Az eljegyzést követően a párok általában mérlegelik, hogy mindketten elégedettek lennének-e egy szűk körű esküvői szertartással, vagy nagyot álmodnak (főleg persze a menyasszony), és időt, energiát, pénzt nem sajnálva népes családjuk és barátaik körében ülik meg a hetedhét országra szóló lakodalmat.

Azok a párok, akik nagy lagzit szeretnének, belekerülnek az esküvőipar ugyan barátságos, de farkastörvényekkel teli világába, ahol nagyon hamar megtapasztalható: amint elhangzik az esküvő szó, minden szolgáltatás ára magasabbra rúg.

Magyarországon az utóbbi években szinte divatba jött összeházasodni és lagzit tartani, ezért a népszerű helyszíneken a szombati mellett már nemcsak pénteki, hanem csütörtöki esküvőket is tartanak. Meglepő, de egyre többen már két évvel előre lefoglalják az esküvői álomhelyszínt, így biztosítva be a helyet. A szezon nagyjából március végén, április elején kezdődik és októberig tart. A téli esküvő különleges etalonnak és sokszor egy helyzet szülte kényszermegoldásnak számított. Eddig.

Miután március 11-én a kormány elrendelte az országos veszélyhelyzetet és a rendezvények résztvevőinek számát először 100 főben korlátozta, több száz esküvő sorsa lett egyik pillanatról a másikra bizonytalan. Isik Zsuzsanna, az egyik legnagyobb közösségi médiás menyasszonyi csoport vezetője elmondta, hogy soha életében nem kapott annyi kétségbeesett üzenetet és telefonhívást, mint a bejelentést követő órákban, napokban. Elmondása szerint először mindenki azon matekozott, hogy személyzettel együtt 100 fő alá vigye a résztvevők számát, ami valljuk be, sok családban sértődéssel járt volna, és bár a szabályt nem szegte volna meg, a lényeget, azaz a fertőzés elleni védekezést nem igazán tartotta volna tiszteletben.

Arról nem is beszélve, hogy az idősebbek számára igazi veszélyzóna lett volna az unoka életének legszebb napja, amibe még belegondolni is elég bizarr.

Ahogy múltak a napok, lassan minden pár rájött, hogy ez csak az első, de nem a legfájdalmasabb lépés volt a központilag elrendelt korlátozások sorában, így hamarosan az 50 fős esküvőnek is búcsút kellett mondani.

Amikor Zsanett, akinek májusban lett volna az esküvője, megtudta a hírt, hosszú órákig tartó zokogásban tört ki. „Sajnos napról napra rosszabbodott a helyzet, és óráról órára kezdtük elveszíteni a minimális reményt, hogy a lagzit meg tudjuk tartani. Nekem ez volt az álmom és vágyam kislánykorom óta. Most ez az álom elszállt... Mi úgy döntöttünk, hogy a polgári szertartást megtartjuk a hivatalban a szűk családdal, de a templomi esketés októberben vagy novemberben lesz. Egyszerűen megszakad a szívem, csak őrlődöm, másfél éve szervezem az egészet. Minden szolgáltatóval lefixáltuk, annyi pénzünk áll már most benne, és csak reménykedhetünk, hogy ha időpont-módosításra kerül a sor, az mindenkinek jó lesz. Sajnálunk minden velünk egy cipőben járó párt” – mondta a menyasszony, akinek időközben mégis sikerült egy nyári időpontra áttennie az esküvőt egy lemondásnak köszönhetően.

Kép

Kép: piqsels.com

A jegyespárok és családjaik helyzetét tovább nehezítette, hogy közeli időpontokról volt szó, a párok már teljes esküvői lendületben voltak. A nagy esemény előtti utolsó hetekben minden a szervezésről, az utolsó simításokról, az ültetési rendről és a menüről szól, és ennek lett egy csapásra vége a rendeletekkel. Egy esküvő megszervezése bizony a párkapcsolatot sem kíméli, sok lemondással, kiélezett döntéshelyzettel és konfliktussal jár, és nyilván nehéz feldolgozni, hogy sok párnak gyakorlatilag a teljes szervezést elölről kell majd kezdenie.

Ezek a menyasszonyok már számolták a napokat, és tényleg senkinek nem jutott eszébe ez a rémálomszerű forgatókönyv.

Isik Zsuzsanna elmondta, hogy a párok nagyon aggódnak a befizetett előlegek sorsa miatt is. Sokuknak 2-3 millió forintjuk is áll benne, és nyilván közülük is többen munka nélkül maradtak, de ha úgy döntenek, hogy szeretnék visszakapni a pénzüket, a törvény a vis maior-helyzetekre hivatkozva ad erre lehetőséget. A legtöbb pár viszont inkább azon sakkozik, hogy lefoglalt szolgáltatóik velük tartsanak az októberi, novemberi időpontokra, hisz kétségtelenül mindenki így járna a legjobban. Sokan éveken át dolgoztak ezért az egyetlen egy napért, minden félretett pénzüket ebbe fektették, és ki tudja, mikor lehet majd a menyasszonytánc során ebből egy kicsit talán visszaszerezni.

Landesz Katalin, az egyik legnagyobb hazai esküvőszervező cég vezetője Facebook-oldalán bejelentette, hogy szívesen segít ingyenesen online vagy telefonon minden bizonytalan, aggódó, vagy akár csak egy kis lelki segélyre vágyó párnak egy előre egyeztetett időpontban. „Ez semmi ahhoz képest, amit az egészségügyben, kereskedelemben, élelmiszeriparban, szállítmányozásban dolgozók tesznek meg értünk mindennap, de talán valami azok számára, akik ezen a területen éreznek bizonytalanságot” – írta bejegyzésében. Ameddig a rendkívüli állapot tart, a közösségi médiában saját esküvőszervező cégének legszebb őszi és téli esküvői fotóit osztja meg, hogy kicsit meghozza a kedvet ezekhez a kényszerűségből választott időpontokhoz.

Különösen nehéz az olyan esküvő előtt álló jegyesek helyzete, ahol a pár egyik tagja külföldi, hiszen még az sem biztos, hogy elég néhány hónappal eltolni az esküvőt, mert ki tudja, mikor áll helyre és egyáltalán megfizethető lesz-e a légiközlekedés.

