Haláltábor működött 1945 után Pozsony mai területén – Film a ligetfalui mészárlásról

Népirtás Pozsonyligetfalun címmel hátborzongató eseményekről készített dokumentumfilmet a Géczy Dávid–Udvardy Zoltán rendezőpáros. Az oknyomozó műben túlélők, hozzátartozóik és a korszak kutatói fedik fel, hogy 1945 májusától – vagyis már a második világháborút követő európai békeidőben – deportáltak, sőt később szervezetten is meggyilkoltak német és magyar embereket Pozsony mellett, egy olyan kis településen, amely ma a szlovák fővároshoz tartozik. 

Kép: Becsengetünk Produkció

Haláltábor a II. világháború után

A filmben megszólalók szerint a mai Pozsony területén található Pozsonyligetfalu 1945 tavaszától körülbelül 1947-ig adott otthont egy haláltábornak, ahol tömeges kivégzések történtek. Elkövetőkként a csehszlovák hadsereg bizonyos tagjait, áldozatokként az ország területéről távozásra ítélt német és magyar lakosokat nevezik meg a kutatók. A haláltábor működtetői továbbá kilencven, a háborús helyszínekről, illetve hadifogságból hazafelé tartó (fiatalkorú, kényszersorozott, azaz nem önszántából bevonult) magyar leventével is végeztek. A ma Csehország területéhez tartozó Přerov városánál pedig egy vonatnyi, lágerekből menekültként hazatérő német és magyar polgári lakost mészároltak le. A filmben láthatjuk az áldozatoknak emelt emlékműveket, s olyan cseh történészt is hallhatunk, aki részt vett a tömeggyilkosságok feltárásában, ott volt az általa megtalált áldozatok újratemetésénél.

– Már a kilencvenes években is találkoztam egy bácsival, aki fiatalon a ligetfalui tábor foglya volt, s a fogságot alig élte túl. A nemrég elhunyt Grendel Lajos felvidéki író pedig utolsó, 2017-ben megjelent „Bukott angyalok” című könyvében ír a hajnalonta Ligetfalunál hallható géppisztoly-kattogásról – meséli Udvardy Zoltán a témaválasztás kapcsán. Itt érdemes megjegyezni, hogy a második világháború Európában 1945. május 8-án ért véget, s csak 1946. február 27-én írták alá azt a lakosságcsere-egyezményt, amely alapján főleg 1947-ben magyarok tízezreit telepítették ki az addigra ismét a csehszlovák állam területére került szülőföldjükről.

A film azonban rámutat: már jóval előbb, mindenfajta hivatalos döntés vagy egyezség nélkül megkezdődött a „nem kívánatosnak” tekintett németek és magyarok eltávolítása a csehszlovák állam területéről – bármi áron.

Az odaveszett magyar és német tömegek

– Életemben nem hallottam arról, hogy a holokauszt után létezett egy másik népirtás, de ahogy ástuk bele magunkat a történetbe, egyre fontosabbá vált számomra is, hogy felgöngyölítsük, elmeséljük – vall motivációjáról a másik rendező, Géczy Dávid. A tényfeltáró munka nem lehetett könnyű, magyar nyelvű történeti anyagok ugyanis egyszerűen nem állnak rendelkezésre a tárgyban. Dunajszky Géza tanár és Szabó József, a szlovákiai magyar nagykövetségen dolgozó ex-diplomata kutatott és publikált kitartóan a témában, ők a filmben is megszólalnak. Tőlük tudhatjuk azt is, hogy a tábor léte minden kétséget kizáróan igazolható, az események pontos feltárásában azonban – a bizonyítékok hiánya, illetve megsemmisülése miatt – főként tanúvallomásokra, korabeli újságcikkekre lehet alapozni.

