Nemcsak március, hanem február idusa is cezúra. Legalábbis százvalahányezer magyar fiatalnak, akik elemi és középiskolai tanulmányaik vége előtt egy fél évvel arról gondolkodnak, hogyan legyen tovább. Éppen túlestek a szalagavatón és arról vitatkoznak, hogyan nézzenek ki a tablóképen, de már több évtizedre előre kell nézniük. Legalább a nyugdíjig.

Felvételi jelentkezési határidő metszi szét az utolsó téli hónapot. Még messze a májusi érettségi, de családok ezrei kalkulálnak ilyentájt a jövővel.

Persze, nem mind ugyanúgy. Vannak, akik a hithez hasonlóan a hivatás kérdéseit is a gyerekre hagyják – „nem akarjuk neki megmondani, mi a jó, elég érett már, válasszon ő”. Másokról már születésük előtt tudták, hova fognak iskolába járni, mi lesz a foglalkozásuk: az ő programjukban nincsenek váratlan döntések. Legfeljebb nagy lázadások, de ez nem februári kérdés. Olyanok is vannak, akik csak utolsó pillanatban kapnak észbe, és a pizzarendelés logikájával már csupán a ’feltéten’ gondolkodnak. És aztán vannak, akik hosszan, sokat beszélgetnek, kérdeznek, néha vitáznak, együtt döntenek, együtt sírnak és nevetnek.

Mit mondjunk pályaválasztó gyerekünknek? Családi történeteket és saját tévedéseinkből származó tapasztalatokat? A mikro- és makrogazdasági előrejelzéseket? Kezdő fizetéseket és munkanélküli rátákat: hogy mi éri meg? Vagy annyit: a lényeg, hogy boldog légy?... Mit remélünk, hogy akárki vagy valaki lesz belőle? Hogy itthon vagy külföldön?

Merünk tanácsolni? Merünk elengedni? Merünk hallgatni?

A pubertáson túl, de még az életen innen ez a februári döntés nem lottócédula, amit majd talán kihúznak az égi sorsoldában. Nem is álom, amit részben másoknak álmodunk. Inkább palackba dugaszolt üzenet. Az óceánon túlra szánjuk, és a legkülönösebb, hogy a feladóhoz kellene elérkeznie a túlparton is. Magunknak szól. És közben ott van még az a sok hullám, vihar, zátony, apály és dagály. És a szél, ami az indiánok szerint az időt is széttépi néha.

Mert talán nem is csak pályát választ most az a százezervalahány fiatal, hanem önmagát.

Magáról beszél, amikor mérlegel, magával számol, amikor bizakodik. És magában bízhat. No, és persze még Valakiben. Akivel a februári döntés az igazi Út ígérete lehet.

A cikk a Képmás magazin 2016. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A nyelv fogalom hallatán sokaknak valami elvont, életidegen tudományoskodás jut eszébe, vagy verseket skandáló kisiskolások a szépkiejtési versenyen, vagy a tanár reménytelen „Mit állítunk?” kérdése a hatodik órában, esetleg a piros tollal hullámosan aláhúzott mondatok a fogalmazásban; másnak valami ágrajz sejlik föl a nyelvcsaládokról.

Ritkán jut eszünkbe, hogy a nyelv nemcsak az írók és költők luxuscikke, hanem gondolataink mindennapi öltözete. Használjuk és elhasználjuk, kifordítjuk, nyújtjuk, szaggatjuk, stoppoljuk.

Mindent kibír, és a híresztelésekkel ellenében a nyomdafestéket is. Persze ma már sokkal többet írjuk képernyőkre, mint papírra, a gépen pedig minden nyom nélkül javítható… csak hát nemigen javítjuk. Ahogy a földről is fölszedhetnénk a szemetet, ha kivételesen épp nem rohannánk. Miért lenne időnk a nyelvi szemetünket eltakarítani?  Újraolvasni, átgondolni, törölni, újrapötyögni… És minek, ha így is megértik? Fölösleges nagybetűvel kezdeni a nevet… Minek kitenni az írásjeleket? A ragokat, az ékezeteket? Visszaléptetni egy ly miatt? Ugyan! A visszalépés nem trendi. Jó lesz az úgy. Plasztikus jelzőket, furfangos igekötőket, árnyalatnyi változatokat keresgélni, amikor rohan az élet, jönnek a posztok, kijött a sorozat új évadja, érkezik a villamos.

A beszéd dettó. Miért akarnál nyelvi leleménnyel kitűnni, egyedi lenni, nyomatékosítani? Arra ott az a pár obszcén ige és főnév, ezek jól mennek angolul is, arra az öregurak és koros hölgyek (persze e kontextusban egészen más néven jelennek meg) nem feltétlenül kapják fel a fejüket. Majd megszokják! Ahogy a legtöbben már a „megszívtad” kifejezést is csupán együttérző figyelmességnek veszik. Van, amit nem lehet elmondani egy cuki emojival vagy egy ütős mémmel?

A mémekhez még gondolat sem kell, hisz az is le van gyártva.

Ha van telód, már küldheted is, ha véletlenül egy térben vagytok, elég egy „figyu” és a másik már nézi is. (Érdekességképpen: a historikus időkben az azonos térben tartózkodás még szóbeli kommunikációt eredményezett).

Nem vagyok nyelv- vagy nyelvtansoviniszta. A nyelv a legrugalmasabb öngyógyító rendszer, üdítően meglepő és megnyugtatóan állandó. A nyelv pedig él és virul, főképp azért, mert íróink és költőink egy része a lelkét is kiteszi, (például a Facebookon) hogy újraszabja, -varrja nekünk mindennapi használatra, szeretjük is lájkolni. De ne gondoljuk, hogy ezek csak amolyan hordhatatlan kifutós darabok, amit csak a nézőtérről lehet csodálni! Viseljük bátran a hétköznapokban is, ne elégedjünk meg a pár szakadt, unalmasra nyűtt, slampos darabbal.

Hiszen öltöztethetjük a gondolatainkat extravagánsan, decensen, trendin, kacéran, népiesen, hagyományőrző vagy polgárpukkasztó módon, és csak azért nem folytatom, mert sosem lenne vége és akkor ez a mondat sem lenne éppen elegáns.

És jó lenne meghirdetni a nyelvi környezettudatosságot is. Venni a fáradságot visszamenni a nyelvi szemetünkért, akár egy privát üziben is, letölteni egy ékezetes verziót a telefonra. És valahogy jelezni a villamoson, hogy ahogy a cigifüstöt nem vagyunk kötelesek beszippantani, úgy a verbális szmogot sem.

Tisztelt Doktornő!

A következő testi tüneteim miatt írok Önnek: nekem egyáltalán nincsenek testi tüneteim!!! 
A fenébe is, teljesen egészséges vagyok! 
A testem egy tökéletes gépezet. Immár harminc éve szolgál engem hűségesen és hibátlanul. Jók az izmaim, rugalmas vagyok, az ízületeimmel semmi gondom. Még influenzát se kapok soha, pedig amikor náthás embert látok, rögtön nyomába szegődöm, hátha letüsszent – de semmi.

Egy nyomorult derékfájás, ízületi kopás nem sok, annyi sem jön össze nekem, nemhogy valami komolyabb szívbaj! A vérnyomásom 120/70, vércukrom 4,2 reggelente, a testtömegindexem 21-es. Minden korombeli barátomnak van legalább egy elhanyagolt porckorongsérve, migrénje vagy orrsövényferdülése. Miért csak nekem nem jutott ilyesmi osztályrészül?! 

Látom, hogy másoknak mennyire kitölti az idejét, értelmet ad az életüknek egy-egy igazi, szaftos kórság! Engem ehelyett csak valami homályos, névtelen szorongás környékez állandóan… Ez így nem normális, ugye?
Olyan kérdésem van, Doktornő, hogy mit kell tennem annak érdekében, hogy lecsapjon rám végre egy igazi BETEGSÉG?
Ha igazi orvoshoz fordulok, az csak rám néz és kiröhög, mert olyan jól nézek ki. Én már csak egyetlen doktorban bízom: Önben, Doktor Bori! 
Köszönettel: Csaba 

Kedves Csaba!

Nehéz így látatlanban diagnózist felállítani – hiszen sajnos még nem vizsgálhattam meg közelről az Ön dagadó izmait, remek ízületeit és veséi hibátlan működését. Mégis örülök, hogy írt nekem! Rendkívül fontos témát pendített meg, amely sokakat érint – köztük természetesen engem is, mint minden szánalmas önsajnáltató nyomoroncság.
A betegségtudat (hipochondria) gerjesztése önmagunkban újabb pompás lehetőség életünk megkeserítésére! És nemcsak a saját életünket, de a velünk élőkét is tönkretehetjük a folytonos rettegéssel. 
Ahogy levelében találóan megfogalmazta: a testetlen rettegés („homályos, névtelen szorongás”) nem éppen kellemes dolog. És az a helyzet, hogy nem is igazán hasznos. Erre nem lehet panaszkodni, megfogalmazhatatlan, ezért nem hibáztathatunk senkit.

