A videóban helyes bébiszittereket mutatnak a kicsikkel, és a „reprodukciós” intézmény egyik vezetője arról beszél, milyen gondosan foglalkoznak a kis megrendelt csecsemőkkel, akikért sajnálatosan nem tudtak eljönni szüleik különböző országokból a járvány miatti határzár miatt. Jogi útmutatást adnak, hogyan tudják kérvényezni a beutazásukat.

– A modern társadalomnak egy olyan krízissel kell most szembenéznie, amivel korábban nem találkozott. Hogyan hat a koronavírus az életünkre? 

– Az emberek váratlanul kerültek ebbe a veszélyes helyzetbe, amiről az orvosok nem tudják, meddig tart és hogy hogyan kezeljék, így nagy a félelem és a reménytelenség. Az egyetlen megoldás ebben a bizonytalanságban a társadalmi összetartás és egy biztonságot adó párkapcsolat, illetve ha a szeretteinkkel vesszük körül magunkat. Az egyik vizsgálatunknak (Soothing the Threatened Brain: Leveraging Contact Comfort with Emotionally Focused Therapy – a szerk.), amit Jim Coan neurológussal végeztünk, egy terápiánkra járó házaspár volt az alanya. A feleség úgy érezte, már senkiben sem tud megbízni. Az első beszélgetés előtt koponyavizsgálatnak vetette alá magát. Amikor befeküdt az MR-berendezésbe, egy X jel háromszor figyelmeztette, hogy a gép egy kicsit meg fogja rázni a bokáját. Az első jelzésnél egyedül volt, aztán egy idegen, majd a párja fogta a kezét. Mindháromszor, amikor jött a jelzés, az agya vészreakcióval válaszolt, és a nő fájdalomról számolt be. A kísérletet megismételték egy húszalkalmas érzelem fókuszú terápia után is, amelynek hatására sokkal erősebb lett a köztük lévő kapocs. A gépben fekvő nő agyában, az idegen kezét fogva csökkent a stressz, amikor pedig a párja állt mellette, teljesen megnyugodott és fájdalom helyett csak egy kis kellemetlenséget érzékelt. Ez a kutatás bizonyítja:

ha tudjuk, hogy támaszkodhatunk valakire, sokkal erősebbnek érezzük magunkat, jobban kezeljük a bizonytalanságot vagy a betegségeket, az idegrendszerünk pedig nyugodtabb. Az érzelmi egyensúlyra nemcsak azért van szükség, hogy meg tudjunk birkózni a nehézségekkel: a párkapcsolatunk minősége a mentális és fizikai egészségünket is befolyásolja. 

A járványhelyzettel kapcsolatban jó hír, hogy a social distancing nem feltétlenül jelent érzelmi távolságot: ahogyan egy videóban láttam, az olaszok operát énekeltek egymásnak az erkélyről, Iránban pedig védőruhájukban táncoltak és daloltak az egészségügyi dolgozók a kórház folyosóján. Az emberek megtalálják a kreatív módját, hogy kapcsolatban maradjanak egymással. A kutatások azt mutatják, azok a legsérülékenyebbek, akik nemcsak fizikailag, de érzelmileg is izolálva érzik magukat, mert egyedül laknak és nem számíthatnak a szűkebb családjukra vagy a társadalomra, depresszióval küzdenek vagy egy problémás párkapcsolatban élnek. Az emberek idegesebbek, és ez a párkapcsolatok töréséhez vezethet: Kínában a vírus megjelenése óta megnövekedett a válási kérelmek száma, a nyugati sajtó pedig az otthoni erőszak gyakoriságának növekedéséről számolt be. 

– Hogyan kerülhetik el a párok a köztük lévő konfliktusokat? 

– Minden pár más és más, különböző táncot járnak. A valódi probléma pedig nem velük van, hanem azzal, ahogyan táncolnak. Például az egyik fél mindig arra hivatkozik, hogy elfoglalt, emiatt a másik egyedül érzi magát és a partnerére támad, hogy miért nincs ott mellette, a partnere viszont a vita elől inkább elmenekül. 

Az Ölelj át! könyvem segít tudatosítani, milyen mintákat követnek, és amikor később azon kapják magukat, hogy ismét ugyanazt a táncot járják, ahelyett, hogy folytatnák a harcot, egymásra nézhetnek és azt mondhatják: „Már megint ezt csináljuk! Ez ijesztő, nem?” A módszerünk azért is hatékony, mert külső szemmel figyelhetik meg magukat, ezáltal kívülről, és nem a másiktól érkezik a felismerés, hogy mit rontanak el. Az Ölelj át! program során megmutatjuk nekik, hogyan tudják átformálni a negatív mintákat pozitívvá. A párok feltárják egymás előtt érzéseiket és vágyaikat: aki például azt gondolja, partnere nem akar vele lenni, vádaskodás helyett megkéri, hogy biztosítsa ennek ellenkezőjéről. A másik fél ilyenkor meglepődik, mert nem is gondolta, hogy ennyire hiányzik a társának. A veszekedéseknek van egy pozitív üzenete is, hiszen a párunk azért morog velünk, mert szüksége van ránk.

– Hogyan lehet hosszú távon megőrizni egy párkapcsolatban az intimitást, különösen kisgyerekek mellett?

– Dolgoztam olyan párokkal, akik kijelentették, nincs ­idejük közös programokra. Nos, stresszelni egy párkapcsolatban sokkal több időt és energiát felemészt. A feleknek fel kell ismerniük, hogy fontos nekik a kapcsolat. Ha mindig a lista aljára sorolják, és nem foglalkoznak a házastársuk érzéseivel, nem fog hosszú távon működni, ez tény. Egy terápia alkalmával egy nő azt mesélte, megváltozott a kapcsolata.

Kiderült, a férfi most újra azt teszi, amit egymásra találásuk idején: ágyba hozza neki a reggelit, csókot ad a homlokára.

Az egész nem több egy másodpercnél, de a nő ezalatt azt érzi, hogy a párja különlegesnek látja őt. Nem kerül sokba kimutatni a másiknak, hogy gondolunk rá, megkérdezni, hogy hogy van, a becenevén szólítani. Amikor az emberek azt mondják, nincs idejük egymásra, valójában azt gondolják, „Nem tudom, hogyan csináljam.”

– Mi a helyzet azokkal, akiknek egyedül kell megküzdeniük a válsággal?

– Az emberek biológiailag úgy vannak kódolva, hogy ha magukra maradnak egy veszélyes helyzetben, az elméjük előhívja azoknak a képét, akik fontosak az életükben. Sok évvel ezelőtt pénz nélkül szálltam hajóra, hogy Észak-Amerikába utazzak, ahol senkit sem ismertem, az agyam pedig azt súgta, nagy bajban vagyok. Aztán meghallottam az apám hangját, aki megnyugtatott, hogy erős vagyok és bármi történik, hazamehetek hozzá. Ez az idegrendszerünkből érkező inger képes minket megnyugtatni és biztonságérzetet adni számunkra. Amikor egy páciensem ideges, arra kérem, emlékezzen arra a személyre, aki közel állt hozzá gyerekkorában, például a nagymamájára, és képzelje el, mit tanácsolna neki most. Bizonyára azt mondaná, amit akkor is, hogy milyen különleges, és hogy mindig gondol rá.

Ellentétben más módszerekkel, mint a mindfullness, ez egy természetes módja önmagunk megnyugtatásának, mert ösztönből tesszük. Ezenkívül a szorongás csökkentésére elolvashatjuk a kedvenc könyvünket, meghallgathatunk valamit a neten. De mi magunk is tudunk segíteni krízisben lévő ismerősünknek, főleg a szomszédok tehetnek sokat értük. Az utcánkban van egy hölgy, aki egyedül él, egy idős férfi pedig a feleségét gondozza. Mindkettőjüknek kérdéseket ragasztottunk az ajtajára: megkérdeztük, hogy jól vannak-e, szükségük van-e segítségre vagy hogy van-e kedvük kijönni a kertbe kicsit beszélgetni.

– Mit tanácsol azoknak, akik még csak keresik az igazit?

– A lányom és a környezetem példájából látom, hogy ma különösen nehéz dolga van az egyedülálló fiataloknak, mert nagyon sok a bizonytalanság arról, milyennek kell lennie egy romantikus párkapcsolatnak, hogyan válasszunk, mit keressünk a másikban vagy hogy lehetséges-e a szexuális szabadság tartós partner mellett. A középiskolában tanítani kellene, hogy milyen egy jó kapcsolat és hogy miről szól a szerelem. Ez egy ősi, túlélési kód, ami melletted tartja azokat, akikre számíthatsz. Sokan mondják, hogy a fiatalok párt találhatnak az interneten, de ott nem mindenki árulja el magáról az igazat, és sokan elutasítva érzik magukat, amiért nem őket választják a társkereső oldalakon. A fiataloknak azt tanácsolom, ne figyeljenek a média és a sztárok szavára, akik valós tények helyett azt hirdetik, amivel szenzációt kelthetnek, hanem hallgassanak arra, amit a tudomány mond! A zöldségest sem keresik fel fogfájással.

