„A Völgyhétvégéket azért találtuk ki, hogy 2020-ban se maradjunk művészetek és Völgyérzés nélkül, a művészek, zeneipari szereplők pedig munka nélkül. Különleges hétvégi programokkal készülünk, jó lesz újra koncerteket hallgatni, színházba, kiállításra menni, filmeket nézni, kézműveskedni, táncolni, beszélgetni, együtt lenni és nagyon kíváncsiak vagyunk, milyen hangulatot kap a kapolcsi közös fesztiválozás az őszi időszakban.” – mondta Oszkó-Jakab Natália, a Művészetek Völgye igazgatója.

A Völgyhétvégéken nyílik meg Kapolcs új főtere, ami egyúttal egy új fesztiválhelyszín is. Itt lép fel többek között az Erik Sumo Band, a Csík Zenekar, a Kiscsillag, az Irie Maffia, a hiperkarma, a Random Trip, a 30Y és az Ivan and the Parazol. Szintén felújított pompájában, társasjátékokkal, kiállításokkal és a Nemzeti Filmintézet Filmarchívum filmjeivel várja a látogatókat a MűvészVölgy Kúria névre keresztelt kapolcsi kastély. A főtéri események mellett egy-egy hétvégére programot hoz Kapolcsra a Harcsa Veronika Udvar, a Momentán Udvar, a Kaláka Versudvar, a Hagyományok Háza Folkudvara, a Hangfoglaló Udvar, a Színház Színpad, a Világzenei Udvar és a 30 éves Muharay Elemér Népművészeti Szövetség Muharay Udvara. Aktív programokban sem lesz hiány, biciklis és gyalogos túrák indulnak a Völgyhétvégék minden napján. Kiállításra hív az 51-es körzet, a kapolcsi buszmegálló és kinyit a KenderKert, a Muflon Jazz Udvar, a Diabelli, a Magyar Írószövetség Udvara, a Völgykomolyzene helyszíne, a Tűzoltószertár, az ÉltetőVölgy, a Kalapos Udvar, a MANK Artporta, a Fazekasműhely, a Manó Udvar, a Virágzsó Udvar, a Szépmíves Udvar. Nem maradhat el a helyi termékek vására sem, és finom falatokkal készülnek a kapolcsi Kék Abrosz Vendégasztalok.

A részletes program június 1-től megtalálható a www.muveszetekvolgye.hu oldalon.

A Völgyhétvégék időpontjai:
1. hétvége: szeptember 3-6.
2. hétvége: szeptember 11-13.
3. hétvége: szeptember 25-27.
4. hétvége: október2-4.

Akinek már van Művészetek Völgye bérlete:

Azok, akik megvették az idei bérletüket a Művészetek Völgye Fesztiválra, a jegyvisszaváltás mellett több lehetőség közül is választhatnak, amivel segíteni tudják a Művészetek Völgye további működését. Beválthatják a jegyüket a Völgyhétvégékre vagy beválthatják a jegyüket a 2021-es jubileumi fesztiválra vagy felajánlhatják a jegyük árát támogatásként. A szervezők köszönik a jegyvásárlók bizalmát és továbbra is azon dolgoznak, hogy összeköthessék és egy alkotó közösséggé alakíthassák a hazai kulturális élet legjavát és a művészetkedvelő közönséget.

Így kezdtük idén a Háziszörp Kft bodzaszezonját. Néhány éve alapítottuk kis gyümölcsfeldolgozónkat, ahol idénygyümölcsökből készítünk tartósítószer-mentes szörpöket. Most a bodza ideje jött el. Persze később felkeressük majd a bodzaültetvényeket is, hogy megfelelő mennyiségben kínálhassunk bodzaszörpöt azoknak, akik ezt a finom és egészséges italt szeretnék megvásárolni. A mi szörpreceptünk a régi: tiszta gyümölcslé és cukor, mindenféle egyéb adalék nélkül. „Bag in Box”, azaz „zacskó a dobozban” csomagolásban tároljuk, ügyes kis csappal az oldalán, hogy romlás nélkül, folyamatosan fogyasztható legyen.

A kert árnyékos, szélvédett sarkában, a mogyoróbokrok takarásában van a komposztdomb helye. Mellette a bodza (Sambucus nigra), amelynek minden része hasznos! A komposztdombot árnyékolja, lehulló levelei értékes tápanyagokkal dúsítják, az érést gyorsítják. Virágzás közben persze megérkeznek a fekete levéltetvek is, de jut a virágból mindenkinek bőven. Különös, de a méhek egyáltalán nem látogatják az illatos bodzavirágot!

Vékony rétegben kiterítve, naptól védve kell szárítani, hogy a nyár melegéből és fényéből a téli megfázások ellenszerét megőrizzük.

Ebben az időszakban, májusban tele van minden asztal, szekrény teteje: tálcákon a kamilla, a kakukkfű szárad, a bodzának viszont egy egész abrosz kell, hogy elég helyük legyen az illatos virágernyőknek! A fekete bodzát a népi gyógyászatban gyakran „a szegény ember patikája” néven emlegették. Nem véletlen, hiszen négyezer éve használjuk, állítólag a legrégebbi gyógynövény, amelyet az ember valaha is termesztett. A természetgyógyászat például teaként a meghűlés kezelésében használja. Gyógyteaként olyan problémákat is kezeltek vele, mint a székrekedés, a szemgyulladás, de használták még vértisztítónak, fájdalomcsillapítónak, hánytatónak vagy éppen vizelethajtónak is. Ugyanis a fekete bodza virágában és termésében számos hasznos makroelem és vitamin található.

Kép

Kép: Freepik

A bodza népies nevei: bocfa, csete, fái bodza. A palóc népi babonák szerint ha a bodzára tapostak, meghajlítva földet hordtak rá, akkor a tehénből, a disznó sebéből kihullott a pondró. A Csereháton ezt a bodza letépett ágacskáitól és a megfelelő ráolvasástól remélték. Göcsejben is azt tartották, hogy a disznókat elkerüli a vész, ha az óljukba bodzaágat szórnak. Az alsó-őrségiek szerint viszont a bodzát nem volt szerencsés a ház mellé ültetni, mert akkor belecsapott a villám.

De többféle bodza is létezik! Az egyik a földi- vagy gyalog bodza (Sambucus ebulus), ez a növény nem fás szárú, hanem magasra növő évelő, és később virágzik. Csak az általunk illatosnak ismert bodzabokrot szoktuk illatos virágáról megnevezni. Egyes növény-rendszertanokban a pézsmaboglárfélék (Adoxaceae) családjába, míg mások a loncfélék (Caprifoliaceae) közé sorolják.

A bodza Európában nagyon elterjedt. Már a Római Birodalomban fogyasztották úgy, ahogy ma is szokás itt-ott: likőr formában.