Sokkal jobban járunk, ha fókuszáljuk a félelmeinket: választunk egy betegséget, amiben aztán úgy hiszünk, mint egy istenségben.

Elég rákeresni az interneten bármilyen apró tünetre, az orvosi oldalak tálcán kínálják majd a jobbnál jobb végzetes diagnózisokat. A választott betegségen keresztül aztán megélhetjük a totális rettegést, egyfajta negatív katarzist – miközben rá is terhelhetjük környezetünkre a problémánkat, ezzel együttérzést, és extra szeretetadagot csikarva ki belőlük. 
Igazán nem szeretnék dicsekedni, de most muszáj lesz. Álljon itt egy saját esetem, amely ékes példája annak, hogyan is csinálják ezt az Igazán Nagyok!
Évekkel ezelőtt történt, egy napsütéses nyári napon. Egy bevásárlóközpontban sétálgattam csokis nápolyit majszolva, mikor hirtelen eszembe jutott: mi lenne, ha meglepném magam egy új ruhával? (Hátha híztam kicsit tavaly óta, milyen jó móka lesz ezzel frusztrálni magam az éles fényű próbafülkében!) Bementem egy boltba, és felpróbáltam egy csinos kis pántos ruhát. Belenéztem a tükörbe – és akkor láttam meg… A bal mellem fölött hatalmas barna folt terpeszkedett. A közepén sötét, a szélein halvány, mintha elkenődött volna: úgy tűnt, dinamikus fejlődésben van, szinte a szemem láttára növekedett.

Abban a pillanatban tudtam: ez melanóma (keressen csak rá a neten!), és fel fogja zabálni a testemet!!! Letéptem magamról a pántos ruhát – ezek után nem vettem meg, arra a rövid időre már minek –, és rohantam haza a családomhoz. 

Jeges rémület fojtogatott. Filmszerű képekben jelent meg előttem a jövő: a gyerekek a kórházi ágyamnál, ahol kopaszon, összeaszva fekszem… Úristen, a férjem hogy boldogul majd nélkülem?! Soha nem lesz összerakva a gyerekek tornazsákja! Soha többé nem fogja leszedni a pókhálókat a fürdőszobapolc mögött! Telefonálgatni kezdtem. Felhívtam a legjobb barátnőmet, hogy a lelkére kössem: menjen hozzá a férjemhez, nehogy valami rendetlen cafkát vegyen el, ha meghalok. Elbúcsúztam apukámtól, nagynénémtől meg elkértem a bőrgyógyásza számát és haladéktalanul bejelentkeztem. 

– Jó napot kívánok, egy iszonyú gyorsan növekvő anyajegyem van! – nyafogtam a telefonba. – Két hete még nyoma se volt, most meg akkora, mint egy egyforintos.
Már másnapra adott időpontot. 

Otthon csak nehezen tudtam leplezni a gyerekek előtt, hogy haldoklom. Minden puszi, minden szó különös jelentőséget nyert most: a Halál közelsége költőivé tette még azt is, hogy amint beléptem, a legkisebb leöntött egy egész pohár málnaszörppel.
Némán belekapaszkodtam a férjembe, mint fuldokló a mentőövbe. 
– Megmutatom – suttogtam, és levettem a pólóm.
A férjem közelebb hajolt.
– Várj egy kicsit! – mondta, felemelte a mutatóujját, és egyszerűen… letörölte a melanomámat.
– Csoki – diagnosztizálta szakszerűen.
Ó, tényleg, a csokis nápolyi! – hasított belém a felismerés. Nahát! A férjem megmentett! 

Így aztán, mit volt mit tenni – a Halállal való szenvedélyes találkozásom után –, hamarosan kénytelen voltam visszasüppedni a hétköznapok szürke boldogságába.

Sok hasonló kalandot,
és jó hipochonderkedést kíván Önnek:
Doktor Bori

u. i.: Végül is én magam nem mertem lemondani a bőrgyógyászt, féltem, hogy hülyének néz majd. Végül a nagynéném hívta fel. Mondta neki, hogy megoldódott a probléma, a melanóma csoki volt. 
A bőrgyógyász nem volt dühös. Azt üzente:
 – Semmi baj. Elég gyakori eset.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– „Apákról és fiaikról” című dokumentumfilmje forgatása során iszlamista-szimpatizáns dokumentaristának adva ki magát 330 napot töltött Szíriában egy dzsihádista férfi családjában, aki egy terroristaképző táborba küldte kiskamasz fiát. Nehéz volt objektívnek maradnia?
– A film a radikális dzsihádista közösségről és nem rólam szól. Ha közbeavatkoztam vagy vitába szálltam volna velük, megváltozott volna az egész légkör; az emberek viszont tudni akarják, hogyan élnek, hogyan oktatják a gyerekeiket. Véleményem szerint ez a legfontosabb, és nem az, hogy én miképpen éltem meg a látottakat.

Nem az a célom, hogy a hős szerepében tetszelegjek, hanem hogy átadjam a globális közönségnek a tapasztalataimat.

– Ennél is közelebb hozza a nézőkhöz a valóságot a felesége, Heba Khalid által rendezett „People of the Wasteland”, amelynek létrejöttében producerként vett részt.
– Ez egy kísérleti jellegű, művészi megközelítésű rövidfilm, történet és szereplők nélkül, ugyanis nincsenek benne megszólalók. A nézők egy szíriai harcost követhetnek végig, aki Go-Pro kamerával a fején indul a háborúba, és ezzel az elsődleges megfigyelő nézőponttal maguk válnak a film szereplőjévé, a harcossá. Akárcsak a Counter-Strike nevű videójátéknál, ők is fegyvert ragadnak és gyilkolnak, vagy pedig őket ölik meg. A film emlékeztet rá, milyen szörnyűségek történnek egy háborúban, és bemutatja, kik az azt elszenvedő civilek, azaz Wasteland emberei.

– Mennyire tud azonosulni a filmjei szereplőivel?

– Bele tudom élni magam a helyzetükbe, de egy ideje már Németországban élek, és európaiként sokkal könnyebb, hiszen itt függetlenség és szabadság van, emellett másmilyenek az emberek.

– Hogyan befolyásolja a családi életét, hogy párjával mindketten háborús filmeket készítenek?
– Amióta gyakrabban dolgozunk együtt, megerősödött a kapcsolatunk, ami kilenc év házasság után ritkán mondható el. A közös munka közelebb hozott minket egymáshoz, és segít jobban megértenünk a másikat: ha egyedül készítesz filmet, sok időt vesz igénybe elmagyarázni másnak, mivel foglalkozol, mi viszont éjszakákat töltünk a közös írással és az ötleteink megvitatásával, és élvezzük is mindezt.

– A gyermekével is szokott arról beszélni, mi zajlik Szíriában?
– A fiam első hat évében óvatos voltam, és megpróbáltam távol tartani az ott történő borzalmaktól, mert a gyerekek nem szeretik az erőszakot, és nehéz számukra befogadni. A hallottak érzékennyé tehetik őket, ezért fokozatosan kell megismertetni velük a valóságot.

– A tragédiák feldolgozásához az idősebbeknek is nagy lelkierőre van szükségük. A háborús események közvetlen szemtanújaként hogyan tudott túllépni a látottakon?
– Olyan filmeken kezdtem dolgozni, amiknek témája nem kapcsolódik szorosan a háborúhoz.

A jelenlegi projektjeim közt van fikciós és dokumentumfilm is, ami a háború utáni világot mutatja be, hogy hogyan élték túl az emberek.

– Tavaly Oscar-díjra jelölték az Apákról és fiaikrólt, idén pedig két szír háborús alkotás, a BIDF-en levetített Az underground kórház és a Kislányomnak, Samának is esélyes a legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Utóbbinál szintén fontos szerepet kap a szülő-gyermek viszony. Mi a véleménye az alkotásról?
– A Kislányomnak, Samának a rendező, Waad Al-Kateab lánya iránti aggodalmait jeleníti meg, akit Aleppóban hozott világra. Egy családi filmről van szó, és ezt a témát nehéz úgy ábrázolni, hogy mindenki érdeklődését felkeltse, ennek ellenére Edward Watts-szal sikerült egy olyan történetet létrehozniuk, ami együttérzést vált ki a nézőkből és bárki képes kapcsolódni hozzá. Másik erőssége, hogy a kezdetektől, azaz a polgárháború kitörésétől végigköveti az eseményeket.

