Bár azt hinné az ember, ezt nem kell hangsúlyozni, a fenti statisztika alapján mégiscsak érdemes: a leánykérésnek meg kell adnunk a módját, az idejét – meg persze a helyét. A választottnak éreznie kell, hogy az a nap az övé, végtelen időnk van rá valahol, ahol meghitten kettesben lehetünk. De hol?

Mielőtt ehhez tippeket adunk, akár továbbgondolásra is, térjünk ki arra, hogyan és mikor NE kérjük meg a szeretett hölgy kezét.

Két nagy hiba a leánykéréskor

Hogyan ne…

Az egyik a nyilvános leánykérés. Bár vannak – és terjednek a videómegosztón –erre egészen ötletes megoldások, amikor a leendő menyasszony sikít örömében, egy nyilvános leánykérésre a nő nyilván nem mondhat nemet. Erre pedig akkor is fontos esélyt adni, ha a szívünk mélyén nagyon biztosak vagyunk az igenben.

Íme egy látványos jelenet egy látszólag tökéletes leánykérésről, szemléltetésül, a Sweet Home Alabamából (ami magyarul Mindenütt nő címen fut, és ez sajnos nem csak a munkacíme). 0:12-től jön a lényeg!

A férjem meg én már ősidők óta ismerjük egymást, előbb tudjuk a másik gondolatát, mint ahogy ő azt megfogalmazná magában. Támogatjuk és inspiráljuk egymást a munkánkban, saját nyelvünk van – amin az ismerőseink egy ideig rendszeresen élcelődtek is –, és egy halom projektünk, amit akkorra tartogatunk, amikor a – leendő – gyerekeink már kirepültek. Az idő előrehaladtával a rajongó szerelem helyét átvette egy tisztánlátó mély bizonyosság, hogy kellünk egymásnak, ismerve a másik minden hibáját és erősségét. Így házasodtunk össze. Aztán összeköltöztünk, egy évre rá megszületett a kisfiunk. És aztán…

…hát ez van most. Az élet krízisekkel jár, ilyen a házasság és a gyerekvállalás is, minden nagyobb fordulópont az életünkben. – Itt elgondolkoztam, felnéztem a laptopomból: „Nem tudom hogyan folytassam a cikket.” Erre a férjem azt válaszolta: mindig van egy erős kezdőlöket, aztán egy kisebb visszaesés, azon kell túllendülni, mint a sportban – hát ez most remekül idevág. Ezekkel meg kell birkózni, és legyűrve őket sokkal erősebben, magabiztosabban és tapasztaltabban kerülünk ki, miközben a párkapcsolatunk is erősödik. Ha innen nézzük a dolgot – sok kisgyerekes ismerősünkhöz hasonlóan – most tényleg hátra léptünk néhányat.

Szabadidőnkben nem éppen a romantikus, hanem a családbarát helyeket preferáljuk, fektetés után általában a fiunk a téma, és kell egy kis idő, beszélgetés és némi késő esti vacsora, míg anyaüzemmódból levetkőzve a férjem feleségévé avanzsálok. És ez így van rendjén.

Miközben a partvonalról gyermektelen ismerőseink kétségbeesve figyelik, ahogyan „elszülősödünk”, olyan életidegen tanácsokkal látnak el bennünket a párkapcsolatunkat illetően, amiket fontolóra venni sem érdemes. Ilyenkor csak egymásra mosolygunk a férjemmel, és egy szemöldökrándítással nyugtázzuk, hogy na meglátjuk, ti hogyan csináljátok majd. – Emlékszem milyen volt anno ebben a szituációban a túloldalon lenni, amikor nem tudtam elképzelni, miért is olyan nehéz ez. És borzasztóan idegesített, hogy azt éreztették velem, még nem érthetem, milyen nekik. Pedig tényleg nem értettem.

Anyukám sokszor mondta, hogy mennyire fontos, hogy a gyerekeket ne helyezzük a párkapcsolatunk elé. A gyerekeket kölcsön kapjuk, a házastársunkat viszont egy életre. Tiszta sor, ezt nem veszítem szem elől.

Soha nem voltam oda a Valentin-napért, idén viszont elhatároztam, hogy minden olyan lehetőséget megragadok, ami alkalmat teremt arra, hogy az édeshármasból ideig-óráig újra édeskettes legyen.

Így ez is egy remek lehetőség arra, hogy a nagyik kiunokázzák magukat, mi pedig túl a pelenkahegyen és a duplórengetegen, a kipakolt fiókokon és a biztonsági zárakon, újra csak te meg én lehetünk. Távol az otthonunktól és attól a kis emberkétől, aki miatt érdemes lesz végül mégiscsak hazamenni.

(Szívből kívánjuk, hogy a szerzőnek sikerüljön édeskettesben boldog órákat tölteni a férjével. Nehogy úgy járjon, mint egykor szülei, akik szintén szerettek volna egy napra édeskettesben elvonulni... Vagy mégis úgy volt a jó? Történetük itt olvasható. - A szerk.)

Feltalálása óta volt, aki a teljes társadalmat összetartó szocializációs eszközt látott a tévében, egy médiaművész pedig Buddha-szobrot ültetett elé, hogy az a készülékre szerelt kamera élő képén szemlélhesse önmagát. A tévé volt már népnevelő eszköz, majd minden emberi érték elpusztítója. Megölte a mozit, aztán mégse, cserébe széttördelte a filmeket, elértéktelenítette a történeteket, majd újraélesztette a sorozatgyártást, s ezzel elhozta a minőségi történetek reneszánszát. A mágikus doboz ma is szinte naponta lesz bűnbakból kegytárggyá – majd ugyanez visszafelé, s aztán ismételve a végtelenségig.

A műsort megszakítva, a február 13-i Most Fórum érdemi vizsgálatnak vetette alá a XX. és XXI. század talán legfontosabb kulturális jelenségét, a televíziózást. A kerekasztal-beszélgetés vendégei, Varga Attila, Sixx újságíró, a C:C blog szerkesztője, Hámori Barbara producer, Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus és Rajki Annamária, a Telekom tévés ágazatának vezetője arra a kérdésre keresték a választ, hogy milyen lesz a televízió jövője; eljött a vége, vagy új aranykor kezdődik.

„A nézők ma szenvedélyesen szeretik és kikövetelik a sorozataikat. Ez lett az új nagyregény. Egy sikeres sorozat legnagyobb védjegye, hogy a rajongók olyan szinten részeseivé válnak a történetnek, hogy számukra már sokszor eltűnik a fikció és a valóság, a karakter és a színész között a határvonal. 25 éve televíziózom, de ezt a szenvedélyes rajongást, ami ma a nézőktől egy-egy sorozatunk kapcsán felénk árad, soha korábban más műfajnál nem tapasztaltam” – jelentette ki a beszélgetés során Hámori Barbara, tévés producer, showrunner, rendező és forgatókönyvíró.

A televízió társadalomra gyakorolt hatásának egy másik aspektusát emelte ki Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus, pletykakutató, egyetemi oktató is. Véleménye szerint a tévézés egyik figyelemre méltó társas hatása, hogy szomszédok, családtagok, ismerősök gyakran hosszabb ideig beszélgetnek a műsorról, mint ameddig az tartott. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy a tévénézésnek ma is komoly szocializációs feladata és jelentősége van.