Finomított cukor és víz oldatába beáztatják a bodzavirág fejeket, így a virág íze bejut a szirupba. Utána alkohollal keverik. Számos országban az aromás italt szénsavas vízzel keverve fogyasztják. Ázalékos szörpöt azért könnyű belőle készíteni, mert virága nagyon különlegesen fűszeres. Vigyázni kell azonban, hogy levél ne essen a vízbe, mert az kesernyés ízű.

Az északi féltekén, Európában és Észak-Amerikában a bodzavirágszezon május végétől június elejéig tart. Elsősorban a napos helyeket kedveli, de nagyon különböző éghajlati körülmények között is megnő, beleértve a nedves és a száraz termékeny talajokat is. Egyébként Afrika északnyugati részén és Délnyugat-Ázsiában is elterjedt.

A 19. században kedvelt étel volt a tojásosan kirántott bodzavirág, más néven bodzafánk. Északnyugat-Európában volt népszerű a belőle készített könnyű szeszes ital, különösen Viktória királynő uralkodása idején, bár ahogyan írtuk, valójában a bodzalikőr receptjét már a római kor óta ismerték. Közép-Európában, Németországban, Ausztriában és Magyarországon leggyakrabban aromás szörpként fogyasztják, vízzel hígítva.

Számos receptet találhatunk: például bundában sült bodzavirág, bodzasziruppal készült almatorta.

Hallottam már Franciaországban grapefruit-bodza italról is. De a szirupot használják borjúhús-öntethez és csirkemell mellé is. Még elképzelni is nehéz a háromrétegű bodza tortát!

Céget, vállalakozást, munkahelyi közösséget vezetni szép, összetett feladat. Kis céget különösen, mert ott az egyes emberek nem statisztikai számok csupán, fogaskerekek, hanem érzelemgazdag, gondolkodó, érzékeny, félelmekkel és örömökkel teli emberek, félig-meddig élettársak, ha nem is éjszakánként, hanem nappal, nyolc órában. Érdekes módon többnyire mindenki azt hiszi, az ő problémája a többiek problémája is, és ha látnák annak a kérdőívnek az eredményeit például, amit most én látok, nagyon meg lennének lepve. Előttem ugyanis azok a kérdőívek vannak nyitva, amelyekben a munkatársakat kérdeztem meg arról, hogyan és milyen körülmények között tudják elképzelni az iroda újranyitását a koronavírus-járvány okozta hirtelen hazaköltözés hetei után. Van abban minden, meg az ellenkezője is.

Lelkesen otthonmaradók és a közösségi munkát tűkön ülve várók, megfertőződéstől félők és a járványt átverésnek titulálók. Aggódók és lazák, gondterheltek és türelmetlenek. És trollok meg trollnők.

Milyen könnyű lenne úgy döntéseket hozni, hogy kijön egy ilyen kérdőívből egy szép egyöntetű eredmény, de legalábbis többségi, amit aztán a többség akaratára hivatkozva szépen be lehet jelenteni, és ennyi. De persze nem. Vezetőnek lenni ezért nehéz. Mert mindenkinek nem lehet a kedvére tenni, mindenki sosem lesz megelégedve, mindig mindenki mást akar és azt is máshogy, és 35 emberből mindig lesz egy, akinek pont az nem jó, ami végül kialakul. Ezt látom itt a válaszok felett ülve, de végül is vezetőnek lenni ilyen, tudom én, ezt vállaltam, ennek igyekszem megfelelni, és fejlődöm is benne évről évre. (Bár még mindig lelkesen és idealistán törekszem arra, hogy senki ne utáljon semmi miatt, és mindig figyelmeztetnem kell magamat, hogy ez nem reális célkitűzés.)

De most itt ülök az összegző Excel-táblázatom előtt, és a lényeg, az igazi lényeg az, hogy a táblázatnak 35 sora van. Ennyi sora volt március 13-án is – és ennyi sora van most is.

Senki nem morzsolódott le, senkinek nem engedtük el a kezét, mindenki itt van a fedélzeten, mindenki végigküzdötte, dolgozta, félte, lelkesedte ezt a furcsa, hibrid, emlékezetes időszakot.

Az újrakezdést is együtt tervezzük, István, Enikő, Évi, Pilu, Marcsi, Viki, Botond, Niki, Lőrinc, Máté, Béla, Szabi, Peti, Zita, Nóri, Heni, Mesi, Nelli, Petra, Móni, Hajni, András, Timi, Kati, Lívia, Andi, Kriszti, Ildi, Szonja, Tamás, Ria, Dorka, Ági, Dávid. Meg én. Mindenki megvan.

És nem tudok mást csinálni, örülök a trolloknak meg a trollnőknek, fülig ér a szám, gombóc van a torkomban, mert persze lesznek még rossz idők meg jók. Most nem is tudjuk még, hogy ez itt mi volt, amin túlvagyunk, és hogy túlvagyunk-e rajta egyáltalán, meg most jön majd a neheze is sok szempontból. Még nem tudjuk, hogy munkadömping vagy munkaínség képében, de már érezzük a kis feszültséget az idegekben, a finom remegést, az ugrásra kész állapot élességét – és nem lesz ez könnyű, tudjuk jól. De egy próbát kiálltunk, és jó volt együtt kiállni. És nem csak rajtunk múlt, nem csak vezetői döntéseken, igeneken minden egyes ember mellett – hanem minden egyes munkavállalónkon, akik sokkal többet dolgoztak ebben az időben, mint eddig. Akik külsősök és alvállalkozók helyett is munkát végeztek. Akik váratlan feladatokkal szembesültek egészen szokatlan körülmények között. Akik támogatták egymást, odafigyeltek, kitartottak, megköszönték, kibírták.

Hűségesek voltunk egymáshoz ezekben az időkben. Elkötelezettek. Bátrak. Köszönjük szépen.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

„Nőnek születni kell” – tartja a mondás, legalábbis nálunk. Vannak azonban olyan részei a világnak, ahol a nőknek megszületni sem szabad. A szelektív abortusz lényege, hogy a szülők elvetetik a gyermeket, ha az ultrahang során kiderül, hogy kislány. A nők hiánya különösen Kínában (11,9 millió) és Indiában (10,6 millió) kiugró, de mérhető még Albániában, Örményországban, Azerbajdzsánban, Grúziában, Tajvanban, Montenegróban, Hongkongban, Dél-Koreában, Tunéziában és Vietnamban is.

A lányokat hagyják meghalni

Indiában korábban bevett gyakorlat volt, hogy a lánycsecsemőket a Gangeszbe fojtották, a technológia fejlődésével azonban a nemi diszkrimináció a magzati korra tevődött át, és bár a szelektív abortusz nem legális Indiában, a beépített kiskapuknak köszönhetően a terhességmegszakítások 99 százaléka még mindig a lány magzatokat érinti. A dél-ázsiai országban sokan úgy tartják, hogy „lányt felnevelni olyan, mint a szomszéd kertjét öntözni.” Az indiai társadalomban olyannyira elterjedt ez a gondolkodás, hogy évente 239 ezer kislány hal meg ötéves kora előtt azért, mert elhanyagolják pusztán nemi hovatartozása miatt. A felmérésekből kimutatható, hogy India 35 államából 29-ben a leánygyermekek halandósága kirívó mértékben meghaladja a fiúgyermekekét, ami azért érdekes, mert azokban az országokban, ahol nincs ilyen típusú nemi diszkrimináció, biológiai okokból a fiúgyermekek halandósága általában magasabb.

„Bár a 2017–2018-as felmérésében az indiai kormány nem közölt hivatalos adatokat a végrehajtott abortuszok számáról, egy körültekintő módszertannal felállított becslés szerint körülbelül 11,8–14,1 millió nőnemű magzat életét oltották ki 1990 óta szelektív terhességmegszakítással. A lányszületéssel szembeni negatív hozzáállás legalapvetőbb oka a közösségek patriarchális társadalmi berendezkedése. A hindu társadalmi berendezkedés és a férfiágon való öröklés következtében a nők csak házasság révén tudják fenntartani magukat. Az indiai esküvői szokások miatt a kiházasítás azonban rendkívül költséges a lány családjának, nem beszélve a hozomány megfizetésének terhéről. A férj családja gyakran még az esküvő után is követelésekkel áll elő, amely könnyen adósságba kényszerítheti a lányos családot.” – írja Mogyorósi Alexandra A hiányzó nők kérdése Indiában című tanulmányában.

Kép

Kép: Profimedia – Red Dot

A szakértő arra is felhívja a figyelmet, hogy a tradicionális hindu társadalomban a nők családban betöltött szerepe másodlagos, életüket örökös gyámságban, egy férfi uralma alatt kell leélniük. Férjüket istenként kell tisztelniük, házasságtörés esetén kitaszítással vagy halállal kell szembenézniük. Ha megözvegyülnek, csak fehérben járhatnak, kevesebb ételt kapnak, és ha nem kergetik el őket a háztól, épphogy megtűrik őket. A nők megbecsültsége Indiában az idők során nem sokat változott, az egyetlen dolog, amellyel a közösségen belül tekintélyt szerezhetnek, ha fiú utódot szülnek.

A gazdasági vonatkozásokon kívül vallási okok is erősítik a fiúpreferenciát. A hindu közösségben a fiú utód nélkülözhetetlen a halotti szertartásnál, mivel csak ő gyújthatja meg az apa halotti máglyáját.

Korábban azt gondolták, hogy az életszínvonal emelkedése, és a középosztály gyarapodása a szelektív abortuszok számának visszaesésével jár majd, hiszen a jobb módú családok már megengedhetik maguknak, hogy felneveljék a lánygyermekeket. A fiúpreferencia azonban olyan erősen él a társadalomban, hogy a kevesebb gyermeket vállaló szülőknek egyre fontosabb lett, hogy legalább az egyik, vagy az egyetlen utódjuk fiú legyen. Az indiai törvényhozás folyamatosan próbálja visszaszorítani a szelektív abortusz szörnyű hagyományát, és évről évre többet áldoz a költségvetésből a nők helyzetének javítására, egyelőre nem túl látványos eredménnyel.

Az „egykepolitika” következményei

Kínában a családokat az 1960-as évekig arra buzdították, hogy minél több gyereket vállaljanak. Ennek az lett az eredménye, hogy kevesebb mint 30 év alatt 530 millióról 940 millió főre nőtt a távol-keleti ország népessége. A demográfiai robbanásból, az erőforráshiányból és a lakhatásból fakadó problémákat kezdetben úgy próbálták megoldani, hogy a ’70-es évek elején maximum kettőben határozták meg az ideális gyerekszámot, és mivel ez nem hozta meg a kívánt eredményt, 1979-ben bevezették az „egykepolitikát”. A kínai társadalom hagyományosan előnyben részesíti a fiúgyermekeket, így a korlátozásnak köszönhetően rendszerszintűvé váltak a szelektív abortuszok.

Az „egykepolitika” nagyon súlyos következményekkel járt: úgy eltolódott a nemek születéskori aránya, hogy jelenleg születéskor minden 100 leánygyermekre 117 fiú jut. Ez azt jelenti, hogy több tízmillió férfinak nem jut majd feleség Kínában, már most több településen egyáltalán nincs hajadon, és rengetegen küzdenek azzal, hogy nem találnak maguknak párt. A hírek szerint százával adják el a pakisztáni nőket kínai férfiaknak, hol házasságra, hol prostitúcióra kényszerítik őket.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

A probléma súlyosságát a kínai kormány is felismerte, ezért 2016 januárjában két gyerekre módosították a törvényt, majd 2018 év végén bevezették a „független termékenység” politikáját, azaz a nők maguk dönthetik el, hány gyerekük lesz. Az adatokból egyelőre nem látszik, hogy a korlátozások feloldása a női termékenység emelkedéséhez vezetett volna, pedig a „nőhiány” akkor is gondot fog okozni a következő évtizedekben, ha hirtelen demográfiai robbanás lenne Kínában.

11 millió kínai nő a semmiből

Bár a hatóságok az „egykepolitika” idején kényszerabortusszal – előrehaladott terhességeket is megszakítottak– és kényszersterilizációval sújtották a törvényszegőket, így is akadtak olyan családok, akik megszülték, és elbújtatták lányaikat. Amerikai és kínai kutatók úgy számolják, hogy 11 millió fiatal kínai lány és nő születését titkolták el, vagy jelentették késve a szülők a hatóságok felé, és ezek a lányok csak a beiskolázáskor vagy házasságkötéskor kerültek elő.

Szakértők szerint, ha egy társadalomban aránytalanul magas az egyedülálló férfiak aránya, az hosszú távon társadalmi szintű frusztrációt és az erőszakos cselekedetek számának emelkedését okozhatja. A jelenségnek köszönhetően az érintett térségekben nő a pedofil bűncselekmények száma, és egyre többen igénylik a prostituáltak szolgáltatásait. A nemi aránytalanság kedvez az emberkereskedőknek is, akik más országokból hoznak hajadonokat, hogy pénzért eladják őket a magányos férfiaknak. Indiában és Kínában is igyekeznek a törvényhozók orvosolni a múltban elkövetett hibákat, ám ahhoz, hogy a szelektív abortuszok és a gyerekgyilkosságok következtében kialakuló demográfiai aránytalanság helyrebillenjen, a társadalom gondolkodásának teljes átalakulására lenne szükség.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nem sokat utaztam külföldre életemben, ezért minden út kimagasló élmény. Úgy őrizgetem az emléküket, a tanulságaikat, mint a diétára ítélt nassoló az eldugott doboz bonbont: időnként, rossz napokon előveszem, gyönyörködöm benne, azután visszateszem a dobozába, ínségesebb időkre.