Nagyon fel tud bosszantani, amikor a talkshow-k vezetőitől azt hallom, aki hosszú távon akar elköteleződni, annak unalmas lesz a szex. Ez nem igaz!

Egyetlen kutatás sem bizonyította ezt, viszont épp ennek ellenkezőjét tárta fel a Chichagói Egyetem vizsgálata, amiről Edward Laumann ír az A szex Amerikában című könyvében (Sex in America: A Definitive Survey – magyarul nem jelent meg – a szerk.). Eszerint azoknak van a legjobb szexuális élete és azok élvezik a legjobban, akik tartós, romantikus kapcsolatban élnek.

– AZ EFT-nek elkészült a keresztény változata is. Ez miben más, mint az eredeti változat?

– A nyugati országokban a legtöbb szervezet, intézmény, amely párkapcsolati oktatást végez, az a keresztény egyház, és nem az állam vagy mondjuk egészségügyi szervezetek alá tartozik. Egy kollégám keresett meg azzal, hogy nagy segítség lenne az egyháznak, ha keresztény nyelvre fordítanánk a kötődések tudományát. Mivel katolikus nevelést kaptam, nem volt nehéz átültetni, a keresztény hagyomány összhangban van a kötődés tudományával. Jézus egy csodálatos összekötő erő, akin keresztül láthatjuk, milyen egy jó anya-gyermek kapcsolat vagy egy jó barátság. Krisztus mindig nyitott, megértő és elkötelezett az emberek iránt, akiknek azt üzeni, hogy ott van nekik. A keresztény változatban erről beszélünk a hívőknek, bibliai történeteket használunk és speciális feladatokat adunk ezeknek a pároknak. A kereszténység legjobb részének tartom, hogy arra tanít, a kapcsolat egy titok és hogy szükségünk van egymásra. Minél több emberhez kapcsolódnak a hívők, annál inkább azt érezhetik, nemcsak más emberhez, hanem az egész világhoz és Istenhez tartoznak.

Egyébként úgy vélem, a módszer adaptálható más vallásokhoz is. Mind a nagy vallások, mind a kötődés tudománya tükör számunkra, amely megmutatja, kik vagyunk és hogy milyen nagy szükségünk van egymásra. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Miért szorongunk?

A 21. század technológiai és emberjogi vívmányainak köszönhetően egyre többen élünk egyre nagyobb szabadságban. Sokat utazunk, társaságba járunk, építjük a karrierünket és családi eseményeken veszünk részt. Egészen mostanáig egyikünk sem gondolta volna, hogy mindez egy csapásra megváltozhat. A koronavírus-járvány kirobbanása óta világszerte többmilliárd ember várja otthonába zárva a „vihar” elvonulását.

Szakértők szerint természetes, hogy ilyen helyzetben az ember egy idő után szorongani kezd, egyrészt azért, mert el kell nyomnunk a kapcsolattartási ösztöneinket, amelyek az evolúció során emberi mivoltunk lényegévé váltak, másrészt nem tudjuk pontosan, hogyan érinti a jövőnket a világjárvány.

Kovács Orsolya pszichológus, a BeBalanced Pszichológiai Pont szakmai vezetője úgy látja, hogy bár egy bizonytalan, szorongató légkörben elveszítjük a kontrollérzetünket, tudatossággal a rossz érzések járvány idején is kezelhetők. Gyermekek és felnőttek esetében is segíthet egy napirend felállítása, amiben fontos, hogy helyet kapjon olyan időszak is, amit munkával vagy tanulással töltünk. Oldhatja a szorongást, ha megpróbálunk új dolgokat elsajátítani, kereshetünk magunknak hobbikat, a testedzés pedig kifejezetten jót tesz a mentális egészségnek. Mozgás közben a szervezet dopamint termel, ami csökkenti a szorongás tüneteit, az edzés emellett növeli az önbizalmat, és pozitívan alakítja a testünkhöz való viszonyunkat. A szakember arra is felhívja a figyelmet, hogy fontos beszélgetéseket kezdeményezni rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel a virtuális térben, ugyanakkor a járványról vagy annak következményeiről szóló híreket, és úgy általában a kütyühasználatot érdemes keretek közé szorítani. 

„Nagyon fontos, hogy az izoláció okozta szorongásban is megőrizzük a tudatosságunkat, és minél több jó érzést csempésszünk a mindennapokba! Vannak olyan élethelyzetek, amikor az a legtöbb, amit tehetünk, hogy a negatív érzéseinkkel dolgozunk, tehát nem söpörjük őket a szőnyeg alá, vagy teszünk úgy, mintha megbarátkoztunk volna velük. Amint foglalkozunk ezekkel az érzésekkel, kevésbé válnak szorongatóvá, és ha külső szemlélőként, megfigyelőként nézünk a történésekre, akár építő gondolataink is lehetnek, amennyiben sikerült elfogadnunk azt a helyzetet, amiben vagyunk. Ehhez jó technikák lehetnek a tudatos jelenlétet, vagy »mindfulnesst« alkalmazó módszerek, például a meditáció, de az is hasznos, ha csupán légzőgyakorlatokat végzünk” – teszi hozzá a pszichológus.

Szakértők arra is felhívják a figyelmet, hogy ilyenkor a szorongásunk azokat is rosszul érintheti, akikkel egy háztartásban élünk, ezért lényeges, hogy egy újfajta együttműködési keretet határozzunk meg azokkal, akikkel otthon maradtunk.

„Fontos, hogy kimondható legyen: az összezártság nem jelent mindig örömöt. Csakis akkor tud örömforrássá válni, hogyha nyíltan tudunk kommunikálni egymással, és összehangoljuk az igényeinket. Érdemes olyan terveket kidolgozni, ahol mindenkinek meghatározott feladata és felelősségi köre van. Az „énidő”, szabadidő beiktatása kulcsfontosságú minden családtag esetében. Sok anyuka fordul hozzám azzal a problémával, hogy szoronganak, mert naponta fél órát sem fordíthatnak magukra. Ez a feszültség, amit éreznek, aztán meghatározhatja az egész családjuk hangulatát” – fűzi hozzá Kovács Orsolya.

Kép

Kép: Unsplash

A koronajárvány a társadalom minden tagját érinti, ám a pszichológus szerint a változás nem mindig rossz: „Minden krízisállapot, így ez a vírushelyzet is arra készteti az embert, hogy elgondolkodjon azon, hogyan éli az életét, és mik számára a fontos dolgok. Mindez nem feltétlenül vezet rosszabb pszichés állapothoz, hanem az is elérhető, hogy fejlődjünk a krízis hatására, ehhez azonban arra van szükség, hogy nagyon tudatosan kezeljük azokat az érzéseket, amelyeket az új helyzet vált ki belőlünk.”

Mi lesz a járvány után?

Sokszor elképzeltem azt a pillanatot, amikor az operatív törzs bejelenti, hogy a munkájuk véget ért, az éttermek, bárok, szórakozóhelyek újra kinyithatnak, a rokonok meglátogathatják egymást, és a barátok ismét koccinthatnak a világ egészségére. Lapzártánkig mindez még nem történt meg, és nem tudjuk, hogy a pandémia pontosan milyen nyomot hagy majd a világon. Mi történik majd, amikor elhárul a veszélyhelyzet? Az emberek kicsődülnek az utcára, idegenek borulnak majd egymás nyakába, csak azért, mert megtehetik? Vagy továbbra is szorongva elhúzódunk egymástól, amikor leugrunk a boltba kenyérért? Mikor merünk majd újra jegyet venni egy fesztiválra, vagy az Operába? A szakemberek szerint több forgatókönyv létezik. A Magyar Tudományos Akadémia a közelmúltban közzétette néhány kutató véleményét arról, hogy milyen következményei lehetnek a koronavírus miatt terjedő közösségi távolságtartásnak.

Julianne Holt-Lunstad, a Brigham Young Egyetem kutatója szerint az elszigeteltség és a magány káros hatásainak a társadalom valamennyi korcsoportja ki van téve. A National Academy of Sciences közelmúltban publikált jelentése azonban arra mutat rá, hogy az idősebbek nemcsak a vírusfertőzés tekintetében számítanak sérülékenyebbnek, hanem a szorongásra, depresszióra is hajlamosabbak, hiszen a családtagok és barátok elvesztése, a krónikus betegségek vagy az érzékszervi károsodások, mint például a hallásromlás, számukra különösen megnehezíti a társas érintkezést. Nem beszélve arról, hogy a korosztály egy része „digitális analfabéta”, tehát a szeretteivel kizárólag telefonon tud kapcsolatot tartani.

Chris Segrin optimistább véleményt fogalmaz meg. Az Arizonai Egyetem viselkedéskutatója úgy véli, hogy az egyes emberek társadalmi elszigeteltség- és stressztűrő képessége között óriási eltérés lehet: „Aki például már eleve szorongással, depresszióval, magánnyal, kábítószer-használattal vagy más egészségügyi problémával küzd, az különösen sebezhető. Összességében azonban az emberek meglepően ellenállók. Sokan átvészeltek már nehezebb helyzeteket is” – véli a szakértő. Kovács Orsolya szerint a járvány végeztével nem egyformán fogunk reagálni a korlátozások feloldására: „A veszélyhelyzet elmúltával a bizalmatlan és óvatos, valamint a »most aztán mindent bepótolok«reakciók is megfigyelhetőek lesznek, hiszen nem egyformán dolgozzuk fel a veszteségeinket. Lesznek olyanok, akik azonnal elárasztják magukat ingerekkel, mások fokozatosan kapcsolódnak újra egymáshoz, és olyanok is akadnak majd, akiknek ez az időszak mélyíteni fogja a szorongásait, depresszióját. Utóbbi esetben fontos felismerni a problémát, és szakemberhez fordulni segítségért” – teszi hozzá a pszichológus.

