Pandémia idején a védekezés olykor felülírhatja a betegjogok teljesülését, így a veszélyhelyzetre tekintettel az egészségügyben is korlátozó intézkedéseket vezettek be, például a kórházban kezelt betegek látogatási tilalmát. De fontos tudni, hogy a szakmai és minisztériumi utasítások alapján a szülő nő kísérőjére nem vonatkozik ez a korlátozás, így elfogadhatatlan, hogy a mai napig több intézmény is tiltja az együttszülést.

Az eljárásrend egyértelmű, a helyi korlátozások önkényesek

„A párom két hete szült, apás szülést terveztünk, írtam e-mailt a kórházigazgatónak, a szülészet osztályvezető főorvosának, betegjogi képviselőjének. Hiába hivatkoztam az egészségügyi miniszterre, országos tisztifőorvosra, mindenhonnan nemleges választ kaptam. Pedig a vírushelyzettől függetlenül jogom lett volna hozzá!” – nyilatkozta egy édesapa a Másállapotot a szülészetben! mozgalomnak.

Az apák/kísérők ügyében jelenleg nem egységes, így kiszámíthatatlan a kórházak gyakorlata. A családok kiszolgáltatottságát növeli az egyértelmű és hivatalos kórházi tájékoztatás hiánya. Jellemző, hogy csak szóbeli tájékoztatást kapnak az anyák, amelyhez gyakran társul nyomásgyakorlás, bűntudatkeltés.

Nem egyszer önzőnek, felelőtlennek címkézik az együttszülésre készülő párokat, apákat.

„Mi már neki sem álltunk írni, mert a doki közölte, hogy úgyis elutasítanak. Ne fáradjunk. És szerinte az lenne a legjobb, ha mindenki magától is úgy gondolná, hogy felesleges az apás szülés…”

Előfordul, hogy a kórház hivatalos (honlapon megjelenő) tájékoztatásával ellentétben a kórház ajtajában fordítják vissza az apákat. A családok írásbeli megkeresésére nem érkezik egyértelmű válasz, vagy a nemleges választ csak szóban kapják meg. A jogérvényesítés lehetősége tisztázatlan, a családok nem tudják, kihez fordulhatnak kérésük elutasítása esetén; a szóbeli nyomásgyakorlás ellen fellebbezni sem lehet. 

A szülés normális, minél inkább komplikációmentes lezajlásának elengedhetetlen feltétele a szülő nő szubjektív biztonságérzete – aminek megint csak alapvető feltétele a közeli hozzátartozó támogató jelenléte.

Az alábbiakban a mozgalom képviselői összegyűjtötték a kapcsolattartásra vonatkozó minisztériumi utasításokat és szakmai és jogi állásfoglalásokat.

„Az apás szülésnél az apa nem látogató, hanem a szülés részese, a szülő nő segítője” – írta Prof. Dr. Kásler Miklós miniszter 2020. március 21-én kelt miniszteri utasításában, amelyet minden kórház szülészeti osztálya megkapott. Utasításában a miniszter úr elrendelte, hogy az apa jelen lehessen a szülés ideje alatt. Az EMMI állásfoglalása alapján – szülés idején – a látogatási tilalom alól kivételt jelent az anya kísérője.
„Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 11. § (5) bekezdése alapján: »A szülő nőnek joga van arra, hogy az általa megjelölt nagykorú személy a vajúdás és a szülés alatt folyamatosan vele lehessen, a szülést követően pedig arra, hogy – amennyiben ezt az ő vagy újszülöttje egészségi állapota nem zárja ki – újszülöttjével egy helyiségben helyezzék el.«
A fentiek értelmében a szülő nő mellett lehet egy általa választott személy, így az apás szülésnél az apa nem látogató, hanem a szülés részese, a szülő nő segítője. Ezekben az esetekben is indokolt a járványveszélyre való tekintettel a fertőzés elleni fokozott védelem biztosítása. Az érintett személyeknek kötelességük a fertőzés terjedésének megakadályozása érdekében hozott intézkedésekben együttműködni, mint amilyen például a kézfertőtlenítés és a védőruha viselése. Igény esetén az apa a szülő nő mellett lehet a szülés teljes ideje alatt.”

A szülész-nőgyógyász szakma állásfoglalása is egyértelmű, és igent mond a kísérőre a járvány idején is!

Az „EMMI Egészségügyi Szakmai Kollégium Szülészet-Nőgyógyászati és Asszisztált Reprodukciós Tagozat ajánlása a COVID-19 eljárásrenddel kapcsolatban” a következőt tartalmazza: „A látogatási tilalom alól egyetlen kivétel a szüléseknél az 1 fő, aki a vajúdás és a szülés során maradhat a klinika épületében.”

A tudományos és szakmai iránymutatás azért is fontos, mert egészségügyi válsághelyzet idején ez szabja meg, hogy milyen mértékű korlátozás szükséges a védekezéshez. Az Alaptörvény szerint az élethez és emberi méltósághoz való jog (ebből vezethetők le a betegjogok is) gyakorlása még veszélyhelyzet esetén sem függeszthető fel, és csak a szükséges és arányos mértékig korlátozható.

Dr. Kozma Ákos, az Alapvető Jogok Biztosa is egyértelműen leszögezte, hogy megengedett, azaz nem tilos, hogy a szülő nő mellett lehessen egy általa választott nagykorú személy (ez a személy nem csak az apa lehet). Sajnos a koraszülött osztályokon is aránytalanul szigorú látogatási tilalmat rendeltek el, megvonva ezzel a koraszülött csecsemőktől az anyatejes táplálás és a bőr-bőr kontaktus lehetőségét, holott ezt sem írta elő semmilyen szakmai irányelv.

A Másállapotot a szülészetben! mozgalom az Emberi Erőforrások Minisztériumához fordult, és kérte az EMMI Egészségügyi Szakmai Kollégium Szülészet-Nőgyógyászati és Asszisztált Reprodukciós Tagozatát és az Operatív Törzset, hogy intézkedéseikkel segítsék a családokat jogaik érvényesítésében. Megkeresték a hazai szülészeti intézményeket is nyílt levelükkel, amelyeknek a válaszait a Másállapotot a szülészetben! mozgalom Facebook-oldalán közlik.

Ez a cikk a Másállapotot a szülészetben! mozgalom közleménye alapján készült.

A szomszédokról, akik túl hangosan kísérleteznek újabb és újabb párterápiás és gyereknevelési módszerekkel, ezzel szemben túl halkan köszönnek. Akik épp akkor pakolnak ki a folyosóra, amikor mi kiglancoltunk mindent, és akkor jön rájuk a takaríthatnék, amikor véletlenül (és persze csakis átmenetileg) ott tartjuk a rossz mosógépet vagy az akciós krumplit. Akik épp akkor dohányoznak az alattunk lévő erkélyen, amikor szellőztetünk, akkor tartanak házibulit, amikor éjszakázás után aludnunk kellene pár órát, mert reggel vizsga vagy tárgyalás. Ha a babánk elalszik végre, nekik szekrényt felfúrni támad kedvünk. Ha mi lakásfelújítást végzünk, hát nem képesek szülni egy gyereket csak azért, hogy akadályozzák a munkálatokat? A közös társasházi kert újabb hadszíntér: az idős szomszéd rózsákat ültet, a rózsa összeszurkálja a kétévest, a kétéves kitapossa a hónapos retket, letépkedi a mogyorókezdeményeket, amire mellesleg a másodikon lakó kamasz allergiás. Említett kamasz pedig a kerti szalonnasütő bulin perzseli le a cseresznyefát, aminek nemcsak a lángja, a füstje is nagy, pedig az elsőn nagytakarítás volt (ott tegnap este volt buli), ezért a szőnyegek és ágytakarók a teraszon száradnak. De valójában mindegy is, mer épp tápoldatos locsolást végzett a felső szomszéd (a halványzöld szőnyegekre is) túlcsorduló lelkesedéssel.

A szomszédokról, akiket nem nagyon veszünk észre, ha épp nem csinálnak semmi bosszantót.

A lépcsőház és az utca, ahol összefuthatunk, arra van, hogy haladjunk, nem leállós beszélgetésekre, manapság már a nyugdíjasok és a kismamák is rohannak. A kertszomszéddal is csak pár szót váltottunk, „Nagy a szárazság”, „Nektek se vitték el a kukát?”, „Csak nem unokátok született?”. Mint amikor a férjem meccset néz a nappaliban. Észlelem, hogy megy a mérkőzés, hallok zajokat, amikor átmegyek a szobán, nagy ritkán ott ragadok egy-egy drámai jelenetre, esetleg megkérdezzem, hogy is volt ez, de valójában a szobán való áthaladásom okán és célján agyalok, aztán megyek is tovább, amint lehet. Nem hagy bennem mély nyomot (Bocsi, István, ha olvasod) – valahogy így zajlott lakás- és házfalakkal határolt életünk.

Aztán amikor a járvány miatt bezáródtak az utcára nyíló kapuk – ahogy a folyadék keresi az utat magának –, szabadságigényünk, figyelmünk, törődésünk megindult a kapun belüli terek felé. Elkezdtek közös ügyeink lenni.

Nem csak olyanok, mint a közgyűléseken, ahol szavazunk, hogy az erkélyfelújítás vagy a pincedúcolás legyen első, vagy mint a körlevelekben, hogy ki melyik nap viszi ki a kukát. Eleinte olyasmik, hogy a frissen vetett zöldségesben vajon melyik lehet a gaz és melyik a jobb sorsra érdemes saláta, aztán már egymás veteményeit locsoltuk, és néha akkor is lenéztünk a kertbe, amikor semmi halaszthatatlan dolgunk nem volt ott. Reggeli meglepetés croissant az ajtó előtt, egy-egy elejtett kívánság teljesítése a kilyukadt slagtól a veteményelválasztó kerítésig. Azon kaptuk magunkat, hogy tudjuk, mikor alszik a gyerek az egyik lakásban, mikor kell etetni a kovászt a másikban, mikor megy terhességi cukorvizsgálatra a kismamánk, hogy zajlott az érettségi a tanárnőnk iskolájában, és ezek a hírek szép lassan elkezdenek helyet követelni maguknak.

Lassan az is kiderült, hogy van közös múltunk.

