Nagyon más ez, mint az a visszafojtott, félelemmel teli veszteglés, amivel a járvány elmúlását várjuk, mégis milyen nehéz ezt a kettőt elkülöníteni és végül összefonni a mindennapokban. A kézmosások, maszkos kimerészkedések, az otthoni tanulás és munka, a főzés, a mások segítése és elviselése, a megszokott mozgás és társasélet helyettesítése – valamitől való félelmünkben; mellette pedig az elmélyülés, a készülődés – valaminek a reményében. Kicsit olyan ez, mint a számítógép előtt ülők szemtornája: nézz a messzi távolba, majd egészen közelre, aztán távolra megint, és vissza! Nehéz a fókuszváltás, és nem könnyíti meg, hogy a megszokott szertartások, az istentisztelet, a szentmise, a keresztút, a lelkigyakorlat most mind online-ná egyszerűsödtek. (Érdekes, végső soron technikailag bináris kódokon alapul ez is, ahogy a vallásgyakorlás is igenek és nemek végtelen sora.)

Most, hogy sokakkal együtt annyi év után én is konyhakertet tervezek (hiszen itthon leszek, hogy locsoljam), az jut eszembe, olyanok vagyunk az évtizedek óta megszokott rituáléink nélkül, mint a karó nélküli paradicsom.

Kap fényt, vizet, tápanyagot, virágot hoz, megérleli a gyümölcsét, de leborul a földre, és ott megrohad, megrágják a nem is tudom, mik… ennyire még nem vagyok értője a kerti tudományoknak. Csak most tanulom, ahogy a kovászos kenyérsütést is – online.

Hányszor hallottam én erről a kovászról! Valahogy úgy képzeltem, hogy persze, a kovász az erős hitű ember, aki kegyelemből kapta az ő hitét, neki csak az a dolga, hogy szépen kelesztgeti-keltegeti a többieket, mint kovász a kenyeret. Most aztán kezdem kapiskálni, hogy az anyakovászt állandóan etetni kell (esetleg naponta kétszer is!), nem mindegy, mivel, mikor, hány fokon, mert begombásodik, megpenészedik, megpusztul. De ha életben tartod, annyi lesz, hogy nem győződ elajándékozni, családtagnak, barátnak, szomszédnak, és csak egyre több lesz, ha nem akarod kidobni, mert azt nem szabad, nem lehet, nem illik, akkor viszont mindennap sütnöd kell.

Szóval, kemény ez a kovász-ügy. Melós dolog szentté válni.

Talán nem is szentségtörés most, ha a körülöttünk lévő profán tárgyakból, tapasztalatokból, eseményekből merítünk a nagyböjthöz, hiszen végülis hisszük, hogy a teremtett világ minden szeglete ugyanazon elv szerint működik. Talán most, ebben a pár hónapja még elképzelhetetlen, valószínűtlen életmódban ezek is megteszik palántakarónak. Hiszen most mi is „otthontanulásra” kényszerülünk, ahogy a gyerekeink.

Mindjárt virágvasárnap, ilyenkor már kint szokott lenni az ajtódíszünk, hol barkából, hol festett tojásból, medvehagymavirágból, száraz levendulából, borostyánlevelekből, ibolyából, selyempapírból… Eddig eszembe sem jutottak, hiszen idén a locsolók nem érkeznek majd csapatokban, nem sok vendég fog belépni az ajtónkon, kimenni se nagyon fogunk. De aki kimegy, azt visszavárjuk. És talán más lesz úgy belépnie, hogy nemcsak a kézfertőtlenítő fogadja, hanem az ajtón ott lesz ez a kis húsvéti ígéret is, a hit, hogy a Feltámadás nem marad el, és nem is online lesz, hanem valóságos. Még fönn lapulnak a hozzávalók a „Húsvét” feliratú dobozban, de ott is maradnak. Lemegyek a kertbe, és keresek friss hozzávalókat. Az idén ez lesz benne a különleges. Ha elhervad, majd újat hozok.

Bezártam a szöveget, és indultam volna a konyhába, a készülő kovászos kakaós csigámhoz, amivel este meglepem a családot. Egy tőlem megszokott hirtelen mozdulattal fölülírtam a fájlt, így az elveszett az „igenek és nemek” információtengerében. Ismét szembesültem azzal, milyen nehéz a kudarcaink után újrakezdeni. A cikk szerzőjeként sugalmazott nagyvonalú okoskodásnak nyoma sem volt: düh, tehetetlenség, kétségbeesés uralkodott el rajtam. Aztán elszégyelltem magam, hiszen nevetséges veszteség ez. És néha ennél sokkal nehezebb helyzetekben is fogat összeszorítva kell újrakezdeni. És sokszor el is bizonytalanodunk, hogy talán azért semmisül meg valami, mert meg sem kellett volna születnie. De még emlékeztem az utolsó mondatomra: „Ha elhervad, majd újat hozok.”

Olyan kegyetlen voltam vele múlt héten. Azt mondtam neki, hogy egy olyan korú és egészségi állapotú ember, mint ő, Olaszországban nem kap lélegeztetőgépet. Annak adják, akinek jobbak az esélyei a túlélésre. „Anyu, értsd meg, ez itt történik Európában, a szomszédban!” Szemét voltam és rideg. A szavakkal lehet bántani, én ezzel most biztos betaláltam. Azt hiszem, nem kapott levegőt, amikor ezt odavágtam neki a telefonban.

Otthon vannak a szüleim. Lemondtunk minden nagy családi ebédet, a testvéreimmel már két hete karantént róttunk ki rájuk. Csak a kertben találkozunk, tartva a kellő távolságot.