Kép

Sixx, aki újságíróként évtizedek óta foglalkozik a tévézéssel, úgy látja, napjaink új digitális műsorszolgáltatói olyan bonyolulttá teszik a palettát, hogy az már elrettentően hathat, és ez a klasszikus rendszerű csatornák malmára hajthatja a vizet. „A bármikor, bárhol elérhető tartalom túlkínálata, a digitális bőség zavara akár azt is eredményezheti, hogy a nézők visszatérnek a lineáris tévézéshez” – mondta.

Rajki Annamária, aki a kezdetek óta a magyar kábeltévépiacon végbemenő digitalizációs folyamat kulcsembere, másként látja a helyzetet. Véleménye szerint soha nem létezett olyan, hogy „hagyományos” televízió, hiszen az szolgáltatás kialakulásától fogva folyamatos átalakulásban van. A médiában mindenki által csak Ramka néven ismert szakember hitvallása szerint a műsorterjesztők feladata, hogy az ügyfeleik számára élményt biztosítsanak, és az ügyfélérdekeket képviselve csokorba kössék az esetenként túlburjánzó csatornakínálatot és egyéb tartalmakat. A lényeg, hogy a tartalmakat könnyen elérhető és érthető módon tárják a nézők elé, akik utána szabadon, hangulatuk, kedvük és élethelyzetük szerint dönthetik el, hogy az élő adással egyidőben, később felvételről vagy akár on demand-ként, otthon vagy akár útközben nézik meg az általuk kiválasztott filmet vagy követik nyomon kedvenc sorozatukat.

A MOST Fórum havonta új témával és új szakértő vendégekkel jelentkezik. A következő, márciusra tervezett kerekasztal-beszélgetés a nők munkaerő-piaci helyzetével és a női vezetők témájával foglalkozik majd.

Tulajdonképpen megmaradtak a megszokott margitszigeti séták, csak éppen nem egymás kezét fogtuk, hanem a két nagyobb gyereket hintáztattuk felváltva, miközben férjem – nyakában a kicsivel – másik kezében a motort vitte, én pedig a babakocsit toltam. A hosszú, meghitt beszélgetésekből csak a meghitt és a hosszú hiányzott. Általában egy-, két-, esetleg háromszavas mondatokból álltak: „Megfogod?” „Elviszed oviba?” „Csöng a telefon!” Bár a „Ma ugye te mesélsz?” kérdést például olyan sokféle metakommunikációs kísérettel lehetett föltenni, hogy abban lehetett szemrehányás (például amikor apa későn ért haza), felérhetett egy titokzatos szerelmes ígérettel és egy hadüzenettel is (ha éppen meccs volt a tévében aznap).

A nagy franciaágyban a legkülönbözőbb időpontokban és létszámban kiskorúak jelentek meg. Egymás becézgetésében megmutatkozó nyelvi kreativitásunkkal most csemetéinkre fókuszáltunk.

A bókok, dicséretek is kicsit más formában hangzottak el, például: „Milyen szép várat építettél, papa!” vagy „Mama csinálja a legfinomabb meggyes rétest.” De az is egyre gyakoribb volt, hogy „Gyerekek, vacsora!” felkiáltással trombitáltam össze családomat, értve ezalatt az apjukat is, és férjem néha már akkor is megjelent erre a hívó szóra, ha éppen körömvágásra invitáltam az aprónépet. Az viszont azért szíven ütött, amikor Mikuláskor én is gumicukrot kaptam…

Már a harmadik csemeténk is egyéves lehetett, amikor rájöttünk, hogy ideje volna eltölteni legalább 24 órát kettesben. Jó előre beszerveztünk egy nagymamát, és lefoglaltunk egy éjszakát egy erdei házban.

Ahogy közeledett a tervezett indulás időpontja, lakásunkban különös erők szabadultak el: rég elfeledett ismerősök telefonáltak, folyadékok (úgymint kakaó, sebfertőtlenítő) ömlöttek a szőnyegre, illetve a számlákra; tárgyak (nevezetesen hőmérő és kocsikulcs) tűntek el; gyerekeinknek pedig csupa olyan bizalmi problémája adódott, amit csak én tudtam megoldani (például a popsitörlés és a mackó lefektetése). Fél 10-kor, szinte minden poggyász nélkül, viszont annál elcsigázottabban, megjelentünk a kis panzióban. A konzervatívan öltözött recepciós hölgy a szokatlan körülmények mögött házasságtörést sejtett, ami ez esetben kedvezett nekünk. Ugyanis erkölcsileg megkönnyebbült, hogy nem szobára rohanunk, hanem vacsorázni is szeretnénk, ezért a már hazakészülődő pincérektől kialkudott nekünk valami vacsorát.

Végül tehát mégis ott ültünk kettesben, gyertyafény mellett (kivételesen nem volt vita, hogy ki fogja majd elfújni), előttünk a szépen terített asztal (partedli és cumisüveg nélkül).

Amikor a pincér a második fogást hozta, amihez krumplipüré dukált, férjem megjegyezte: „Én nem kérek krumplifülét” – merthogy nagylányunk így nevezi. És akkor a nagylányomról eszembe jutott, hogy a mosógépben maradt az alvós nyuszija. És elkezdünk beszélgetni arról, hogy milyen nehezen alszanak el… és csak amikor a pincér megállt mellettünk, hogy kérünk-e desszertet, vettük észre, hogy Papának és Mamának szólítjuk egymást.

Elhatároztuk, hogy felviszünk egy üveg pezsgőt, és kiülünk az erkélyre. Amíg férjem a fürdőszobában volt, titokban (ugyanis megegyeztünk, hogy nem hívjuk a gyerekeket) felhívtam anyut, persze csak az alvós nyuszi miatt. Nem tudom, hogy történhetett, talán az ital szállt a fejembe… valójában csak akkor kaptam észbe, amikor letettem a telefont: megbeszéltem vele, hogy holnap utánunk jönnek kirándulni.

Pár percet adtam még a férjemnek, hogy az ölébe ültessen, frissen borotvált arcát a vállamhoz hajtsa, és a pohár gyöngyöző pezsgőn át megmutassa nekem a Göncölszekeret. Csak aztán kezdtem hozzá: „Holnap jönnek a gyerekek…” Átölelt, és azt kérdezte: „Szóval, nem haragszol, hogy idehívtam őket? Állítólag tele van itt szarvassal az erdő. Még sosem láttak ilyet.”

(A történelem gyakran ismétli önmagát, a családi történelem is. Két évtizeddel később legidősebb gyermekük, Lilla is szeretne egy gyerekmentes napot tölteni a férjével édeskettesben. Vajon nekik sikerül? - A szerk.)