– Hogyan látja azoknak a gyermekeknek a jövőjét, akik egy háború sújtotta városban kezdik meg az életüket?
– Ők az elsődleges áldozatok, és ha a szüleik nem elég erősek, hogy megvédjék őket, nyomorúság vár rájuk: nem tudnám megmondani, hány árva van Szíriában, mivel rengeteg embert ölnek meg.

A háború még mindig tart, és nincs lehetőség az összes gyerekkel foglalkozni vagy megfelelően támogatni őket.

Ugyan a fantáziájuknak köszönhetően még a kövekkel is fel tudják találni magukat, amíg kicsik, az alapvető életszükségleteik mellett arra van szükségük, hogy normális játékokkal játsszanak és hogy rendes oktatásban részesüljenek. Meg kell védeni őket attól, hogy erőszakkal szembesüljenek, ezért betiltanám az ellenük irányuló támadásokat és véget vetnék a bombázásoknak.

A jutalmazás és büntetés elve sem segít, ha kizárólagosan és túlzásba vivő módon alkalmazzuk. Hiszen a büntetés félelem keltésével éri el a szabályok betartását, a túlzott jutalmazás pedig elvárásokat támaszt akkor is, ha természetes, hétköznapi feladatok elvégzéséről van szó, és kiszorítja a gyermekből a belső motivációt. Azt az elvárást erősíti meg ugyanis, hogy „mindig kell kapnom valamit” – rossz esetben ez egészen az önzésig fajul, „jobb” esetben a teljesítményelv, a megfelelési kényszer fogja a gyermek viselkedését jellemezni, és elvész az örömmel végzett tevékenység belső jutalma.

Azok, akik gyerekkorukban szenvedtek saját szüleik szigorától, később nagyon szeretnék jól végezni a dolgukat szülőként. Ám ha elutasítják – érthető módon – a korábbit, akkor mi van helyette? A jutalmazás-büntetés hagyományos elvét mivel lehet elmozdítani kizárólagos pozíciójából?

Az Igenközpontú nevelés és a Daniel Siegel – Tina Bryson szerzőpáros többi könyvei olyan nevelési elveket mutatnak be nekünk, ahol a nevelés közös tanulási folyamat: azért közös, mert ahhoz, hogy működjön, nemcsak a gyermek átélt érzelmeit kell jól olvasnia a szülőnek, hanem azzal is tisztában kell lennie, hogy mire is szeretné megtanítani a gyermekét, továbbá látnia és értenie kell a saját érzelmeit is.

A szerzők megközelítése a mindfulness elvén alapul: azt hangsúlyozza, hogyan tudunk éber figyelemmel a jelenben maradni – nem engedve, hogy a múlt fájdalmai és a jövőtől való szorongás elragadjanak –, amikor konfliktusba kerülünk a gyermekünkkel. Csak így leszünk képesek megtanítani a gyerekünknek, hogy a konfliktusok megoldhatóak, azokat sem elkerülni nem kell, sem azt nem kell hagyni, hogy örvényként elragadjanak. Siegel és Bryson arra tanítanak a könyveikben, hogy az „itt és most”-ban hogyan tudjuk megérteni és elfogadni a gyerek érzelmeit úgy, hogy közben az általunk állított határokat sem söpörjük félre.

Betartatjuk a gyerekekkel azokat a szabályokat, amelyeket fontosnak tartunk, de elfogadjuk azt is, ha ez a gyerekből dühöt vált ki. A gyerekek – és lássuk be, mi felnőttek is – sokkal hamarabb megbékélnek a szükséges rosszal, ha azt érzik, hogy közben szabad az ellenérzésüket kifejezniük.

A másik elv nem a büntetésről, hanem a jóvátételről szól. Ha egy gyereknek sokszor tulajdonítanak rossz szándékot, pl. a kíváncsiság hajtotta balul sikeredett cselekedetei miatt, akkor egy idő után nem érdeklik a szabályok, talán szándékosan is rombol, hiszen ő úgyis rossz. Ha benne van a gondolkozásunkban, hogy a tanulás hibázással jár – ez természetes melléktermék –, akkor könnyebben megtanítjuk a gyerekünket arra is, hogy a hibázásokat hogyan lehet jóvátenni. Siegel és Bryson A gyermeki elme című könyvét akár bevezető műnek is tekinthetjük szemléletükbe. A könyv a legmodernebb agykutatási eredményeket felhasználva magyarázza el az olvasónak, hogyan is működik a gyermeki agy, és hogyan használhatjuk ezt a tudást arra, hogy kiegyensúlyozott, a közösségben jól működő, kíváncsi és jó önértékelésű gyermeket nevelhessünk.

A szerzőktől magyarul másodikként megjelent Drámamentes fegyelmezés c. könyv sokkal inkább a hétköznapi nehéz helyzetekre koncentrál, és közérthetően segít a negatív érzelmek hálójába gabalyodott szülőknek. A szerzők szerint az angol „discipline” szó – melyet mi fegyelmezésnek fordítunk – eredeti jelentése: tudásátadás. A fegyelmezésnek tehát nem a fenyítésről kell szólnia, hanem arra kell megtanítani a gyermeket, hogy hogyan tudja kezelni a konfliktushelyzeteit, elviselni, ha hibázott, jóvátenni, ha valakinek ártott. Arról kell szólnia, hogy a gyermek megtanulja, mit kezdjen a negatív érzelmeivel, hogyan tudja nem elnyomni, hanem szabályozni azokat. Ez a tudásátadás nem lehetséges addig, amíg a konfliktushelyzetben – hisztis állapotban – a gyermeket elöntik az érzelmek, mert addig a racionalitást képviselő agykéreg működésképtelen.

Az első teendő a szülő részéről, hogy odafordul a gyermekéhez és elfogadja őt a negatív érzelmeivel együtt, azaz kapcsolódik hozzá és megnyugtatja. Ezután lehet csak elkezdeni megbeszélni a történteket, és átformálni a gyermek viselkedését.

A gyermek érzelmeire való odafigyelés és a negatív érzelmek elfogadása nem azt jelenti, hogy engedékeny lenne a szülő, és ne állítana korlátokat. Sőt: a szerzők kifejezetten hangsúlyozzák a struktúrák, keretek szükségességét. A lényeg tehát, hogy odafigyeljünk a gyermek érzelmeire, arra, hogy mit szeretne velünk közölni. Ám ez csak akkor tud működni, ha az adott helyzetben a saját érzéseinkkel is tisztában vagyunk szülőként. Mert ekkor képesek vagyunk feltenni a következő kérdéseket:

• Miért viselkedett így?
• Mit szeretnék megtanítani neki?
• Hogyan tanítsam meg azt, amit szeretnék?

Ha egy szülő a saját gyermekkori traumái rabságában van, akkor nehezen talál ezekre a kérdésekre választ. Nem képes ugyanis a mentalizációra, azaz szempontváltásra, amelynek lényege, hogy beleképzeljük magunkat a másik helyzetébe. Fontosnak tartom azonban hangsúlyozni, hogy a szülőknek meg kell érteniük, ők sem „hibásak” abban, hogy ez nekik nem megy. Ha az ő érzéseikre nem figyelt senki oda gyermekkorukban, akkor nem is lehet mintájuk erre a működésre. De ez a működés tanulható, az eredménye pedig kiegyensúlyozottabb, egymáshoz szorosabban kapcsolódó családi működés lesz.

Minden hisztinek jelentése van, nem a szándékos bosszantásról szól. A legtöbb kezelhetetlen gyerek esetében a szülők elkerülik a vélhetően hisztihez vezető helyzeteket, és a konfliktuskerülés miatt kimarad az a fázis is, hogy nyugodt állapotban szóba hozzák a hisztiket, és megértsék, mi is váltotta ki azt valójában. Olyan, mintha nem is lett volna, nehogy újabb hisztit váltson ki, ha beszélnek róla. Így lényegében a szülők teszik meg nem történtté azt. A gyermeki elme c. kötet kézzelfogható technikákat kínál arra, hogyan segítsük a gyermekünket ahhoz, hogy tudjon beszélni a negatív érzéseiről is.

Igenközpontú nevelés c. könyvükben a szerzők tágabb perspektívába helyezik mindazt, amit az előző két könyvben tanítottak az olvasóiknak.

Sorra veszik, mi minden szükséges ahhoz, hogy a gyermekünkből olyan felnőtt válhasson, aki képes az érzelmek megélésére, de képes kontrollálni is azokat; aki rugalmasan képes reagálni a környezet mindennapi kihívásaira, és meg is tud küzdeni azokkal; aki képes a belátásra, képes szabadon dönteni és megvalósítani az elképzeléseit, nem utolsósorban pedig barátságos és empatikusan bánik embertársaival is.

