„Számomra nincs kis halott meg nagy halott, emberek vannak” – Interjú dr. Susa Éva igazságügyi antropológussal

– Hogy lesz valakiből igazságügyi antropológus?
– Az én esetemben ez egy kevéssé tudatos döntés volt, véletlenül alakult úgy az életem, hogy azzá váltam. Magyarországon kulturális antropológus képzés van, fizikai antropológust, aki az ember testi tulajdonságaival foglalkozik, az ELTE biológia szakán képzenek. Én tanár szerettem volna lenni, így alapvégzettségem biológia-kémia szakos középiskolai tanár. Akkoriban az ELTE TTK-n nagyon nagy tudású tanárok oktattak, jó alapokat kaptunk, megtanítottak minket a tudományos gondolkodásra az alaptantárgyak nagyon alapos ismerete mellett.

Az egyetemen kezdtem el foglalkozni antropológiával, az ELTE Embertani Tanszékén írtam a szakdolgozatomat, ikerkutatással kapcsolatban. A diploma után egy rövid ideig általános iskolában tanítottam biológiát, s ekkor jött a felkérés: a budapesti Igazságügyi Orvosszakértői Intézetbe kerestek antropológust. Itt kezdtem el dolgozni 1975-ben, ahol származás megállapítására irányuló vizsgálatokkal foglalkoztam. Akkoriban még nem létezett DNS-vizsgálat, így vércsoport-vizsgálatokat, illetve ún. fizikai antropológiai vizsgálatokat végeztek az anya, a gyermek és a vélelmezett apák között. 2002-ben az igazságügyi szakértői rendszer főigazgatójává neveztek ki, s ezt az intézetet vezettem 2016-ig, nyugdíjazásomig.

– Mikor találkozott először igazságügyi szakértőként a magyar történelemmel?
– 1989 fordulópont volt az én életemben is. Az intézetünkben az év elején kezdődött meg a szóbeszéd, hogy exhumálások lesznek. Az akkori Igazságügyi Minisztérium egy kutatócsoport felállítását kezdeményezte: régészből, antropológusból és igazságügyi orvosokból állt össze a csoport. Nagyon zárt közegben történtek meg az előkészületek.

Magáról az exhumálásról és a kollégák munkájáról nemrég írtam egy részletes visszaemlékezést Megkésett végtisztesség címmel, amely az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójára jelent meg.

– Hogy festett 1989-ben a 301-es parcella?
– Elvadult bozót volt, ahol fű, fa, virág nőtt. A könyvem fülszövegébe ezt írtam: „Darázsfészekbe nyúltak az igazságügyi szakemberek, amikor elkezdték a feltárási munkákat.” Darázsfészeknek hívták ugyanis azt a titkos dossziét, amely alapján be lehetett azonosítani Nagy Imre és társai eltemetésének helyét.

– Nagy Imre exhumálása után gyökeresen megváltozott a kutatási területe?
– Igen. Nagy Imre exhumálásának kutatócsoportjában névlegesen nem, csak tevőlegesen vettem részt, mint az igazságügyi szakértői intézet munkatársa. Újratemetése után viszont felállt egy második exhumálási bizottság, amelyet már én vezettem. Ugyanis tömegesen érkeztek hozzánk hozzátartozói exhumálási igények, s ezeknek a kormány eleget akart tenni, így az én feladatom lett, hogy megszervezzem a kegyeleti-régészeti feltárásokat és az igazságügyi személyazonosításokat. Ebben az időszakban tömegesen hantoltunk ki maradványokat, azonosítottuk őket, átadtuk őket a hozzátartozóknak, akik aztán gondoskodtak a végtisztességükről.  

– Tehát harminc évvel ezelőtt kezdődött az a munka, amely még ma is tart?
– Harminc évvel ezelőtt, amikor elkezdtük ezt a munkát, olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban. A 298-as és a 301-es parcellákról nem volt részletes, teljes temetői nyilvántartás, nem voltak domború sírhelyek, csak óriási dzsumbuj volt. A temetések szisztémájáról – érthetően – nem maradt feljegyzés az utókor számára, viszont ma már az elmúlt 30 év empirikus tapasztalatai alapján tudjuk, hogy milyen időszakban hova temettek. Amikor a munkát elkezdtük, erről még nem volt tudomásunk.  