Petráék esküvője május 2-án lett volna, ők is közel másfél évet készültek rá. Egy nemzetközi esküvő megszervezése különösen nagy falat, minden kommunikációt is két nyelven kell bonyolítani, nem egyszerű angolul is beszélő szabad szolgáltatót találni. „Egy esküvőszervezés eleve nem stresszmentes folyamat, hát még ha nemzetközi esküvőről beszélünk, ahol a pár egyik tagja magyar, a másik meg – jelen esetben – brazil. Amikor az első hírek megjelentek a koronavírusról, először amiatt kezdtünk el aggódni, hogy a külföldről érkező rokonok és barátok ne kerüljenek karanténba. Ezután azon dolgoztunk, hogy 100 fő alatt tartsuk szolgáltatókkal együtt az összlétszámot, amikor még engedték 100 főig a rendezvényeket. Aztán hirtelen felgyorsultak az események és már kiderült, hogy külföldieket be sem engednek az országba. Az nem volt kérdés, hogy lesz-e esküvőnk, de a vőlegényem szülei és testvére nélkül nem akartuk megtartani. Egy ideig próbáltam szűrni a híreket és csak azokat elfogadni, amelyek azt sugallták, hogy áprilisra visszaáll a rend. De sajnos szembe kellett néznünk a valósággal, és gyorsan a tettek mezejére lépni” – mondja Petra, aki szintén mindent elkövet, hogy minél több szolgáltatót meg tudjanak tartani.

Valószínűleg minden eddiginél több csütörtöki esküvőt fognak rendezni idén, ha majd normalizálódik a helyzet.

Ha úgy adódik, hogy vendégként leszünk rájuk hivatalosak, ne sajnáljuk azt az egy-két szabadnapot a pártól, mert ezek a fiatalok igazán megszenvedtek azért a napért. A kétségbeesett párok pedig mantrázzák Landesz Katalin, esküvőszervező szavait: „A házasélet akkor is boldog lehet, ha egy májusi napsütéses szombat helyett egy hófehérbe öltözött decemberi kedden ünneplitek meg az elindulását.”

A jövőről pedig sokféleképp beszélhetünk. A technológia a haladás nyelvét használja. A jövő az, ami gyorsabb, kézre­állóbb, virtuálisabb és mindenben hozzánk igazított. A technológia szótárában az eljövendő mesterséges, intelligens és globális. Szinte tökéletes és, lám, mindent megold. Amit pedig nem, azt már nem is érdemes, mondják a szakértők. Van ebben a nyelvben valami nagyon magabiztos és határozott. Mintha minden kiszámítható volna, mintha a progresszió valódi életparancs, és nem elsősorban üzleti cél lenne.

A klímanarratíva az apokalipszis hangján szólal meg. A generációs hősként ünnepelt Greta Thunberg a veszteség szónoka, aki a kozmikus pusztulást jósolva a jó/fiatal és gonosz/tétlen hatalom harcát tárja fel. Mondatai végzetesek és számonkérők, szenvedélye és szenvedése, kérlelhetetlensége a látnok szerepét kölcsönzi neki. És ő csak egy az ökofájdalom elbeszélői között. Bűnösök és ártatlanok, megtérők és ’hitetlenek’ viadala rajzolódik ki korunk klímaretorikájában, amelyben a pánik (vagy éberség) mellett az aszkézis hirdetése az egyik legfontosabb elem. Az apokalipszisben a magukat klíma-realistának vallók – köztük Thunberg ellenképe, Naomi Seibt is – helyet akar találni, különben üzenetük elkerüli a tömegek figyelmét. Pláne, ha közben világméretű járvány zajlik, amely mégiscsak valami ismeretlen mélység felé mutat utat.

Az egészségkommunikáció e közben a megoldások lexikonját alkalmazza a jövőre. Valahogy így: legyőzzük a fájdalmat, kitoljuk a várható életkort, áttervezzük a DNS‑t, hogy megszabaduljunk a betegségektől, tökéletesítjük a testet és a tudatot. A gyógymód személyre szóló lesz, egyúttal otthon kinyomtatható. S, ha még nincs készen, akkor a laboratóriumok azon dolgoznak, hogy meglegyen – mint most. Ez a megoldások szótára, amelynek mindig feltétele, hogy probléma is legyen.

Ezek a jövőnyelvek mindennapjaink meghatározó tolmácsai. És ezért, a holnapról gondolkodva inkább félünk. Különösen most. Vagy azért, mert úgy gondoljuk, unokáink már nem láthatják az óceánokat, vagy, mert nem leszünk képesek megtanulni a 2021-ben még okosabb telefonokat. Vagy azért, mert talán szeretteink nem érhetik meg azt a tudományos felfedezést, ami meggyógyítja a halált. A hétköznapok félelmére minden évben elérkezik a válasz. Húsvétkor, a jövő ünnepén. Amikor túl kell néznünk azon, amit látunk. És fel kell ismernünk, hogy minden, amire várunk, egyetlen szóban megragadható. Feltámadunk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

A masszőrként dolgozó Ádám és az irodai adminisztrátor Gábor egy mozgássérülteknek szervezett túlélőtáborban találkoztak először és jó barátokká váltak. A közös futás ötlete tavaly született meg Gáborban. Amikor megkérdezte Ádámot, ő gondolkodás nélkül igent mondott. „Nyolc éve ismerem, és tudom, ha valamit a fejébe vesz, azt véghez viszi.”

Gábor 27 éve, egy baleset következtében vált mozgáskorlátozottá. A kórházban felkészítették, ágyhoz kötve kell leélnie az életét, de ő rácáfolt a jóslatra. Tíz év alatt, saját erejéből épült fel, rehabilitációra nem járt. Tavaly egy hirtelen ötlettől vezérelve döntötte el, hogy egy speciális, kézzel hajtható handbike-ot használva benevez egy futóversenyre, és mindjárt egy félmaratonnal kezdte, amit három hét múlva egy maraton követett. Ez a küzdő szellem jellemzi Ádámot is: koraszülöttként jött a világra, az orvosok pedig már lemondtak róla, de csodával határos módon felépült, a látását viszont elveszítette. Törpe növése miatt kamaszkorában hormonokat kellett szednie, és rövid idő alatt 20 centivel lett magasabb, amiért keményen megszenvedett. „A csontjaim nem tudták követni az izmaim változását, ami óriási kínokkal járt, és volt, hogy úgy éreztem, nem bírok felkelni az ágyból” – meséli. A mozgás az átéltek ellenére fontos szerepet tölt be az életében: húsz éve kezdett el aktívan sportolni, korábban triatlon- és súlyemelő versenyeken is részt vett, hét maratonnal és három ultramaratonnal a háta mögött pedig a futásban is nagy gyakorlata van.

A közös céljuk 21 km lefutása. Ezzel rekordot állítanak fel, mivel korábban sem itthon, sem egész Európában nem volt rá példa, hogy két sérült együtt versenyzett volna.

A felkészülést december 31-én kezdték meg, amikor esti sötétségben 11 km-t futottak Tasson, ahol Gábor él. „Ádámnak ez ismeretlen terep volt, de a második kör után már tudta, hol mi fog következni, olyan jó a memóriája” – emlékezik vissza Gábor. A megmérettetésre hetente kétszer gyakorolnak: keddenként ugyanúgy Tasson, szombatonként pedig a Margitszigeten, Ádám ezen kívül heti 11 atlétikai és erőnléti edzésre is jár.