A Babylon Berlinben az adott történelmi korszak (1929 és az ezt követő évek) társadalmi bugyraiba is belelátunk, nyilván nem tudományos alapossággal, viszont emlékezetesen és nyomot hagyó módon.

Az első világháborúban szerzett poszttraumás stressztől szenvedő, gyógyszerfüggő, önfejű Gereon Rath (Volker Bruch) munkáját és életét nők kísérik. Rendkívül nyomasztó, hogy ezek a valós minták nyomán megírt női szerepek egytől egyig mennyire kiszolgáltatottak! Kiszolgáltatottak a szociális helyzetüknek, a politikának, a hivataloknak, és igen, különféle férfiaknak – akik ezzel módszeresen és folyamatosan vissza is élnek.

Itt van rögtön a feltűnően szimpatikus főszereplő lány, Charlotte Ritter, aki külsős gépíróból válik bűnügyi asszisztenssé majd nyomozóvá a gyilkosságiaknál, ahol, mint többször is halljuk, nem dolgoznak nők. A tehetséges fiatal színésznő, Liv Lisa Fries által játszott karakter, Charlotte családja nyomasztó körülmények között él, a társadalom perifériáján. Amikor megismerjük, ezt a családot a későbbi nyomozónő tartja el – kurválkodásból. Ettől nem válik kevésbé szimpatikussá, mert tanúi vagyunk, hogy hiába szeretne kikavarodni ebből az életformából, valamire mindig kell annyira az a pénz (az első évad közepén például az édesanyja temetésének a költségeire), így kénytelen folytatni. A sorozat egy hangsúlyos pillanatában egyenesen az erkölcsrendészetet vezető rendőr zsarolja meg, akinek kénytelen „szolgáltatást nyújtani” egy erkölcsi bizonyítványért cserébe, amire szüksége van a rendőrségi munkához. Charlotte bátor, okos és ambiciózus – de zsarolható, mert felelősséget érez a munkája, a családtagjai, a barátai iránt.

Ugyanilyen kiszolgáltatott Charlotte nővére is, aki egy naplopónak szült gyerekeket, és ez a naplopó a két kisebb lánytestvért látványosan kiszolgáltatja a haverjainak, verbálisan zaklatja őket, nem mellesleg eltartatja magát velük. Erről a nővérről az első perctől tudjuk, hogy nem lesz képes kiverekedni magát a nyomorból, hiszen a beteg anyát, a demens nagypapát, a csecsemőjét és a húgait igyekszik egy háztartásban egyben tartani, amiben senki nem segít neki. Hogy a helyzete mennyire reménytelen, azt a harmadik évad elején a legkisebb húg, Tony ki is mondja. Ezért a kicsiért meg egyfolytában aggódunk, mikor rántja őt is magával a szociális örvény, hiszen gyereklányként az iskola helyett csaposként dolgozik egy kocsmában, a maffiafőnök megebédelteti, hogy ezzel zsarolja a rendőrnyomozó nővérét, és a sógora ismerősei is fenyegető árnyékként követik a mindennapjait. A harmadik évad elején az ember minden porcikájával érzi, hogy ezzel a helyes copfos kislánnyal még bármi szörnyűség megtörténhet, ha egyszer kikerül Charlotte óvó szárnyai alól, vagy ha valaki szemet vet rá. A három lány édesanyja szifiliszes, a betegséget egy egyszeri viszonyból szerezte vagy két évtizeddel azelőtt, és amikor a kommunista doktornő, a szegények orvosa ezt közli vele, alig akarja elhinni, hamarosan pedig meg is hal. Még ki sem hűlt, amikor a veje meg a lánya már felforgatják az otthonát valamiért, ami pénzzé tehető.

Fontos női szereplő a Ritter család tagjain kívül a vidékről érkező cselédlány, Greta, aki korábban született gyermekét kénytelen volt örökbe adni, még nevet sem adott neki, hogy ne kötődjön hozzá. Egy kormányfőtanácsos felső középosztálybeli családjánál szolgál. Nem gonoszak vele ezek az emberek, de azért érezzük a nagyságos asszony mozdulatain, hogy azért fordítja irányba a csésze fülét az asztalon, mert Greta rendkívül helytelenül ezt nem tette meg. Ez a lány nem is a gazdái felé a legkiszolgáltatottabb, hanem azoknak a nemzetiszocialista fiatalembereknek, akik – hogy a gazdája közelébe férkőzzenek – csúnyán átverik, játszanak az érzelmeivel, majd benne hagyják a pácban egy robbantásos merénylet után. Gréta, akinek a legfőbb bűne, hogy nagyon szerelmes volt a magát kommunistának tettető, gyilkos szándékú Fritzbe, női börtönbe kerül, ahol végignéz egy kivégzést, ami – attól tartok, nem teljesen korhű módon – egy lefejezés. Leonie Benesch színészi játéka meggyőző, érzékeny és hiteles a csak szeretetre vágyó, de éppen ezért végsőkig kihasznált Greta szerepében, aki akaratán kívül annak az egyetlen embernek a gyilkosságában segédkezik, aki megbecsülte és embernek tekintette őt.

A Gretát befogadó felső középosztálybeli család nőtagjai, a feleség és a kislány sem irányítói a saját sorsuknak, hiszen végzetesen és gyászosan meghatározza az életüket a férj politikai jellegű munkája, az ő ellenfelei és az ő meggyőződései.

De kiszolgáltatott Rath nyomozó élettársa is, Helga, aki a háborúban eltűnt bátyjának az özvegye. Nem törvényesíthetik kapcsolatukat, mert sokáig nem lehet tudni, mi történt a férjével, él-e még. Bár megpróbál sógora, Gereon Rath mellett új életet kezdeni (hiszen sokkal nehezebb helyzetben lenne, ha a kisfiával továbbra is csak a háborús özvegyeket segélyező alapítványi támogatásból próbálná tengetni életüket), valójában magányos marad. A bátyja árnyékától szorongatott, PTS-ben szenvedő Gereonhoz nem tud igazán érzelmileg kapcsolódni. Mivel Gereon elzárja előle az információkat, a tudatlansága, vagy inkább a nemtudása válik a végzetévé.

Kiszolgáltatott a kommunista doktornő is, aki Grétához hasonlóan a börtönben köt ki, kiszolgáltatott a filmben szereplő számtalan prostituált, énekesnő, a maffiózók feleségei, a tánckar kihasznált tagjai, a munkáért sorban álló gépírónők, a kommunisták közé lövő rendőrök által a semmiért meggyilkolt asszonyok, mindenki. Még a gazdag fegyvergyár-tulajdonos család feje, Frau Nissen sem igazán önálló – őt majd a harmadik évad első filmkockáin előre vetített tőzsdei krach (1929-ben járunk!) fogja feltehetően tönkretenni, miután brókerek rábeszélésére a vagyonát részvényekbe fektette.

Egyetlen női szereplő, az orosz Szvetlana tűnik önálló, aktív egyéniségnek – de hamar kiderül, hogy ő a saját gyerekkori kiszolgáltatottságát ellensúlyozza a bosszú furmányos módszereivel. Gátlástalanul kihasználja a hozzá vonzódó férfiakat és kijátssza őket egymás ellen, a maga érdekében. De vajon nem a kiszolgáltatottság egy formája ez is?

Ebben a sorozatban, mint sok másikban, senki nem fekete vagy fehér, nincsenek jók meg rosszak, csupa gyenge, esendő embert látunk. Ám a férfiak a maguk jogán gyengék és esendőek, még a bűneiket is sokszor maguk választják, míg a nők sodródnak, a társadalom, a politika, a kollégáik, a családtagjaik, az őket szerető vagy nem szerető férfiak határozzák meg a sorsukat 1929-ben Berlinben.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Érezni a feszültséget az osztályban, csend van, és mindenki serényen ír. Az ember szaporítószerv-rendszerét megismertük, egy tanóra volt a női, egy tanóra a férfi ivarszervek. A mai órán a szexuális aktusról volt szó, és általánosságban a szexuális viselkedésről. Az óra végén kérdéseket kell írnia mindenkinek, méghozzá hármat. A „kell” szó indokolt: a lényeg, hogy írjanak, a feltett kérdés lehet irreleváns is. Kérdezhetik, hogy milyen az idő kint, vagy hogy hány lámpa van a teremben, a lényeg, hogy el tudják rejteni a sorok közt azokat a kérdéseiket, amelyek tényleg érdeklik őket anélkül, hogy egymásra mutogatnának, hisz mindenki ír. A következő órán megbeszéljük őket.

A kutatások szerint az egészséges és kielégítő szexuális viselkedés egyik alapfeltétele, hogy a pár tabuk nélkül tudjon beszélni egymással a szexuális élményeikről, az aktusról, vágyaikról. A biológiaórán az én feladatom, hogy megalapozzam ezt, anatómiai, fiziológiai és egy minimális szexuálpszichológiával.