– Az Álomfejtés és a Zenemozi után ismét új – vagy inkább talán nagyon régi – világba kalauzolja el a közönséget, a Biblia világába. Az Álomfejtés kiindulópontja Freud azonos című lélektani műve volt, a Zenemozi a mozi álomvilágát mutatta meg. Milyen megfontolásból nyúl most bibliai történetekhez?
– Az új lemez előzménye a 2019-es Önarcképek című Müpa-koncertem, amely a 40 éves pályafutásom során megjelent 13 lemezem legjavából építkezett. A sok zenész mellé a lányom, Fábri Flóra csembalóművész is csatlakozott, ekkor léptünk fel együtt először. Érdekes volt, hogy csupán egyetlen percig láttam őt a lányomnak, a következő percben már művészi párbeszédet folytattam vele a zenén keresztül, éppúgy, ahogy kollégáimmal szoktam a koncertjeimen. Olyannyira jól tudtunk együttműködni, hogy megkértem Flórát, legyen részese az idei Zsidó Művészeti Napokra készülő új lemezemnek is. Örömmel vállalta, csakúgy, mint állandó alkotótársam, férjem, dalszövegíróm, Fábri Péter, és Wolf Péter zeneszerző.

Az ötletet is a lányom adta, hogy a Biblia legyen a téma, hiszen ez csodálatos, kincseket rejtő, kiapadhatatlan kút. Ez a kiindulópont és a vezérfonal, amelyre felfűzzük az egyes dalokat.

Büszke vagyok arra, hogy Vadas Vera, az eseménysorozat főszervezője ismét bizalmat szavazott nekünk, és vevő volt az ötletünkre.

– Jól érzem, hogy azért van némi provokáció a címben? A show hallatán legtöbben flitteres ruhába öltözött lányokra asszociálnak.
– A show szót Fábri Péter dobta be, és mi azonnal lecsaptunk rá, mert utal a lemezen szereplő 16 dal stílus- és hangulatgazdagságára (jazz, blues és zsidó motívumok szövik át a szerzeményeket), és egy címnél az sem baj, ha provokatív. A témák (Noé bárkája, a bábeli torony építése, a fáraó álma vagy a betlehemi csillag története) ismerősek lesznek, hiszen ezek az európai, azon belül a zsidó-keresztény kultúra alaptörténetei, de igyekszünk úgy összeállítani a koncertet, hogy az mindenki számára élvezhető legyen, mindenki találjon kapcsolódási pontot. Hogy az egyik címet idézzem: Mindennek ideje van, erről mindenki a saját életére asszociálhat. Tizenhat dal kerül a korongra, köztük A gyilkos vágy, a Zeng a szózat, A jövő mindig másoké, A nő teremtése, a Nem azé, aki küzd mind szívemnek kedves dalok. Intim kamarazenélést ígérünk május 24-re, a közreműködők: Baranyay Piroska (cselló, vokál), Fábri Flóra (csembaló, vokál) és Keönch László (beatbox, ütőhangszerek, hegedű, vokál). Én nemcsak énekelek, hanem gitározom is.

Ez a felállás eleve óriási kihívás mindannyiunk számára, ráadásul a dalokat több szólamban énekeljük, miközben hangszereken játszunk. Februárban megyünk stúdióba, az új album a Gryllus Kiadó gondozásában jelenik meg.

– Talán nem veszi tiszteletlenségnek, ha megkérdezem: hogy áll a hit kérdésével? 
– Nem vagyok hívő a szó klasszikus értelmében, de nem is vagyok ateista. Hiszek abban, hogy van valami nálunk, embereknél hatalmasabb, transzcendens erő, és talán ez előbb-utóbb megismerhető. A keleti filozófiák állnak hozzám a legközelebb, ezért is csináltunk Szirtes Edina Mókussal egy koncertet a Tao Te Kingből a Müpában.

Kép

Kováts Kriszta - Kép: Bege Nóra

– Rendezői oldaláról is ismerik: tíz éve dolgozik a Down-szindrómás és fogyatékkal élő színészekből álló Baltazár Színházzal.
– A társulat tagjai csodálatos, érzelmekkel teli emberek, akik nagyon sok szeretetet képesek adni. Vörös István író, aki már több darabot írt a Baltazár számára, tíz éve beajánlott a társulat vezetőjének, Elek Dórának, hogy taníthatnám a fiatalokat énekelni és színészmesterségre. Először nagyon megijedtem, mert nem igazán tudtam, hogy mihez kezdjek egy efféle feladattal.

Korábban semmilyen tapasztalatom nem volt Down-szindrómásokkal és sérült fiatalokkal. Nem tudtam, hogyan közeledjem hozzájuk, s hogyan tudunk majd kommunikálni. Aztán rájöttem, hogy hagyni kell időt arra, hogy megismerjük egymást, s ezzel együtt szépen lassan a közös munka is meghozza gyümölcsét.

A baltazárosoktól én elsősorban türelmet tanulok, tudniillik az egyik legnagyobb hibám, hogy sokszor túl gyors és türelmetlen vagyok, és azonnal akarom látni azt, amit már elképzeltem. Na, ez velük nem működik. Milliméterről milliméterre kell haladni, elfogadva a korlátaikat. 2016-ban Örkény István egyperceseiből készítettem előadást, tavaly pedig Vörös István Az üstökös című darabját állítottam színpadra, amelyhez egy iskolai színházi nevelési program kapcsolódott – nem gondoltam volna, hogy hatvan gyerekkel elbírok!

– A leghíresebb musicalek és rockoperák főszerepeiben tündökölt, mindössze 23 évesen elénekelte az Evita főszerepét. A Rockszínház megszűnését követően zenekart alapított, létrehozta a Kovátsműhely zenés klubot. 13 lemeze jelent meg, és évek óta játszik a Madách Színház Mamma Mia! előadásában. Könnyen megy a folytonos megújulás?
– Hálás vagyok, hogy hat éve megtalált a Mamma Mia! által Donna Sheridan szerepe, az ABBA zenéjét életre kelteni nagy ajándék! De hatvan fölött már nem kapkodnak utánam a színházak. Én ezt elfogadtam. Rengeteg dolgot csináltam már életemben, azért is, mert a kényszer sarkallt rá.

Szabadúszóként begubózhatsz, sajnáltathatod magad, és várhatod, hogy kopogtasson a lehetőség az ajtódon, de ennél jobb, ha magad kitalálsz valamit.

Igazán büszke vagyok rendezőként az olyan produkcióimra, mint például az Antigoné-tükör vagy az olyan koncertemre, mint az Arany-óra. De ilyen még a Nádasdy Ádámmal és kvintettemmel közös műsorom, a Budapest bámészko (a főváros legendás alakjait és helyszíneit elevenítettük fel dalban és prózában), majd a 2016-os Magyar flódni Nyáry Krisztiánnal, amivel nemsokára Izraelbe utazunk. A hegedűs-énekes-zeneszerző Szirtes Edina Mókust, aki az Álomfejtést írta nekem, még a Kovátsműhely című klubomban fedeztem fel magamnak, közel húsz éve dolgozunk együtt. Kovátsműhely lett a címe a rádióműsoromnak is, amit a Klubrádióban már fél éve vezetek. Daltörténeteket fejtünk meg a vendégeimmel együtt vasárnap délutánonként; a műsor a saját dalaimra épül. Ez persze egészen más, mint a színpad, de nagyon élvezem, mert rengeteget tanulok ebből is. A sokféle szakmai kihívás mindig nagyon inspirál.

A férfiak – vagyis még inkább csak fiúk – jelentős százaléka jobban tart az esküvőtől, mint a lánykéréstől, holott az utóbbi a nagyobb kihívás – szerintem. Ebben az igazán bevállalós, rizikós feladatban sokkal nagyobb a hasra esés és a csalódás lehetősége, mint az esküvőben, hiszen annak már két olyan ember indul neki, akik előzetesen megbeszélték, hogy együtt szeretnék leélni az életüket, össze akarnak házasodni. Klasszikus értelemben az első sikeres randevúra hívás után ez a következő szint, amelyet egy férfinak meg kell lépnie, ugrania.

Ha az első randevúra hívás nem jár sikerrel, ott még azért van második esély – de ha valakit a lánykéréskor utasítanak el, onnan már elég nehéz szépíteni, menteni a helyzetet. Ott már biztosan marad tüske az emberben.

Nem tegnap történt, mégis mindmáig érzem a gombócot a torkomban, ami akkor is ott volt, amikor belevágtam a lánykérésbe. Tudom, hogy sokan vannak, akik előre megbeszélik szüleikkel, testvéreikkel, barátaikkal, mit terveznek, de én olyannyira magánügynek éreztem, hogy senkinek sem beszéltem róla.

Biztos vagyok benne, hogy – mint minden más jelentős kérdésben – nagyon fontos az időzítés, a megfelelő szituáció és helyszín kiválasztása. Nem véletlenül teszik fel sokan a nagy kérdést egy közös nyaraláson, amikor a rohanó hétköznapok stresszétől mentes a párkapcsolat, vagy karácsonykor, születésnapi felfokozott hangulatban, amikor mindenki jókedvében van. Bár ezek az alkalmak számos kínos pillanatot is okozhatnak nemleges válasz esetén: gondoljunk csak bele, ha valaki egy kéthetes trópusi szigeteki nyaralás közepén mond nemet, és még jónéhány napot kell együtt tölteni… Abban is biztos vagyok, hogy sok nőnek, aki már hosszabb ideje együtt jár egy férfivel, minden nyaraláskor megfordul a fejében, hogy esetleg most kérik meg a kezét. Ha azonban ez nem történik meg az utolsó pillanatig se, ugyancsak rányomja a bélyeget a hazaút hangulatára – ott se lennék szívesen.

Szerencsére én egy pillanatig sem éreztem magam nyomás alatt, nem sürgetett senki, semmi, se az idő, se a lány.

Személy szerint nem ismerek olyan férfit, csak hallottam róla, akinek a barátnője már rágta a fülét, mikor kéri már meg a kezét – na, ez az, ami abszolút elriasztja a férfit, és inkább hátráltatja a nagy lépést. Halkan jegyzem meg, férfiaknak szóló kézikönyvek az első oldalon hozzák az idevonatkozó szabályt: „Ha a nő előhozakodik a lánykéréssel, azonnal menekülj!” Visszatérve korábbi gondolatomhoz, éppen a fentiek miatt döntöttem úgy, hogy nem kockáztatok egy drága nyaralást, inkább egy hétköznap estét választok a nagy esemény időpontjának. Nem tartom magam kifejezetten romantikus alkatnak, de azért szeretem a spontán, emlékezetes eseményeket, ezért úgy döntöttem, valami egyedi körítést mégiscsak adok ennek a nem mindennapi alkalomnak.

Mivel tervemet senkivel sem osztottam meg előre, magamra maradtam a koreográfia kitalálásában.

Filmben persze már láttam pár ötletet, de ott a főhősnek mindig könnyű dolga van, mert egy egész stáb rakja össze a történetet, és ha kell, újra el lehet játszani. Annyit azért tudtam, gyűrű nélkül nincs lánykérés, így ez volt az első akadály, amelyet le kellett küzdenem. Már az első ékszerboltban komoly nehézséggel találtam szemben magam, a hölgy ujjmérete után érdeklődtek, én meg csak pislogtam, ilyen keresztkérdésekre nem számítottam. Mivel órát, ékszert soha nem viselek, sohasem gondoltam, hogy mint az ingből, a gyűrűből is többféle méret létezik. Szerencsére több különböző testalkatú eladó volt, így aztán a célszemélyhez legközelebb álló ujjához mértük a gyűrűt. Nem volt olcsó, de hát a folyami kavicsot, amely benne volt, meg kellett fizetni!

Kép

Kép: Pxhere

A helyszín-kérdésben elég hamar megvilágosodtam, ugyanis volt egy kedvenc stégünk a közeli tó partján, amelyre gyakran kiültünk beszélgetni. Mivel közvetlenül a sétányról nyílt a stég, és nyári estéken sokan korzóznak arrafelé, nem láttam biztosítottnak, hogy csak kettesben legyünk. Ám támadt egy mentőötletem: csónak! Persze nem volt csónakom, de ami késik, nem múlik. Ráadásul azon a tavon nem is lehet olyan egyszerűen csónakázni. Így ezen a tervemen még kicsit gondolkoznom kellett. Mivel ebben az időszakban még mindketten külön-külön, a szüleinknél laktunk, én meg titokban tartottam a dolgot, kicsit meg voltam lőve, mert egy gyűrűt még csak könnyen elrejt az ember, de egy csónakot! A megoldást végül a gumicsónakban láttam, amelyet nem volt könnyű beszerezni nyár vége felé. Egy utolsó darabot hoztam el a közeli nagyáruház polcáról. Mivel randevúra gumicsónakkal érkezni legalább olyan feltűnő, mint Vanek úrként állni a nizzai kikötőben, a következőt találtam ki. Délelőtt elugrottam a munkából, és a stég közelében lévő rekettyés mögött eldugtam az autót, tetején a felfújt gumicsónakkal, hogy aztán este alkalomadtán elővehessem, és irány a tó!

A késő esti sötétségre is felkészültem, romantikus világításról gondoskodtam: akkoriban még nem voltak LED-es, elemes fényfűzérek, így szét kellett szerelnem a régi, gyerekkori LEGO vonatomat, és annak kis lámpáit összekötve diszkóhajókat megszégyenítő világítást rittyentettem a gumicsónakra.

Eljött az este, átlagosnak induló randevúval, amelyen minden a terv szerint haladt, aztán jöttek a kihívások. Mérnökember lévén többféle esetlegesen felmerülő akadállyal, nehézséggel is számoltam, amelyekhez egyből „B” és „C” tervet is kigondoltam, de persze az este másfajta meglepetéseket tartogatott. Az első rögtön az étteremben ért, ahova beültünk vacsorázni. Meleg nyári este lévén a teraszra ültünk ki. Pár Long Island nevű bátorságkoktélon túl, kellő erőt érezve magamban, épp fizetni és távozni készültünk, amikor megjelent az étterem vezetője, és elkezdett velünk hosszasan beszélgetni. Kedves ismerősünk egyébként, de azt a közel fél órát inkább kihagytam volna abból a napból. A gyűrű elvesztésén túl a stég foglaltságával számoltam mint esetleges rizikófaktorral a képzeletbeli kockázatértékelési táblázatomban, de hála Istennek, a szúnyogokat leszámítva más nem volt a stégen. A csónak felvételére azt az ürügyet találtam ki, hogy folyó ügyeimet a bokrok mögött kell elintéznem. Azonban olyan jól sikerült rögzítenem a csónakot az autó tetejére, hogy félrevonulásom a szokásosnál hosszabb időre sikeredett. Így a „Baj van? Jól vagy? Hol vagy? Segítsek valamit?” kérdések és a velük járó női kíváncsiság majdnem lebuktatott.

Amikor előléptem a csónakkal és megkérdeztem, hogy megyünk-e csónakázni, olyan sokkhatást váltottam ki, hogy teljesen elmaradt az „ezt meg hol szerezted?” kérdés.

Viszont előjött az aggódás, mert a csónak alig volt nagyobb egy dohányzóasztalnál, és a felelőtlen gyártók ráírták nagy betűkkel, hogy egy fő részére, teherbírása maximum 100 kg. Ilyenkor bezzeg még a bölcsésznek is megy a matek és a fizika jelesre. Nem akart beszállni a csónakba. Mindenféle okkal magyarázni kezdte: „Felborulunk, elsüllyedünk, kilyukasztja a magas sarkúm, vizes leszek, nekiütközünk valaminek stb.” Erre tényleg nem számítottam. Mi tévő legyen az ember ilyenkor? Kár, hogy ő nem kért abból a koktélból, amit az étteremben ittam, biztos már sarokkal előre beugrott volna a csónakba! Szerencsére aztán túlzó biztonsági szorzókra és az alacsony vízállásra hivatkozással sikerült rábeszélnem a beszállásra. Evezésnek nem nevezném azt a kalimpálást, ahogyan egyensúlyozva próbáltam elkerülni a felborulást, miközben a „forduljunk vissza!” és a „ne, még kicsit menjünk beljebb!” párbeszéd zajlott közöttünk. Aztán csendesebb vizekre érve elmúlt a pánikhangulat. Hogy miről próbáltam beszélni, mielőtt eljutottam volna a nagy kérdésig, nem emlékszem, de a csónak egyik barázdájában elbújtatott gyűrűt megtalálva olyan szépeket mondtam az együttlétről, szerelemről, hogy magam is annyira megilletődtem, hogy végül kérdezni is elfelejtettem, és csak annyit mondtam: „Örülnék, ha te lennél a feleségem”. Lehet, ha nincs a körítés és a gyűrű a kezemben, le se esik, mit szeretnék kérdezni, de szerencsére igennel válaszolt a kérdésemre, akarom mondani kijelentésemre. Ilyenkor azért jól jön, ha a másikéval egyirányba mennek az embernek a gondolatai.

Ha nemet mond, lehet, hogy megborítottam volna a csónakot, maradjon valami vicces is az estéből, de szerencsére nem ezt a forgatókönyvet vette elő a Jóisten.

Hogy a kievezés a partra hogyan zajlott, már nem tudom, és azt se, hová lettek a kislámpák a csónakról, de azt tudom, nekem ez volt életem legjobb leánykérése. Nem mintha lett volna korábban másik vagy terveznék következőt…

Szinglik és párok

A kutatások szerint a házasok boldogabbak az egyedülállóknál, de a párkapcsolat nem jelent garanciát az elégedettségre: a boldog házasságban élők valóban boldogabbak, mint egyedülálló társaik, de ez korántsem igaz a szeretet nélküli, veszekedéssekkel teli kapcsolatban élőkre. A jó párkapcsolat nem azt jelenti, hogy miután megtaláltuk a nekünk teremtett, hozzánk tökéletesen passzoló Nagy Őt (már ha egyáltalán létezik ilyen), hátra is dőlhetünk, hiszen ráleltünk a boldogságunk forrására. A jó házasság a kapcsolaton való folyamatos közös munka, összecsiszolódás és kommunikáció eredménye.

A szingliséghez kapcsolódó számtalan stigma és negatív sztereotípia nem segít az egyedülállókon. Sőt, az előítélet, hogy pár nélkül nem létezhet boldogság, a kéretlen jó tanácsok és pártalálási útmutatók, az aggódó tekintetek talán még inkább elveszik a kedvet az egész témától, továbbá negatívan hatnak az önbecsülésre.

Nincs azzal probléma, ha valaki úgy dönt, hogy jelenleg (vagy talán soha) nem szeretne párt, de ha ebben a cipőben járunk, érdemes néhány kérdést feltenni és megválaszolni magunknak, hogy világosabban láthassuk a döntésünk mögött meghúzódó motivációkat. Az alábbi kérdések nemcsak az egyedülálló életformát választók számára hasznosak, kis módosítással a házasulandóknak is érdemes végiggondolni ezeket. 
Miért ezt az utat választom? Valóban ezt akarom, vagy menekülök valami elől? Miért nem szeretném valakivel (együttjáróknak: szeretném-e ezzel a konkrét személlyel) megosztani az életemet? 

Átalakuló lehetőségek

A kétezres évek elején az egyszemélyes háztartások száma 30 százalékkal nőtt, ami a 2016-os mikrocenzus adatai szerint mérséklődött, de még így is a háztartások több mint három tizedében (1 millió 217 ezer háztartásban) csak egy személy él.

A hazai kutatások szerint az egyedülálló életforma az esetek többségében nem tudatosan választott, az egyedül élők jelentős része „kényszerszingli”: 90 százalékuk vágyik párkapcsolatra és a későbbiek során gyermekre is.

A Hungarostudy 2013 eredményeiből kiderül, hogy a magyar fiatalok számára a házasság még mindig a legelfogadottabb párkapcsolati forma: 43,7 százalékuk számára fontos, míg 21,3 százalékuknak közepesen fontos a házasság intézménye. 
Úgy tűnik azonban, hogy hiába szeretnének nagyon sokan párt találni, ez egyáltalán nem könnyű feladat manapság, ugyanis az ismerkedés módja átalakult, a fiatalok szinte teljesen magukra vannak hagyva ebben a kérdésben. Dan Ariely, az internetes párkeresés egyik kutatója egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az egyedülállók piaca egyike a legégbekiáltóbb piaci kudarcoknak a nyugati társadalmakban.” (Piac alatt természetesen az emberek közti kooperációt biztosító piacokat érti.) A gimnáziumi kapcsolatok és romantikus kötődések ritkán hosszú életűek, a fiatalok szétszélednek, különböző egyetemeken tanulnak és tesznek szert új kapcsolatokra, majd a munkaerőpiacon kell boldogulniuk. A munkahelyen nem ajánlott romantikázni; pályakezdőként gyakran kell túlórázni, ha a rátermettségünket szeretnénk bizonyítani; és nem árt gyorsan váltani, ha az ember jobb ajánlatot kap. Ezek a tényezők mind hozzájárulnak ahhoz a gyökértelenséghez, ami rombolja a társasági életet, amortizálja a barátságokat és rontja a pártalálási esélyeket, hiszen a leendő társakat gyakran a barátok mutatják be egymásnak.

Úgy tűnik, a fiatalok nehezen találják meg azokat a csatornákat, ahol a számukra megfelelő személyekkel ismerkedhetnének. Bár a tudatos párkeresést sokan cikinek gondolják, mégis egyre többen regisztrálnak online társkereső oldalakra, és akadnak rá így a másik felükre.