Találkozásunkkor elkísértem őket a Margitszigetre, ahol kevesebb mint másfél óra alatt 15 km-t tettek meg. Gábor a kerekesszéke elejéhez egy speciális hajtókart rögzített, míg a hátuljára egy szalagot kötöttek, Ádám abba kapaszkodva követte társát.

A két férfi futás közben kölcsönösen segíti egymást: mint mondják, egyikük a szem, másikuk a láb. Ádám segít tolni a handbike-ot, például ha emelkedő jön, Gábor pedig folyamatosan irányítja őt, figyelmeztetve az előttük álló akadályokra, gyökérzónákra, a rossz útviszonyokra vagy a nagyobb kanyarokra.

A látássérült sportoló nemcsak ebből, hanem egyéb hangokból és a kerék rezdüléseiből is információt gyűjt, ami megmutatja az út minőségét, hogy mikor járnak aszfalton és mikor földúton, vagy hogy van-e ott kátyú. A közös futás ennek ellenére nagyobb próbatétel számukra, mint ha egyedül vagy egy ép emberrel rónák a köröket: Gábortól óriási koncentrációt igényel, hogy mindenre odafigyeljen és jelezze Ádámnak, akinek pedig az okoz nehézséget, hogy a handbike fogantyúja kicsit alacsonyan van, így meg kell dőlnie. „Míg egy minket kísérő futó egyenletesen fut, Gábor hullámzó mozgással megy előre, amit szakaszosan tudok követni, emellett nem mindig van módom közvetlenül mellette haladni” – mondja.

A megmérettetésre egyébként nem ketten, hanem öten készülnek, ugyanis a versenyre három segítő is velük tart: Grün Tamás, Tóth Balázs és Vasák Benedek, a SUHANJ! Alapítvány önkéntesei három oldalról követik őket. „Guide-ként ügyelnünk kell a terepre, és arra is, hogy jól működjön együtt a csapat, és apró jelzésekből is értsük egymást” – magyarázza Tamás. Ádám szerint a közös futás tőlük követeli a legtöbb energiát: Gáborhoz hasonlóan folyamatosan navigálják őt, emellett követniük kell a náluk gyorsabb handbike tempóját, ezért jobban el is fáradnak. Bár a Margitszigeten csak néhány futó jött velük szembe, élesben az is a feladatuk lesz, hogy kikerüljék a többi indulót. „A versenyen nagy tömeg várható, így mindent meg kell tennünk, hogy akadálymentesen tudjanak haladni, és másokat se gátoljunk a mozgásban” – így Balázs, aki évek óta fut fogyatékkal élő sportolókkal segítőként, célba érésük után pedig egy női handbike-os versenyzővel áll majd rajthoz egy másik kategóriában.

Kép

Ádámot és Gábort találkozásunkkor Grün Tamás (hátul) és Tóth Balázs (jobbra) kísérte el futni ​​​​​​​Kép: Fekete Fanni

Az öttagú csapat tagjai nem riadnak meg a váratlan helyzetektől, és az edzést rossz idő, eső esetén is megtartják. Tasson a nagy autóforgalom miatt változatos útvonalon haladnak, Gábor egyszer még egy temetőbe is elvitte társait. Egy másik alkalommal egy tanyán végeztek terepgyakorlatot, és Ádámnak nem kis kihívást jelentett egyenesen tartania a handbike-ot a hepehupás úton.

A futások viszont mindig jókedvűen telnek: a barátok folyamatosan ugratják egymást, és a saját állapotukból is viccet csinálnak. „Ha feldöntesz, megrugdoslak” – viccelődik a lábait mozgatni képtelen Gábor, mire a szemprotézissel élő Ádám rákontráz: „Én meg rossz szemmel fogok rád nézni.”

Gáborékat nem a hírnév és a dicsőség hajtja: Ádámot kifejezetten zavarja, ha hőst akarnak faragni belőle, és elért eredményei helyett arra a legbüszkébb, mennyien állnak mögötte. Mindketten sokat köszönhetnek a SUHANJ! Alapítványnak, ezért jótékonysági nagyköveteikként, „suhangyalokként” az alapítvány „SUHANJ! Kölykök” nevű programjának gyűjtenek adományokat. Ez lehetővé teszi majd 120 fogyatékossággal élő tizenéves ingyenes kardioedzéseit. Hetente tíz osztály jár ide, például az Autizmus Alapítványtól és néhány speciális iskolából, tíz-tizenkét fővel. „A fiatalok számára fontos a rendszeresség, különösen az autistáknak, akik általában kedvelik az ismétlődő, monoton mozgásformákat, ezért nagyon szeretik a spinning gépeket, de a kézzel hajtható kranking cycle gépek is népszerűek, amiket a kerekesszékesek is tudnak használni” – vezet körbe a SUHANJ! Fitness akadálymentesített edzőtermében Nagygyörgy András, az alapítvány adománygyűjtő munkatársa, aki a jótékonysági futást is koordinálja. Szerinte azért fontos ezeknek a kamaszoknak a testedzés, mert általa önállóbbá válnak: van, aki a csoportos órák után személyi trénerrel vagy otthon folytatja a mozgást. Többen eljárnak futni is, a Margitszigeten például találkoztunk egy autista tinédzserrel, aki kezdetben 2 km-t tudott megtenni, most pedig félmaratonra készül.

András úgy látja, a fogyatékossággal élők közül sokan hajlamosak elhinni, hogy nem boldogulnak az életben, a sportolás által szerzett sikereik viszont magabiztosabbá tehetik őket, arra ösztönözve a sérült fiatalokat, hogy újabb célokat tűzzenek ki maguk elé, például hogy megtanuljanak egy idegen nyelvet.

A program a szülőket is támogatja, egyrészt, mert tehermentesíti őket egy órára, másrészt havi egyszer egy team coach által vezetett beszélgetős alkalmat tartanak nekik, amikor megoszthatják egymással tapasztalataikat. Gyerekeiket ez idő alatt elviszik kirándulni, például a Csodák Palotájába, legutóbb pedig barlangászni voltak.

Kép

Balról jobbra: Grün Tamás, Madics Ádám, Kis Gábor és Tóth Balázs - Kép: Fekete Fanni

Ádámék abban bíznak, hogy a fogyatékossággal élő tizenévesek számára is természetessé válik a sportolás, amit épekkel együtt is űzhetnek.

Bár a futóversenyt egyelőre nem tarthatják meg koronavírus-járvány miatt, az ötfős csapat mindenképpen teljesíti a kitűzött távot hamarosan, akár élő videóközvetítéssel, hiszen az adománygyűjtésükben is ezt vállalták. A két sérült futó ezt követően is folytatja a közös edzéseket.