Hogy a húsz év alatt, amióta ezeken az egymáshoz közeli GPS-koordinátákon élünk, milyen örömöket és tragédiákat éltek meg azok, akik bosszantóan hangosan hallgatták a zenét, mindig elfoglalták a legjobb parkolóhelyet, lekiabáltak a gyerekeinkre, hogy ne közelítsenek a cseresznyéhez, és – bár nevezettek már legfeljebb csak fentről konstatálják a mostani változásokat – egyszer fel is jelentettek minket az önkormányzaton, mert befalaztuk az egyik bejárati ajtónkat.

Kép

Képünk illusztráció! Fotó: Flickr / Barkbud

A kerítésen, amely mellett egyre rövidebbre nyírtuk a jótékonyan takaró orgona- és mogyoróbokrokat, frissen kinyílt virágok és frissen kisült kóstolók, paradicsomtáp, elektromos fűrész vándorolnak át, a szomszéd kutya is többször nyomul a kerítéshez simogatásért vagy botdobálós fogócskáért, amit így is kiválóan lehet játszani. Tegnap reggel a szomszéd iroda kertjében öt éve először egy férfihang szólt át, amelynek tulajdonosát eltakarta a sövény: „Jó reggelt, jó munkát!”

Kedves Olvasó, mielőtt ironikusan megjegyeznéd, hogy mintha csak a hírhedt szocialista teleregény egyik epizódját olvasnád Magenheim doktorral és Vágási Ferivel, elárulom: a valóság ennél is inkább Szomszédokba illő.

Lányomék most költöztek be első lakásukba. A home office negyven négyzetméter körüli alapterületen karanténnal súlyosbítva még a fiatal házasoknak is kihívás. Az ifjú férj ezért kiült egy kis friss levegőt szívni az erkélyre, a laptopjával. Öt perc múlva becsöngetett a szomszéd egy napernyővel, hogy látta, nagyon odatűz a nap. Tíz perc múlva hozott egy kisasztalt is, hogy ne kelljen az ölében tartania a laptopot. Azóta érkezett tőlük paradicsompalánta, később guanós táp is hozzá, amitől a paradicsomok brutálisan vastag szárat fejlesztettek. Ha valaki fölnéz a két szomszéd erkélyére, messziről látszik, hogy öri barik laknak ott, eddig még nem is érkezett panasz a két lakás közti extra vékony falakra, pedig a lakásfelújítás egyik kellemetlen meglepetései közé tartozott, hogy még egy vékony gázcsövet sem lehetett beleágyazni. Aztán amikor az asztalos egész nap fúrta faragta a konyhaszekrényt, és a már öt óra felé járt, csöngettek. A gyerekek félve nyitottak ajtót. A szomszéd volt. Kölcsönkérte „ezt a jó erős” fúrót.

Elkezdtük belakni az életünket, a lakásunkat, a lépcsőházunkat, a kertünket, az utcánkat, megismerni és megszeretni azokat, akiket dobott a gép. És működik. Ez már a miénk, akkor is, ha újra kinyílnak a kapuk.

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. Gyakran bosszankodunk azon, hogy az élet nem mindig felfelé ívelő változás. Ezért is fontos olyanokkal találkozni, akiknek egy- egy válsághelyzetben is megtalálták a lehetőségeket. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Túlélők podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

– A Zséda becenév is volt, vagy művésznévnek született? 

– Zsédiztek korábban, de amellett, hogy a saját nevemen is szerettem volna működni, a Zsédenyi ékezetei nem mindig oda kerültek, ahova kellett, ezért egy könnyebben megjegyezhető művésznevet is szerettem volna. Ez a nevem két felének az összevonása. Megtisztelő, hogy azóta már anyakönyvezhető lánynév, tudok gyerekekről, akik már pár évesek, és így hívják őket. 

– Ismered a családneved eredetét? 

– A származásunkat I. Rákóczi Ferenc koráig tudta visszavezetni az egyik családtagunk. A Vaszary család egyik ága is a Zsédenyi nemzetséghez tartozott, ők egy időben Pápán éltek Vaszar közelében, és amikor onnan Keszthelyre költöztek, nevet változtattak. Ez a Vaszary János festő, Piroska színésznő, Kolos hercegprímás vonal. 

– Mennyire fontosak neked ezek az eredettörténetek? Mit tudsz meríteni ezekből? 

– Apukámnak is, nekem is fontos a gyökerek ápolása. A művészvonal és a közhivatalnok-­vonal erős, apukám is főjegyző volt. Anyukám egyszerű családból származik, de mindkét oldalról fontosak az értékek, amelyeket átadtak. A nagyszüleim is nagyon erős karakterek, főleg a női vonal.

A mi családunkban a nők nagyon jól tudtak szabni‑­varrni, sütni-főzni, lekvárt eltenni, őrizték az otthon melegét. Őrizzük a recepteket is, például nagymama habos lepényének titkát.

Nálunk mindenki nagyon megdolgozott azért, amivé vált, a tudás, a hagyományok és a hit fontos értékek. Anyai dédnagyanyám Pápán Szűz Mária-szobrot állíttatott az udvarán, amikor a fiai hazajöttek a frontról. 

– Te pedig egészen korán továbbvitted a művészvonalat, hegedülés, színészet, éneklés, és van itt egy kakukktojás is, a szociálpedagógus diploma... 

– A 80-as években az általános iskolában majdnem mindenki járt zeneiskolába és tanult hangszeren. A pápai Esterházy-kastélyba jártam, ahol az előadó-művészet minden ágába belekóstoltam, szavaló és prózamondó szakkör, színjátszó csoport, dzsesszbalett, hangszeres órák, aztán az éneklés végül utat tört. A szüleimnek nagyon fontos volt, hogy legyen diplomám, és azért választottam ezt a szakot, mert én már 15 éves koromtól egyre többet koncerteztem, ebből éltem, ezért a húszas éveimben maradt erre időm, és akkor ezt tudtam levelezőn elvégezni. 

– A szüleid megnyugodtak? 

– Valójában már korábban, amikor kiléptem a Cotton Club Singersből. Mert azt mondták, aki egy ilyen sikeres együttesből kilép, leugrik egy robogó szekérről, az nagyon komolyan gondolja. Addig azt hitték, majd megkomolyodok. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Emlékszel hasonlóan nehéz döntésekre az életedben? 

– Például amikor 15 évesen Budapestre költöztem az éneklés miatt, addig a szentesi drámaiba jártam.

Itt egy régi apácazárdából átalakított lánykollégiumban laktunk. 28-an voltunk egy szobában. 

– Mint a Matulában? 

– Ha nem is volt olyan szigorú, mint a Matula, nem olyan volt, mint a mai koleszok: közös háló, közös szekrényszoba, közös tanulószoba. Egyébként kislánykoromban nagyon hasonlítottam Szerencsi Évára és sokan kis Abigélnek hívtak. Nagyon szerettem őt, tragikus, hogy ekkora színészi tehetséggel és szépséggel ilyen hamar elment. 

– Ez 15 évesen izgalmas kaland volt vagy kicsit azért be voltál ijedve? 

– Egyáltalán nem voltam beijedve. Én olyan védett helyről, olyan érzelmi biztonságból jöttem, amelyben nem volt mitől félnem. Éltem a falusi életet nagymamáméknál, megismertem a kisvárosi és a lakótelepi közeget, sokféle karaktert, ahogy Agatha Christie az egyik Miss Marple-ben fogalmaz, „aki St. Mary Meadben nevelkedik, az az emberek összes típusát megismeri.” Ráadásul annyira biztos voltam abban, hogy itt tudom mindazt megvalósítani, amit csinálni szeretnék, hogy semmi sem tántorított volna el. És jó döntés volt, mert újabb lehetőségek jöttek, nyíltak az ajtók egymás után. 

– Segített a szakmában, hogy a színészetbe is belekóstoltál? 

– Alapjában véve mindkettőt történetmesélésnek tartom. A színpadi létet abszolút színházi szemmel néztem, ahogy mindenki a Cotton Club Singersben, ezért is volt olyan szórakoztató az a formáció. Amikor az éneklést választottam, megtanultam ezt a szakmát is. Ma is sok szép hang van, de csak az lesz jó énekes, és az tud fennmaradni, akinek a torkában dal van, és a szívében történetek. 

– A legfőbb témád azért a szerelem, nem? 

– Leggyakrabban az foglalkoztatott, hogy lehet egyetemesen a megtalált és elveszett szerelem történeteit megírni, de azért van karácsonyi lemezem is, vagy a 2007-es Ajtók mögött a családon belüli erőszakról szól, és nyilván vannak különböző korszakaim. Tizenéves koromtól ismer a közönség, de az akkori naivabb, líraibb énem azóta drámaibb, nőiesebb lett. 

– Az aktuális korszakod, életszakaszod mellett mennyire szerep az, amit a dalokkal megmutatsz? 

– Nem szerep. Csak akkor tudom megmutatni és sikerre vinni a monológokat, ha ez nem csupán egy szerep. Az én felfogásomban az énekes azonosul a dallal. Ezeket én akartam létrehozni, nem felkérésre születtek. Hálás vagyok az alkotótársaimnak, hogy meg tudnak valósulni, de a magam producere vagyok. 

Kép

Kép: Emmer László

– Van olyan dalod, ahol rajtad kívül két szerző van feltüntetve. Hogy kell elképzelni egy ilyen közös szövegalkotási folyamatot? 

– Például a most készülő új lemezemhez Létray Ákos hozott zenei ötleteket. Fontos, hogy ő ismeri a zenei világomat és azt, hogy épp mi felé tartok, ahogy Moldvai Márk vagy Rakonczai Viktor is. Ákossal ezt feldemóztuk, összeállt egy dallá, én kitaláltam, miről szóljon. Ezután rendszerint briefelem, sokszor képzőművészeti utalásokkal, versekkel egészítem ki, esetleg konkrét sorokat küldök a szövegírónak. Nagyon fontos, hogy a szöveg minőségi legyen, és a szerző rám tudjon hangolódni, hiszen ez az én dalom lesz és a szöveg lesz majd a dal igazi arca, addig csak érezzük, hogy ki ő, de nem ismerjük. 

– Ha az alkotás ennyire átjárja az életedet, könnyű letenni mindezt az otthonod küszöbén? Mennyire tolakszik be a munka a családi életedbe? 

– A munkám és a családom nem vagy-vagy, hanem is-is. Érezni kell, minek van itt az ideje, és a napom nagy része azért nem rólam mint énekesnőről szól.

A közönség a dalok által ismer, de egy átlagos napon nagyobbrészt a 13 éves fiamról szól, az iskolába menetelről, az edzésekről, a tanulásról, a beszélgetésekről. Nagyon akartam őt, fontos, hogy ő van.

Persze, amikor elkezdődik egy koncertezős nap, és telnek az órák, egyre inkább énekes leszek, úgy veszem a levegőt, átállnak a gondolataim és estére eljutok a színpadig. 

– Ezeken a napokon a családod is alkalmazkodik ehhez? 

– Abszolút, de ez egy szakma, tehát ezt az állapotot mindig tudnom kell hozni, enélkül is. 

– Emlékszel olyan helyzetre, amikor ez mégis nagyon nehéz volt? 

– Engem meggyógyít a színpad. Olyan még nem volt, hogy ne tudjak énekelni, a zene, a hangadás megnyugtat, helyre rak, nekem is terápia. Előfordult már, hogy valaki nagyon felidegesített, és előtte fél órával nem hittem el, hogy menni fog, vagy olyan beteg voltam, hogy beszélni sem tudtam, de amikor kimentem a színpadra, valahogy a sejtjeim annak a másfél vagy kétórás koncertnek a szolgálatába álltak. 

– De utána megvan azért a böjtje is? 

– Ó, az már nem érdekel! Persze, volt nehéz időszakom, előfordult, hogy csalódtam emberekben. Olyan is volt, hogy túl sokat foglalkoztam a hangképzéssel, a tartalom rovására, de rájöttem, hogy nem a hajlítások a fontosak, hanem a mondanivaló. Aztán felszabadító érzés volt, amikor elengedtem, és visszajött az igazi karakterem. 

– A videoklipjeidben nagy a hangsúly a vonzó énekesnői megjelenésen, sőt, olykor a kifejezetten szexuálisan vonzó női megjelenésen. Ez szerinted fontos egy női énekesnél? 

– Én mindig azt kérem, hogy énekesnőnek mondjanak, ne előadóművésznek, ne énekesnek, a nő ebben számomra nagyon fontos. Élvezem, hogy nő lehetek, hogy ennek a szépségét, az erejét, a sokszínűségét megmutathatom. Az utóbbi években a női karakterek hihetetlenül izgalmasak lettek, nemcsak okos vagy szexi, vagy gonosz lehet, lehet véleményformáló, lehet családanya. Akkor kezdtem el a színpadon tudatosan használni a testemet, amikor a Szombat esti lázban táncoltam. Sokszor maguk a dalok hoznak ki belőlem valami új színt. Például, amikor a Fekete rúzs szövege megszületett, Geszti Péter tudta, hogy ezt csak úgy lehet elénekelni, ha egy igazi „dög” jelenik meg koncerteken és a videoklipben. Ez volt a kisfiam születése utáni első dalom, és azt gondoltam, itt a pillanat, hogy ebbe minden hangot, érzést, testet beletegyek. Aztán valahogy ezeket a dalokat kezdtem bevonzani. Fontos számomra a vizualitás, a kép, a képalkotás, elég konkrét elképzeléseim vannak. Persze, van olyan, hogy hibázik az ember, de összességében elégedett vagyok ezzel az imázzsal. Most az új lemezhez sok új ötlet is van a fejemben, igyekszem most is elmozdulni az eddigiektől, és újabb kihívásokat keresni. 

Kép

Kép: Emmer László

– 2014 óta kalendáriumokat jelentetsz meg. Hogy találtál rá erre a műfajra? 

– Ez is valahogy a fotózással függ össze, és azzal, hogy sokan kérdeztek életmódról, kedvenc helyekről, gyerek­nevelésről. Azt gondoltam, egy éves könyvecskében összeszedem ezeket. Nagymamámnak voltak ilyenjei receptekkel, naptárral, hasznos tanácsokkal. A kalendáriumokban sokféle szöveg van: írás Budapestről; Pápáról, a szülővárosomról; memoáros visszaemlékezés; divattippek… 

– A legutóbbiban pedig a környezettudatosság a fő irány? 

– Az a címe, hogy Minimalizálj.

Korában elkezdtem már, hogy az életemből lassan kiraktam a felesleges lelki és fizikai dolgokat. Ez egy életfilozófia – fokozatosan kidobsz mindent az életedből, ami nem fontos, és utána nem töltöd tele újra felesleges dolgokkal.

Számomra a szabadságot jelenti. Hogy azt veszem meg, amit valóban akarok és nem azt, amit a reklámok rám kényszerítenek. A lélekkel kell kezdeni! Ha valami nem belülről fakad, nem érzed a magadénak, akkor úgysem fog menni. De ha kipakolod a felesleget, megdöbbentően könnyűvé, tisztává és egyszerűvé válnak körülötted a dolgok. Csináltam például gardróbvásárokat, és ezekre nemcsak az én nem viselt darabjaimat vittem, hanem magyar tervezők is hoztak ruhákat, jó volt látni, hogy egy ruhadarab másnál új életet kezd. A hazai tervezők csak pár darabot készítenek, nincs hosszú szállítás, sok felesleges darab, sokkal környezettudatosabb választás, mint a fast fashion. Úgy éreztem, szükségem van egy ilyen tisztulásra. Ez a mostani helyzet ezt nagyon aktuálissá is tette. 

– Ebben a vírushelyzetben mi a legnagyobb nehézség számodra? 

– Én szeretek itthon lenni, de az éjjel-nappal főzés még akkor is teher, ha vidéki lányként úgy voltam trenírozva, hogy mindig legyen itthon étel, ha bárki jön, legyen mivel megkínálni. A fiam versenyszerűen úszik, és a reggeli, délutáni edzések megszűntek. Az ő energiáinak a lekötése talán a legnehezebb. Ugyanakkor, amikor megtudtuk, hogy mi vár ránk, valahogy a nehéz helyzet ellenére is megszállt valamiféle nyugalom. A világnak változásra van szüksége, és kellett már nagyon ez az elmélyülés, hogy kicsit elmúljon az állandó megfelelés, hajtás, hogy ne kelljen állandóan újat kitalálni, jól kinézni. Azért persze most is készülnek az új dalok, lesz új lemezem, és csinálok otthonról éneklős videókat. 

– A hit, amiről a beszélgetésünk elején beszéltél, vallásosságot is jelent számodra vagy inkább értékekbe vetett hitet? 

– A történelmi keresztény értékeket hozom, apukámék evangélikusok, anyukámék katolikusok, amikor megszülettem, nem tudták eldönteni, melyik felekezet szerint kereszteljenek. Mindig volt hitem, imádságaim, de nagyon irigyeltem azokat, akik nem csak nagyobb ünnepekkor mentek templomba. 14 évesen határoztam el, hogy megkeresztelkedem, kamaszként az evangélikusok puritanizmusát választottam. 

– A fiadat Nimródnak hívják. Egy igazi harcos? 

– Apukám nagy vadász, ráadásul Imre, és így kicsit az ő neve is benne van. Nagyon meg volt hatva, amikor kiderült, hogy Nimródnak neveztük el az unokáját. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. május-júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Mikor találkoztál először a ruhatervezéssel?

– A nagymamám meg a keresztanyám ugyan tanárok, de mindig varrtak. Ruhákat terveztünk, a farsangra a jelmezeket magunknak varrtuk, a lakásba a textildekorációkat együtt készítettük. Szóval tulajdonképpen a varrógép mellett nőttem fel, tőlük tanultam meg mindent.

– Honnan származol?

– Borsod megyéből, Kazincbarcikáról.

– Borsodból eljutni a fővárosba, egy Krisztina körúti saját show‑roomig szép eredmény.

– Köszönöm! Már az egyetemet is itt végeztem, a Pázmányon, film és kommunikáció szakon. A művészet, a rajz és a színház állt nagyon közel hozzám, sokat játszottam darabokban már a gimiben, mégis a divat lett az, ami igazán inspirált. Az egyetem alatt készítettem ruhákat a barátoknak, illetve fellépőruhákat a drámacsoportunkba. Ezek sem látványos jelmezek, inkább letisztultabb darabok voltak. Gyerekkorom óta vonzott, ami különleges, egyedi, más, de én magam féltem kitűnni a tömegből. Ezért is nem folytattam a filmet és a színházat, mert ahhoz túl izgulós is voltam. 

– Mi volt a kedvenc filmed akkoriban?

– A szürrealizmus áll hozzám nagyon közel, Dali és a Buñuel‑filmek. Szóval szeretem, ami meghökkentő, csak nem magamon. A ZIA márka viszont én magam vagyok.

Miközben nagyon felgyorsult minden, és rengeteg információt kapsz nap mint nap, amikor hazamész, az otthonodban letisztult dolgokra vágysz, hogy le tudj csendesedni. Én a ruhákban is ezt szeretném megvalósítani, ez a slow fashionnek az esszenciája.

Hogy olyan darabokat hordj, ami nem tűnik ki, nem zaklat fel, egyszerűen csak jó ránézni az anyaga miatt, a szabása miatt, a színe miatt. Ötven évvel ezelőtt, amikor még nem volt fast fashion, olyan minőségi anyagokkal dolgoztak, olyan igényű szabásmintákkal és varrással készültek a darabok, hogy egy kabátot nem egy szezonra vettél, hanem húsz évre, vagy akár egy életre. Ilyennek tervezem a ZIA öltözékeit.

Kép

– Miért döntöttél úgy, hogy filmes helyett divattervező leszel?

– A férjemmel öt éve vagyunk együtt, ő látta ezt a szerelmet, hogy állandóan varrok, hogy mindig a designer darabokat keresem, hogy én mit csinálnék rajta másképp, hogy milyen anyagot választanék. Az esküvői ruhámat magam terveztem, én készítettem el, és akkor bekattant valami, hogy én miért is nem ezzel foglalkozom. A férjem erre csapott le, hogy akkor csináljuk. Aztán mintha az égiek is ezt az utat támogatták volna, minden jött: üzlethelyiség, társak, varroda, anyagbeszállító. Most is, amikor előfordul, hogy nagyon fárasztó egy nap, vagy felmerülnek kétségek, akkor még aznap jön egy olyan lehetőség vagy hír, amitől újabb erőt kapunk és tovább tudjuk csinálni.

És a ZIA nagyon fiatal márka, még csak kétéves, de már olyan törzsvásárlói köröm van, olyan forgalmam, hogy eltartja magát.

– Mit szólnál, ha jönne egy befektető?

– Mivel a férjem üzletember, nála látom azt, hogy pénzt pénzből lehet csinálni. Szóval ha nagy márkát szeretnék, ahhoz természetesen több pénz kell, így valószínűleg nem mondanék rá nemet. De amit eddig itthon elértünk, azt mind önerőből értük el.

– Hogyan építetted fel a törzsvásárlói kört?

– Az a tapasztalatom, hogy a közösségi médiának, különösen az Instagramnak nagy ereje van, ha azt az ember megfelelően tudja használni. De mindennek az alapja, hogy jó minőségű darabokkal szolgálom ki a vásárlóimat, akik ezért térnek vissza hozzám rendszeresen.

– Méretsorokat készítesz?

– Nem, nálam minden egy méret. Nyilván a one size majdnem egyenlő az oversize-zal, de én hiszek abban, hogy az ilyen darabok minden alkaton jól állnak, és nagyon jól kombinálhatóak, rétegezhetőek.

Kép

– Milyen korosztályú, foglalkozású nők találnak meg?

– Húszévestől ötvenévesig van ügyvéd, fotós, üzletasszony, grafikus, multikörnyezetben dolgozó, szóval teljesen változó. 

– Anyagvásárokra jársz?

– Igen, célirányosan mindig Milánóba megyünk a férjemmel. Néha jobban élvezi, mint én. A túl sok információtól én egy idő után konkrétan elkezdek szédülni. De akkor ő még mindig lelkes, hogy várj, ide még nézzünk be. Ha ő nem lenne, akkor a ZIA nem is tartana itt. Elképesztő erejű támogatás az, hogy ő ott van mögöttem.

Nagyon jó az ízlése is, ért a minőségi szép dolgokhoz, ugyanakkor üzletember. Teljesen másképp tud nézni a márkára, mint én. Vállalkozó családból jön, így ő a ZIA‑t is vállalkozásként látja. 

– A márka neve egyértelmű volt, hogy mi legyen?

– Volt egy‑két kreatív variáció, de egyik sem tetszett. Mindenképp szerettem volna, hogy a férjem is benne legyen. A Csizmazia a férjezett nevem, abból indultam ki. Apósomat az egyetem alatt Ziának becézték, ez nagyon megtetszett, így igazából apósom a névadója a márkának. Minden ZIA‑eseményen ott is van, és büszkén mondja mindenkinek, hogy „én vagyok a márka névadója.”

– Ez ugyanakkor egy női név, nem?

– Igen, sőt a vásárlók nagyon sokan Ziának is hívnak: „Szia Zia!” – már ki sem javítom. 

– Az őszi-téli kollekciódat Bécsben mutattad be nagy sikerrel.

– Igen, ez az eddigi legletisztultabb kollekcióm, amit már teljesen a slow fashion jegyében készítettem. Inspirálódva a belsőépítészet és a Bauhaus értékálló karaktereiből, arra törekedtem, hogy az öltözékekben is ezt az időtállóságot hozzam vissza. A szlogen, amit kitaláltam hozzá, szintén erre utal: „You are gold, Baby! Solid gold!”A ZIA‑nő különleges, feltűnő, de mégsem hivalkodó. Mindig diszkréten tűnik ki a tömegből.

Az a hosszú távú cél, hogy a nemzetközi divatiparban is megálljuk a helyünket, több értékesítési ponton legyünk jelen és egy nagyobb csapattal dolgozzunk. Rövid távon viszont az a fontos, hogy elsősorban itthon ismerjék meg egyre többen a ZIA-t, és ahogy változnak a fogyasztói szokások, egyre többen válasszanak designer alkotásokat a fast fashion márkák helyett.

Bízom benne, hogy a jó minőségű, különleges darabok mindig célba érnek.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egy cápa ösztönzésére

Az 1946-os születésű Venter gyatra tanuló volt a középiskolában. Egyáltalán nem érdekelték az órái, nem szeretett leckét írni. Ideje jelentős részét a tengerparton, hajókon és különböző szörfdeszkákon töltötte. Amikor nagykorú lett, akármennyire ellenkezett, besorozták a hadseregebe, és máris Vietnámban találta magát, a háború sűrűjében. Egy harctéri kórházba osztották be, ahol bőven kijutott neki a szenvedésből, a vér és a halál látványából. Mindez nagyon megviselte. A saját maga által mesélt, kissé gyanús anekdota szerint véget akart vetni az életének, ezért az első adandó alkalommal két kilométernyire beúszott a tengerbe. Ott aztán meglátott egy körbe-körbe úszkáló cápát, és meggondolta magát. Inkább visszaúszott a háborúba, és elhatározta, hogy orvos lesz.

Az élet végül egy kicsit más irányba terelte Ventert: 1972-től 1975-ig három tudományágból is lediplomázott: biokémiából, fiziológiából és gyógyszerészetből.

Legjobban az akkoriban már dinamikusan fejlődő molekuláris genetika érdekelte. Ez volt a genetika első forradalmának az időszaka, amikor felfedezték a DNS szekvenálásának lehetőségét. Mindez azt jelenti, hogy meg lehet határozni a DNS-t alkotó információegységek, az úgynevezett nukleotidok sorrendjét. Ez nem kevesebbet biztosít a kutatók számára, mint hogy beletekinthetnek a földi életet minden részletében meghatározó építőelemek felépítésébe és működésébe.

Leleplezett rokonok

Venter több kaliforniai egyetemen is tanított és kutatott, miközben alaposan kitanulta a különböző RNS- és DNS-szakaszok azonosítását. 1990-ben indult útjára az úgynevezett Humán Genom Projekt. A kutatók azt a hatalmas feladatot tűzték ki, hogy azonosítsák az emberi faj mind a huszonháromezer génjét, és az ezeket felépítő hárommilliárd bázispárt. Míg mindez a hétköznapi ember életében nem jelent semmit, Venter pontosan átlátta a benne rejlő tudományos és üzleti lehetőségeket. 1998-ban saját céget alapított Celera néven, és bejelentette, hogy ezt a munkát ő két-három év alatt, tizedáron fogja végrehajtani. Nem a levegőbe beszélt, és a komoly verseny még jobb munkára ösztönözte a nagyrészt állami támogatású Humán Genom Projekt kutatóit is.

Végül nagyjából egy időben fejezték be a munkát, és 2001-ben mindkét kutatócsoport közzétette az első változatot a teljes egészében feltérképezett emberi génállományról.

Venter persze üzleti hasznot is remélt ettől a vállalkozástól: arra számított, hogy a felfedezett és azonosított géneket szabadalmaztatja, és saját, levédett termékként pénzzé teszi őket. Úgy tervezte, hogy az adatokra majd elő lehet fizetni.  Ebből később etikai megfontolások miatt nem lett semmi.

Már a gének feltérképezéséhez felhasznált minták teljes névtelenségével is probléma adódott. Kiderült ugyanis, hogy a soha nem nyugodó Venter a saját genetikai anyagát is a felhasznált minták közé csempészte. Közzé is tette, hogy többek közt hajlama van az antiszociális viselkedésre, a figyelemzavarra, a szívbetegségre, az Alzheimer-kórra és a fokozott fülzsírképződésre. Mindez rávilágított a génszekvenálás súlyos erkölcsi és társadalmi dilemmáira, hiszen a saját adatai közhírré tételével Venter számos rokona gyenge pontjait is nyilvánosságra hozta, így velük szemben súlyos etikai vétséget követett el.

Az evolúció „csúcsa” és „alja”

 Antiszociális viselkedésével kapcsolatban sokan egyetértettek Venterrel. Cége is hamar megvált tőle, 2002-ben különböző személyes nézeteltérések miatt egyszerűen kirúgták. Ő persze nem keseredett el, hanem több más vállalkozásban is részt vett és vesz azóta is. 2004-től például egy hosszú, két éves expedíció keretében a saját jachtján hajózta körbe a földet, miközben komoly tudományos megfigyeléseket végzett. A tengeri élőlények biológiai sokféleségét, számos faj genetikai állományát kutatta. Közben 2005-ben újabb céget alapított, amelyik tiszta bioüzemanyagok előállítását tűzte ki célul. Ennek érdekében genetikailag módosított egysejtűeket, mikroalgákat hoznak létre.

2014-ben létrehozott egy másik vállalkozást is, amely az emberi szervezet élettartamával foglalkozik, a hosszú és produktív élet elérésének genetikai lehetőségeit kutatja.

A következő lépés az volt, hogy „fölépített” egy olyan egysejtűt, amelyet egy mesterségesen létrehozott, hosszú DNS-molekulával látott el. 2010-ben létrehozta a világ legkisebb genetikai állományával rendelkező élőlényét. Az volt a célja, hogy minden fölösleges információt „lefaragjon” a DNS-ről, és megteremtse az élő sejthez minimálisan szükséges méretű genomot. A Syn 3.0 pontosan 473 gént tartalmaz.

Nehéz pártatlanul megítélni, hogy egy ilyen megzabolázhatatlan, törtető, sokak szerint gátlástalan zseni milyen hatással van a tudományra, hosszú távon merre mozdítja el a világ fejlődését. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy első sorban az egoista, pénzéhes üzletembert, vagy inkább a forradalmi gondolkodású, látnoki erejű kutatót látja benne.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Mit tapasztal az utóbbi időben a koronavírustól sújtott New Yorkban?
– A rossz hírekkel ellentétben összefogást és önzetlenséget. A fiatalok vásárolnak az időseknek, az emberek maszkot viselnek – annak ellenére, hogy ezzel nem magukat, hanem a másikat védik –, és nem mennek közel egymáshoz. Az embermennyiség az utcán a korábbi töredéke, a város szinte üres. Viszont minden este hétkor óriási hangzavart kelt a közös taps, hogy az egészségügyben dolgozó hősök érezzék a megbecsülést.

Az USA minden részéből hoztak ide orvosokat, nővéreket, az egyetemünk, a Columbia kollégiumai is őket szállásolják el. Nem jó érzés látni, milyen sok emberen nem tudnak segíteni, a lélegeztetőgépről kevesen térnek vissza. Ráadásul a gépre helyezéskor, illetve levételkor olyan mennyiségű vírus szabadul el a levegőben, hogy az orvosokra nézve ez a legveszélyesebb folyamat. Dolgoznak köztük remek magyar orvosok is, akik igény esetén bizonyára szívesen átadnák tapasztalataikat az otthoniaknak, mert egy „idegenvezető” – aki már tudja, mi működött a bajban, s mi nem – jól jöhet, ha a lazítások miatt esetleg Magyarországon is romlana a helyzet.

– Ön szerint kell ettől tartanunk?
– A társadalom megnyitása esetén tudni lehet, hogy százalékosan hányadrészét fogjuk elveszíteni a veszélyeztetett csoportoknak. Abban a pillanatban, hogy eleresztjük a vírust, ezeket az embereket feláldozzuk. Nem tudjuk pontosan, kiket, de azt igen, hogy statisztikailag hány főt. Nagy dolog, hogy a társadalom világszerte belement a lezárásokba, hogy a betegek száma ne lépje túl az orvosi kapacitást.

Büszke vagyok arra, hogy Magyarország a világon szinte egyedülálló hatékonysággal fogta meg a vírust! De a nyitást csak úgy tartom észszerűnek, ha mellette – mert működhet a kettő együtt is – foggal-körömmel védjük szüleinket, nagyszüleinket.

Itt, Amerikában folyamatosan jönnek a gyászjelentések az ismerősöktől: „elveszítettem édesapámat, nagymamámat a COVID-ban”. Nem szabadna lemondanunk róluk, amíg a tudomány fel nem fedezi a vakcinát és a gyógymódot, mert ez nem „ha”, hanem „mikor” kérdése. Lesz vakcina és ellenszer is, s akkor majd – mondjuk egy év múlva – sírhatunk, hogy nincs nagymama, anya vagy apa, pedig a gyógyszer meggyógyította volna…

Kép

Márka Szabolcs a laborban – Kép: Columbia Egyetem

– Abban mennyire lehetünk biztosak, hogy csak az idősek, a krónikus betegek vannak veszélyben?

– Sajnos egészséges fiatalok, sportemberek is áldozatul esnek – nem értjük, miért, és miért pont ők. Olyan játékot játszunk, amelyben sem az ellenfelet, sem a szabályok egy részét nem ismerjük.

Nem szeretném, ha én vagy a családomban bárki elkapná a koronavírust, mert nem tudjuk, mivel állunk szemben, s ha túléljük is, milyen hosszú távú következményekkel kell számolnunk. Mert ezeket ennél a vírusfertőzésnél sem zárhatjuk ki: tüdőkárosodás, vesebajok – vagy például, úgy tűnik, mifelénk sok fiatal kap agyvérzést is a COVID-tól. Hiába vészeljük tehát át, ha esetleg megnyomorodunk tőle.

– Azért nyugtasson meg: látja a fényt is az alagút végén?
– Sok okos ember dolgozik keményen – fizetség nélkül, lelkesedésből is – a megoldásokon. Írjuk az asztrofizikai, biofizikai cikkeket, közben a szabadidőnkben közösen gondolkodunk más tudósokkal a COVID kezelésén. Az USA-ban – a Columbián is – a különböző kutatási területek együtt dolgoznak a megoldáson.

A területeken átívelő összefogás filozófiája nélkül a Columbia sok Nobel-díja sem lett volna elérhető a múltban. Egy fizikus fedezte fel az irodám felett a lézert, amely ma szinte minden orvosi-biológiai kutatás része. Az irodám alatt egy másik fizikus a nukleáris magnetikus rezonanciát találta meg, ezért tudják az orvosok MRI géppel valós időben megnézni, hogy mi történik az agyamban. A tudományterületek összefésülése nélkül megszűnne a modern élet! Egyetemünkön minden héten tudományos konferenciát tartanak több száz szakértővel a koronavírusról, a kórházak azt mondják: segítsetek, ezek a problémáink. Mi pedig azt: adjatok nehéz problémákat, mi megoldjuk őket! A mérnökök pedig megtervezik és legyártatják azt, ami épp nincs. Kiegészítjük egymást, nem tart évekig egy-egy kutatás, hanem heti szinten új tudáshoz jutunk a vírusról is.

New York és a Columbia a frontline, de például Zsuzsa egyik ötletén a Mayo Clinic és a Florida Egyetem mellett japán és új-zélandi intézmény is együttműködik velünk. Egy hónap alatt összehoztunk egy olajozottan működő nemzetközi csapatot. Sok éve foglalkozunk neurológiai kutatásokkal is, és épp ezek alapján találtunk tesztelhető gyógyszereket. A sterilizációban is nagyok a kihívások, mert meg kell védjük az orvosainkat. A felfedezések kellenek a boldog élethez, hát még most az egészséghez!

Kép

Márka Szabolcs egy ngorongoro-i expedíción Kép: Josh Weinstein 

– Óriási erőforrások mozognak tehát, hogy Amerika – vagy más – megmentse a világot…

– A legnagyobb koponyák és a leggazdagabb emberek teszik bele az energiájukat és a pénzüket, mert aki a leggyorsabb lesz, az nyilván hatalmas üzletet is csinál. Nagyon komoly verseny folyik a világban – a világért.

Egy–másfél évre így is szükség lehet, hogy biztonságos oltóanyag legyen, amely el is juthat fokozatosan hétmilliárd emberhez… De az is érdekes, ahogy közben átalakulhat a világ. Soha nem értettem például, hogy egy New York-i pizzába miért jön a világ minden tájáról az alapanyag, amikor 50 kilométeren belül minden jó minőségben elérhető. Túl komplikált a gyártói lánc, inkább sok mindenről meg kellene tanulni, hogyan kell csinálni. De Magyarországon szerencsére sok a képzett, rátermett ember! Szenzációs döntésük volt az is, hogy nemcsak maszkokat és kesztyűket szereztek be, hanem gyártósorokat is. Jövőre jobbat gyárthatunk majd, mint mások! Mert lehet, hogy olcsóbb idehozni máshonnan a „csavart”, de baj esetén nem fogják eladni nekünk, azaz biztonságosabb megtanulni „csavart gyártani”. Ezt a hozzáállást az USA is most tanulja...

– Mely területeken változtathatja még meg a szemléletünket a világjárvány?
– Bízom abban, hogy többen és többet fognak a kutatásokba fektetni. Mert nincsen nagyobb hasznot hozó vállalkozás a befektetésnél gyermekeink elméjébe. Igaz, ehhez nem negyedévekben kell számolni a profitot, hanem évtizedekben. Azért nevelünk ma a családban jó gyerekeket, hogy 20–30 év múlva beérjen a gyümölcs. Én Nyíregyházán végeztem az általános és a középiskolát, ahol a tanárok úgy foglalkoztak plusz idejükben is a tehetséges, érdeklődő diákokkal, hogy tudták, ebből személyesen nekik soha nem lesz hasznuk. De ne is igyunk többé jó bort, mert annak 30 éves érlelés kell? Szerencsére vannak hősök, akik megcsinálják. Az is lehet, hogy a vírus kapcsán Amerika tudósai írják meg a jó cikkeket, de Kína gyártja majd le a terméket. Az ideális persze az volna, ha mindenki befektetne, és mindenki aratna…

Azt is gondolom, hogy a családok erősebben jöhetnek ki a mostani válságból, mint az egyének.

Sőt az is körvonalazódik, hogy a fiataloknak már nem annyira a fogyasztói lét, a lakás- és autóvásárlás a fontos, inkább intellektuális dolgokba fektetnek, élni akarnak, ami egyáltalán nem baj! 

Kép

Márka Szabolcs a fiatal tudósként kiérdemelt Blavatnik-díj átvételekor Kép: NYAS (New York Academy of Sciences)

– Említette a családokat – önök New Yorkban milyen elvek szerint nevelik a négy gyermeküket?
– Egy lányunk és három fiunk tökéletesen beszél magyarul, hárman cserkészvezetők is. Magyar iskolába is jártak hétvégenként, sőt, a nagyszülők segítségével nyaranta Nyíregyházán elvégzik otthon az általános iskolát. Fontosnak tartottuk ezt, mert egyrészt a magyar oktatás amerikai mércével mérve igen magas szintű, másrészt New Yorkban is magyar családot akartunk építeni. A gyerekeknek ehhez ismerniük kell a hazai írókat, költőket, a nyelvtant, a történelmet, amit nagyon szeretnek is. És cserkészként több népdalt is tudnak, mint mi valaha! Emese a Columbiára jár – róla nemrég az egyetem cikket is írt, mert maszkokat készít a vírus idején –, Zsolt most kezdi majd az egyetemet, Árpád és Gyula még fiatalabbak. Mindig nagy családról álmodtunk, és noha jobb lenne Nyíregyházán, mint New Yorkban, az élet itt adott lehetőséget az álmaink megvalósítására.

– Álmaik alatt nyilván a kiteljesedésüket is érti a tudományos életben.

– A tudomány jó életcél, olyan pálya, ahol boldogok lehetünk! De sosem jutottam volna idáig az otthoni tanáraim nélkül, akik jó részével máig tartom a kapcsolatot.

A tudományos pályát sokan nem egyetem után, hanem már kisgyerekként választják, így voltam vele én is. Maradandót alkothatunk, amit nem mindenki mondhat el magáról: főként a szülők, a tudósok és a művészek. Amikor Zsuzsával a Debreceni Egyetemről az USA-ba jöttünk doktorandusznak, csak tapasztalatot akartunk gyűjteni, de egyik intézményből kerültünk a másikba, s végül a Columbián ragadtunk. A részecske- és a nukleáris fizikáról váltottam az asztrofizikára, mert nem akartam egy könyvben egy sokadik számot produkálni, inkább úttörő munkára vágytam. A gravitációs hullámok felfedezése – amelyhez Zsuzsával és a barátainkkal együtt építettük a LIGO detektort – ilyen volt. Akadtak, akik azt mondták ’99-ben, amikor elkezdtünk dolgozni rajta, hogy ez lehetetlen. A hitetlenkedőknek ma nincs állásuk, a közvetlen mentorom viszont Nobel-díjat kapott. És a diákjaim is fontos felfedezésekhez járultak hozzá, illetve külföldön vagy épp otthon, az ELTE-n tanítanak.

A tudományban megéri kockáztatni! A fiataloknak üzenem: kövessék az álmaikat, ne hallgassanak senkire, mert az álmok viszik előre a világot.

– Illetve mentik meg, reméljük – ahogy arra most oly nagy szükség van!
– Az Apollo-program előtt azt sem hitte senki, hogy el lehet jutni egy másik égitestre, aztán egy évtized alatt „unalmassá” vált a Hold. Ezért nevezzük az ambiciózus projekteket moonshot-nak, holdlövésnek. Mivel egyre több vírusfertőzés – influenza, Ebola, Zika, SARS, COVID – sújt minket, ideje volna egy antivírus-holdlövésnek is, hogy megtaláljuk a „vírusok penicillinjét”. Most ne csak a Marsot vagy a Jupitert célozzuk meg, hanem tanuljunk meg egyszer s mindenkorra elbánni a vírusokkal! Ez nem megoldhatatlan, hiszen emberek és állatok milliárdjainak immunrendszere képes rá. Csak a mikéntjét nem tudjuk még, de – ha elég forrást és fókuszt kap – a tudomány képes erre, és ezzel is boldogabbá, hosszabbá, egészségesebbé teszi majd az életünket.

Hétfőtől péntekig, reggeltől estig egyedül vagyok itthon az első osztályos lányommal és a kiscsoportos óvodás fiammal. Segítem, figyelemmel kísérem a lányom tanulását, foglalkozom a kicsivel, főzök, háztartást vezetek, és közben dolgozom, vagyis inkább csak próbálok dolgozni. Érdemi munkát leginkább kora reggel vagy este tudok végezni, amikor alszanak. Nap végére sokszor érzem úgy, hogy teljesen kimerültem, mégse sikerült minden fronton helytállnom: nem fejeztem be azt a munkát, amit szerettem volna, nem foglalkoztam eleget a gyerekekkel, nem voltam elég türelmes velük, nem gyakoroltuk eleget a sulis feladatokat, nincs kivasalva, és megint csak kettőkor tudtunk ebédelni.

Még az a „szerencse”, hogy már lassan két hónapja naponta kapok újabb esélyt.

Eleinte féltem attól, hogyan fogjuk bírni a bezártságot, mert elég jövős-menős család vagyunk, de legjobban attól tartottam, hogyan fogom egyedül menedzselni a munkát, az iskolát és az óvodát. A férjem ugyanis munkájának csak töredékét tudná itthonról végezni, de akkor is folyamatosan telefonálna vagy videokonferenciákon venne részt, szinte nem is lenne jelen a család életében. Nekem meg pluszfeladat lenne, hogy biztosítsam neki a nyugodt körülményeket: ne nyitogassanak be hozzá a gyerekek, mert tárgyal. Így egyértelmű volt, hogy én maradok itthon, férjem meg intézi a bevásárlást és minden egyéb házon kívüli teendőt. Kicsit irigykedve nézek azokra a házaspárokra, akik teljesen összezárva élik meg ezeket a hétköznapokat, milyen jó nekik, hogy most ennyi időt tölthetnek együtt. Biztos vannak, akik ezt nem áldásként, hanem átokként élik meg, de én jobban élvezném az itthoni karantént, ha a férjem is egész nap velünk lenne, és legalább rövidebb időszakokra tehermentesítene.

Férjemével ellentétben az én munkám bárhol végezhető, ugyanis jelentős részében írok. Most nehezített körülmények között kicsit döcögősen haladok, bár sokat fejlődtem abban, hogyan lehet egyéb tevékenységek, például gyurmázás, rajzolás, játék, iskolai feladatok vagy éppen főzés közben írni, legalábbis e-maileket és rövidebb, nem teljes koncentrációt kívánó anyagokat. Mostanában nem is tudom eldönteni, hogy munka közben csinálok sok egyebet, vagy fordítva, minden más mellett dolgozom.

A kezdeti sokkra, aggodalmamra, hogyan oldom meg ezt az új helyzetet, a férjem csak annyit mondott: „Olyan ügyes vagy, ezt is biztos megoldod, ahogyan minden mást.”

Amikor aztán elkezdődött a digitális oktatás, annyira felpörögtek az események, hogy már időm sem volt azon gondolkodni, hogyan szervezzem a napjainkat, hogyan egyeztessem össze a feladatokat, csak sodródtam az árral. (Ez mindmáig jellemzi a hétköznapjaimat.) Ide-oda rohangáltam a két laptop között, hogy a lányom jó helyre jelentkezzen be, mit nyisson meg, hova kattintson. Közben a kisfiam nyaggatott folyamatosan, vegyem le a cipőjét, építsem össze a legót, adjak inni stb. Na, ekkor kezdtem el esténként újra futni, hogy ne golyózzak be teljesen. Segít, hogy levezessem a napközben felgyülemlett feszültséget. Múlt héten egyszer már több mint tíz kilométert is megtettem annak köszönhetően, hogy még tovább egyedül akartam lenni, és csak futottam, futottam… Nem is gondoltam, milyen motiváló erővel bír egy kis magány utáni vágy!

Kép

Kép: Freepik

Több hét után elmondhatom, hogy úgy ahogy sikerült alkalmazkodnunk az új helyzethez. Az iskola, a tanárok és a szülők összefogásának köszönhetően ma már elég flottul megy a digitális oktatás. Beállt a rendszer, minden nap 2–3 online órája van az elsős lányomnak, kiválóan megtanulta egyedül kezelni a programot, csak a házi feladat és az órai munka feltöltésében van szüksége segítségre. No meg a házi feladat megírásáért kell nyüstölni, néha sírás is lesz a vége, mert nincs kedve megcsinálni, nem akar tanulni, és iskolába akar menni a többiekkel, akik már nagyon hiányoznak neki. Nála így jön ki a feszültség. Komoly önfegyelemre van szükségem ilyenkor, hogy türelmes tudjak maradni, és megértsem, milyen nehéz ez az egész helyzet egy nyolcévesnek is.

Négyéves fiam jól elvan, neki nem hiányzik az óvoda, csak egy-két gyerek. Kiválóan tisztában van a koronavírus-helyzettel, mindenkit figyelmeztet, hogy mosson kezet, és tartsa a két méter távolságot.

Esténként apukáját is rögtön küldi kezet mosni, amikor hazaér: „Apa, ugye nem akarod, hogy elkapjam a vírust?” Abba a csokiba se harap bele, amit a nővére már megkezdett, mert szerinte koronavírusos.

A délelőttöket éli meg nehezen, amikor a nővére „iskolában” van, és nem lehet hozzá bemenni, én meg dolgozom. Ilyenkor mindent elkövet, hogy vele foglalkozzam: adjak inni, enni, építsek bunkert, naponta ötször adjam rá a fociruháját, mert edzésre kell mennie. Most ugyanis focilázban ég, világbajnokságra készül. Ha már nagyon nem tudja lekötni magát, akkor odasomfordál, ad két puszit és azt mondja: – Megengedem, hogy dolgozzál, ha nézhetek mesét! Mostanában többször engedek a kérésének, hogy legalább egy ideig nyugodtan dolgozhassak. Amúgy is nehéz ellenállni arcán a két kis gödröcskének. Ezzel mások is így vannak, mert ha videokonferencián veszek részt, elviszi a show-t: az ölembe ül, puszilgat, csavargatja a hajamat, tornázik, Túró Rudit majszol, hogy a kollégáknak folyjon a nyála, vagy a focimezét mutogatja, és kiselőadást tart arról, hogyan készül a vb-re, és nagyobb focista, mint Ronaldo. A telefonbeszélgetéseket is megzavarja időnként, múltkor fontos hívás közben voltam, de muszáj volt letennem, mert öt perce kiabált a mellékhelyiségből, hogy készen van.

Ha telefonos interjút készítek, hosszas készülődés előzi meg, mindenki kap enni, inni előtte, és okítást tartok arról, hogy „most anya bemegy a másik szobába, becsukja az ajtót, és csak akkor szabad bejönni, ha ég a ház, vagy valami hasonló nagy baj történt”.

Olyan apróságok miatt, hogy a másik nem ad oda valamit, elvette a játékomat, nem! Mégse sikerül ezt maradéktalanul betartaniuk, ezért kénytelen vagyok engedni nekik a mesenézést. Így biztos nem zavarnak, maximum azon vesznek össze, mit nézzenek, a fiam persze focisat akar, a lányom nagylányosat. Ilyenkor hagyom, hogy ezt egymás között intézzék el.

Kép

Kép: Freepik

Rettentő gyorsan repülnek így a hétköznapok, és hamar eljönnek a várva várt hétvégék, amikor a férjem is itthon van, nincs iskola és nem dolgozom. Ezek nagy nyugalomban telnek, és úgy érzem, még sokáig kibírnám, hogy így négyen össze legyünk zárva, mert végre van idő, hogy sokat együtt legyünk. Élvezzük, hogy nincs újabb gyerekzsúr, keresztelő vagy kötelező rendezvény, amelyen ott kell lennünk. Nincs rohanás, csak megéljük a pillanatot, egész nap a kertben vagyunk, játszunk, grillezünk, beszélgetünk, focizunk, sőt ilyenkor még csendes pihenőt is sikerül tartanunk, amikor mindenki olvas vagy mesekönyvet lapozgat. Persze bennem is, mint oly sok nőben, amikor sokat van otthon, előjött a fészekrendező ösztön, és mindenáron szortírozni, rendezgetni, szépíteni szeretném a házat és a kertet – férjem nagy örömére. Már több projektet teljesítettünk.

Végre végleges helyére költözött a gyerekek kis faháza, és lett alatta homokozó. Már attól tartottam, leérettségiznek, mire erre sor kerül.

Padot is készítettünk a gabion falunkra, amely szintén évek óta váratott magára. Egyik szombat délután, ahogy hosszasan kint voltunk, férjem nézegette a falat, majd azt mondta, szerinte ő is meg tudja csinálni. És lám, pár óra alatt lett padunk! Felcsiszoltattuk a teraszt, és újra festettük, így nem lesz több olyan kerti parti, amely után a vendéggyerekek tízesével szedik a talpukból a szálkát. Még van néhány ötletem, mit kellene csinálnunk, ha még egy ideig nem mehetünk sehova. Férjem időnként fogja is a fejét.

Sajnos arról nem tudok beszámolni, hogy ebben a másfél hónapban megtanultam varrni, online kurzust hallgattam, megnéztem több tucat filmet és online színházi előadást, minden nap edzettem, kiolvastam száz könyvet.

Figyelemmegosztást, mában-élést, elfogadást és türelmet viszont sokat tanultam. Hiszek abban, hogy a Jóisten az ilyen helyzetekben mindenkit arra tanít, amire leginkább szüksége van – nekem türelemre és elfogadásra.

Egy hét múlva lesz a tizedik házassági évfordulónk, úgy terveztük, hogy elutazunk valahova kettesben. Ehhez próbáljuk is tartani magunkat, csak az úti cél módosult: a gyerekek kert végében lévő faházába megyünk. Úgy néz ki, lesz két meglepetésvendégünk is.

„A zenésznek zenélnie kell, a festőnek festenie, a költőnek írnia kell, ha teljes mértékben meg akar békülni magával. Ami az egyén lehet, annak kell is lennie. Hűnek kell lenni született természetéhez.” (Abraham Maslow)

A történet

Az aszfalt királyai című filmben, ebben a lebilincselő igaz történetben megismerkedhetünk Carroll Shelby-vel (Matt Damon), aki nemcsak fantasztikus versenyzői múlttal rendelkezik, de igazi látnok a versenyautók tervezésében. Barátja Ken Miles (Christian Bale) pedig olyan szinten érzi és érti ezeknek a masináknak minden egyes rezdülését és szeszélyét, hogy ez minden idők egyik legkiválóbb pilótájává és fejlesztő szakemberévé teszi őt. A Ford felkérésére belevágnak abba a lehetetlennek tűnő vállalkozásba, hogy megleckéztessék a Ferrarit, és megépítsék a leggyorsabb, legellenállóbb versenyautót, amivel megnyerhetik a 24 órás Le Mans‑autóversenyt.
A Fordnak temérdek pénze van a fejlesztésekre, öltönyös fickók hada foglalkozik marketinggel és arculattal, illetve egy emeletnyi ügyvéd azzal, hogy keresztbe tegyen másoknak. Örök igazság azonban, hogy a pénz valódi szakértelem hiányában csak egy rakás papírfecni. Semmit sem tudnak a versenyekről, a kihívásokról és arról a nyomásról, amelyet egy ilyen megmérettetés az autóra, a pilótára, illetve a csapatra helyez.
Shelby és Miles a hiányzó láncszem, az ő zsenialitásuk az a pluszfaktor, ami egyáltalán a siker közelébe viheti ezt a vállalkozást, mégis kénytelenek szinte végig ellenszélben dolgozni, széthúzó, önhitt, a sikerért és a feltűnésért mindenre képes emberek irányítása alatt, akik a cél érdekében lelkiismeret‑furdalás nélkül gázolnak át bármin és bárkin. 

Lelkesedés és motiváció

„Nagyon szerencsés ember, aki tudja, mihez akar kezdeni, mert neki a munka sohasem lesz teher” – állítja Shelby. Az ő szájából ezek nem puszta szavak, hiszen az élete jól példázza azt a jelenséget, hogyha az ember valamit igazi szenvedéllyel és lelkesedéssel csinál, akkor teljes mértékben kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket, és szép lassan a szakértőjévé válik. Ebben az igazi flow élményben az önmagáért végzett cselekvés a jutalom, Shelbyt és a csapatát pedig minden sikeres teszt, minden jól meghúzott csavar és beállított fékrendszer, minden körrekord boldoggá tesz. Mindent egy lapra tesznek fel, kockáztatnak és vásárra viszik a bőrüket, de nem azért, hogy másoknak bizonyítsanak, hanem mert önmagukat akarják legyőzni. Céljuk nem pusztán a pénz és a dicsőség; azért tudnak minden képességüket latba vetve dolgozni, mert a lelkesedésük belülről fakad. Ez a belső motiváció a feltétele annak, hogy a célig való eljutás közben élvezzék magát az utat és a küzdelmet is.

Steve Jobs mondta: „Minden jó termék, amellyel eddig találkoztam, azért született meg, mert emberek egy csoportja mélyen elmerült valami csodálatos megalkotásában, amire barátaikkal együtt igazán vágytak. Ők maguk akarták használni a terméket.”

A lelkesedés önmagában nem elegendő, szükség van kitartásra, küzdelemre, és arra, hogy sikertelenség esetén fel tudjunk állni és tovább tudjunk menni anélkül, hogy kishitűen azt gondolnánk, hogy a kudarc egyben a végső bukást is jelenti. Sebastian Thrun, aki számos merész és innovatív fejlesztésben vett részt (például a Google szemüveg vagy a Google vezető nélküli autója), az Alkossunk maradandót! című könyvben egy vele készült interjúban kifejti, hogy a sikeres termékfejlesztés hasonló ahhoz, mint amikor egy hegycsúcsot szeretnénk meghódítani. Először is fontos, hogy azért válasszuk annak a bizonyos csúcsnak a megmászását, mert valóban arra szeretnénk feljutni, ne csak azért, mert kényelmesnek vagy könnyűnek tűnik, esetleg biztos sikerrel kecsegtet. Másodszor olyan csapattal induljunk útnak, akikkel támogatni tudjuk egymást, hogy hibázás esetén újra talpra álljunk, és közösen feljussunk a hegytetőre. Harmadszor pedig

őrizzük meg a céltudatosságunkat, ne vegyük le a csúcsról a tekintetünket, még akkor sem, amikor úgy érezzük, nem jó ösvényen járunk.

Kép

Ez a három tényező segít abban is, hogy képesek legyünk élvezni a mászást, és az út során megélt apró örömöket is. Sebastian Thrun szerint az innovatív ötletek megvalósításakor nem elegendő a tökéletes tervet megalkotni, hiszen a lényeg pont abban rejlik, hogy nincs térképünk és pontos leírásunk, hanem mi magunk tapossuk ki az utat. Sokkal célravezetőbb, ha a tökéletes és hajszálpontos terv hajszolása helyett elkezdünk próbálkozni, mert így felszínre kerülhetnek azok a tévedések, nehézségek és problémák, amiket ki tudunk javítani. Főhőseink, Shelby és Miles is ezt az utat választják, a tervezőasztal felett való görnyedés, a tökéletes prototípus tervezgetése helyett folyamatosan tesztelnek, hibákat keresnek, és ezeket nem kudarcként értelmezik, hanem elfogadják, hogy a tökéletes versenyautó megépítésének ez a módja. Amikor a legtöbben már legyintenénk, és úgy gondolnánk, hogy itt nincs több teendő, hiszen ezzel az autóval még a Le Mans-t is meg lehetett nyerni, ők akkor is képesek újítani. Fontos tanulság ez azoknak, akik már hosszú idő óta csiszolgatják a tökéletes tervet magukban, ahelyett, hogy belevágnának az álmaik megvalósításába, vállalva a hibázás kockázatát és az ebből való tanulás lehetőségét. A „fejlődési szemléletmód” annak a beismerését jelenti, hogy nem tudunk mindent, és nincsenek kész válaszaink a jövőben felmerülő kérdésekre, ezért nyugodtan megfogalmazhatjuk a kételyeinket, feltehetjük a kérdéseinket, hogy új válaszokat találhassunk. A kudarctól való félelem megszelídíthető, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a pofára esések nem a mi hiányosságainkból fakadnak, hanem az innovációs folyamat természetes velejárói.

Támogató környezet

Senki sem kerülheti el a rá szabott akadályokat és éles kanyarokat, ugyanakkor aktívan alakíthatja, hogy ezek az épülését vagy a bukását szolgálják-e. Nem árt azonban, ha ehhez van egy támogató csapatunk, még akkor is, ha nem vagyunk autóversenyzők. Shelby sokszor két tűz közé kerül, és folyton mérlegelnie kell, hogy forrófejű barátja mellett álljon-e ki, vagy a feletteseinek próbáljon bólogatni, nehogy elvegyék tőle a projektet. Miles pedig önmagával harcol, mert meg kell találnia az egészséges egyensúlyt a makacs szembeszegülés, illetve a felülemelkedés és a csapatmunka között. Miles karaktere jól példázza, hogy a rátermettség önmagában nem elég, hiszen a tehetség nemcsak olyan jellemzőkkel jár együtt, mint a szokatlan mentális teljesítmény, az érdeklődés, a kitartás vagy a kíváncsiság, hanem megjelenik a megszállottság, a függetlenség és a szüntelen tökéletességre való törekvés is, ami a külvilág számára gyakran idegesítő. Nem könnyű ezeket a tulajdonságokat kezelni, de Miles szerencsés helyzetben van, hiszen egy irigylésre méltó házastársi kapcsolat, egy remek fiúgyermek, egy jó barát és egy támogató szakmai csapat is körülveszi. Shelby pedig

a kezdeti nehézségek ellenére egészen kiváló főnökké válik, akiben megvan az a plusz, ami Simon Sinek vezetési tanácsadó szerint az igazán nagy vezetők sajátja. Elmélete szerint nem azokat a személyeket követjük szívesen, akik tényekkel, adatokkal és ábrákkal elmagyarázzák nekünk, hogy hogyan és mit kell tennünk, hanem azokat, akik lelkesítenek, akikben megvan a hit, hogy képesek megváltoztatni a világot.

Azzal, hogy megosztják az emberekkel, hogy milyen céljaik vannak, és miért csinálják, amit csinálják,maguk köré gyűjtik azokat, akik ugyanezekben a dolgokban hisznek, és akik ezek után nyitottá válnak a hogyan és mit kérdésekre adott válaszokra is.

Kép

Egy csipet önismeret

Nemcsak az autóversenyzésre igaz, hogy egy bizonyos fordulatszám felett megszűnik körülöttünk a tér és az idő, és ha elég ügyesek vagyunk, akkor a látószögünk nem szűkül be egyetlen pontra, hanem kitágul, és hirtelen mindent sokkal világosabban látunk.