Az utóbbi bonyolultan hangzik, pedig csak ennyit jelent: a szexről beszélni oké. Saját élményem, hogy ez az egyik legnehezebb, nem olyan családban nőttem fel, ahol ilyesmi valaha szóba került volna. Amikor édesanyám leült velem a méhecskés beszélgetésre, addigra már rég felvilágosítottak az osztálytársaim. Tanárként nagyon nagy lehetőségem van egészséges irányba mozdítani ezeket a titkos iskolai beszélgetéseket.
Az egyik legnehezebb, de a szexuálpszichológusok szerint legfontosabb pedagógiai feladatom, hogy ki merjem mondani, sőt, összetett mondatban használni tudjam az olyan szavakat, mint makk, vagina, hímvessző, orgazmus, maszturbálás, ondó ésatöbbi. Bevallom őszintén, eleinte otthon gyakoroltam. A szakértők szerint a másik nagyon fontos feladatom, hogy ne takargassam az érzelmeimet. Ha például zavarba jövök egy kifejezéstől vagy témakörtől, nyugodtan vállaljam a gyerekek előtt a zavaromat, hiszen az teljesen természetes. 

Egy idő után rászoktam arra, hogy előre szólok nekik, hogy bizony zavarba fogok jönni, és nyugodtan kuncogjanak, mert nincs természetesebb annál, ha az érzelmeinkkel valós kapcsolatban vagyunk (ami az egészséges párkapcsolatnak és szexualitásnak szintén feltétele).

A témakör tizenegyedikben ismét terítéken van, szintén év végén. Miután a férfi és női ivari működést követő tanórán megbeszéltük a szexuális aktus részleteit, grafikonon megnéztük, hogy miben különbözik a férfi és a női orgazmus, beszéltünk ezek fizikális és lelki feltételeiről, az idegrendszer és a hormonok szerepéről, az óra végén összegyűlnek a kérdések. A papírokat otthon átolvasom, és ha szükséges, utánanézek a válaszoknak. A diákok 90%-ban kihasználják a három kérdéslehetőséget, szinte minden kérdés a szexualitással kapcsolatos, alig néhányan kérdeznek a terem lámpáinak számáról. Ízelítő a tizenegyedikesek kérdéseiből:

Észre lehet venni, ha valaki tetteti az orgazmust? Hogyan kell megfelelően kielégíteni kézzel egy péniszt? Be tud ragadni a hímvessző a hüvelybe? Fáj, ha átszakad a szűzhártya? A tanárnő mikor veszítette el? Melyik a jobb, ha a pasi tapasztalt, vagy ha neki is első alkalom az, ami nekem is? Miért kiabálnak szex közben? Tényleg tud a nő is spriccelni, ha elélvez? Milyen következménye lehet, ha a nemi aktus menstruáció közben történik? A tanárnő mit gondol a házasság előtti szexről? Van nemi aktus nélküli orgazmus? Lehet valaki allergiás a spermára? Hogyan lehet kevésbé kínossá tenni az első alkalmat? Egy nemi erőszak áldozata képes lesz utána élvezni az aktust? Mikor, hány évesen megfelelő elveszteni a szüzességet? Az orális dolgok nem veszélyesek a szervezetre nézve? A négereknek miért nagyobb? Bűn, ha ismerkedem a saját testemmel?

Nem mindegy, ki válaszol nekik ezekre a kérdésekre.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ezentúl számos kerekasztal-beszélgetésen is részt vehetnek az érdeklődők: Dr. Engler Ágnes, a Mozgalom alelnöke a boldogságkeresés és a házasság kapcsolatáról beszélget majd neves szakemberekkel. De szó lesz a Mozgalom Balansz Intézetének legújabb kutatási eredményeiről, amelynek címe: Munka is, család is! A témáról Ujvári Enikő, szintén a Mozgalom alelnöke, beszélget vállalatvezetőkkel és HR szakértőkkel.

A konferenciát szintén egy kerekasztal-beszélgetés zárja, amelyet Keresztes Ilona szerkesztő, műsorvezető vezet majd a Házasság hete idei arcaival: Semsei Rudolf üzletemberrel és feleségével, Dobay Eszterrel, valamint Dr. Mihalec Gábor családterapeutával és feleségével, Mihalec Dórával.

A szervezők várnak minden érdeklődőt szeretettel! További információk a https://www.haromkiralyfi.hu/csalad-es-vagy-karrier oldalon érhetők el.

–Van esetleg valami személyes motivációja, ami a Trianon-kutatásokhoz vezette?
– Édesapám színházkritikusként nagyon sokat foglalkozott a határon túli színházakkal. Három hónapos koromban lett először útlevelem, Nagyváradra, Sepsiszentgyörgyre, Szatmárnémetibe mentünk színházat nézni. Volt, hogy a Szatmárnémeti Északi Színház csaknem teljes társulata a kertünkben sátrazott – nagy, értelmiségi találkozók voltak ezek, így tehát megvolt az érzékenység a témára.

– Minek nevezzük Trianont: be nem gyógyuló sebnek, fájó emlékek feneketlen kútjának, ami nem tud betemetődni?
– Az a mondás, hogy két-három generáció elteltével a történelmi események kihűlnek és hideg emlékezetté válnak. Ehhez képest Trianon emléke máig élő, részben azért, mert az elmúlt száz évben az elszakított területekről nagyjából egymillió ember jött át Magyarországra, több hullámban. Ez a leszármazottakkal is számolva azt jelenti, hogy él ma Magyarországon valószínűleg két-hárommillió ember, akinek van valamilyen kötődése az elszakított területekhez. A határon túli magyarok léte pedig önmagában is újratermeli a veszteség-érzetet. Ezt a traumát föl kellett dolgozni – csakhogy a 20. században nem lehetett földolgozni. A két háború között az volt a jó magyar ember, aki azt mondta, hogy mindent vissza, vagy legalább nagyrészt vissza, ’45 után pedig egyáltalán nem lehetett erről beszélni.

– Ma hogyan lehet Trianonról beszélni? A vámunió, az egységesülő Európa miatt sokan úgy gondolják, hogy már nem is érdemes Trianonról beszélni.
– Meg kell találni azokat a nyelvi fordulatokat, amelyekkel lehet róla beszélni akár nemzetközi fórumokon is.

Most nem arra megy a világ, hogy olyan típusú érvelésekkel, hogy Szent Korona meg ezer év hatni lehetne, mert a világban ez a beszédmód jelenleg nem érvényes – lehet, hogy néhány évtized múlva az lesz. Most kisebbségi kérdésről, autonómiáról, nyelvi jogokról lehet beszélni. Minden korszaknak megvan a maga nyelve.

– Ha már szóba került az autonómia kérdése: mennyiben kell ezzel foglalkozni az emlékév kapcsán?
– Az autonómia fontos és kell, de például az erdélyi magyarok kérdéseit nem fogja megoldani az, ha lesz Székelyföldön – valamikor – egy területi autonómia. Hiszen Székelyföldön az erdélyi magyaroknak körülbelül a fele él. A másik felük nem ott él, és nekik is szükségük van intézményekre, iskolákra, nyelvi jogokra, önkormányzatra. Az erdélyi magyarok nagyobbik része szórványban él, tehát olyan településen, ahol a kisebbséghez – akár 20 százalék alatti kisebbséghez – tartozik, gondoljunk például Kolozsvárra, Temesvárra vagy Aradra. Persze nemcsak területi alapú autonómia létezik, hanem például kulturális alapú is, és akár kombinálni is lehet a kettőt. De az már most látszik, hogy nem működik az az elképzelés, hogy létrehozunk egy kis Magyarországot Székelyföldön, és onnantól kezdve minden jó lesz.

– Nemrég játszották le a rádióban gróf Apponyi Albert trianoni beszédét, amelyben többek között a veszteségeinket is számba vette, többnyire gazdasági szempontból. De nyilván nem a gazdasági veszteségek a legfájóbbak.
– Az emberi veszteség a legfájóbb. Ha csak kicsit igazságosabban húzzák meg a határokat, akkor a nagyjából 3,2–3,4 millió elcsatolt magyarnak körülbelül a fele Magyarországon maradhatott volna. Húsz-harminc kilométerekről beszélünk. Felvidéken az a sáv, amit 1938-ban visszacsatolnak, a legszélesebb részén talán 60–70 kilométer széles, de van, ahol csak 20. Azt gondolom, hogy az első bécsi döntés etnikailag igazságos határokat alakított ki, az más kérdés, hogy milyen körülmények között jött létre. Nagyon gyakran felmerül, hogy 97 százalékát a fenyőerdőinknek elvették, meg az ércbányákat is – de ne felejtsük el, hogy már akkoriban is egy nyitott, globalizálódó gazdaságról beszélhettünk. Az, hogy egy országnak mindene meglegyen – rézbánya, sóbánya, fenyőerdők – nem elengedhetetlen, mert egy működő világpiacon ezek a dolgok cirkulálnak, ezeket meg lehet venni. Itt volt a földolgozó ipar, ott a bánya, volt vasút és elég fejlett hajózás, ezeket a dolgokat meg lehetett oldani. Nem véletlen, hogy a magyar gabonaipar legnagyobb konkurense abban a korszakban a fölfutó amerikai piac, mert simán átszállították az óceánon a gabonát. De az első világháború előtti korban kezdett felfutni az argentin marhahús is.

Tomka Béla tanulmánya ebben a témakörben váltott ki némi felhördülést. Két állítása volt: az egyik, hogy nem az ásványkincsek elvesztése a legfájóbb, a másik, hogy a magyar gazdaság Trianon után viszonylag hamar talpra állt. Ezzel azt állította, hogy a gazdaság a veszteségeket viszonylag hamar ki tudta heverni. A húszas évek elejére új iparágak jelentek meg: ez az az idő, amikor a magyar textilipar vagy a magyar vegyipar elkezd felfutni. Ezek húzták magukkal a magyar gazdaságot, aminek a leszakadása az európai fejlődéstől az államszocializmusban kezdődik a hibás iparfejlesztési elképzelések és a szovjet típusú rendszer bevezetése miatt. A nagyobb probléma inkább az, hogy a trianoni döntés évszázadok alatt kialakult piackörzeteket szakít szét. Hova megyünk vásárba? Honnan hozunk feleséget? Hova adjuk a gyereket iskolába?

Ezeket a viszonylag szervesen kialakult gazdasági ökoszisztémákat rombolta szét a békeszerződés, és ennek folytán halott térségek jöttek létre a határ egyik és másik oldalán is.

A füleki vasedény például valaha menő márkának számított. Ez a prosperáló vidék száz évvel később Szlovákia leginkább válság-sújtotta vidéke lett, és nem csak a roma lakosság és az elnéptelenedés miatt. Tíz évvel ezelőtti adat: a dél-szlovákiai régióban a magyarok körében a civilizációs betegségek aránya negyven százalékkal magasabb, mint a szlovákiai átlag.

– Ez a békediktátum egyik hosszú távú utóhatása lenne? Az egészségügyi következmények rövidtávon, tehát szinte azonnal érezhetőek voltak, nem?
– László Gyula régészprofesszor visszaemlékezéséből az olvasható ki, hogy az ő átjövetelük Magyarországra nem más, mint egy folyamatos betegségtörténet: tífuszjárvány, anyám beteg lett, én majdnem belefulladtam a folyóba...

A nemzet teste beteg, és ez mintha megbetegítené az egyént is. Belemagyarázásnak tűnik ez, pedig visszatérő motívum a megbetegedés, és nem csak a visszaemlékezésekben.

Nagyon sok lakáshivatali kérelmet olvastam, és mindenki vagy azt részletezi, hogy az oláhok félholtra verték, vagy a betegségeit. Nagyon sok az idegi kórkép, sok a ma már nehezen felfejthető kórisme a visszaemlékezésekben, mint például a neuraszténia, idegi kimerültség, idegi fáradtság, amelyekről nem tudjuk, hogy a korszakban mit takartak. A gyulafehérvári polgármester még a románok bejövetele előtt eljött a városából – és néhány évvel később elmegyógyintézetben halt meg Pesten. De a bártfai polgármester is megőrült, meg a lőcsei is. Vannak emberek, akik nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a körülöttük lévő világ összeomlott. A nagy nemzeti tragédia így jelenik meg a mindennapokban, a hétköznapi emberi történetekben. Amikor a trianoni békeszerződésről beszélünk, ritkán beszélünk arról, hogy annak, hogy Párizsban meghúznak egy vonalat, olyan következményei lesznek, hogy megbolondul a polgármester, Léva, az egykor virágzó mezőváros elkezd haldokolni, menekültek jelennek meg a legkisebb magyar településen is.

– Mi lett volna, ha … nincs Trianon? Hová vezettek volna ezek az ellentétek, amiket betemetett a békediktátum?
– Nem hiszem, hogy a mi lett volna, ha ne lenne érvényes kérdésfölvetés. Azt, hogy fönn tudott volna maradni változatlan formában a történelmi Magyarország évtizedeken keresztül, nem hiszem. De tegyük föl, hogy megmarad: biztos, hogy volnának jelentős nemzetiségi tömegek is ebben az országban, és annak, hogy ez az ország egy multietnikus ország, a politikai jogokban vagy nyelvi jogokban is tükröződnie kellene. Arra kevés esély lett volna, hogy itt a románok vagy a szerbek teljesen elmagyarosodjanak. Viszont a korabeli magyar elit rohamosan fogadta magába azokat a szlovákokat, akik hajlandóak voltak legalább részben magyarrá válni.

Az volt az üzenet, hogy ha magyarrá válsz, bármi lehet belőled: Magyarország első zászlósura, sőt még esztergomi bíboros érsek is.

Magyarországot az első világháború után nem csak nemzetiségi törésvonalak szabdalták, de volt paraszt-városi ellentét is a rohamtempójú fejlődés miatt, és megjelent a feltörekvő zsidó középosztály és a keresztény középosztály ellentéte is. Ha van összefogás, vagy legalább valamiféle társadalmi kohézió, akkor valószínűleg valamivel kedvezőbb határokat el lehetett volna érni, részben fegyveres önvédelem révén, vagy úgy, hogy hamarabb kialakul valamiféle politikai konszenzus, és ennek kapcsán talán hamarabb kijut a tárgyalásra a magyar békedelegáció – de még ez sem biztos. De nem így történt volna meg Trianon, hogy 10 millió magyarból 3,2 milliót, a nemzet harmadát elcsatolják – minden harmadik embert. Nem haszontalan tehát eljátszani a mi lett volna, ha gondolatával – de az csak rövid távú projekcióra alkalmas, arra nem, hogy fölvázoljunk egy alternatív történelmet, és ezzel már át is lépnénk a regényírás világába.

– Ha már képzelet világa szóba jött: magyar filmek sorra nyerik a nemzetközi díjakat, de Trianonnal, a vagonlakók sorsával egy se foglalkozik. Mi lehet ennek az oka? Pedig kincsesbánya ez a kor, akcióban is, sorsfordulatokban is gazdag.
– Múltkor felkértek, hogy vegyek részt egy Trianonnal kapcsolatos filmklubon és az utána következő beszélgetésen, és vért pisiltünk a szervezőkkel, hogy találjunk egy jó, Trianonhoz kapcsolódó filmet – nincs. Tudok bizonyos filmtervekről, de úgy tűnik, hogy nem lesz az évfordulóra film. Pedig kellene, sok, mert a fiatalabb generáció tudásszerzése alapvetően a mozgóképen alapul. A fiatalok többsége az ’56-ról szóló ismereteit a „Szabadság, szerelem” című filmből szerezte. Pártolnám egy ilyen film létét, mint ahogy egy budapesti Trianon múzeum ötletét is, ha okosan lenne megcsinálva. A fiatal generációt újabb szoboravatásokkal már nem lehet megnyerni. Más formáit is ki kell találni az ismeretterjesztésnek.

– Jelenleg 15 ezer név szerepel a honlapon nyilvánossá tett trianoni menekültek adatbázisában. Folyamatosan érkeznek az újabb és újabb sztorik, családtörténetek. Mi kerekedik ki ezekből?
– Amikor közzétettük a menekültek neveit tavaly júniusban, elkezdtek áradni a levelek. Elkezdték beszkennelni a nagypapa naplóját, amit a vagonban írt.

Ha van értelme a történelemkutatásnak, akkor ez: közös nemzeti történetté tudott válni az az eléggé elfelejtett történet, hogy Trianon után mennyien jöttek át az elszakított területekről.