Nagyon nehéz nem megölelni őket búcsúzáskor, ennél csak azt nehezebb észben tartani, hogy zsebkendővel és ne puszta kézzel érjek a kapu kilincséhez.

Eszembe jut, amikor kicsi voltam és beteg. Mindig odaültek az ágyam szélére, mindig volt mese és puszi, és azt állították, ők nem kapják el a kórságot. Ma már tudom, hogy időnként megesett, csak a szülők nem dőlnek ágynak, hanem palacsintát sütnek és legóznak a gyerekkel akkor is, ha őrült vitustáncot jár bennük az influenza.

Nem érintem meg őket. Az érintés egy szeretetnyelv, és a koronavírus most kíméletlenül elveszi tőlünk ezt. Mégsem lettünk szegényebbek. Vagyunk egymásnak, számíthatunk egymásra. Ettől nagyon boldognak érzem magam, akolmeleg van, és egy pillanatra megnyugszom, hogy minden jó lesz.

Az is megnyugtató, hogy van munkám, dolgozom, de itthonról. Amit eddig félszavakkal vagy a puszta tekintetünkkel elmondtunk egymásnak a kollégáimmal, arról most e-mailt írunk. Nehézkesebb így, még most sem tanultuk meg ezt a helyzetet, de rá kell éreznünk, mert jelenleg ezek a kereteink.

Aztán megnézem a híreket, és ez benyomja a bennem lévő pánikgombot. Emelkedik a pulzusom, cikáznak a gondolatok, bevillannak a neten látott képek az olasz kórházakról, a húspult előtt dulakodó emberekről, és a hír, hogy megnőtt a kereslet a riasztópisztolyok iránt.

Néha azt érzem, megfulladok a félelemtől. Nyugi, csak lélegezz, mondogatom magamnak… Igazság szerint nagyon nehéz megállni még most is, hogy ne akarjam hazavinni a fél közértet, közben persze tudom, hogy 20 kiló liszt meg tíz liter olaj nem védene meg semmitől, ellenben nagyon sok fánkot kellene sütnöm, ha vége a járványnak. És én nem tudok fánkot sütni… Főzni se, mert nincs időm. Apu mindennap beadja a kapun az ebédet, amit anyu készített. Megkapja egy utcával arrébb az egyik öcsém és a családja, valamint a közelben lakó másik testvérem is. A sütiből mindig hagyok estére a férjemnek is, akinek be kell járnia a munkahelyére.

A koronavírus nemcsak elvesz, hanem ad is, bármilyen bizarr is ez a gondolat. Megadja a lehetőséget, hogy felismerjem, mekkora áldás, hogy gondoskodhatunk egymásról, akkor is, ha annyira felfordult a világ, hogy gondoskodásnak számít a távolság megtartása is.

Ez az érzés olyan a léleknek, mint koronavírusos beteg testnek a lélegeztetőgép – csak hogy Coelho szellemét is megidézzem. Nap mint nap érezhetem a hálát, hogy szeretetben és békességben élhetek a családommal. Hogy vannak közöttünk kötelékek, amelyeket nem téphet el sem vírus, sem pedig a tízmilliónak (sőt tizenötmillió magyarnak) szóló kérés: #maradjotthon.

Reményik Sándor: 
A kereszt fogantatása 

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben 
A Libanonra szállott.
A Libanon csúcsán egy cédrus állott. 
Törzse obeliszk, feje korona.
A Szentlélek ráharsogott: Te fa! 
Máriától, a Szűztől most jövök, 
Csirázik immár az Isten fia,
És áldott ő az asszonyok között. 
Most rajtad a sor: ím, vihar-kezemmel 
Megáldalak: légy terhes a kereszttel! 
Légy te is áldott minden fák között,
Érezd, hogy nő benned a feszület, 

Éveid: a Megváltó évei,
Míg utatok egykor összevezet. 
Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, 
Kidöntve majd magányod vadonából 
Állítsanak a világ közepébe.
Ott állj majd minden árva faluvégen, 
Ott függj a cellák kietlen falán, 
Ős-fádnak ezer apró másaképen. 
Forgácsolódj szét millió darabra,
A Szabadító tekintsen le rólad 
Millió megbilincselt életrabra, 

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben 
Tovazúgott a Libanon felett, 
Zúgásában ezer fa reszketett,
Ordító erdőn ment harsogva át, 
Csak egy fa értette meg a szavát, – 
Lehajlott óriási koronája: 
Kereszt-sorsának megadta magát. 

A libanoni cédrusfát számtalan legenda övezi. A költő által felhasznált változat szerint Ádám fia, Szet az ősatya sírján elültetett egy Édenkertből származó magot, amelyből hatalmas és igen hosszú életű cédrus fejlődött ki, hogy sok ezer év múltán ebből a fából készüljön Krisztus keresztje.

A vers Reményik vallásos lírájának egyik csúcspontja, mert a kereszténységnek az Újszövetség lényegét hordozó foglalata, e lényeg sajátos költői megragadása. Magában foglalja a Megváltó születését és áldozati halálát, e kettő helyét, Betlehemet és Jeruzsálemet, egybeköti a karácsonyt és a húsvétot.

