– A te válogatottságod idején is volt a magyar csapatnak még az idei EB-nél is szebben végződő diadalmenete: 2012-ben negyedikek lettetek az olimpián. Két évre rá visszavonultál. Nehéz volt megszokni a civil élet kevésbé eufórikus hangulatát?
– Az élsportban folyamatosan kapod a visszajelzéseket, hétvégén a meccsen kiderül, hogy jól játszottál-e. A civil életben ez nem így van. Meg kellett tanulnom, hogy ott hónapokba, évekbe telhet, amíg beérik a munka gyümölcse.

– Mi az a tudás, tapasztalat, amit az élsportban töltött éveidnek tulajdonítasz?
– Rengeteg mindent tanultam önismeretből, megtapasztaltam, hogy milyen gyümölcsöket hoz a céltudatos munka, hogy mit is jelent akkor teljesíteni, amikor kell. Megtanulod, hogy milyen csapatban játszani, milyen bevállalni egy helyzetet a csapatért, önmagadért; vagy az eredményesség érdekében éppen úgy dönteni, hogy tovább passzolod a labdát. És rájössz arra is, mennyire gyorsan lehet fent lenni – és ugyanilyen gyorsan érhetnek kudarcok is, amikből meg ki kell kecmeregni.

– Milyen volt ezeket úgy megélni, hogy időközben az édesapád lett a szövetségi kapitány? Áldás, vagy inkább nehézség?
– Amikor tizenegy évesen elkezdtem kézilabdázni, akkor ő nagyon támogatott, rengeteget tanultam tőle. Aztán másfelé vitt minket az utunk, én magyar, svájci és német kluboknál játszottam, később bekerültem a magyar válogatottba. Ő csak ezután lett szövetségi kapitány, a csapattársaim akkorra már tíz éve jól ismertek, úgyhogy ebből konfliktus soha nem volt. Persze az apa–fia kapcsolat különleges, rengeteg kritikát kaphat az ember, ha nem sikeres – szerencsére nekünk sikeres szériánk volt akkor.

Nyilván a fiaként jól ismertem a testbeszédét, láttam, ha vívódott, ha aggasztotta valami – viszont megható és csodálatos volt együtt örülni az olimpiai sikereknek.

– Húsz évig játszottál külföldön, a feleséged német. Nehéz volt hazajönni?
– Nagyon sok mindent tanultam külföldön, de soha nem merült fel bennem, hogy ne jöjjek haza. A feleségemnek is a kezdetektől fogva mondtam, hogy én magyar vagyok és Magyarországon szeretnék majd élni. Külföldön mindig külföldi maradsz, de itthon otthon vagy.

– Mi az, ami szerinted Németországban jobban működik, és mi megtanulhatnánk tőlük?
– Németországban a szabálykövetés erősebb, mint itthon – persze ennek történelmi oka is van, hiszen a magyar embernek a túlélés érdekében mindig kreatívnak kellett lennie. A németek talán jobban be tudnak állni egy közösségi cél érdekében, meghozni komoly döntéseket, kitartani azok mellett – mi azért individualistábbak vagyunk.

Kép

Mocsai Tamás

– A Nemzeti Kézilabda Akadémia vezetőjeként milyen utánpótlással lennél elégedett?
– A legfontosabb az, hogy teljes embert neveljünk – ehhez igazítom a stábot. Nagyon fontos a sportszakma: hogy a sport iránt elkötelezett, jó pedagógusok legyenek az utánpótlás-edzők, szeressék a gyerekeket és azt, amit csinálnak.

A sporttal rengeteg mindent fejlesztünk, és sok értéket közvetítünk a gyerekeknek; hiszem, hogy mindenre megtanít, ami az egészséges, teljes élethez kell.

Az Akadémián bevonjuk a nevelésbe a megfelelő társtudományokat, az egészségügyet, a pedagógiát, hogy ha nem is lesz a gyerekekből sportoló, akkor is teljes embereket, magabiztos egyéniségeket engedjünk útjukra ép testben, ép lélekkel. Fontos, hogy leérettségizzenek, tovább tanuljanak, szeressék, amit csinálnak.

– Visszatekintve a saját kamaszkorodra, sok lemondással járt az élsport?
– Igen, de az, hogy saját magamon láttam, hogyan fejlődök, olyan doppingszer volt, ami miatt megérte.

– Hogyan lettél válogatott kézilabdázóból Felsőmocsolád polgármestere?
– Édesanyám őseinek volt ott egy kúriája, amit államosítottak a kommunizmus idején. Ezt a szüleim visszavásárolták, majd felújították, és most szállodaként és rendezvényközpontként funkcionál. Annak a szomszédságába költöztem a családommal, miután 2014 közepén befejeztem a kézilabdát. Onnan jártam át Balatonboglárra a Nemzeti Kézilabda Akadémiára. 2014 őszén voltak a választások, úgyhogy elindultam a polgármesterségért, mert bíztam benne, hogy tudok segíteni a közösségnek, tudok visszaadni valamit abból, amit kaptam.

Szeretném azt megmutatni, hogy ha teszünk érte, akkor fejlődhet a kis falunk, és van lehetőségünk dönteni az életünkről.

Ha Felsőmocsolád még élhetőbb lenne, perspektívát nyújtana a családok, a fiatalok számára, akkor a vidék idővel felértékelődne. Ehhez szükséges a pozitív jövőkép és az aktív közösség. A falusi turizmusban, a Balaton közelségében mindig komoly lehetőséget láttam – az R67 elkészültével talán közelebb kerültünk a Balatonhoz, Kaposvárhoz, így egyrészt mint turisztikai célpont, másrészt mint nyugodt, megfizethető lakóhely is számításba jöhet a falu a jövőben. Édesanyám szállodájában hétvégenként esküvők vannak, ezzel munkát tudunk adni a helyieknek. Azon is dolgozom, hogy termelő munkát végző cégeket csábítsunk Mocsoládra. 

Az „Egy magyar nábob” című regény címszereplője egy egész épületszárnyat lefalaztat megboldogult hitvese emlékére, ahová majd csak tizennyolc év elteltével léphet be fia, Kárpáthy Zoltán. Átlagembereknél ez a módszer nem nagyon alkalmazható, mert a többség nehezen nélkülözné a továbbiakban a lakás egy részét, s ezt bizonyára a holtak sem várnák el tőlünk. Ez egyébként – mint a gyász megannyi gesztusa – elsősorban úgyis a túlélőkről szól, nem pedig az eltávozottról.

Azért mégis, talán senkinek sem mindegy, milyen kép marad meg róla az élők emlékezetében. Ebből a szempontból pedig igenis jelentősége van, hogyan hagyjuk hátra a dolgainkat.

Mi lenne, ha azzal a tudattal ennénk, innánk, olvasnánk, öltözködnénk, hogy ezek az utolsó pillanatok, s az a kép merevedik meg rólunk? Feleségem azt szokta mondani, azért szeret éjszakára vagy az otthoni elinduláskor rendet hagyni (még ha ez nem is mindig sikerül), mert mi van, ha éjszaka meghal vagy nem tér haza, és úgy találják a mosatlan edényt, a piszkos szőnyeget vagy a bugyikat szerteszét. Csakugyan ijesztő erre gondolni, ezért törekednünk kell minden pillanatban a tökéletességre: nem olvasni igénytelen könyveket, nem nézni bugyuta tévéműsorokat, kétes tartalmú internetes honlapokat; nem hagyni disznóólat magunk után, kijavítatlan dolgozatokat és lerágott almacsutkát.

Ki szeretné, ha a szobája úgy merevedne meg örökre, hogy a tévé képernyőjén a „Való világ” szereplői, számítógépe monitorán a celebek magánélete, tányérjában a félig rágott mócsingok, vetetlen ágyában az összegyűrt pizsama mellett rongyosra olvasott Danielle Steel-könyv?