– Mi derül ki a naplókból, emlékiratokból?
– Megnéztem emlékiratokat – hangsúlyozottan nem naplókat, amelyek a pillanat hevében születtek, hanem kicsit később – abból a szempontból, hogy ki hogyan magyarázza meg, hogy eljött. Ez egy nagyon széles spektrum Ravasz Lászlótól László Gyula révészprofesszoron át Gombos Gyuláig, a népi irodalom mindeneséig. (De menekült volt Jávor Pál, Kosáryné Réz Lola és idősebb Rubik Ernő is). Olyat is kerestem, amelyik arra reflektált, hogy miért marad. Érdekes volt felfedezni, hogy nincsenek egytényezős magyarázatok: az emberek soha nem azt mondják az emlékirataikban, hogy eljöttem, mert magyar akartam maradni – hanem mindig hozzátesznek még egy okot. Magyar akartam maradni – és egyébként a felségem megbetegedett, és csak Magyarországon tudták kezelni. El kellett jönnöm, mert a helyi magyar kollégáim elárultak engem. El kellett jönnöm, mert isteni küldetést teljesítettem – írja Ravasz László püspök, akit aztán megválasztottak Duna-melléki református püspöknek – holott amúgy valószínűleg ő lett volna Kolozsváron is a soron következő református püspök. A főnököm átjött, és én ezért maradok – mondja Gyalui Farkas, a kolozsvári könyvtár aligazgatója, aki rettenetesen utálta a főnökét, Erdélyi Pált.

Nekem az a benyomásom, hogy azért kellett hozzátenni ezt a még egy okot, mert az a közösség, ahonnan eljöttek, szankcionálja őket: „Itt hagytál bennünket!”, a magyarországi pedig azért szankcionálja, mert „eljöttél, és cserben hagytad a közösségedet, ott hagytad az őrállásodat, idejöttél kenyérpusztítónak”. „Akik elmentek közülünk, azok nem voltak közülünk valók / mert ha közülünk valók lettek volna, nem mentek volna el” – írta Kányádi Sándor a nyolcvanas években a „Krónikásének” című versében. Ez egy nagyon durva mondat, de lehet húzni egy ívet Kós Károly „Kiáltó szó” című írásáig, ahol azt mondja, hogy aki elment közülünk, az a nemzet árulója.

– Hová lettek a határon túlról érkezők? Hogyan szívódtak fel, oldódtak fel az anyaországi társadalomban?
– A két háború között volt egy irredenta, revíziós kultusz, de azt nem favorizálták, hogy a menekültek fizikailag vagy irodalmilag megjelenjenek a nyilvánosságban. Valahogy fölszívódtak, és ez megnyit egy érdekes kutatási kérdést. Volt egy program a húszas évek elején, ahol az állam a rossz közgazdasági helyzet ellenére ezres nagyságrendben épített lakásokat Szombathelyen, Miskolcon, Budapesten – ilyen például a menekült köztisztviselőknek épített Nagy-Pongrác-telep, ahol még a templomtorony is erdélyies motívumokat kapott. A XVIII. kerületben, Szentimre-kertvárosban még a közterület nevei is az elszakított területekre utalnak: Hargita tér a központi tér, de van Sepsiszentgyörgy utca, Selmecbánya utca, és még a házak formája is erre utal. Ezt a telepet már a harmincas években építették menekült tisztviselőknek. A menekülteket a város teréből kicsit ki is tolták, és a közgondolkodásban is peremre szorultak. Ahogy azt a Pongrác-telepi egyesület vezetője kimondta a harmincas években: „Itt lebegünk a falu és a város között, mint Mohamed koporsója”.

Ha megnézzük, az egész telep egy zárvány, amit három oldalról vasútvonal határol, a negyediken pedig villamosvonal. De ha összeszámoljuk, hogy ezek a telepek hány embernek adtak otthont, még mindig csak néhány tízezernél tartunk. Az Auguszta-telep dokumentációjából pedig az derül ki, hogy állandó vegzálásnak voltak kitéve a telep lakói a hivatalok részéről: folyton a tűzrendészettel nyaggatták őket, részben joggal, mert a kátránypapírral borított faházak között gyakoriak voltak a tűzesetek.

A menekültek ügye szerintem azért tűnik el a húszas években a nyilvánosságból, mert a kormány nagyon tart attól, hogy jön egy újabb forradalmi hullám, hiszen itt van egy nagy tömegű elégedetlen, magasan képzett ember.

A politikai lojalitás szintjén pozitív előjellel bírt, ha valaki menekült volt – hiszen azért jött el, mert jó magyar volt –, de tömegként ezeket az embereket nem integrálta a magyar társadalom. Nincsen menekült párt, nincsen film a menekültekről, azok az irodalmi művek, amik róluk szólnak, nem kerültek be az irodalmi kánonba. Ha megnézzük az egyéni karrierpályákat, az látszik, hogy a húszas évek második felére ezen emberek többségének az élete így vagy úgy rendbejött. Még ha nem is nyerték vissza a korábbi életszínvonalukat, de társadalmi státuszukat, beosztásukat tekintve visszakerültek a helyükre. De hogy ez pontosan hogyan történt, és az állam segített-e ebben, azt ma nagyon nehéz megmondani. Főleg az államigazgatás szívta föl ezeket az embereket, fura módon legmagasabb arányban az igazságügyben jelentek meg: a bírák és a börtönőrök több mint a fele a határon túl született.

– Végezetül: a globalizáció jelensége nem kínál gyógyírt Trianon fájdalmas emlékezetre?

– Ha megnézzük a harminc évvel ezelőtti helyzetet, azt találjuk, hogy ahhoz képest a magyar nemzeti kisebbségek jobb jogi és oktatási helyzetben vannak. Ugyanakkor a kárpátaljai vagy ukrán példa is mutatja, hogy ez egy törékeny helyzet.

Nem nagyon tudok más választást, minthogy a magyar kormány beleálljon bizonyos típusú problémákba, politikai színezettől függetlenül. Magyarországnak figyelnie kell arra, hogy mi történik Ukrajnában a magyarokkal, vagy hogy Kárpátalján hogyan kezelik őket, milyen törvényeket hoznak. Vannak ugyan biztató jelek is, hiszen az ukrán köztársasági elnök magyarul is mondott néhány szót az újévi beszédében, ami szép gesztus, kérdés, hogy ezt mi követi majd. Erre lehet azt mondani, milyen kicsinyes, hogy mi az ukránokat a NATO-partnerség és az EU-csatlakozás kapcsán piszkáljuk. Lehet, hogy ez nem egy rokonszenves álláspont nagyon sokaknak, de a magyar államnak erre figyelnie kell, a magyar kisebbségek ügye fontos kérdés. Rá lehet szoktatni a nyugati világot arra, hogy ezek a mi preferenciáink, mások, mint az övék. Hogy legalább a döntések margóján fölvetődjön az, hogyha a kisebbségi jogok szűkítése zajlik, akkor a magyarok idegesek lesznek, és beteszik a pumpát a bicikliküllők közé.

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

– Miért érzitek fontosnak, hogy a „nagykövetei” legyetek ennek az eseménysorozatnak, és népszerűsítsétek a házasságot?

Dobay Eszter: Mert mi is hiszünk benne, és a gyerekeink mellett más fiataloknak is példát szeretnénk mutatni. A házasság nemcsak egy papír, ahogy manapság sokan beszélnek róla, hanem ad egy belső tartást is ahhoz, hogy egy életen át ki tudjunk tartani a választottunk mellett. Nekünk ebben egyébként a Jóisten kegyelme is rengeteget segít.

Semsei Rudolf: Régen apró finomhangolásként csavargattuk az autós rádiót, amikor az érdi emelkedőnél elment az adás. Reméljük, hogy az ifjú házasok vagy a házasulandók is pici finomhangolásokat tudnak tenni a kapcsolatukon a mi életpéldánkon keresztül. Nekem Eszter elsősorban a „fele-ségem”, és Istennek hála, vannak gyermekeink is. Egyébként éppen őmiattuk van különösen nagy jelentősége annak, hogy a szüleik házasok. Nemcsak együtt élnek, nem kollégiumi lakótársak, hanem házasok. Ez egy életre szóló eskü, amihez tartanunk kell magunkat. Ha megromlik egy kapcsolat, nem eldobni kell, hanem megjavítani. Egy-egy nehezebb időszak után mi a templomban tett szentségi fogadalmunkból tudunk erőt meríteni a folytatáshoz. 

– Nagyon fiatalon találkoztatok, mi fogott meg benneteket a másikban?

Eszter: Tizenéves korunk óta ismerjük egymást, mindig képben voltunk, hogy épp mi van a másikkal. Rudi 24, én 22 éves voltam, amikor összejöttünk, és rá három évre házasodtunk össze. Nagyon vonzott Rudi optimizmusa, életszeretete, az, hogy szenvedélyes mindenben, amit csinál.

Rudolf: Az fogott meg Eszterben leginkább – azon túl persze, hogy vonzónak találtam –, hogy már a kapcsolatunk elején is nagyon jókat tudtunk beszélgetni, és ez ma is így van. Egy kulcskarikával kértem meg a kezét, azt mondtam, hogy szeretném vele bearanyozni. Eszter nem ugrott azonnal a nyakamba, mint ahogy a filmekben szokás, kért egy kis időt. Ez engem akkor nagyon bosszantott.