A szakértő arra is felhívja a figyelmet, hogy sok múlik azon, hogyan vészeljük át a járványt: szolidaritással és együttműködéssel, vagy pánikkal és bizalmatlansággal. Szerinte fontos, hogy se a veszélyhelyzetben, se a járványt követő időszakban ne ítélkezzünk egymás felett, inkább próbáljuk megérteni a másik reakcióját, és legyünk türelmesek!

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A szék, amin ülök. Az irodánkból került ide, haza, a home-office idejére, mert fájt az ebédlőszékeken a derekam. Jó szék, ergonomikus, gerinckímélő. Az asztal lapja, kicsit kopott, szétnyitható, belül filccel borított, valójában egy kártyaasztal. Tarokkozás a kártyaasztalon. Barátok, akikkel tarokkoztunk. Anyósom emléke, akitől kaptuk az asztalt. És a nénié, akitől anyósom kapta. A könyvespolc széle. Tompa Andrea, Szécsi Noémi, Dragomán György, Agatha Christie, Robert Galbraith.

Az ablakon beáramló napfény.

Az ablak maga, a függöny, a karnis – 18 éves „egyelőre jó lesz, majd lecseréljük” felkiáltással került fel ide. Nem cseréltük le. Virágláda, rózsaszín és fehér begóniák.

Az ablakon túl a kert.

Sok kicsi zöld szilva a legközelebbi gyümölcsfán. 14 éve ültettük, a két fiúnk akkor ki-be ugrált nyakig sárosan az ültetőgödörbe. Egy ág az ablak alatti rózsából. Egy részlet a levendulabokorból. A másik szilvafa, messzebb. Ennek a terméséből pálinka lesz minden évben. Barackfa, körtefa, gyepnek nem nevezhető fűfélék, a keresztbefutó slag, a mellette ugráló érdekes, fekete torkú madár, napok óta nézem, nem tudom, milyen fajta.

Vakondtúrás.

Az ismeretlen kommentelő, aki szerint szeretnem kellene a kertemet tönkretevő vakondot, a virtuális valóság első nyoma a valódi valóságban. Telefon, a telefon hangja, a kolléganőm, aki hív. A probléma, amiben segítségre van szüksége. A jegyzetfüzetem, kihúzott és átfirkált elvégzett feladatok, jegyzetek.

Vissza, vissza, vissza.

Tükör, szuszék, a lányom kinőtt ruhái nagy kupacban. A húgom mákszemkisasszony kislánya, aki kapni fogja. Vetett francia ágy. Húsz éve, nászajándékba kapott ágytakaró. Az unokatestvérem, akitől kaptuk, és akivel ma üzenetet váltottam, mert az ő fia is ma érettségizett le meg a miénk is. Régi, keleti szőnyeg a falon, itt-ott foldozva. A szülői ház, ahol ilyenek voltak, és ahonnan ez is származik.

Molylepke.

Molylepke pókhálóban – takarítanom kellene. A sarokban kicsit beázó plafon. A bádogos, akinek jönni kéne javítani a tetőt, hogy ne ázzon be a plafon ezután. A bádogos felesége, akit annyira szeretett a lányom, amikor még hozzá járt németórákra. Iskola, tanárok, szülők, gyerekek – digitális oktatás. Ezt a bugyrot visszazárjuk. Szemetes kosár, a szemetesben egy harisnya doboza, a bosszankodás a harisnyákon örökké felfutó szemek miatt. Ajtócsapódás, fiúk harsány nevetése, egymás húzása, visítás, csapkodás. Nevetés megint. Lábak dobogása, ajtó, kiabálás. Az óra a falon, ahogy ketyeg.

A múló idő.

Ahogy telnek a percek, az órák, a napok, a hetek a karanténban, itthon. A tudás, hogy ez van – nincs előtte és utána, nincs „elmúlik” meg „vége lesz”. Ez az életünk, az egy. Az állapotunk, a van. Hamis lenne várakozással tölteni azt. Élni kell, dolgozni, szeretni, tartalommal megtölteni ezeket a múló perceket. Úgy átmenet, ahogy az élet maga – átmenet az örök felé. Maga a valóság. Vakonddal, molylepkével, munkahelyi problémával. Rendben. Minden rendben.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Milyen tanulságokat lehet levonni a megkérdezett vidéki, kisvárosi vagy falusi tanárok értékeléséből?

A legtöbb háztartásban van valamilyen digitális eszköz, ám sok családban a testvérek és a szülők osztoznak rajta, emiatt nem mindenki tud virtuális órát tartani.
A gyerekek zöme rendelkezik saját okostelefonnal, de a készülék nem minden felület használatára alkalmas, ezért akit nem tudnak elérni online, az papír alapon dolgozik.
A pedagógusok és a diákok közt most a szülők közvetítenek, akik még a leghátrányosabb településen is együttműködést mutatnak.
Bár az internet az oktatási segédanyagok széles választékát kínálja, a szükséges eszközök hiányai miatt egyelőre nincs mód kihasználni ezeket.
A leghátrányosabb helyzetű diákoknál a papíralapú feladatküldés az egyetlen működő módszer.
Minden tanár úgy érzi, ismétlésre és a kimaradt anyag pótlására szükség lenne.

A Borsod megyei hejőkeresztúri általános iskolába hátrányos helyzetű gyerekek járnak

K. Nagy Emese, az intézmény igazgatója eleinte tartott tőle, hogy a távoktatás a legszegényebbek leszakadásához vezet, de elmondása alapján ők is becsatlakoztak a folyamatba. A diákok 70%-a több digitális eszközzel is rendelkezik, a többieknek csak okostelefonja van, amin nehezebb dolgozni. Nekik a tanárok papír alapú feladatlapokat állítanak össze, amelyeket a szülők a településhez tartozó Hejőszalonta önkormányzatánál tudnak átvenni. Az iskolának egyébként 20–25 tabletja van, az elmúlt napokban pedig öt számítógépet ajánlottak fel a falu lakói, de nem sokat kellett kiosztaniuk a családok közt. A tanárnő szerint mindenki azt használja, ami számára a legalkalmasabb és amit segítség nélkül is tud kezelni.

Nehézség, hogy mind a családoknak, mind a tanároknak behatárolt az internet-sávszélességük, így van, aki gond nélkül be tud kapcsolódni egy Skype-beszélgetésbe, másnak viszont csak a Kréta rendszerben lehet kijelölni feladatokat. Megnőtt a pedagógusok munkája, mivel mindenkire egyénenként kell gondolniuk, és ez az egész napjukat felemészti. Az igazgató arra kérte őket, lassítsanak a tempón és tartsanak rövidebb órákat, dolgozatok, házi feladatok helyett pedig fókuszáljanak az egyéni differenciálásra, a tehetséggondozásra, és ahol igény van, ott a felzárkóztatásra. Az iskolában normál esetben alkalmazott, közös munkán alapuló KIP-módszert is ehhez igazították, a gyerekek csoportos helyett egyéni feladatokat kapnak most. „A feladatok egymásra épülnek, így ha nem tanultak, nem tudják megoldani a következőt. Ez jól mutatja a fejlődésüket, így nincs szükség feleltetésre” – magyarázza.

A tanulók közül néhányan jobban teljesítenek most, mint korábban. K. Nagy Emese kutatást végzett: nem a szociális helyzettől függ, hogy szívesen dolgoznak-e online, sokkal inkább a digitális eszközök iránti affinitásuk a meghatározó.

A gyerekek körében 80% azoknak az aránya, akik nyitottak rá, és 20%, akik elzárkóznak ettől, a szülőknél ez épp fordítva van. Ennek ellenére motiválják a fiatalokat, mivel nem akarják, hogy lemaradjanak. „A szülők most jobban beleláthattak a pedagógusok munkájába és rádöbbentek, milyen sokat tesznek a tanárok a gyerekeikért” – mutat rá.

Kép

Kép: Freepik

A miskolci általános iskolában nagy volt a riadalom a távoktatás első hetében, de megoldották a feladatot

Belkó Zsuzsa, egy miskolci általános iskola tanítónője elmondta, hogy bár az intézménybe zömében jómódú családok gyerekei járnak, vannak, akiknek csak okostelefonjuk van, amivel nem tudtak egyes programokat elindítani. Másoknak osztozniuk kell a gépen az idősebb testvéreikkel vagy otthonról dolgozó szüleikkel. „Nehéz volt összehangolni, hogy minden diák részt tudjon venni a Skype-os órákon” – meséli. Egy délelőtti időpontot jelölt ki erre, mivel a nagyobbak inkább a nap későbbi szakaszában tanulnak. A tanítónő a reggeleket azzal kezdi, hogy megküldi az aznapi tananyagot, jelezve, mi az, amit közösen dolgoznak fel, a többit a gyerekek házi feladatként maguk nézik át, a leckéket pedig a szülők küldik vissza neki.

