nem díjazták, a motiváltság furán hatott, ha csinálni kellett, menni csak tovább, erőltetett menetben. El vagyok szállva, lehet, de nem ezt akartam. Lelkem nem ily honos?

Kép

Kép: Unsplash

Két barátommal álltunk össze világmegváltani. Végtelenül hálás vagyok, hogy sem otthon, sem a két sulimban nem volt téma a cigánykérdés, világos, hogy velük akarok dolgozni, köztük és értük, nincs nélkülük ország, nincs csakvelünk-ország, nincs veleteknem-ország, ez agyrém, csak együtt van bármi. Egyszer csak megálltunk Perén, ez itt a világ széle, ez itt a világ közepe, minden pont a világ közepe! Miért ne itt lenne a világ közepe? Mondta a legkisebb fiú, és földbe ütötte a botját, az meg kivirágzott, és égig érő fa lett belőle, levelestül-ágastul. Rengeteg felmérés, elmélet, statisztika van, pontosan látható, hogyan kell felzárkóztatni. Most már nem elmélkedni kell, hanem cselekedni! Most már nem fejezem be a PhD-mat, túl vagyok a szórakosgatáson, a szórakozgatáson, éles bevetés, puskaporszag, vérszagra gyűlök, mint az éji vad!

Minimál-költségvetésből akartam működni, mert a pénzfüggés a legmérgezőbb dolog, lassan eszi meg az idegeket, addiktív, aggodalmaskodóvá válsz tőle, én meg szárnyalni akartam, küzdeni oroszlánként nap nap után.

Csodák csodája, lettek önkénteseink, akik megtették hétvégenként a kétszázhúsz kilométert Budapestig, fizették a benzinjüket, és kupálgatták a sulisokat, hogy versenyképesek lehessenek, hogy öntudatuk legyen, hogy küzdeni akarjanak, hogy birtokon belül érezhessék magukat, és legyen esélyük a jövőre. Mert máskülönben Észak-Magyarországon irgalmatlan pénzeket költenek el, minden sarkon áll egy-egy tábla milliárdos beruházásról, és mégsem mozdul egy centit sem a valóság.

Meg kellett győzni a helyieket is, folyamatosan kommunikálni, újratervezni, oké, ha nélkülöznek, segíteni kell, tanszerakcióval, karácsonyi ajándékcsomaggal, együtt csinálni ezt is, együtt masírozni széllel szemben. Negyven ovis gyerekhez járunk ki házhoz, felkészítjük őket a sulira, és igen, elvárjuk, hogy beengedjenek, támogassák a gyerkőcöket a tanulásban, két vége van a botnak, vagy közösen, vagy sehogy. Hatvan sulis jön össze a környékből, közben Hernádszentandrás lett a helyszín, nem túl szépre sikerült a válás Perétől, de a kölköket nem hagytuk cserben, csak most utaznak három percet a szomszédba, itt vannak velünk.

Következetesek akarunk lenni és átláthatóak, mint egy medúza, itt mindenkinek ugyanolyan joga van mindenhez, megosztjuk a jót, a rosszat.

Amikor díjat kaptunk az InDaHouse-szal, felmentünk a dombra örömködni, minden kissrác kézbe foghatta, fotózkodhatott vele, az ő díjuk is. Meg az önkénteseké, akik jönnek, jönnek, segítenek, a tapasztaltabbakra ott lehet hagyni a csoportokat, a fejlesztést. És már majdnem teljesen felépült a saját házunk, ahol a sok cuccot tarthatjuk meg a foglalkozásokat, saját kis otthon, csak nekünk, önkéntes építkezés volt, mindenkinek ott a keze nyoma a téglákon, ha bevakolták, akkor is tudjuk pontosan.

Ráadásul megválasztottak önkormányzati képviselőnek, lesz beleszólásom a falu ügyeibe, kilencvenkét ember adta rám a voksát, hisznek bennem és hiszek bennük. És nem csak kósza ördögszekereket kergetünk a mezőn, nem légvárakat építünk, hanem folyamatos újratárgyalásban vagyunk, bárki bármit elmondhat nekem, bárkinek bármit el merek mondani. Ilyen viszonyban vagyunk, ilyen egy viszony ez, bármilyen gejlül hangzik is, bárhány cég visszaél is ezzel, mi itten kérem szeretjük egymást, szeretés van éjjel-nappal, még amikor nehéz is. És a középiskolás meg továbbtanuló pár gyerekünknek szorítunk, segítünk, és ha elcsüggednek, hagyjuk őket kiszállni a buliból, és ha mégis folyatnák, ujjongunk, és újrakezdjük, ez ringlispíl, ez sosem áll meg, mert egymáshoz tartozunk, és ha valaki lejtmenetbe kerül, akkor egyszerűen rám borul, és öleljük egymást, és én bevállalom, amíg csak van vállam.

(Benkő Fruzsina története)