Kép

Kép: Becsengetünk Produkció

– Legalább másfél évnyi kutatómunkámba telt, hogy eljussak egy családhoz, amelynek több tagja is érintett volt az eseményekben, mert nem akartam túlélők megszólaltatása nélkül elkészíteni a filmet – közli Udvardy Zoltán. – Azt viszont, hogy összesen hány magyar és német embert gyilkolhattak meg, pontosan már nem lehet megállapítani, noha becslések szerint a számuk eléri a 2500 főt.

E két, Pozsonyt és környékét nagy számban lakó népcsoporttól akartak ugyanis megszabadulni. A pozsonyi magyar és német családok nagy részére deportálás várt.

A többfelé osztott ligetfalui táboron beül a fogvatartottak egy részét – túlnyomórészt német nemzetiségűeket – a területet övező erődrendszer sáncárkaiba lőtték. Ezekben az árkokban 1947-ben tömegsírra bukkantak csehszlovák hivatalos szervek, amikor a pozsonyi lakásából a táborba elhurcolt és ott kivégzett banktisztviselő – korábban a partizánok titkos pénztárosa – Ervin Bacusan holtteste után kutattak (őt nem találták meg). A táborrendszer egyik része korábban munkaszolgálatos zsidó foglyok táboraként működött, a pozsonyi és Pozsony környéki németeket a háború után többek között ide deportálták. Hozzáteszem: nem biztos, hogy aki a német táborba került, az feltétlenül német nemzetiségű is volt. A nekem nyilatkozó, idős hölgy például fiatal lányként került a testvéreivel, az anyjával és az apjával a német táborba. A családfő német volt, de a feleség magyar, otthon csak magyarul beszéltek. Érdekes, hogy a Pozsonyból és környékéről elüldözött, ma főleg Ausztriában élő németek ma is tartják egymással a kapcsolatot, ám fogalmuk sincs arról, hogy elüldözésük után a szülőföldjükön haláltábor működött.

Szőnyeg alól kisöpörve

A tábor egyúttal határátkelő is volt, így érkezhetett be oda az a kilencven magyar levente, akiket – három kivételével, nekik ugyanis sikerült megszökniük – ugyanott lőhettek agyon. Ezekhez a gyilkosságokhoz szorosan köthető a přerovi mészárlás is: a csehszlovák hadsereg 17-es számú gyalogezrede 4. hadosztályának a táborban is kegyetlenkedő egységét vonat szállította Prágából Pozsonyba tartva, és Přerovban éppen egy magyar és német polgári lakosokat – köztük asszonyokat, csecsemőket – hazaszállító szerelvény mellett állt meg az állomáson. A „találkozás” vége az lett, hogy a katonák a másik szerelvény utasait egy Přerov közelében található kis községnél a szerelvényről leszállították. Mindenkit, aki azon a vonaton utazott – így a szlovák vasutasokat is – felvitték egy magaslatra, ahonnan a közeli Horní Moštěnice (Ober Moschtienitz) falu lakosaival akkor megásatott tömegsírokba lőtték őket – összesen 267 embert, köztük 120 nőt, 72 férfit és 75 gyermeket.

Hogy a katonák mitől érezhették feljogosítva magukat a vérengzésre? A film készítői szerint azért, mert előtte Edvard Beneš csehszlovák elnök felajzó hangulatú beszédét hallgatták, amelyben tiszta csehszlovák nemzetállam létrahozását tűzte ki célul.

– A mi célunk a filmmel viszont nem a feszültségkeltés volt az országok között, hanem a megbékélés és a múlttal való szembenézés elősegítése – jelenti ki Géczy Dávid. – Az események szőnyeg alá söprése a halottakkal szemben is nagyfokú tiszteletlenség volna. Nekem a túlélőktől hallott visszaemlékezések a nagyapámat juttatták eszembe, akit személyesen sajnos nem ismerhettem, de aki megmentett 110 embert a háborúban, posztumusz kitüntetést is kapott érte. Különösen falkavart, hogy már a forgatás idején több idős interjúalanyunk, illetve segítőnk elhunyt, pedig nem forgattunk sokáig. Szomorú volt látni, hogy azok egy része, akik még küzdenek ezért az ügyért, talán egyfajta személyes küldetést is beteljesítve ezzel, az utolsó mondataikat már nem mondhatták el a filmben.

