| Képmás Ugrás a tartalomra
Képmás Magazin
  • Előfizetés
  • Támogatás
Toggle navigation
  • English
  • magyar
  • A hónap témája
  • Hírlevél
  • Termékek
  • Videók
  • Támogatás

Fő navigáció

  • Család
  • Életmód
  • Köz-Élet
  • Kultúra
  • Vélemény
  • Dunakavics
  • Podcast
  • Képmás-est
  • Előfizetés
  • Hírlevél
  • f_logo_RGB-Black_1024
  • yt_icon_rgb
  • Shape
  • linkedin_logo
  • Család
  • Életmód
  • Köz-Élet
  • Kultúra
  • Vélemény
  • Dunakavics
  • Podcast
  • Képmás-est
  • Előfizetés
  • Hírlevél
  • English
  • magyar
  • A hónap témája
  • Hírlevél
  • Termékek
  • Videók
Előfizetés Támogatás
  • f_logo_RGB-Black_1024
  • yt_icon_rgb
  • Shape
  • linkedin_logo
hirdetés

Mind híztunk a karanténban?

2020. 05. 26.
Megosztás
  • Tovább (Mind híztunk a karanténban? )
Kiemelt kép
erzelmieveskarantenban.jpg
Lead

Kemény heteket kellett átvészelnünk a koronavírus miatt: a bizonytalanság, a hirtelen jött túl sok szabadidő, a stressz és a társas kapcsolatok hiánya szorongást, kétségbeesést, tehetetlenségérzetet váltott ki. Mindez pedig rányomta bélyegét az étkezésünkre is. Sokan híztak, mások fogytak, a szerencsésebbek pedig megpróbálták megtalálni az „arany középutat”.

Rovat
Életmód
Címke
koronavírus karantén
járványhelyzet
érzelmi evés
hízás karanténban
Szerző
Jónás Ágnes
Szövegtörzs

Adrienn a kijárási korlátozások életbe lépésekor megkönnyebbülten sóhajtott fel: a feszített munkatempó után végre lazíthat egy kicsit.

„Tíz éve folyton fáradt voltam, tíz-tizenkét órákat is bent dolgoztam a cégnél, így hát hálás voltam a mentális böjtért. Végre nem csörgött óránként a telefonom, nem kellett beállítanom az ébresztőt sem. Eleinte sokat jógáztam, sétáltam, élveztem, hogy emberléptékű lett Budapest. Étvágyam nem nagyon volt, beértem egyetlen zsömlével és némi tejjel, éreztem, hogy fogytam is egy kicsit. Aztán teltek tovább a napok, és eluralkodott rajtam (és férjemen is) a szorongás. Féltünk attól, hogy feléljük a félretett pénzünket, vagy hogy a munkahelyeinken leépítések lesznek. Evéssel kezdtem nyugtatni magam. Vágytam valami biztonságosra, valamire, ami boldogsággal tölt el.

Mire észbe kaptam, már pop cornt és sós mogyorót majszoltam, a férjem pedig tizennégy év után újra rágyújtott a cigarettára, és hát ő is csipegetett.

Felkerekedtünk nagybevásárlást csinálni. Nem tudtuk, mi lesz, ezért az tűnt biztosnak, ha jól bespájzolunk. Így visszagondolva több élelmiszert pakoltunk a kosárba, mint karácsonykor szoktunk. Egy kis csoki meg chips, némi fagylalt, fagyasztott édesség, például szilvás gombóc, mert hát az eláll… Pontosabban elállt volna, ha áprilisban nem nyitogattuk volna másfél-két óránként a hűtőt. Amikor már nagyon untam magam, főzőműsorokat kerestem a neten – sós péksüteményeket és habos tortákat sütöttem. Három hét alatt három és fél kilót szedtem fel. Amikor már nem tudtam összegombolni a farmerom, és szuszogva hajoltam le a cipőmért, azt mondtam: Na, itt a vége, ez így nem mehet tovább! Elkezdtem apró szabályokat bevezetni: nem ettünk dobozból vagy zacskóból, nem az egész tábla csokit vettük magunk elé, hanem kiporcióztuk az előre eltervezett mennyiséget, és csakis annyit fogyasztottunk el. Napi háromszor-négyszer ettünk, komótos tempóban, mert azt olvastam, hogy így hamarabb jelentkezik a jóllakottság érzése. Célokat tűztünk ki, például átültettük a virágokat, a férjem felszerelte végre azokat a polcokat, amikért évekig könyörögtem, esténként pedig felváltva videóchateltünk olyan ismerőseinkkel, akikkel rég beszéltünk. Nemsokára újra a versenysúlyunknál leszünk!”

Horváth Norbert gasztrocoach, az érzelmi evés szakértője szerint nem csoda, hogy sokaknak nem sikerül (elsőre) olyan napirendet és életformát kialakítani, ami az állandó bizonytalansággal terhelt időszakhoz jól illeszkedik. „Az otthon, a lakás az emberek többségének a komfortzónát jelenti, ahova a kijárási korlátozás és a koronavírustól való félelmünk kényszerített bennünket. Előállt egy paradox helyzet: a szívünkhöz legközelebb álló, legkomfortosabb helyen éreztük magunkat fenyegetve olyasvalamitől, amit se tapintani, sem látni nem tudunk. Mindenki másképpen élte meg a helyzetet: egyeseknek kevés volt az életükbe áramló inger, hiszen minden nap egyformának tűnt.

Ha ugyanazok az élmények érnek nap mint nap, és újak nem érkeznek, vagy ha nem érezzük magunkat elég produktívnak (esetleg még kapcsolat- vagy szeretetéhségtől is szenvedünk), akkor a hiányzó ingereket – legyenek ezek színek, illatok, emberek, élmények – ízekkel igyekszünk pótolni.

Hogy milyennel, az sokban függ attól, hogy milyen ételpreferenciáink alakultak ki életünk során, s hogy milyen ételekhez milyen érzelmeket kötünk. Akik karanténperiódusban sokat nassoltak, ropogtattak, tulajdonképpen a megszokott struktúrát próbálták pótolni.”

Kép

Kép: Pixabay

Csabánál akkor következett be a lelki mélypont, amikor bejelentették, hogy a tetőzés június-júliusra várható.

„Akkor tényleg azt gondoltam, soha nem lesz vége. De ez a hullámvölgy mindössze két napig tartott – tudtam, hogy saját magamat kell kihúznom a depresszióból. Elhatároztam, hogy ebből a helyzetből is pozitívan jövök ki. Bár nagyon szeretek sütni és főzni, tudatosan fogtam vissza az étkezést. Szinte teljesen lecsökkentettem a cukorfogyasztást, és arra is oda figyeltem, hogy ne egyek fehér liszttel készült termékeket. Ez nem volt könnyű, hiszen édesszájú vagyok, és egyik kedvenc reggelim a vajas kifli. De azt gondolom, mindenről le tud mondani az ember, csak akarat kell hozzá. Minden nap edzettem 1-1,5 órát, és heti háromszor futottam. Az agyamat is igyekeztem lefoglalni: miután részben kultúrával foglalkozom, a munkám egy része bizonytalan időre leállt, de a kollégákkal kitaláltuk, hogy az internet segítségével fogunk eljutni minden gödöllői háztartásba, és a saját NetTv oldalunkon anyagokat (felolvasásokat, fejlesztő programot az óvodásoknak, művészeti órákat, TV-tornát időseknek) teszünk közzé. Nagyobb hangsúlyt fektettem a hobbimra is: elkezdtem két színdarab rendezői munkálatait.

Az elmúlt két hónap szerintem mindannyiunk életében jelentős változást hozott valamilyen szinten. A legrosszabb talán az volt, hogy nem tudtuk, mit hoz a holnap.

Mindenkinek át kellett alakítania az életét egyik napról a másikra, és erre nem igazán voltunk felkészülve. Megszoktuk a jólétet, az anyagi javakat, azt, hogy igazán nincsenek már korlátaink, mindeközben már nem tudtunk örülni az apró dolgoknak, nem figyeltünk egymásra, és talán már saját magunkra sem. Remélem, hogy mindannyian tanultunk ebből a helyzetből, s ha visszaállunk a megszokott ritmusba, egy kicsit másképp tekintünk majd a természetre, a saját életünkre, s több időt szánunk egymásra és magunkra.”

Zoltán a belső bizonytalanságát úgy próbálta leküzdeni, hogy szinte folyton a hűtő előtt állt.

„Amikor kiderült, hogy gyakorlatilag leáll minden az országban, első körben úgy éreztem, hogy oké, akkor most van némi kis idő, és tudok pihenni. Aztán, ahogy jöttek a hírek a betegség terjedéséről, úrrá lett rajtam a félelem, és ezt az érzést csak tovább fokozta a bezártság, valamint az, hogy a megszokott és rutinosan működő dolgaimat a folyamatos újratervezés és áthangolás kezdte mozgatni – mondja. – Normális esetben odafigyelek a táplálkozásomra, nem eszem mértéktelenül, sokat és rendszeresen mozgok, sportolok, de mindez a karantén-időszak alatt felülíródott.

Ettem az egészségtelen ételeket, a cukrot, gyorséttermi kajákat rendeltem, és közben otthon ültem, volt, hogy reggeltől estig köntösben. Aztán körülbelül két hét után, amikor a változás már szembetűnő lett, hirtelen észbe kaptam, hogy „te jó ég, mit csinálok?”

Attól kezdve igyekeztem tudatosan felépíteni a napomat. Reggel időben felkeltem, felöltöztem, úgy tettem, mintha egyébként el kellene mennem dolgozni, ki kellene mennem ügyeket intézni, csak hát ez a mozzanat ugye elmaradt, mert home office-ban dolgoztam. Visszaálltam a sportolásra is, és bár nem szeretem az otthoni, általam csak „szőnyegen fetrengős mocorgásnak” nevezett sportolást, jobb híján ez is tökéletes volt, és persze ott volt a Margitsziget, ahol esténként azért lefutottam egy kört. Megnyugtatott, hogy nem céltalanul lődörgök, hanem adtam egy változatos struktúrát a napjaimnak. A sok kellemetlenség mellett, amit a kényszerű lassítás és megállás hozott magával, azért történtek jó dolgok is. Például felemelő érzés volt estéről estére az ablakban állva hallgatni a felzúgó tapsot, amit a hálás emberek küldtek a frontvonalban dolgozó egészségügyi dolgozóknak.