Egy 2013-as amerikai kutatás szerint a 2005–2012 között házasodottak 35%-a online találkozott.

Kép

Kép: Unsplash

Az online ismerkedés buktatói

Az online társkeresés számos lehetőséget rejt magában, bizonyára mindnyájan találkoztunk már olyan sikeres és tartós kapcsolatban élő párokkal, akik az interneten randiztak először. Ugyanakkor sok bizonytalanság és félelem is övezi ezt a módot, amit tovább erősítenek azok a történetek, amelyek az online ismerkedést követő sikertelen és kiábrándító randevúkról szólnak.

Talán az egyik legnagyobb probléma az, hogy az internetes tárkeresők számítógépes algoritmussal könnyen mérhető és kereshető tulajdonságokkal („160 cm”, „fitt”, „sportos”, „állatbarát”) próbálják leírni a felhasználóikat, holott ezek az adatok, bár rólunk szólnak, nem tudják megfelelően bemutatni a mögöttük rejlő embert.

Az egyes jellemzőink ugyanis nem adnak semmiféle előrejelzést arról, hogy valójában milyen érzés velünk lenni. Key Sun pszichológus szerint csak az igazi interperszonális folyamat képes létrehozni és fenntartani a szeretet érzését. Amikor elutasítunk valakit online, nem a valós személyre mondunk nemet, hanem kategóriák feltételezett tulajdonságaira.
Jeane Frost és munkatársai online randevúzással kapcsolatos kutatása szerint a társkeresőkön ismerkedő emberek hetente átlagosan 5,2 órát töltenek profilkereséssel és 6,7 órát a lehetséges partnerekkel való levelezéssel, miközben csupán 1,8 órát azzal, hogy találkozzanak is a szóba jöhető személyekkel, ami többnyire kiábrándító élmény számukra. A fenti számok egyáltalán nem meglepőek, ha belegondolunk, hogy a párt keresőnek milyen sok profil közül kell megtalálnia azt a valakit, akit szeretne jobban megismerni. A társkereső szolgáltatások egyik jellemzője, hogy egybegyűjti a társat kereső szingliket, így túl sok potenciális párjelölt kerül a látóterünkbe. Mivel folyamatosan új embereket ismerhetünk meg, fokozottabb a félelmünk, hogy egy konkrét személy melletti döntésünkkel egyben lemondunk a többi lehetséges választásról, és lemaradunk egy jobb lehetőségről. Ez a tény szerepet játszik abban, hogy az online párkeresők gyakran érzik bizonytalannak és elégedetlennek magukat a választásukkal kapcsolatban. Egy 2017-es vizsgálatban a kutatók 6, illetve 24 vonzó személyt mutattak a résztvevőknek, majd megkérték őket, hogy válasszanak közülük. Egy héttel a döntés után azok, akik több lehetőség közül választhattak, lényegesen elégedetlenebbek voltak a választásukkal. Gondoljunk bele, ha 24 embernek ekkora hatása volt, akkor milyen hatása lehet annak a több százezer lehetőségnek, amit a társkereső oldalak kínálnak a felhasználóik számára! 

A túlságosan sok lehetőség felületességhez is vezet, hiszen ha valami nem tetszik, nem kell szembenéznünk a kételyeinkkel, elég bezárni a chatablakot és a következő potenciális partnerre kattintani. 

Gwendolyn Seidman pszichológus szerint az online társ­keresésben megszűnt minden kétértelműség, mindenki tudja, hogy az ismerkedés célja a párkeresés, emiatt a felek nagyon hamar romantikus, esetleg intim irányba terelik a kapcsolatot, ami nem ad lehetőséget a vonzalom lassú fejlődésének. Az online térben a fizikai vonzerő, más fontos adatok hiányában, túlontúl nagy hangsúlyt kap. Ha első ránézésre, vagy az első üzenetváltást követően nincs meg az a bizonyos szikra, a felhasználó tovább is lép a következő potenciális partnerre. Míg a való életben gyakran megtörténik, hogy a másik személyiségének és belső tulajdonságainak megismerése után elkezdjük őt vonzóbbnak látni, addig az online felület nem ad teret a fenti folyamat kibontakozásának. 

Online randitippek

Az online társkeresés önmagában nem rossz, de érdemes kellő körültekintéssel használni, hogy a legtöbbet hozhassuk ki belőle.

1. Legyünk jelen!
A társkereső oldalak úgy teszik számítógép-kompatibilissé az embereket, hogy mindenféle kategóriákba szuszakolják őket, ami olyan érzetet kelt, mintha termékek közül válogatnánk egy webshopban. Az ebből fakadó veszélyeket úgy kerülhetjük el, ha tudatosan jelen vagyunk, és valódi figyelmet adunk az online randipartnerünknek, úgy, ahogy azt egy közös kávézáskor tennénk. Közhelyek helyett érdemes élményszerű információkat megosztani a másikkal, hogy ténylegesen megismerhessük egymást. 

2. Kommunikáljunk jól!
Az online randevúzás kiábrándító kudarca a kutatók fantáziáját is megmozgatta. Dan Ariely és munkatársai úgy döntöttek, hogy megpróbálják beépíteni az offline randizás jól működő mechanizmusait az online randizásba. Fernanda Viégas és Judith Donath a MIT (Massachusetts Institute of Technology) kutatólaboratóriumában egy olyan virtuális környezetet hoztak létre, ami a való élet tényleges interakcióit próbálta lemodellezni, ezáltal a hagyományos randevúzási folyamathoz közelíteni. Egy offline találkozó abban (is) több az online randevúnál, hogy lehetőséget ad a feleknek a közös tapasztalatszerzésen keresztüli megismerkedésre. A kutatók ezért úgy tervezték meg a virtuális környezetet, hogy a résztvevők különböző képeket fedezhettek fel (pl. művészeti alkotás, képkocka valamelyik filmből, fotók emberekről), majd csevegőablakban beszélgethettek. A látott képgyűjtemény kapcsán olyan beszélgetések alakultak ki, amik a kutatók szerint nagymértékben hasonlítottak a hagyományos randevúk kommunikációjához. A szakemberek arra is kíváncsiak voltak, hogy ez az első élmény mennyire valószínűsíti az offline-randevút. A kísérlet során a jelentkezők részt vettek egy hagyományos online, illetve egy kísérleti-virtuális randevún is, majd rapidrandi keretében sok emberrel találkoztak személyesen, úgy, hogy nem tudták, hogy előtte kivel beszélgettek már online (természetesen ettől még ráismerhettek a múltbeli partnereikre). Minden egyes személyes rapidrandit követően megkérdezték a résztvevőket, hogy folytatnák-e a partnerükkel az ismerkedést. Az eredmények szerint a részvevők kétszer nagyobb hajlandóságot mutattak, hogy a kísérleti-virtuális térben megismert partenereikkel találkozzanak, mint azokkal, akiket hagyományos-online módon ismertek meg. Dan Ariely szerint a fenti kísérlet tanulsága, hogy

az online randizás folyamatát érdemes a hagyományos ismerkedéshez hasonlóvá tenni, például azzal, hogy olyan témákról beszélgetünk, mint a kedvenc tevékenységeink, könyveink vagy filmjeink, esetleg megmutatunk egy érdekes weboldalt a másiknak, vagy közös online játékot játszuk, tehát a valós találkozáshoz némileg hasonló közös tapasztalatot szerzünk, hogy jobban megértsük és megismerjük egymást. 