Történetet mesél, így műfaja szerint elbeszélő költemény, ám a lírai műfajok sajátosságai is összetalálkoznak benne: az óda magasztos hangja, az elégia érzelmi tobzódása, a bibliai zsoltárok áhítata. Az elbeszélés rövid foglalata annyi, hogy a Szentlélek Jézus foganásával egyidőben máris kiszemelte az Istenfia sorsának fáját, a majdani keresztfának szánt cédrust, a mítoszok romolhatatlan életfáját, amelyből a feszületet megácsolják egykor. E perctől fogva a fa is „terhes a kereszt­tel”, és „áldott minden fák között”, ahogyan Mária a fiával, Jézussal viselős, és ahogyan ő áldott az asszonyok között. Sorsuk összefonódik, amit a költő szócserékkel is nyomatékosít: miközben Máriában „csírázik immár az Isten fia”, a cédrusfában is úgy „nő a feszület”, hogy együtt növekedjenek fel a húsvét világmegváltó eseményére. A fa és Isten Fia szinte egyetlen lénnyé forrnak össze a költeményben. A Szentlélek versbeli jövendölése szerint a cédruskereszt, a szenvedésnek, a megváltásnak és a feltámadásnak ez a szimbóluma a világ szellemi középpontjában lesz felállítva, hogy azután önmaga „ezer apró másaképen” sokszorozódjék meg a remény hordozójaként „minden árva faluvégen” és templomokban csakúgy, mint kietlen börtöncellák és szerzetesi cellák falán.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nem véletlen, hogy éppen az Óbudai Egyetem a színhelye ennek az új fejlesztésnek, ugyanis erőteljes stratégiai irányuk a kiberorvosi rendszerek kutatása-fejlesztése. Az Egyetemi Kutató és Innovációs Központban (EKIK), valamint a Neumann János Informatikai Karon született meg ennek az egyedülállónak mondható különleges berendezés megvalósításának ötlete. A MassVentil Project néven futó kutatás-fejlesztés karitatív és nonprofit módon működik, az EKIK BioTech Kutatóközpontja és a Bejczy Antal iRobottechnikai Központja kezdeményezte, március eleje óta pedig egyre több hazai és külföldi kutató, hallgató és ipari szereplő csatlakozik hozzá.

A kutatók a járvány rohamos terjedése miatt, versenyt futnak az idővel. Rendkívül fontosnak tartják, hogy minél több fejlesztőmérnököt és szakembert tudjanak bevonni a projektbe, hogy ezáltal gyorsabban haladjanak a megvalósítás felé.

A fejlesztést már kormányzati szinten is számon tartják. Prof. Dr. Bódis József, felsőoktatásért, innovációért és szakképzésért felelős államtitkár videókonferencia keretében egyeztetett a kutatócsoport tagjaival április 1-jén a fejlesztés részleteiről.

Melyek a MassVentil előnyei a hagyományos lélegeztetőgépekhez képest?
- több beteget lehet egyszerre lélegeztetni, mivel egy központi gázelvezető rendszerből és több csatlakoztatható, személyi lélegeztetőgépből áll
- a kilélegzett fertőző levegőt elvezeti a légtérből, így csökkenti az egészségügyi személyzet megfertőződésének esélyét
- ad hoc jelleggel telpíthető lesz bárhol, nem igényel kórházi környezetet és felszereltséget

Az Óbudai Egyetemen született az ötlet

Dr. habil. Kozlovszky Miklós, a Neumann János Informatikai Kar habilitált egyetemi docense és dékánja, valamint az EKIK BioTech Kutatóközpontjának vezetője 2020 márciusának első napjaiban (még a világjárvánnyá nyilvánítás előtt) egy olyan lélegeztető berendezést álmodott meg, amelynek egyik leglényegesebb jellemzője, hogy nem szükséges minden pácienshez dedikált gép, azaz egy berendezéssel több pácienst lehet egyszerre lélegeztetni, így több beteg ember életét lehet megmenteni. Az egyetem kiberorvosi kutatás-fejlesztési iránya keretében már korábban is több orvosinformatikai kezdeményezés indult el, a koronavírus elleni küzdelemben pedig az Óbudai Egyetem alapkutatási szinten részt vesz a járvány matematikai modellezésével foglalkozó országos epidemiológiai munkacsoportban is.

Elsőként az egyetemen belül csatlakoztak többen Dr. habil. Kozlovszky Miklós kezdeményezéshez, elsősorban a Neumann Informatikai Kar és a Bejczy Antal iRobottechnikai Központ kutatói. Céljuk egy kisebb egységek összekapcsolásával bővíthető, szabadon telepíthető tömeg-lélegeztető rendszer működő prototípusának kifejlesztése, amelyet krízishelyzetben nagyszámú, akár 5-10, 50, esetleg még több, kritikus állapotú koronavírusos beteg egyszerre lélegeztetésére lehet használni, amellett, hogy védeni tudják az egészségügyi dolgozókat.

A tömeges lélegeztetésnek ugyanis hangsúlyos tényezője, hogy a kilélegzett fertőző levegőt a berendezés elvezeti a közös légtérből (és szűri is), ezzel lényegesen csökkenti az ápolószemélyzet megfertőződésének a kockázatát.

További óriási előnyt jelent, hogy a berendezés ad-hoc jelleggel telepíthető kórházon kívüli környezetben, kórházi infrastruktúra nélkül is. 

Március 16-án a maroknyi, lelkes kutatókból álló csoport megépítette az első gépet

Ez már alkalmas volt a koncepció szemléltetésére. Motorként ekkor még egy házi porszívó szolgált. Időközben napról napra több egyetem hallgatója (többek közt SE EKK DEI, PTE, BME, SZTE) és kutatója csatlakozott a projekthez. Március 20-án megépült a következő verzió, amelynek gépházában már igazi motor működött. Egyúttal szenzorokat is terveztek a rendszerbe. Március 22-én az SE Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika orvosai is bekapcsolódtak a fejlesztésbe. Két nappal később, március 24-én eljutottak odáig, hogy sikeresen működnek a páciens lélegeztetéshez fejlesztett szabályzók is.