– Mit a legnehezebb megszokni az otthonülésben?

– A családom és a szeretteim fizikai hiánya és megölelése mellett a megszokott, kedves, ismétlődő és a normális, hétköznapi életet szimbolizáló rítusok hiányát. Hogy nincs szombat reggeli piacozás, hétvégi családi ebéd apukámnál, havi felfedező ebéd anyukámmal, kávézás a Pozsonyi úti törzshelyemen, reggeli edzés a csapattársakkal, jókedvű röhögcsélés a szeretett szépségszalonjaimban, megérkezés a kunmadarasi házba.

– Mi az, amiről nem is gondoltad volna, de egyáltalán nem okoz nehézséget?

– A feszes napirend kialakítása és követése. Békeidőkben is sokat dolgozom itthonról, de akkor gyakran jelentett kihívást a fegyelmezett rend betartása, hajlamos vagyok elúszni. Most valahogy éppen ez helyettesíti a fent említett rítusokat. A fix időpontra elosztott körtelefonok, a házimunka beosztása, és nem utolsósorban a 20.00 órai erkélytaps és Massimo Bottura online főzése. Utóbbit jószívvel ajánlom mindenkinek: a leghíresebb olasz sztárséf minden este nyolckor élő családi vacsorafőzést tart az Instagram-oldalán. Olyan hihetetlen derűt, olasz életimádatot és jó energiát közvetít, hogy az is feltöltődik egy kis optimizmussal és vidámsággal, aki nem beszél olaszul vagy angolul.

A koronavírus okozta szinte háborús helyzet hirtelen felülírt minden tervet és várakozást. A gazdaság több területe is egyszerűen leállt egyik napról a másikra. Az emberi érintkezések szükségszerű csökkentése sok szolgáltatás igénybevételét megnehezíti vagy megszokott formájában egyenesen ellehetetleníti. A gazdaság több, mint egyszerű árucsere, emberi kapcsolatok vannak mögötte.

Ha a kedvelt szolgáltatóinkat hirtelen teljesen magukra hagyjuk, akkor lehet, hogy pár hónap múlva, amikor újra keresnénk őket, már nem lesznek ott.

Ha egy szolgáltatás, egy cég, egy szervezet és maga a komplex gazdasági rendszer teljesen leáll, utána nem lehet egy gombnyomással újraindítani. Ami megszűnik, az lehet, hogy örökre eltűnik. A gazdasági szereplők lehet, hogy nem tudnak sokáig kivárni, és tevékenységük felhagyására kényszerülnek.

Ezért fodrászunkat, edzőnket, magántanárunkat vagy akár a kedvenc kávézónkat, pékségünket, zöldségesünket keressük meg egy-egy üzenettel, és fejezzük ki a szándékunkat, hogy ahogy tehetjük, ismét számítunk rájuk. Már ez is erősíti közösségünk pozitív jövőbe vetett hitét. Ha pedig tehetjük, próbáljunk akár valamilyen formában előre fizetni a későbbi szolgáltatásokért.

Egy kiürült edzőteremnek, nyelviskolának óriási segítség most egy előre megváltott, de később felhasználható bérlet, egy étteremnek, kávézónak egy most megvásárolt, de később beváltható kupon. Sok apró segítség most embertársaink munkáját és egzisztenciáját mentheti meg, és ezáltal a mi kedvelt, megszokott szolgáltatásainkat is, amellett, hogy fenntartja az össztársadalmi bizalmat, amire mindannyian láthatatlanul támaszkodunk.

Keressük egymást, és tudatosítsuk a másikban, hogy fontosak vagyunk egymás számára.

Keressünk közös megoldásokat, bérletek, kedvezmények, törzsvásárlói kártyák, hűségpontok, később beváltható kuponok formájában! Legyünk kreatívak, most tényleg szükség van rá!

Mert egyszer visszatérünk a normális kerékvágásba, és akkor közösen folytatjuk! Keressük egymást, segítsünk egymásnak, mert a gazdaság mi magunk vagyunk!

Oszd meg ezt az üzenetet, és jelöld be azokat, akik számíthatnak rád!

A cikket az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány kuratóriuma írta.

Az utolsó csomag papírzsebkendőért folytatott, vérre menő harc, üresen tátongó konzerves polcok, pelenka hiányában zokogó anyukák... – a karantént megelőző bevásárlásoknál ezt tapasztaltuk. Azóta kisebb hullámokban, de néha még ma is áruhiányt okoz a felvásárlási láz.

Aggodalomra azoknak kevésbé van oka, akik már korábban megfogadták a Képmáson megjelent Zöld kisokosunk néhány tanácsát, és elkezdtek áttérni a környezettudatos életmódra. Ők ugyanis jó eséllyel a karantén ideje alatt is érezhetik ennek pozitívumait.  

1. Tartós élelmiszerek

Önöknél sorakoznak-e a polcokon saját készítésű lekvárok, befőttek? Készült-e tavaly néhány kiló, üvegben tartósított lecsó? Netán házi paradicsomszósz és savanyúság készítésére is rászántuk már korábban magunkat?

A zöld életmódnak az egyik fontos velejárója a tartós élelmiszerkészítés, amelyet a konyhai kreativitás és a csomagolásmentesség ihletésében hajunk végre.

Bár ezen a téren még én is kezdőnek számítok, szerencsére a befőzésben feketeöves nagymamák jóvoltából jó néhány üveg lekvár, szörp, lecsó, sőt, pitébe tölthető, előfőzött almareszelék várta, hogy a karantén idején a segítségünkre siessen.

Kép

Kép: Unsplash

2. Szappan a spájzból

Sokan, akik környezettudatos életmódra térnek át, a natúrkozmetikumokat is előnyben részesítik. Ha ez összekapcsolódik a zöldekre amúgy is jellemző „csináld magad” hozzáállással, az sokat segíthet egy potenciális karantén esetén is, ugyanis a tartós élelmiszerek és a WC papír mellett a szappan- és kézfertőtlenítő-készleteket rabolták le leginkább a kétségbeesett tömegek.

Én az elmúlt napokban 14 db, fertőtlenítő illóolajokkal kiegészített szappant készítettem, és amíg a készleteim tartanak, tervezem is továbbiak gyártását. Így még hónapokra elegendő kéz-, test-, arc-, valamint samponszappanunk várja a spájzban, hogy akcióba lépjen.

Ráadásul a szappan az egyik leghatékonyabb fegyver a koronavírus elleni harcban, hiszen megbontja a kórokozó külső, lipidrétegét, ezzel pedig elpusztítja azt.