Azt gondoljuk, mások nem látják, mit csinálunk magányunkban, s ezért bízunk benne, nem éppen az utolsó pillanat az, amikor beletapossuk a morzsát a szőnyegbe ahelyett, hogy felsöpörnénk. Hitünk szerint persze a Jóisten végtelen monitorjai egyikén folyamatosan nézi az életünkről szóló filmet, s ha ez nem is ösztönöz mindig kellő erővel arra, hogy azonnal elmosogassuk a tányérunkat vagy minden nélkülözőn rögtön segítsünk, mégis törekszünk rá, hogy ne okozzunk csalódást.

A transzcendenstől ódzkodók ezt nevezhetik lelkiismeretnek is, de a lényeg ugyanaz: úgy hagyni minden pillanatban a környezetünket (s nem csak a tárgyakat, hanem az emberi kapcsolatokat is), hogy ne szégyenkezzünk miatta, ha így merevedünk bele az örökkévalóságba, mint Albert Schweitzer pianínóján a kotta.

– Bendegúz múlt héten kilépett a nyilvánosság elé, Facebook-bejegyzésben kért segítséget szombathelyi ismerőseitől, valamint a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjaitól, tanáraitól. Milyen segítségre gondolt?
– A közelmúltban Bendi kezdeményezésére alapítványt hoztunk létre, amellyel szeretné levenni a terhet a vállamról. Egyedül nevelem két gyermekemet, két munkahelyen dolgozom, fizetem a házhitelt, mindeközben egyre többe kerül fiam állapotának megőrzése. Annak ellenére, hogy közgyógy-igazolványa van, s negyedévente támogatást kapunk a gyógyszerekre, már a második-harmadik hónapban normatív vagy receptes áron kell megvennem azokat, mert rögtön az első hónapban elfogy a társadalombiztosító által megállapított keretünk. Bendinek különböző terápiás segédeszközökre is szüksége van, mindemellett folyamatosan biztosítani kell neki a megfelelő higiénés állapotot. Rendszeresen járunk kezelésekre Szombathelyről Törökbálintra, amelyek utazási költsége igen magas. Hogy Bendi folytatni tudja tanulmányait és ne maradjon le, bizonyos tantárgyakból magántanárral kell tanulnia.

Tulajdonképpen a betegségével járó költségekhez kért hozzájárulást a barátain, ismerősein keresztül, s mindezt azért tette, hogy nekem segítsen.

– Mi lett a segítségkérés eredménye?
– Hatalmas összefogás indult el hirtelen. A diákok és szüleik pillanatok alatt adták tovább a kérést, s osztották meg Bendi bejegyzését. Nagyon sokan megkerestek engem, és már másnap érkezett támogatás az alapítvány számlájára, amelyből meg tudtam venni neki azt a speciális motoros ágyrácsot, amelynek segítségével különböző pozícióba dönthető az ágya, sőt hozzá illő matracot is tudtam neki rendelni. Erre azért volt szükség, mert Bendi nem emelhet, ödémásodik, vizesedik, és ha teljesen vízszintesen fekszik, akkor nem jut elég oxigénhez. Éjjel is, nappal is párnákkal támasztottam alá, amelynek következtében görnyedt volt a tartása és kényelmetlenül aludt. Hatalmas hálát érzek most. Nagy boldogság látni, hogy ennyien szeretik és biztatják a fiamat, folyamatosan kapja az üzeneteket: „Szeretünk Bendi! Gyógyulj meg! Veled vagyunk! Imádkozunk érted!”

– Van-e konkrét dolog, amire szüksége lenne még a fiadnak?

– Hordozható kis oxigéngépre, hogy ne legyen szobához kötve, és könnyebben elhagyhassa a lakást, ha ereje engedi.

Jelen pillanatban nincs egyéb nagy kiadásunk, nincs szüksége extra gyógyszerre vagy más speciális eszközre. Tulajdonképpen azok a mindennapi apró, pár száz, pár ezer forintos költségek — a tisztítószerek, mosószerek, a zsebkendő, papírtörlő, fertőtlenítő, amelyekkel a maximálisan higiénikus környezetet biztosítjuk neki — terhelik meg a pénztárcámat. Nem beszélve a kezelések útiköltségéről, a gyógyszerekről, a magántanárokról. Háztartási alkalmazottként dolgozom Ausztriában, mindennap az elvégzett munkám után kapok pénzt, ha nem megyek dolgozni, aznapra nincs fizetésem. Mostanában Bendi állapota miatt többször nem tudtam menni. Például a múlt héten is, mert kórházba került. Ilyenkor a havi bevételem jóval kevesebb. A kinti munkám mellett hitelügyintézőként is dolgozom jutalékos rendszerben, így az sem ad fix bevételt.

– Hogyan kezdődött Bendegúz betegsége?

– Már csecsemőkorában kiderült, hogy cisztás fibrózisa van, egy heterozigótában hordozza a hibás gént, amelynek következtében megnő a szervezetben, az ő esetében a tüdejében a külső elválasztású mirigyek nyáktermelése.

A folyamatos váladéktermelődés szépen lassan eltömíti a hörgőket, gyengíti a szöveteket. Élete első tizennégy évében betegségének nem voltak fizikai jelei. Az óvodában említeni sem kellett a betegségét. Az iskolában már elmondtuk, hogy tüdőbetegsége van: ha nem futja le intenzíven az iskolakört, az nem azért van, mert nem akarja, hanem a tüdeje nem bírja. Közben egy laboratóriumi vizsgálat során kiderült, hogy kétszeres heterozigótában hordozza a hibás gént. Sokat sportolt, vízilabdázott, kung-fu-zott, aztán egyre fáradékonyabb lett, gyakrabban szedett gyógyszereket, és elkezdett rendszeresen inhalálni, így sikerült kordában tartani a betegséget.

– Mikor fordult rosszabbra az állapota?
– Hetedik osztályban év végén egyszer rosszul lett, kórházba került, kiderült, hogy a tüdeje állapota rosszabbra fordult. Innentől kezdve háromhavonta kéthetes antibiotikumos kezelést kapott. Aztán 2017 nyarán egy kenutúrán légmelle (PTX) alakult ki, vagyis összeesett a tüdeje. Ebből felépült, és újra iskolába járt.

2018 év végén, a karácsonyi szünetben ismét légmelle lett. Öt hétig feküdt az intenzív osztályon. Ezután már nem tudott visszamenni az iskolába, magántanulói státuszba vették. 42 kilóra lefogyott, semmi ereje nem volt.

Az izmai elsorvadtak a sok fekvésben, gyógytornász segítségével kezdett újra járni. Azóta is fáj a szíve, hogy ott kellett hagynia az iskolát, amelynek büszke diákja, és a barátait, akik nagyon hiányoznak neki. Időként meglátogatják, tavaly az osztályfőnöke direkt Szombathelyre szervezete az osztálykirándulást, és mivel jobban volt, velük tarthatott. Hihetetlen, hogy egy harmincfős osztályban ennyire figyelnek egymásra, ilyen jó közösség alakult ki. Bendinek mindmáig nagyon meghatározóak a Pannonhalmán töltött évek.

– Milyen állapotban van most Bendegúz?
– Két hete elkezdett ödémásodni a lába, elvittem a háziorvoshoz. Megnézte a pulzusát és az oxigénszintjét, amely annyira alacsony volt, hogy rögtön oxigéngépre tetette. Egyből megírta a beutalót és átküldött a kórházba, ahol felvették a sürgősségire. Kapott oxigént, és javult az állapota. Azzal a feltétellel engedték haza, hogy otthon is biztosítjuk neki az oxigénkoncentrátort. Múlt csütörtökön belázasodott és rosszabbul lett. Rögtön mentőt küldtek érte. Több vizsgálatot elvégeztek, valószínű, hogy csak vírus okozta a lázat, és nem a betegsége súlyosbodott. Még várunk néhány eredményre, ha minden rendben van, akkor hazajöhet, mert semmi sem indokolja, hogy benntartsák.