A hagyományos lélegeztetőgépek nem elegendőek tömeges igények esetén 

Az új koronavírus-járvány világméretűvé vált, az országok vezetői elkezdték felvásárolni a lélegeztetőgépeket. Azóta egyre sürgetőbb az utánpótlás. A fejlődő országokban alig van berendezés. Nyilvánvaló, hogy mindenütt az egyik legnagyobb probléma, hogy a legsúlyosabb állapotú betegek ellátásához nem elegendő a lélegeztetőgépek száma, illetve az, hogy a jelenleg használatos berendezések egyszerre csak egy embert képesek ellátni. Szintén nagy gond, hogy a hagyományos lélegeztetőgépek esetében a kilélegzett levegő a közös légtérbe áramlik, így veszélyezteti az egészségügyi személyzetet. 

A MassVentil reményt ad a nemzetek feletti összefogásra is!

A projekthez a mérnökök és kutatók mellett orvosok, közgazdászok, újságírók, fizikusok, matematikusok, jogászok, valamint egyre több hallgató is csatlakozik. A résztvevők tudásuk legjavát, eredményeiket önkéntesen, ingyenesen bocsátják a gyakorlatban felhasználni kívánók rendelkezésére a tömeg-lélegeztetőgép megvalósítása érdekében.

Közös munkájuk eredményét nemzetközileg is térítésmentesen hozzáférhetővé teszik.

Programozókat, villamosmérnököket, makereket, designereket és tesztereket, média-szakembereket keresnek, emellett többek közt olyan mérőműszerekre is szükségük van, amelyekkel megfelelően tudják dokumentálni a teszteket. A programhoz a MassVentil Project Facebook-oldalán keresztül lehet csatlakozni.

Ahhoz, hogy a pontos okokat megértsük, érdemes egy kicsit távolabbról kezdeni. Eric Berne emberi játszmák című könyvében négy alapesetet írt le, ahogy magunkhoz és a többiekhez tudunk viszonyulni:

Mindegyik igen izgalmas állapot, de most tárgyunkhoz az ÉN oké, TE nem oké állapot tartozik. Első látásra az látszik, hogy ez biztos csak a „rossz” és „gonosz” emberek állapota, de az élet nem ennyire egyszerű. Ez egy igen trükkös állapot is lehet, mert kevesen vallják be maguknak, hogy így éreznek. Az ebben az állapotban lévő ember definíció szerint okének érzi magát, és ebbe az oké-érzésbe nem fér bele az, hogy ő esetleg „rossz” vagy „gonosz” lenne.

Szeretjük mi magunkat, nem vagyunk mi rossz emberek, sőt. Hát igen, a többiek egy kicsit gázosak, de velünk minden rendben. Ismerős?

Ha igen, akkor könnyebb megérteni, hogy egyes ismerőseinkben ez az érzés még szélsőségesebben jelenik meg. De ő is jó embernek tartja magát, éppen ezért ez az állapot nála is bújtatott formában jelenik meg, annyira bújtatva, hogy az illető mag sem tudja, hogy ebben van. Sőt, ha jelzed neki, nagyon felháborodik. Ugyanakkor mindenki könnyen kerül ebbe az állapotba a legnagyobb jószándékkal együtt, például én is, amikor e sorokat írom, lehet, hogy ebben vagyok.

De kezdjük a bújtatott ÉN oké, TE NEM oké durvább eseteivel. Nem mindig lehet szétválasztani, sokszor keverednek ezek a viselkedések.

Az első az ostorozó: azt gondolja magáról, hogy jót akar, de vannak gazemberek, akik ezt a jót akadályozzák.

Ez még akár igaz is lehetne, hiszen a felszínen mindig van egy nemes cél, de ő nem specifikusan a gazembereket ostorozza, hanem az embereket általában. Ő tudja az igazságot, de az emberek buták és/vagy gonoszok, akik ezt nem látják.

Itt bukik le, hogy szíve mélyén nem a problémával van baja, hanem az emberekkel.

Ha pedig jelzed, hogy valami nem stimmel, akkor a probléma mögé bújik, hogy te mekkora tetű vagy, hogy nem érzékeled a problémát. Holott ez nem igaz, hiszen neked az ő viselkedésével van bajod, de ezt nem hajlandó meghallani (hiszen te is ember vagy, tehát buta és/vagy gonosz).

Kép

Kép: Freepik

Példák:

- nagyon sok klímaaktivista
- nagyon sok állatvédő
- nagyon sok politikai aktivista
- és most nagyon sok „karanténvédő”

És tényleg, a vicc az, hogy a céljaikban alapvetően simán igazuk lehet, de az ő esetükben az egész nem a célról szól, hanem arról, hogy bebizonyítsák maguknak és a többi embernek, hogy ŐK oké, A TÖBBIEK nem okék. Na, ezért érzed rosszul magad, ha a posztjait olvasgatod, és még szólni sem mersz, mert olyan szép ügyről ír.

A második a lelkiismereti zsaroló: hasonlít az előbbire, nagyon jót akar, de ha valaki ebben nem követi, az gazember.

Ő eggyel trükkösebb, mert nem ostoroz, hanem a lelkiismeretedre hat. Ha nem csinálod azt, amit ő kér, akkor bűnös vagy.

Könnyű őt felismerni, mert gyakran úgy kezdi vagy végzi a posztját: „Kíváncsi vagyok, hányan osztják meg!”