Kép

Dr. Susa Éva igazságügyi antropológus

A hozzátartozói megkeresések mindig csak egy-egy személyre vonatkoztak, de az adatok összefüggést mutattak. Ezért az évek során egy horribilis nagyságú adatsort gyűjtöttünk össze: a két parcella meglévő adatsorát, börtönnyilvántartásokat, kigyűjtöttük az időszakra vonatkozó valamennyi halotti anyakönyvi kivonatot, ahol büntetésvégrehajtási intézmény vagy államvédelmi hatósághoz tartozó intézmény volt. De jártunk Vácott, Recsken, Márianosztrán. Mára az adatbázisunk több mint 3000 főt tartalmaz.

Ők azok a férfiak és nők, akik 1945 és 1962 között börtönviszonyok között haltak meg – lehettek politikai elítéletek vagy köztörvényesek –, és az eltemetési helyük a 298-as vagy 301-es parcella lett.  

Ebből most egy olyan adattár készül, amely sírról sírra fogja tartalmazni azt az adatsort, amit tudunk: ki fekszik ott, mit tudunk arról a személyről, hol halt meg, hogyan halt meg. Ez egy óriási munka, de senki más nincs olyan helyzetben, hogy ezt összerakja: nincs annyi empirikus tapasztalata. Már nyugdíjas vagyok, de a Nemzeti Emlékezet Bizottság épületében kutatótársammal – aki egyben a szerzőtársam is –, Molnos Máriával kaptunk egy irodát, amely ideális hely ennek a harminc évnyi munkának az összegzésére. Bár ezt a munkát befejezni nem lehet, mert soha nem lehet tudni, hogy mi kerül még elő.

– Az iroda egyik falát teljesen beborítja a 298–301-es parcellákról készített sírtérkép. Milyen szisztéma szerint temették el a holtakat a kommunizmus időszakában?
– A Rákoskeresztúri Újköztemetőnek 301 parcellája van. A falon a 298-as és a 301-es parcellák síronkénti rekonstruálása látható. Tudni kell azt, hogy a parcellákban található kopjafák nem valós sírhelyeket jelképeznek, hanem csak emlékezetpolitikai, vizuális szimbólumok, hiszen nem történt teljes feltárás a két parcellában. A 298-as parcellában 1944. végétől egészen 1951 decemberéig temettek börtönviszonyok között meghalt embereket. A parcellát a két végétől befelé haladva kezdték el használni, a két sor 1951-ben ér össze. Az ezen a területen elhantolt emberek összetétele rendkívül vegyes. Itt vannak azoknak a sírjai, akiket a népbírósági perekben ítéltek halálra mint háborús bűnösöket. Aztán a kommunista diktatúra áldozatai is itt találhatóak 1951-ig. Ezen kívül a parcella közsegélyes temetkezés helyszíne is volt.

Ez a parcella 1951 telén betelik, és ezután kezdik el használni a mellette fekvő 301-es parcellát, ahol a ma ismert parcellaterület 5. sorától kifelé kezdik el temetni az embereket a 298-as parcella felé.

A közgondolkodásban a 301-es parcella összefügg az 1956-os forradalom utáni megtorlás kivégzettjeivel, de ez nem teljesen hiteles kép, hiszen használták már ezt a parcellát 1956 előtt is.

– Hány sír található a két parcellában?
– A rekonstruált sírhelyek alapján összesen 2155. De egy sírban sokszor több személy is fekszik. Említettem, hogy adatbázisunk szerint több mint 3000 emberről valószínűsíthető, hogy itt van eltemetve.  De találhatók itt kísérleti állatok maradványai is, boncolás utáni testrészek, sőt, magzatok is.

– A kommunista államapparátus igyekezett mindent megtenni, hogy az elhalt személyekről minél kevesebb adat maradjon fenn. Mi az, ami segíti a kutatást, és mi az, ami hátráltatja?
– A rendszerváltás idején szükség lett volna a temető geodéziai felmérésére, akkor még domborultak a gödrök, könnyebb lett volna a kutatás, de ez akkor sajnos nem történt meg. Azóta többször rendezgették a temető felületét, így a felszíni kép megváltozott, s eltűntek azok a paraméterek, amik a szakértőt segíthetik. 2003-ban én csináltattam egy geodéziai felmérést, azt használjuk ma is. Egy kutató életében mindig felbukkanhatnak olyan anyagok, amik előrevihetik a munkát. Egy diktatúrában is folyamatosan kellett jelentéseket készíteni, ezek a jelentések nagyban segítik a munkánkat.

Például a börtönőrök őrnaplói, amelyek kézzel írott jelentések, a stílus és a helyesírás durva, de értékes történelmi adalékok, mert hozzájárulnak a sikeres feltáráshoz. Az áldozatokat nem lehetett csak úgy eltüntetni, pontosan vezették a börtönökben, mennyi a „fogyadék” és a „növedék”.

Részletesen leírják az őrnaplóban például, hogy 1953. január 14-én fél hatkor hullaszállító kocsi három hullát elvitt; Hubayt, Meszlényit, Biedermannt. Így őket valószínűleg együtt temették el, tehát olyat kell keresni az adott időszak sírjai között, ahol három személy csontmaradványait észlelték.

Kép

Az is segítség, hogy rengeteg helyen ástunk már – tehát tapasztalataink vannak arról, hogy a feltárt sírokban milyen maradványok vannak. Ezen kívül, akik itt temettek, azoknak is vannak visszaemlékezései, tanúvallomásai, amelyek árnyalják a képet. Azok az azonosítások is segítenek, amik nem vezettek eredményre: hiszen, ha nem is a keresett személyt találtuk meg, de helyette megtaláltunk valakit, akiről még nem tudjuk, hogy kicsoda, de rá fogunk jönni. Aprólékos munka ez, egyfajta puzzle.

– Hány tetemet exhumáltak eddig, és hányat azonosítottak?

– Több száz exhumálás történt, és több mint 100 embert találtunk meg és adtunk vissza a hozzátartozóknak. Legutolsó eredményünk a boldoggá avatott Sándor István szalézi szerzetes földi maradványainak exhumálása és azonosítása volt 2019 nyarán.

A DNS-szintű azonosításhoz egy, a szerzeteshez köthető, 1950-ből fennmaradt borítékon lévő nyálmintát használtunk, sikerrel. Ugyanakkor nem jártunk sikerrel ugyancsak 2019 nyarán Biedermann Imre földi maradványainak megtalálásával. De az elmúlt 30 évben rengeteg neves embert azonosítottunk: Mansfeld Pétert, Maléter Pált, Dudás Józsefet. Nagy élmény volt szakmailag Tóth Lajos – alias Drumi – honvéd repülőszázados megtalálása. A repülős rengeteg hadisikert ért el, az aktáján az állt, hogy szakmailag jó, de nem megbízható. Kihasználták, hogy az újonc repülősöket kiképezze, majd kémkedés vádjával halálra ítélték 1951-ben, és álnév alatt temették el. De nemcsak az Újköztemetőben végeztünk kegyeleti-régészeti feltárásokat, hanem a váci rabtemetőben is. Itt még nehezebb dolgunk volt, mert annyi adatunk sem volt, mint a fenti parcellák esetében. Ezért nagy siker Hóman Bálint földi maradványainak azonosítása.

– Milyen érzés lelkileg ilyen nehéz sorsokkal, történetekkel találkozni nap mint nap?
– Ez egy nehéz munka, fizikailag is, hiszen le kell menni a sírokba és fel kell jönni. Ugyanakkor ez a munka nekem nagyon sok emberi kapcsolatot, adatot hozott. Minden sír egy történet vagy több történet. Találkoztam rengeteg hozzátartozóval, s visszaadni számukra a halottjaikat, lehetővé tenni, hogy méltó módon el tudjanak tőlük búcsúzni, a kegyeletet meg tudják adni, ez óriási dolog.

Számomra nincs kis halott meg nagy halott, emberek vannak. Én antropológus vagyok, nem történész, nekem nem kell minősítenem.

Egy köztörvényes elítélt is megérdemli a temetést, neki is van családja. A jelöletlen sírhely az nem méltó, a tömegsírba temetés az emberhez méltatlan dolog.