„Legalább olyan fontos lenne a pedagóguspályát reklámozni, mint egy mosóport”

– A hírek szerint egyre kevesebben jelentkeznek pedagógusképzésre. Milyen változásokat von ez maga után? 

– Ennél kicsit árnyaltabb a kép. A 2013 után bevezetett pedagógus-életpályamodell több mint kétszeresére emelte a pedagógusképzésre jelentkezők számát. Főiskolánkra is több mint dupla annyian jelentkeztek, mint az elmúlt években. Sajnos azonban ez még így is kínzóan kevés, mivel a pedagógustársadalom közel fele ötven év fölötti. Nagyon sokukat nyugdíjasként visszafoglalkoztatják, de ez csak időlegesen segít a helyzeten. Valószínűleg sok egyéb átmeneti megoldásra is szükség lesz majd: az óvópedagógusok egy részét bizonyos mértékben helyettesítheti technikusi végzettséggel rendelkező óvodai nevelő, a tanítók pedig föltaníthatnak felső tagozatba. Az elmúlt években sokféle rövid ciklusú pedagógusképzést is bevezettek a tanárhiány enyhítésére. 

– Nemrég Tallinnban és Helsinkiben járt egy szakmai úton, amelynek keretében számos iskolába látogatott el. Mit tapasztalt? Mi az, amit érdemes az észtektől és a finnektől átvenni? 

– Észtországban sok szempontból ugyanolyan körülmények között oktatnak a pedagógusok, ami ellen a magyarországiak méltán berzenkednek: magas óraszám, kötött tanterv, nem túl sokféle tankönyv, ugyanolyan iskolák és iskolások vannak náluk is. 

Majdnem az egyetlen különbség a közgondolkodás: sokkal jobban számít, hogy a gyerekek tanuljanak, és jobban megbecsülik a pedagógusokat. 

Ez teljesen az ellentéte annak, mint amit Magyarországon a hivatalos megnyilvánulásokban és az utca emberétől hallunk, nálunk ez egy lesajnált pálya. 

Az észtekéhez hasonló a hozzáállás Helsinkiben is, aminek megtapasztalásához elég bemenni egy órára a városi könyvtárba: fontosnak érzik, hogy együtt képezzék magukat, fejlődjenek. Emellett Finnországban több pénz áll rendelkezésre az újítások megvalósítására, például a tanárok olykor tízfős csoportokat tanítanak, ami jelentős pedagógiai előnyt jelent. Ugyanazt csinálják, ugyanolyan munkafüzetből, mint itthon, de ennyi gyerekkel sokkal hatékonyabb, a diák is máshogy érzi magát, és a hatás is más. Továbbá, a különböző problémákkal küzdő gyerekekkel gyógypedagógiai asszisztens tud foglalkozni. 

– A finn oktatás inkluzív jellegéről is gyakran hallani: hogy a többséggel együtt tanul a bevándorló családból származó, az értelmileg sérült és a tanulási nehézséggel küzdő gyerek. 

– Ez nem egészen van így. Ha egy gyerek nem tud úgy haladni az órán, mint a többiek, mert nem érti a a befogadó ország nyelvét, vagy nem tudja, illetve nem akarja követni a tananyagot, mivel viselkedészavaros, akkor elviszik egy másik terembe, és ott külön foglalkoznak vele. Ez is egy fajtája az együtt tanulásnak, és számomra rokonszenves. Sokat segít a lemaradóknak, hogy utolérjék a társaikat – jó volna, ha ezt mi is meg tudnánk oldani. Egy osztályban a tanulási zavarok széles spektrumába tartozó gyerekek járhatnak, és akármilyen felkészült is a pedagógus, egyszerűen képtelenség és nem elvárható, hogy mindegyiküket különböző módon tanítsa. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy segítői legyenek. 

– Visszatérve a pedagógusok hazai helyzetére: mi vezetett ideáig, hogy ennyire csorbult a tekintélyük? 