A harmadik típus az okoskodó: tudálékos posztokat ír, amiben magyarázza a világot.

(Úgyhogy lehet, hogy már abba is kellene hagynom ezt a cikket.) Igen, ez egy örök dilemma minden segítő szakembernek, hogy a segítségnyújtás kinek is szól. Magamnak, hogy azt érezhessem, milyen jó vagyok? Másoknak, hogy felhívjam a figyelmüket, milyen rosszak? Vagy tényleg segítek éppen? (Ez is előfordulhat :))

Ezért azt tanácsolom, mielőtt posztolunk valamit, alaposan vizsgáljuk meg magunkat, hogy mik a valódi szándékaink.

Ez nem könnyű, de érdemes, mert mint ahogy a régi népi bölcsesség is mondja: „A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.”

Motorzúgást legalább egy hete nem hallottam, autót is alig. Az utcán csak néha látok egy-egy járókelőt – hogy is láthatnék, ha én is ritkán megyek ki. Szomszédaink mintha nem is lennének, mintha elutaztak volna egészen messzire. Néha az az érzésem, hogy kiüresedett a város, csak mi pörgünk továbbra is a négy fal között, és bizonyára az én gyermekeim hangjától visszhangzik a környék.

Akarva-akaratlanul hallgatom, mit beszél a csönd. Nekem és a körülöttem szinte remeteként élőknek.

Beszél a csönd a békéről, a harmóniáról. Arról, hogy itt a tavasz, a napnak már ereje van, a madarak hajnalban zsoltárokat csivitelnek, és alkonyatkor vecsernyével búcsúznak.

Úgy érzem magam, mint az édenben: egységben a természettel, egységben a Teremtővel.

Beszél a csönd a megállásról. Arról, hogy elég volt a mindig tenni akarásból, a cselekvésbe menekülésből, a tevékenységbe fojtott bánatból. Hányszor éreztem, hogy jó lenne megállni, pihenni a testemnek és a lelkemnek is, de sodort a lendület! Azt hittem, nem hagyhatom abba a munkámat, a feladataimat. Már egészen Mártává váltam, aki sürgött-forgott Jézus körül, de nem tudott leülni a lábához és csak figyelni, hallgatni.

A csönd újra megtanít létezni.

Beszél a csönd az őszinteségről. A csöndben lehullanak az álarcok, megsemmisülnek a fölösleges szavak, megszégyenül a hazugság. A csend elől nem tudok elbújni, mert végtelen a tere, amelyben nincsenek falak. A csendben önmagammal találkozom. A csend tükröt tart, amelyben meglátom magam olyannak, amilyen vagyok.

Beszél a csönd a félelemről. Arról, hogy valami van a nagy hallgatás mögött. Valami, amiről nehéz beszélni, ami még nem körvonalazódott, ami félig-meddig ismeretlen. Valami, ami árnyékként vetül rám felülről, belülről pedig a sejtjeimben érzem.

Valami, amitől összerándul a gyomrom, és összeszorul a szívem.

De nem tudom, mi is ez pontosan, csak azt, hogy jön. És ez a legfélelmetesebb.

Beszél a csönd a tehetetlenségről. Arról, hogy bármit is teszek, nem én irányítom a sorsomat. Ki vagyok szolgáltatva egy láthatatlan, icipici vírusnak. Ez alázatra is ébreszt: milyen védtelen és semmi vagyok a végtelenhez képest. Mit tehetek ebben a helyzetben?

Ráhagyatkozom arra, aki egyformán Ura az életemnek, a vírusnak és a mindenségnek.

Beszél a csönd a várakozásról. Arról, hogy nincs más választásom, mint várni. Várni arra, hogy ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely. De arra is felkészülni, hogy nem feltétlenül az én akaratom teljesül, és talán nekem is innom kell a kehelyből. Várni arra, hogy minél hamarabb véget érjen ez a rossz álom, az elszigetelődés. Hogy valaki szelídítse meg ezt a makrancos vírust. Várni arra, hogy felejthessek.

Beszél a csönd a türelemről. Arról, hogy a nyugtalanság, a kapkodás nem visz előbbre. Az aggodalmaskodás egy könyöknyivel sem toldja meg az életemet. A türelemről, ami megtanít egymásra figyelni.

Ma egy hajlott hátú, hófehér hajú néni álldogált az úttest egyik végén. A szemközti kisboltba igyekezett. Mindössze egyetlen autó közeledett az úton, de megállt. Türelemmel biztatta a nénit elindulásra, és türelmesen várta, amíg apró csosszanásaival átaraszol a túloldalra.

Beszél a csönd a reményről. Arról, hogy ami keletkezik, az el is múlik. Ami elveszettnek tűnik, az megkerül. Ami a jelenben kilátástalan, az a jövőben megvilágosodik. És arról is beszél, hogy semmi sincs hiába. Mindennek megvan az értelme. A rossz is a javamra válhat. Csak tovább kell vinnem mindazt, amiről beszélt nekem a csönd.

Hogy ne mondjon még egyszer olyat, mint a napokban, amikor ő az ablak előtti széken ült a kertben: „Ezt az elkényeztetett kölyköt meg vigye, aki akarja!” Az anyák napi versből talán megérzi anya, milyen fontos számára egy-egy ilyen sor: „Mindig erős voltál, én mindig a gyenge, / Ha csak ruhád szélit fogtam a kezembe / erős lettem én is. (…) Úgy érzem, hogy most is kicsi vagyok, gyenge, / Ennél szebb, ennél több nem jut az eszembe.”

Anyának tudnia kell – gondolta –, hogy még mindig kicsi vagyok, sok mindent nem értek, ami körülöttem zajlik. Miért kell nekünk még egy lakás, hogy egyik hétvégét itt töltsük, a másikat ott? Hova viszik majd a bútorok felét? Az én szobámban itt maradnak a bútorok? A játékokat most már végképp kettéosztjuk? Nem játszhatunk egymás autóival? Itthon testvérem nem lesz? Az iskolában van egy barátom, az ő szülei elváltak. Nem tudom, miért. Talán mert rossz volt a gyerek. Biztosan ő is a TV előtti fotelban itta a kakaót.

Én szeretnék jó lenni. Öt üveg sört is elhozok a biciklivel este apának a boltból. Már kicsi koromban is segítettem anyának takarítani, még a követ mosni is. Nagyi azt mondta, én törül­getem legszebben a port a szekrény cifrájáról. Hiába voltam én a legfiatalabb az osztályban, mindenből dicséretest kaptam. Még nem is kellene iskolába járnom igazság szerint, de az oviban unatkoztam. Pedig nagyon rendesek voltak az óvó nénik, sok mesét mondtak könyvből is, maguktól is. De én azt szeretem legjobban, ha anya mesél. Ha abban a másik lakásban fog lakni, nekem nem mesélhet este, csak a testvéremnek.

Szeretném, ha nekem ezután is lenne anyukám. Ha nemcsak az öcsémnek mesélne, hanem nekem is. És biztosan beveszem majd a rossz orvosságokat is, ha ő adja.

A hosszú vers végére ért. Apa már rég elengedte a vállát. Anya átvette a virágot és megsimította a haját. A kisfiú reménykedett, hogy ezután is megsimítja majd mindennap, ha vége lesz az esti mesének.

Nagyi a konyhaajtó mellett állt, a szeme könnyes volt. Biztosan azért, mert örül, hogy ezt a hosszú verset szépen el tudtam mondani – gondolta, és kicsit megnyugodva elindult játszani.

Nekem eddig nem nyújtott befelé fordulást, önmegfigyelést, nyugodt elmélkedést ez a két hét. Személyes kötődésekhez szokott, azonnali visszajelzéseket igénylő tanítóként fejbe kólintott a személytelen virtuális világ. Napokba telt, mire az információk felfoghatatlan özönében levegőt kaptam. Családom életét is átrendezte a különleges helyzet: főszerepet kapott a bicikli, a szájmaszk, a gumikesztyű és nagykorú gyermekeim számítógépes ismeretei. 

Kockaként ültem a gép előtt, és nem láttam, hogy mi újság odakint, kék-e az ég, süt-e a Nap.

Nehéz. Ha az iskolai órán nem túl izgalmas a téma, azonnal látom Pisti szőlőszín szemében a villanást, a sanda pillantást Andris cimbora felé, és lépek. Gyorsan bevetek egy vidámabb példát az igekötők témakörében, ez nem olyan nehéz, csak figyelni kell a gyerekeket. Ha Zsolti fészekrakó madárként kucorog a széken, megmozgatom egy kicsit.  

Most nem látom őket, hiányoznak! Nem tudom megtervezni, milyen kedves gyermekbölcsességeket mond Verácska, vagy Borcsi. El sem tudtam köszönni tőlük.

Pénteken még vegyszerrel fújtuk le a kezüket étkezés előtt, a sok kis tenyérke, mancsocska kinyitva várta a fújást. Mókával kellett a félelmet eloszlatni: Vírusok, ki a házból! Nyomasztó volt. A március 15-re szánt gyönyörű ünnepélyt kivetítve néztük. A kicsi gyermekszereplők a végén tanácstalanul néztek a kamerába, arcuk ijedt, nincs taps, öröm. Szomorú volt. Hétfőn már nem mentünk iskolába.

Képeket keresek az óravázlathoz. Nicsak, egy tavalyi kép az ugróiskoláról, amelyik udvarunk kövezetén található! A megszokotthoz képest hosszabb, a legfelső négyzet a kövező bácsik ajándéka. Többen megjegyezték, hogy ejnye, minek az a plusz négyzet a tetején. Egy másodikosunk megfejtette! Így pontosan el lehet rajta ugrálni az „Egy kis ma-lac, röff röff röff...” kezdetű örökzöldet! A kettős négyzetbe tessék páros lábbal ugrani, „szün”-re fordulni!

Kép

Kép: Veres Gabriella

Mit üzenek rám bízott osztálygyermekeimnek? Hiányoztok, drága Mókusok!

Lányok, nem felejtem ám el, hogy egy tortaszeletet ígértem annak, aki mellé zsivány legénykét kellett ültetnem – számítva türelmetekre, lelkületetekre. Lesz torta, bár nem tudom, mikor.

Fiúk, hiányzik a találmányaitokkal teleszórt táskatartó, a titkos helyek, ahol kis kartonpapírok, levelek, rajzok rejtőznek. A lányok padjából kipotyogó rajzok csinos hölgyekről, sellőkről, cuki állatokról. Hiányzik Winettou, az asztali áldás második szólamának mindig becsatlakozó szép tiszta hangja, a komplett kőgyűjteménnyé átalakított öltözőszekrény. Hiányzik a papírtörlők közé rejtett focilabda és kincset érő homokozólapát. Még a mindig elkószált váltócipők is hiányoznak, amelyek a folyosó középpontjában várják vissza kis gazdáikat.

Hiányoznak a reggeli közös imádságaink, az ölelések, a titkos karsimik, a történeteitek arról, mit álmodtatok, hol voltatok biciklizni, hány gólt rúgott a csapat, a szépséges frizurák, amelyeket anya vagy a nagyobb tesó font, apró történeteket cicákról, kutyusokról, a seprűnyélnek csúfolt sporteszköz (bocs, Ambrus!). Fiúk, fogom még ebben a tanévben látni, ahogy a szőnyeget kivonszoljátok a mászókához, és nagyokat nevetve jól kiporoljátok? Remélem, igen.

Három és fél év alatt a szemem láttára okosodtatok, barátkoztatok, játszottatok. Hiányoztok! Legalább évzárón találkozzunk!

Ölel Benneteket Gabi néni

– Olvastak önnek a szülei gyerekkorában? Milyen emlékei vannak erről?
– A mesék hamuban sült pogácsaként kísértek eddigi életutamon. Édesanyám kora gyerekkoromtól fogva rengeteget mesélt nekem, még ma is magamban őrzöm ezeknek az estéknek a meghitt, bensőséges hangulatát. A mesék segítettek abban, hogy legyőzzem a félelmeim, hogy elhiggyem a csodát, hogy merészeket merjek álmodni. Olyan mélyen ivódtak belém, hogy vallom: gyermekkorom mesevilága nélkül ma nem lennék ugyanaz az ember. Valahonnan innen kezdődött a történetem, amikor még mesehallgató kislány voltam…

– Volt kedvenc története? Egy olyan mesekönyv, amit százszor is átlapozott és megnézegette benne a képeket?
– Rengeteg népmesegyűjteményünk volt, ezekből olvasott nekem az édesanyám minden este. A mai napig hálás vagyok neki, hiszen mesét hallgató gyermekként kezdtem el befelé figyelni, megálmodni az égig érő álmokat. Hároméves koromig a szüleimmel együtt a nagymamáméknál laktunk.

Az esti mesemondás szertartásához kapcsolódó emlékek máig élénken élnek az emlékezetemben.

Az ágy melletti bársony falvédőn két szarvas ivott egy patakból a naplementében (ez mai szemmel akár giccsesnek is mondható, de nekem akkor a világmindenség közepét jelentette). Mindig ezt nézegettem mesehallgatás közben, innen indultam el a belső képteremtés folyamatában. A mesének megszokott, jól ismert „otthonillata” volt. Azt éltem meg, amit Zelk Zoltán fogalmazott meg olyan csodálatosan „Este jó, este jó” című versében: „…elolvadt a világ/ de a közepén/ anya ül és ott ülök/ az ölében én”. Hogyha egy könyvet kell kiemelni, akkor a finn, norvég, svéd, lapp és dán népmesék gyűjteménye, a „Szoria-Moria palota” volt az egyik nagy kedvencem a Népek meséi-sorozatból.

– Melyik volt az első könyv, amit már saját magának olvasott? Emlékszik rá, miért ezt választotta?
– A Nagyapó mesefája-sorozat egyik kötete volt. Édesanyám, amikor fizetést kapott, első dolga volt, hogy könyvet vásárolt. Ez a sorozat, amelynek mindenik része megvolt nekünk, 1970–1990 között jelent meg Erdélyben, a Ion Creangă Kiadónál. Kalotaszegi, küküllőmenti, háromszéki, szász, román népmesék is szerepeltek benne. Harmadik osztályos voltam, amikor elolvastam A. J. Cronin „Réztábla a kapu alatt” mindhárom kötetét. A kommunizmus ideje alatt hétfő esténként a tévében néztük a filmesített változatát. Nem bírtam kivárni, hogy mi fog történni, így elolvastam előre. Nem egy kisiskolás életkori sajátosságainak megfelelő mű volt, az biztos, de egy mondatra mai napig emlékszem belőle: Csak az őrült dolgokért érdemes élni a világon!

A tanító nénim nem hitte el, amikor beszámoltam a nyári olvasásélményeimről, ennyit mondott: „Ülj le, Kádár, ne hazudj!”. Ez a mondat is beleégett az emlékezetembe…

– Van kedvenc magyar írója?
– Gyermekirodalomban Csukás István a kedvencem, gyermekként és szülőként is rajongok a Pom-Pomért, Süsüért, Ho-ho-horgászért, Mirr-Murrért. A lányaimra is átragadt a rajongás. Amikor Budapesten vagyunk, a Pom-pom játszótér egy kötelező helyszín. Kedvenc kortárs íróm Péterfy-Novák Éva, minden könyve húsba markoló.

– Van kedvenc külföldi írója?
– Elena Ferrante, akiről nem tudni, hogy ki rejtőzik az írói álnév alatt, hiába próbálják évtizedek óta leleplezni. Véleménye szerint a könyveknek, miután megírták, nincs szükségük többet a szerzőjükre, és előbb vagy utóbb, ha van mondanivalójuk, utat találnak az olvasóhoz. A Nápolyi regények-sorozat a szívem csücske. A másik nagy kedvenc Fredrik Backman, kortárs svéd író, „Nagymamám azt üzeni, bocs”, „Itt járt Britt-Marie”, „Az ember, akit Ovenénak hívnak”, mindenik regénye szívhez szóló, sírós-nevetős, mélységesen emberi.

– Melyik a mostani kedvenc könyve?
– Kedvencem Margaret Mazzantini „Újjászülezés” című könyve. Felkavaró, katartikus. A gyermek utáni sóvárgás története.

– A saját gyermekeivel a napi rutin része a meseolvasás?
– Naponta rendszeresen olvasok, népmesét és kortárs mesét egyaránt. Mesét mondok sokszor utazás közben, amikor várakozunk.