Kép

Kép: Becsengetünk Produkció

Lakótelep a tömegsírok felett

Udvardy Zoltán arról is mesél, hogy egy negyedik, kapcsolódó szörnyűségről is tud, amely a filmbe végül nem került be. Ugyancsak a pozsonyligetfalui táborban nyolcvan pozsonyszentgyörgyi német lakost – szinte csak nőket, gyerekeket és időseket – lőttek bele egy tankcsapdába. Megtörtént, hogy a kivégzésre kiszemelt német csoportokat a látszat kedvéért az osztrák határ felé hajtották, majd értékeiket egy teherautóra pakoltatták velük, és utána mindenkit agyonlőttek. Zoltán itt felidézi, hogy egy korábbi, a přerovi tömeggyilkosságról készült dokumentumfilmben egy vélelmezhető elkövető is megszólalt. – Elképesztő, hogy ilyenek történhettek, hogy német és magyar emberek holttesteit elégető krematóriumok indulhattak be Přerovban, Európa közepén, Morvaországban még 1947-ben is – csóválja a fejét a rendező. –

A Pozsonyligetfalu környéki tábor- és erődrendszer helyét pedig utólag mintha sóval hintették volna be: a helyére felhúzták Közép-Európa egyik legnagyobb lakótelepét. Tömbházak, utak épültek az egykori település helyére és a tömegsírokra.

A film által feldolgozott eseményeket összefogó fogalom a címben is megjelenő népirtás, amely definíciója szerint nemcsak azt jelentheti, hogy fizikailag mindenkit megsemmisítenek, hanem azt is, hogy erőszakosan megváltoztatják egy közösség identitását. Nos, Pozsony a háború utolsó napjáig négy nemzetiségű volt, de mára a szlovák ajkúvá lett fővárosban alig beszélnek magyarul, illetve németül (sőt csehül sem). A kényszerrel elhurcolt magyarok és németek sohasem térhettek vissza pozsonyi és Pozsony környéki otthonaikba, az viszont csak a jobbik eset volt, ha azért nem, mert elüldözték őket családostól a határ túloldalára. A rosszabbik az, ha odavesztek a ligetfalui lágerben, ahol – valószínűleg már örökre – ismeretlen áldozatszámmal folytak a kivégzések.

A „Népirtás Pozsonyligetfalun” című dokumentfilm jövőre filmfesztiválokon látható majd.

Kutató, ellenszélben
Cikkünk elkészítését értékes információkkal segítette a téma szakértője, Szabó József, akinek várhatóan – a tervek szerint még idén – könyve jelenhet meg az eseményekről.
– A téma talált meg engem: diplomáciai szolgálatot teljesítettem Pozsonyban, amikor megemlékezést szerveztem volna az áldozatoknak, de kiderült: még emléktáblájuk sincsen, nemhogy feldolgozott irodalmuk. Az emléktábla azóta elkészült, én pedig kutatni kezdtem a témát – mondja a szakértő. – Nem könnyű, mert a cseh történelemszemléletnek ellentmondanak a tételeim, s a cseh közvélemény sem tudja befogadni, hogy az elődeik valaha ilyen szörnyű tettekre lehettek képesek. Az persze érthető, hogy az 1948-as kommunista fordulat után senkinek sem fűződött érdeke az események felderítéséhez, hiszen azok szervezői és végrehajtói között túlnyomórészt a korabeli kommunista párt tagjai azonosíthatók. Érdekes, hogy néhány képviselőt leszámítva a szlovák politikai vezetés – amely élvezett némi autonómiát a vizsgált időszakban – nem volt annyira radikális a magyarokkal és a németekkel szemben, mint a cseh. Előbbi nem gondolt fizikai megsemmisítésre és a német lakosok megjelölésére D-betűvel, horogkereszttel – a zsidó sárga csillag mintájára –, szemben az utóbbival.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti