Miután fohászuk meghallgatásra talált, egy bizonyos Horst Sindermann, az NDK parlamentjének akkori elnöke, egy kommunista elkötelezettségű ember tett bizonyság értékű vallomást: „Mindenre felkészültünk, csak épp a gyertyákra és az imádságra nem.” Hangsúlyozom: egy ateista ember mondta ezt, amikor látványosan, recsegve-ropogva összetörtek az általa is szolgált, hitt és felépített világrend tartóoszlopai. Amikor már nem talált racionális magyarázatot a történtekre, és mintegy elismerte, hogy van, Akivel nem számoltak: azzal, hogy Isten alakítja a történelmet. Még a kommunistákét is.

Ettől a negyedszázados történettől elrugaszkodva, a modern jelenbe érve, már nem az ideológiák diktálta hitetlenséggel találkozunk, hanem egy másik típusúval. Egy olyan modern és haladó világkorszakkal szembesülünk nap mint nap, amelyben a keresztyénség, különösen itt, Európában, egyre inkább a háttérbe szorul. Sok esetben utat is téveszt, elveszíti hangját, irányát, másfelől egyre népszerűtlennebbé vagy még inkább érdektelennebbé válik a tömegek számára. A hit mint mindennapi életszükséglet már alig jelent valamit a 21. századi embernek. A lélek egy olyan mély kút számára, amit vagy lefed, elrejt maga elől is, vagy pedig teletömköd mindenféle haszontalan vagy éppen káros hiedelmekkel, okkult praktikákkal. Belső lelki kérdéseit, a lélek sajgásait igyekszik szerzésvággyal, látvánnyal, megfogható, megehető dolgokkal megválaszolni, elodázni. Merthogy a ma emberében is ott vannak a kérdések, bár ezekkel sokszor nem mer szembesülni, azokat felvállalni.

Egy nagyváros fiataljait kérdezték meg a közelmúltban arról, mitől félnek, mitől tartanak a leginkább. Sokak meglepetésére az ifjú generáció nagy része a haláltól, az elmúlástól fél a legjobban. Miközben mindenki másnál jobban ismerik és kezelik a modern eszközöket, az elmúláshoz kötődő kérdéseik megválaszolatlan, félelmetes kérdőjelekként lebegnek felettük. Hiszen a napjaink cukivá degradált, nyuszikás, kölnis húsvétja sem képes a tartalmas válaszokra, mert Isten nélkül önmaga karikatúrájává, világi ünneppé silányult.

Húsvét közeledtével a hit és a mindennapok kontrasztjával küzdő ember idén is rádöbben, hogy a technológia korában, a modern őrületben kellene eljutnia hozzá a Szónak. Aminek ma is súlya és helye van az életében. Az Isten nekünk szánt beszéde – a reklámok és simogatós telefonok világába. A Beszéd, amely hitre ébreszt, és szembesít a mennyből érkező akadálymentesítéssel. Azzal, hogy valaki felvállalta ezt a világot, úgy mindenestől. Benne engem és mindannyiunkat.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Jó testvérek vagytok?

Norbert: A nagyon jó még pontosabb jelző, bár Laci biztosan emlékszik olyanra, hogy nem engedtem számítógépen játszani, mert én voltam a nagyobb, nekem járt a billentyűzet. Mentségemre szól, hogy 14 évesen a két év korkülönbség soknak tűnik, de előtte meg utána szinte mindent együtt csináltunk.

László: A zenélést is együtt kezdtük. Mindig felnéztem Norbira, kis csúszással utánoztam a hobbijait. A görkorizást is, amiben a „szöktetésből hátraszaltó” trükkig jutott, de ott – a csúcson – abbahagyta… Ezután a tánc felé kacsintgattunk, de őt abból sem a sima társas, hanem a break dance vonzotta.

– A zene mikor jött a képbe?

Norbert: 15 körül lehettem. Eleinte ismerős szólókat próbáltunk lejátszani akusztikus gitáron, hallás után. Főleg a kétezres évek angol nyelvű zenéje hatott ránk, a Linkin Parktól Britney Spears-ig.

László:

Majd egy barátom megmutatta, hogyan kell akkordokat pengetni, s kinyílt egy új világ. A netről egy nap alatt megtanultunk vagy nyolcat, vérhólyagos lett az ujjunk, de éreztük, muszáj csinálnunk!

Gitárkörbe is jártunk György László filozófiatanárhoz, ahol Bob Dylan-, Bryan Adams-, R.E.M.-dalok szóltak. Ez a fajta zenei nevelkedés meghatározta az ízlésünket.

– Milyen típusú gyerekek voltatok?

Norbert: Ahogy megtanultunk járni, napkeltekor elmentünk otthonról, s csak napnyugtakor tértünk haza.

László: Bármit elkezdtünk, 120 százalékos energiabedobással űztük. Már az elején zenekarban gondolkodtunk, világsztárok akartunk lenni. Saját dalokkal, céltudatosan. Amikor megkaptuk az első gitárt édesanyánktól és a testvérétől, Norbi szerzett egy dobszettet is. Beraktuk az első emeleti apartmanba, s a szomszédok örömére próbálni kezdtünk. Már akkor tudtuk, hogy én leszek a basszusgitáros, pedig még basszusgitárunk sem volt.

Norbert: És már akkor saját dalt írtunk, amikor még más zenekarét sem tudtuk rendesen lejátszani!

László: Az első dal, amit Norbi írt, a Big Adventure címet kapta. Arról szólt, hogy az élet egy nagy utazás.

– Szilárddal, a dobosotokkal kezdettől fogva együtt zenéltek, és a többiek is helybeliek a bandában.

László: Úgy voltunk vele, hogy a zenei képességek tanulhatók, így az, hogy „találjon köztünk a szó”, és mint emberek jól kijöjjünk, fontosabb. Gondoltuk, minden máshoz felnövünk majd, és így is lett.

Norbert:

Barátokat választottunk ahhoz, hogy zenéljünk, és nem zenészeket ahhoz, hogy barátkozzunk.

Ez azért volt fontos, mert több időt töltünk együtt, mint a családunkkal, azaz mi is egy „család” vagyunk. Odafigyelünk a másikra, támaszkodunk egymásra.

– Milyen polgári állás mellett indultatok el a pályán?

Norbert: Én táncot tanítottam, nyílászárókat készítettem, de itallerakatban is voltunk raktárosok mindketten. Ata, a gitárosunk igazi világjáró, hajókon pincérkedett, turisztikai irodát vezetett. Szilárd orgonasípkészítő műhelyben dolgozott Lacival. Zsombi, a harmonikásunk az egyetlen, akinek papírja van arról, hogy zenész, a mai napig magánórákat is ad diákoknak. Amikor eldöntöttük, hogy még több energiát fektetünk a bandába, én mondtam fel elsőként a munkahelyemen, most vagy soha alapon.

– Másfél-két évig Erdélyben nyomultatok, mondhatni ott szereztetek zenészrutint.

Norbert: Lépcsőzetesen haladtunk, pont úgy éltük meg az igazi rock n’ rollt, ahogy a filmekben látni. Kombiautóban utaztunk öten, telepakolva. Hívogattuk a kocsmákat, rádiókat, hogy beengednek-e játszani, leadják-e a dalunkat. Zsombi úgy csatlakozott, hogy billentyűst kerestünk, de nem fért be a hangszere a kocsiba. Akkor hegedülj, mondtuk, de az meg mindenhol gerjedt. Így jött a harmonika, amit csak miattunk tanult meg, s ez mára a zenekar védjegyévé vált.

– Nagy változást jelentett Magyarország felé nyitni?

Norbert: Nem akartunk minőségi anyag nélkül megjelenni a piacon, így a Cseh Tamás Program keretében felvettük az első lemezünket, amellyel megérkeztünk Magyarországra, ahol mindent elölről kellett kezdenünk. Hiába játszottunk otthon kétezer embernek, ha itt legfeljebb ötvennek. Igaz, több mint száz koncert rutinja már bennünk volt. Szinte minden héten megtettük a Gyergyószentmiklós–Budapest távot – 750 kilométer – úgy, hogy a basszusgitár a hátsó ülésen ülő három ember ölében feküdt, mint egy asztal. A dobok is egymásba pakolva, de ahogy nőtt az autó, úgy bővült a cucc is.

– Az anyaországban hogyan fogadtak titeket mint erdélyieket?

László: Sosem tettünk azért, hogy erdélyiként kezeljenek minket.

Értékrendbeli, zenei dolgokat nyilván hozunk, ezeket büszkén vállaljuk is, de nem akarunk előnyt kovácsolni a határon túliságból.

Külön jó, hogy nem mindjárt az első dalunk futott be hatalmas kört, így nem helyezett ránk nyomást egyetlen sláger.

– Milyen inspirációkból merítve születnek a Bagossy-dalok?

Norbert: A szöveget és a dallamot általában én írom magányomban, s ha vállalhatónak tartom, megmutatom Lacinak, aki összerakja a hangszerelést. Szerencsére egy húron pendülünk, megérzi, mi kell a dalnak, illetve én mit képzeltem még bele.

László: Nyilván inspirálódunk külföldi produkciókból, mert a brit, amerikai etalon mindig is etalon lesz. Van, hogy Norbi mondja, nézzem meg, milyen megoldások vannak például Shawn Mendes legújabb dalában, és én értem is, miről beszél, de a végeredményünk teljesen más lesz.

Minden dalnak megvan a maga kis élete. Nem tudsz úgy integrálni valamit, hogy ne tedd sajátossá.

Norbert: Maga a magyar nyelv is sajátos. A magánhangzók elnyújtása például nem az én világom, ezért több szótagot rakok a sorokba, mint egy külföldi banda. Sokkal több érzés van a dalainkban, mint spekuláció, noha szeretünk kísérletezni, és nyilván menet közben is alakul az ízlésünk.

– Ha jól sejtem, egy idő után – legalább félig – át kellett tennetek a székhelyeteket Budapestre.

Norbert: Úgy fél éve-éve beszéltük, hogy fel sem tűnt, de már itt lakunk Magyarországon. Szerintem örök életünkre kétlakiak leszünk.

László: Eleinte úgy voltunk vele, hogy Budapesten nem tudnánk élni, mégiscsak egy kisvárosból jövünk, nagy a kontraszt. De most már itt is minden sarokhoz kötnek emlékek, élmények, ami itthon-érzést ad. Úgyhogy már ez az itthon, az meg az otthon. Amikor hazamegyünk, értékeljük az elcsendesedést, amikor visszajövünk, újra kinyílik egy csomó lehetőség. Jó szívvel jövünk, és jó szívvel megyünk.

– Hogyan kezelnek titeket Székelyföldön?

Norbert:

Örülnek a sikereinknek, a mi esetünkben talán nem igaz, hogy nem lehetsz próféta a saját hazádban. Hálával tartozunk az otthoni embereknek, s az, hogy a koncertjeink már csak kb. 15 százalékát tartjuk ott, a magyarság eloszlása miatt alakult így.

– A Road Movie projekt keretében viszont nemrég pont a szülőföldeteken forgattatok klipet…

Norbert: Először írtunk kérésre dalt, amely a Visszajövök címet kapta, és a végeredmény jól leképez minket. Árpa Attila rendezte, és úgy mutatjuk meg benne az otthoni tájat, hogy nem is nyáron, nem is télen készült, mint más videók, hanem olyan időszakban, amikor kapunk némi melegséget, de érezzük, hogy hűvös is van. Ahogy a szöveg mondja: „meleg az otthontól fűtött tél”. Azon pedig lehet agyalni, hogy az emberből farkas lesz-e vagy sem, hiszen nyitva hagytuk a klip végét, helyet adva a nézői, hallgatói továbbgondolásnak.

A veszélyhelyzet kihirdetése előtti napokban, mint korábban is mindig, vonattal jöttem haza a munkahelyemről. Kamaszok egy csoportja legnagyobb meglepetésemre nem a koronavírusról beszélgetett ezen az esti járaton. Valami ilyesmi hangzott el: „Jó, de neked biztos nem volt még 5 százalékos véralkoholszinted!” – „Dehogynem!” – „Hülye, akkora véralkoholszint nincs is!” – jött a válasz. Aztán meséltek még mindenféle „menő”, egymásra licitálós sztorit arról, hogy ki mennyire tudott lerészegedni egy-egy buliban. Amikor látványosan lesajnálták az egyik lányt, aki nem gondolta menőnek az állandó hétvégi programjukat, eszembe jutott, hogy az évek során nekem is mennyi következetlen, alkoholfogyasztást támogató érvet kellett végighallgatnom. Csak néhányat sorolnék fel:

- Egyszer úgyis kíváncsi leszel majd, hogy milyen érzés részegnek lenni, akkor meg már jobb most kipróbálni. Ha már jóslásokba bocsátkozunk: nem érdekel a részegség, de ha egyszer mégis kíváncsi lennék rá, akkor is legalább 10-15 dolog fogja megelőzni a listán. Szeretnék például rendesen megtanulni énekelni, csak úgy, kedvtelésből, hogy a férjemnek ne kelljen minden alkalommal kijavítania, amikor előveszi a gitárt. Meg elolvasni egy tucatnyi pszichológiai témájú könyvet, meg sok időt tölteni gyerekekkel, mert a jelenben élésre tanítanak. Utazni, beszélgetni, sokat sétálni, többet és jobban írni.