– Hogyan viseli Bendegúz a betegségét?
– Soha nem panaszkodik, de látjuk rajta, hogy már abban elfárad, ha felöltözik vagy kimegy a mosdóba. Olykor alig kap levegőt, ilyenkor beszélni se tud, úgy kommunikálunk, hogy üzenetet ír nekem, én pedig szóban válaszolok. Tartósan nem mehet közösségbe, ezért mindig nagyon örül, ha valaki meglátogatja. Nagyon pozitívan gondolkodik. Elfogadja a betegségét, és hogy ezzel együtt kell élnie. Próbálja tenni a mindennapi dolgait annak ellenére, hogy a napi kezelések sok időt vesznek igénybe. Hetente kétszer matektanárhoz járunk, a többi tantárgyat autodidakta módon tanulja itthon. Idén érettségizett volna, de elhalasztja jövőre, mert szeretne ötös év végi jegyeket, és jelenlegi állapota miatt nem tud úgy tanulni, készülni. Komoly tervei vannak, szeretne továbbtanulni, egyetemre menni, zoológusnak készül.

– Derű, nyugodtság árad a hangodból. Honnan jön ez az erő?
– Nem tudom, a barátaim azt mondják, ez az én szuperképességem. Egy barátnőm sokat segített, bár én soha nem kértem még sem lelki, sem anyagi támogatást, persze nekem is jólesik egy szép szó, kedvesség. Valahonnan bennem van az erő. Reggel ötkor kelek, hatkor indulok Ausztriába dolgozni, kettőkor hazaérek, gyorsan ebédelek, majd indulok a másik munkahelyemre. Ott körülbelül hatkor végzek, bevásárolok, hazaérek, főzök másnapra, ellátom a fiamat, tizenegykor kerülök ágyba.

Egész nap meg nem állok, így nincs időm azon gondolkodni, milyen nehéz nekünk, mi lesz majd. Nagyon pozitív ember vagyok, megpróbálom mindenben a jót látni, hiszem, hogy ennek az egésznek meg kell történnie, hogy aztán valami nagyon jó legyen.

Megvan az oka, hogy miért kaptuk ezt a keresztet. Egy nap tisztán fogunk látni és megértjük a miértjét. A betegségben is csak a pozitívumot akarom látni, mert másképp nem lehet. Mindig előre kell néznünk, hogy jobb lesz, egyszer minden jó lesz, Bendi egészséges felnőtt életet fog élni. Az elmúlt időszakban hatalmas anyagi válságunk volt, amelyből sikerült kikeverednünk. Eladtuk a házunkat, és vettem helyette egy régit, amelynek az önerejét tudtam fedezni. Így most hétvégente házat újítok fel, én véstem, fúrtam, festettem, tapétáztam. A gyerekek szobái már készen vannak, az enyém és a konyha még nincsen, de egyszer majd azokra is sor kerül.

– Van-e olyan kezelés, műtét, amely megoldás lenne Bendegúznak?
– Igen, a tüdőtranszplantáció. Már voltunk is tüdőtranszplantációs orvosokkal konzultálni. Felvették volna a műtétre várakozók listájára, de a laboratóriumi vizsgálat során baktériumot találtak a szervezetében, s így nem műthető. Most fél évig erős antibiotikumot kap. Ha utána negatív lesz a labor eredménye, akkor újra beszélhetünk az orvosokkal, hogy felvegyék a listára.

– Ha a labor eredménye azt mutatja, műthető, mennyi időt kell még várni a műtétre?
– Nem tudjuk pontosan, hogy csak pár hetet vagy egy fél évet. Azt sem tudjuk még, hogy Budapesten vagy Bécsben műtik majd. A pesti orvosi bizottság dönt majd róla, amikor felkerül a tüdőtranszplantációs listára. Bárhol lesz a műtét, a társadalombiztosító finanszírozza. Az utána következő rehabilitációt viszont nekem kell állnom. A műtétkor – ha törik, ha szakad – ott leszek Bendi mellett. Ezért, ha érkezik még pénz az alapítvány számlájára, ha segítenek bennünket, akkor azt az időszakot is át tudjuk majd vészelni anyagilag, sőt a rehabilitációra is félre tudunk tenni.

Bendi tulajdonképpen folyamatosan erre a műtétre készül, ez az egyetlen lehetősége, hogy teljes értékű életet élhessen, tanulhasson, közösségbe mehessen.

– Miért a „Levegőt!!!” választottátok az alapítvány nevének?
– Gondolkoztunk, mi legyen az alapítvány neve. Sokféle alapítvány létezik x-ért, y megsegítéséért, de Bendi egyértelműen azt mondta, nem szeretné, ha a saját nevét adnánk neki, hiszen ő nem akar semmi mást a világon, csak levegőt. Így lett az alapítvány neve: LEVEGŐT, három felkiáltójellel.

Utóbbi történt meg Zsófiával, aki egy multinacionális cég pénzügyi vezetőjeként dolgozott. Kislánya másfél éves koráig volt otthon, majd szeretett volna visszatérni korábbi pozíciójába, de csak hat órában. Főnökei ezt nem engedték, mert szerintük a vezetői pozíciót csak teljes állásban lehet betölteni. Zsófia nem engedett a részmunkaidőből, mert szeretett volna még minél több időt a gyermekével tölteni. Végül az utódja lett a főnöke, de nem bánta a dolgot, sőt kicsit örült is neki, hogy már nem az ő vállát nyomja a pozícióval járó felelősség. Zsófiával ellentétben a kétgyermekes, közigazgatásban dolgozó Katalin nem ment vissza korábbi munkahelyére, mert alacsonyabb pozíciót ajánlottak fel neki, ráadásul másik területen, amelyhez nem fűlött a foga, így inkább közös megegyezéssel távozott.

A kutatás megerősíti, hogy érdemes keretet szabni a két-három év távollét alatti kapcsolattartásnak, közösen megtervezni a visszatérést a munkába. Zsuzsanna, aki HoReCa képviselőként dolgozik egy borászatnál, már négy éve otthon van a gyermekeivel. Főnökeivel folyamatosan tartja a kapcsolatot, és várják vissza dolgozni. Sőt, amikor új embert vennének fel, mindig megkérdezik tőle, nem akar-e most visszamenni. Ő azonban még nem tervezi, szeretnének harmadik gyermeket is, és egyhuzamban maradna otthon. Utána is kezdetben csak részmunkaidőben térne vissza, amelyre a munkaadója is nyitott, mivel nagyon meg voltak elégedve Zsuzsanna munkájával.

Sajnos Mária, aki üzletkötőként dolgozott korábban, nincs ilyen szerencsés helyzetben, már előre fél attól, mi lesz, ha lejár a GYES, mert nem fogja tudni vállalni óvodás gyermeke mellett a munkájával járó rengeteg utazást és túlórát. Munkáltatóival még nem egyeztetett a visszatérésről, de attól tart, olyan feltételeket szabnak, amelyek arra kényszerítik, hogy nemet mondjon a visszatérésre, és új munkahely után nézzen.

A háromgyerekes, gyógyszerészként dolgozó Emese mindhárom gyermekével csak egy évig maradt otthon. Igyekezett minél hamarabb visszatérni részmunkaidőben, hogy tartani tudja a lépést, ne maradjon le szakmailag. „Ha valaki ennél hosszabb ideig marad otthon, legalábbis az én szakmámban, behozhatatlan hátrányba kerül. Az otthonlét alatt is folyamatosan olvastam, hogy le ne maradjak valamiről” – mondja.

Kép

Kép: Freepik

Ujvári Enikő, a Három Királyfi, Három Királylány Balansz Programjának vezetője szerint a kutatás rávilágít arra is, hogy a sikeres munkaerőpiaci re-integráció az egész család ügye.

A kutatás egyik meglepő eredménye: az apák tekintélyes hányada, 38%-a vállalná a huzamosabb ideig tartó otthonlétet.

A menedzser Péter egy évet töltött otthon a kisfiával. Felesége vezető pozícióban dolgozott, ahova egy év után vissza kellett mennie, különben elvesztette volna vezetői helyét. Úgy döntöttek, Péter marad otthon még egy évet, mert nem akarták másra bízni a gyereket. Péter azóta is boldogan emlékszik vissza erre az időszakra: „Nagyon mély lett a kapcsolatom a kisfiammal, és új lendületet kaptam a munkában is, jól jött az otthonmaradás, mert már a kiégés szélén álltam.”

A felmérés kimutatta, hogy a cégek 69-75%-a tartja nyilván a GYED/GYES-ről visszatérő szülőket.

A sikeres visszatérést a cégek – csakúgy, mint a munkavállalók – a fokozatos visszatérés és a részmunkaidő lehetőségében látják.

A többműszakos munkarend alóli felmentés is a felajánlott opciók élén szerepel. A cégek 47%-a szerint a visszatérők elkötelezettek, jól gazdálkodnak idejükkel, és 44%-uk szerint hatékonyan dolgoznak. 60%-uk úgy gondolja, a munkaerőhiány enyhíthető, ha több gyerekgondozásból visszatérő embert tudnának foglalkoztatni. Egy számítástechnikai alkatrészek összeszerelésével foglalkozó német cég előszeretettel foglalkoztat kisgyermekes anyukákat, mert úgy vélik, ők motiváltabbak, alkalmazkodóbbak, és jobban kötődnek a munkaadójukhoz. Mindezt rugalmas munkaidőben teszik lehetővé, sőt csarnokukban még játszósarkot is kialakítottak, ahol gyermekmegőrzést is biztosítanak.

A Nézőpont Intézeten belül működő Társadalomkutató Kft. felméréséből az is kiderül, az segíti legjobban a visszailleszkedést a munka világába, ha a dolgozó időben értesíti munkáltatóját, és világos keretet szabnak a munkavégzés mennyiségéről. A motiváció és a megváltozó napirendhez igazodás pedig szintén fontos tényező ebben a folyamatban.

Nem ez a kínai-amerikai film az első olyan alkotás, amelyben a szó legszorosabb értelmében a saját múltját dolgozza fel egy tehetséges, fiatal alkotó. A Lady Bird például a 2000-es évek elején játszódik, és a fiatal színész-rendező, Greta Gerwig életének momentumai tükröződnek a sacramentói egyházi középiskola hétköznapjaiban. De talán még jobban hasonlít A búcsú Kumail Nanjiani történetére. A pakisztáni származású amerikai komikus a feleségével való megismerkedésének történetét vitte vászonra a Rögtönzött szerelem című filmben, amelyben a fő konfliktus a szülők közel-keleti ismerkedési szokásai és az amerikai kultúra között feszülő ellentétben rajzolódott ki.

A Pekingben született, de már Amerikában felnövő Lili Wang saját nagymamájának különös történetét dolgozza fel a fentiekhez hasonló őszinteséggel, viszont sokkal inkább keserédes módon.

A főszereplő Billit Awkwafina alakítja, akit a Kőgazdag ázsiaiak és az Oceans 8 című filmekből ismerhetünk. Fiatal, pályakezdő New York-i művészként, sok nehézség közepette éri a hír: rajongva szeretett, Kínában élő nagymamája tüdőrákos, és már csak néhány hónapja van hátra. A világon szétszóródott család visszatér Kínába, de helyi szokás szerint nem mondják el a nagymamának a látogatás valódi okát, hanem egy fiatal rokon esküvője mögé rejtik azt.

A történet akár bugyuta vígjátéki fordulatokat is vehetne, ha nem az író-rendező fájdalmáról szólna. Európai szemlélő számára szokatlan, idegen ez a mentalitás. Lehet persze minden hozzátartozó dilemmája: a betegség tudatában elbúcsúzni egymástól, vagy a betegség tudata nélkül utoljára önfeledten együtt lenni? Valószínűleg a világ nyugati felén nem kérdés, hogy a beteget megilleti, hogy tudjon betegségéről, Ázsiában azonban kicsit más a helyzet.

Kép

Részlet A búcsú c. filmből 

„Azt gondolod, hogy az egyén dönti el, mit tegyen az életével – mondja a főszereplőnek nagybátyja, aki régóta Japánban él, majd így folytatja: – De ez a különbség a Kelet és a Nyugat között. Keleten az egyén élete egy nagyobb egésznek a része. A családjának, a társadalomnak. El akarod mondani Nai Nai-nak az igazságot... mert félsz vállalni érte a felelősséget. Mert ez túl nagy teher. Ha elmondod neki, akkor nem kell bűntudatot érezned.”

A film legalább annyira vicces, mint szomorú vagy éppen komoly, szereplői hitelesen mutatják meg az egymáshoz fűződő kapcsolatokat, miközben jól kihasználják a jellemkomikum eszköztárát.

A családot egyben tartó nagymama minden forgatókönyvíró álma. Mindenkivel jól megtalálja a hangot, fiatalos, mégis képviseli a hagyományokat, jó humora van, és folyamatosan témában tartja a filmet. Az ilyenek miatt – és a többi karakter hozzá fűződő viszonya miatt – érdemes nézni ezt a mozit.

A fenti idézet viszont rámutat a filmben tetten érhető, árnyaltan felrajzolt kulturális különbségekre. Kelet és Nyugat élet- és halálfelfogása, az egyénhez és a közösséghez való viszonya mindig is különbözött egymástól, ez nem újdonság – de amikor egy nyugati civilizációban felnőtt, harmincas évei elején járó lány ilyen erős tapasztalatokon keresztül szembesül azzal a hagyománnyal, amelyikhez családja révén tartozik, az minden görnyedt hátú szociológiai elemzésnél többet ér.

Mindig roppant igazságtalannak érzem, amikor a magyar egészségügyről valami velejéig korhadt képződményként beszélnek egyesek: az elmúlt kilenc évben intenzív kapcsolatban voltam ugyanis az újszülött- és gyermekellátó intézményrendszer számos szereplőjével, és az elvétve tapasztalható diszfunkciók mellett csupa jó tapasztalatom van.

A gyermekellátás a magyar egészségügynek egy határozottan szép arca – elhivatott szereplőkkel, akiket ritkán emelünk ki mindennapos elégedetlenségeink sorából.

Ezt a benyomásomat erősítette az a kaposvári kórházban töltött délelőtt is, amelynek során alkalmam nyílt bepillantani a Vizelési Tréning Programba és beszélhettem a benne részt vevő szakemberekkel és néhány szülővel.

Ha iskolás gyerek bepisil…

Dr. Major Judit gyermekgyógyász a csapat egyik legrégebbi tagja. Fiatal, kedves doktornő, akin érződik, hogy szereti és inspirálja, amit csinál. Elmesélte, hogy a programot dr. Sándor György, dr. Oberritter Zsolt és dr. Juhász Zsolt, a pécsi egyetem orvosai hozták létre és Kaposváron, Hódmezővásárhelyen, Szekszárdon és Kistarcsán érhető el. Beutaló szükséges hozzá, és a társadalombiztosítás finanszírozza.

A tréning attól egyedülálló, hogy egy helyen és időben biztosítja azoknak a szakembereknek a jelenlétét, akik a funkcionális hólyagműködési zavarokat – mint a túl gyakori vagy ritka vizelési inger, az erős, kínzó ingerekkel járó állapotok és a vizelet elcsöpögés (inkontinencia) – kezelni tudják.

Funkcionális hólyagműködési zavar alatt azokat az eseteket értjük, amikor nem szervi rendellenesség (pl. húgyúti fejlődési rendellenesség) okozza a problémát. Az enuresis nocturna (éjszakai bevizelés) nem tartozik a tréning kezelési profiljába, de egy emberi szervezetről, egy gyermekről lévén szó, ezzel is foglalkoznak.

A negyedik alkalom után várható jelentős javulás a gyerekek állapotában, ha két-három havonta részt vesznek a tréningen és betartják az itt begyakorolt és megtanult dolgokat: hogy lehetőleg naponta végezzék a gátizom-tornát, ügyeljenek rá, hogy este már ne igyanak sokat, illetve kétóránként menjenek el vécére, de a nagyon sürgető ingert semmiképpen se várják meg. Indokolt esetben gyógyszeres kezelést is előírnak ezen „szabályok” mellé. Természetesen a tünetektől és kórképektől függően óriási a változatosság és a különbségek.

„Igyekszünk barátságos, kellemes légkört biztosítani a gyerekeknek, a szülők végig velük lehetnek, próbáljuk ellensúlyozni a kórházi hangulatot. Hétvégén vannak a tréningek, úgyhogy a suliból sem kell hiányozniuk.”

– mondja dr.Major Judit.

Egy tréningen részt vevő gyermek anyukája azt mesélte nekem, hogy az egyik orvos például minden tréning végén megkérdezi a kislányától – és feltételezhetően a többiektől is –, hogy semmi kellemetlenség nem volt-e, nem érezte-e magát kínosan bármelyik vizsgálatnál, a lehetőségekhez képest komfortos volt-e neki a tréning. És „érződik rajta, ahogy egyébként itt mindenkin, hogy tényleg érdekli a válasz, tényleg fontos neki, hogy a gyerekek ne érezzék rosszul magukat a vizsgálatokon, amikor egyébként a gyógytornász előtt kell például pisilni, hogy ő mérni tudja azokat az adatokat, amelyekből fontos következtetéseket tudnak levonni.”

„Tartsd a halacskát a víz alatt!”

A tréningen többször mérik a vizeletáramlást, ami sok információt ad a hólyag működési zavaráról, és eközben mérik a medencefenék-izmok aktivitását is. „Mindehhez EMG-tapaszokat helyezünk fel a gyermekek hasizmaira és azokra a területekre a gátjukon, ahol a medencefenék-izmok vannak – így a gyerekekkel egy képernyőt figyelve tudjuk nyomon követni, hogy helyesen használják-e ezeket az izmaikat. A vizelési tréning számára fejlesztették ki ezt a programot: a gyerekeknek a medencefenék-izmok használatával kell a képernyőn fickándozó halacskákat a vízben tartani, vagy éppen felengedni a víz felszínére” – mesélte Tóth Gabriella gyógytornász, aki szintén majdnem a kezdetektől erősíti a szakembergárdát. Láthatóan Gabriella is megtalálja a hangot a gyerekekkel: a közös torna végén óriási a vidámság a jutalom kidobós alatt, de előtte bizony rend van, nincs beszélgetés meg ficergés, mindenki a belső izmaira koncentrál.

Kép

Kép: Freepik

„A medencefenéki izmokat kondicionáljuk a gyógytornával, hiszen gyakran vagy túl gyengék az izmok és emiatt nem tudják tartani a gyerekek a vizeletet, vagy túl merevek, és nem tudják megfelelően elengedni az izmokat, így nem tudják teljes mértékben kiüríteni a hólyagjukat” – magyarázta Tóth Gabriella a gyógytorna lényegét.

A szorongás fenn tudja tartani a tüneteket

A hétvégi tréning harmadik szakemberének, Solymos Réka gyermekpszichológusnak szintén olyan kisugárzása van, hogy bizony én is örömmel maradtam volna beszélgetni még vele egy ideig. A gyerekek is szívesen mentek be hozzá és mosolyogva jöttek ki.

A szakember elmondta, hogy a lehető legritkábban tapasztalja azt, hogy kizárólag pszichés oka van a vizelettartási problémáknak – ha mégis, akkor ott komoly traumára, például bántalmazásra kell gondolni.

A hiperaktivitásnak ugyan már kimutatható a közös idegrendszeri háttere a nappali vizelettartási problémákkal, de Solymos Rékának évtizedes tapasztalata az, hogy kizárólag pszichoterápiával nem lehet gyógyítani a vizelettartási panaszokat. Ebben sokat változott a gyakorlat, hiszen régebben volt egy olyan irány, hogy ha egy gyerek bepisil, akkor pszichoterápiával kell gyógyítani. „Pedig a legjobb pszichológus is túlórázhat a gyerekkel, ha csak azt kéne megvárni, hogy az idegrendszere megérjen.”

„Az viszont igaz, hogy a pszichés problémák – leggyakrabban a szorongás – fenn tudják tartani a már meglévő tüneteket, és az én eseteimnek nagyjából a felénél ez el is mondható.”

„Tízéves tapasztalataim szerint az iskolával kapcsolatos teljesítmény-szorongások a leggyakoribb tünetek, illetve előfordul szeparációs szorongás, vagyis a szeretett személy elvesztésétől való félelem. Árulkodó tud lenni, ha a tünetek köthetők valamilyen eseményhez – van olyan gyerek például, aki egész nyáron tünetmentes, de a nyári szünet vége felé, ahogy közeledik az iskola, elkezd újra bepisilni. De még ezek a tényezők sem olyan erősek, hogy szervi vagy funkcionális determináció nélkül vizelettartási problémákat okozzanak.”

„Sose a pszichológus legyen tehát az első, akihez a szülők fordulnak, hiszen először a szóba jöhető szervi vagy funkcionális tényezőket kell kizárni” – mondja a gyermekpszichológus.

Kérdésemre, hogy a szülő hogyan tud segíteni a szorongásos tüneteket mutató gyermekén, Solymos Réka azt felelte, hogy érdemes olyan helyzeteket teremteni, olyan programokat szervezni, ahol a gyerek azt érzi, hogy önmagáért, és nem a teljesítményéért szeretik. Fontos, hogy a szülők ne erősítsenek rá az elvárásaikkal a teljesítmény-szorongásra. „Itt a tréningen 2-3-4 havonta találkozunk csak a gyerekekkel, ami inkább egy támogató-konzultációs jellegű munka, mintsem terápia, úgyhogy előfordul, hogy javasoljuk, hogy járjanak rendszeresen a körzetileg illetékes pszichológushoz” – teszi hozzá Solymos Réka.

Dr. Sándor György, a Program egyik létrehozója elmondta, hogy a tréning szakmai protokollja szerint folyamatosan értékelik a gyermekek állapotát: az értékelés magában foglalja a tünetek szubjektív „megélését” és az elvégzett tesztek, vizsgálatok objektív kiértékelését. A szubjektív elégedettség (szülőé és gyermeké) átlagosan 20%-os javulást mutat két tréning között.

– Hogy találtad meg a triatlont?
– A szüleim pontosan úgy neveltek, mint az ép testvéreimet, türelemmel vártak, míg magam jövök rá, hogyan tudok egy-egy helyzetet megoldani. Korán megtanultam, hogy ha A-ból B-be akarok jutni, akkor ahhoz bizony én kellek. Úszóként kezdtem, csak később ismerkedtem meg a triatlonnal. Először csak az épek között versenyeztem, a sportsikerek jöttek egymás után, így egyre magabiztosabbá váltam. Aztán a paratriatlon itthoni fejlődésével együtt nyitottam az elit versenyzés és a paralimpiai kvalifikáció felé.

– Azt mondod, minden embernek megvan a saját fogyatékossága. Egyfajta életfilozófia ez?
– Mindannyian cipelünk valamit, amitől könnyen kevésnek érezhetjük magunkat – és ezt látni rajtunk. Látni, ha valakiből hiányzik valami. Szerintem az önelfogadás a kulcs: nem szabad elbújni; akik vagyunk, az tesz minket egyedivé.

Persze sokkal nehezebb az elfogadás, ha úgy növünk fel, hogy megvan mindkét kezünk és lábunk, és baleset következtében veszítjük el egyik végtagunkat vagy válunk mozgáskorlátozottá. Ilyenkor a személyiség is sérül, mert valami elvész, ami addig megvolt.

– És a veszteséget el kell tudni gyászolni.
– Igen, és az egy nagyon más veszteség. Viszont a sport a legjobb rehabilitáció lehet ilyenkor is, azt látom, hogy aki fel tud állni lélekben, az a trauma után növekedhet is. Nekem azért volt könnyebb, mert végtaghiánnyal születtem, így nem is hiányzott. Ugyanúgy használom mindkét karomat, eleve így tanultam meg boldogulni.

Kép

Kép: Aradi Barna

– Az elfogadás kizárólag belső munka?
– Ott kezdődik, igen, hogy aztán meg merjem mutatni magam. Ha magabiztos vagy, bízol abban, hogy valahol megvan a helyed, akkor oda fognak hívni. Én mindenhova mentem, ahova hívtak: sportolni, előadni, motivációs tréningeket tartani, mesélni az életemről.

Szegeden szereztem szociális munkásként diplomát, kábítószer problémás fiatalokkal dolgoztam együtt egy drogambulancián, majd egy speciális iskolában foglalkoztam közép- és halmozottan súlyos értelmi fogyatékos gyerekekkel. Jó érzés volt, hogy nehéz sorsú diákokat tudtam a sporton keresztül támogatni saját fejlődésükben.

Fontosnak tartom, hogy mindnyájan tudjunk segíteni. Egész más érzés, ha úgy élek, hogy én is tudok adni, hozzásegíteni másokat a saját életük kibontakoztatásához. Az előadásaimon is sokszor beszélek erről: „Segíts te is másokon!”

– Hogy lehet érvényesülni parasportolóként?
– Egy fogyatékkal élő ember lehetőségei korlátozottabbak – például ha csak az akadálymentesített munkahelyek számát nézzük. Nehéz körülmények között, anyagi gondokkal nehezebb az önelfogadás is. Az önértékelés minden esetben belül, önmagunknál kezdődik, nem valaminek a függvénye. Egy parasportolóban még erősebben munkálkodik az elismerés iránti vágy, ép sporttársaihoz hasonlóan ő is példaképpé szeretne válni. 

– Véleményed szerint hogyan segíthetjük ezt a folyamatot?
– Egyre több olyan rendezvény, esemény van az integráció jegyében, amely kiemelten foglalkozik a sérült emberek elfogadásával, de még mindig nem elég. Ezekkel az emberekkel éreztetni kell, hogy ők is értékesek, fontos, amit csinálnak, ők is a társadalom hasznos tagjai. Ezt már egészen pici gyermekkortól el lehet kezdeni szakemberek bevonásával, érzékenyítéssel. 

Kép

Kép: Aradi Barna

– Ez mit jelent szerinted egy sikeres parasportoló esetében?

– Szerintem egy sportolót – legyen ép vagy parasportoló – abban lehet és kell segíteni, hogy tudjon a sikerrel „bánni”. Előfordult már, hogy azt tapasztaltam, nincsenek megfelelően felkészülve a hirtelen jött sikerre, így megküzdési stratégiáik sincsenek.

Fontos, hogy erre mentálisan fel legyenek készülve. Azt látom, hogy amin lehet alakítani, az az alázat. Azon kell dolgozni, hogy ne felejtsük el, honnan jöttünk, hol vannak a gyökereink, milyen utat tettünk meg. A szociális érzékenység és empátiás érzékenyítés nagyon fontos.

– Azt hiszem, ezeket a tanácsokat mindenkinek érdemes megfogadni. 
– Igen, ezért én azt gondolom, hogy bár vannak jelentős különbségek épek és nem épek sportja között, mind emberek vagyunk, és mindnyájunknak meg kell küzdeni azért, hogy saját fogyatékosságainkat meghaladjuk. Azt látom, hogy még több integrációra lenne szükség a parasport és az épek sportja között. Nem kell minden téren, de például a sikerre való felkészítés és a már jelenleg is működő életpályamodell olyan dolgok, amelyekkel többet kell foglalkozni. 
Kell, hogy legyen B-terv; tudnunk kell, hogy a képességeink visznek el minket a célokig – ha ezekkel tisztában vagyunk, az az élet más területén is segít helyt állni. Ez parasportolóként egy kicsit nehezebb, de a teherbírás és a sportolói kvalitások a munkaerőpiacon is értékek. A társadalmi integráció nagyon fontos, érdemes még több képzésbe bevonni a parasportolókat.  

Boronkay Péter hazánk legismertebb és legeredményesebb elit paratriatlonistája, triatlon online edző, motivációs speaker, az egyik legnagyobb áruházlánc jószolgálati nagykövete. Sportpályafutását úszóként kezdte, 2004-ben még az Athéni Paralimpia volt az álma, 2007 óta azonban már triatlonban több Világ- és Európa bajnoki címet szerzett, ép sportolókkal együtt edz és sokszor száll velük versenybe az érmekért. Csak hogy néhányat említsünk győzelmei közül: 2008. Portugália EB, 2009. Ausztrália VB, 2009. Hollandia EB, 2010. Budapest VB, 2010. Írország EB, 2011. Paratriatlon Világkupa Egyesült Királyság, 2011. Spanyolország EB.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kánya Kinga olyan szülők veszteségét kutatja, akiknek külföldön élnek a gyermekei. Ki akarja ugyanis deríteni, hogy a téma „csak” aktuális, vagy valóban igényel gyászmunkát, és ha igen, hol vannak a veszteségpontok, lehet-e gyászfeldolgozói módszertant felfűzni rá. Kérdőívére kb. 100 fő válaszolt, 40–70 év közöttiek. A nem reprezentatív felmérésből kiderült: a távolra költözés indoka fele-fele részben munkavállalás (jellemzően a 20–45 évesek körében), illetve tanulás (a 18–25 éveseknél). A motivációk között gyakori volt az anyagi megerősödés vágya, a kiábrándultság az itthoni lehetőségek és légkör miatt, de szerepelt köztük a más szemléletmód és új lehetőségek megismerése, nyelvtanulás, szerelem, kalandvágy, testvérek követése, boldogságkeresés.

Jellemzően „aki ment, az maradt”: többen eleve hosszútávra vagy végleg utaztak ki, de akik egy-két évre mentek (egyetemre vagy konkrét munka miatt), többnyire ők is hosszabb ideig maradtak.

A válaszadók több mint felénél a gyerekeik meghallgatták a véleményüket, vagyis nem érezték magukat kizárva a döntésből. (Ritka viszont, aki ezzel kapcsolatos érzéseit is őszintén kifejezhette gyerekeinek.) Egyharmaduk viszont nem érezte magát bevonva a folyamatba, öt százalékuk pedig nem is tudta, hogy gyerekeik a külföldre telepedést tervezik, ezért sokkolta őket a bejelentés. A szülők 90 százaléka mégis azt állítja: egyetért a döntéssel, csak 2 százalékuk nem értett egyet. Tehát ez a döntés, függetlenül attól, ki hozta meg, valamiféle családi egyetértést jelent.

A gyász szempontjából nagyon fontosak az ambivalens érzelmek. „Legjellemzőbb érzések: reményteliség, izgatottság, sok sírás. Jellemző volt még a félelem, szorongás, harag, bizonytalanság, meglepődés, várakozás, büszkeség, remény, bizalom.” A szülők többsége támogatóan volt jelent, de nagy önfegyelmet igényelt tőlük, hogy ellentmondó érzéseiket kontrollálják, ezért sokan átforgatták cselekvésbe: beszélgetésbe, segítésbe. A költözés előkészítésében a válaszadók fele egyáltalán nem vett részt, a másik vele viszont nagyon intenzíven: pakolásban, praktikus teendők intézésében, hazai szálak elvarrásában. Közben sok időt töltöttek azt unokákkal, és sokat beszélgettek a gyerekeikkel.

„Ez a költözés előtti intenzív szakasz a későbbi veszteségérzés egyik fő okozója is, hiszen a szülők és gyerekeik egyre közelebb kerültek egymáshoz, miközben tudták, hogy ezek az utolsó közös napok, utána pedig hirtelen mindennek vége lett.”

A másik nehézség annak a gondolatnak a megélése, hogy ha a gyerek beteg lesz vagy szüksége lesz segítségre, akkor a szülők nem tudnak átszaladni hozzájuk. Nehézséget jelentett a „szerepjátszás” is: támogatónak lenni, miközben nagyon fáj, és bizonytalan abban, hogy ezt kimutathatja-e vagy sem. Tetézte a nehézségeket az aggodalom: vajon jó helye lesz-e a gyereknek. A mai szülők jellemzően nem beszélnek nyelveket, ami újabb korlátokat jelent.

Kánya Kinga feltételezte, hogy a búcsú lesz a folyamat „csúcsa”, ehhez képest ez amolyan „átugrós” szakasz volt: reptér, sírás, ölelés – erre a kérdésre rövid, legyünk túl rajta-típusú válaszok jöttek.

A távkapcsolatnak úgy kellene alakulnia, hogy továbbra is tudjanak egymáshoz kötődni

A válaszadók jelezték: a minőségi kapcsolat nehezen alakítható ki és nagyon hiányzik. Eltűnik a spontaneitás, fókuszálni kell a fontos témákra, mindenki jobban meggondolja, mit mond, nincsenek már hétköznapi, laza találkozások. Hiányzik a fizikai kontaktus (érintés, ölelés, puszik). Bizonyos mértékig elmúlhat az őszinteség (nem mondja el a rossz hírt, hogy ne fájjon), azaz a költözés előtt a szülő kímélte gyerekét a saját nehéz érzéseitől, utána pedig fordítva. Nem ismerik már egymás életét részleteiben – ha addig egyáltalán ismerték. „Merthogy sokszor a távolságban jövünk rá, hogy a kapcsolatunk eddig is felszínes volt, csak nem tűnt fel. Van, amikor a realitással szembesít ez a helyzet.”

Kép

Kánya Kinga

Ugyanakkor elhangzott sok pozitív visszajelzés is a válaszadók részéről: ritkább, de nyíltabb és őszintébb a kommunikáció, rövidebb, de tartalmasabb a beszélgetés, távolibb, de partneribb, egyenrangúbb a viszony, konfliktusmentesebb, békésebb, kiegyensúlyozottabb a kapcsolat…

A távolság miatti érzéseket, nehézségeket legtöbben csak a közvetlen családtagokkal vagy rokonokkal, barátokkal osztják meg, ami szűk lehetőséget ad a segítségre. „Még nem alakult ki annak gyakorlata, hogy keressünk sorstársakat, beszélgessünk velük, nyújtsunk érzelmi támogatást egymásnak.” Érdekes módon sokan jelezték: miközben aktívan nem keresik a sorstársközösséget, őket sokan megkeresik tanácsért.

Az üresség, ami az elköltöző gyerekek után marad, nem elviselhetetlen – vallja a válaszadók 80 százaléka. Az űr tehát valahogyan betöltődik, elkezdődik valamiféle gyászmunka.

Fontos, hogy saját célokat keressenek maguknak, újraépítsék az életüket, még ha ez nehéz is. És hogy mennyire fontos a távolság? Természetesen nem mindegy, hogy valakinek a gyereke Ausztriába vagy Ausztráliába költözik, viszont sokan azt is megjegyezték, hogy ha a gyereke az országon belül költözött volna el, akkor se találkoznának gyakrabban.

Vajon nem csak egy adott élethelyzeti krízisről, valóban gyászról van szó?

A szakértő szerint a legtöbb (gyász)munka azok számára adódik, akiknek gyermekei nem jönnek vissza.

A gyerek külföldre költözése az élet addigi biztonságos vonalának megtörését jelenti: az elképzelt közös öregkori jövőkép elveszik. A szülőnek új identitást kell építenie, de ezt nagyon megnehezítheti, ha állandósul a bizonytalanság – nem tudni, hazajönnek-e a gyerekek, látni fogja-e az unokáit –, így mindez egy meghatározó veszteséggé válhat a számára. Hospice-ban dolgozók mesélik: a beteg hamarabb feladta az életét, mert gyermeke nem jött haza. Többen beszámoltak gyermekeik távolléte alatt jelentkező pszichoszomatikus tünetekről, akár tumorról is.

Nem beszélhetünk tehát egyértelműen csak veszteségekről; tudatossággal mindez jól is túlélhető, feldolgozható.

Fontos az önismereti folyamat, amin ilyenkor végigmegy a szülő („rájöttem, milyen volt anyukámnak, amikor én elköltöztem”) és fontos lehet a sorstársi csoport támogatása, ahol megélhetők az addig elfojtott érzések.

Kánya Kinga a Napfogyatkozás Egyesület elnöke, gyásztanácsadó és szupervizor új típusú veszteségcsoportokat vezetők számára. Vonzzák az ún. speciális veszteségek, ezért először sérült gyermeket nevelőkkel, majd császármetszésen átesett nőkkel foglalkozott, most pedig olyan szülők veszteségeit kutatja, akiknek gyermekei külföldre költöztek.

A kapcsolati vagy családon belüli erőszak olyan téma, amiről akkor is minél többet kell beszélni, amikor már azt gondoljuk, hogy a könyökünkön jön ki. Definíció szerint a kapcsolati avagy családon belüli erőszak az, amikor egyik családtag olyan cselekedeteket hajt végre, amelyekkel testi, lelki, anyagi vagy jogi dominanciát gyakorol a másik fél fölött. Persze ennél a spektrum jóval szélesebb, hiszen vannak olyan egyéb viselkedésformák, amelyekről szintén tudni kell: ilyen az érzelmi elhanyagolás, az izoláció, a megfélemlítés vagy a lelki bántalmazás. Egy bántalmazó kapcsolat nagyon mélyen tudja érinteni az áldozat önbecsülését, önértékelését, és nehéz arról beszélni, hogy mi lenne a jó lépés, mert ugyebár kívülről könnyű okosnak lenni. Azzal azonban egy kívülálló is sokat tud segíteni a kapcsolati erőszak elleni harcban, ha hitet tesz amellett, hogy az erőszak semmilyen formánban nem tolerálható.

A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával idén újra a kapcsolati erőszak ellen kampányol, s arra hívja fel a figyelmet, hogy annak minden formája elfogadhatatlan, és igenis van segítség az áldozatok számára.

Az Ökumenikus Segélyszervezet a prevenciótól az azonnali kríziskezelésen át egészen a reintegrációs és anonim tanácsadó szolgáltatásokig nyújt ellátásokat, működtet programokat az ország több pontján.

2013 óta minden évben országos kampányt indít, amelyek célja a szemléletformálás és a megelőzés, illetve hogy az áldozatok és a hozzátartozóik, a közvetlen környezetükben élők felismerjék: az, ami velük vagy körülöttük történik, nem elfogadható, és joguk, lehetőségük van arra, hogy segítséget kérjenek. 2020-as szemléletformáló kampányukban nagy hangsúlyt fektetnek az online tanácsadásra is:

Az érintettek az aszeretetnemart.hu internetes oldalon találhatnak információkat az elérhető segítségről.

A kapcsolati erőszak elleni küzdelemhez több mint 3 milliárd forint uniós fejlesztési forrás mellett az Emberi Erőforrások Minisztériuma is jelentősen hozzájárul, többek között azzal is, hogy az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) költségvetési támogatását tavaly 150 millió forinttal emelte, és folyamatosan bővíti az intézményrendszert is. 

A kapcsolati erőszaknak semmi köze az aktuálpolitikához

„A kapcsolati erőszak nem magánügy. Attól, hogy valami a zárt ajtók mögött történik, ugyanúgy bűncselekmény, mintha mindenki látná” – mondta Novák Katalin, az Emberi Erőforrások Minisztériumának család- és ifjúságügyért felelős államtitkára az Ökumenikus Segélyszervezet kapcsolati erőszak ellen szervezett kampányának február 17-i nyitóeseményén. Hozzátette, hogy elsősorban a megelőzésre kell törekedni, tudatosítani kell az áldozatban is, hogy a bántalmazás nem az ő hibája, nem szabad erről hallgatni, mert a helyzet idővel csak romlani fog. Hangsúlyozta, hogy mindnyájunknak egy jelzőrendszer részévé kell válnunk, az erőszakot észre kell vennünk, nemcsak a gyermekvédelemben dolgozóknak, pedagógusoknak, orvosoknak, hanem mindenkinek, akár a szomszédnak és a médiában dolgozóknak is. Mint mondta, fontos, hogy az áldozatok tudják, mindig van segítség, és olyan szállás, ahová be tudják fogadni őket a szakemberek.

Kép

Kép: Freepik

Az államtitkár szerint konkrét számokat kell ismertetni, nem pedig egyoldalú tájékoztatást nyújtani a kapcsolati erőszakról, illetve ahelyett, hogy aktuálpolitikai célokra használnák a tragikus eseményeket, a médiának és a közszereplőknek arra kell felhívniuk a figyelmet, hogy rengetegen dolgoznak az országban mindennap, hogy megelőzzék a kapcsolati erőszakot, és segítsenek az áldozatoknak.

A 0680 205520-as számon hívható telefonszolgálat mellett olyan intézményeket is működtetnek, ahol mindenféle stigmatizálás nélkül juthatnak hozzá a bántalmazottak a gyors és szakszerű segítséghez: hét kríziskezelő ambulancia, húsz krízisközpont, nyolc titkos menedékház, huszonegy félutas kiléptető ház (az újrakezdéshez ideális ingatlan, amelyben öt évig lakhatnak) áll az érintetteknek rendelkezésére.

Az összetört önbizalom újraépítése

„A napjainkban folyamatosan a címlapokra kerülő esetek is bizonyítják, milyen fontos a szemléletformálás, a megelőzés és a segítségnyújtás a kapcsolati erőszak kapcsán” – ezt már Rácsok Balázs, az Ökumenikus Segélyszervezet szociális igazgatója mondta a sajtótájékoztatón. Felhívta a figyelmet a nap 24 órájában ingyenesen hívható (0680 205520-as telefonszám) Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatra is, amely segíti és koordinálja az áldozatok felvételét és eljutásukat a krízisközpontokba vagy a titkos menedékházba.  

„Fontos, hogy az érintettek megértsék és elhiggyék, hogy a bántalmazás nem az ő szégyenük, és hogy joguk van segítséget kérni és elvárni. Meg kell érteniük, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetekből is talpra állhatnak, és jó esélyük van arra, hogy a gyerekeiket megkíméljék a további hányattatásoktól” – mondta az igazgató, s elárulta: egy-egy ilyen nehéz helyzetből csak rengeteg munkával és kibeszéléssel lehet kitörni, de a legtöbb esetben a csend, pusztán a meghallgatás is sokat segíthet abban, hogy a bántalmazott őszintén megnyíljon.

A Segélyszervezet célkitűzése, hogy a következő hetekben minél többekhez eljusson az információ, hogy hova fordulhatnak, ha kapcsolati erőszakot tapasztalnak.

A kampányban plakátokon, szórólapokon és egyéb hirdetéseken túl nagy szerepe lesz a közösségi médiának is, ahol bekapcsolódnak a segélyszervezet önkéntes sztárjai is. (A sajtótájékoztatón részt vett a Segélyszervezet egyik legtöbb közösségi médiás követővel rendelkező önkéntese, Iszak Eszter műsorvezető is, aki a következő hetekben kiemelten segíti majd a szemléletformáló kampányt saját felületein és a médián keresztül). A sajtótájékoztató végén Gáncs Kristóf, az Ökumenikus Segélyszervezet kommunikációs igazgatója bemutatta azt a Móricz Zsigmond körtéren elhelyezett interaktív plakátot, amely a „Ha a párod bántana, tudnád, kihez fordulj segítségért?” felirattal szembesíti és gondolkodtatja el a járókelőket a kapcsolati erőszak veszélyéről.

18 éves voltam, amikor az első mobiltelefonomat kaptam. A szalagavatós tánc próbáján a mobil kidomborodott a zsebemből, volt, akinek fel is tűnt: „Naaa, kinek lett bunkofonja?” – az osztály nagy részének már volt, ugyanígy, a tizennyolcadikra kapták. A Nokia 3310-es iszonyú okos volt, kiírta, hogy ki hívott (a vonalas telefon korszakában ez fantasztikus volt), tudott SMS-t küldeni (a maximum 160 karakteres SMS szerelmes-versek műfaját magas szintre fejlesztettük), volt rajta ébresztő (erre a pittyegésre a szomszéd is felébredt), csengőhang-szerkesztő (Édesanyám telefonszámához Darth Vader dallamát illesztettem…) és természetesen játékok. A Snake sose jött be, de a Space Impact és a későbbi Bantumi mindent vitt (a mellékhelységekben eltöltött idő exponenciális növekedésével a WC sorok is láthatóan megnőttek).

Egészen öt évvel ezelőttig (!) ragaszkodtam a régi típusú telefonhoz, nem tetszett az okoseszközök világa. Féltem tőle. Kiderült: joggal.

A harmincadik (lám, fontos évforduló ez is) születésnapomra kapott tabletre az első játékokat a diákjaim tanácsára töltöttem le, hiszen ki tudná náluk jobban, mi a trend. Az Angry Birds ekkorra már nem volt divat, a Szókereső és a Candy Crush pedig nem mozgatott meg igazán. Nem úgy, mint a Warcraft világ készítőinek stratégiai kártyajátéka, a Hearthstone. Döbbenetesen jól kitalált és felépített játék, amelyben a stratégiai érzék, az intelligencia, a számolási tudás és persze a szerencse egyaránt fontos. Az ingyenes alkalmazás egy nap alatt beszippantott, és utána egy évig nem is eresztett el.

Döbbenten vettem észre magamon az elvonási tüneteket, az ingerlékenységet, a türelmetlenséget és az éjszakába nyúló meccsek utáni kialvatlanságot. Megértettem, hogy mi történik a diákjaimmal, amikor percenként előveszik az okostelefont.

Kép

Kép: Freepik

Dopamin öntötte el az agyamat, akárhányszor elindítottam a programot vagy megnyertem egy meccset, és percekig tudtam megállás nélkül beszélgetni más játékosokkal (többnyire a diákjaimmal és az unokaöcsémmel) egy olyan nyelven, amit a körülöttünk lévők nem is értettek. Hiszen mit tudtak volna a hozzá nem értők hozzátenni ahhoz, hogy egy négy tizenötös lap lecseréli a heromat, felhúzza az életemet és lekaszálja a pályáról az összes miniont, vagy ahhoz, hogy disenchantoltam egy olyan legendary lapot, amely a kör elején paklim összes minionjának plusz egyet ad, ha csak páratlan manás lapjaim vannak?!

Az intő jelek (nehézségek az elalvással, zaklatott álmok, fáradtan ébredés, fontos feladatok halogatása és ingerlékenység) megjelenése egyértelmű volt. Biológiatanárként észrevettem ugyan magamon, de csak nagysokára döntöttem úgy, hogy komolyan is veszem őket.

Eleinte azzal próbálkoztam, hogy limitáltam magam számára a játékkal tölthető időt. Szép terv volt, hogy naponta csak 20 percet tabletezem, de az újabb és újabb meccsek miatt valójában ez az idő nem csökkent egy óra alá. (Minden tiszteletem azoké a gyerekeké, akik szülői, esetleg saját döntés alapján képesek letenni a kezükből bármilyen okoseszközt egy meghatározott időtartam után. Nekem nem ment.) Így drasztikus megoldáshoz folyamodtam: letöröltem a játékot. Több mint egy hétig tartott, míg új, egészséges szokásokat építettem be az életembe (például olvasás), és teljesen el tudtam engedni a függőséget. Utána is nagyon szívesen beszélgettem a játékról, de kezdett végre enyhülni a szorítás. A feszültség oldódott, és nagyon meglepett, amit éreztem: eltűnt a folyamatos önostorozás és lelkifurdalás, hogy „annyi fontosabb dolog van ennél”. 
Azóta egészen másképp nézek a diákokra, akiknek az ujjukhoz nőtt az okoseszköz.

Ez egy valós függőség, a saját bőrömön tapasztaltam. Harmincas fejjel és biológiai, élettani és pszichológiai tudással is egy évbe telt, míg megszabadultam tőle.

Hogyan várhatnám el egy tízévestől, hogy magától letegye a játékot? Honnan tudná egy tizenkét éves, hogy az ingerlékenységének és a szorongásának mi a kiváltója? Hogyan is nyújthatnék segítő kezet, ha nem tapasztaltam volna a saját bőrömön, min mennek keresztül? Hálás vagyok ezért a tapasztalatért, és mindent megteszek azért, hogy értő segítséget tudjak adni a gyerekeknek. Megértem, és elfogadom őket, hiszen én sem tudom kezelni ezt a világot. Sokat kell még tanulnom erről (is).

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>