Egyébként kézfertőtlenítő-hiány esetén sem kell kétségbe esnünk, hiszen gyógyszertári alkoholból, hidrogén-peroxidból, növényi glicerinből és vízből mi is tudunk otthon készíteni. Szintén előnnyel indulnak azok a feketeöves DIY zöldek, akik a tisztálkodó szereik mellett a testápoló krémjeiket, testvajaikat, a dezodorjukat, vagy akár a mosószerüket is maguk készítik.

Kép

Kép: Unsplash

Emellett a lakásunk levegőjének frissítésében is élen járhatunk a karantén idején: az otthoni natúrkozmetikum-kotyvasztás miatt a zöldeknél gyakran bújnak meg fertőtlenítő hatású illóolajok (pl. teafa, eukaliptusz, levendula), amelyeket párologtatva nemcsak kellemes illatot, de tisztább levegőt is varázsolhatunk.

3. Női higiénia

A karantén okozta higiénés nehézségek a nőket talán még nagyobb arányba sújtják: bár csak 28 naponta egyszer lep meg minket a havibaj, ám több napig tart, és azt sem látjuk előre, hogy a járványhelyzet meddig fog tartani.

Azokat, akik már korábban átálltak a környezettudatos alternatívákra, nem rettentik a készlethiányok: az intimkelyhek, a mosható menstruációs bugyik és betétek használói évekre biztosítva vannak a női higiénia terén.

Ahogy azok is, akik már fém borotvára álltak át az eldobható műanyagok helyett.

4. PZS, PZS, PZS

Egy világjárvány kellős közepén csücsülünk, az előzetes kalkulációk szerint pedig kicsi az esélye annak, hogy bölcs otthonmaradás és felelős óvatosság ellenére se kapjuk el a vírust. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a korona mellett továbbra is terjed az influenza, sőt, a tavasz beköszöntével az allergiák is megjelennek. Ezért nem árt, ha a karantén idején felkészülünk arra is, hogy legyen mibe az orrunkat fújnunk. A zöld életmódot folytatók ezt rendszerint mosható, és már számos, különleges mintával kapható textilzsebkendővel oldják meg, míg mások inkább pirosra dörzsölik az orrukat az eldobható verziókkal.

Ugyancsak nagy segítség lehet, ha olyan „luxustermékek” tekintetében is átálltunk a mosható, újrahasznosítható verziókra, mint a szalvéta, vagy az élelmiszerek frissen tartását biztosító, az alufóliát és folpackot helyettesítő méhviaszos csomagoló vagy gumis edényfedő. Hardcore zero waste-családok pedig a karantén egyik legnagyobb hiánycikke, a WC papír miatt sem aggódnak, hiszen ezt a sokunk számára tisztátalan témát is 95 °C-on mosható és fertőtleníthető rongyokkal oldják meg.

Kép

Kép: Unsplash

5. Mosható pelenka

Kisgyermekes családok rémálma vált valóra a koronajárvánnyal: egy amerikai anyuka például könnyekben tört ki, amikor látta, hogy a hisztérikus felhalmozók az összes pelenkát elvitték az üzletből, így ő nem tudja mibe pelenkázni a gyermekét. Azokat a családokat szerencsére nem éri ilyen sokk, akik a környezettudatos verzióra álltak át: a mosipelus készlet ugyanis sosem fogy ki. Ráadásul ezek a famíliák a pelenkázás folyamatát gyakran mosható popsitörlő kendőkkel egészítik ki, amik szintén remek alternatívái az eldobhatóknak, és csak egyszer kell beszerezni azokat. Arról nem is beszélve, hogy a babákat, akiket textilpelenkába csomagolnak, a fenékpirosodás is kevésbé fenyegeti, így a popsikrém beszerzése miatt sem kell aggódni.

Nem csoda, hiszen a koronavírus a divat- és textilipart is napok alatt teljesen bedöntötte, nemcsak a nagyobb cégek, hanem nagyon sok hazai kisvállalkozás és alkalmazottaik léte került veszélybe.

Sokak számára a túlélést jelenti az, hogy megmaradt készleteikből, utolsó lehetőségeikből védőmaszkokat gyártanak.

A magazinunknak nyilatkozó textilmérnök, Barabás Imola úgy fogalmazott, hogy a védőmaszk-készítés jelen pillanatban az egyetlen lehetőség, hogy a napi betevőt biztosíthassa családjának, de mint fogalmazott, „szalmaláng életű időszak ez, hiszen néhány napon belül megérkezik a jóval olcsóbban megvásárolható, eldobható konfekcióáru, amivel manufakturális termeléssel lehetetlen versenyezni”.

Kép

Mégis érdemes az itthon, házi körülmények között gyártott védőmaszkokat vásárolnunk, mert ezek általában többször használhatóak – ezért a fenntartható gazdaságot segítik – és egyediek, megvásárlásukkal magyar varrónők, divattervezők, kisvállalkozások fennmaradását támogatjuk.

Novoszádi Zoltán műhelye generációk óta méretre szabott öltönyöket és ingeket készít luxus alapanyagokból, Váci utcai showroomja nemcsak turisták körében népszerű, öltönyrendelésnél több hónapos a várólista Zoltánéknál. „Három héttel ezelőtt kezdtük érezni a válságot. Az alapanyagok jó részét Észak-Olaszországból rendeljük, itt először a szállítási határidők nőttek meg, majd visszamondták a megrendeléseinket. Két hete a folyamatban lévő megrendeléseket kezdték visszamondani itthoni céges partnereink – például klubcsapatok, vadásztársaságok –, a magánszektorból pedig a múlt hét közepétől kezdve jönnek a lemondások, vagyis nem jönnek méretet venni öltönyhöz” – mondja Zoltán magazinunknak, majd hozzáteszi, hogy nyár végéig szinte az összes esküvőt is lemondták. Novoszádi szerencséjére az idén nyárra tervezte, hogy előre gyártott készletet is tartani fog bemutatótermében, hogy a turisták igényeit is kielégíthesse, ezért még korábban berendelt 250 méter első osztályú, 100%-os pamutanyagot. Mint mondja, „ezek itt állnak tekercsben, én itt állok megrendelések nélkül, a Váci utca úgy néz ki, mint a Walking Dead. 48 órán belül ki kellett találnom valamit, hogy megtarthassam az alkalmazottaimat, és a bérleti díjat is ki tudjam fizetni.”

A textilmérnök Barabás Imolát alkalmazó kisvállalkozást szintén napok alatt vágta földhöz a koronavírus. „A napi munkámban modellező szabász vagyok, vagyis én látom el a varrónőket varrnivalóval. A cégünk a megrendeléseket reklámügynökségektől kapja, azonban a vírusos helyzet miatt leálltak a promóciók és a rendezvények. Ez a mi munkánkon is azonnal meglátszott, minden megrendelésünket lemondták, vagy bizonytalan ideig felfüggesztették a múlt héten.”