A Földközi-tenger vidéke vonz legerősebben. Horvátországba kétszer jutottam el, és a két utazás merőben más volt. Első ízben hat évvel ezelőtt indultunk útnak férjemmel, három tizenéves gyerekünkkel és csurig pakolt Skoda Felicia kombi kocsinkkal. Csodálatos volt a sátrazás Vir szigetén, egészen közel a tengerparthoz. Egy középkori erőd romjai mellett fürödtünk a kristálytiszta, teljesen átlátszó vízben. Persze soha nem tudunk sokáig egyhelyben pihenni, így már az érkezésünk utáni napon bejártuk Vir szigetét, azután egyre tágítottuk a felfedezendő vidék körét. Sokan, akik csak a tenger miatt jöttek ide, nem értették, miért nem fürdünk és heverészünk egész nap. Nem tudhatták, hogy van a családban egy művészettörténész (én), aki legalább annyira él-hal az emberek emelte épületekért, műalkotásokért, mint más a szép tájakért, simogató tengervízért. Ráadásul akkoriban írtam a könyvemet – szerzőtársammal együtt – a johannita lovagok középkori gyógyító és szegénygondozó tevékenységéről, és elvállaltam, hogy három dalmáciai várukról fényképeket készítek.

Kép

Középkori erőd romjai a tengerparton - Kép: Kölnei Lívia

Férjem mindig partner volt ezekben az utazós–felderítős–fényképezős barangolásokban, a gyerekeink pedig már megszokták anyjuknak ezt a hóbortját, nem lázadoztak ellene, így most is lelkesen vetettük magunkat a szárazföld belseje felé. Eljutottunk Vrána várához, a Templomos, majd a Szent János Lovagrend magyar tartományának egykori központjához. Romos állapotában is lenyűgöző hatást keltett, mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy az akkori Európa legnagyobb hatalmú urai adták ott egymásnak a kilincset több száz éven át. Talán azért, mert falai között csak kóbor kutya bandukolt, körülötte a kis falu házai pedig magukon viselték még a háború nyomait.

Kép

Vrána, a johannita lovagok egykori vára, a magyar rendtartomány régi központja – Kép: Kölnei Lívia

A másik két johannita rendházra már nem volt ilyen egyszerű rátalálni. Egyiket nem is tudtuk megközelíteni, mert a kocsink majdnem beragadt a mély porba, és majdnem szétesett a hepehupás földúton. Férjem és a gyerekek türelmetlenek voltak, szenvedtek a hőségtől és az utak keresgélésétől. Elegük volt, bár igyekeztek nem bántani engem. Néha azért ilyen megjegyzéseket hallottam a kocsi hátsó üléséről: „Anyu már egy összedőlt istállóról is azt hiszi, hogy középkori templom vagy várrom!” Az út mentén valóban csak szinte teljesen elhagyatott településeket láttunk, cirill betűs temetőkkel – innét üldözték el a háború idején a szerb lakosságot. Csak a sűrű, de alacsony erdő fölé magasodó ciprusok jelezték a távolban, hogy ott rejtőzhet a középkori Bojišće település kis Szent Péter-temploma.

Eljutottunk viszont Ljubačba, de onnan is még úttalan utakon kellett autóznunk, a tengelytörést és defektet is kockáztatva, hogy megközelíthessük a félsziget csücskén, egy szirten az egykori rendház romjait. Gyönyörű kilátás tárult innen a szemünk elé a két, szomszédos tengeröbölre, a szemközti szigetekre és hegyekre. Ljuba vára egykor uralta a környező tengert, saját kikötője lehetett, és olyan nagy volt, mint a mi regéci várunk a Zemplénben. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába: láttam a szirt alatt a vitorlás gályákat, amelyek kifutottak a tengerre, a Szentföld felé. Ég és föld, múlt és jelen egy pillanatra összeért ott, ahol álltam – ilyen csak nagyon ritkán történik meg egy ember életében.

Kép

Ljuba egykori johannita rendházának romja - Kép: Kölnei Lívia

Második horvátországi utazásunk három évvel ezelőtt nagyon borúsan indult, nemcsak az eső szakadt és változtatta a sátrunk alatti talajt vörös dagonyává, hanem a lelkünk is tele volt mindenféle feszültséggel. Már-már robbanással fenyegetett a kényszerű összezártság, de végül kisütött a nap, és a mi belső háborgásaink is elcsitultak. Az Isztriai-félsziget is gyönyörű, és ki is választottuk azokat a tengerparti, régi villákat, ahová képzeletben beköltöznénk – no, nem együtt, annyira azért nem békültünk ki, de egymás közelében. A rossz utazás részleteit nemcsak azért nem írom meg, mert családi titkokat sértene, hanem mert ez tanított meg arra, hogy óvni kell az otthonunkat, ahová érdemes hazatérni.

Ha azonban horvátországi nyaralásainkra visszagondolok, soha nem a rossz jut eszembe elsőként, sőt, még másodikként sem – hanem az a különös érzés, amikor ott, a tenger fölé nyúló szirten az idő egy kicsit megállt körülöttem.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A nyolcvanas években Budapest leggazdagabb kerületében, a XII. kerületben volt plébános, ahol 1981-82-ben többedmagával létrehozta az első szociális hálót több száz egyetemista és középiskolás fiatallal. Később tábort rendeztek be a zugligeti templomkertben a Magyarországra érkezett NDK-s menekülteknek. Mi az, ami máig megmaradt emlékként, élményként erről az időszakról?
– Zugligetbe, a XII. kerületbe büntetésből kerültem 1977-ben, „partra vettetés” volt a cél, de én nagy tervekkel érkeztem. Az előző helyemen ugyanis elkezdtem egy sajátos lelkipásztori modellnek a kialakítását: házaspárokkal foglalkoztam, amit az akkori biztonsági szolgálat nem nézett jó szemmel. Elhatároztam, hogy Zugligetben felépítem az álmaimban élő keresztény közösséget, amely nem csupán hirdeti a felebaráti szeretetre épülő karitatív cselekedetek létjogosultságát, hanem meg is valósítja. Szárnyra kelt az Ige: nincs kereszténység karitatív cselekedetek nélkül!

1989 nyarán a keletnémetek ellepték Budapestet. A mi templomunk előtti parkban sátrakat vertek, az utcánkban lakókocsik parkoltak. Ottlétükkel egy szükséghelyzettel szembesítettek minket. Akkoriban még egyetlen civil szervezet sem létezett Magyarországon, az első a Magyar Máltai Szeretetszolgálat volt, amely nem sokkal korábban, 1989. február 10-én alakult. Ez a bátor, kockázatvállaló, küldetéstudattal bíró keresztény plébániai közösség a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével és üzenetével felvértezve – „A hit védelme és a rászorulók támogatása” – eljutott odáig, hogy befogadja ezeket az embereket.

1989. augusztus 14-én kapunkat kitártuk, és 48.600 menekültről gondoskodtunk három hónapon át. Négy tábort hoztunk létre a fogadásukra: Zugligeten kívül egyet Csillebércen, kettőt a Hárs-hegyen.

Elszántak voltunk, s hittük, hogy felelősek vagyunk értük. Azt tettük, ami a dolgunk. Személy szerint nem gondoltam arra, hogy ezáltal részt vettem a jövőt ígérő rendszerváltásban. Ugyanakkor az örömmel töltött el, hogy életemben először azt tehettem, amiért pap lettem.

Kép

Kozma Imre atya

Ezek az események a politikai rendszerváltást, amely általában evilági távlatokat jelöl, az én keresztény rendszerváltoztatásommá avatta, amelynek az a jellemzője, hogy élni tud a szabadsággal. A szabadság értelme és célja pedig: tenni a jót, ami által jobb világ érkezik el. Meggyőződésem, hogy ha az ember jót tesz, ő maga és a világ is jobb lesz. Ez az igazi rendszerváltoztatás! Ez a hónapokon át tartó, nem mindennapi szolgálat harminc évvel ezelőtt meghatározta gondolkodásunkat, akaratunkat.

– Jól értem, hogy sosem magánemberként, hanem sokkal inkább egy közösség vezetőjeként élte meg a rendszerváltozást?
– Igen. Azért lettem pap, mert nem akartam egyedül maradni. Mindig közösséget akartam kovácsolni olyan emberekből, akik szeretetben egymásért élnek, s ebben ismerik fel az élet gazdagságát, akik olyanok, mint a kovász és a só: jól érzik magukat együtt. Isten minden embert elhív az emberré válás útjára. Ennek az útnak az állomásai: önismeret, önnevelés, közösségi lét. Ezeket az értékeket elsajátítva emberhez méltó életet tervezhetünk, egymás iránti szeretetben és szolgálatban. Ezt az életformát sajátítottam el keresztény családomban, a győri bencés gimnáziumban és a keresztény egyházközösségekben. Azért lettem pap, hogy ennek az életformának az elsajátításában segítsem az embereket.

A harcos ateista államalakulat ezt akadályozta, üldözte; a hívő közösségek életét beszorította a templomokba, templomon kívüli megnyilatkozásaikat tiltotta. E tiltás a papokat harmadrendű, a hívőket másodrendű állampolgárokká degradálta.

– Mikor vette észre, hogy tényleg megtörténhet a kommunizmus összeomlása, s elkezdődhet egy új állam- és életforma?
– A kommunizmus mint eszme életidegen. Nemes elvek hangzatos hirdetése mellett az ember ösztönös vágyainak kielégítésére hivatkozott. Mintha, a szükséges javak biztosítása, birtoklása elégséges válasz lenne az élet kérdéseire. Az emlékezetből is ki akarták törölni a Biblia figyelmeztetését: „Nem a javakban való bővelkedéstől függ az ember élete.” A fiatalok megnyeréséért lebontották az erkölcsi törvények gátjait a fiatalokat mámorító nemi vágy szabad áradása érdekében, s ezzel megszüntették a felkészülésüket a rendezett házaséletre, családi életre. Pedig a mérték tudása az igaz ember stratégiája.

A keresztény szellemben nevelkedett hívő emberek elutasították a kommunista eszméket. Ellenálló magatartásukkal az ellenkezés, az elégedetlenség légkörét állandósították.

Véleményem szerint a vég akkor kezdődött el, amikor a társadalom formálói azok lettek, akik a kommunizmus neveltjei voltak, s akiknek a munkaerkölcse távol került nagyszüleik, szüleik hozzáállásától a munkához. Szarkasztikusan így fejezte ezt ki a nép: „Úgy kell dolgozni, hogy más is hozzáférjen.”

– Milyen lehetőséget hozott a rendszerváltozás az egyházaknak?
– Minden rendszerváltásban a szabadság vágya jelenik meg, de ne legyenek illúzióink: a szekularizált világ emberének csupán evilági vágyai vannak. Így történhetett meg, hogy 1956 belefulladt a „gulyáskommunizmusba”, 1989-90 pedig a nyugati jólét-ígéretek áldozata lett. Az általános jólét pedig nem jött el, és sohasem érkezik meg, mert a földön mindenki számára gondtalan anyagi helyzet sohasem lesz.

Talán e helyzetben az egyházak, keresztény felekezetek reménykedtek leginkább a szabadság eljöttében. Bizonyos értelemben meg is érkezett, de ezzel együtt az egyházaktól elidegenített emberek közönye is érvényesült. Néha még a templomba járó emberek sem értik, hogy az egyház tagjainak küldetésük van a világban. Úgy tűnik, a templomok békés csendje nekik elegendő. Az erkölcsi bátorság kérdése merülhet fel itt: hogyan szólhat a hívő a nem hívőhöz? Úgy, hogy hisz abban, amit teljes felelősséggel átél, de nemcsak egy szűk közösségben, hanem mindenki hasznára. A mi társadalmunkban sajnos az individualizmus rátelepedett a közéletre, nem Krisztus-központú.

Kép

Kozma Imre atya

Mi annak idején Zugligetben, a tiltásokkal dacolva, zászlót bontottunk a világban, ahová küldetésünk szól.

– A koronavírus-járvány is hoz most egyfajta rendszerváltozást az emberiség életébe. „Hát hol van most Isten? Milyen isten az olyan, amelyik eltűr egy ilyen világméretű pusztítást?” – ezeket a kérdéseket sokaktól hallottam az elmúlt hetekben. Mit mondana azoknak, akik ezt kiabálják?
– Örömmel nyugtázzuk, hogy Isten nem bíró, de azt elvárnánk tőle, hogy betegségeinkben gyógyítónk legyen?! Milyen nehezen látjuk be, hogy minden kapcsolat hordozója a szeretet! Isten és ember hitbéli kapcsolatára is ez érvényes. Isten nem azért Isten, hogy megóvjon betegségtől, bajtól, s hogy biztonságot, jólétet ajándékozzon. „Csak” szabaddá akar tenni bennünket. Inkább azt a kérdést kellene feltenni magunknak, hiszünk-e egy olyan Istenben, aki meg akar szabadítani bennünket önző, bűnös önmagunktól, hogy képesek legyünk a szeretetre, élni a másik emberért.

Ez a keresztény rendszerváltás, az ember személyes rendszerváltása: amikor Isten segítségével megszabadul önzésétől, és képes szeretni, a másikért élni – és feltündököl az élet értelme!

Az emlegetett zugligeti történet erre utal, és a jelen világjárvány is erre hív bennünket. Lehetőség, hogy a rászorulóknak, a bajban lévőknek ajándékozzuk az életünket. Ezektől a gesztusoktól változik a rendszer, születik az új világ, amely jobb az előbbinél.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

A klienseim korábban is kitüntetett szerepet töltöttek be az életemben. Aki még nem járt pszichológusnál, annak nehéz hasonlatokkal illusztrálni ezt a köteléket. Talán az alkotótársak közötti viszony írja le legjobban. Valójában most látom be igazán, milyen fontossággal bír az a tér, amelyben a terápia zajlik. Biztonságos keretet nyújt, ahol szinte kitapinthatóan jelenik meg az a terápiás kapcsolat, amit a két ember közösen alkot meg.

Belépek a rendelőbe, körbejárok, megnyugszom az ismerős közegben.

Lám, nem csak az én személyem az, ami megtart és meghittséget nyújt. Talán ezért is választották olyan kevesen az online konzultációs formát? Teljesen megértem. Vajon milyen érzéseket kelt majd a valódi találkozás a kliensben?

A depressziós kamaszlány – mint az éppen megszületett kiscsikó – kicsit dülöngélve lépked, óvatosan kémleli a hirtelen minden ingerével rázúduló világot. Nevetgél, viccelődik, tavalyi emlékeit idézi, amelyeket utólag csodálatosan izgalmassá és széppé varázsol a nemrég átélt bezártság: barátok, biciklizés, medencézés. Nem lépte át az otthonuk küszöbét több mint egy hónapja. Szörnyen hiányoznak neki a kortársai, az iskola, a mozgás. Nehezen jutok szóhoz, inkább hagyom, hadd ismerkedjen a saját hangjával, hiszen az ő időszámítása szerint irgalmatlan hosszú ideje nem beszélt már magáról.

Belém nyilall a felismerés: mindent kicsit óvatosabban kell tennem! Most a legfontosabb az aranyfényű figyelem. Tényleg újra kell tanulnunk az egész folyamatot, még azokkal is, akik már elindultak az önfeltárás rögös ösvényén.

A negyvenes férfivel korábban még nem találkoztam. Hűha, ez így elég intenzív lesz! Zavarban van, kicsit oldom a hangulatot, aztán teljesen visszavonulok. Öt percen belül kiderül számomra, hogy a háttérben kell maradnom, és nem a direktív terápiás formát kell választanom. Nem bánom, nekem is hitelesebb így.

Különös érzés fog el, sokkal megfontoltabb vagyok, mint egyébként. Bizonytalannak érzem magam, nem tudom, mennyire veszi észre a másik. Mint amikor hosszú kihagyás után belebújsz a korcsolyádba, és elrugaszkodsz a Balaton jegén. Egy darabig ügyetlenül egyensúlyozol, és csak arra tudsz gondolni, hogy el ne bukj. Remélem, hamar meglesz ismét a ritmus, és átadhatom magam a mozgás örömének. Bár ennek a mostani állapotnak is megvan a maga szépsége: több koncentráció, odaadás és lelkesedés.

A hatéves hiperaktív kisfiú egy darabig nem veszi fel a szemkontaktust. Anyja kissé idegesen tolja be a játékszobába, és sietve távozik, mielőtt a gyerek meggondolhatná magát. Ismerem a fiút, látom rajta az indulatot. Nem akart jönni. Kicsit kérdezgetem, hogyan telik a karantén. Anya otthon dolgozik, a tesója tanul, ő pedig unatkozik. Még ovis. Megkérdezem, szeretne-e ismét együtt játszani velem. Felragyog a tekintete, és gyakorlott mozdulattal nyúl a kedvenc társasunkért. Kíváncsian várom, mikor kerülnek elő a bábok, de nem erőltetem. Végül az orvosi táskát hozza. Vírusosat játszunk. Anyja arca felderül, amikor a rendelőbe lépve ránéz. Látja rajta, maradna még.

Hálát érzek, amikor kilépek az utcára. Ez a pár óra nem csak a páciensek számára bírt terápiás hatással.

Eszembe jutnak a többiek, akik még nem jelentkeztek vissza. Hiányoznak. Vajon miként viselik a szabadságvesztést? Tudnak-e élni az óvatos nyitás esélyével? Elhatározom, értesítem őket az újrakezdés lehetőségéről.

– Hihetetlen, hogy milyen fiatalok vagytok, mégis már 25 éves jubileumot ünnepeltek a zenekarral! Szinte még beszélni sem tudtatok, de már zenéltetek?
– Ez a szám minket is megüt, tényleg nagyon fiatalok voltunk, én konkrétan 11 éves, amikor megalakult a zenekar. Minden egy iskolai zenéléssel kezdődött: az unokatestvérem, Dávid kitalálta barátjával, Buzás Attilával (a zenekar későbbi bőgőse – a szerk.), hogy ha már lehet választani, tánc helyett ők inkább zenélnének az osztálybulin. Kézenfekvő ötlet volt ez, mivel minket egész gyerekkorunkban a zene vett körül, édesapám, Eredics Kálmán a Vujicsics együttesben zenél, a nagybátyám, Eredics Gábor a zenekar vezetője. Mivel mi, tesók és unokatesók gyakorlatilag a Vujicsics koncertjein nőttünk fel, Dávid rögtön ehhez a zenéhez nyúlt, amikor hirtelen elő kellett rukkolni egy produkcióval. A jól ismert dallamokat gyorsan megtanította az osztálytársaknak, és össze is állt a banda. Én szintén nagyon fiatalon kezdtem tamburázni tanulni, így Dávid engem is megkért, hogy szálljak be. Emlékszem, az első próbán én, a hozzájuk képest kicsi, nagyon izgultam, de olyan jól sikerült helytállnom, hogy azóta, az alapítástól tagja vagyok a Söndörgőnek.

– Nem sokkal később a két öcséd, Salamon és Benjámin is beszállt a zenekarba.
– Igen, ahogy akkora lett a kezük, hogy a tamburán le tudták fogni a hangokat, bekerültek a Söndörgőbe. Korán kiderült, hogy szeretnénk, ha a zenélés része lenne az életünknek, ezért rögtön komolyan csináltuk. Jelenleg is négy Eredics tagja a zenekarnak. Gimi helyett mindannyian zeneművészetibe mentünk, aztán valamennyien elvégeztük a Zeneakadémiát is.

– Honnan ered a Söndörgő név?
– A történet oda nyúlik vissza, amikor Dávid nem akart táncolni. Az első megbeszélésen valaki bedobta ezt a vicces nevet, és csodák csodájára, rajtunk maradt.