– Ez nagyrészt az 1950-es évek történelmi fordulatával magyarázható, amikor értelmiséginek, és ezen belül tanárnak lenni nagyon gyanús és veszélyes dolognak számított. A rátermett, önálló, kreatív pedagógus veszélyforrást jelentett a Rákosi- és a Kádár-rendszerben. Ha előbbi nem is, de a Kádár-korszak erősen beitta magát a hétköznapjainkba és a gondolkodásunkba. 

– Mit lehetne tenni, hogy vonzóbbá váljon a fiatalok számára ez a pálya? 

– Az, hogy a szakma megítélése változzon, nagyon komoly, tudatos – bocsánat a szóért – propagandát igényel. Világossá kell tennünk egymás számára, hogy az egyik legfontosabb dolog a gyerekeink pedagógusainak az utánpótlása. 

Legalább olyan fontos a pedagóguspályáról tévéreklámot és óriásplakátot csinálni, mint egy mosóporról vagy bármi másról. 

De ki is megy pedagógusnak? Az, akinek tetszett, amit az iskolában látott. Vagyis, aki inkább ragaszkodik ehhez a rendszerhez. Mégis, amikor visszamegy, sok esetben arculcsapásként éri a negatív fogadtatás. Ez pedig kétségtelenül hamar kudarchoz és kiégéshez vezet, és nem teszi vonzóbbá a pedagóguspályát. Komoly újragondolásra volna szükség az oktatásban, mert anélkül, hogy tudnánk, mit akarunk, csak tesszük, amit megszoktunk. 

A pedagógusok soha nem voltak a felső tízezer tagjai, nem kerestek sok pénzt, de a szakma világos volt, világos pályaképpel, és igazából ez van most válságban. Ha az iskolákban szerényebb jövedelmű, de a hivatásukkal elégedett tanárok oktatnának, biztos, hogy a gyerekek is inkább szeretnének pedagógusok lenni. De az akármennyi fizetésemelés után is kiégett, tanácstalan, helyét kereső pedagógusokat látva, nem fogják ezt a pályát választani. 

– Gondolom azért is volna szükség új módszerekre, mivel a gyerekek is rengeteget változtak. 

– Nem annyira, mint amennyire szeretnénk ezzel magyarázni a jelenségeket: az ember agyműködése, érettsége, alapvető antropológiai tulajdonságai nem változtak meg. Nyilván az agyunk, a viselkedésünk adaptálódik kicsit a mobiltelefonozáshoz és sok mindenhez, ami változik körülöttünk, de alapvetően ugyanazok vagyunk, ugyanolyan képességekkel és vágyakkal, ugyanolyan ritmusban fejlődünk, mint ötezer évvel ezelőtt. Ami változott, az a munka világa: száz éve padokban ülő, feladatokat végrehajtó diákok versenyeztek öt osztályzatért, míg a felnőttek munkagépek mellett álltak, vagy irodákban ültek íróasztaloknál, egymással versenyeztek és feladatokat hajtottak végre. 

Ma inkább csapatban, projekteken dolgoznak, problémákat oldanak meg, komplex feladatokat végeznek, mert az egyszerűeket már gépek hajtják végre. Erre kellene felkészítenünk a gyerekeinket. 

– Ugyanakkor egyre több a figyelemzavaros, tanulási nehézséggel küzdő diák is, ez mivel magyarázható? 

– Orvosilag bizonyított, hogy a mobilozás és az online létezés tömegeknél okoz komoly károsodást. De rengeteg egyéb inger éri a gyerekeket, ami szellemi, pszichés torzulásokhoz vezet, például a környezetszennyezés is ide tartozik. Ugyanakkor a fenti problémákkal küzdők kétszáz évvel ezelőtt nem vettek részt oktatásban. Akkor még a világ társadalmának körülbelül húsz százaléka járt iskolába tizenöt éves koráig, most közel kilencven százaléka. Ez nagy különbség. És mi az iskolákban úgy viselkedünk, mintha ugyanannak a felső tízezernek tanítanánk. 