– A filmekben gyémántgyűrűvel történik a lánykérés. Nem ez lehetett a gond?

Rudolf: (nevet) Valakinek biztos ez a fontos, de tudtam, hogy Eszternek nem szeretetnyelve az ajándék, mint ahogy nekem sem, ezért inkább ezzel a romantikus húzással akartam emlékezetessé tenni a lánykérést.    

Eszter: Igent mondtam, csak az időpontban, hogy pontosan mikor, egy vagy két év múlva legyen-e az esküvő, nem voltam biztos. Ezzel kapcsolatban kértem egy kis időt. Előtte nem sokkal halt meg édesanyám, korainak éreztem volna egy azonnali esküvőt.

– Hány éve vagytok házasok, és hogy jöttek a gyerekek?

Rudolf:

Jövőre lesz a 20. házassági évfordulónk, született négy csodálatos gyermekünk, és a szerelmem egy picit sem csökkent Eszter iránt.

Az esküvő után két évvel született meg az első gyermekünk, aztán rá két évre a második, majd négy év múlva a harmadik, és újabb négy év elteltével érkezett a negyedik.

– Szerintetek mi tart össze két embert, mitől működhet jól egy házasság?

Rudolf: Fontos, hogy hasonló értékrendű társat válasszunk, és ha nem is gondolkodunk mindenről teljesen egyformán, fogadjuk el, hogy a másik elképzelései eltérhetnek a miénktől. Számít persze a külsőség is. Elhagynia, elhanyagolnia magát egyik félnek sem szabad.  Folyamatosan törekednünk kell olyan vonzónak maradni a másik számára, mint amilyenek a kapcsolat elején voltunk. Nálunk ez vált be.

Eszter: A dicséret még nagyon fontos szerintem, hogy folyamatosan értékeljem a másik erőfeszítéseit. Rudinak alapvetően ez a szeretetnyelve, és én ezt megtanultam. Én sem rejtem véka alá egyébként, hogy ennyi idő után is jólesik, ha rám segíti a kabátot, vagy kinyitja előttem az ajtót. Rudi is jól tudja, hogy engem az apró szívességekkel tud levenni a lábamról, mert nekem meg ez a szeretetnyelvem.

Ha belekényelmesedik az ember a kapcsolatba, nem figyel a másik igényeire, óhatatlanul ellaposodik, aztán ki is hűl a házasság.

Rudolf: Egy házasság „működtetése” sokban hasonlít egy étterem üzemeltetéséhez. Mindenki az esküvőjére készül nagy erőkkel, pedig a házasságra kéne. Az étteremnek sem a megnyitása a legnagyobb attrakció, hanem az, ha hosszú éveken keresztül tudod nívósan üzemeltetni. Ehhez rengeteg befektetett energia szükséges, ami viszont általában megtérül, legyen szó étteremről vagy a házasságunkról.

– Ti a hagyományos családi munkamegosztás szerint éltek: a férj keresi meg a betevőre valót, a feleség pedig ellátja az otthoni teendőket, őrzi a családi tűzhely melegét. Mindig ilyen egyértelmű volt számotokra ez a feladatmegosztás, soha nem okozott konfliktust köztetek?

Rudolf: Alapvetően tényleg ez a „leosztás”, annyival kiegészítve, hogy nekem sem derogál a házimunka. Zokszó nélkül pelenkáztam, amikor kellett, kérés nélkül megterítek, letörlöm az asztalt vacsora után, és ha Eszter elalszik az esti imánál, természetes, hogy én fektetem le a gyerekeket. Apukám is mindig besegített otthon, és nekem is ez lett a természetes. Nem várom el Esztertől, hogy kiszolgáljon, és a gyerekeknek sem hagyom, hogy ugráltassák. Akinek kell a só, az elbattyog érte, ennyi.

Eszter: Persze van olyan is, hogy a nap végére Rudi teljesen kimerül, ez normális, ilyenkor én viszem a feladatok java részét. Fontos, hogy figyeljünk a másik igényeire. „Csapatjáték szerelemmel” – ez a házasság.  

Rudolf: Eszterrel tényleg úgy működünk, mint a csapattársak: kiegészítjük, támogatjuk egymást a közös céljaink elérése érdekében. A szerelem az, ami megkülönbözteti ezt a csapatjátékot, a házasságot a többitől, akár egy éttermi csapat működésétől.

A szerelmet pedig folyamatos munkálkodással azért kell ébren tartani, mert a gyerekek idővel kirepülnek, mi viszont együtt, egy fedél alatt fogjuk leélni az életünket, és egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan.

– Nyilván nektek is voltak nehéz időszakaitok? Hogy jutottatok túl rajtuk?

Eszter: Rögtön a kapcsolatunk elején, amikor anyukám beteg volt, az rengeteg feszültséget generált köztünk. Rudi nem értette, hogy miért töltök annyi időt otthon, miért nem vagyok mellette folyamatosan.

Rudolf: Ez szimplán önzőség volt a részemről, tényleg nehéz időszak volt, szerintem a Jóisten segített minket akkoriban (is), hogy együtt maradjunk.

Eszter: Viszont múlt év végén hunyt el az apukám, szintén rákban, és most már teljes mellszélességgel tudott Rudi támogatni.

Rudolf: Az önkritika és a változni, alkalmazkodni akarás szerintem elengedhetetlen minden emberi kapcsolatban. Nekem is rengeteget jelentett, hogy amikor tele voltunk jelzáloggal, Eszter nem nyaggatott, nem aggodalmaskodott, hanem hagyott dolgozni. Többet vállalt az otthoni teendőkből, és mindvégig vakon bízott benne, bennem, hogy ura vagyok a helyzetnek. Nagyon nagy szerencsém, hogy Eszter „úgy van kódolva”, hogy hivatásának érzi az anyaságot, és nincs hiányérzete amiatt, hogy évekre kiesett a munkából. Ha nagyobbak lesznek a gyerekek, és szeretne „önmegvalósítani”, akkor pedig majd én fogom támogatni.

– A jegyesoktatás hogy fér bele az életetekbe? Ez egyfajta misszió?

Rudolf: Igen, és a gyermekeink óvodáját fenntartó egyesület vezetését is ilyen megfontolásból vállaltuk el. Úgy gondoljuk, hogy kötelességünk tovább adni abból, ami nekünk adatott.

Eszter:

A társadalmi munkákra mi az életünk színfoltjaiként tekintünk. A jegyesoktatásokon például nemcsak adunk, hanem mi is rengeteget kapunk a fiataloktól.

– Ki a szigorúbb szülő?

Eszter: Alapvetően Rudi. Szerinte már 10–12 évesen simán beállhatnának a gyerekek nyáron az étterembe segíteni, szerintem ez még nagyon korai lenne.

Rudolf: Szeretném, ha egyszer nem minden az ölükbe hullana, hanem megtanulnák, hogy kemény munkával honnan hova lehet jutni. Ha a nagyok egy drágább cipőre vágynak, a felét már most is maguknak kell előteremteniük. Az egy különleges ajándék lesz egyébként, ha majd az egyik gyerek a nyomdokaimba lép, de alapvetően azt szeretném, szeretnénk, hogy a saját vágyaikat legyenek képesek megvalósítani.

– A hétköznapi stresszt hogy vezetitek le? Mi az, ami feltölt titeket?

Rudolf: Sok a dolgunk, de nekünk ez így jó. A közösségi vállalásokat is azért keressük, tesszük, mert feltölt. A munkámra sem teherként, nyűgként tekintek, hiszen igazi „flow élményt” nyújt, illetve, ha már nem, akkor váltok, új célokat tűzök magam elé. Nyilván ez csak úgy működhet, ha otthon harmónia van. Fontos az is, hogy adjunk a másiknak szabadságot.

Teljesen természetes, hogy Eszternek időnként szüksége van kimozdulni, beszélgetni a barátnőivel is, ahogy én is kapok kimenőt, időnként ellógok sörözni a haverokkal, az „ökörkörrel”. Akkor is van erre igényem, ha történetesen egyébként Eszter a legjobb haverom.

Eszter: Nagyon szeretünk színházba is járni. Már könnyű a dolgunk, mert a nagyok vigyáznak a kicsikre. Van egy „házas közösségünk”, akikkel kéthetente találkozunk, beszélgetünk, számunkra fontos témákról. Több forrásból merítünk tehát erőt a hétköznapokhoz: a hitünkből, a családi és baráti kapcsolatainkból, és persze egymásból, a közös programjainkból. Ez mind kell ahhoz, hogy jól működjünk egyénileg, házastársakként és szülőkként is. Nélkülözhetetlen, de nem kizárólagos forrásai vagyunk egymás boldogságának. Szerencsére ebben is egyetértés van közöttünk.