Az első nemzetközi kiadású lemezünknél meg akartuk változtatni a nevünket, de az angol kiadónk kategorikusan közölte, hogy kizárt, mert ez a név jó. Ott végleg eldőlt, többet nem foglalkozunk vele, hogy nemzetközileg ki lehet-e mondani vagy sem.

– Sok zenésznek folyamatosan tanítania kell a koncertezés mellett, csak így tud megélni. Ti már kizárólag a zenekari bevételekből tartjátok fenn magatokat?
– Nagyon hamar elkezdtük tudatosan építeni a zenekart, magunkat képezve megpróbáltuk a leghatékonyabb embereket magunk köré gyűjteni, hogy ha már ennyi áldozattal jár ez az életforma, biztosítani tudja egyre bővülő családjaink számára a megélhetést. 2010-ben a külföldi karrierünk berobbanása óta tudunk megélni a Söndörgőből. Mellette a Zeneakadémia népzene tanszékén tanítunk mind a négyen, Eredicsek.

– Mivel sikerült kitörnötök a határokon túlra? 
– 2007-ben jelent meg egy közös lemezünk Ferus Mustafov makedón szaxofonossal, és ez az album nagyon jó nemzetközi visszhangot kapott.

Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a londoni Queen Elizabeth Hallban koncertezünk, ezután pedig egymást érték a meghívások, csupa olyan helyszínre utaztunk, ahonnan aztán a szervezők, ügynökök továbbadták egymásnak a zenekart.

– Tőlünk nyugatabbra lelkesebben tódulnak az emberek világzenei koncertekre?
– A világzene egy gyűjtőfogalom, gyakorlatilag minden beleférhet, ami nem kifejezetten popzene, hanem többféle néphagyományból és zenei stílusból tevődik össze. Országonként eltérő, hogy reagál az ilyen zenére a közönség: Franciaországban nagyon kíváncsiak rá, népszerű a műfaj és nagy rajongótábora van, és ugyanez igaz Németországra is, de érdekes módon Hollandiában az utóbbi időben csökkent a népszerűsége. Új jelenség, hogy egyre többször hívnak minket jazzfesztiválokra, ahol a jó minőségű, jó előadású világzenei koncerteket ugyanúgy meghallgatják és szeretik az emberek. De összességében azt látom, hogy a világzenének nevezett műfajnak mostanában nem megy annyira jól, nem érdekli igazán a fiatal közönséget, és az a része, ami egy-két évtizede divat volt, kezd lecsengeni.

Kép

Kép: The Orbital Strangers Project

– Részben ennek következménye, hogy a ti zenétek is folyamatosan változik, egyre bátrabban távolodtok el a világzenei alapoktól?
– Mi délszláv népzenét játszó magyar zenekarként kerültünk bele ebbe a zenei kategóriába, aztán ahogy a feldolgozások jobban átalakultak, a zenekar fejlődésével kialakult a saját hangunk.

Negyed évszázados működésünk után elmondhatom, hogy a Söndőrgőnek kialakult a saját stílusa, amely ugyan köthető a világzenéhez, de mi magunkat nem oda soroljuk.

A tavaly megjelent albumunkkal már egészen addig merészkedtünk, hogy saját szerzemények is szerepelnek rajta, és ezzel inkább a klasszikus zene és a jazz irányába indult el a zenekar.

– Édesapátok is délszláv népzenét játszik, ti is onnan indultatok. Vannak szerb felmenőitek, vagy honnan ered ez a vonzalom?
– A családi kötődés nem olyan szoros, hogy okot adjon az elmélyült foglalkozásra a szerb zenével. Inkább a lakóhely volt meghatározó ebből a szempontból: apukámék Pomázon nőttek fel, ahova évszázadokkal ezelőtt sok szerb költözött, akik a törökök elől menekültek. Ezek a szerb közösségek példaértékűen ápolták a délszláv zenei hagyományokat. Vujicsics Tihamér Pomáz szülötte, és rendszeresen visszajárt a nagyobb szerb ünnepeken, apáméknak volt lehetősége többször találkozni vele és hallani őt játszani. A Vujicsics együttes nemsokára 47 éves lesz, ennek a zenei hagyománynak az ápolására és tanítására tették fel az életüket, és ez hatott ránk is, a zenei gondolkodásunkat ez határozta meg legerősebben.

– Nekem ennyi nem elég. Biztos nem csak a jó szülői minta miatt játszotok évtizedeken át szerb zenét. Mi fogott meg a hangulatában, ha úgy tetszik, miben más, miben több, mint a magyar népzene?
– Nincsen jobb és rosszabb. Minden népzenében ott van, hogy milyen nép sajátja, benne vannak az emberek és az érzéseik. Ha elmegyünk a Balkánra, érezhető, hogy az ottaniak máshogyan élnek, mint a magyar emberek, más a temperamentumuk, és ez átjön a zenéjükben is, lehet benne érezni a térség sajátosságait. A népzenét nem kotta alapján, hanem hallás után tanulták meg a régiek, ezért a népi dallamokban erősen jelen van a személyes hang. Miközben továbbadódik másnak, az előadóból is belekerül valami.

– Gazdag zenei hangzásotok a különleges hangszerparkotoknak is köszönhető. Hány hangszert visztek magatokkal egy-egy fellépésre?
– Általában fejenként három hangszert szólaltatunk meg minden koncerten. Egyszer Benjámin öcsém összeszámolta, hogy az alapfelállásunkban 17 hangszer utazik velünk, de volt egy olyan időszak, amikor ez a szám 22-re emelkedett – de ez hosszútávon nem volt fenntartható. Mindenki játszik valamilyen tamburán, és amikor mélyebbre megyünk a Balkánon, akkor jönnek a makedón, bolgár, törökös hangzások és ezekhez a klarinét, szaxofon, kaval, dobok, derbuka, tapan, saz és a harmonika.

Kép

Kép: The Orbital Strangers Project

– Egy családi vállalkozás sosem egyszerű műfaj. Ti hogy jutottak dűlőre, ha néha felütötte a fejét a „testvérharc”?
– Nem mindig könnyű helyzet, már csak azért sem, mert időközben mindenkinek családja lett, sok minden változott az elmúlt két és fél évtizedben az életünkben, de a zenekar az állandóságot képviseli benne. Rengeteg előnye mellett ennek hátránya is van. Fél évvel ezelőtt a zenekar életében egy váratlan esemény történt: kiszállt Buzás Attila, az egyik alapító tag.

A zenélés árnyoldala, hogy vannak időszakok, amikor a családtagjaink nem sokat látnak minket, ezenkívül a folyamatos készenlét, a sok utazás és éjszakázás sokat kivesz az emberből, és rengeteg lemondással jár ez az életforma a család részéről is.