Imola – sok kollégájához hasonlóan – egyik pillanatról a másikra kényszerhelyzetbe került, hiszen munkája megszűnt, kamaszkorú lányát egyedül neveli. Mint lapunknak mondta, nem kétségbeesős típus, de azt tudta, hogy gondolkodásra most nincs idő. „Kiderült, hogy a gyógyszerész barátnőm patikájában egyáltalán nincs védőmaszk saját maguk számára sem, és beszerezni sem tudtak sehonnan, ezért megkért, hogy készítsek nekik. Közösen utánanéztünk, hogy az elérhető anyagok közül melyik nyújtaná a leghatásosabb védelmet. Kiderült, hogy a sima vászon is jó alapanyag, de a porszívókhoz gyártott porzsák több rétegű, nem szőtt textíliából van, ezért sokkal hatékonyabban szűri a levegőt. Itthon volt egy eldobható maszkom, erről vettem szabásmintát, valamint ezen láttam, hogy az orrnyeregnél fémszál van belevarrva, hogy jobban illeszkedjen az arcra.”

Barabás Imola interneten rendelt porzsákokat, otthon pedig fel nem használt drótkészletet talált. Patikus ismerőseinek gyorsan le is gyártotta a maszkokat, azonban fontosnak tartja megjegyezni, hogy a porzsákkal elég körülményes dolgozni, alapanyagként drága, és méterben nem árulják.

Kép

Egy gyógyszertár extrém felhasználási terület, hétköznapi használatra megfelel a gondosan elkészített többrétegű vászonmaszk is.

Ráadásul ne felejtsük el, hogy „a jelenleg otthoni, vagy manufakturális, kisipari körülmények között elkészített maszkok hivatalos minősítéssel nem rendelkezhetnek, ezért kereskedelmi forgalomba sem hozhatóak. Én sem állítom, hogy maszkjaim tökéletes védelmet biztosítanak, de hiányállapotban ez is nagy segítség.”

Hasonlóan nyilatkozott Novoszádi Zoltán is, hiszen ezek a maszkok tökéletes védelmet nem nyújtanak, ugyanis nem zárnak hermetikusan. „Mégis, aki a jelenleg nagyon vitatott védőmaszk-témában úgy dönt, hogy embertársainak védelme érdekében inkább hordja, annak nagy segítség” – mondja Zoltán, aki szerint az átmeneti hiány enyhítése mellett a túlélés reményében döntött a védőmaszk készítése mellett, mert reméli, hogy így megtarthatja alkalmazottait.

Míg Novoszádi Zoltán korábban rendelt jelentős anyagkészletből gazdálkodhatott, Barabás Imola a vászonmaszkjaihoz szükséges anyagok beszerzésénél hiánnyal szembesült:

„A lepedővászon drágul és kezd hiánycikk lenni, a gumikat pedig felvásárolták.”

„A főnököm is alig tudott beszerezni a nagykereskedésektől, pedig nagyon kiterjedt a kapcsolatrendszere. Nagy szerencsével tudtam végül rendelni pár száz métert, de még kérdéses, hogy hozzák-e, mert napok óta semmi visszajelzést nem kaptam.”

Imola szerencsésnek tartja a helyzetét, mert van otthon gépparkja és alapanyagok is a gyártáshoz, azonban hosszú távra nem tervezi a védőmaszk-varrást. Szerinte napok kérdése, és elárasztja a piacot a nagyipari keretek között gyártott konfekcióáru, manufakturális körülmények között ezek árával nem is lehet és nem is akar versenyezni. „Nekem most tűzoltáshoz elég, szerencsére már az első napon szép számmal érkeztek megrendelések, pedig csak a közösségi médiában osztottam meg. Egy darab maszk megvarrása nekem kb. félóra az anyagbeszerzéssel töltött időt nem számolva, ehhez még hozzászámoltam az anyagköltséget, így nagyjából bekerülési áron adom a termékeket. Úgy számolom, hogy ez a bevételi forrás amúgy is szalmaláng életű, maszkvarrás közben folyamatosan azon gondolkodom, hogy a következő hónapokban milyen irányban induljak el.”

Hosszú távú maszkgyártásra Novoszádi Zoltán sem rendezkedik be, de úgy gondolja, hogy az egyedi tervezésű maszkoknak akkor is lesz kereslete, ha a piacot újra elárasztják a könnyen beszerezhető konfekciótermékek. „Amennyiben hónapokig is elhúzódik ez a nehéz időszak, a maszk viselése a hétköznapjaink kényszerű velejárója lesz, ezért nem mindegy, hogy milyen hangulatot mutatunk magunkról egymásnak.

Kép

Mivel a mosolyunkat eltakarja, ezért a maszk kinézete, dizájnja nagyon jó eszköz lehet, hogy felderítsük egymás szívét.

A mi maszkjainkat stílszerűen Gentlemasknak neveztem el, hogy a mindennapos feszültséget a játékos névadással is oldjam kicsit.”

A távolabbi jövőre nézve megszólalóink nem akartak találgatásokba bocsátkozni. Barabás Imola aggódik, hogy a koronavírus hatásaként növekvő gazdasági válságban a reklámiparnak nem lesznek forrásai kreatív, egyedi tervezésű megoldásokra, így az őt foglalkoztató cégnek jó ideig nem lesz létjogosultsága. Novoszádi úr is úgy számít, hogy céges megrendelői az ő munkáját érintő területeken fognak költséget faragni, talán az esküvők és a külföldi megrendelések lélegeztetőgépen tudják tartani vállalkozását.

„Ha most nem tudnék maszkot gyártani, biztos csődöt kéne jelentenem. Ezzel az öt alkalmazottam és családjaik megélhetése is megszűnne. Tudomásul kell venni, ha valaki megvesz egy itthon gyártott, kézzel készült maszkot, akkor magyar családok napi megélhetésén segít hatásosan.”

„Ne érezzük egyedül magunkat akkor sem, ha mozgásterünk korlátozott, ha a határok ideiglenesen bezáródtak körülöttünk. A következő napokban, hetekben az online térben szeretnénk tovább folytatni munkánkat, megszólítani mindenkit" - írják közleményükben.

A Rákóczi Szövetség ebben az időben is szeretné felajánlani segítségét, barátságát, jóérzését.

Megjelent Maradjunk kapcsolatban című sorozatuk Técsőtől Buenos Aires-ig>> 

A határon túli középiskolások segítése érdekében indították el tanóra videóikat>>

A Kárpát-medencei idősek iránti szolidaritást a Segítünk egymásnak programuk szolgálja>>

„Amint a lehetőségek engedik, folytatjuk a megszokott módon, addig is itt az online térben fogjuk össze a Kárpát-medencét" - fogalmaz Csáky Csongor, a Rákóczi Szövetség elnöke a közleményben.

Haláltábor a II. világháború után

A filmben megszólalók szerint a mai Pozsony területén található Pozsonyligetfalu 1945 tavaszától körülbelül 1947-ig adott otthont egy haláltábornak, ahol tömeges kivégzések történtek. Elkövetőkként a csehszlovák hadsereg bizonyos tagjait, áldozatokként az ország területéről távozásra ítélt német és magyar lakosokat nevezik meg a kutatók. A haláltábor működtetői továbbá kilencven, a háborús helyszínekről, illetve hadifogságból hazafelé tartó (fiatalkorú, kényszersorozott, azaz nem önszántából bevonult) magyar leventével is végeztek. A ma Csehország területéhez tartozó Přerov városánál pedig egy vonatnyi, lágerekből menekültként hazatérő német és magyar polgári lakost mészároltak le. A filmben láthatjuk az áldozatoknak emelt emlékműveket, s olyan cseh történészt is hallhatunk, aki részt vett a tömeggyilkosságok feltárásában, ott volt az általa megtalált áldozatok újratemetésénél.

– Már a kilencvenes években is találkoztam egy bácsival, aki fiatalon a ligetfalui tábor foglya volt, s a fogságot alig élte túl. A nemrég elhunyt Grendel Lajos felvidéki író pedig utolsó, 2017-ben megjelent „Bukott angyalok” című könyvében ír a hajnalonta Ligetfalunál hallható géppisztoly-kattogásról – meséli Udvardy Zoltán a témaválasztás kapcsán. Itt érdemes megjegyezni, hogy a második világháború Európában 1945. május 8-án ért véget, s csak 1946. február 27-én írták alá azt a lakosságcsere-egyezményt, amely alapján főleg 1947-ben magyarok tízezreit telepítették ki az addigra ismét a csehszlovák állam területére került szülőföldjükről.

A film azonban rámutat: már jóval előbb, mindenfajta hivatalos döntés vagy egyezség nélkül megkezdődött a „nem kívánatosnak” tekintett németek és magyarok eltávolítása a csehszlovák állam területéről – bármi áron.

Az odaveszett magyar és német tömegek

– Életemben nem hallottam arról, hogy a holokauszt után létezett egy másik népirtás, de ahogy ástuk bele magunkat a történetbe, egyre fontosabbá vált számomra is, hogy felgöngyölítsük, elmeséljük – vall motivációjáról a másik rendező, Géczy Dávid. A tényfeltáró munka nem lehetett könnyű, magyar nyelvű történeti anyagok ugyanis egyszerűen nem állnak rendelkezésre a tárgyban. Dunajszky Géza tanár és Szabó József, a szlovákiai magyar nagykövetségen dolgozó ex-diplomata kutatott és publikált kitartóan a témában, ők a filmben is megszólalnak. Tőlük tudhatjuk azt is, hogy a tábor léte minden kétséget kizáróan igazolható, az események pontos feltárásában azonban – a bizonyítékok hiánya, illetve megsemmisülése miatt – főként tanúvallomásokra, korabeli újságcikkekre lehet alapozni.

Kép

Kép: Becsengetünk Produkció

– Legalább másfél évnyi kutatómunkámba telt, hogy eljussak egy családhoz, amelynek több tagja is érintett volt az eseményekben, mert nem akartam túlélők megszólaltatása nélkül elkészíteni a filmet – közli Udvardy Zoltán. – Azt viszont, hogy összesen hány magyar és német embert gyilkolhattak meg, pontosan már nem lehet megállapítani, noha becslések szerint a számuk eléri a 2500 főt.

E két, Pozsonyt és környékét nagy számban lakó népcsoporttól akartak ugyanis megszabadulni. A pozsonyi magyar és német családok nagy részére deportálás várt.

A többfelé osztott ligetfalui táboron beül a fogvatartottak egy részét – túlnyomórészt német nemzetiségűeket – a területet övező erődrendszer sáncárkaiba lőtték. Ezekben az árkokban 1947-ben tömegsírra bukkantak csehszlovák hivatalos szervek, amikor a pozsonyi lakásából a táborba elhurcolt és ott kivégzett banktisztviselő – korábban a partizánok titkos pénztárosa – Ervin Bacusan holtteste után kutattak (őt nem találták meg). A táborrendszer egyik része korábban munkaszolgálatos zsidó foglyok táboraként működött, a pozsonyi és Pozsony környéki németeket a háború után többek között ide deportálták. Hozzáteszem: nem biztos, hogy aki a német táborba került, az feltétlenül német nemzetiségű is volt. A nekem nyilatkozó, idős hölgy például fiatal lányként került a testvéreivel, az anyjával és az apjával a német táborba. A családfő német volt, de a feleség magyar, otthon csak magyarul beszéltek. Érdekes, hogy a Pozsonyból és környékéről elüldözött, ma főleg Ausztriában élő németek ma is tartják egymással a kapcsolatot, ám fogalmuk sincs arról, hogy elüldözésük után a szülőföldjükön haláltábor működött.

Szőnyeg alól kisöpörve

A tábor egyúttal határátkelő is volt, így érkezhetett be oda az a kilencven magyar levente, akiket – három kivételével, nekik ugyanis sikerült megszökniük – ugyanott lőhettek agyon. Ezekhez a gyilkosságokhoz szorosan köthető a přerovi mészárlás is: a csehszlovák hadsereg 17-es számú gyalogezrede 4. hadosztályának a táborban is kegyetlenkedő egységét vonat szállította Prágából Pozsonyba tartva, és Přerovban éppen egy magyar és német polgári lakosokat – köztük asszonyokat, csecsemőket – hazaszállító szerelvény mellett állt meg az állomáson. A „találkozás” vége az lett, hogy a katonák a másik szerelvény utasait egy Přerov közelében található kis községnél a szerelvényről leszállították. Mindenkit, aki azon a vonaton utazott – így a szlovák vasutasokat is – felvitték egy magaslatra, ahonnan a közeli Horní Moštěnice (Ober Moschtienitz) falu lakosaival akkor megásatott tömegsírokba lőtték őket – összesen 267 embert, köztük 120 nőt, 72 férfit és 75 gyermeket.

Hogy a katonák mitől érezhették feljogosítva magukat a vérengzésre? A film készítői szerint azért, mert előtte Edvard Beneš csehszlovák elnök felajzó hangulatú beszédét hallgatták, amelyben tiszta csehszlovák nemzetállam létrahozását tűzte ki célul.