Amikor élettörténetet mesélek, Lilla lányom meg szokott szólítani, hogy „anya, úgy kezd, hogy hol volt, hol nem volt…”

– Nekik mik a kedvenc meséik?
– Nagylányom, Lilla a tündérmese-korszakban van, így most a Csipkerózsika, Hamupipőke, Hófehérke a nagy kedvencek. Zsolna kedvenc meséje Dániel András Kufli-sorozata és Jakob Martin Strid meséje, a „Hihetetlen történet az óriás körtéről”.

– Van olyan mesekönyv vagy olyan szerző, akinek a művét szívesen olvassa nekik, mert önt is szórakoztatja?
– Családi kedvenceink Dániel András Kufli-könyvei.

– Fontosnak tartja, hogy ki illusztrálta a könyvet? Van valaki, akinek a képi világát különösen szereti?
– Mindenképp megnézem azt is, hogy ki a könyv illusztrátora, mert a mesekönyvek vizuális kommunikációja épp olyan fontos, mint a minőségi szöveg. Egy jó illusztráció a szövegtől függetlenül is működőképes.

Kicsit elfogult vagyok, nagy kedvencem a saját könyveim illusztrátora, Moldován Mária, álomszép munkái vannak.

Egy másik nagy kedvencem Philippe Lechermeier „Nevenincs és sosemvolt hercegnők” című könyve, Rebecca Dautremer egyedi stílusú, különleges hangulatú, álomszép illusztrációival.

– Kérem, ajánljon egy könyvet szülőtársainak is!
– Kim John Payne „Egyszerűbb gyermekkor” és „Melegszívű fegyelmezés” című könyvei nagyon hasznosak lehetnek. Mindkettő zseniális.

– Mi az, amit az iskolában vagy az életben megtanultál, és most látod, mennyire hasznos a járvány idején?

– Az életem során megtanultam, hogy végső soron az ember áldozata a történelemnek, és azt is, hogy ez csak egy mondat. A történelem maga az éppen aktuális jelen, és a múltban futó jelennel csak akkor kell foglalkozni, ha az ember kívülállóként nézi az életét.

Hányszor éreztem az utóbbi évtizedben az idő vákuumát! A jelen helyzetben is érzékelem az idő terét, a csendjét és a saját lassuló zajomat. Nem kívülálló vagyok, nem rendezője, hanem szereplője.

Egy ma esti virtuális találkozás alkalmával vigasztalni próbáltam egy kedves barátnőmet, és eszembe jutottak a nehéz idők. Néhány stációt említenék:

Volt olyan idő, kisgyermekként, hogy a környezetem azt hitte, hogy a Csernobil-okozta trombocitopéniám, alacsony vérlemezkeszámom a legrosszabb kifutással fog véget érni.

Meggyógyultam végül, mert az egyetlen orvos pozitív megerősítésébe kapaszkodtam: „Meglátják, kinövi a betegségét!”.

16 évesen egy kollégiumi-iskolai év utáni szünetet vidéki, visszavonult életben kellett eltöltenem, remélve, hogy ősszel, iskolakezdéskor minden szükséges minimumom meglesz – így kapáltam a krumpliföldön imádkozva, a sorok végén pedig arra gondolva, hogy barnuljak, hogy őszre legalább szép legyek, ha másom nem is lesz.

Később éltem egy ház szuterénjében egy kazettás magnóval, Glenn Gould két lemezes Bach-antológiáját hallgatva, csak egy csíkot látva az ablakon a külvilág földközeli részéből. Sétáim során, felfelé tekintgetve, jobbnál jobb albérleteket láttam...

A Megasztár utáni időkben aztán kipróbáltam egy rövid ideig, milyen más előadóknak a lemezeit árusítani egy boltban.

Egy akkori pillanatomban elképzelhetetlen lett volna, hogy pár évre rá a Művészetek Palotája nagytermében teltház előtt énekeljek, és kicsivel több mint ezer ember lesz kíváncsi az aznap esti produkciónkra.

A meddőséggel kapcsolatba hozott betegségemben, műtéti altatás következtében, elfogadva a test kiszolgáltatottságát, meghallgatva a mesterséges menopauza lehetőségét is bíztam és kerestem égen és földön a gyógyulás lehetőségét, mint egy végigpörgetett diafilm, engedve, hogy vége legyen.

Most pedig elfogadom a világnak ezt a periódusát, ami pont most zajlik, amikor a legszebb és legszentebb és ugyanakkor a legsebezhetőbb időszakomat élem várandósan, egy testben a gyermekemmel.

Most fogalmazza újra magát a világ, vagy csak megpróbálja, de befelé néz, keresi, reméli az elérhető elérhetetlent, a nyugalmat, a transzformációt. Most, ebben a pillanatban tudja, hogy nincs egyedül és nincs szétválasztva, tudja, hogy az etika oda-vissza működik, hogy a kiélezett pillanat beleküldi a jelenbe, amit olyan ritkán tapasztalt.

Nem boksz ez a tánc, hanem tai chi: bizalom, együttműködés mindennel és mindenkivel. Hányszor juthatna eszünkbe ezekben a napokban a szabadság redukált megélése: „Menj ki bent!”.

Milyen végtelenül szép, tágas és színes lenne mindenkinek a belső tere a bizalom kizárólagos útján, a félelmet elfelejtő álomban: a távolságban visszataláltunk egymáshoz!

– Mi a legnehezebb számodra a mostani helyzetben, és hogy próbálod megoldani?

– Legnehezebb a félelmet folyamatosan felemelni, nem elnyomni. Legőszintébb és legorganikusabb megoldásom pedig a befelé vezető út, ami egészen a gyermekemig és a Jóistenig jut.