Attila úgy döntött, hogy másik utat szeretne járni, és mi kénytelenek voltunk ezt tudomásul venni. Tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz a helyére bárkit is találni, de szerencsére decemberben megismertük Dénes Ábelt, az új bőgősünket, aki a 25 éves online szülinapi koncertünkön nagy sikerrel debütált. Ábel beépülésére nincs is jobb módszer, mint közösen dolgozni vele egy új albumon, ezt már augusztusban fel szeretnénk venni, és jövő év elején megjelentetni.

Kép

Kép: The Orbital Strangers Project

– Gondolom, egy ilyen jubileumnál számvetés is történt. Mik az új terveitek?
– Szeretnénk továbbra is saját magunk és mindenki örömére zenélni, mert akkor jó egy zenekar, ha mindannyiunknak öröm, amit csinálunk.

Nekünk ez az életünk, a zene a legfontosabb célunk.

Május 11-én indítottunk volna el egy tíz alkalomból álló lakáskoncert sorozatot, és amint lehet, meg is fogjuk tartani. Ezekre az alkalmakra meg szeretnénk hívni olyan vendégzenész-kollégákat, akikkel eddig még nem volt lehetőségünk együtt zenélni, így különleges produkciókra lehet majd számítani. Buzás Attila kilépése miatt nem éreztük szerencsésnek, hogy tartsunk egy születésnapi nagy koncertet például a Müpában, és amikor gondolkoztunk rajta, hogyan lehetne ezt családiasan megünnepelni, még nem is sejtettük, hogy átmenetileg talán a legműködőképesebb koncertformátumra esett a választásunk. A koncertek előtt és után lehet majd beszélgetni velünk, és azt hiszem, nagyon fogjuk élvezni, hogy végre nem lesz távolság köztünk és a közönség között. Legalábbis nem több, mint másfél méter.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Rendhagyó feladatot szántam kedvenc negyedikeseimnek: legyenek a társszerkesztőim! Csak az, aki szeretne! Írjanak jót is meg rosszat is jelenlegi helyzetükről! Íróik – és persze szüleik - engedélyével megosztok néhányat azokkal, akik hozzám hasonlóan szeretnének kapni egy nagy adag lélekmelengető napvitamint kedves gyerekektől!

Micsoda véletlen! Két cimbora szinte egyszerre válaszolt. Nem beszélték meg, megérezték, hogy mikor kell egyszerre megnyomni az elküldés gombját. Ők voltak az elsők, mint a régi szép iskolás időkben, amikor együtt nyitottuk az iskolát. Most nincs hajnali dobozgyűrés, sakkparti, foci. Mi van helyette?

Kedves, szőlőszemű barátom okosan rendezgeti szavait.

„A karantén azért rossz, mert nem találkozhatok Andrással és nem hallgathatom Csaba vicceit, ez :( A karantén még azért is rossz, mert nem focizhatok a barátaimmal és nem ebédelhetek velük, és ez már duplán :( :(
Viszont a karantén azért jó, mert anya és apa finom ebédet készít, és a tesóm minden héten csinál palacsintát :) :) És még azért jó, mert itthon vagyok a családommal :).”
Ambrus

Íme, a cimborája beszámolója:

„Online nehéz igaziból focizni. Persze lehet gépen játszani együtt, de az nem annyira élvezetes, mint közösen az iskolaudvaron. Van jó oldala ennek a vírusos időszaknak is. Többet vagyok együtt a szűk családdal, többet játszom a testvéreimmel. Sokat segítek a házimunkában. Például rendet rakok a szobámban, felporszívózom a nappalit. Sokszor segítek apukámnak a kertben füvet nyírni, palántákat (zöldség, gyümölcs) ültetni. A konyhában is ügyeskedem. Megtanultam főzni egy-két egyszerű ételt, mint például a tükörtojást, palacsintát. Nem is gondoltam volna, hogy meg tudom tanulni kezelni az Excelt, Wordöt, PowerPointot. Ha készen vagyunk a tanulással, feladatainkkal és a házi munkával, irány mozogni!”
Bence

És a lányok? Ők rácsodálkoznak a világra.

„Amikor meghallottam, hogy hétfőn nem kell menni iskolába, eleinte örültem, de most már szívesebben mennék suliba. Az osztálytársaim is hiányoznak. Így olyan, mintha két nyári szünet lenne. Mostanában sokat gördeszkázok, és apáékkal mindennap megyünk sétálni. Szerencsére jön a jó idő, és lehet fagyit enni. Volt időm megtanulni fára mászni. Fentről egészen más a világ.
Boglárka

Kép

Kép: Veres Gabriella

„Amióta itthon vagyok, és nem járok iskolába, sok mindenre van időm, és több mindent fedezek fel a kertünkben. Idén hamar lett jó idő, és így gyorsabban virágoztak ki a fák és a növények. Előbukkantak a kis állatok és a madarak. Képeket is készítettem róluk. Egyszer pont láttam, hogy a rigó éppen egy gilisztát húz ki a földből. Azóta többször is láttam őt és a párját a kertben vagy az ablaknál.
Egyik este kimentem a teraszra, és egy süni szaladt el előttem, pár nappal később pedig a pincénél sétált. Egy-két napja láttam, hogy a szomszédnál kiscicák születtek. Kettő fehér, egy fekete és egy szürke.
Sok jó dolog történt velem, amióta nincs iskola. Apával biciklizünk és videójátékozunk. Anyának sokat segítek, sütünk-főzünk, persze a tanulás mellett. Nagyon jó itthon, de hiányoznak a barátaim, főleg a legjobb barátnőm.”
Luca

És íme, egy élvezetes hosszú beszámoló részlete. A teljes bejegyzést húsz év múlva majd kordokumentumnak fogom használni!

„Apa itthon van, itthonról dolgozik. Anya a főzés nagymestere! Janka, aki másodikos, jó poénokat süt el komor időszakokban is, Dalma, ötéves kishúgom is vicces, bár néha tud idegesítő lenni. Bálint örökmozgó kismackó, nagyon szeret táncolni és vezényelni. A napomat tanulással kezdem, ha fölébred Janka, együtt folytatjuk. Utána csellózom, hétfőn és kedden online zeneórám van. Ebéd után a függőágyban gondolkozom: Inkább már hajnalban kezdeném a tanulást, csak lenne iskola! „Játssz velem!” – szól ekkor a kérés Dalmától, és én harminc percig tologatom őt egy kartondobozban.
Este anya vagy én olvasunk mesét, utána megyünk lefeküdni. Így telik egy napom, és még van nagyon-nagyon sok!”
Jázmin

Köszönöm, gyerekek! Szeretettel várom az új beszámolókat! Majd csak kibírjuk valahogy!

Gyere, tanmenet, leporollak, ne haragudj! Azt hiszem, kicsit visszatért az életkedvem.