– A mi célunk a filmmel viszont nem a feszültségkeltés volt az országok között, hanem a megbékélés és a múlttal való szembenézés elősegítése – jelenti ki Géczy Dávid. – Az események szőnyeg alá söprése a halottakkal szemben is nagyfokú tiszteletlenség volna. Nekem a túlélőktől hallott visszaemlékezések a nagyapámat juttatták eszembe, akit személyesen sajnos nem ismerhettem, de aki megmentett 110 embert a háborúban, posztumusz kitüntetést is kapott érte. Különösen falkavart, hogy már a forgatás idején több idős interjúalanyunk, illetve segítőnk elhunyt, pedig nem forgattunk sokáig. Szomorú volt látni, hogy azok egy része, akik még küzdenek ezért az ügyért, talán egyfajta személyes küldetést is beteljesítve ezzel, az utolsó mondataikat már nem mondhatták el a filmben.

Kép

Kép: Becsengetünk Produkció

Lakótelep a tömegsírok felett

Udvardy Zoltán arról is mesél, hogy egy negyedik, kapcsolódó szörnyűségről is tud, amely a filmbe végül nem került be. Ugyancsak a pozsonyligetfalui táborban nyolcvan pozsonyszentgyörgyi német lakost – szinte csak nőket, gyerekeket és időseket – lőttek bele egy tankcsapdába. Megtörtént, hogy a kivégzésre kiszemelt német csoportokat a látszat kedvéért az osztrák határ felé hajtották, majd értékeiket egy teherautóra pakoltatták velük, és utána mindenkit agyonlőttek. Zoltán itt felidézi, hogy egy korábbi, a přerovi tömeggyilkosságról készült dokumentumfilmben egy vélelmezhető elkövető is megszólalt. – Elképesztő, hogy ilyenek történhettek, hogy német és magyar emberek holttesteit elégető krematóriumok indulhattak be Přerovban, Európa közepén, Morvaországban még 1947-ben is – csóválja a fejét a rendező. –

A Pozsonyligetfalu környéki tábor- és erődrendszer helyét pedig utólag mintha sóval hintették volna be: a helyére felhúzták Közép-Európa egyik legnagyobb lakótelepét. Tömbházak, utak épültek az egykori település helyére és a tömegsírokra.

A film által feldolgozott eseményeket összefogó fogalom a címben is megjelenő népirtás, amely definíciója szerint nemcsak azt jelentheti, hogy fizikailag mindenkit megsemmisítenek, hanem azt is, hogy erőszakosan megváltoztatják egy közösség identitását. Nos, Pozsony a háború utolsó napjáig négy nemzetiségű volt, de mára a szlovák ajkúvá lett fővárosban alig beszélnek magyarul, illetve németül (sőt csehül sem). A kényszerrel elhurcolt magyarok és németek sohasem térhettek vissza pozsonyi és Pozsony környéki otthonaikba, az viszont csak a jobbik eset volt, ha azért nem, mert elüldözték őket családostól a határ túloldalára. A rosszabbik az, ha odavesztek a ligetfalui lágerben, ahol – valószínűleg már örökre – ismeretlen áldozatszámmal folytak a kivégzések.

A „Népirtás Pozsonyligetfalun” című dokumentfilm jövőre filmfesztiválokon látható majd.

Érdemes volt a korai madárcsicsergésben kimenni a piacra illatos kaporért, tárkonyért, roppanós, édes sárgarépáért. Teszek ki nekik belőle nyersen rágcsálnivalónak, ahogy gyerekkorukban. Meg ahogy anyu szokta.

Rossz evő voltam, de az ilyen menetrenden kívüli „jutalomfalatokat” szívesen vettem. Szabálykövető gyerekként már ez is kuriózum volt. Amikor nagyapám azt mondta, „kisleányom, volna itt egy feladat, keresd meg a fán a legszebb őszibarackot, és vizsgáld meg alaposan, ehető-e!”, majd utánam szólt „Nem kell ám megmosni! Akkor nem olyan az íze!” – ez aztán csábító tiltott gyümölccsé avatta a hatalmas puha, naptól meleg barackot. Sokáig keresgéltem a döngő darazsak között, tapogattam, szaglásztam, körbejártam, míg megtaláltam az igazit. Könnyen engedte el az ágat, érintésre a tenyerembe engedte magát. Ledörzsölgettem viszkető szöszeit és beleharaptam. A fa rejtekében senki nem szólt rám, amiért csorgott az államon az édes, ragadós lé. Életem legfinomabb gyümölcse volt.

Vágom a fehérrépát, gondosan meghagyva a „szívét”, a zöld alatti részt – anyu ezt a nagymamájától tanulta. A férjemmel fiatal házasokként véget nem érő civódás tárgya volt, hogy fehérrépa vagy petrezselyem. „Legfeljebb petrezselyemgyökér”, hagytam rá végül. Eszembe jut a tál ropogós cseresznye, egy egész kilónyi piros germersdorfi. Nekem vette, megettük ketten az egészet. Otthon nem szoktunk együltő helyünkben megenni ennyi gyümölcsöt, takarékosan tervezte anyu a napi vitaminadagokat.

Meghatott a habzsolásnak és a szabadságnak ez a féktelensége. Úgy éreztem, ez éppolyan felnőttdolog, mint a szerelem.

Azt hiszem, a legjobb ételekhez mindig fűződik egy kis titok, valami apró misztikus mozzanat. Nagyapám testvére például mindig olyan titokzatos mosollyal hozta be a nemrég még kétlábon futkosó fogásokat, hogy biztos voltam benne, ilyet csak itt és csak ő tud készíteni, mi, satnya városiak mindezt csak áhítattal nézhetjük és ehetjük.

Kép

Kép: Freepik

Azt hiszem, akkor kezdtem apránként megszeretni az evést, és belebátorodni a főzésbe, amikor már volt kinek készíteni, volt kivel átélni a világ bekebelezésének és étellé változtatásának örömét. Ehhez talán le kellett tennem apám polgári családjának nehéz éveit is, amelyek illendően palástolt nélkülözésben teltek, anyám gyerekkorát, ahol tilos volt élvezni az ételt és időt szánni rá, mert „mindenkinek olyan a munkája, amilyen az evése”. Le kellett tennem életem fontos nőalakjainak mondatait, hogy már megint valamit főzni kell, hogy mennyi munka van vele, aztán meg percek alatt elfogy, csak a mosatlan edény marad, és kezdheted elölről… 

A tűzhelyen közben a hús és a zöldségek már levessé változtatták a vizet, bukkannak a felszínre a kövér galuskák, készülődik a tejföl és a zöldfűszerek. A sokféle helyről összekerült szín, íz és illat engedelmesen palóclevessé alakul a hatalmas fazékban a kezem alatt.

Mini teremtés a pici konyhámban. Hálát adok, hogy a világ ide egybegyűjtött színeit, formáit, illatait, ízeit birtokolhatom, újraalkothatom.

Hogy a főzést nem házimunkának élem meg, hanem megismerésnek, alkotásnak, ajándéknak. Megkóstolom. Még pici só… citromkarika? Nem, inkább egy leheletnyi tárkonyecet. Ez az! Szimfónia egy kanálnyi levesben.