Neked elmesélem – Az egekben éltem

Fekete-fehér film volt, mégis nemcsak a színeket láttam, hanem a jövőmet is. Egészen kicsi fiú voltam, és éppen a nappaliban szaladgáltam, amikor megláttam valamit, ami nagy hatással volt rám, valósággal csendbe „fojtott”. Magával ragadott az a látvány a kis négyzet alakú tévénkben: Jacques-Yves Cousteau egyik természetfilmje. Bámultam és csodálattal néztem, ahogy egyre mélyebbre, egyre megviseltebb roncsok közé merülnek a búvárok, egy olyan világba, ami távol áll a felszíntől, mindattól, amit látunk. Létezik a láthatatlan? Vagy mindez igenis látható? Én látni szeretném!

Elhatároztam, búvár leszek, delfinek, bálnák és cápák között fogok élni. Ha Jacques a természetnek, a tenger titokzatos és vad világának szentelhette az életét, én miért ne? (nevet)

Innentől kezdve bújtam a természetleírásokat és Dékány András tengerész témájú könyveit. Ma is emlékszem a hajósra, aki Horvátországból elindulva bejárja a világ tengereit. Már nemcsak búvár, hanem kutató és nagy természetjáró szerettem volna lenni. Így visszagondolva látszik, hogy gyerekként mennyire nem szabnak határt a gondolataink, a félelmeink… (mosolyog)

Nyolcéves voltam, amikor először láttam tengert. Fel voltam készülve! Búvármaszkkal, pipával és uszonnyal vetettem bele magam a vágyott világba. Egész nap a víz alatt voltam. Enni is elfelejtettem. Anyukáméknak szinte ki kellett „könyörögniük” a vízből. (nevet) Ekkor volt a vallomás ideje, elmondtam, hogy tengerész leszek, de erről nagyon gyorsan lebeszéltek. Azért én később, amikor már senkinek nem volt beleszólása, megvalósítottam a gyerekkori álmom, megtanultam búvárkodni. (nevet)

Általános iskola nyolcadik osztályában aztán eljött a nagy kérdés: hova tovább? Nem tudtam a választ. A felmenőim nyomdászok voltak, de én nem szerettem volna követni a látott utat. Bár még nem volt kellő önismeretem, azt éreztem, hogy számomra ez túl statikus, monoton élet lenne. Édesanyám elvitt pályaválasztási tanácsadásra, hátha segít az útválasztásban. Kitöltöttem a szükséges teszteket, aminek az lett az eredménye, hogy közölték, az érettségi sok lesz nekem, nem vagyok elég okos és felkészült a szakközépiskolához, menjek el szakmunkásnak. Félreértés ne essék, nem a szakmunkás iskolával volt a gond, hanem a hozzáállással, azzal, hogy közlik: kevés vagy. Édesanyám megfogta a kezem, hátat fordított nekik, és hazafelé végignevette velem az utat, ő nem hitte el, és így én sem vettem komolyan az egészet. De utána nem tudtam mi lesz velem.

Édesanyám meghatározó személye az életemnek. Tőle éreztem azt a feltétel nélküli szeretetet, amiről sokat lehet olvasni, hallani, de kevesen tudjuk, hogy valóban létezik-e.

Lehet, hogy csak egy édesanya tud így szeretni. Én tőle kaptam meg ezt az érzést, ahogy a biztatást is. Ha hülyeséget csináltam, inkább szenvedett miattam, de sosem haragudott rám.

Kép

Drentye László

A nagyszüleim Csepelen éltek, ahol az egyik középiskolában autószerelő képzést indítottak. Jelentkeztem, a kocsik végül is érdekeltek. (nevet) Egy hatalmas udvar fogadott, ahol először láttam közelről repülőgépeket, alkatrészeket, szárnyakat, repülőgép-motorokat, hajtóműveket. Szóval ezek repítenek fel minket az egekbe, a felhők közé? Ugyanaz az izgalom és ámulat kerített hatalmába, mint kisfiúként a búvárok rejtélyes világánál. Végül a repülőgépszerelő képzésre felvételiztem. Ez távol volt mindattól, amit elérhetőnek gondoltam. Megközelíthetetlennek, magasztosnak és a jövőnek tartottam a repülőgépeket. Nálunk a családban senki nem ült repülőn, nem is tudom, hogy vágytak-e rá. Nekem is mindössze annyi volt a viszonyom hozzájuk, hogy felnéztem az égre, és figyeltem őket, a nyomaikat, a csíkot, amit maguk után hagynak. Vajon merre mennek, kiket szállíthatnak? Pár óra, és egy másik országban lesznek az utasai. Fantáziáltam róluk, az útról, a repülőről, az utazásról.

1982 szeptemberében kezdtem a képzést, ahol volt egy tradíció: aki ide jár, az repülhet is! (mosolyog) A hónap első hétvégéjén éltem is a lehetőséggel. Kimentem a Budakeszi repülőtérre, Farkashegyre, ahol megtörtént életem első repülése. Egy Góbéra ültünk fel, ami egyike a Rubik Ernő által tervezett vitorlázó repülőgépeknek – ezzel vittek egy iskolakört. Végig vigyorogtam, sőt, majdnem hangosan nevettem. Szerintem az adrenalin kétféle hatást vált ki az emberből. Vannak a függők – amilyen én is vagyok –, akik arra vágynak, hogy minél több és több adrenalinban legyen részük, és vannak, akikből félelmet vált ki.

Elszakadni a földtől, elveszíteni a kontrollt és bízni a véletlenben, a gépben és magadban, felszabadító, lehengerlő és súlytalan érzés.

Nincs súlya az elvárásoknak, a kötelezettségeknek, a félelmeknek. Csak te vagy. Elengedni mindent, a legszabadabb érzés. Ezt nem ártana gyakorolnunk. (mosolyog) Később ezt az érzést még intenzívebben tapasztaltam meg ejtőernyőzés közben.

Repülőgépszerelő szakmunkás lettem. Először helikoptereket szereltem, 19 évesen pedig már a Budaörsi reptéren dolgoztam. Emlékszem egy visszatérő érzésre. Sokszor órákig szereltem, javítottam, közben olajos, koszos és izzadt lettem, mégis szinte megszerettem a gépeket. Valahányszor hallottam, hogy viszik el őket a hangárból, kifutottam és megvártam, amíg felszállnak, és elbúcsúztam tőlük. Ekkor tudatosult bennem, hogy a repülőgépszerelés nem a végső stádium.

Húszéves voltam, amikor először jártam Nyugaton. A nagybátyámhoz mentem ki, Hollandiába. A családom hazajött, én kint maradtam három hónapot. Mint repülőgépszerelő állást is kaptam volna Kanadában, de hazajöttem, így is tovább maradtam kint, mint az megengedett volt. Kirúgtak a munkahelyemről, és bevonták az útlevelem. Hazatérésem után másfél évig sorkatona lettem. Még le sem szereltem, amikor eldöntöttem, visszamegyek repülőgépszerelőnek. – De miért szerelőnek? Vannak jobb munkakörök is a reptéren belül! – hívta fel a figyelmem egy ismerősöm. – Igen? Mire gondolsz? – Például repülőtéri kiszolgálási felügyelő, ez azt jelenti, hogy amíg a repülőgép a földön van, te vagy a parancsnok. Én erről még sosem hallottam, de jelentkeztem. Tizenegy évig dolgoztam ebben a pozícióban.

És az esemény! 28 évesen apa lettem, világra jött a számomra legfontosabb emberi lény. A kislányom még baba volt, amikor először repült kisgéppel.

Azt is mondhatom, hogy repülőgépekben nőtt fel. Jó ez túlzás, de az biztos, hogy hozzászokott, annyira, hogyha elindultunk valahova repülővel, ő igen hamar elaludt, megnyugodott rajta. Akárcsak én.

Két munkanap, két szabadnap – ebben a beosztásban másodállást is vállaltam. Elkezdtem kereskedelmi pilótaként dolgozni. Az évek alatt több olyan emberrel is találkoztam, akik félnek a repüléstől, de én sosem értettem őket. Nekik és másoknak is szerettem volna átadni a repülés szeretetét, szóval elkezdtem oktatni. Hamar kiderült, hogy bárkit megtaníthatok repülni, de a szenvedélyt nehéz átadni.

Kép

Drentye László 

Az egyik legkedvesebb hely a számomra Ausztrália. Ide menekültem, amikor valami végérvényesen elromlott köztem és a lányom édesanyja között. Egyszerűen összepakoltam és jó messzire mentem, egészen Sydney-ig. Gyógyító hely, bár először az őrületbe kergetett az a nyugalom, ahogyan az ausztrálok élnek. Az akcentusok miatt ráadásul semmit sem értettem eleinte. A No worries mate! jellemző rájuk: nyugodj le, nem számít, odaérsz.

Ekkor jöttem rá, hogy milyen könnyedén barátkozom és illeszkedem be szinte bármilyen közegbe, hogy tudok úgy beszélgetni egy vadidegennel, mint egy testvérrel.

Elfogadó vagyok, nem ítélkezem, kíváncsian viszonyulok az emberekhez, és tudok hallgatni. Sok kérdés felmerült bennem utazásaim során. Például, hogy mit jelent az otthon. Szükségem van-e rá? Mi az enyém? Mit viszek magammal, ha útnak indulok? Jól élek? Megéri becsületesnek lenni? A válaszok sosem érkeztek hamar. Adni kell nekik időt, mint mindenre ahhoz, hogy jó legyen, hogy jó válaszokat kapj. Sokáig hittem, hogy nem kell az életemben egy központ, mert az csak kötöttség, ami korlátoz. Fiatalon úgy éreztem, bárhol otthon lehetek a világban, sőt, az egész bolygó az otthonom – de nem, ez nem igaz. Kell egy otthon, egy központ, ahova hazatérsz. Nekem legalábbis kellett.

Dolgoztam és éltem Irakban, Afrikában, Krétán, Athénban, Dubaiban, Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Bahreinben és négy évet Ausztráliában is. Az otthon számomra azt a helyet jelenti, ahol az életem során összegyűjtött és fontossá vált tárgyakat találom. Ezek nem értéktárgyak, hanem kedves emlékek, amikre jó ránézni. Lehet ez egy fából faragott kanál vagy akár egy képeslap is.

A nagy áttörés pedig nyolc évvel ezelőtt történt! Ekkor vezettem először utasszállító repülőgépet. A kisfiú, akit nem ajánlottak szakközépiskolába, légitársasági pilóta lett.

Szóval mégis csak létezik a láthatatlan – amit kissrácként megkérdőjeleztem. (nevet) Mielőtt eljutottam ide – hogy elégedett legyek –, számtalanszor szembesültem az érzéssel: nem kellek, nem vagyok elég, nem teljesítek. Nincs időm mindent elmesélni, talán egyszer leírom neked. Egyszer egy jó baráttal Afrikával kapcsolatban vállalkozást indítottunk, amikor onnan hazajöttem, de ez a terv a 2008-as nagy gazdasági világválság miatt bedőlt. Hirtelen se pénz, se célok. Voltam állás nélkül, nem egyszer, nem kétszer. Ezekben a helyzetekben értettem meg, nem mindegy, hogy valaki megsimogatja a fejed vagy lök rajtad egyet; hogy semmi sem az enyém, csak a tudás és a tapasztalat, ami bennem van, és hogy két dolog tud nagyon hiányozni: a lányom és a repülés.