Azok a helyzetek, amik kizökkentenek a komfortzónánkból, nemcsak a környezetünket láttatják meg velünk, hanem abban is segítenek, hogy feltegyük magunknak a kérdést: „Ki vagyok én?” Az önmagunkra vonatkozó elképzeléseink és a kiélezett helyzetekre adott reakcióink gyakran köszönőviszonyban sincsenek egymással.

A komfortzónán kívül kénytelenek vagyunk szembenézni a valósággal, megérthetjük a viselkedésünk bizonyos aspektusait, ezáltal egy picit többet megtudhatunk magunkról. Nagyon kell igyekeznünk akkor is, ha csak önmagunk számára akarunk történelmet írni, illetve fontos tudunk, hogy mikor váltsunk sebességet. De vigyázzunk, hogy mindeközben ne szálljon el a fék, mert nem lehet mindig a komfortzónán kívül tartózkodni: Ken Miles szerint „ha a maximumig erőltetsz egy szerkezetet, akkor érezned kell, hogy hol van a végső határ, különben szétesik.” A végső határ, amikor jobb visszatérni a nyugalmas, ismerős és biztonságos komfortzónába, ahol feltöltődhetünk, pihenhetünk és kiélvezhetjük az elért sikereket, hogy aztán újult erővel vessük bele magunkat a következő kihívásba.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A maszk vagy álarc mint irodalmi toposz nagyjából egyidős a történetmeséléssel. Ahogy minden tisztes történelmi áttekintés, ez is „már az ókori görögökkel” kezdődik, ahol az álarc egyszerre volt a valamit elrejtés és a valamit megmutatás szimbóluma. Ebben a témában az évszázadok során nem sok minden változott, a filmekben is többnyire ezt a két funkciót kapja egy-egy maszk megjelenése.

1. Joker, 2019

A 21. században egyre burjánzó képregény-adaptációk legtöbbjénél fontos szerepet játszik a maszk, Batman és legfőbb ellenfele, Joker esetében azonban ez duplán is így van. Bruce Wayne, a szüleit elveszítő, nagy vagyont örökölt magányos harcos a pénzét arra használja, hogy éjszaka denevérember-jelmezben mentse meg Gotham City káoszba fulladt közbiztonságának lakóit. Legnagyobb ellensége Joker, a sorozatgyilkos bohóc, aki a társadalom meglévő ellentétjeit modern Robin Hoodként a gazdagok és sikeresek meggyilkolásával szeretné kiegyenlíteni.

Amíg Batman álarca valódi személyazonosságának eltitkolására szolgál, addig Joker magára festett sminkje egy kiáltvány, a káosz programjának meghirdetése.

Joker a kettészakadt társadalom következményeit elviselni nem tudó, azt a cirkuszi csillogásban, nevetésben és könnyben feloldani próbáló személyiség.

Az 1940 óta íródó karakter legutolsó darabja Todd Philips szeptemberben bemutatott filmje volt, ami a bohóc személyiségének előzménytörténetét mutatta meg. A mentálisan beteg, a világban ellenséget látó, magával meghasonlott férfi Joaquin Phoenix ihletett és méltán Oscar-díjas alakításában az első számú közellenség és a bűnözők fejedelme lesz egyszemélyben.

2. Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van, 1993

A Van, aki forrón szereti és az Aranyoskám után a ’90-es években a pályája csúcsán lévő Robin Williams aratta a legnagyobb sikert a női ruhába bújt férfikaraktert középpontba helyező vígjátékok közül. A Mrs. Doubtfire Oscar-díjas lett. A film főszereplője Daniel Hillard, munkanélküli színész, aki válása után nem találkozhat három szeretett gyerekével.

Kép

Mrs. Doubtfire

Hogy mégis velük lehessen, el kell játszania élete szerepét: a szigorú, de jóságos házvezetőnőt, aki munkát vállal a gyerekeit egyedül nevelő, kimerült anyánál.

Ha túltesszük magunkat azon a furcsa tényen, hogy a feleség hosszú időn át nem ismeri fel férjét, van időnk eltűnődni Williams kifinomult játékán, amellyel nagy alakítást nyújt a férfi és női szerepek folyamatos váltakozásával. A nagymama-álarc mögött a link, szétszórt, felnőni képtelen férfi is önmagára talál.

3. Holtpont, 1991

Néhány kaliforniai szörfös volt amerikai elnökök álarcát veszi magára, és bankot rabol. A Keanu Reeves által alakított fiatal FBI-ügynök, Johnny Utah (Istenem, milyen amerikai név!) azt a feladatot kapja, hogy épüljön be a csoportba, és leplezze le őket. Utah azonban egyre inkább barátságba kerül a rabló szörfösök vezetőjével, Bodhival (Patrick Swayze).

Az elsőre unásig ismertnek tűnő akciófilm-történet mögé nézve különleges filmet kapunk.

A majd’ 20 évvel később A bombák földjén rendezéséért – első nőként – Oscar-díjat szerző Katheryn Bigelow ezzel a filmmel jelentősen megelőzte korát. Az akkor ismert és kedvelt „lövünk, de sose töltünk” szintű akciófilmek helyett megjelent egy társadalmi keresztmetszetben gondolkodni tudó alkotás, amelynek erős antikapitalista felhangja a 2010-es évek alkotásaiban bontakozott ki, és éppen manapság tetőzik az Élősködők diadalával és első nem amerikaiként nyert Oscar-díjával. Az amerikai elnökök ilyen blaszfém megmutatása mindenképpen különlegesség számba ment ebben az egyébként végtelenül izgalmas, a szörfözés és a bankrablás zsánerét is remekül kihasználó filmben.

Kép

Holtpont

4. A maszk, 1994

Jim Carrey számára nagy nemzetközi áttörést hozott ez a film, amelynek főszereplője egy zöld maszk az ősi viking mitológiából. A maszk ebben a filmben az előzőknél sokkal jobban meghatározza a történetet. A gumiarcú színész által alakított félénk, fiatal banktisztviselő, Stanley Ipkiss véletlenül talál az ismeretlen kincsre, amit arcára helyezve új képességekre tesz szert. Bátorságot nyer, hirtelen minden sikerül neki, ő lesz a táncparkett ördöge, és elnyerheti a gyönyörű Tina Carlyle (Cameron Diaz) kegyeit.

Főszerepben tehát a szuperképességet adó maszk, amelynek megszerzéséért a rosszfiúk is sok mindent megtennének.

Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a végére kiderül: a főszereplő akkor nyeri el méltó jutalmát, ha mindenféle külső segítség nélkül, saját erejéből, maszk nélkül tudja elérni azt, amire vágyik.

5. A vasálarcos, 1998

Az eddigi maszk-elméleteken csavar egyet Randall Wallace első filmje, az Alexandre Dumas regényéből készült történelmi kalandfilm (nahát, egy újabb műfaj). A XIV. Lajos francia király ikertestvérét rejtő vasmaszk lényege a titokzatosság fenntartása, a legenda megteremtése. A klasszikus történet szerint a népet sanyargató, de pompában élő király a három testőr egyikének, Athos fiának menyasszonyát szeretné ágyasának. Hogy eltegye láb alól a riválisát, csatába küldi a fiút. A három muskétás úgy áll bosszút, hogy kiszabadítja azt a pincében álarcban raboskodó fiút, aki a trón jogos tulajdonosa, a jelenleg uralkodó király ikertestvére.

Kép

A vasálarcos

A Titanic kaszafúró sikeréből egyenesen a francia királyi palotába ugrott tehát Leonardo di Caprio, akit a maszk itt nemcsak eltakar, hanem el is csúfít.

Az óceánjáró szerelmi történetével sok fiatal – és idősebb – lány bálványaként berobbant színész arca is fontos eleme annak, hogy az éveken át álarcban szenvedő ikertestvér történetében ne csak hatalmi harcot, hanem személyes drámát is lássunk. A szépfiúszerepbe kis híján beleragadt di Caprio ezzel a szereppel olyan szerepválasztásainak sorát indítja el, amelyekkel azt üzeni: „Nem az vagyok, akinek látszom.” És valóban: az álarc mögé bújt ikertestvért a magát pilótának hazudó szélhámos (Kapj el, ha tudsz), a beépített ügynök (A tégla) vagy éppen az örültek szigetére kerülő nyomozó (Viharsziget) követi, aki talán maga az őrült, senki sem tudja...

6. Nyisd ki a szemed, 1997

Listánk egyetlen nem amerikai filmjét a spanyol Alejandro Amenábar rendezte, bár való igaz, hogy négy év múlva Tom Cruise főszereplésével elkészült az amerikai remake is. (A színész állítása szerint már a film első megnézésekor, a stáblista alatt elővette telefonját, hogy szerezzék be számára a szükséges jogokat az újraforgatáshoz.)

A film főszereplője a gazdag, jóképű és fiatal Cesar (Eduardo Noriega), aki barátnőjével egy buliból hazafelé menet féltékenységi vita közben autóbalesetet szenved. A lány meghal, a fiú arca pedig a balesetben eltorzul. A depresszióba eső Cesar ittasan elalszik az utcán, felébredve pedig már nem tudja, mi az álom, és mi a valóság. Egy cégtől ajánlatot kap, hogy a mai technika szerint meg tudják újítani arcát. Maga az arc válik tehát maszkká, és az igazi rémálom csak most kezdődik.

A pszichoanalízis két kedvenc eszköze, az álom és az álarc kap fontos szerepet ebben a filmben, ahol Babits Mihály A gólyakalifájának dilemmája is megelevenedik az álom és az ébrenlét ellentétében, a főszereplő karaktereinek különbözőségében.

A rendkívül különös műfajú film magában hordozza a sci-fi, a fantasy, a dráma, a thriller és a horror elemeit. Hogy egészen egyedi alkotással van dolgunk, nem kérdés tehát.

Sok említésre méltó filmet találhatnánk még ebben a témában, ízelítőül néhány: Rómeó és Júlia, V mint vérbosszú, Az utolsó szamuráj, Wonder, Ál/arc, Egy szent szarvas meggyilkolása, bármelyik Marvel-film, bármelyik Star Wars-film…