3. Hosszú ideig tartó online randizás helyett találkozzunk személyesen!
Ne cseréljük le a valódi kommunikációt online kommunikációra! Érdemes viszonylag hamar személyesen is találkozni. Amíg ez nem történik meg, nehezen tudjuk a kategóriák mögötti embert megismerni, és azt sem tudjuk megállapítani, hogy milyen érzés vele lenni.

Huszonegyedik század ide, virtuális valóság oda, az embert és a szerelmet nem tudjuk teljes egészében leírni tudományos módszerekkel, matematikai képletekkel. Nem keverhetjük ki magunknak a tökéletes partnert a vonzó személyiségjegyek, valamint a fizikai vonzerő megfelelő arányú elegyítésével, mert minden esetben hiányozna a titkos hozzávaló.

A fűszer, a kémia, az a megmagyarázhatatlan vonzalom, amit a zsigereinkben, a sejtjeinkig hatolóan érzünk, és amit nem lehet telefonképernyőkön keresztül sugározni, hanem személyes találkozás szükséges hozzá. Elvégre nem egy tökéletes netes profillal, hanem egy hús-vér személlyel szeretnénk leélni az életünket.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1943-ban egy huszonöt éves fiatalember állt munkába Los Alamosban, az Egyesült Államok szigorúan titkos új-mexikói hadikomplexumában. A feladata az volt, hogy részt vegyen az atombomba kifejlesztésében. A kor legnagyobb fizikusaival dolgozott együtt, például Niels Bohrral és Robert Oppenheimerrel. A fiatalembert Richard Feinmannak hívták, és nemsokára kiderült, hogy ő maga is a kor legnagyobb fizikusai közé tartozik. Nem véletlenül került ide: már tizenöt éves korában minden segítség nélkül megtanulta gyakorlatilag az egész egyetemi matematikát, beleértve a differenciál- és integrálszámítást és egy csomó olyan dolgot, amelyről egy hétköznapi földi halandónak valószínűleg egész életében fogalma sem lesz. A diplomamunkájával az akkoriban kissé ijesztő újdonságnak számító kvantumfizika legradikálisabb kijelentéseit gazdagította, és nagyon hamar kivívta a nála jóval idősebb szakemberek tiszteletét is.

Hangyák, páncélszekrények, atombombák

Saját bevallása szerint nagyrészt játékkal jutott idáig. Önéletrajzában leírja, hogy már kisgyerekkorától kezdve hatalmas érdeklődéssel fordult a világ minden jelensége felé.

Kisfiúként a környék összes házában ő javítgatta az elromlott rádiókészülékeket, amik akkor eleve tudományos újdonságnak számítottak. Egyetemistaként pedig órákat töltött azzal, hogy cukros vízzel vizsgálta a hangyák tájékozódási képességét a fürdőkád szélén.

Szinte kényszeres játékosságát Los Alamosban, az atombomba nyomasztó közelségében sem volt hajlandó feladni. Sportot űzött például abból, hogy kitalálta a kollégái asztalfiókjának, páncélszekrényének zárkódját, aztán halálra rémisztette őket, amikor könnyedén kinyitott bármit. Egy ízben abba a páncélszekrénybe jutott be, amelyikben magának a bombának a leírását tartották. Visszazárta az ajtót, de még hagyott benne egy tréfás üzenetet. Ez utólag meggondolatlanságnak bizonyult, mert sokan meg voltak győződve róla, hogy a Szovjetuniónak kémkedik. Alig tudta tisztázni magát, és a gyanú csak akkor terelődött el róla végleg, amikor évekkel később a kollégáját, Klaus Fuchs-t letartóztatták.

A fiatal özvegy

Nagy lelki erőről tanúskodott ez az életöröm, mert Feinmannak is megvolt a maga tragédiája. Amikor feleségül vette a gyerekkori szerelmét, Arlene-t, már tudta, hogy egy-két éven belül elveszíti. A lánynak olyan súlyos tuberkulózisa volt, hogy még az esküvői szertartáson sem csókolhatták meg egymást. Nem is kötötték mások orrára a házasság időpontját, rajtuk kívül csak az anyakönyvvezető tartózkodott a helyiségben, valamint az a két tanú, akiket az utcán szólítottak le. Az orvosoknak igazuk lett: a huszonhét éves fiatalember ott ült a felesége ágya szélén, és fogta a kezét, amikor meghalt. Miután ilyen fiatalon megözvegyült, a munkájába temetkezett. Még jobban elmélyítette a tudását, és teljesen átadta magát a Manhattan Tervnek.

Élete végéig azt állította magáról, hogy ő volt az egyetlen, aki szabad szemmel belebámult a világ első kísérleti atomrobbantásának felvillanásába.

Ettől kezdve meglehetősen vad, szélsőséges életet élt: Brazíliában játszott kongadobon, prostituáltak tucatjait fizette, az egyiküket bentlakásos alkalmazottként, miközben – teljesen alaptalanul – veszélyes kommunistaszimpatizánsként tartották számon a hidegháborús Amerikában. Sokan gátlástalan sármőrnek, agresszív, hirtelen haragú, fékezhetetlen szexistának, öntörvényű alaknak tartották. Mindez azonban nem akadályozta meg sem a kutatásban, sem a tanításban.

Kép

Kép: Profimedia – Red Dot

Túl álmos egy Nobel-díjhoz

A kvantumfizika egyik legalaposabb tudója lett, és minden idők tíz legnagyobb fizikusa közt tartják számon a mai napig is. Fizikaelőadásai olyan híresek lettek, hogy a róluk készült filmfelvételek ma már ingyen hozzáférhetők az interneten. Mindeközben folyamatosan játszott tovább: egy ízben azzal kísérletezett, hogy az ember szaglása is képes-e a vadászkutyákéhoz hasonló teljesítményre. Egy összejövetelen azzal szórakoztatta a barátait, hogy sikeresen kiszagolta, melyikük melyik könyvet vette a kezébe, amíg ő nem tartózkodott a helyiségben.

Tudományos eredményei olyan vitathatatlanok voltak, hogy 1965-ben „a kvantum-elektrodinamika és az elemi részecskék mozgásának mélyenszántó kutatásai” jutalmául Nobel-díjat kapott. Persze nem ő lett volna a nagy nonkomformista Richard Feinman, ha ez egyszerűen zajlik.

Amikor hajnali négy órakor felhívták őt, hogy megnyerte a világ legkomolyabb tudományos díját, ingerülten közölte, hogy hagyják aludni, és lecsapta a kagylót. Másnap elkezdett azon mesterkedni, hogy megússza az egész hercehurcát, és inkább adják másnak a díjat.

Csak akkor határozta el, hogy mégis elfogadja, amikor elmagyarázták neki, hogy az elutasítással sokkal nagyobb rivaldafénybe kerülne. A díjátadót követő fogadásra csak az egyik szomszédját és hét barátját hívta meg. Később nem győzte hangsúlyozni, hogy nem dolgozott komolyan a Nobel-díjért, mert az egész fizikát mindig is egy élvezetes játéknak fogta fel. A díjhoz vezető ötletet – ami az elektronok és a fotonok mozgására irányította a figyelmét – például egy bárban kapta, ahol az egyik vendég tányérokat pörgetett és dobált a levegőbe.

Richard Feinman 1988-ban, hetvenévesen halt meg. Azzal persze tisztában volt, hogy egy ilyen kaliberű embernek megfelelő utólsó szavakat kell produkálnia. Ezt meg is tette. Az élethez és a játékhoz való hozzáállását még egyszer megerősítette a halálos ágyán: „Nagyon nem szeretnék kétszer meghalni. Olyan unalmas!”

A cikk a Képmás magazin 2017. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Összetett kérdés, hogy mi a virág, mit tekintek életnek a vázában, hogy teremtem meg és hogyan táplálom, vigyázok rá és dédelgetem. De a lényeg az, hogy lehet bármilyen gyönyörű és kidolgozott a váza, a virág tölti meg tartalommal, s viszi bele az életet.

Félünk. Félünk nem a legcsodálatosabb vázát akarni. Félünk, hogy ha nem tesszük egyre magasabbra a lécet, nem állítunk grandiózus célokat, akkor gyengék és megalkuvók vagyunk. Tele vagyunk tervekkel és víziókkal, de elveszítjük a kapcsolatot azzal, ami elvezet a céljainkhoz: a saját jóllétünkkel és belső világunkkal.

Lehet, hogy ismerősen csengenek az olyan kezdetű mondatok, hogy „ha majd ott tartok” vagy „ha majd elértem ezt vagy azt”, akkor… Azt várjuk, hogy akkor boldogok leszünk, akkor megszűnik minden aggodalmunk, akkor már csak a nyugalom szigete lesz az életünk. 
Lehet a jövőbe is menekülni. Nehéz szembenézni azzal, hogy sok dolog van, ami nem rajtunk múlik. Ez eláraszthat egyfajta tehetetlenségérzéssel, amely blokkol, és úgy érezzük, beleragadunk az adott élethelyzetbe. Hogy most már így maradunk és ennek sosem lesz vége. Ezért is kezdünk vágyni egy jobb jövőre és a reménybe kapaszkodni. Nehéz ilyenkor felismerni, hogy sok tényező rajtunk múlik, például, hogy a testünket ápoljuk, gondozzuk-e. 
Dönthetünk úgy, hogy nem vigyázunk rá, hogy nem veszünk róla tudomást, de ez a lelki folyamatokra is visszahat. Hogy lehet az, hogy a fantáziákból és elvárásokból felépített vázánkat jobban dédelgetjük, mint a testünket? Amiben benne vagyunk, sőt, jelen vagyunk benne.

Időt szakítani azokra a tevékenységekre, mozgásra, pihenésre, amelyek az egészségünket szolgálják, hosszú távon nem csupán kifizetődő, de valójában az egyik leggondosabban felépített emberi út. Mondhatjuk, hogy nem kötelességünk, hanem jogunk vigyázni rá.

Megérdemeljük. Nem valamiféle jutalomként, hanem annálfogva, hogy létezünk. És megérdemeljük, hogy olyan életet éljünk, amit jó élni. Az üres váza lehet bármilyen gyönyörű, a virág tölti meg élettel. 
A szorongás és a félelem képes arra, hogy blokkolja mentális kapacitásunkat, kreativitásunkat. A félelem és szorongás között az a különbség, hogy míg a félelemnek konkrét tárgya van, a szorongás sokkal inkább egy mindent átható kételyt, bizonytalanságot eredményezhet. Félhetünk kudarctól, szoronghatunk az elismerés hiánya miatt, a szeretet elvesztésétől vagy kompetencia érzésünkben, saját jóságunkban bizonytalanodhatunk el. Korábbi fájdalmakban ragadhatunk, és valamilyen traumatikus élmény vagy élmények hatására eláraszthatja a jelenünket is a szorongás, bizonytalanság. Sokszor az egyetlen kapaszkodónknak a múlthoz való ragaszkodást érezzük, vagy a vágyott, ideálisnak fantáziált jövőbe menekülünk. 

Kép

Kép: Unsplash

Ott, ahol tenni tudunk, bénultnak és blokkoltnak érezzük magunkat. Kiszolgáltatottnak és bizonytalannak, mert a sikert nem érezzük garantáltnak. Vagy éppen nem látunk magunk előtt egy kikövezett utat.

Megvan a vázánk: a célok és vágyak struktúrája, de hiányzik belőle a virág, ami megtölti tartalommal. Vagyis azt hagyjuk ki belőle, ami miatt megalkottuk, mert épp, amitől félünk és vágyjuk, azt kellene tennünk: cselekedni.

A cselekvés kezdetben lehet egy kifelé passzív, inkább belső formálódást jelentő folyamat, aztán később jön el annak az ideje, hogy környezetünkben is aktívvá váljon. A tervezés, a célok megfogalmazása, priorizálása, a reális és belátható célok belső kialakítása, de a fantáziálás is éppúgy a folyamat része, mint az aktív cselekvés. A félelem kontrollja nem csupán abban van, hogy azonnal beleugrom valamibe, ami addig félelmetes és szorongató volt, hanem abban is, hogy elkezdek a belső folyamataimmal, testi-lelki megéléseimmel foglalkozni: megfigyelem, hogy hatnak rám dolgok, mi tölt el jó érzéssel, egyáltalán milyen érzések kavarognak bennem, mit élek át. 
A testünk és annak jelzései fontos markerek: ha figyelünk rájuk, egyfajta belső szinkronitást élhetünk át. Így lehet az étel táplálék, a mozgás megerősítő, felszabadító, az alvás pihentető, a séta megnyugtató. Nemcsak csinálni kell, mert ez egyfajta szabály vagy külső elvárás, hanem érezni, hogy egységben tudom bennük megélni magam. 
Ezt nem egyféleképpen lehet csinálni, hanem az egész akciók-reakciók sorozata. Csinálom, figyelek, alakítom, alakít engem is. A testünk és a lelkünk együtt változik, ha nem kizsigereljük a testünket, s közben menekülünk az érzéseink elől.

A félelem és szorongás feloldása nem azt jelenti, hogy megszűnnek létezni az életünkben, hanem hogy képesek vagyunk arra, hogy elbírjuk, ami velünk történik. Nem abban oldódik fel, hogy rálelünk vagy elérjük a tökéletes jövőt, hanem abban, hogy bizalommal és biztonsággal vagyunk jelen, elfogadjuk azt, ahol tartunk, és a változást vállalva cselekszünk.

Megérteni és elfogadni azt, amiből jöttünk, amiben vagyunk, fontos eleme annak a folyamatnak, ahol ezek alapján meg tudom választani, ahová tartok. Nem elengedem, amitől félek, hanem tartom, amit el szeretnék érni. A tartás egy aktív állapot: életben tartom a vágyat, a célt, az inspirációt. Úgy, mint a virágokat a vázában. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>