Olyan emóciók erősödtek fel újra, mint például az egymásra figyelés, a segíteni akarás, az empátia és a tisztelet. Ha valamit megtanulhatunk az elmúlt hetek, hónapok eseményeiből az az, hogy csak összefogással lehet jövője mind az emberiségnek, mind pedig a magyarságnak.

Vissza az életbe, de hogyan?

A szakértő szerint, ha eleve elégedettek voltunk a korábbi életünkkel, akkor nem okozhat túl nagy gondot annak visszaállítása. Érzelmi evésnél jól látható, hogy ha az adott hiányterület – amelyet étellel pótolunk – újra jól működik, akkor az ételre irányuló sóvárgás csökken, majd meg is szűnhet. Amennyiben a kijárási korlátozásokat megelőzően sem volt meg a balansz, akkor az már lehet egy komolyabb kérdés, mert egy hatvan napnál tovább tartó folytonos érzelmi stressz akár komoly hatással is lehet a lelkünkre, sőt, sok esetben a fizikai állapotunkra is.

Érdemes tehát egy kis önvizsgálatot tartani és összefoglalni akár írásban is, hogy milyen életet szeretnénk élni, és azt milyen módon tudjuk lépésről-lépésre megvalósítani.

Háttér szín
#c8c1b9

16 éve a szerencse szolgálatában

2020. 05. 25.
Megosztás
  • Tovább (16 éve a szerencse szolgálatában)
Kiemelt kép
jobbvelunkavilaggalaest2019december3nemzetiszinhaz.jpg
Lead

A Szerencsejáték Zrt. 2003-ban kezdte működtetni karitatív sorsjegy-értékesítési hálózatát, amelynek keretén belül országszerte közel 180 megváltozott munkaképességű kollégának biztosít munkalehetőséget. Köztük Kisfaludy Sándornak, aki a hálózat megszületésének pillanatától ikonikus munkatársa a vállalatnak.

Rovat
Életmód
Címke
lottó
Kisfaludy Sándor
Szerencsejáték Zrt.
Szerző
Jean Orsolya
Szövegtörzs

„A hálózat létrehozásával a Szerencsejáték Zrt. olyan embereknek kívánt munkalehetőséget biztosítani, akik egészségügyi problémáik miatt már évek óta nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak elhelyezkedni a nyílt munkaerőpiacon” – magyarázta Rosner Imre, a Szerencsejáték Zrt. karitatív osztályának vezetője a társaság 16 évvel ezelőtt meghozott döntését, miszerint kizárólag megváltozott munkaképességű dolgozókat foglalkoztat sorsjegy-értékesítő hálózatában.

Kép

Rosner Imre, a Szerencsejáték Zrt. karitatív osztályának vezetője

Kisfaludy Sándor a hálózat létrehozásával egyidőben lett a vállalat munkatársa karitatív sorsjegyárusként. Munkája elismeréseként 2020. március 15-e alkalmából Miniszteri Elismerő Oklevélben részesült.

Sándor igazi ikonja a Szerencsejáték Zrt. megváltozott munkaképességű munkatársakat foglalkoztató, sorsjegyeket értékesítő hálózatának. Nemcsak magas színvonalú munkájával támogatja a hálózat sikerét, hanem Sopronban az új kollégák beállítását is támogatja, illetve maga is új személyeket keres annak érdekében, hogy a hálózatot fejleszteni tudják.

– Hogyan lett a Szerencsejáték Zrt. karitatív sorsjegy-értékesítő hálózatának a munkatársa?
– Mozgássérültként nagyon nehéz olyan munkahelyet találni a nyílt piacon, amely megváltozott munkaképességűeket foglalkoztat, és maga a munka is megfelelő. Munkaközvetítőn keresztül bukkantam rá 2004-ben a Szerencsejáték Zrt. álláshirdetésére, amelyben sorsjegy-értékesítő hálózatukba kerestek munkatársat. Mindig is szerettem emberekkel foglalkozni, szívesen beszélgetek velük, és jó hallgatóság is vagyok, ezért is gondoltam, hogy ezt a munkát örömmel tudnám végezni. Felvettek, és immár 16 éve dolgozok sorsjegy-értékesítőként, ugyanazon a helyen, Sopronban, a GYESEV vasútállomáson.

– A cégvezetésben is nagyon szeretik, számíthatnak önre akkor is, ha hálózatfejlesztésről, új munkatársak kiválasztásáról van szó. Mire figyel, amikor új értékesítő kollégát keresnek?
– A vállalatnál eltöltött 16 év alatt nagy rutint szereztem abban, mire kell odafigyelni a kiválasztásnál, és eddig még soha nem hagyott cserben az emberismeretem sem. Ehhez a munkához nagy türelemre, jó kommunikációs készségre, megbízhatóságra és emberszeretetre van szükség. Az új kollégáknak mindig segítek a betanításban, megosztom velük a kereskedelmi tapasztalataimat, odafigyelek rájuk, hiszen mindenkinek jólesik a bátorító, ösztönző szó, különösen az első hetekben.

– Mit szeret leginkább a munkájában?
– Szeretek emberekkel foglalkozni, a munkámnak minden egyes mozzanatát élvezem: az értékesítéstől kezdve addig a pillanatig, amikor együtt izgulok a vevőkkel, hogy nyertek-e. Sokan odajönnek az árusító asztalhoz, tanácsot kérnek, és a végén egy jó beszélgetés kerekedik belőle.

Sok olyan visszatérő vásárlónk van, akik számára az, hogy betérnek hozzánk, nemcsak a játékról szól, hanem valóságos rituálé, ami ugyanúgy hozzátartozik az életükhöz, mint a reggeli kávé.

A járvány miatt ez most ugyan nem lehetséges, és mindenkinek nagyon hiányzik a személyes kontaktus, de interneten jó néhány vásárlómmal továbbra is tartjuk a kapcsolatot.

– Ön szokott játszani?
– A feleségemmel minden héten lottózunk, de eddig sajnos nem nagy sikerrel – kettesnél nem volt még nagyobb találatunk –, de nem bánjunk, mert igazából a játék öröméért tesszük, maga az izgalom kárpótol, ha éppen nem nyerünk. Néha egy-egy kaparós sorsjegyet is veszünk. Az új sorsjegyeket pedig már csak azért is kipróbáljuk, mert ha nem ismerjük, hogyan adhatnánk tanácsot a hozzánk fordulóknak?

– 2016-ban az „Év karitatív sorsjegyárusa” elismerést kapott a Szerencsejáték Zrt-től, idén pedig Miniszteri Elismerő Oklevélben részesült. Számított erre a kitüntetésre?
– Annyit tudtam, hogy felterjesztettek az elismerésre, de ez még múlt év novemberében történt, és időközben el is feledkeztem róla. Amikor a vezérigazgató úr márciusban – a járványhelyzet miatt nem tudott személyesen gratulálni – felhívott és gratulált a kitüntetéshez, nagyon felemelő érzés volt. A miniszteri elismerés nagy megtiszteltetés számomra, és úgy gondolom, hogy az elmúlt 16 évem megkoronázása. Bár a munkámat egyébként is nagyon szeretem, de azért ezek a pillanatok visszaigazolást adnak arról, hogy jól is csinálom.

– Igazi közösségi embernek tartják a kollégái, és a hobbija sem mindennapi.
– Amióta csak az eszemet tudom, imádom a zenét. Fiatal koromban a barátaimmal rengeteg bált, táncos mulatságot szerveztünk, és mi szolgáltattuk a zenét. Ma már az én korosztályomban nem divat az ilyen típusú rendezvény, de szerencsére az internetes rádiós műsorvezetésben – ahol dj-ként keverem a zenét – kiélhetem ezt a szenvedélyemet. Emellett a szeretteimmel töltöm szívesen a szabadidőmet, sétálunk, olvasunk. Megígértem a feleségemnek, hogy egyszer elviszem Párizsba, ez mindkettőnk nagy álma. És ahogy a mondás is tartja: Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó.

A nemzeti lottótársaság társadalmi felelősségvállalása nem merül ki a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásában, kiemelt hangsúlyt fektet a játékfüggőség kutatására, megelőzésére és – különböző hazai szakmai szervezetekkel együttműködve – kezelésére egyaránt. Éppen ezért a mostani rendkívüli időszak alatt is felhívja a játékosok figyelmét a felelős játék fontosságára, annak érdekében, hogy „a játék valóban játék maradjon”.

Támogatott tartalom.

Háttér szín
#eec8bb
Adverticum kód

 

 

Böjte Csaba testvér szövetségeseket keres!

2020. 05. 25.
Megosztás
  • Tovább (Böjte Csaba testvér szövetségeseket keres!)
Kiemelt kép
bojtecsaba2.jpg
Lead

Böjte Csaba a szövetségkötés napja alkalmából különleges felhívást tett közzé: társakat, szövetségeseket keres, akik képesek, készek megújítani az ezer évvel ezelőtti vérszerződést, hogy egységben, Teremtőnk szeretetében, közös otthonunkat Isten Országává, Tündérkertté tegyük! Imádkozni hív mindannyiunkat, hogy a köztünk feszülő határok eltűnjenek örökre!

Rovat
Dunakavics
Címke
Böjte Csaba
felhívás
Szerző
kepmas.hu
Szövegtörzs

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója Isten áldását kéri az emberekre, bárhol is tartózkodnak. Mint mondta, a mi Urunknak a tér és az idő nem gond, az ő Szent Szívében együtt vagyunk, egyek vagyunk.

– Az Egység utáni vágy lobog az én szívemben is, különösen most, hogy szülőföldünknek a 100 évvel ezelőtti szétdarabolásának évfordulója közeleg. Gyerekeinknek, nektek és a Kárpát-medencében élő minden jóhiszemű magyar, román, szlovák, ukrán, szerb, horvát, szlovén, osztrák, szász, sváb, zsidó, cigány, örmény embernek üzenem szeretettel, bizalommal! Mint minden évben az idén is megújítjuk Istennel és Testvéreinkkel kötött szövetségünket. Összetartozunk, és nem csak mennyei Atyánk szívében akarunk egyek lenni, hanem a valóságban is mint jó testvérek egy családként szeretnénk élni - kezdte Csaba Testvér.

– A Kárpát-medencében több mint ezer évvel ezelőtt megszületett egy csodálatos álom, melyet az itt élő emberek magukénak éreztek. Őseink mertek vérszerződést kötni az itt élő törzsekkel, nemzetekkel, népekkel. „Fogjunk össze – mondták – és együtt, közösen tegyük tündérkertté ezt a földet! Legyen e táj otthon, szülőföld, a boldog béke szigete nekünk, gyermekeinknek, unokáinknak! Fogjuk meg egymás kezét, bízzunk egymásban, meg tudjuk csinálni, mert ez a Teremtő Istenünk akarata!” Ez a csodálatos álom, melyet mertek megfogalmazni és kimondani, mint abroncs a hordó dongáit, összefogta e térségben élő embereket, s a számtalan különbözőség ellenére egy nagy családdá formált bennünket Szent István koronája alatt. Sajnos ez az álom omlott össze, foszlott szét száz évvel ezelőtt. Akkor nagyon sokan úgy érezték, hogy külön-külön jobb lesz. Idegen érdekek szolgái uszítottak, és mi vakon, balgán elkezdtünk civakodni, ujjal mutogatni, egymásnak hátat fordítani és akarva, nem akarva, így a testvér a testvéren mély sebeket ejtett!

A ferences rendi szerzetes sajnálattal érzékeli, hogy a válás, a darabokra hullás összetört, meggyengített, és boldogabbá nem tett bennünket.

– E keserűséget érezve, gyermekeink szomorú szívvel, vállukon a vándortarisznyával útra kelnek, sokan még hátra sem néznek, mennek szolgálni más, békésebb országokba. Idegen erők vásárolják meg földjeinket, erdőinket, düledező, őseinktől ránk maradt épületeinket, s mi egymást szapulva menthetetlenül kiégünk, eladósodunk. Erdély földjén annyi gond van, ha egy újabb vérszerződéssel összefognánk, és váll a váll mellett közösen dolgoznánk, akkor is bajos lenne e sodródó térséget újból felvirágoztatni, a kritikus fiataljaink számára szülőföldünket vonzó hazává tenni. Gyermekeink itt az otthonainkban szüleik szétválását nem ünneplik, nem harangoznak, verset sem mondanak, csak mindenek ellenére konokon kérik az Istent, hogy merjenek már a buta felnőttek egy asztalhoz ülni, egymás szemébe nézve a közös gondjaikat megbeszélni, és jókedvűen nagyokat nevetni.

Ezt teszem én is, – nem mérlegelem, hogy van rá esély vagy nincs – egyszerűen térdre borulok, és imádkozom azért, hogy végre megértsük, hogy nem mi vagyunk egymásnak ellenségei. Imádkozom a kiengesztelődésért, az őszinte párbeszédből fakadó áldott békéért, az összefogásért. Imádkozom, mert nem azért neveljük fel a gyermekeinket, hogy idegen országok napszámosaiként tengessék életüket, s üresen hátrahagyott otthonaink ajtaját csapkodja a szél, hanem azért, hogy együtt e szép földön boldogok legyünk! Eltelt egy keserves évszázad, és én társakat keresek, Istennek hála, ez a csodálatos álom nagyon sokunkban még mindig bennünk él, izzik a parázs a hamu alatt. Gyertek, fogjunk össze, ne ünnepeljünk, és gyászolva ne is harangozzunk, hanem csendesen, bizakodva imádkozzunk! Szeretettel kérjük Istenünket, adja meg, hogy együtt láthassuk drága szülőföldünket virágba borulni, gyarapodni, a felcseperedő fiatalokat maguk számára mosolyogva otthont építeni, kacagó, életerős gyermekeket vállalva szép családjaikban! Imádkozzunk, és beszélgessünk el egymással egy jó pohár bor mellett bölcsen, előre nézve, hisz mindannyian ugyanazt szeretnénk, ugyanazokra az egyszerű dolgokra vágyunk: szeretnénk a szemünk előtt felnövekvő unokákkal játszani, nagyokat kirándulni, őseink imádságos dalait bizalommal, teli torokkal, jó testvérekként énekelni!

További információ a Dévai Szent Ferenc Alapítvány Facebook-oldalán. 

Háttér szín
#dcecec

Stumpf István: „Egy nemzet akkor lehet sikeres, ha közösségeiben erős”

2020. 05. 25.
Megosztás
  • Tovább (Stumpf István: „Egy nemzet akkor lehet sikeres, ha közösségeiben erős”)
Kiemelt kép
stumpfistvan1.jpg
Lead

Az egészséges patriotizmust már egészen fiatalon, Sárospatakon magába szívta, és a hazaszerető szellemiség egész munkásságát végigkísérte. Szakkollégiumi igazgatóként, jogászként, politológusként, szociológusként komoly szerepet vállalt annak a rendszerváltó generációnak a kinevelésében, amelyik kompromisszumok megkötése nélkül törekedett céljai megvalósítására, a pártállami uralom megdöntésére. Szerinte a rendszerváltás időszakát az ádáz politikai csatározások és a felfokozott érzelmek uralták, s bár a pártpolitikai életnek nem kívánt aktív részese lenni, a kancelláriaminiszterként végzett munkára jó szívvel emlékszik vissza.
Stumpf István volt alkotmánybíróval beszélgettünk a rendszerváltás pezsgő időszakáról, közéleti harcokról, szellemi műhelyekről, a civil társadalom erejéről és Bibó István filozófiájáról, amely még ma is érvényes.

Rovat
Köz-Élet
Címke
Stumpf István
rendszerváltás30
interjú
Szerző
Jámbor-Miniska Zsejke
Szövegtörzs

– Egészséges patriotizmus nélkül nem lehet egy nemzetellenes rendszert megváltoztatni. Emlékszik arra, hogyan lett a hazaszeretet ilyen fontos része az életének?
– Egy kis faluból, Hercegkútról származom, így szívemben-lelkemben magammal hoztam a kötődést ahhoz a közösséghez, amelyik felnevelt. Később, amikor Sárospatakon jártam gimnáziumba, a város történelmi hagyományai és a mély nemzeti elkötelezettséggel oktató történelemtanárom belém oltottak egy egészséges patriotizmust, amit igyekeztem továbbadni a tanítványaimnak is. Szerettem volna olyan légkört kiépíteni, ahol fontos a nemzeti érdek szem előtt tartása és a közösség építése. Úgy gondolom, hogy egy nemzet akkor lehet sikeres, ha közösségeiben erős. Ilyen értelemben Bibó István „A szabadságszerető ember politikai tízparancsolatában” hiszek, vagyis abban, hogy kis közösségek nélkül nem tud jól működni egy társadalom, és ezt meg is tapasztaltam a ’80-as években.

– Az erős, értékek mentén szerveződő civil közösségekre utal?
– A ’80-as évek közepe – a korábbi időszakhoz képest – a civil társadalom aranykora volt, sorra jöttek létre olyan egyetemi, vidéki civil társadalmi szerveződések, amelyek tanulási folyamatokat kínáltak az embereknek. Megmutatták például, hogy mit kezdhetnek a saját autonómiájukkal, és hogyan fejezhetik ki szabadon a véleményüket.

Ezért is vártam azt, hogy a rendszerváltoztatás után létrejön egy olyan világ, ahol nyíltan, intézményes keretek között, jogilag szabályozott környezetben próbálják az egymással versengő pártok minél hatékonyabban képviselni a közjót a nemzet érdekében.

– Ez jól hangzik… Ön szerint miért nem egy ilyen demokrácia épült a rendszerváltás alapköveire?  
– A civil társadalmat lefejezte a rendszerváltoztatás, hiszen a legjobb erőit kiszívta a pártpolitika. A civil társadalom újjászervezése pedig azért váratott magára, mert az a pezsgés, ami a ’80-as éveket jellemezte, átfordult pártpolitikai küzdelmekbe. Sok esetben nem mutattak a felek együttműködő hozzáállást, és sajnos olyan álláspontok is érvényesültek, amelyek sokszor nem a nemzet érdekét tartották szem előtt, pedig éppen ez lett volna a legfontosabb.

– Ezért is csalódtak olyan sokan a rendszerváltásban?
– Valószínűleg az emberek csalódása a rendszerváltoztatás első periódusában kettős gyökerű volt. Egyrészt a pártok acsarkodása egymással, az erőteljes sárdobálás, minősítgetés nem azt az oldalát mutatta meg a demokráciának, amit az emberek vártak. Másrészt az áttérés a piacgazdaságra komoly következményekkel járt. A korábbi ipari struktúra szétesése, a termelőszövetkezetek felszámolása és az, hogy a váltás miatt sokan elvesztették a munkájukat, azt eredményezte, hogy a fiatalok és a legidősebbek a rendszerváltoztatás vesztesének érezték magukat.

Kép

Stumpf István es Orbán Viktor a Bibó István Szakkollégiumban 1984 körül

– Idővel azonban újult erőre kaptak a civilek…
– A civil társadalom fejlettsége erős kapcsolatban van a társadalom strukturális folyamataival. Ez azt jelenti, hogy egy erős középosztály feltételez egy erős civil társadalmat is, és szerintem mi most ennek a megerősödési folyamatnak a közepén vagyunk. Úgy 10–15 éve az emberek megint elkezdtek keresni olyan csoportokat, szervezeteket, ahol kiélhetik a kötődéseiket. A mostani időszakra ez még inkább érvényes, hiszen a globalizálódó világban egyre inkább felértékelődik a nemzetállam és a helyi közösségek jelentősége. Alkotmánybíróként is megtanultam, hogy a nemzeti identitás, az alkotmányos identitás egy olyan védőbástya egy nemzet életében, amelyik a legfontosabb értékeit, történelmi hagyományait, nyelvét, kultúráját, közösségét meg tudja óvni. Ezért kell mindezt erősíteni, és megteremteni az alkotmányos önvédelmet azokban a vitákban, amelyek jelenleg is napirenden vannak Európa jövőjével kapcsolatban.

– Sok ideológiai vitában vett részt a magánéletében a rendszerváltás idején?
– Az én környezetemet nem szakította ketté a rendszerváltoztatás. Úgy érzem, hogy meg tudtam tartani azokat a kapcsolataimat, amelyeket a Szakkollégiumban és a társadalompolitikai klubokban alakítottunk ki.

– Jól sejtem, hogy mégis ez volt az egyik legkonfliktusosabb időszaka az életének?
– A Fidesz a Bibó Szakkollégiumban jött létre, és már a rendszerváltoztatást megelőzően nagyon súlyos belső egyetemi konfliktusok alakultak ki a szakkollégiumok és az országos találkozók miatt. Mentünk raportra, számonkérték, hogy mi zajlik a szakkollégiumokban, pártfegyelmi eljárást indítottak ellenem, mert részt vettem az MDF alapításában, ott voltam a Fidesz megalakulásakor, bár nem lettem tagja, és kiadtuk a Századvég ’56-os számát.

Ekkor a pártállam már végelgyengülésben volt, de még próbálta mutogatni a karmait. Súlyos büntetésekkel fenyegettek, ezért kicsit kamikaze-akciónak tűnt, amit csináltunk.

– Félt a következményektől?
– A tanítványaimat féltettem, hogy az akkor még nem teljesen kimúlt, erejét fitogtató pártállami hatalom retorziót fog indítani.

– És indított?
– A Fidesz néhány alapítója ellen indítottak ügyészségi eljárásokat, de akkor már felgyorsult a rendszerváltoztatás, és végül nem lett komolyabb következménye a szövetség megalakulásának. Egyébként számos olyan konfliktus volt, amely első pillantásra talán nem tűnik nagy jelentőségűnek, de súlyos értékviták álltak mögötte, hiszen ez az ádáz politikai csatározások és a felfokozott érzelmek időszaka volt.

Kép

Stumpf István es lánya, Anna a konzervatív Federalist Society éves jogász kongresszusán, 2019-ben

– A rendszerváltoztatás után Amerikában tanult, többek között a Harvardon is kutathatott. Mekkora kultúrsokkot jelentett akkoriban a „szabadság földjére” költözni?
– Szerencsés voltam, mert már egyetemi hallgatóként lehetőségem nyílt egy buszbérlettel körbejárni Amerikát. Utána jött a German Marshall Fund ösztöndíja, ahol szintén sokat tapasztaltam, a legnagyobb élmény mégis az volt, amikor eldöntöttem, hogy a Harvard Kennedy Schoolra akarok menni. Elsősorban az oktatási modellt szerettem volna tanulmányozni, mert az volt a cél, hogy a Századvég Politikai Iskolában is valamit megvalósítsunk belőle. Nyilvánvalóan csodálattal viseltettem egy olyan társadalom iránt, ahol könnyen be lehet külsősként is illeszkedni, a politikával kapcsolatban azonban sok illúziómat elvesztettem. Bill Clinton első megválasztásának időszaka volt, és ekkor derült ki számomra igazán, hogy a politikának vannak olyan sötét bugyrai, amelyekbe az ember nem szívesen nyer bepillantást.

– Ez is közrejátszott abban, hogy bár minden körülmény adott volt, mégsem akart részt venni a hazai pártpolitikai helyezkedésben?

– A rendszerváltoztatás hajnalán még hittünk abban, hogy a népi–urbánus törésvonal áthidalható, a haza és a haladás ügye a pártpolitikai érdekek fölé emelhető, de ez nem így történt.

Kancelláriaminiszterként azonban úgy gondoltam, hogy segítenem kell azt a politikai generációt, amelynek a felnevelésében nekem is részem volt.

– Mire emlékszik vissza legszívesebben a rendszerváltoztatás időszakából?
– Nagyszerű volt látni, ahogy magára talált és építkezni kezdett egy olyan fiatal rendszerváltó generáció, amelyik nagyon kevés kompromisszumot volt hajlandó megkötni azért, hogy értékeit, elveit, céljait megvalósítsa. Örülök annak, hogy ennek a generációnak a kinevelésében én is részt vehettem.

– Hogyan látja visszanézve a saját szerepét?
– A történelem majd kiállítja a bizonyítványt. Úgy érzem, hogy megtettem, amit megkövetelt a haza.

– Van bármi, amit másképp csinálna, ha visszautazhatna az időben?
– Ha ugyanez a kérdés egy olyan dimenzióban merült volna fel, ahol tisztább és értékorientáltabb a politika, ahol nem a rövidtávú szavazatmaximalizáló szempontok és egymást gyalázó viták uralják a közéletet, akkor lehet, hogy már a rendszerváltoztatás kezdetén bekapcsolódtam volna a politikai életbe. De cseppet sem bánom, hogy így alakult. Az akkori körülmények között a mostani fejemmel sem cselekednék másképp, mint ahogy akkor tettem.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

Háttér szín
#bfd6d6

Szabó Borbála: Ne, még ne vigyék el a barátomat!

2020. 05. 25.
Megosztás
  • Tovább (Szabó Borbála: Ne, még ne vigyék el a barátomat!)
Alcím
Leírás egy közönséges óvodai napról
Kiemelt kép
ovodafreepik.jpg
Lead

Reggel, amikor belépek a csoportszoba ajtaján (persze csak ha már átvettem a benti cipőt!), mindig tele vagyok izgalommal, hogy mennyi jó dolog vár ma rám. Legjobb barátommal, a Matyival először azt se tudjuk eldönteni, mivel kezdjük a sok lehetőség közül: építsünk valamit, markolózzunk, esetleg benézzünk a lányokhoz a babakonyhába (bár ahhoz bátorság kell, de megéri, mert ott van a Janka)?

Rovat
Életmód
Címke
óvoda
óvodás
életszakaszok
Szerző
Szabó Borbála
Szövegtörzs

Végül is favonatpályát kezdünk építeni alagúttal, remízzel, dombbal. A polcoktól az asztalokig fog kanyarogni. (Az én javaslatomra megkerülve – de el nem érve! – a babakonyhát is.) A Matyi kiválogatja a nagy kosárból a megfelelő elemeket, én pedig beépítem őket. A karjaim tele vannak erővel, az arcom kipirul, gyorsan és jól haladunk! A babakonyhából a lányok kedvesen odaintenek egyet, amikor arra építkezünk, és mi visszaintünk – de csak egyet, mert erre azért most nincs időnk. Nagy pillanat, amikor az elemes kismozdony világítva, zakatolva megteszi első útját a vadonatúj pályán! 
És akkor az óvó néni bejelenti, hogy ebéd. Haladéktalanul fel kell szedni a vasutat, mert a sín akadályozni fogja az étkezést.

Jaj, milyen buta vagyok én! Mindennap úgy építkezem, mintha sose kéne lerombolni, és mégis minden ebédnél le kell. 

Semmi kedvem enni, mire jó ez a hülye evés? És miért ilyen értelmetlen az élet…? Ilyeneket gondolok. De aztán finom a pörkölt, plusz ma ivólevet is adnak, úgyhogy kicsit jobb hangulatba kerülünk a Matyival, és szépen megesszük. 
Az ebéd végén megjelenik az ajtóban egy alak.
– Matyi, jöttek érted! – kiáltják azok, akik felismerik az illetőt.
Micsoda? Máris?? De hát még csak a nap felénél tartunk!

Még rengeteg tervünk volt, ami megvalósításra vár, még nem mondtam el neki azt a viccet, ami akartam! Nem, nem vihetik el ilyen hamar a legjobb barátomat! Szeretnék odaordítani neki, hogy: ne hagyd magad! Kapaszkodj az asztal lábába, menekülj, bújj el a mosdóban!

De a Matyi sajnos már szalad is boldogan az anyukája karjába, hátra se néz. 
Megkeseredik a számban az utolsó falat. Az óvó nénik lerakodják a kis kempingágyakat, és le kell feküdnünk aludni. Mi a fenének, amikor én nem akarok aludni! Én még építeni akarok! Ma direkt nem fogok elaludni, majd megmutatom nekik! Helyette egész idő alatt szavalni fogok magamban, vagy számolni, hogy ébren marad… 
… Úgy néz ki, egy jót aludtam, mert az óvó nénik már halkan ébresztgetnek minket. Eszembe jut, hogy a Matyi már nincs itt, így már nem is érdemes felkelni. De hát muszáj. 
Aztán valahogy mégis elkezdem jobb színben látni a dolgokat. Most, hogy túlvagyunk a nap felén, már nyugodtabb vagyok. Közben kint besötétedett, fel kell kapcsolni a villanyokat a csoportszobában. Meglátom a Jankát a babás polcnál, neki is hazament már a legjobb barátnője, így hát odamegyek hozzá.
– Játszunk? – kérdezi, és én persze rögtön tudom, mit akar játszani. Amit mindig: családosat. Most nekem is van kedvem hozzá, születik néhány plüssállat gyerekünk (meg az én kérésemre egy legóember), akik rosszalkodnak, felnőnek és orvosok meg tanárok lesznek (csak a legóemberből lesz vasutas).
Azt vettem észre, hogy délután sokkal gyorsabban telik az idő, mint délelőtt! Belefeledkezünk a játékba, és én éppen háttal ülök az ajtónak, amikor meglátom a Janka arcán, hogy itt vannak. Jöttek érte is. Elszorul a szívem, most mi lesz így velem?
– Nyugi, holnap találkozunk! – búcsúzik tőlem, és vidáman kiszalad. Fél füllel még hallom, hogy kint az öltözőben csacsog az anyukájával, de direkt nem figyelek, mert mérges vagyok rá. 
Még játszogatok egy kicsit, de igazából már semmihez sincs kedvem. Egyszer csak fölnézek az ablakra, és látom, hogy esik a hó. Ettől hirtelen el is felejtem a bánatom és odaszaladok, hogy közelebbről is megnézzem. Gyönyörű, ahogy a fehérség már elkezdte belepni a mérleghintát, a rugós lovacskát és félig már a kis kunyhót is, amiben olyan sokat játszottunk. Hirtelen eszembe jut minden: az izgalmas reggelek meg a nyugodt esték, a sok játék, vécére menés, fogmosás, nevetés és sírás – egészben látom ezt az egész hosszú, és mégis túl rövid óvodai napot. 
Jól elmerültem a gondolataimban, mert mikor körülnézek, már csak az óvó néni üldögél mellettem kabátban.

– Már mindenki elment? – kérdezem ijedten – Engem meg ittfelejtettek?
Az óvó néni megnyugtat, hogy biztosan nem felejtettek el, csak talán elakadtak ebben a nagy hóban. Mikor kimondja a nevemet, melléteszi, hogy „bácsi”, amin én jót nevetek. Hogy lennék én bácsi?

Amíg várakozunk, segítek neki rendet rakni. Kicsit lassú vagyok, de segítek: ceruzákat a tartóba, autókat a parkolóházba, kisedényeket a konyhába. Nem gondoltam, hogy egyszer ezt fogom gondolni, de most már én is szeretnék hazamenni. Elfáradtam. 
És akkor meglátom, hogy végre itt vannak! Jöttek értem! 
Még egy utolsó pillantást vetek a rendberakott csoportszobára, és elköszönök az óvó nénitől. Az öltözőben átveszem a kinti cipőmet, és végre elindulunk. Kint már mindent belepett a hó. Minden tiszta, új és hófehér. 
Megyek haza.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Háttér szín
#eec8bb

[Podcast] Tanárnő, kérem 11. – Irodalomtanítás mint szakácsmesterség?

2020. 05. 25.
Megosztás
  • Tovább ([Podcast] Tanárnő, kérem 11. – Irodalomtanítás mint szakácsmesterség? )
Kiemelt kép
tanarnokerempodcast11.png
Lead

Mai vendégem a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium magyartanára. Gördeszkázik, tanít, mosolyog, jelen van — a diákok között nagyon népszerű, bár munkájának ez se nem célja, sem a fokmérője. Szerinte az irodalomtanítás a szakácsmesterséghez hasonlítható, ahol a diákokkal együtt lehet főzni, alkotni, és aztán élvezni a közös munka eredményét. Varga Péterrel beszélgettünk.

Címke
Tanárnő kérem podcast
Joós Andrea
Varga Péter
Szövegtörzs

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

Háttér szín
#c8c1b9

Neked elmesélem – Legyen meg a te akaratod!

2020. 05. 24.
Megosztás
  • Tovább (Neked elmesélem – Legyen meg a te akaratod!)
Kiemelt kép
sallaizsuzsanna1.png
Lead

Mondd, mikor csináltál valamit utoljára először? – teszi fel a kérdést Sallai Zsuzsanna futóbajnok, aki 42 évesen farkasszemet nézett önmagával, a ténnyel, hogy nem bír ki egy újabb beavatkozást a szíve. A kislány, aki egykor szabadon futott a mezőn az állatok között, szövetséget kötött az idővel: „Legyen meg a te akaratod!” A Visszadobtak blog és könyv szerzőjének története.

Rovat
Életmód
Címke
Sallai Zsuzsanna
futóbajnok
Neked elmesélem
Szerző
Kosztin Emese
Szövegtörzs

Nyitva hagytuk a veranda és a hátsó kert ajtaját. Huzat volt, és finom, tiszta illat lengte be a házat. Anyu épp felmosott, ezért kiültetett minket apuval a gangra, hogy megvárjuk, amíg felszárad a padló. Hallani lehetett a szél erejét, ahogy becsap odabenn egy ablakot. Anyukám közben nekiállt a rózsákat metszeni, mi pedig apuval csak ücsörögtünk, és én a lábamat lóbáltam, mert nem ért le a székről. Csendben várakoztunk, csak úgy voltunk, bámultunk bele a semmibe… Ez a meghitt pillanat az első emlékem a szeretetről.

Szép, mégis félelmetes, veszedelmekkel teli gyerekkorom volt. Falusi környezetben nőttem fel, egy otthonos, egyszerű, fagerendás parasztházban, ahol mindenki együtt élt, a nagyszülők, a gyermekeik és az ő családjaik.

Hatalmas udvar vette körül a házunkat, amit mi rendszeres szorgalommal műveltünk, annak minden élményével és nehézségével együtt. Szabadok voltunk, és szabadon játszhattunk. Futottunk és hemperegtünk a fűben, a szénában, a sárban. Mind egy családként lettünk nevelve. Amíg a nagyszülők az állatokat gondozták, a földet művelték, addig a fiaik a munkahelyükön dolgoztak, és a hétvégeken segítettek be. A nagymamám és menyei a konyhában tüsténkedtek, míg mi, gyerekek a pincébe jártunk zsíros-cukros kenyeret enni. Emlékszem, sok időt töltöttem a disznókkal, kedveltem őket, képes voltam órákon keresztül beszélni hozzájuk. (mosolyog) Megvolt a saját világunk, és benne az egész életünk… Aminek része volt sajnos az ital is. Ha a férfiak ittak, agresszívek lettek – így a félelem jelen volt a mindennapjainkban. Bármi is történt tegnap, arról másnap mindenki mélyen hallgatott, mintha mi sem történt volna.

Még mi, gyerekek sem beszéltünk egymásnak a félelmeinkről, pedig a lakások ajtaja mögött az alkoholmámoros viharok ugyanolyan mindennaposak voltak, mint a főzés.

Magunkba temettük és gyűjtöttük a tegnap és a holnap sebeit. Ennek ellenére fájt, amikor Rákoskeresztúron felépítették a panelházakat, a mi házunkat pedig letarolták, és szétköltöztettek minket…

Kép

Kislányként – Kép: Sallai Zsuzsanna tulajdona

A legkisebb unokaként vidám, de szégyenlős és félénk szőke kislány voltam, tele tervekkel. Édesanya, képzőművész, festő és híres sportoló is akartam lenni… Hagyni szerettem volna magamból valami maradandót. A képzőművészet iránti vonzalmam apukámtól származik. Ő szobafestő volt, aki szépen rajzolt, de sajnos sosem élt a tehetségével. Az én rajztudásom egyetlen nyomát, a kezem munkáját a grábóci templom belső festményei és bútorai őrzik. Legalábbis sokáig azt hittem, ez az egyetlen nyom, amit magam után hagyhatok… Mert 1980 tavaszán a tervek szertefoszlottak, amikor 12 évesen 39 fokos lázzal bandukoltam a háziorvoshoz, akit egy másik doktor helyettesített.

„Mondták már neked valaha, hogy baj van a szíveddel?” – így hangzott a kérdés, amely megváltoztatta az életemet.

Háromszor volt tüdőgyulladásom egymás után, és fáradékony voltam, de semmilyen más tünetem nem volt. A szüleim ekkor már elváltak, így anyuval ketten éltük át a kérdések következményének súlyát. Kiderült a diagnózis: lyukas szívvel születtem. A születésem után, a fejlődés során ennek magától kellett volna összezárulnia, de sajnos az én szívemen nem forrt össze ez az ötforintos méretű kis lyuk, amely hirtelen az életem legnagyobb szakadékává vált. Megtudtam, csoda, hogy élek, mert csak az elhasznált vér kering a testemben. Féltem. El sem tudtam képzelni, mi vár rám, sosem voltam kórházban, sosem volt komoly bajom. Úgy éltem, mint aki teljesen egészséges, mint aki előtt ott az egész élet… Azt reméltem, ha felébredek, kiderül, hogy álom volt az egész, nincs semmi baj, ott a holnap, és kezemben a jövő.

A kimondott diagnózis után minden reggel egyetlen gondolatom volt: talán ez az utolsó napom? Elkezdtem figyelni az időt, a napokat, szinte ki akartam számolni, hogy még hány órát tölthetek a barátaimmal. Szó szerint minden nap kinccsé vált, a legkedvesebb kincsemmé – amit mégsem tudok megfogni, félretenni, lassítani...

12 és fél évesen kellett rájönnöm arra, hogy az idő az egyik legmisztikusabb dolog, mert nem tudunk vele mit kezdeni.

Anyu nagyon erősnek mutatta magát, de tudtam, hogy nagyon fél. Az ilyen életszakaszokat soha nem dolgozza fel az ember, csak elteszi egy kis fiók mélyére, és soha többé nem felejti el, hogy pillanatok alatt megváltozhat az élete. Az 1980-as években még alig volt gyakorlata az orvosoknak a szívműtétben, kevesen maradtak életben.

A legsötétebb, mégis legemelkedettebb éjszakáim között tartom számon a műtét előtti estét, amikor 13 évesen megterveztem az egész életem. Az ágyamban feküdtem a kedvenc kispárnámmal, betakarózva, és nem tudtam aludni. Sokat gondolkoztam, hogy mi lesz velem. Elképzeltem magamat, hogy milyen is leszek ötvenévesen. Nagy családot álmodtam magamnak, szerető férjet, akivel egész életünkben összetartozunk majd, mint annak idején apám családja, de alkohol és agresszió nélkül. Láttam magamat egészségesen és boldogan. Azt nem tudtam, hogy mi leszek, mivel fogok foglalkozni – a sport kitörlődött a lehetőségek közül –, arra koncentráltam, hogy akárhogyan is, de boldog leszek – egyszerűen azért, mert leszek, mert élni fogok! (mosolyog)

Mások félnek az ötvenéves kortól, én elkezdtem várni, vágyakozni utána, mert annyira szerettem volna megélni. Elérhetetlennek tűnt, és egyre távolabbivá tette ezt a pillanatot az évek alatti kilenc újraélesztés.

A műtét utáni fél évet a kórházban töltöttem, majd teljes rehabilitáció várt rám egy évig. Az orvosok nem tudták, mi zajlik bennem, a szívem teljesen kiszámíthatatlan volt. Kimerültem, és az egykori vidámság helyét a reménytelenség fullasztó, súlyos sötétje vette át. Hátat fordítottam mindennek. Átadtam a kamaszéveimet a vad önpusztításnak. Nem akartam semmit. Menekültem, a pillanatnyi örömöket kergettem, mert úgy éreztem, teljesen felesleges szeretnem. Minek és miért is szeressek bárkit is, ha hosszútávon úgysem szerethetem? Mégis volt, aki kérte, hogy szeressem... (mosolyog)

Kép

Sallai Zsuzsanna 29 évesen

Tizenkilenc évesen le akartak százalékolni, amit nem hagytam, így édesanyám munkahelyén kaptam nyolcórás irodai állást. Egyszer anyukám megkért, hogy helyettesítsem a munkahelyén, egy értekezleten, mert ő épp nem tudott ott lenni. Mivel kislánykorom óta ismertek a munkatársai, ez teljesen elfogadott volt akkor. Velem szemben ült egy fiatal férfi, egy új szakember a cégnél. Merészen bámult, és én nem értettem, miért néz. Attilának hívták, és más volt, mint a többiek, nekem más… Kitartó és határozott. Azt éreztem, hogy akar engem, mindenestül. Amint lehetősége volt, rögtön randevúzni hívott…

Attila: „Egy csodaszép lányt láttam, aki szó szerint sugárzott. Képtelen voltam levenni róla a szemem! Tudtam, hogy meg kell ismernem. Minél közelebb engedett magához, annál inkább alátámasztotta a megérzésem: szerethető, életigenlő lány, akin abszolút nem látszik mindaz a fájdalom, amin keresztülment.”

 

Az orvosok nem javasolták, hogy gyermeket vállaljak, mégis a megismerkedésünk után két évvel, váratlanul, de megfogant az első kisfiunk. (mosolyog) 38 éves koromban, négygyermekes édesanyaként, túl a kilencedik újraélesztésen, a szívem már olyan rossz állapotban volt, hogy az orvosom figyelmeztetett: a következő rosszullétem végzetes lehet.

Őrültség, de ez volt az a pont, amikor eldöntöttem: nem hagyom többé, hogy az orvosok és a betegségeim irányítsák az életem.

Kép

Sallai Zsuzsanna családja - Fotó: Németh Gabriella

Ekkor már mindenre gyógyszert kellett szednem: a szívemre, a tüdőmre, a vesémre, a májamra és az asztmámra is. Kívülről figyelve magamat, úgy láttam, mintha kötelek rángatnának összevissza, és a kötelek végén fehér köpenyes emberek dobálnának gyógyszerekkel, azon kísérletezve, hogy mitől leszek jobban, mitől nem lesz annyi bajom.

A természetesnek titulált leépülő, elmúló állapotomat nem fogadtam el, ugyanis értelmetlen volt a számomra. Mert miért valósult meg az egyik legáhítottabb vágyam, az, amit 13 évesen az operáció előtt elterveztem… miért is lettem négygyermekes családanya, ha nem láthatom őket felnőtté válni, és nem lehetek köztük öregen, kedves, idős nagymamaként? Ez képtelenség! Azt éreztem, hogy valami nem stimmel ebben a történetben.

Aznap este a szokásos esti rutin előtt, fürdéshez készülődve levetkőztem, és megálltam a tükör előtt. Farkasszemet néztem önmagammal négy órán keresztül. Feltettem magamnak a kérdéseket, és életemben először, hagytam tisztán megválaszolni: Mit is akarok én tulajdonképpen? Mit mutatok a külvilágnak? Mikor csináltam valamit utoljára először?

Az elhatározás megszületett: „fejest ugrok”, bele az ismeretlenbe. Elköltöztünk, szakítottunk a régi életünkkel, és bérletet vettem egy spinning-órára. Bemutatkoztam az edzőnek, és bár a vágás a mellkasomon helyettem is beszélt, elmondtam, hogy négygyermekes anya vagyok, előtte nem sportoltam, mert nem volt megengedett, volt egy szívműtétem és kilenc újraélesztésem. Az ok, amiért itt vagyok, két szó: élni akarok! Az edző szemrebbenés nélkül elfogadta az indokomat, nem ijedt meg, és sosem mutatta, hogy látja a kínlódásomat, amit az elején rendszeresen átéltem az óráin. (mosolyog)

Az első bringaversenyemen futók is részt vettek, akik futva teljesítettek mindennap sok-sok kilométert. Csodáltam őket! Ámulatba ejtett az a koncentráció, amit ők beletesznek a sportba – tudom, más sportban is ott van ez az elmélyülés, de így, ennyire élesen én csak a futásban láttam. Elvarázsoltak.

Közéjük akartam tartozni, olyan akartam lenni, mint ők. (mosolyog)

2014 májusában vettem részt az első futóversenyen. Beneveztem a 10 km-es távra, egyrészt mert élveztem a bringában is, hogy van egy cél, amiért dolgozhatok, másrészt mert egyre inkább vágytam rá, hogy egyszer én is ott álljak egy futóversenyen a rajtmezőben úgy, mint bárki más, ahol senki nem tudja, mi van mögöttem, ahol csak egy futó lehetek a többiek között.

Kép

Sallai Zsuzsanna és férje

Azóta több mint hat év telt el, és már több mint 200 versenyen futottam. Az egyik legemlékezetesebb versenyem a tavalyi 81 km-es Korinthosz volt, ahol először sikerült holtpont, émelygés és egyéb „ultrás körülmény” nélkül lefutnom 81 kilométert.

A futás során fokozatosan elhagytam minden gyógyszert, és teljes életmódot váltottam, ennek következtében szép lassan átalakult a szervezetem. Ma a szívem jól van, a futástól megerősödött. Néha az orvosom sem hiszi el azt, ami velem történt. Régen 100 volt a pulzusom, amióta futok, csak 48–50 – az ultrafutókra jellemző, hogy ilyen alacsony a pulzusszámuk. Ma már semmilyen gyógyszert nem szedek, és olyan jó érzés ezt kimondani! (mosolyog)

Attila: „Az együtt töltött sok-sok év alatt – mindig emlegetjük, hogy már sokkal többet éltünk együtt, mint külön – volt aggódás rendesen, majd ez az aggodalom átalakult féltéssé bennem. Féltettem attól, hogy túl kemény saját magához. Ő sohasem tekintett magára (helyesen) betegként. Érdekes, az meg sem fordult a fejemben, hogy a sportolás nem lesz rá pozitív hatással. Már régen megállapítottuk és alkalmazzuk, hogy csak akkor sikerül, amit eltervezünk, ha mind a ketten »egy irányba nézünk«! Amit tőle tanultam: a döntéseiben mindig a belső hangjára hallgat, kizárva bárki más véleményét.”

 

Muszáj volt megtanulnom, hogy egyedül magammal vagyok versenyben. Nem engedhettem meg, hogy máshoz hasonlítsam magam. Kitűntem a hatalmas vágásommal a mellkasomon, a fáradékonyságommal és a más gondolkodásommal is. Minden reggel úgy kelek fel, hogy de jó, megint van egy új napom, és ebben az egy napban nincs idő a versengésre másokkal, csak az idővel, amit arra a napra kaptam. Így élek 1981 szeptembere óta, ez határozza meg a mindennapjaimat: csak magamnak van időm bármit is bizonyítani. A „majd holnap” kifejezést nem tudom tolerálni. Attilától pedig az elköteleződés stabilitását tanultam meg, és azt, hogy létezik igaz ember. Szeretnék olyan jó lenni, mint ő. (mosolyog)

Kép

Sallai Zsuzsanna - Fotó: Bolega Niki

A szívünk súg, csak nem vagyunk elég bátrak meghallani. Ebbe a média is nagyon belejátszik. Zakatolnak a „háttérhangok”: csak szól a tévé, de nem nézem, vagy szól a zene, hogy ne legyen csend – ez persze nem baj, csak így nem súg a szív, illetve amit súg, az olyan halk, hogy egyáltalán nem halljuk, elnyomja a zaj. Amikor egy kórházi ágyon fekszel, vagy otthon éjjel a csendben, akkor lehet hallani, meg a hosszú futásokon. (mosolyog)

Képesek vagyunk bárkivel beszélgetni – de a lelkünkkel miért nem? Ma, 55 évesen már bátor vagyok a csendhez!

Sokáig azt írtam minden levelem aljára: „Legyen meg a te akaratod”, de tiéd az akarat, a te akaratod az, amit a szíved legmélyéről vágysz… ami sosem kézzelfogható, ettől olyan különleges.

Háttér szín
#d0dfcb

Vegyük észre a szóbeli bántalmazást!

2020. 05. 23.
Megosztás
  • Tovább (Vegyük észre a szóbeli bántalmazást!)
Kiemelt kép
iskolaibantalmazas1.jpg
Lead

Olykor semmi sem látszik kívülről, a gyermek mégis egyre rosszabbul érzi magát, önértékelése romlik, bizonytalanná válik, szorong, ám nem képes megfogalmazni, miért. Ilyenkor érdemes indirekt vagy szóbeli bántalmazásra gyanakodni.

Rovat
Család
Címke
szóbeli bántalmazás
iskolai bántalmazás
iskolai agresszió
Szerző
Balkuné Szűcs Emese
Szövegtörzs

A szóbeli bántás célja a hatalom, dominancia és kontroll gyakorlása mások fölött. Az agresszor manipulálja áldozatát annak érdekében, hogy megőrizhesse az egyenlőtlen erőviszonyokat. Azért fontos ez számára, mert saját önbecsülését ezáltal kompenzálja: csak akkor képes önmagát erősnek megélni, ha a másikat megalázhatja.

Milyen jelek utalnak szóbeli bántalmazásra?

Néha észre sem vesszük, annyira simán csusszan be egy hétköznapi kommunikációs helyzetbe a bántás. Ilyen az is, ha a bántalmazó lekicsinyli az elért eredményt. Például amikor az egyik kisfiú belövi a gólt, a másik meg mázlinak titulálja azt. Ha ez gyakran ismétlődik, az ügyes fiú elbizonytalanodhat abban, hogy tényleg jó focista-e.

Hasonlóan áshatja alá egy gyermek lelkesedését, ha a másik lelombozó megjegyzéseket tesz egy alkotására: „Nem is így néz ki egy kutya, de béna!” Ha a korábban szívesen rajzolgató gyermekünk többé nem hajlandó ceruzát venni a kezébe, akkor szinte biztosan kritizálta valaki. A nem építő jellegű bírálás szintén a szóbeli bántalmazás egyik formája. Pedagógusok is gyakorta élnek ezzel, nem sejtve, milyen károkat okoznak. Az osztály előtt felolvasott dolgozatbakik is ebbe a kategóriába tartoznak, ha poénkodik rajtuk a tanár.

A szarkazmus egy határon túl szintén bántó lehet. Nagyot üt, ha a másik személy valamely gyengeségét célozza, amelyről nem tehet. Tetézi a fájdalmat, amikor a heccet nem értékelő szenvedő alanyt még számon is kérik humortalansága miatt.

„Levegőnek néznek”

A kiközösítés éppen annyira fájó lehet, mint a fizikai bántás. Az indirekt bántalmazás egyik formája, amikor egy gyermeket fokozatosan szorítanak ki a közösségből, míg végül teljesen magára marad. „Mintha leprás volnék” – érezheti. És valóban, a gyerekek között ragályos betegségként terjed annak hite, hogy az áldozattal ciki beszélni, és ha valaki mégis megteszi, akkor ő is páriává válik.

Kép

Kép: Freepik

Ebbe a kategóriába tartoznak azok a kapcsolatok is, amelyekben az egyik fél folyton elfeledkezik a másikról. Nem emlékszik, mit beszéltek meg, nem jelenik meg a találkozókon, nem tartja be az ígéreteit. A bántalmazott értéktelennek, mellőzöttnek éli meg magát. A profi bántalmazók ilyenkor alig észrevehetően elkezdik devalválni őt. Először az áldozat érzelmeit érvénytelenítik: „Minek ez a hiszti, mindig nyafogsz!” A leértékelés finoman vált át kritizálásba, ítélkezésbe, majd sértegetésbe. Az egyik legsúlyosabb szóbeli bántalmazás az áldozat vagy az agresszor állításainak a tagadása, hiszen ezzel az előbbi realitásérzékét kérdőjelezi meg az utóbbi, elbizonytalanítva őt saját józan ítélőképességében.

Csicskáztatás

Különösen kisebb gyermekektől halljuk, hogy „barátomnak” hívják egy társukat, akit mi külső szemlélőként nem tartanánk annak. Olyan jeleneteknek lehetünk szemtanúi, amikor az egyik gyerek folyamatosan parancsolgat a másiknak, ugráltatja, utasítgatja. A kisgyermek még nem képes teljesen elkülöníteni egymástól a különféle interakciókat, és nem érti, mitől lesz valaki a barátunk. A kölcsönösség, egyenlőség fogalmai még ismeretlenek számára, éppen ezért érdemes beszélgetnünk ezekről, akár mesélés vagy szerepjátékok formájában.

Rettegj!

A szóbeli bántalmazás extrém fokozatai kifejezetten az áldozat megfélemlítését célozzák. Ez lehet érzelmi zsarolás („Ha nem teszed, amit mondok, annak súlyos következményei lesznek!”) vagy konkrét fenyegetés is („Megverlek, ha még egyszer megteszed.”). A családon belüli erőszak példái gyakran éppen ilyenek, a gyengébb fél sértegetésével, illetve dührohamokkal megspékelve a leértékelést, kritizálást.

Így neveld az agresszorodat!

Logikus lenne a kapcsolatból való kilépés, de ez sokszor nem lehetséges. Gyakran kérdezik tőlem az áldozatok szülei, miért nem a bántalmazó jár pszichológushoz? És valóban, miért az áldozat váltson iskolát, gyakran újabb terhet róva ezzel a családra? A bántalmazóknak nem érdekük a gyógyulás, így kevésbé jutnak el a szakemberhez. Megoldást jelenthet megtanítani a gyermeknek azokat a technikákat, amivel kordában tarthatja a bántalmazót. Fontos, hogy a magabiztos fellépés trükkjeit alkalmazva beszéljen vele (lásd az előző cikkünket)!

Technikák, amelyek akkor működnek, ha a bántalmazónak van empátiás készsége, de nem teljes a rálátása a saját viselkedésére: Fejezd ki az érzéseidet! (Például: „Megbántottál ezzel!”) Fejezd ki a bántalmazó érzéseit! (Például: „Látom, haragszol.”) Kérdezz vissza! (Például: „Cipeld a táskám!” „Miért, te viszed az enyémet?”) Kérd meg az agresszort! (Például: „Kérlek, tedd arrébb a holmidat, ez az én helyem!”) Durvább helyzetekben: Tisztázd a határaidat! (Például: „Nincs jogod parancsolgatni nekem.” „Ugyanolyan gyerek vagy, mint én, nem mondhatod meg, mit tegyek.”) Következmények megfogalmazása: (Például: „Nem mondhatsz nekem ilyeneket! Ha még egyszer megteszed, az anyukám beszélni fog a tiéddel.”)

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Háttér szín
#f1e4e0

40 perc alatt finom ebéd – Mit főzzek a héten? 5. rész

2020. 05. 23.
Megosztás
  • Tovább (40 perc alatt finom ebéd – Mit főzzek a héten? 5. rész)
Kiemelt kép
mitfozzekaheten.jpg
Lead

Érdekes dolgot figyeltem meg a gyerekeimen (13 éves lány, 9 éves fiú) a kényszerűen itthon töltött időszakban. A bezártságot meglehetősen könnyen viseljük, ugyanakkor a bizonytalanság, az információk hiánya vagy ellentmondásossága, a kizökkenés a megszokott napi rutinból jól láthatóan lecsapódott a srácokon. Ennek leglátványosabb következménye, hogy óramű pontossággal ragaszkodnak a napirendhez. Egy kőbe vésett napirend adja meg azt a biztonságot, amihez az ismeretlen miatti szorongás közben bátran lehet igazodni.

Rovat
Életmód
Címke
Mit főzzek a héten?
koronavírus karantén
receptek
heti menü
Szerző
Szávai István
Szövegtörzs

Segíti a lelki egyensúlyukat, amikor bízvást számíthatnak arra, hogy ha a fene fenét eszik is, reggel 9-kor lehet reggelizni, mert anyának addigra véget ér a reggeli meetingje, fél egykor asztalon lesz az ebéd, este hatkor pedig vacsora kerül elénk. Ehhez viszont a két home office-os irodakukac szülő részéről komoly tervezésre és munkamegosztásra van szükség. A rendelkezésre álló alapanyagokat Zsófi, a feleségem tartja számon, míg legfontosabb véleményformálóként (mert ő az, aki a legkevesebb ételt hajlandó megenni) Dávid fiam az, aki segít vasárnap délután megalkotni a heti menüt.

A cél, hogy az étel maximum 40 perc alatt megfőzhető legyen, és mindenki szeresse.

Azt, hogy ki főzi meg, az is befolyásolja, hogy éppen kinek van kevésbé halaszthatatlan dolga, szerencsére ebben is nagy az egyenlőség nálunk, így fele-fele arányban szokott ez kijönni. A múlt héten például ezt ettük ebédre:

Hétfő: krumplistészta

Ezt nagymamám egészen sajátosan készítette, zsíron pirította meg a hagymát, és nem tett bele pirospaprikát, csak sót és borsot. Annyira szerettem, hogy gimnazistaként Szolnokon rendszeresen felültem tanítás után a vonatra, és átmentem Törökszentmiklósra egy jó krumplistésztára. Tanulság: a kamasz unokákat a hasukon keresztül lehet a legjobban megfogni.
A „reformkonyha” jegyében én már nem zsíron, csak olajon dinsztelem a hagymát, és pirospaprika is megy bele. Simán elkészül 40 percen belül.

Kedd: paradicsomszósz, főtt krumpli, főtt tojás

Na, ezt például én meg nem eszem (ennyit arról, hogy ki a legválogatósabb…), és be kellene érnem tegnapi krumplis tésztával, viszont abból úgysem maradt, így kiváló alkalom, hogy Bud Spencer nyomán egy jó kis hagymás babot üssek össze. Karikára vágott kolbász kiolvadó zsírján sütöm meg a felkarikázott hagymát, ráöntöm a konzervbabot meg némi paradicsompürét, amit lekanyarítottam a paradicsomszószból, só, bors, és kész is van, max. 15 perc. Érdekes, de rajtam kívül még Mira is eszi, pedig nem is szereti a Bud Spencer-filmeket.

Szerda: aprópecsenye

Ebben az a jó, hogy variálni lehet, így nem unalmas. Csirkemellfilé az alap, de hogy mi megy mellé köretként… Lehet rizs – ha gyorsan kell –, lehet kockára vágott, először sós vízben megfőzött (de csak annyira, hogy szinte még félkemény), majd forró olajban kisütött krumpli, vagy a hússal együtt párolt zöldborsó, vagy valami üveges szósz. Egy kicsi csalás van benne mindig, mert egy fél Maggi-kockát szoktam a húsra dobni, amikor kiereszti a levét, így a só–bors–majoranna szentháromságán túl kap még egy erős plusz ízt. Ha nagyon sok összetevővel készül, akkor sem több mint 45 perc. Rizzsel meg kb. 25 perc alatt elkészül.