Az online órákba két gyerek kivételével mindenki be tudott csatlakozni, akik számára a család anyagi háttere nem tette ezt lehetővé.

Az egyik kislánynak csak okostelefonja van, így papír alapon kapja meg a feladatokat; amivel nem boldogul, azt tanítónő telefonon vagy Messengeren magyarázza el nevelőszüleinek. A másik családban az anya egyedül neveli három gyerekét. Az egyik iskolás szülő felajánlotta neki a nem használt gépüket, de nem fogadta el – valószínűleg bántotta az önérzetét, és be akarta bizonyítani, hogy egyedül is képes megoldani a problémát, ám a helyzet azóta sem változott. Egyébként a két gyereket lehetőségeikhez mérten igyekeznek támogatni szüleik, de a kimaradás a teljesítményükön is visszaköszön. A tanítónő úgy véli, a legnehezebb helyzetben azok vannak, akik mögött nincs egy szerető családi háttér, ezek a gyerekek viszont nemcsak most, hanem mindig hátrányban vannak.

Belkó Zsuzsa az elmúlt időszak pozitívumaként azt emelte ki, hogy rengeteg oktatási segédlet került fel az internetre, habár rengeteg idő megy el ezek szelektálásával. Szerinte annak, hogy a szülők vették át a pedagógusok feladatainak egy részét, előnyei és hátrányai is vannak: a családok most több időt tudnak együtt tölteni, de a gyerekek kevésbé hallgatnak rájuk, mint a tanáraikra, ami vitákat szülhet. Az viszont nem jó, hogy sok diák helyett a felnőtt oldja meg a feladatokat, és az így kapott osztályzataik nincsenek összhangban valódi teljesítményükkel, az iskolába visszatérve pedig nagy pofon lesz nekik, ha ötös helyett reális jegy kerül az e-naplóba. Úgy véli, a későbbiekben be kell pótolniuk a diákokkal, amiben most nem volt mód elmélyülni.

A tanítónő a jövőben a lecke és a szorgalmi feladatok elkészítéséhez is be akarja vonni a digitális technológiát. „Jó lenne, ha az állam valóban használható gépeket adna a hátrányos helyzetűek és a sokgyerekesek kezébe, és a tanárok digitális kultúráját is érdemes lenne fejleszteni. Egy-egy humoros megjegyzést, egymásra mosolygást viszont nem pótolhat a számítógép” – teszi hozzá.

Kép

Kép: Freepik

Borsod megyei általános iskola, ahol a település lakóinak 90 százaléka cigány

A tanulók nagy részét roma gyerekek alkotják. Rendes IT eszköze, laptopja, asztali számítógépe kevés diáknak van, okostelefonja és valamennyi internete viszont 80 százalékuknak igen, ezen követik a Facebookot, ahol a tanárok csoportokat hoztak létre az osztályoknak. A felsősök közül majdnem mindenki, míg az alsósoknak körülbelül a fele csatlakozott ezekhez a csoportokhoz. Akit nem lehet ezen a platformon elérni, annak minden hétfőn papír alapú feladatokat állítanak össze, ezeket a szülők az iskolában tudják átvenni – hetente 50-60-an keresik fel az intézményt.

Az intézmény igazgatója szerint a tanulók körülbelül 30%-a küldi vissza a házit és a feladatokat, 60% csak néha küldi és papíron tanul, a többiek nem készülnek az órákra – ezek az arányok a karantén előtt is így voltak.

A tanárnő sokkal rosszabbra számított; hetedik osztályos diákjai közül mindenki naponta küldi a feladatokat. A szülők együttműködő magatartása ugyancsak meglepte: gyakran kérnek tanácsot, Facebookon is elérhetők, és rendszeresen leadják gyerekeik feladatait az iskolában – egész évben nem találkozott annyi szülővel, mint az elmúlt pár hétben. Az anyák zöme közmunkaprogramban vesz részt, a járvány miatt most rövidített munkaidőben vagy eltolt beosztásban, így több idejük van a gyerekeikre, akikre jobban odafigyelnek, mivel nem akarják, hogy évet kelljen ismételniük.

Az iskola pedagógusai tárgyak helyett inkább tematikákban gondolkodnak: a kollégák gyakran közösen adnak feladatokat, például egy irodalomból vett műről lehet rajzot készíteni. Órákat nem mindennap tartanak, a nehezebb anyagokhoz viszont videókat vesznek fel, ügyelve rá, hogy a felvételek ne legyenek hosszúak, mivel a tanulók zöme telefonról nézi azokat. A távoktatás során a Facebook mellett más felületeket is használnak, mint a LearningApps, de a legtöbben a közösségi oldalt követik. Az értékelés módja szintén átalakult: a diákok minden megoldott feladatra kaphatnak kisötöst, legyen az egy PPT, gyűjtőmunka vagy a házi, és ezek átlaga kerül a naplóba. Ezzel a gyerekek motiválása a cél, az éves munkájuk nem csak ebből fog összeállni. A tanulók teljesítményén nem figyeltek meg számottevő változást. Az elsősöknél ugyan folyamatosan telefonos kapcsolatban kell lenni a szülőkkel, a felső tagozatosok viszont könnyebben alkalmazkodtak az új módszerekhez. A legtöbb hiba csak figyelmetlenségből és nem megértési problémákból fakad, például elnézik az oldalszámot. A következő tanévben valószínűleg szükség lesz egy-két hónap ismétlésre, erről viszont úgy véli, annak sem fog ártani, aki a karantén idején is rendesen tanult.

Az intézményvezető úgy tapasztalta, hogy a digitális oktatás sokkal több munkával jár, mint a hagyományos tanítás. Az osztályfőnökök éjjel-nappal kontaktusban vannak a gyerekekkel, akik közlékenyebbek, mint máskor.

Megesik, hogy este 11-kor írnak rájuk, és ilyenkor is válaszolnak, mert örülnek, hogy a diákok beszélgetni akarnak, rengeteg dolgot mesélnek magukról.  A fiatalokon egyébként azt látja, nem veszik olyan komolyan a járványt, igaz, a településen a riport írásakor nem is  volt fertőzött. Hozzáállásuk azért aggasztja, mert ha elkapnák a vírust, annak súlyos következményei lennének, ugyanis sokan élnek egy háztartásban.

Az elmúlt időszak pozitívumaként azt emelte ki, hogy létrejöttek a Facebookon az osztálycsoportok, amelyek jobban összehozták a diákokat és a szülőket, így ezt a kapcsolattartási módot gyakrabban fogják használni a későbbiekben is.

Kép

„Azok a diákok, akiknek nem volt lehetőségük kerti munkára, hulladékból készítettek kompilációt"  – Kép: Tóth Attila Tamás

Gyógypedagógiai távoktatás sajátos nevelési igényű diákoknak

Hátrányos helyzetű, tanulásban akadályozott, sajátos nevelési igényű diákok járnak a kőszegi Dr. Nagy László Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény szakiskolájába. Tóth Attila Tamás két kisebb létszámú előkészítő osztályban tanít földrajzot, emellett a végzős tanulók parkgondozó gyakorlati oktatója. A 6-8 fős osztályok tanulóinak körülbelül negyede nevelőotthonban vagy utógondozásban él.

Mivel kevés gyereknek van megfelelő digitális eszköze, a pedagógus csatlakozott a Digitális Batman nevű, online civil kezdeményezéshez, amelynek tagjai felajánlásokkal segítik a rászoruló iskolásokat.

Eddig 12 számítógépet, laptopot kaptak, ebből nyolcat a Vas megyei Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnak (TEGYESZ) juttatott el, további eszközöket pedig családban élő, rászoruló diákoknak. De tanítványai körében nemcsak az eszközhiány probléma: a legtöbbjüknek korlátozott az internethozzáférése. „Az ott élők elmondása szerint a gencsapáti nevelőotthonban olyan gyenge a hálózat, hogy kettőnél többen egyszerre nem tudják használni. Hatodik hete tart a karantén, és ennyi idő alatt nem tudták kibővíteni” – meséli Tóth Attila, akinek két diákja is ebben az otthonban lakik, az ő leckéiket a nevelőtanáruk a saját laptopján és telefonján küldi vissza. Azok számára, akik egyáltalán nem férnek eszközhöz, vagy képességeiket meghaladja az internethasználat, az iskolatitkár keddenként postázza a pedagógus által összeállított feladatlapokat, amelyeket kitöltés után a szülők vagy a gondviselők ugyanúgy postán küldenek vissza.

Szerinte nemcsak a diákok, hanem sok kolléga eszköze sem alkalmas a digitális oktatásra, mert régi, elavult vagy nem bírja a terhelést.

„Én egy éve egy program keretén belül kaptam egy laptopot az iskolától, a szintén tanár feleségem hétéves gépe viszont annyira lassú, hogy egy Skype-os óra közben elment minden.” Gyógypedagógus párjával, aki több intézményben is tanít és fejleszt, most többet dolgoznak, mint korábban: reggel héttől akár éjfélig írják a feladatlapokat, készítik az adminisztrációt. Tóth Attila az élmény alapú oktatásban hisz, amit most nehezebb megvalósítani, de törekszik rá: diákjainak filmeket küld, a feladatokat képekkel, zenékkel színesíti és kreativitást igénylő projektfeladatokat is ad, földrajzból például a védett állatokról kellett kompilációt készíteniük, amivel informatikai ismereteiket is elmélyíthették. A tanulásban akadályozott fiatalok digitális készsége változó: van, aki fogékony rá, más egyáltalán nem. Mivel nem akarja őket túlterhelni, egy-, olykor kéthetes határidőket szab a házi feladatok elvégzésére. A tanulók tartják korábbi szintjüket vagy javítottak eredményeiken a karantén ideje alatt, de nem zárja ki, hogy ilyenkor más is besegít nekik a feladatokban. A végzősök év végi osztályzataiba ezért hangsúlyosabban számította bele a távoktatás előtti időszakot. „Ha visszatérnek a gyerekek az iskolába, rengeteg pótolni valójuk lesz” – tekint a jövőbe. Az oktató most végzős parkgondozói miatt izgul, akiknek hamarosan úgy kell szakvizsgát tenniük, hogy két hónapja nem volt gyakorlati órájuk, pedig értelmi képességeik miatt folyamatos ismétlést igényelnének. Az elmúlt hetekben főként elméletben tanulták a vizsgaanyagot, emellett akiknek volt rá lehetőségük, azok otthon végeztek kerti munkát: füvet nyírtak, virágpalántákat ültettek a balkonládákba, az iskolában élő állami gondozottak pedig az épület parkját gondozták.

Tóth Attila Tamás érdekesnek tartja, hogy a „krónikus iskolakerülők” közt vannak, akik rögtön bekapcsolódtak a digitális oktatásba és az első perctől kezdve folyamatosan küldik a feladatokat, ugyanakkor azok közt, akik korábban rendesen bejártak, most nem mindenki mutat aktivitást. 

Ennek köszönhetően ugyanakkora a lemorzsolódás, mint a karantén előtt. Az eszközhiány mellett a gyerekeket főképp a szülők hátráltatják: sok felnőtt olyan alapvető dolgokkal nincs tisztában, mint egy Word dokumentum lementése vagy csatolása. A távoktatás kezdete óta az iskolának a diákok 5%-áról nincs információja: ők problémás hátterű gyerekek, például olyan kollégisták, akikről nem tudni, hogy a kollégium bezárása után melyik rokonukhoz mentek haza. Attila és felesége elsősorban telefonon, Messengeren és Skype-on tartják a kapcsolatot tanítványaikkal, aminek több oka is van: a diákok nehezebben fejezik ki magukat írásban, másrészt, a lelkileg sérült gyerekeknek több erőt ad a személyes kontaktus. Ahogyan az iskolában, úgy most is minden gondjukat megosztják tanáraikkal, legyenek azok tanulással kapcsolatos vagy családi problémák. „Nálunk nincs kikapcsolva a telefon, akár éjjel kettőkor is hívhatnak. Ez hozzátartozik a pedagógusléthez, hiszen nem oktatógépek vagyunk, akik csak odaadják a könyvet a gyerekek kezébe” – mondja.

Kép

Veres Gabriella kreatív offline feladatokat is ad osztályának, a gyerekeknek például hangszert kellett készíteniük. – Kép: Veres Gabriella

Iskola egy Budapesthez közeli kisvárosban, ahová több sokgyermekes család járatja gyermekét

Veres Gabriella a Pest megyei Fóti Ökumenikus Általános Iskola és Gimnázium tanítónője, negyedikes osztályfőnök. A távoktatás kezdetén felmérték, van-e a családokban személyi számítógép, laptop esetleg nyomtató, és akinek szüksége volt rá, az kérhetett az iskolától; az ő osztályából csupán az egyik diák testvére igényelt gépet. Azonban sok a nagycsaládos, ahol több iskoláskorú gyereknek kell egy eszközön osztoznia, emiatt nem tud online órákat tartani, mert nagyon sokfelé kellene igazodnia.

„A sokgyerekeseknél mindegy, hogy hány gép van otthon, ott öt is kevés” – véli.

A gyerekeknek még nincsenek megfelelő képességeik az online felületek kezeléséhez, így füzetükbe írják a válaszokat, a szülők pedig egy Google Drive mappába töltik fel a megoldott feladatokat. „Ellenőrzéskor majd’ kifolyik a szemem, de így legalább fejlődik a kézírásuk” – mondja a tanítónő. A szülők digitális kompetenciái ugyancsak hiányosak, és nem mindenki ért a Drive-hoz, ők üzenetben küldik vissza a lefotózott lapokat. Gabriella tisztában van vele, hogy a gyerekek nem mindig egyedül oldják meg a feladatokat, de elfogadja, mert legalább foglalkoztak vele. Feleltetni szóban, például Messengeren keresztül szokott, versmemorizálásnál pedig megkéri a szülőket, hogy filmezzék le gyereküket, ahogyan szaval.  Az eddigiek alapján azt látja, a gyerekek önálló munkavégzése fejlődött, ám a karantén szóbeli teljesítményüket visszavetheti, mivel nem tudják gyakorolni az egymás előtti szereplést. Az értékelés nagy dilemmát jelentett kollégáinak, de ő úgy véli, márciusig összegyűlt annyi jegy, amire alapozhatnak.

Az online oktatás számára is sokkal több, akár napi 10-12 óra számítógépes munkát jelent, hiszen amit élőben meg tud mutatni a könyvben, azt most le kell gépelnie vagy hanganyagként rögzíti.

Korábban ráadásul nem sok tapasztalata volt a digitális technológiával: eleinte egyetemista gyerekei segítettek neki, emellett kollégáitól, több tanáros csoportból és az egyik tankönyvkiadó oldaláról is sok ötletet merít.
A digitális oktatás hátrányának annak személytelenségét tartja. „Hiányzik, hogy lássam a gyerekek reakcióját, és ahogy menet közben dolgoznak. Erre főleg a nem osztályozható diákoknál lenne nagy szükség, akik szárnyra kapnak egy-egy dicsérő szótól.” 

Egy épülettől azt várjuk el, hogy kényelmes és esztétikus legyen. Az építményeknek azonban látható értékeik mellett láthatatlan előnyeik és hátrányaik is vannak, amelyek hatással lehetnek az életminőségünkre.  Az épületben a jó közérzetünk többek között az egészséges építőanyagokon  múlik, amelyekkel az épületbiológia foglalkozik: ez az építőanyagok, építészeti megoldások belső terekre gyakorolt egészségügyi hatását vizsgálja. Különböző szempontrendszerek alapján osztályozza, elemzi a környezetbarát, egészséges építőanyagokat, segít kiküszöbölni az ártalmas következményeket.  Európában már 40 éve jelen van, Magyarországon a ’90-es években jöttek létre az első szervezetek.  

Az épületbiológia fogalma dr. Hubert Palm német orvoshoz köthető, aki először az 1960-as években tartott előadásokat a témában, majd megjelentette „Das Gesunde Haus” (Az egészséges ház) című könyvét Németországban. Dr. Hinrich Bielenberg állatorvos professzor állategészségügyi kísérletekkel bizonyította, hogy van kölcsönhatás a ház és a benne élők között.

Kutatási eredményei szerint a természetes építőanyagból készített istállóban élő állatok egészségi állapota jobb volt, mint a szintetikus anyagokból épült istállókban elhelyezetteké. Az épületbiológia alaptételei arra vonatkoznak, hogy milyen az ideális épület, és szem előtt tartja az épület, a lakója és a környezet folyamatos kölcsönhatását is. Ez a nem új keletű gondolat az amerikai Frank Lloyd Wrightot is foglalkoztatta az előző század elején. Wright építészetét szervesépítészetnek nevezték, mert arra törekedett, hogy az épületei és a természetes környezet egymással harmonizáljanak. A túlzott motorizációra válaszul megalkotta a Broadacre City modelljét, amelynek lényege, hogy olyan városrészek alakuljanak ki, ahol minden elérhető az autózás kiiktatásával.

Egészségtudatos építkezés

Ha gyakran tapasztal fejfájást, hányingert, emésztési zavarokat, szédülést, fáradékonyságot, orrdugulást, nyelési és légzési nehézségeket, mellkasi fájdalmakat, lehetséges, hogy betegépületben él vagy dolgozik. A betegépület-szindróma legfőképpen ott jelentkezik, ahol a friss levegő, a fény gépek segítségével jut az épületekbe.  A káros beltéri hatások egymásra halmozódva gyengítik immunrendszerünket.

Ertsey Attila fenntartható építészettel foglalkozó építész szerint – akinek nevéhez fűződik az első magyarországi autonóm ház kialakítása – van néhány általános tudnivaló az egészséges lakótér megvalósításához. Elsőként kiemeli, hogy az épület lehető legtöbb részében természetes eredetű építőanyagokat használjunk. A megfelelő építőanyagokról az érdeklődők a fenntarthato.hu-n informálódhatnak, illetve hasznos lehet a Baubiodatabank, amely nemzetközi adatbázisra épül, svájci központú, és közel négyezer építőanyagról közöl alapadatokat. Az építész fontosnak tartja, hogy a leendő ház helyét úgy tűzzük ki, hogy előtte a telket vizsgáltassuk meg radiesztétával, és minél kevesebb gépészetet használjunk. A lakótérben lévő káros sugárzások kiküszöbölésére el kell kerülni az elektroszmog veszélyét, amelyre több módszer is javasolható: a betonvasalások földelése, az elektromos hurkok kerülése, földelt kábelek használata, illetve hogy az épület falazata és vakolata agyagtartalmú legyen. Figyelni kell a hőtechnikai és páradiffúziós követelményekre, biztosítani kell a megfelelő légcserét. Legyen a lakóhelyiségeknek természetes megvilágítása és szellőzése.

Kép

Kép: Unsplash

Mindezek mellett az egészséges épület megújuló energiákat alkalmaz. Az építész a '90-es években megálmodta és létrehozta az autonóm ház prototípusát, többek között komposztáló toalett, nádgyökérzónás szennyvíztisztító, szélmotorok, napkollektorok, víztakarékos ötletek felhasználásával. A környezettudatos házak sokaságából egy komplett település is létrehozható, ezt az elképzelését Wright Broadacre City-je inspirálta. A szakember tapasztalata, hogy környezet- és egészségtudatos lakások építésére a magyar lakosságnak van igénye, de lehetősége kevésbé. Talán ezt támasztja alá, hogy az építkezéseknél csak mintegy 10%-át teszik ki a szigorú értelemben vett egészség- és környezettudatos házak.

Kényelem, esztétika és a jövő

Ma elsősorban a kényelmi és az esztétikai szempont valósul meg, de akik természetkövető megoldásokat keresnek, azok számára elérhetők a témában szakkönyvek és szakmai honlapok, építészblogok is, de azt érzékelhetjük, hogy nem elég hangos a propaganda. A szemlélet és az érdekek szemszögéből az alábbi véleményekből kiolvasható, hogy mi korlátozza még a lehetőségeket.

 A Trendkutató egy korábbi környezet- és egészségtudatossággal kapcsolatos felméréséből kiderül, hogy a legtöbben elsősorban a nagyvállalatoktól várják el ezt a fajta aktivitást. Véleményük az, ha a cégek nem változtatnak a szemléletükön, akkor nem várhatjuk el az átlagemberektől sem. Anyagi korlátok is akadályozzák a zöld megoldások keresését, ezzel Fülöp Orsolya, az Energiaklub szakmai igazgatója is egyetért: az épületkorszerűsítéseket, épületzöldítéseket igen sok esetben akadályozza a háztartások forráshiánya. Évek óta nem érhető el olyan segítség, amely a beruházások előfinanszírozását támogatná ott, ahol nem rendelkeznek a szükséges megtakarításokkal. Ertsey Attila szerint „ha tudná egy falu, hogy energiaigényét maga is megtermelheti, sőt, exportcikké is teheti, akkor nem habozna, hogy megvalósítsa”. Véleménye szerint

a környezettudatos és ezzel együtt az egészségtudatos szemléletnek nem tesz jót, hogy a jelenlegi legszélesebb kört érintő támogatásokkal valójában fosszilis vagy nukleáris energiahordozókon alapuló drága szolgáltatást fizetünk meg – a helyben, saját magunk által megtermelhető, megújuló energiák használata helyett.

Ha megtehetjük, hogy ne csak a megtérülésekkel foglalkozzunk, akkor érdemes belefektetni a lakótér létrehozásakor is abba, ami a legdrágább: az egészségünkbe.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A legfontosabb szempont az volt, hogy az ebéd gyorsan elkészíthető legyen – úgy gondoltuk, hogy ha belefogunk valami macerás, nehezen elkészíthető ételbe, akkor sosem találjuk meg az örömöt ebben a tevékenységben. Főzni ma sem szeretünk, viszont megtanultunk elkészíteni kétféle levest, tízféle főételt és háromféle sütit – mi tudjuk csak pontosan, hogy ez mekkora eredmény. Azok számára, akik hozzánk hasonló cipőben járnak, és szeretnék élvezetessé (vagy legalább elviselhetővé) tenni a főzést, összegyűjtöttem néhány tanácsot:

Ne egyedül főzz! Sokkal jobban megy a főzés, ha a pároddal, a legjobb barátnőddel, az anyukáddal vagy más olyan emberrel főzöl, aki közel áll hozzád. Nekünk például jó motiváció volt, hogy együtt fedezhettünk fel egy új tevékenységet, ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a kritikus pillanatokban segítségül hívhattuk a párom végtelenül türelmes édesanyját, aki mindig megnyugtatóan válaszolt az „Ennek biztos így kell kinéznie?” típusú kérdésekre, illetve megoldotta a megoldhatatlannak tűnő helyzeteket is (ahogy mondani szokták, „őt az Isten is tanító néninek teremtette”).

Kép

Csokis-meggyes muffin – Kép: Gergely-Baka Ildikó

Ha mégis egyedül főzöl, kapcsolj be zenét, és énekelj! Vannak persze helyzetek, amikor egyedül kell megoldani az ebédkészítést, én ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy a „nem szeretem”- tevékenységet összekötöm valami olyannal, amit szívesen csinálok. Például elindítok egy lejátszási listát a kedvenc zenéimből, és felszabadultan énekelek főzés közben. Ez mindig segít.

Legyen egy listád! Mindent könnyebb megvalósítani, ha vannak terveink hozzá. Mi első körben összeírtunk egy listát néhány egyszerűen elkészíthető ételről, mert úgy gondoltuk, ha lesz egy „repertoárunk”, az önbizalmat ad majd. Többnyire pácolt húsokat készítünk krumplipürével, rizzsel vagy bulgurral, meg tésztaszószokat, amikhez csak meg kell főzni a tésztát, illetve nemrég kipróbáltuk a pizzát és a tökfőzeléket. Ez utóbbi marad a listán, mert egyrészt nagyon finom volt, másrészt fagyasztott, gyalult tökből főztük, így egyáltalán nem volt sok idő. A pizza valamiért kenyérlángosízű lett, úgyhogy ez ügyben még konzultálnunk kell a férjem legjobb barátjával, akitől a receptet kaptuk. Mondjuk én szeretem a kenyérlángost is, szerintem jó volt, a férjem viszont eltökélte, hogy rekonstruálja a világ legfinomabb pizzáját, amelyet egy észak-olaszországi faluban, Manarolában ettünk.

A sütik közül a meggyes muffint szeretem a legjobban, mert annak tényleg csak össze kell öntögetni az alapanyagait és beletölteni a formákba, másrészt az az elméletem, hogy amiben kakaó, csoki és meggy van, az csak finom lehet.

A férjem ötlete volt, hogy vegyünk levelestésztát, és töltsünk bele mindenféle finomságokat, majd formázzunk belőle kis croissant-okat. Az ő kedvence a sonkás-sajtos lett, nekem a nutellás ízlett a legjobban (bár továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy a Nutellához legjobban a kanál illik).

Kép

Croissant – Kép: Gergely-Baka Ildikó

Főzz olyat, amit szívesen eszel, mondjuk kezdd a kedvenc ételeiddel! Én nagyon szeretem a rakott krumplit, ezért azt megtanultam csinálni annak ellenére is, hogy kétszer annyi idő elkészíteni, mint az összes többi ételt, amit főzni szoktam. (A krokettet is szeretem, de azt inkább rendelni szoktam, mert annyira macerásnak tűnik, hogy valószínűleg a felénél ott hagynám „én egy kajával ennyit nem szórakozok!” felkiáltással.) A férjemnek pedig a túrógombóc az egyik kedvence, ezért ahhoz kerestünk egy egyszerű receptet, azóta az alapján csináljuk, illetve van egy továbbfejlesztett változat, ugyanis a férjem kitalálta, hogy málnát kellene tenni a közepébe, és úgy is nagyon finom lett.

Felejtsd el a címkéket, amiket magadra aggattál! Az olyan kijelentések, mint az „én ehhez úgysem értek!”, vagy a „nem hiszem, hogy meg tudnám tanulni”, nem visznek előre.

Én ma már azt gondolom, hogy a főzéshez nem kell sem érzék, sem tehetség, csak össze kell öntögetni a receptben írt dolgokat, és akkor finom (vagy legalábbis ehető) lesz az étel.

Nyilván ahhoz, hogy valaki új recepteket alkosson, ízeket párosítson, kell érzék, de én erre nem vágyom, ezt meghagyom a sztárséfeknek. Szóval azt tapasztaltam, hogy segít, ha úgy tekintünk a főzésre, mint tanulható dologra: ha elég időt és energiát szánunk rá, akkor menni fog!

Kép

Pizza – Kép: Gergely-Baka Ildikó

Ne változtass radikálisan! Ha a heti nulla főzésről hirtelen átállsz a heti hét főzésre, szinte biztos, hogy pár hét után kudarcba fullad a kísérlet. Mi hetente maximum háromszor főzünk (hétvégén egyszer vagy kétszer, és néha egyszer hétköznap este), és ez bőven elég. Majd ha úgy érezzük, növeljük a főzésszámot. Szóval csak szépen, fokozatosan!

