Az utolsó csomag papírzsebkendőért folytatott, vérre menő harc, üresen tátongó konzerves polcok, pelenka hiányában zokogó anyukák... – a karantént megelőző bevásárlásoknál ezt tapasztaltuk. Azóta kisebb hullámokban, de néha még ma is áruhiányt okoz a felvásárlási láz.

Aggodalomra azoknak kevésbé van oka, akik már korábban megfogadták a Képmáson megjelent Zöld kisokosunk néhány tanácsát, és elkezdtek áttérni a környezettudatos életmódra. Ők ugyanis jó eséllyel a karantén ideje alatt is érezhetik ennek pozitívumait.  

1. Tartós élelmiszerek

Önöknél sorakoznak-e a polcokon saját készítésű lekvárok, befőttek? Készült-e tavaly néhány kiló, üvegben tartósított lecsó? Netán házi paradicsomszósz és savanyúság készítésére is rászántuk már korábban magunkat?

A zöld életmódnak az egyik fontos velejárója a tartós élelmiszerkészítés, amelyet a konyhai kreativitás és a csomagolásmentesség ihletésében hajunk végre.

Bár ezen a téren még én is kezdőnek számítok, szerencsére a befőzésben feketeöves nagymamák jóvoltából jó néhány üveg lekvár, szörp, lecsó, sőt, pitébe tölthető, előfőzött almareszelék várta, hogy a karantén idején a segítségünkre siessen.

2. Szappan a spájzból

Sokan, akik környezettudatos életmódra térnek át, a natúrkozmetikumokat is előnyben részesítik. Ha ez összekapcsolódik a zöldekre amúgy is jellemző „csináld magad” hozzáállással, az sokat segíthet egy potenciális karantén esetén is, ugyanis a tartós élelmiszerek és a WC papír mellett a szappan- és kézfertőtlenítő-készleteket rabolták le leginkább a kétségbeesett tömegek.

Én az elmúlt napokban 14 db, fertőtlenítő illóolajokkal kiegészített szappant készítettem, és amíg a készleteim tartanak, tervezem is továbbiak gyártását. Így még hónapokra elegendő kéz-, test-, arc-, valamint samponszappanunk várja a spájzban, hogy akcióba lépjen.

Ráadásul a szappan az egyik leghatékonyabb fegyver a koronavírus elleni harcban, hiszen megbontja a kórokozó külső, lipidrétegét, ezzel pedig elpusztítja azt.

Egyébként kézfertőtlenítő-hiány esetén sem kell kétségbe esnünk, hiszen gyógyszertári alkoholból, hidrogén-peroxidból, növényi glicerinből és vízből mi is tudunk otthon készíteni. Szintén előnnyel indulnak azok a feketeöves DIY zöldek, akik a tisztálkodó szereik mellett a testápoló krémjeiket, testvajaikat, a dezodorjukat, vagy akár a mosószerüket is maguk készítik.

Emellett a lakásunk levegőjének frissítésében is élen járhatunk a karantén idején: az otthoni natúrkozmetikum-kotyvasztás miatt a zöldeknél gyakran bújnak meg fertőtlenítő hatású illóolajok (pl. teafa, eukaliptusz, levendula), amelyeket párologtatva nemcsak kellemes illatot, de tisztább levegőt is varázsolhatunk.

3. Női higiénia

A karantén okozta higiénés nehézségek a nőket talán még nagyobb arányba sújtják: bár csak 28 naponta egyszer lep meg minket a havibaj, ám több napig tart, és azt sem látjuk előre, hogy a járványhelyzet meddig fog tartani.

Azokat, akik már korábban átálltak a környezettudatos alternatívákra, nem rettentik a készlethiányok: az intimkelyhek, a mosható menstruációs bugyik és betétek használói évekre biztosítva vannak a női higiénia terén.

Ahogy azok is, akik már fém borotvára álltak át az eldobható műanyagok helyett.

4. PZS, PZS, PZS

Egy világjárvány kellős közepén csücsülünk, az előzetes kalkulációk szerint pedig kicsi az esélye annak, hogy bölcs otthonmaradás és felelős óvatosság ellenére se kapjuk el a vírust. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a korona mellett továbbra is terjed az influenza, sőt, a tavasz beköszöntével az allergiák is megjelennek. Ezért nem árt, ha a karantén idején felkészülünk arra is, hogy legyen mibe az orrunkat fújnunk. A zöld életmódot folytatók ezt rendszerint mosható, és már számos, különleges mintával kapható textilzsebkendővel oldják meg, míg mások inkább pirosra dörzsölik az orrukat az eldobható verziókkal.

Ugyancsak nagy segítség lehet, ha olyan „luxustermékek” tekintetében is átálltunk a mosható, újrahasznosítható verziókra, mint a szalvéta, vagy az élelmiszerek frissen tartását biztosító, az alufóliát és folpackot helyettesítő méhviaszos csomagoló vagy gumis edényfedő. Hardcore zero waste-családok pedig a karantén egyik legnagyobb hiánycikke, a WC papír miatt sem aggódnak, hiszen ezt a sokunk számára tisztátalan témát is 95 °C-on mosható és fertőtleníthető rongyokkal oldják meg.

5. Mosható pelenka

Kisgyermekes családok rémálma vált valóra a koronajárvánnyal: egy amerikai anyuka például könnyekben tört ki, amikor látta, hogy a hisztérikus felhalmozók az összes pelenkát elvitték az üzletből, így ő nem tudja mibe pelenkázni a gyermekét. Azokat a családokat szerencsére nem éri ilyen sokk, akik a környezettudatos verzióra álltak át: a mosipelus készlet ugyanis sosem fogy ki. Ráadásul ezek a famíliák a pelenkázás folyamatát gyakran mosható popsitörlő kendőkkel egészítik ki, amik szintén remek alternatívái az eldobhatóknak, és csak egyszer kell beszerezni azokat. Arról nem is beszélve, hogy a babákat, akiket textilpelenkába csomagolnak, a fenékpirosodás is kevésbé fenyegeti, így a popsikrém beszerzése miatt sem kell aggódni.

Nem csoda, hiszen a koronavírus a divat- és textilipart is napok alatt teljesen bedöntötte, nemcsak a nagyobb cégek, hanem nagyon sok hazai kisvállalkozás és alkalmazottaik léte került veszélybe.

Sokak számára a túlélést jelenti az, hogy megmaradt készleteikből, utolsó lehetőségeikből védőmaszkokat gyártanak.

A magazinunknak nyilatkozó textilmérnök, Barabás Imola úgy fogalmazott, hogy a védőmaszk-készítés jelen pillanatban az egyetlen lehetőség, hogy a napi betevőt biztosíthassa családjának, de mint fogalmazott, „szalmaláng életű időszak ez, hiszen néhány napon belül megérkezik a jóval olcsóbban megvásárolható, eldobható konfekcióáru, amivel manufakturális termeléssel lehetetlen versenyezni”.

Mégis érdemes az itthon, házi körülmények között gyártott védőmaszkokat vásárolnunk, mert ezek általában többször használhatóak – ezért a fenntartható gazdaságot segítik – és egyediek, megvásárlásukkal magyar varrónők, divattervezők, kisvállalkozások fennmaradását támogatjuk.

Novoszádi Zoltán műhelye generációk óta méretre szabott öltönyöket és ingeket készít luxus alapanyagokból, Váci utcai showroomja nemcsak turisták körében népszerű, öltönyrendelésnél több hónapos a várólista Zoltánéknál. „Három héttel ezelőtt kezdtük érezni a válságot. Az alapanyagok jó részét Észak-Olaszországból rendeljük, itt először a szállítási határidők nőttek meg, majd visszamondták a megrendeléseinket. Két hete a folyamatban lévő megrendeléseket kezdték visszamondani itthoni céges partnereink – például klubcsapatok, vadásztársaságok –, a magánszektorból pedig a múlt hét közepétől kezdve jönnek a lemondások, vagyis nem jönnek méretet venni öltönyhöz” – mondja Zoltán magazinunknak, majd hozzáteszi, hogy nyár végéig szinte az összes esküvőt is lemondták. Novoszádi szerencséjére az idén nyárra tervezte, hogy előre gyártott készletet is tartani fog bemutatótermében, hogy a turisták igényeit is kielégíthesse, ezért még korábban berendelt 250 méter első osztályú, 100%-os pamutanyagot. Mint mondja, „ezek itt állnak tekercsben, én itt állok megrendelések nélkül, a Váci utca úgy néz ki, mint a Walking Dead. 48 órán belül ki kellett találnom valamit, hogy megtarthassam az alkalmazottaimat, és a bérleti díjat is ki tudjam fizetni.”

A textilmérnök Barabás Imolát alkalmazó kisvállalkozást szintén napok alatt vágta földhöz a koronavírus. „A napi munkámban modellező szabász vagyok, vagyis én látom el a varrónőket varrnivalóval. A cégünk a megrendeléseket reklámügynökségektől kapja, azonban a vírusos helyzet miatt leálltak a promóciók és a rendezvények. Ez a mi munkánkon is azonnal meglátszott, minden megrendelésünket lemondták, vagy bizonytalan ideig felfüggesztették a múlt héten.”

Imola – sok kollégájához hasonlóan – egyik pillanatról a másikra kényszerhelyzetbe került, hiszen munkája megszűnt, kamaszkorú lányát egyedül neveli. Mint lapunknak mondta, nem kétségbeesős típus, de azt tudta, hogy gondolkodásra most nincs idő. „Kiderült, hogy a gyógyszerész barátnőm patikájában egyáltalán nincs védőmaszk saját maguk számára sem, és beszerezni sem tudtak sehonnan, ezért megkért, hogy készítsek nekik. Közösen utánanéztünk, hogy az elérhető anyagok közül melyik nyújtaná a leghatásosabb védelmet. Kiderült, hogy a sima vászon is jó alapanyag, de a porszívókhoz gyártott porzsák több rétegű, nem szőtt textíliából van, ezért sokkal hatékonyabban szűri a levegőt. Itthon volt egy eldobható maszkom, erről vettem szabásmintát, valamint ezen láttam, hogy az orrnyeregnél fémszál van belevarrva, hogy jobban illeszkedjen az arcra.”

Barabás Imola interneten rendelt porzsákokat, otthon pedig fel nem használt drótkészletet talált. Patikus ismerőseinek gyorsan le is gyártotta a maszkokat, azonban fontosnak tartja megjegyezni, hogy a porzsákkal elég körülményes dolgozni, alapanyagként drága, és méterben nem árulják.

Egy gyógyszertár extrém felhasználási terület, hétköznapi használatra megfelel a gondosan elkészített többrétegű vászonmaszk is.

Ráadásul ne felejtsük el, hogy „a jelenleg otthoni, vagy manufakturális, kisipari körülmények között elkészített maszkok hivatalos minősítéssel nem rendelkezhetnek, ezért kereskedelmi forgalomba sem hozhatóak. Én sem állítom, hogy maszkjaim tökéletes védelmet biztosítanak, de hiányállapotban ez is nagy segítség.”

Hasonlóan nyilatkozott Novoszádi Zoltán is, hiszen ezek a maszkok tökéletes védelmet nem nyújtanak, ugyanis nem zárnak hermetikusan. „Mégis, aki a jelenleg nagyon vitatott védőmaszk-témában úgy dönt, hogy embertársainak védelme érdekében inkább hordja, annak nagy segítség” – mondja Zoltán, aki szerint az átmeneti hiány enyhítése mellett a túlélés reményében döntött a védőmaszk készítése mellett, mert reméli, hogy így megtarthatja alkalmazottait.

Míg Novoszádi Zoltán korábban rendelt jelentős anyagkészletből gazdálkodhatott, Barabás Imola a vászonmaszkjaihoz szükséges anyagok beszerzésénél hiánnyal szembesült:

„A lepedővászon drágul és kezd hiánycikk lenni, a gumikat pedig felvásárolták.”

„A főnököm is alig tudott beszerezni a nagykereskedésektől, pedig nagyon kiterjedt a kapcsolatrendszere. Nagy szerencsével tudtam végül rendelni pár száz métert, de még kérdéses, hogy hozzák-e, mert napok óta semmi visszajelzést nem kaptam.”

Imola szerencsésnek tartja a helyzetét, mert van otthon gépparkja és alapanyagok is a gyártáshoz, azonban hosszú távra nem tervezi a védőmaszk-varrást. Szerinte napok kérdése, és elárasztja a piacot a nagyipari keretek között gyártott konfekcióáru, manufakturális körülmények között ezek árával nem is lehet és nem is akar versenyezni. „Nekem most tűzoltáshoz elég, szerencsére már az első napon szép számmal érkeztek megrendelések, pedig csak a közösségi médiában osztottam meg. Egy darab maszk megvarrása nekem kb. félóra az anyagbeszerzéssel töltött időt nem számolva, ehhez még hozzászámoltam az anyagköltséget, így nagyjából bekerülési áron adom a termékeket. Úgy számolom, hogy ez a bevételi forrás amúgy is szalmaláng életű, maszkvarrás közben folyamatosan azon gondolkodom, hogy a következő hónapokban milyen irányban induljak el.”

Hosszú távú maszkgyártásra Novoszádi Zoltán sem rendezkedik be, de úgy gondolja, hogy az egyedi tervezésű maszkoknak akkor is lesz kereslete, ha a piacot újra elárasztják a könnyen beszerezhető konfekciótermékek. „Amennyiben hónapokig is elhúzódik ez a nehéz időszak, a maszk viselése a hétköznapjaink kényszerű velejárója lesz, ezért nem mindegy, hogy milyen hangulatot mutatunk magunkról egymásnak.

Mivel a mosolyunkat eltakarja, ezért a maszk kinézete, dizájnja nagyon jó eszköz lehet, hogy felderítsük egymás szívét.

A mi maszkjainkat stílszerűen Gentlemasknak neveztem el, hogy a mindennapos feszültséget a játékos névadással is oldjam kicsit.”

A távolabbi jövőre nézve megszólalóink nem akartak találgatásokba bocsátkozni. Barabás Imola aggódik, hogy a koronavírus hatásaként növekvő gazdasági válságban a reklámiparnak nem lesznek forrásai kreatív, egyedi tervezésű megoldásokra, így az őt foglalkoztató cégnek jó ideig nem lesz létjogosultsága. Novoszádi úr is úgy számít, hogy céges megrendelői az ő munkáját érintő területeken fognak költséget faragni, talán az esküvők és a külföldi megrendelések lélegeztetőgépen tudják tartani vállalkozását.

„Ha most nem tudnék maszkot gyártani, biztos csődöt kéne jelentenem. Ezzel az öt alkalmazottam és családjaik megélhetése is megszűnne. Tudomásul kell venni, ha valaki megvesz egy itthon gyártott, kézzel készült maszkot, akkor magyar családok napi megélhetésén segít hatásosan.”

 

„Ne érezzük egyedül magunkat akkor sem, ha mozgásterünk korlátozott, ha a határok ideiglenesen bezáródtak körülöttünk. A következő napokban, hetekben az online térben szeretnénk tovább folytatni munkánkat, megszólítani mindenkit" - írják közleményükben.

A Rákóczi Szövetség ebben az időben is szeretné felajánlani segítségét, barátságát, jóérzését.

Megjelent Maradjunk kapcsolatban című sorozatuk Técsőtől Buenos Aires-ig>> 

A határon túli középiskolások segítése érdekében indították el tanóra videóikat>>

A Kárpát-medencei idősek iránti szolidaritást a Segítünk egymásnak programuk szolgálja>>

„Amint a lehetőségek engedik, folytatjuk a megszokott módon, addig is itt az online térben fogjuk össze a Kárpát-medencét" - fogalmaz Csáky Csongor, a Rákóczi Szövetség elnöke a közleményben.

Haláltábor a II. világháború után

A filmben megszólalók szerint a mai Pozsony területén található Pozsonyligetfalu 1945 tavaszától körülbelül 1947-ig adott otthont egy haláltábornak, ahol tömeges kivégzések történtek. Elkövetőkként a csehszlovák hadsereg bizonyos tagjait, áldozatokként az ország területéről távozásra ítélt német és magyar lakosokat nevezik meg a kutatók. A haláltábor működtetői továbbá kilencven, a háborús helyszínekről, illetve hadifogságból hazafelé tartó (fiatalkorú, kényszersorozott, azaz nem önszántából bevonult) magyar leventével is végeztek. A ma Csehország területéhez tartozó Přerov városánál pedig egy vonatnyi, lágerekből menekültként hazatérő német és magyar polgári lakost mészároltak le. A filmben láthatjuk az áldozatoknak emelt emlékműveket, s olyan cseh történészt is hallhatunk, aki részt vett a tömeggyilkosságok feltárásában, ott volt az általa megtalált áldozatok újratemetésénél.

– Már a kilencvenes években is találkoztam egy bácsival, aki fiatalon a ligetfalui tábor foglya volt, s a fogságot alig élte túl. A nemrég elhunyt Grendel Lajos felvidéki író pedig utolsó, 2017-ben megjelent „Bukott angyalok” című könyvében ír a hajnalonta Ligetfalunál hallható géppisztoly-kattogásról – meséli Udvardy Zoltán a témaválasztás kapcsán. Itt érdemes megjegyezni, hogy a második világháború Európában 1945. május 8-án ért véget, s csak 1946. február 27-én írták alá azt a lakosságcsere-egyezményt, amely alapján főleg 1947-ben magyarok tízezreit telepítették ki az addigra ismét a csehszlovák állam területére került szülőföldjükről.

A film azonban rámutat: már jóval előbb, mindenfajta hivatalos döntés vagy egyezség nélkül megkezdődött a „nem kívánatosnak” tekintett németek és magyarok eltávolítása a csehszlovák állam területéről – bármi áron.

Az odaveszett magyar és német tömegek

– Életemben nem hallottam arról, hogy a holokauszt után létezett egy másik népirtás, de ahogy ástuk bele magunkat a történetbe, egyre fontosabbá vált számomra is, hogy felgöngyölítsük, elmeséljük – vall motivációjáról a másik rendező, Géczy Dávid. A tényfeltáró munka nem lehetett könnyű, magyar nyelvű történeti anyagok ugyanis egyszerűen nem állnak rendelkezésre a tárgyban. Dunajszky Géza tanár és Szabó József, a szlovákiai magyar nagykövetségen dolgozó ex-diplomata kutatott és publikált kitartóan a témában, ők a filmben is megszólalnak. Tőlük tudhatjuk azt is, hogy a tábor léte minden kétséget kizáróan igazolható, az események pontos feltárásában azonban – a bizonyítékok hiánya, illetve megsemmisülése miatt – főként tanúvallomásokra, korabeli újságcikkekre lehet alapozni.

– Legalább másfél évnyi kutatómunkámba telt, hogy eljussak egy családhoz, amelynek több tagja is érintett volt az eseményekben, mert nem akartam túlélők megszólaltatása nélkül elkészíteni a filmet – közli Udvardy Zoltán. – Azt viszont, hogy összesen hány magyar és német embert gyilkolhattak meg, pontosan már nem lehet megállapítani, noha becslések szerint a számuk eléri a 2500 főt.

E két, Pozsonyt és környékét nagy számban lakó népcsoporttól akartak ugyanis megszabadulni. A pozsonyi magyar és német családok nagy részére deportálás várt.

A többfelé osztott ligetfalui táboron beül a fogvatartottak egy részét – túlnyomórészt német nemzetiségűeket – a területet övező erődrendszer sáncárkaiba lőtték. Ezekben az árkokban 1947-ben tömegsírra bukkantak csehszlovák hivatalos szervek, amikor a pozsonyi lakásából a táborba elhurcolt és ott kivégzett banktisztviselő – korábban a partizánok titkos pénztárosa – Ervin Bacusan holtteste után kutattak (őt nem találták meg). A táborrendszer egyik része korábban munkaszolgálatos zsidó foglyok táboraként működött, a pozsonyi és Pozsony környéki németeket a háború után többek között ide deportálták. Hozzáteszem: nem biztos, hogy aki a német táborba került, az feltétlenül német nemzetiségű is volt. A nekem nyilatkozó, idős hölgy például fiatal lányként került a testvéreivel, az anyjával és az apjával a német táborba. A családfő német volt, de a feleség magyar, otthon csak magyarul beszéltek. Érdekes, hogy a Pozsonyból és környékéről elüldözött, ma főleg Ausztriában élő németek ma is tartják egymással a kapcsolatot, ám fogalmuk sincs arról, hogy elüldözésük után a szülőföldjükön haláltábor működött.

Szőnyeg alól kisöpörve

A tábor egyúttal határátkelő is volt, így érkezhetett be oda az a kilencven magyar levente, akiket – három kivételével, nekik ugyanis sikerült megszökniük – ugyanott lőhettek agyon. Ezekhez a gyilkosságokhoz szorosan köthető a přerovi mészárlás is: a csehszlovák hadsereg 17-es számú gyalogezrede 4. hadosztályának a táborban is kegyetlenkedő egységét vonat szállította Prágából Pozsonyba tartva, és Přerovban éppen egy magyar és német polgári lakosokat – köztük asszonyokat, csecsemőket – hazaszállító szerelvény mellett állt meg az állomáson. A „találkozás” vége az lett, hogy a katonák a másik szerelvény utasait egy Přerov közelében található kis községnél a szerelvényről leszállították. Mindenkit, aki azon a vonaton utazott – így a szlovák vasutasokat is – felvitték egy magaslatra, ahonnan a közeli Horní Moštěnice (Ober Moschtienitz) falu lakosaival akkor megásatott tömegsírokba lőtték őket – összesen 267 embert, köztük 120 nőt, 72 férfit és 75 gyermeket.

Hogy a katonák mitől érezhették feljogosítva magukat a vérengzésre? A film készítői szerint azért, mert előtte Edvard Beneš csehszlovák elnök felajzó hangulatú beszédét hallgatták, amelyben tiszta csehszlovák nemzetállam létrahozását tűzte ki célul.

– A mi célunk a filmmel viszont nem a feszültségkeltés volt az országok között, hanem a megbékélés és a múlttal való szembenézés elősegítése – jelenti ki Géczy Dávid. – Az események szőnyeg alá söprése a halottakkal szemben is nagyfokú tiszteletlenség volna. Nekem a túlélőktől hallott visszaemlékezések a nagyapámat juttatták eszembe, akit személyesen sajnos nem ismerhettem, de aki megmentett 110 embert a háborúban, posztumusz kitüntetést is kapott érte. Különösen falkavart, hogy már a forgatás idején több idős interjúalanyunk, illetve segítőnk elhunyt, pedig nem forgattunk sokáig. Szomorú volt látni, hogy azok egy része, akik még küzdenek ezért az ügyért, talán egyfajta személyes küldetést is beteljesítve ezzel, az utolsó mondataikat már nem mondhatták el a filmben.

Lakótelep a tömegsírok felett

Udvardy Zoltán arról is mesél, hogy egy negyedik, kapcsolódó szörnyűségről is tud, amely a filmbe végül nem került be. Ugyancsak a pozsonyligetfalui táborban nyolcvan pozsonyszentgyörgyi német lakost – szinte csak nőket, gyerekeket és időseket – lőttek bele egy tankcsapdába. Megtörtént, hogy a kivégzésre kiszemelt német csoportokat a látszat kedvéért az osztrák határ felé hajtották, majd értékeiket egy teherautóra pakoltatták velük, és utána mindenkit agyonlőttek. Zoltán itt felidézi, hogy egy korábbi, a přerovi tömeggyilkosságról készült dokumentumfilmben egy vélelmezhető elkövető is megszólalt. – Elképesztő, hogy ilyenek történhettek, hogy német és magyar emberek holttesteit elégető krematóriumok indulhattak be Přerovban, Európa közepén, Morvaországban még 1947-ben is – csóválja a fejét a rendező. –

A Pozsonyligetfalu környéki tábor- és erődrendszer helyét pedig utólag mintha sóval hintették volna be: a helyére felhúzták Közép-Európa egyik legnagyobb lakótelepét. Tömbházak, utak épültek az egykori település helyére és a tömegsírokra.

A film által feldolgozott eseményeket összefogó fogalom a címben is megjelenő népirtás, amely definíciója szerint nemcsak azt jelentheti, hogy fizikailag mindenkit megsemmisítenek, hanem azt is, hogy erőszakosan megváltoztatják egy közösség identitását. Nos, Pozsony a háború utolsó napjáig négy nemzetiségű volt, de mára a szlovák ajkúvá lett fővárosban alig beszélnek magyarul, illetve németül (sőt csehül sem). A kényszerrel elhurcolt magyarok és németek sohasem térhettek vissza pozsonyi és Pozsony környéki otthonaikba, az viszont csak a jobbik eset volt, ha azért nem, mert elüldözték őket családostól a határ túloldalára. A rosszabbik az, ha odavesztek a ligetfalui lágerben, ahol – valószínűleg már örökre – ismeretlen áldozatszámmal folytak a kivégzések.

A „Népirtás Pozsonyligetfalun” című dokumentfilm jövőre filmfesztiválokon látható majd.

Érdemes volt a korai madárcsicsergésben kimenni a piacra illatos kaporért, tárkonyért, roppanós, édes sárgarépáért. Teszek ki nekik belőle nyersen rágcsálnivalónak, ahogy gyerekkorukban. Meg ahogy anyu szokta.

Rossz evő voltam, de az ilyen menetrenden kívüli „jutalomfalatokat” szívesen vettem. Szabálykövető gyerekként már ez is kuriózum volt. Amikor nagyapám azt mondta, „kisleányom, volna itt egy feladat, keresd meg a fán a legszebb őszibarackot, és vizsgáld meg alaposan, ehető-e!”, majd utánam szólt „Nem kell ám megmosni! Akkor nem olyan az íze!” – ez aztán csábító tiltott gyümölccsé avatta a hatalmas puha, naptól meleg barackot. Sokáig keresgéltem a döngő darazsak között, tapogattam, szaglásztam, körbejártam, míg megtaláltam az igazit. Könnyen engedte el az ágat, érintésre a tenyerembe engedte magát. Ledörzsölgettem viszkető szöszeit és beleharaptam. A fa rejtekében senki nem szólt rám, amiért csorgott az államon az édes, ragadós lé. Életem legfinomabb gyümölcse volt.

Vágom a fehérrépát, gondosan meghagyva a „szívét”, a zöld alatti részt – anyu ezt a nagymamájától tanulta. A férjemmel fiatal házasokként véget nem érő civódás tárgya volt, hogy fehérrépa vagy petrezselyem. „Legfeljebb petrezselyemgyökér”, hagytam rá végül. Eszembe jut a tál ropogós cseresznye, egy egész kilónyi piros germersdorfi. Nekem vette, megettük ketten az egészet. Otthon nem szoktunk együltő helyünkben megenni ennyi gyümölcsöt, takarékosan tervezte anyu a napi vitaminadagokat.

Meghatott a habzsolásnak és a szabadságnak ez a féktelensége. Úgy éreztem, ez éppolyan felnőttdolog, mint a szerelem.

Azt hiszem, a legjobb ételekhez mindig fűződik egy kis titok, valami apró misztikus mozzanat. Nagyapám testvére például mindig olyan titokzatos mosollyal hozta be a nemrég még kétlábon futkosó fogásokat, hogy biztos voltam benne, ilyet csak itt és csak ő tud készíteni, mi, satnya városiak mindezt csak áhítattal nézhetjük és ehetjük.

Azt hiszem, akkor kezdtem apránként megszeretni az evést, és belebátorodni a főzésbe, amikor már volt kinek készíteni, volt kivel átélni a világ bekebelezésének és étellé változtatásának örömét. Ehhez talán le kellett tennem apám polgári családjának nehéz éveit is, amelyek illendően palástolt nélkülözésben teltek, anyám gyerekkorát, ahol tilos volt élvezni az ételt és időt szánni rá, mert „mindenkinek olyan a munkája, amilyen az evése”. Le kellett tennem életem fontos nőalakjainak mondatait, hogy már megint valamit főzni kell, hogy mennyi munka van vele, aztán meg percek alatt elfogy, csak a mosatlan edény marad, és kezdheted elölről… 

A tűzhelyen közben a hús és a zöldségek már levessé változtatták a vizet, bukkannak a felszínre a kövér galuskák, készülődik a tejföl és a zöldfűszerek. A sokféle helyről összekerült szín, íz és illat engedelmesen palóclevessé alakul a hatalmas fazékban a kezem alatt.

Mini teremtés a pici konyhámban. Hálát adok, hogy a világ ide egybegyűjtött színeit, formáit, illatait, ízeit birtokolhatom, újraalkothatom.

Hogy a főzést nem házimunkának élem meg, hanem megismerésnek, alkotásnak, ajándéknak. Megkóstolom. Még pici só… citromkarika? Nem, inkább egy leheletnyi tárkonyecet. Ez az! Szimfónia egy kanálnyi levesben.

Egy tanároknak szóló csoportban pár napja szavazás indult arról, hogy ki milyen online eszközöket használ: pillanatok alatt 65 különböző gyűlt össze. Nem csoda, ha egy digitális térben eddig nem otthonosan mozgó tanár azonnal elveszettnek érzi magát, látva a bőséges kínálatot. És ilyenkor jön a kapkodás. A szülő-gyerek oldalon ugyanez tapasztalható: Google Forms, Classroom, Quizlet, Redmenta, Zoom – csak kapkodják a fejüket, hogy hány platformon kell regisztrálni pár napon belül. Ráadásul nincs minden gyereknek külön számítógépe, ezért sokszor a család közös gépén, akár a szülő munkahelyi eszközén jelentkezik be az oktatási programokba.

Minél több eszköz, minél több platform, annál bonyolultabb a védekezés a különböző kártevők ellen.

A gyerekek jól eligazodnak az online lehetőségek között, megtalálják a keresők segítségével a válaszokat a kérdéseikre, rengeteg online játékkal játszanak, e-maileznek, chatelnek, Vibereznek. Azonban most számukra is új alkalmazásokat, platformokat kell elkezdeniük használni.  Így fontos, hogy felelősséggel tudják ezeket kezelni, és tisztában legyenek azzal, hogy mi az, amit megnézhetnek, használhatnak az interneten. Magabiztosan mozognak az online térben, viszont a kíváncsiságuk és a felelősségtudatuk hiánya könnyen veszélybe sodorhatja őket.

Az ESET szakemberei próbálnak a szülőknek segíteni, hogy miket érdemes átnézni még a mostani felfokozott tempó esetén is ahhoz, hogy a család biztonságban legyen.

- A digitális élet legyen része a mindennapok beszélgetéseinek – a most kialakult helyzetben értelmét vesztette a „mi volt ma az edzésen és az iskolában” kérdés, helyette tájékozódjunk arról, hogy mi történt aznap a virtuális térben. Legyenek tisztában a gyerekek a döntéseik következményeivel, illetve azzal, hogy baj esetén mindig fordulhatnak a szüleikhez.

- Bármilyen oldalon történő regisztráció előtt a gyerekek egyeztessenek szüleikkel. Tudniuk kell, hogy hol milyen adatot adhatnak meg, hogy mindig a lehető legkevesebb információt adják meg, és a felhasználónévből ne legyenek beazonosíthatóak. A regisztráció kapcsán beszélgessünk az adatlopásokról, az adatok értékéről, azok megóvásáról.

- Ezekben a napokban rengeteg jelszót kell készíteni - legyünk kreatívak! A tapasztalat azt mutatja, többek közt az évi Worst Password lista is, hogy az egyszerű jelszavak komoly kockázatot jelentenek. Ha ezt még súlyosbítjuk azzal, hogy egy jelszót több helyszínen is használunk, azzal további kellemetlenségeknek tesszük ki magunkat. Jó ötlet itt is erős, hosszú és egyedi jelszót vagy jelmondatot választani, és ezeken a helyeken is rendszeres időközönként cserélni őket, ha történik valami, ha nem. A jelszó erősségét értékelő weblapokkal tesztelhetjük is, hogy mennyi idő alatt lehetne feltörni őket, illetve az is jó gondolat, ha szimpla jelszó helyett inkább jelmondatokban gondolkodunk, és a kétfaktoros azonosítási lehetőségeket is kihasználjuk.

- Ellenőrizzük a letöltött programokat, appokat: biztos jót tölt le a gyerek, ezt kérte a tanár? Megbízható az adott platform? Az appok tartalmai szülői visszajelzések alapján jól ellenőrizhetők a Commonsensemedia oldalán, ahol most a digitális oktatás miatt külön menüpont foglalkozik az oktatóprogramok megbízhatóságával. A telepítés során nézzük át azt is, hogy milyen engedélyeket kér az alkalmazás. Egy videochat-alkalmazás jogosan kérhet hozzáférést a kameránkhoz, de egy kvízjátékot valószínűleg felesleges felhatalmaznunk erre.

- A regisztráció során figyeljünk az SSL titkosított kapcsolat meglétére (HTTPS), mert csak ebben az esetben utaznak titkosítva a megadott bizalmas személyes adatok. Ha ez hiányzik, akkor a bárki által olvasható, lehallgatható sima szövegként fognak szerepelni a jelszavaink, adataink.

- Ha videokonferenciás kapcsolatban kell lennünk, akkor a használat után ne felejtsük el letakarni a kamerát, hogy illetéktelenek nehogy kukkolhassanak bennünket, lakásbelsőnket. Érdemes olyan biztonsági szoftvert beszereznünk, amely webkamera védelemmel is el van látva, és értesít minket, ha illetéktelenek próbálnak meg kapcsolódni kameránkhoz.

- Nyílt wi-fi hálózatok használata: bár most szinte mindenki otthoni hálózatokat használ, azért hasznos, ha elmondjuk, hogy sose intézzen ügyeket, ne olvasson e-maileket nyílt hálózatokon, ne adjon meg jelszavakat, felhasználóneveket nem biztonságos hálózatra kapcsolódva. Ha átmenetileg rövid időre mégis erre kényszerülünk, akkor kizárólag VPN (Virtual Private Network) kapcsolat használatával tegyük.

- Legyenek a gépen megfelelő szűrőprogramok! Ezek segítségével megfelelően szűrhetőek az interneten elérhető tartalmak, így megelőzhetőek a pedofil jellegű zaklatások, és az, hogy gyermekünk erőszakos tartalmakkal találkozzon. Mielőtt használni kezdünk egy szűrőprogramot, beszélgessünk el gyermekünkkel, és magyarázzuk el neki, hogy ez nem ellene irányuló kémkedés, hanem az ő érdekeit tartjuk szem előtt.

- Az informatikai higiénia elengedhetetlen része a naprakész vírusirtó és a biztonságtudatos hozzáállás mellett az is, hogy az operációs rendszerek és az alkalmazói szoftverek is rendszeresen karban legyenek tartva, frissítve legyenek a hibajavító foltokkal, új verziókkal. A foltozatlan biztonsági rések ugyanis lehetőséget biztosítanak arra, hogy a kártékony kódok a sebezhetőségeket kihasználva megfertőzhessék a számítógépünket. Bármilyen operációs rendszer alatt is dolgozunk, használjunk vírusvédelmi alkalmazást mind az asztali, mind a mobil eszközeinken. Segítségképpen az ESET most 3 hónapos Eset Internet Security ingyenes, teljes funkcionalitással bíró próbaverziót kínál fel minden diáknak és tanárnak, amelyet március 31-ig tudnak igényelni a honlapon: a diákok és szüleik itt, a tanárok pedig itt tehetik ezt meg.

Támogatott tartalom. A cikk megjelenését a Sicontact Kft., az ESET biztonsági programok magyarországi forgalmazója támogatta.

– Vannak olyan születésnapjaid, amelyek különösen emlékezetesek?

– Emlékszem például az ötvenedikre, épp húsvétra esett, gyönyörű tavasz volt, a hársfa alatt ült az egész család, és valami mennyei béke volt. Aztán a hatvanadikra. Mindig meghitt születésnapokat tartunk, de akkor Samu fiam kitalálta, hogy meghangszereli a Teljesség felé dalsorozatomat, és előadják. Ezt most a hetvenedikre is megismétlik. A gyerekkori születésnapok egybefolynak. Aztán arra emlékszem, hogy sokszor nem volt könnyű egyeztetni magát az alkalmat, amíg kicsik voltak a gyerekek, főleg az én utazásaim miatt volt nehéz egyeztetni, mára még bonyolultabb, hisz a gyerekek időbeosztásához is igazodni kell.

– Ezek az ünnepek számvetést, különleges hálaadást is jelentenek számodra?

– A hálaadás és elgondolkodás nincs születésnaphoz kötve, ahogy öregszem, egyre inkább igénylem.

Nem tudom korokra, mérföldkövekre bontani az életem, ahogy a Kalákával kapcsolatban is, azt érzem, hogy minden természetesen fejlődött, alakult.

– Arra a pillanatra sem emlékszel, amikor először érezted, hogy zenélő műegyetemistából zenész lettél? Hisz nem volt ez a kezdetektől egyértelmű.

– Nem volt egyértelmű, de egy gomolygó átmenet volt. Másodéves voltam, amikor ’69-ben megalakult a Kaláka, és hamar áttevődött a hangsúly a zenélésre. Hívtak a tévébe, vidékre, a tanáraim is becsülték ezt a munkát. Mire diplomáztam, már külföldet járó zenekar voltunk, kisebb kitüntetéseket is kaptunk. A feleségemmel, Kőváry Katalinnal való megismerkedésünk is a Kalákához kapcsolódott, színházi rendezőként találkoztam vele, egy estre kért fel minket. ’72-ben feleségül vettem. Sokat hozzátett a munkánkhoz is, új szemléletet adott nekünk a színpadi létezéssel és a versek előadásával kapcsolatban. Így

fokozatosan gördült bele az életembe a zene, a színpad, a költészet. Amikor diplomáztam, már halvány esélyem sem volt rá, hogy építőmérnök legyen belőlem.

– A munka és a magánélet azóta is nehezen választható szét a családodban? 

– Én még a szabadságra is viszek mindig egy kis munkát. A Kaláka 50 jubileumi év után elutaztunk feleségemmel Zanzibárba, az ilyenkor remek éghajlatú „paradicsomba”. Kicsi sziget remek szállodákkal, nagyon kedves és szép emberekkel. Persze a teljes kikapcsolódás, tengerparti pihenés, úszkálás, olvasgatás közepette is gondol az ember a jövő terveire, születnek új ötletek, ezek vagy megvalósulnak vagy feledésbe merülnek. Nagy szerencse volt, hogy gyönyörű holdtöltét is kifogtunk. Ez engem mindig nagyon megfog, de ott a tenger felett a pálmafák között még varázslatosabb volt.

– Azóta a gyerekeid is színpad közelében dolgoznak, Dorka színésznő, Samu zeneszerző. Egy családi összejövetelen is mindenki hozza a szakmai ötleteit?

– Egyikünké sem fix munkaidős állás. Ha a gyerekek itt vannak vasárnapi ebédre, a zene, az előadások, a fesztiválok, forgatások átszövik ezeket az alkalmakat, hiszen mindenki elmeséli, épp mi foglalkoztatja. De ez nem azt jelenti, hogy végig szakmázunk. 

– Van olyan emléked, hogy kicsi korukban nagyon megleptek a gyerekeid?

– Dorka egész kicsi volt még, amikor észrevettem, hogy mennyire kiragyog a kórusból. Samu gyerekkorában az őszinteségével és a bizalmával lepett meg.

Például egyszer egy erdélyi kiránduláson a Gyilkos‑tónál azt mondtam neki, hogy ha ide bedobunk egy pénzt, az visszajön, mint Rómában a Trevi-kútnál, ő meg annyira bízott bennem, hogy szó szerint vette. Bedobtuk, és ő nézte, mikor jön vissza a pénzérme. Ez a feltétlen bizalom megrendíti az embert.

– Megváltoztattak?

– Én a családalapítást is olyan egyívűnek érzem, de a gyerekek egészen biztosan megváltoztatják a szülőt. 

– Szerinted 70 évesen az ember már jobban ismeri magát? Vagy épp kétségei támadnak?

– Ösztönös embernek ismerem magam, a barátságokban is, a pénzügyekben is, hallgatok az ötletekre…

– Vagyis eleve nem vagy nagyon spekulálós alkat, ezen se gondolkodsz sokat?

– Azért ez sem igaz, vannak azért nálam hosszú gondolkodást igényló dolgok. A Családi kör című nótát például húsz évig írtam. Az a Tíz példázat, Sumonyi Zoli versei, amelyeket áprilisban éneklünk a Várkert Bazárban, szintén jó néhány évig pihent nálam, és egyszer csak betalált.

– Azt meg tudnád mondani, melyik az a tulajdonságod, talentumod, amelyikért a leghálásabb vagy?

– Például az, hogy nem vagyok görcsös az üzleti életben, nem akarom, hogy minden egyes pillanatom, akcióm nyereséges legyen. Ha tetszik egy lemez, kiadjuk, és ha véletlenül bukunk rajta, majd a másikon nyerünk. Ha pályázunk, és nem kapunk pénzt, megcsináljuk anélkül. Rossz érzésem lenne, ha emiatt egy fontos dolog nem valósulna meg. Viszont gátlásaim sincsenek ezzel kapcsolatban, vagyis nem szégyellem bemondani a koncerten, hogy kapható egy lemez, hanem szeretettel ajánlom, hisz nektek csináltuk, azért, hogy örüljetek neki, vigyétek! Nem dugom el a tallérokat a földbe, hanem felmutatom. Ez most nagyon az üzletről szólt, de ennek más aspektusai is vannak. Ha az ember föl tud valamit kínálni, akkor adja oda, csinálja meg!

Károlyi Amy mondta még nagyon régen, amikor azt mondtuk, nem akarunk az asztalfióknak írni, hogy nem árt az, ha ki lehet húzni azt az asztalfiókot, és van benne valami, amikor az embernek épp nincs semmi a kezében.

Persze az enyémben már lehet, hogy annyi van, amennyit egész életemben nem tudok megvalósítani. És közben nagyon megváltozott a világ is, Kányádi Sándor bácsi mindig azt mondta, fel kell hurcolkodni az internetre, vagyis valójában már szinte nincs is asztalfiók. Az öregek sopánkodnak, hogy az emberek nem olvasnak verseket, a fiatalok meg egyszerűen fölrakják az online-ra, és ott olvassák is. Lackfi Jánossal most mi is feltettük a Himnusz az égi-földi kenyérről című dalunkat, bárki meghallgathatja. Az evangélikus egyház az Úrvacsora Évének dalává tette. Úgy találtuk ki, hogy könnyen gyülekezeti énekké válhasson, örülök, hogy jól fogadja a többi felekezet is, már rádiós istentiszteleten is énekeltük Smidéliusz Gáborral és Vilmos öcsémmel. 

– Van olyan újszövetségi történet vagy példázat, amit nehezebben tudsz elfogadni vagy megérteni?

– Mindennek több arca van, olyan helyet nem tudok, amit teljesen elutasítanék. Természetesen mindenkiben vannak elbizonytalanodások és kétségek, Jankovics Marcell mondta, hogy a hívő és az ateista nem ellentét, hiszen az ateista is hívő, aki abban hisz, hogy nincs Isten.

A hitnek a kételkedés az ellenpólusa. Ugyanakkor néha még alapigazságokban is képes az ember kételkedni, hiszen az egész Jézus‑történet nehezen elfogadható józan ésszel, Mária is megijedt, Józsefet is kellett bátorítani.

Az ember például néha csak szimbólumként, előrevetített képként éli meg valakinek a feltámadását. Hányan tudják igazán befogadni a Feltámadást? A ráció ezt nem tudja elérni, csak a hit.

– A gyerekeidnek annak idején megpróbáltad elmagyarázni?

– Nem én! Jártak ők hittanórára. Pál apostol óriási leleménye, hogy van nekünk egy romlandó testünk itt a földön és egy romolhatatlan testünk, és ezt a kettőt ne keverjük össze. Amikor ezt mondta, még nem olvashatta az Evangéliumot. Ez kontrasztban van azzal, hogy Jézus valóságos testben támadt föl és emberekkel találkozott. Ha ez egy másik dimenzió, akkor énrám is érvényes? Az igazán nehéz kérdésekre szerintem csak a hit vagy a művészet tud válaszolni.

– Sokszor eszembe jut rólad, hogy a Kaláka név az egész életed mottója is. Család, barátság, közösség, szakma és szórakozás elválaszthatatlanul összefonódva, mindenkitől az kéred és fogadod el, amit adni tud, és te sem fukarkodsz azzal, amid van.

– A Kaláka nevet Mikó Pista papájának, Zoli bácsinak köszönhetjük. Nem is volt konkurens név. Valóban benne van a munka, a mulatság, a közösség, a folklór… A kezdetekkor, amikor még nem volt mindenkinek meg a maga határozottabb stílusa, az is jellemző volt, hogy mindent együtt találtunk ki. Ma is közösségben alakulnak ki a dolgok, de már sokkal kiforrottabb formában hozzuk az ötleteket. Valójában minden emberi kapcsolatokból áll, az életemben is ezek határozták meg a végső formákat.

Ha a Kalákával nem tudnánk együtt nevetni vagy vacsorázni, akkor nem működne az egész. Nem azon mennek szét a zenekarok, hogy már megint milyen hangot fogtál vagy hamisan énekeltél. A koncepcióbeli különbségek is nagyon hamar kiütköznek, akkor nem is állnak össze.  

Szerencsés alkat vagyok. Tudom vinni a kiadót, a fesztiválokat, az együttes szervezését, az önálló kezdeményezéseket – mert a Kalákában szerencsére mindenkinek vannak külön munkái –, a bibliai albumokat és ez nem okoz feszültséget bennem. Nagyon nem szeretem a veszekedést. Lehet, hogy ez az asztmámmal is összefügg, mert régebben egyszer-kétszer, ha felidegesítettem magam, elkezdtem fulladni, szóval talán ezért is vagyok nagyon kompromisszumkész ember.

– A művészvilágban ez nem feltétlenül könnyű… akadnak, akik ugyanazon a színpadon, sőt egy rendezvényen sem hajlandók együtt fellépni.

– Nálam sosem jut el odáig a dolog, hamarabb elmondom, ha valami bajom van. Talán életemben két emberrel voltam „haragban”. Azt kell mondanom, hogy nincs haragosom, legalábbis nem tudok róla. A templomi alkalmakkor mindig kevés a rendelkezésre álló idő ahhoz, hogy eszembe jusson, kinek is kellene megbocsátanom. Akikkel dolgozom, emberileg is fontosak. Úgy érzem, ők az életünk részei, és nehezen is zavarnék el valakit, aki közeledik hozzám.