Egy ADHD-s vagy egy Miskolc melletti zsákfaluban, nehéz körülmények között élő kisgyereknek ugyanazt a teljesítményt kell nyújtania, mint azoknak, akik egy jól működő családból jönnek, esetleg magántanárok segítik őket. Úgyhogy első körben nem arról van szó, hogy egy-egy gyerekkel nem tudnak megküzdeni a pedagógusok, hanem hogy egy nagy szerkezeti változás történt, amelyre komolyan fel kell készíteni őket. Nálunk például minden hallgatónak romológiát kell tanulnia, hiszen itt vagyunk Északkelet-Magyarország kapujában, és a gyerekek tíz-húsz százaléka cigány származású. 

Kép

Fotó: Éder Vera

– Egy előadásában a mesterséges intelligencia hátrányaira hívta fel a figyelmet, amely azonban kezd megkerülhetetlenné válni az oktatásban is. Hogyan lehet segítője a pedagógusoknak? 

– Egyelőre megoszlanak róla a szakmai vélemények; én azok táborához tartozom, akik az arany középútban hisznek. A mesterséges intelligencia és a technológia egyfelől nagyon veszélyes, ahogyan egy vonat is, ha elé állunk, de amúgy nyugodtan közlekedünk vele. A mikrosütőtől a mesterséges intelligenciáig mindent lehet használni, ha értünk hozzá. Egyelőre nem állunk nyerésre ebben. Nemhogy a mesterséges intelligenciáról, de a mobilhasználatról sem tudnak eleget a szülők és a társadalom a gyerekek viszonylatában. 

Egyébként van, ahol már robot tanító néni is oktat, például Indiában. Azokban az országokban, döntően Fekete-Afrikában, ahol nincs elég tanár, a semmi helyett ez is megoldás. 

Továbbá vannak olyan területei a pedagógiának, ahol különösen hatékony tud lenni a technológia, például bizonyos alapvető idegrendszeri vagy mentális lemaradásokkal küzdő gyerekek esetében. A nyelvoktatásban, a matematikaoktatásban, vagy a különleges gyerekek fejlesztésében a mesterséges intelligencia annyira érzékenyen személyre szabott tud lenni, amennyire egy pedagógus nagyon nehezen. 

Ez természetesen nem helyettesíti az emberi segítséget, kommunikációt és szeretetet, ahogyan azt a koronavírus-járvány alatt is megtapasztaltuk. Igaz, fantasztikus innovációk születtek, és belopta magát az életünkbe, mégsem működött az online oktatás. Nem tudta pótolni a személyes kapcsolatokat, belebetegedtek a gyerekek, rossz eredmények születtek, a PISA-eredmények nemzetközi romlása is egyértelműen a Covidnak köszönhető. Érdekes visszaigazolás volt ez arra, hogy az ember és ember találkozása nem váltható ki. 

– Intézményükben 3D pedagógiát is oktatnak. Erre miért van szükség? 

– A 3D tanulás alapszintű szakirányú továbbképzésen pszichológusok magyarázzák el, hogy például egy autizmus spektrumzavarral élő gyereknél milyen fejlesztő hatással bír az, ha három dimenzióban modellezik. De nem csak emiatt érdemes használni. A 3D nyomtatónál vagy a robotikánál az absztrakt gondolkodás, a technika és a kézzelfogható valóság kapcsolódik össze: például elképzelek valamit, transzponálom egy 3D nyomtató modellező programjába, hogy aztán ismét egy valós dolgot fogjak a kezembe. 

Mindez azért fontos, mert a gyerekek egyre inkább átsodródnak abba, hogy csak az online világban léteznek, és nem tudnak mit kezdeni a valós emberekkel, párbeszédekkel és a természettel. 

Ezekkel a technológiákkal abban igyekszünk segíteni nekik, hogy a virtuális és a természetes valóság között könnyebb legyen az átjárás. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. szeptemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.