A legbüszkébbek egy tésztaszószra vagyunk, amelyet két Jamie Oliver-recept kombinálásával alkottunk meg. Mivel a férjem nagyon szereti a pizzát, a paradicsomos szószokat és szinte minden olasz ételt, ezért a brit, de gyakran olaszos ételeket készítő séf szakácskönyve nem hiányozhat a polcunkról.

Két lereszelt sárgarépát és két doboz tonhalat (160 g) kevertünk össze egy kevés fűszerköménnyel és oregánóval, majd ezt az egészet megpirítottuk egy kicsit olajon. Ezután hozzáadtunk két gerezd fokhagymát, majd a paradicsomszószt (ebből egy 500 g-os kiszerelést vettünk) és a balzsamecetet (ebből két evőkanállal tettünk bele). Ezt az egészet összefőztük, majd ráöntöttük a penne tésztára. Tálaláskor még reszelt sajtot is tettünk rá, ez így összesen négy adag lett, szóval másnap csak meg kellett melegítenünk. Egy másik alkalommal a tonhalat sonkával helyettesítettük (nagyjából 200 grammnyit tettünk bele), és úgy is finom volt.

Kép

Olaszos tésztaszósz – Kép: Gergely-Baka Ildikó

Az a következő tervünk, hogy zöldségdobozos rendszerben, termelőktől vásároljuk az alapanyagokat, mert azt reméljük, hogy egészségesebb, ízesebb zöldségeket kapunk így, mint a közeli szupermarketben. Illetve néhány napja megérkezett a kézi mixer és a botmixer, amit rendeltünk, szóval belevágunk a zöldségkrémleves-készítésbe is (most a spárgának van szezonja, ezért valószínűleg azzal próbálkozunk először). Több halat és több zöldséget kellene ennünk, szóval keresünk majd új recepteket is. Amíg élünk, fejlődünk!

– Sok anyuka nincs elragadtatva attól, hogy a gyereke Barbie vagy hasonló, nagyvilági nőnek kinéző babákkal játszik. Pusztán azért, mert a babák vizuális megjelenése nem kedves, nem barátságos. Ezen az sem sokat segít, hogy megjelentek a piacon az „átlag” embert modellező Barbie-k: vannak ducik, vannak doktorok, vannak földművesek és színes bőrűek is köztük. De valahogy nem szépek ezek a babák. Az én kislányom nálunk, a városban mindig megáll egy régiségbolt előtt, és a kirakatban lévő, sok évtizede készült babákat csodálja csillogó szemmel. Milyen egy rebaba, és miért olyan, amilyen?
– Egy tazmániai művésznő babaátalakító munkásságát látva fogott el a vágy, hogy én is megpróbáljam, milyen érzés új arcot-külsőt kölcsönözni egy játékbabának. A babákat használtan szerzem be. Megtisztítom őket, majd lemosom az arcukról a festéket. Az új arcot vékony ecsettel festem meg, igyekszem sokkal gyermekibb, bájosabb, visszafogottabb külsőt festeni az erősen sminkelt, felnőttes babaarcok helyett.

Miért ilyen a rebaba? Mert szerintem egy babának eleve ilyennek kellene lennie: kedvesnek, gyermekinek, egyedinek, amellyel könnyen azonosulnak a gyerekek.

Fontos, hogy értéket közvetít: nem sarkall arra, hogy a természetes külsőd megváltoztasd, eltakard, inkább az önelfogadást segíti. A miniszoknyákat, magas sarkú cipőket lecseréltem természetes anyagú, kisfiús és kislányos ruhákra. A baba teljes lénye átalakul a folyamat végére, megjelenik a belső tisztasága, ami a gyermeki létből természetesen fakad – amilyennek Isten teremtette az embert. Én legalábbis így érzem, ezért készítem őket, mert a folyamat közben én is átélem, ahogy megtisztul egy-egy baba, és a végén elérkezik abba az állapotba, amivel már nyugodt szívvel adom gyermekek kezébe.

Kép

Tihanyi-Horváth Lilla

– Milyen élet- és világfelfogás van a rebabák mögött? Hiszel-e abban, hogy a környezetvédelmi és újrahasznosítási szempontok a rebabák által is továbbadhatók a gyerekek felé?
– Hiszem, hogy mindenki értékes, minden élet számít, és mindenkivel terve van Istennek. Minden ember hozzátesz a lényével valamit a nagy egészhez. A babák is ezt a sokszínűséget tükrözik, mindegyik más és más.

A futószalagon készült egyenarcok és divatfigurák az átváltozás után ugyanúgy egyediek és megismételhetetlenek lesznek, mint egy-egy gyermek.

Készülnek szeplős, szemüveges, göndör hajú babák, amelyek segíthetnek a gyermekeknek önmaguk elfogadásában. Festettem többször downos babát is, szeretném ezzel is az elfogadásra késztetni az embereket. A babák azt is közvetítik, hogy egy használt játékból is készülhet valami új, értékes, nem kell mindent kidobni, sok mindent át lehet alakítani és újra használhatóvá tenni egy kis leleményességgel. A babák használtan kerülnek hozzám, a ruhájukat is többnyire újrahasznosított anyagokból varrom, a gyapjút például magam filcesítem hozzá. A kis cipőket kárpitostól beszerzett bőrből készítem. Ha a baba elkerül egy gyermekhez, és a szülő mesél neki a baba eredetéről, esetleg megnézik együtt az előtte-utána fotókat, a gyermeket erős szemléletformáló hatások érhetik.

Kép

Kép: Tihanyi-Horváth Lilla

– Te milyen babákkal játszottál kislánykorodban?
– Nekem is voltak babáim, de nagyon élveztem, amikor a barátnőmnél játszhattam, mert neki volt vagy 20 Barbie babája. Szerepjátékokat játszottunk velük. Érdekes, hogy nekem csak egyetlen Barbie-t vettek a szüleim, ez egy barna bőrű, feketehajú szépség volt, fürdőruhában. Örülök, hogy a szüleim ezt vették meg, nem álltak be a sorba, nekem ilyen különleges babám lehetett.

– A kislányodnak milyen volt az első babája?
– Három gyermekem van, a középső kislány. Érdekes, hogy ő sosem volt nagyon babázós. Puhatestű csecsemőbabái voltak kisebb korában, azokat pelenkázta, etette szívesen. Barbie-jellegű babái nem voltak. Az első rebabát neki festettem. Ekkor már nyolcéves volt, és őt az alkotás fogta meg ebben az egészben. Több babát is átalakított már, egyre ügyesebben festi őket. Néha elborzad, amikor meglátja az asztalomon a nagy halom rúzsos, magassarkús babát, amik átalakításra várnak. A végeredményt pedig szívesen veszi a kezébe, és megjegyzi, melyik tetszik neki a legjobban.

Kép

Kép: Tihanyi-Horváth Lilla

– Szerinted mi a babázásnak mint játéknak az értelme? Babázzanak-e a kisfiúk is?
– A babák életre kelnek a gyerekek képzeletében, és rajtuk keresztül élnek meg élethelyzeteket, mint amilyen egy bevásárlás, a találkozás a gyerekorvossal vagy épp a szülők kommunikációja a gyerek előtt és sok más, hétköznapi helyzetet.

A megtapasztalt élményeiket eljátszhatják, az érzelmeiket, amelyeket még nem értenek, esetleg szorongást keltenek bennük, a babázás segítségével feldolgozhatják.

A fiúk is „babáznak”, ha nem is mindig játékbabákkal. Az én kisfiam például az autóival játszik el történéseket, elváltoztatott hangon mondja a párbeszédeket közben.

Kép

Kép: Tihanyi-Horváth Lilla

– Vállalkozóként hogyan dolgozol? Hogyan egyezteted össze a munkádat a családbeli feladataiddal? Most, a járvány idején kellett-e módosítanod a munkarendeden?
– A két nagyobb gyermekem iskolába jár, a legkisebb óvodás. Most, hogy a járvány miatt itthon vagyunk mind, átalakult a napirendünk. Kicsit úgy érzem, szétszakadok. Egyszerre kell helytállni a háztartásban, feleségként, anyukaként, közben folyik a házfelújítás, rendezzük a kertet. Amikor van egy kis időm, készülnek a babák. Ősztől, ha újra beindul az élet, délelőtt lesz néhány órám a munkára, illetve amikor a kisfiam délután alszik. Szeretném, ha több időm lenne babákat festeni, és tervezem, hogy rendszeresen tartok babavásárokat az interneten.

„Kell”-ek szorításában 

Sokan élik a „kell-ek” szorításában az életüket. Ők azok, akiknek mindig van valami feladatuk, mindig „kell” valamit csinálniuk, különben úgy érzik, hogy lemaradnak vagy kimaradnak. Ugyanakkor objektíven vizsgálva a döntéseket, a „kell-ek” gyakran nem külső elvárás hatására születnek meg, hanem a saját belső döntéseik mentén.

Határozhatnának úgy is, hogy kevesebb feladatot vállalnak, és nyugodtabb életet élnek. Ez azonban nem könnyű, mert az intenzív élmények, a teljesítmény, illetve a pótolhatatlanság érzése függőséget okoz.

Az aktivitás és a munka világa ráadásul biztonságos terep, ahol könnyen mérhető, hogy mit tettünk le az asztalra, és azt is megélhetjük, hogy szükség van ránk. 
Az élet nagy fordulópontjai és a krízisek viszont megkérdőjelezik, hogy ezek valóban értékes dolgok-e, és nem fizetünk-e túl nagy árat értük: elégtelen lelki egyensúly, belső béke hiánya, korlátozott szabadság, családi vagy baráti kapcsolatok leépülése. Bronnie Ware tapasztalata is ezt a megfigyelést támasztja alá. Bronnie éveken át dolgozott hospice nővérként haldoklók mellett. Egyik blogbejegyzésében arról számolt be, hogy a végstádiumú betegek, az életükre visszatekintve nagyon gyakran azt fogalmazzák meg, hogy „Bárcsak kevesebbet dolgoztam volna!” 
Bár a tökéletes és hibátlan teljesítmény elérése boldogsággal kecsegtet, de tökéletesnek lenni valójában nagyon kimerítő. A tökéletességre törekvés csak addig a pontig segít, amíg megugorható célokat tűzünk ki magunk elé, illetve amíg nem dől össze a világunk, amikor hibát vétünk. A kérdés valójában az, hogy mi motivál bennünket, és mi határozza meg az önértékelésünket.

Azért tűzünk ki egy célt, mert hiszünk abban, hogy fontos ügyért harcolunk, és sikerülni fog, vagy azért, mert ezzel szeretnénk bebizonyítani az értékességünket? 

A külvilágból is számtalan elvárás ömlik ránk. „Légy jó szülő, dolgozz hatékonyan, és gyorsan lépj át a rossz érzéseken!” Nagyon fontos elkülöníteni, hogy mik azok a dolgok, amiket mi várunk el magunktól, és melyek azok, amiket csupán azért teszünk meg, mert azt érezzük, mások elvárják tőlünk. Kinek akarunk megfelelni? Magunknak, másoknak, esetleg mindenkinek? Képesek vagyunk felelősséget vállalni a saját döntéseinkért? Mit tehetünk a ránk zúduló elvárásokkal, amik csak megkeserítik az életünket?

Dönthetsz rosszul! 

A bizonytalanság, a tehetetlenség és a beszűkült lehetőségek közepette még inkább felerősödik a döntéseink jelentősége, mert ezek által érezhetjük azt, hogy visszaszereztük a kontrollt, és nem csak sodródunk az árral. 

Kép

Kép: Unsplash

Dan Ariely a pszichológia és a viselkedési közgazdaságtan professzora szerint a döntéseink nagy részében csak a döntés illúziója a miénk, nem pedig a valódi döntés.

A professzor a kutatásai alapján úgy gondolja, hogy amikor bizonytalanok vagyunk, mert éppen egy túl bonyolult, vagy túl nehéz ügyben kell döntést hoznunk, akkor általában aszerint döntünk, hogy mások mit tartanak helyesnek az adott dologgal kapcsolatban.

A szociálpszichológia szerint nemcsak ezekben a bonyolult, átláthatatlan szituációkban vagyunk hajlamosak a körülöttünk lévők elvárásainak engedni, hanem jóval egyszerűbb helyzetekben is. Solomon Ash híres kísérletében különböző hosszúságú vonalak közül kellett kiválasztani az egyenlő méretűeket. Ha a beépített emberek rossz választ mondtak a kísérleti személy előtt, az emberek csupán negyede mert szembemenni a többiek véleményével, és kitartani a helyes válasz mellett. A konformista viselkedés többnyire adaptív és hasznos lehet, de fontos, hogy csak akkor kövessük a többséget, ha ez nem ütközik a belső meggyőződésünkkel. Nemcsak a csoportnyomás, hanem egy tekintélyszemély által közvetített elvárás vagy fenyegetés hatására is előfordulhat, hogy a saját véleményünkkel teljesen ellentétes döntést hozunk meg. 
Hiába döntünk mások nyomása vagy véleménye alapján, a döntés felelőssége akkor is a miénk marad. Bár gyakran szeretnénk ezt lesöpörni és másra hárítani (így van ez a kezdetek óta: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.” Ter 3:12), érdemes elfogadni, hogy a döntéseinkkel mi magunk írjuk az életünk történetét. A felelősség felvállalása annak a ténynek a beismerését is jelenti, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek. Mivel szeretünk okos, megfontolt és racionális emberként tekinteni magunkra, nehéz szembenézni azzal, hogy olykor rosszul döntünk. Bizonyos esetekben az önigazolás a hasznunkra van, hiszen enélkül folyamatosan kétkednénk, vagy összeomlanánk az önhibáztatás súlya alatt, de a túlzásba vitt önigazolás nagy károkat okoz, mert megakadályozza, hogy belássuk a tévedéseinket és tanuljunk belőlük. 

„Egy férfi sok-sok mérföldet utazik, hogy kikérhesse az ország legbölcsebb gurujának a véleményét. Megérkezik, és felteszi a kérdést a bölcs embernek: 
– Mondd meg nekem, bölcs guru, mi a boldog élet titka? 
– A jó ítélőképesség – válaszol a bölcs. 
– Igen, igen, bölcs guru – szól erre a férfi –, de hogyan tehetek szert jó ítélőképességre? 
– Rossz ítéletek útján – válaszol a bölcs.” 
(Elliot Aronson és Carol Travis) 

A döntéseinkkel azt is kinyilvánítjuk, hogy milyen embernek tartjuk magunkat. Érdemes ezért a döntéseink kapcsán azt is végiggondolni, hogy az adott választást mennyire érezzük önazonosnak, mit mond el rólunk, megbékéltünk-e ezzel kapcsolatban, és mennyire cseng egybe az értékrendünkkel és a céljainkkal.

Kép

Kép: Rawpixel

Hagyd, hogy utolérjen a lelked! 

Ahhoz, hogy végiggondoljuk és kézben tartsuk a döntéseinket, időt kell adnunk magunknak, hogy ne csak túléljük, hanem meg is éljük az életünket. Az önismeret fejlesztése nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy megértsük, a döntéseinkkel kinek az elvárásának szeretnénk megfelelni, vagy hogy bizonyos helyzetekben miért vagyunk képtelenek nemet mondani.

Előfordulhat, hogy a gyermekkorukból cipelünk olyan érzelmi sebeket vagy hiányokat, amik miatt nehézséget okoz a döntéseinket felvállalni. Szeretnénk, hogy elfogadjanak és szeressenek, ezért feladjuk önmagunkat.

Azt gondoljuk, hogy csak akkor vagyunk szerethetők, ha a másik szája íze szerint döntünk. Talán attól tartunk, hogy csalódást okozunk valakinek a választásainkkal, ezért folyamatosan bűntudattal küzdünk, és inkább lemondunk az önazonos magatartásról. Egyesek azért döntenek nehezen, mert gyermekkorukban a szüleik túl szorosan kontrollálták őket, mindent megszabtak a számukra, ezért nem alakult ki bennük a bizalom önmaguk felé, hogy képesek önállóan, jól dönteni. Mások viszont azért, mert a túlzottan engedékeny nevelés következtésben úgy érzik, hogy nem kell felelősséget vállalniuk a döntéseikért, vagy épp ellenkezőleg, az a meggyőződés alakult ki bennük, hogy minden az ő felelősségük. 
Fontos végiggondolni azt is, hogy melyek azok az értékek, amelyek irányítják az életünket (például családi kapcsolatok, házasság, barátságok, munka, fejlődés, spiritualitás, fizikai egészség), majd egy tízes skálán pontozhatjuk is a felsorolt értékek fontosságát (1-nem fontos, 10- nagyon fontos), majd megfogalmazni azt, hogy milyen az az élet, amit érdemes élni. Ez a gyakorlat segít abban, hogy amikor döntéshelyzet elé kerülünk, akkor az értékeinkkel összhangban tudjuk meghozni a döntésünket, és így képesek legyünk teljes szívvel fel is vállalni azt. A legtöbb helyzetben nem látjuk előre a döntésünk következményeit, és azt sem tudjuk megállapítani, hogy mi történt volna, ha másképp döntünk, ezért érdemes inkább a fenti gyakorlatban megfogalmazott kérdésekre választ találni, és azzal összhangban cselekedni, hogy milyen emberek szeretnénk lenni.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„A tartós párkapcsolat ősi túlélési kód” – Sue Johnsonnal olvashatunk a lapban exkluzív interjút. A magazin ezúttal is sok érdekes és aktuális lelki muníciót tartogat olvasóinak, például mit kezdjünk a félelemmel, milyen erőforrásokra támaszkodhatunk a bajban, mire jó a dobterápia, hogyan engedjük el serdülő gyerekeinket, és egyéb nehéz döntésekhez is kapunk útmutatót. Szabó Bori szarkasztikus jegyzetéből pedig megtudhatjuk, mi is lesz az Új járvány. Szó esik az otthoni mozgásról és kreatív hobbikról, szívgyógyító gyógynövényekről és virágból készült ételekről. A nyári szabadságra várva két összeállítást is találunk a lapban meglepetéseket tartogató hazai kirándulásokhoz.

Fizessen elő a lapra, és a magazin otthonába érkezik!