– Kapolcson a Művészetek Völgyében, miután végigtolod a tíz napot a Kaláka Versudvarban, mindig meglátogatod napközben vagy akár éjszaka a környező programokat is. Mindenkire szakítasz időt, ha megállít, és sokan élnek is ezzel. Hogy tudod megőrizni a kíváncsiságodat egy-egy fárasztó fesztiválnap után? 

– Érdekel. Nem kell győzködnöm magam. A közelieket, a Harcsa Vera, a Muharay és a Folk udvar eseményeit például végig figyelemmel kísérem, de mindig átmegyek Taliándörögdre is, megnézni a kiállításokat. Már csak azért is, mert érdekel, hogy mások hogy csinálják másképp. Úgy érzem, ez a nyitottság kölcsönös. Sok művészbarátunkkal adtunk már közös koncertet, feledhetetlen emlék a 40 éves születésnapunkra adott meglepetéskoncert, most az ötvenediken a Budapest Bárral és szólistáikkal közös hangverseny. Nagy öröm, hogy idén ősszel a gyerekeinknél is fiatalabb muzsikusokból álló underground zenekarok leptek meg minket egy Kaláka‑feldolgozásokat tartalmazó lemezzel, De jó elhagyni magamat a címe.

– Hogy készülsz a hetvenedik születésnapodra?

– A Várkert Bazárban a 10 évvel ezelőtt bemutatott Teljesség felé koncertet ismét előadjuk, jelen állás szerint április 26-án, egyelőre még nem törölték, erre készülök legjobban, Sebestyén Márti, Sebő Feri, Both Miki, Mókus, Palya Bea, Bognár Szilvi, Szalóki Ági. Egy ilyen együtténeklés fantasztikus! Ez megint Samu fiam szervezése és ez már a 13. előadás lesz.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A történet

Vajon ismerjük-e gyermekeink elektronikus lábnyomát? Tudjuk-e, kik a barátai, milyen oldalakat látogat, mi foglalkoztatja őt a virtuális térben?Ezekre a kérdésekre David Kim (John Cho) valószínűleg azt felelte volna, hogy persze, ismerem a lányomat, tudom, hogy milyen ember. Egy szerdai napon azonban a tizenéves Margot három nem fogadott hívás után eltűnik, és ez a feje tetejére állítja David világát. „A keresés” című film egy apa kétségbeesett küzdelmét mutatja be az idővel és a virtuális térrel szemben. 
David már a nyomozás kezdetén azzal szembesül, hogy rettentően keveset tud a lányáról. Bűntudatot érez és önmagát hibáztatja, hiszen két éve elhunyt felesége minden bizonnyal jobban ismerte Margot-t, az ő kezéből talán nem csúszott volna ki ennyire az irányítás. Kétségbeesetten igyekszik segíteni a rendőröknek, és használható nyomokat találni a lánya laptopján. Az internetes profiloldalak és alkalmazások rengetegében barangolva pedig hamar ráébred, hogy lánya a virtuális világba menekült, ahol különösen érvényes a mondás: messziről jött ember azt mond, amit akar. 

Az egész film nézőpontja különleges, hiszen minden történést valamilyen képernyőn keresztül szemlélhetünk, s miközben a tetemes mennyiségű böngésző és applikáció ablak között kapkodjuk a fejünket, egyetlen percre sem unatkozunk, szinte érezzük az édesapa feszültségét, akinek egy idő után azzal a lehetőséggel is szembe kell néznie, hogy lánya talán már nem is él. 

Gyász a családban

A felsejlő emlékekből kiderül, hogy Margot édesanyja két évvel ezelőtt súlyos betegségben meghalt, ezt az eseményt pedig egyiküknek sem sikerült feldolgozni. 
Apa és lánya nem beszélnek egymással az érzéseikről és a szegényes kommunikáció egyre inkább eltávolítja őket egymástól.David maga is súlyos gyászfolyamaton megy keresztül, ami megnehezíti számára a lányához való kapcsolódást. Margot így nemcsak az édesanyját, hanem a harmonikus családi létet, és az apjával való felhőtlen kapcsolatot is elveszíti.
A felnőttek gyakran tartanak attól, hogy az elhunytról beszélgessenek a gyermekkel, mert attól félnek, hogy feltépik a sebeket, vagy felzaklatják őket. Ugyanakkor

érdemes tisztában lenni azzal, hogy amikor a gyermek nem beszél, az nem azt jelenti, hogy elfelejtette a témát vagy nincsenek kérdései, hanem egyszerűen alkalmazkodik a felnőttek által megszabott kerethez.

Kamaszoknál még nehezebb ez a téma, mert ebben az életkorban a szülőtől való érzelmi eltávolodás természetes igény, ugyanakkor a gyászban igényük lenne a kötődésre, közelségre is, és a szülő elzárkózó magatartását nehezen viselik. Ilyenkor a barátok szerepe még hangsúlyosabb lesz, ők tudnak segíteni az elmagányosodás megelőzésében. Davidnek a nyomozás alatt rá kell jönnie, hogy Margot elszigeteltnek érezte magát, és nem tudott hozzá őszinte lenni a legbelsőbb érzéseivel kapcsolatban.Mivel baráti kapcsolatai sem voltak, ezért online próbálta meg ezt a hiányt pótolni.

Kamaszkorú gyermek esetében az alábbi esetekben érdemes szakembertől segítséget kérni a gyász feldolgozásában:
– súlyosan visszahúzódó magatartás
– fennmaradó depresszív hangulatzavar
– öngyilkossági késztetések
– evészavarok
– súlyosan agresszív viselkedés
– alkohol- vagy droghasználat

(Forrás: Simkó Csaba: Hogyan segítsünk gyermekünknek elfogadni az elfogadhatatlant?)

Kamaszok a virtuális térben

A kamaszok számára ugyanolyan fontosak a keretek és a szabályok, mint a kisebb gyermekek esetében, de hol van az a határ, amit szülőként nem léphetünk át? Hol húzódik meg a képzeletbeli vonal az önállóságra nevelés, a személyes tér biztosítása, illetve a túlféltés, túlaggódás között? Ráadásul már nemcsak a valós, háromdimenziós létben leselkedő veszélyekre (például szerhasználat) kell eredményesen felkészítenünk a gyermekeinket, hanem a virtuális valóság és az ott felmerülő csapdahelyzetek ellen is fel kell vérteznünk őt a megfelelő tudással. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy szülőként mi is megismerjük azt a közeget, ahol a gyermekünk már otthonosan mozog. Még ha úgy is érezzük, hogy ez lehetetlen, mivel a következő generáció már fényévekkel előttünk jár a kütyük használata terén, akkor sem szabad lemondanunk a szülői nevelés felelősségéről. A tizenévesek digitális eszközhasználatát vizsgáló hazai felmérés szerint a diákok háromnegyede netezhet kontrollálatlanul, szülői felügyelet nélkül. Mivel a kamaszoknak még nincs meg az élettapasztalatuk, ami segítene nekik megszűrni az internet információáradatát, ezért különösen fontos, hogy beszélgessünk velük a veszélyforrásokról, és arról, hogy szülőként mit tartunk helyesnek és mit nem, milyen szabályokat kell betartani internetezés közben.

A szabályok akkor jók, ha azok nemcsak a kamaszra vonatkoznak, hanem kétoldalú a megállapodás, tehát a szülő is vállalásokat tesz annak érdekében, hogy a család minden tagja biztonságban legyen az interneten. Szerencsés, ha ezt a megállapodást írásba is foglaljuk és közösen aláírjuk.

A szerződést érdemes egyes szám első személyben megfogalmazni. Az ENABLE iskolai bántalmazásellenes program szülői kézikönyvében szereplő családi média megállapodás szerint a szerződésben érdemes szerepelni annak, hogy a gyermek vagy fiatal
 • érti, hogy nem minden igaz, amit az interneten hall vagy olvas,
 • az okoseszközeit és az internetet felelősségteljesen és biztonságosan használja,
 • tiszteletteljesen viselkedik másokkal az interneten is, nem bánt senkit,
 • átgondolja, hogy milyen tartalmakat tesz közzé,
 • betartja az okoseszközökre vonatkozó időkorlátot,
 • nem osztja meg a személyes adatait vagy mások adatait,
 • ha valaki bántja az interneten, akkor blokkolja az illetőt, és szól az esetről a felnőtteknek és a szüleinek.

A szülői fogadalmak között érdemes szerepelnie, hogy a szülő:
 • érti, hogy az internet és a technológia a gyermeke életének fontos részét képezi,
 • meghallgatja a gyermeke internetes tevékenységével kapcsolatos kérdéseit, történeteit, aggodalmait és problémáit,
 • beszél a gyermekkel arról is, ami őt aggasztja, a „nem”-et megmagyarázza,
 • tiszteleteben tarja a gyermeke titkait,
 • a megállapodást a gyermek életkorának megfelelően módosítja.  

(Forrás: ENABLE- Amit minden szülőnek tudnia kell az iskolai bántalmazásról)

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Sokaknak ez eddig is mindennapi tapasztalat volt, akár betegség, akár háború, akár szegénység miatt. Mert vannak, akiknek nem alapélmény a jóllakás, eddig is voltak a környezetünkben olyanok, akik az életükért harcoltak. A szüleink, nagyszüleink kevésbé szerencsés korokban átélték a rettegést azokért, akiket különféle okokból, különféle helyekre hurcoltak, megtapasztalták, milyen az óvóhelyen aggódni fönt maradt szeretteikért és otthonukért. Azoknak az utódai vagyunk, akik a mostaninál tragikusabb helyzeteket vészeltek át, a génjeinkben van az erejük, a hitük, még ha eddig nem is éreztük, hogy szükségünk van rá.

Ezekben a hetekben sokan maradunk otthon, szerkesztőségünk is home office-ban dolgozik. Végre igazi értelmet nyerhet, hogy oly sokan élünk az online világban. Ha nem veszítjük el az arányérzékünket, és azokra is marad időnk, akikkel össze vagyunk zárva, sok ajándékot is tartogathat ez a szükségállapot. A világhálót elárasztják az aktuális hírek, a kepmas.hu-n is törekszünk arra, hogy tájékoztatást adjunk és erősítsük a közösséget, amelynek részei lehetünk.

A nyomtatott magazin pedig jelentsen folytonosságot, tartsa nyitva az ablakot a járványon túli világra, teremtsen énidőt, adjon erőt és muníciót az ismeretlen kihívásokhoz.

Kedves Előfizetőink, áprilisi számunk már megérkezett a nyomdából, és úton van Önök felé. Igyekszünk Önökhöz a következő hónapokban is eljuttatni nyomtatott magazinunkat. Kérjük, arra az esetre, ha ez mégsem volna lehetséges, küldjék el nevüket és e-mailcímüket az [email protected], hogy elküldhessük Önöknek a magazin digitális változatát.

Ha valamit a kötelezők közül szeretnénk előhúzni, az Boccaccio Dekameronja, amely az 1348-as pestisjárvány idején játszódik egy vidéki kastélyban, ahol az összegyűltek történetekkel szórakoztatják egymást. Ez azért is aktuális ma, mert a távoktatásra kényszerült kilencedikes diákok valahol itt járhatnak a tananyagban, ezt tanulhatják az internet másik végén lévő tanáraiktól. Ez a kötelező nem is lehetne aktuálisabb, hiszen járványveszély-helyzet idején olvashatnak egy hasonló történelmi időszakról, mi pedig, egykori érettségizettek megtudhatjuk végre, hogyan néz ki a többi novella, nemcsak az a kettő vagy három, amit anno bevasaltak rajtunk.

Némileg a Dekameront ellenpontozza Edgar Allan Poe kiváló novellája, A vörös halál álarca. Az alapszituáció a Dekameronéhoz hasonló, de itt thrillerbe csap át a történet, és a végkifejlet sem túl pozitív. Ugyanúgy egy, a járvány elől elzárt helyszínen vagyunk: egy kastélyban, egy bálon, ahová egy nem várt vendég érkezik. Akik eleve pesszimistán állnak hozzá a helyzethez, azoknak ez az olvasmány a szigorúan tilos kategóriába tartozik.

Daniel Defoe kevésbé ismert regényei közé tartozik A londoni pestis, amely az 1665-ös járványt mutatja be. A naplószerű történetben a hétköznapi emberek és a helyi vezetők erőfeszítései kerülnek előtérbe, tehát a küzdelmen van a hangsúly. Ott vagyunk a frontvonalban a betegszállítókkal, az ápolókkal, orvosokkal, akik ma is a munka oroszlánrészét végzik. Ez az olvasmány tiszteletadás nekik, ugyanakkor a járványhelyzet egyik leghitelesebb megjelenítése, hiszen kortárs beszámoló.

Aki viszont a téma könnyedebb feldolgozására vágyik, az bátran (illetve alapos kézmosást követően) kézbe veheti Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című nagy klasszikusát. Ez főként a bezártságot, az önkéntes vagy kötelező karantént segít elviselni ragyogó humorral. Ha a regényt lapozgatjuk, talán magunk is olyan helyzetbe kerülünk, mint a Grand Hotel lakói: megfeledkezünk a bezártságról, és szorongásaink is oldódhatnak.

Gabriel García Márquez művét főleg a címe vonzza be ebbe az összeállításba: Szerelem a kolera idején. De ez nem gond, hiszen olyan történetet kapunk egy életen át tartó szerelemről latin-amerikai módra, amely néhány mondatban összefoglalva giccses, olvasva viszont szenzációs. A kolerához az orvos szereplő kapcsolja a regényt, aki sikeresen veszi fel harcot a betegséggel szemben. Szintén magány- és így rosszkedvoldó hatása lehet a könyvnek. Akár receptre is felírandó lehetne.

Az egyik legerősebb, mégis keveset ajánlott olvasmány a témában José Saramago Vaksága, ahol egy vesztegzár szinte koncentrációs táborrá válik, az ember pedig ösztönvezérelte élőlénnyé a hatóságok tehetetlensége közepette. A regény központi kérdése: hogyan alakít át minket a járványtól való félelem? A lassan megvakuló emberiség víziója egyrészt realitás a könyvben (hiszen ez a vírus következménye), másrészt allegória, hiszen az ember egyre inkább vak lesz a másik problémájára. Az összeesküvés-elméletekre és mélabúra hajlamosaknak csak józanul gondolkodó és vidám ember felügyelete mellett ajánlott ez a könyv.

Bár nem tartják a legkiválóbb Robin Cook-regénynek, de a Járvány lassan a téma klasszikusává érik, hiszen először vagy újra elolvasva azt sugallja nekünk: nem is olyan kétségbeejtő a mostani helyzet. Ez persze nem vigasz senkinek, mint ahogy Scott Sigler Járvány című horror-regénye sem, amelyben tomboló, másokat és magát is megcsonkító őrültté válik az ember egy vírus következtében.

A lektűr másik császárától, Stephen Kingtől kézbe vehetjük a Végítéletet, ahol egy amerikai laboratóriumból elszabaduló vírus csak azokat kíméli, akiket egy misztikus jelenség köt össze. A könyv nagy erénye az előzőekhez képest, hogy a természetfelettit ügyesen csempészi be a tudományos-fantasztikum világába.

De az is könnyen elképzelhető, hogy pont ilyen műveket nem szeretnénk olvasni a mostani helyzetben, hanem inkább egy elképzelt vidéki kastélyba menekülnénk, ahogy a Dekameron szereplői is.

Nem beszélve arról, hogy aki szülőként ragad otthon, annak inkább gyerekkönyveket kellene ajánlanunk. Mesekönyvek nélkül ugyanis tévéfüggő válhat a gyerekből, és nem fogja majd érteni, miért mászkálunk bezártságunk idején azokkal a vaskos papírnehezékekkel, amelyekbe képesek vagyunk órákon át belefeledkezni.