Kép

Saslik-nyársak - Kép: Szávai István

Csütörtök: póréhagymás rizottó

A járványhelyzet dinamikája szerint először élesztőt nem lehetett kapni (most már persze hegyekben áll az áruházakban), mostanra a rizottó-rizs lett az új élesztő, hetek óta nem jutok hozzá a közeli boltban. Ha főzünk mellé húslevest, akkor alaplé is akad, de ilyen még nem fordult elő, ezért szégyenszemre bolti alaplével készül, póréhagymával és só-bors fűszerezésű, jól megpirított csirkemellel.

Egyszer csak úgy próbaképpen készítettem egy kis adagot estére, de olyan zajos sikert aratott a gyerekeknél, hogy azóta amolyan ünnepi ételnek számít, bármennyire is gyorsan elkészíthető.

Közbevetésként ideírom, hogy levesekről eddig nem esett szó, mert ez tényleg nagyon időfüggő, de heti egy hétköznapon legalább azért befér egy zöldbab-, zöldborsó- vagy krumplileves megfőzése is.

Péntek: sonkás tészta

A sonkás tészta az egyik legalkalmasabb étel arra, hogy a gyerekeket bevezesse az ember a konyhai munkába. Művészetet akartam írni elsőre, de attól én azért igen messze állok, amint a fenti listából is vélhetőleg kiderült már. Egy kilencéves már simán felkockázza a sonkát és kiméri a tejet, összekeveri a carbonara-porral, míg a nagyobbik meg tudja pirítani, és a tésztát is ki tudja főzni. Minimális felügyelettel csodálatosan delegálható projekt, és varázslatosan gyorsan készen is van.

A kifőzött tésztát egyébként a lányok nálunk sokszor inkább friss paradicsommal és fehérsajttal eszik, amúgy olaszosan.

Szombat – reggelire házi zsömle, ebédre saslik-nyársak

A hétvége végre az örömfőzésről szólhat, nem a tábori körülmények közötti improvizációról.

Kép

Kép: Szávai István

Ha reggel 6-kor elkezdem, fél 9-re elkészül a friss zsömle egyenesen a sütőből (itt is csalok persze, és a kenyérsütő gép dagasztja helyettem). A fél 6-os első fecske, Dávid már úgyis ébren van ilyenkor, így társaságom is akad.
Saslikot készíteni azért jó, mert mindenki a saját szájíze szerint rendelheti meg tőlem a nyársakat, vagy akár magának is összerakhatja. Nálunk általában ezek a hozzávalók: csirkemellkocka (fokhagymával bedörzsölve), kolbász, császárszalonna, cukkini, hagyma, paradicsom. A sütőben sül kb. negyven percet, rizs és jégsaláta dukál mellé, vacsorára pedig ki lehet tunkolni a szaftot a tepsiből kenyérrel.

Vasárnap: rakott krumpli

Az igazi össznépi főzés jegyében megfőzöm a krumplit, Dávid felvágja a hozzávalókat, Mira lerakja, és én, mint a nagy földrajzi tejfelezések mestere, adagolom a tejfölt és a sót. Anya ezalatt a kanapén relaxál, jól megérdemelt pihenésként a héten nyújtott áldozatos munkájáért. Egyszerűen megunhatatlan a folyamat, szerintem a nirvánába belépve is rakott krumplit készítenek majd együtt az emberek.

Háttér szín
#c8c1b9

Nagyi veszélyes kalandja

2020. 05. 23.
Megosztás
  • Tovább (Nagyi veszélyes kalandja)
Kiemelt kép
nagyikaland.jpg
Lead

Nemrég értünk vissza anyuéktól. Sosem kér tőlünk semmit, mert „bevásárolnak az önkormányzatisok, még a gyógyszert is elhozzák”, de mindig örül, ha azért én mégis kitalálom, mit is szeretnének, és elugrunk hozzájuk. Épp a szombati ebéd utáni kávénkat isszuk, amikor telefonon hív. Talán valamit mégis elfelejtettünk, vagy csak a frissen sült kenyeret akarja megdicsérni? „Te, Katikám, tudod, mit szeretnék én nagyon?” – szólal meg hangja a telefonban. A beállt csendben van időm találgatni: egy újabb képet a dédunokáról, egy jó paradicsomos káposztát, mert azt apu miatt sose főz, vagy látni szeretné a régi házukat Pázmándon?

Rovat
Család
Címke
nagymama
család
Szerző
Szám Kati
Szövegtörzs

A kihangosított telefon körül ülve mind a négyen érezzük, hogy ahogy telnek a másodpercek, a pillanat a fontos kérések csendjévé növekszik. Mint amikor egyetemistaként Görögországba akartam menni az akkori barátommal, vagy amikor a lányom gimiben piercinget szeretett volna, meg a fiam jogosítványt… és mielőtt későbbi vejeink megkérték lányaink kezét… De a leghosszabb hatásszünet sem nyúlhat a végtelenségig, mert érdektelenségbe fullad az előadás, ezt anyu jól tudja. Jön is már a drámai tetőpont: „Vigyetek el engem a Pennybe shoppingolni”.

Kávéscsészék koppannak az asztalon, a leesett állak alatt. Összenézünk. Az én 74 éves anyukám, aki három krónikus betegséget cipel évtizedek óta; aki eddig fegyelmezetten ki se tette a lábát a kertkapun? Aki orvos apukámat trenírozza hetek óta, hogyan kell a higiéniai rendszabályokat betartani; aki büszke arra, hogy soha semmi feleslegeset nem vásárol; aki szembetegsége miatt már évek óta nem tudja kiböngészni az áruk címkéjét? Akinek a férjét az említett élelmiszerboltban megalázta és megmotozta a túlbuzgó biztonsági őr, ezért azóta soha be nem teszi a lábát oda, vagyis apukámnak eszébe sem jutna elkísérni, hogy segítsen neki? Mert hát mi, ugye, 65 év alatt be sem léphetünk.

„Tessék? Anyukám, megvesszük mi neked, amit kérsz, elmegyek veled sétálni is…” Próbálok érveket találni, de közben már ő is sorolja, hogy kesztyűt vesz meg maszkot, hogy 9-től úgyis csak az öregek mehetnek, ezért nem lesz tömeg. Hogy annyira vágyik már rá, hogy kiválassza, amit megvesz. És végül a legütősebb indok, hogy ő ezt már eldöntötte.

Akkor nincs mit tenni, ébredtem rá, akkor akár elmegy nélkülünk is. De közben már én is másképp láttam.

Eszembe jutott, milyen kilépni egy fojtott levegőjű szobából, egy iskolai évzáró ünnepségről vagy az irodából egy nagy hajrá után, a nyaralás előtti este. Hogy én sem vagyok egy shoppingkirálynő, de már hónapok óta szeretnék venni egy farmert meg egy cipőt, és a szokásossal ellentétben ez a terv most nem nyűgnek, hanem lehetőségnek tetszik.

Pár pillanatra én vagyok ő, az irodalomszerető és hajdan verseket író, egykor tündöklő logikájú és csillogó tekintetű, szellemes matematikus, aki mindig a társaság középpontja volt, akit körülrajongtak a tanítványai. Ő, aki már nem ismeri meg a tanítványokat és kollégákat az utcán, ha ráköszönnek, aki lassan egy évtizede szokja, hogy egyre kisebb távokat tesz meg a gurulós bevásárlós járókájával, pár éve azt is, hogy nem rittyenthet három fogásos ebédeket az unokáinak. Sütit sem süt szívesen, amióta a mirelit meggy helyett csirkemájat olvasztott ki. Persze a gyerekek kocsival elviszik magukhoz ebédre – hisz már régóta nem vezet. Lassan talán azzal is megbékél, hogy a vakság felé tartva sosem fogja újraolvasni a Thibault családot, és nem gyönyörködhet a Kondor Béla-rézkarcban, amelyet az első fizetésükből vettek.

Milyen érzés lehet napról napra elveszíteni szabadságunk maradékait? És mekkora jelentősége van a járványügyi ajánlásokhoz képest annak, ha egy morzsányit mégis visszakaphatunk belőle, ha csak egy bevásárlás erejéig is?

Megvan a Házibuli parkolós jelenete, amikor ülnek az aggódó szülők az éjszakában kamasz utódukra várva? Miközben lassan telnek a percek, az jár a fejükben, vajon jól tették-e, hogy beleegyeztek. Hogy emlékszik-e még a tanácsaikra. Hát így várakoztunk mi a nagyira szombat délelőtt, az élelmiszerbolt parkolójában.

És igen, benne volt a pakliban, hogy a biztonsági őr majd őt is gyanúsan méregeti, mit szöszöl annyit a felvágottaknál. És az is, hogy a pénztárnál elfelejti a PIN kódját, és kiönti az összes aprót a pultra. De hazaérve úgy mosolygott anyu, mint amikor két hónappal ezelőtt távoli eléréssel bevettük egy csoportos Skype-beszélgetésbe, amit kivetítettünk neki a nagy tévéjére.

Az előszobában lepakoltunk, ő a kezembe nyomott egy tálca sütit meg egy boltban vett tortát az aktuális szülinaposnak. Búcsúzóul én is hazárdírozásba kezdtem, és végre, hónapok után először, alaposan megölelgettem az én anyukámat.

Háttér szín
#fdeac2

Oldalszámozás

  • Első oldal « Első
  • Előző oldal ‹ Előző
  • …
  • Oldal 553
  • Oldal 554
  • Oldal 555
  • Oldal 556
  • Jelenlegi oldal 557
  • Oldal 558
  • Oldal 559
  • Oldal 560
  • Oldal 561
  • …
  • Következő oldal Következő ›
  • Utolsó oldal Utolsó »
Képmás

Lábléc

  • Impresszum
  • Kapcsolat
  • Hírlevél
  • Médiaajánló
  • ÁSZF előfizetők
  • Adatvédelem
  • Erdélyi előfizetés
ESET
A szerkesztőségi anyagok vírusellenőrzését az ESET biztonsági programokkal végezzük, amelyet a szoftver magyarországi forgalmazója, a Sicontact Kft. biztosít számunkra.
MagyarBrands - Kiváló fogyasztói márka Média kategória, Az Év Honlapja, Minőségi Díj
Barion logo