Tehát ha már minden számomra izgalmas dolgot kipróbáltam, vagyis úgy 300-400 év múlva, lehet, hogy kipróbálom a részegséget is.

- Néha jó kikapcsolni, elmenekülni a valóság elől. Ezzel részben egyetértek, de tapasztalatom szerint remek filmek és filmsorozatok vannak erre a célra, miért kellene mindenkinek éppen az alkoholba menekülnie? Én például rosszabb napjaimon a rostos narancslétől is elég vacakul vagyok, miért választanám a nagyon savasító és számomra borzalmas ízű alkoholos italokat? Arról nem is beszélve, hogy az ilyen típusú menekülésből egyenes út vezet az alkoholizmusba, amivel a statisztikák szerint minden tizedik magyar felnőtt küzd. (A kollégáim több cikkben is írtak az alkoholfüggőségről, érdemes böngészni ezeket az írásokat.)

- Mindent ki kell próbálni. Na, ez az, amivel semennyire nem tudok egyetérteni. Ha van elegendő önismeretem, akkor egyáltalán nem kell mindent kipróbálnom. Pontosan tudom például, hogy a bungee jumping nem való nekem, mert már bobozás közben is súlyos halálfélelmem volt, és még legalább tíz percig remegtem, miután kiszálltunk. Nem is beszélve arról az alapigazságról, hogy „minden szabad nekem, de nem minden használ” (1Korintus 6, 12).

Szóval én nem igazán szoktam érteni a Száraz november és hasonló kezdeményezéseket, csokimentességből valószínűleg egy hetet sem tudnék teljesíteni, alkohol nélkül viszont simán elvagyok több évtizede.

Nem lehet, hogy akinek nincs más hobbija, mint minden szombat este lerészegedni valamelyik buliban, annak keresnie kéne elfoglaltságokat? Most úgyis otthon vagyunk, nem mehetünk bulizni, minden eddiginél alkalmasabb az idő arra, hogy elcsendesedve megismerjük magunkat és az érdeklődési köreinket!

Akit pedig lesajnálnak az osztálytársai, mint a lányt a vonaton, az nyugodtan kérje meg őket, hogy fogadják el az eltérő nézeteit. Most már úgyis minden kisebbségi vélekedést elfogadunk, talán ideje lenne tolerálni az alkoholmentes életmódot élőket is.

Kedves Doktornő!

Lehet, hogy én egy nagyon maradi ember vagyok, de az a helyzet, hogy egyszerűen nem érint meg az internet! Nem csábít, nem vonz, és istenigazából nem is tudom használni. A gyerekeim szerint túl öreg vagyok hozzá, pedig még csak 45 múltam, de egyszerűen nem tudom kihasználni a világháló nyújtotta lehetőségeket!

Persze látom én, hogy ebbe az irányba tart a világ, mindenki, még a kortársaim is több órát töltenek naponta az internet fogságában. Míg az én kapcsolataim sajnos valódiak, kávézni járok a barátnőimmel, különórákra a gyerekekkel, esténként borozgatok a férjemmel. Igaz, ők pár percenként előveszik a telefonjukat, és átlépnek a virtuális univerzumba, én pedig csak pisloghatok: egyedül maradtam a Való Világban…

Emiatt két hónapja regisztráltam a Face Book vagy hogy hívják nevű közösségi oldalra. Hamarosan meg kellett tudnom, hogy a tíz éve nem látott kolléganőm mit reggelizett, illetve hogy egy volt osztálytársamnak fáj a gyomra. Nem tehetek róla, de még mindig nem értem, mire jó ez?

Abban szeretnék tanácsot kérni, hogy hogyan barátkozhatnék meg ezzel a szörnyű találmánnyal úgy, hogy engem is tönkretegyen, legalább egy kicsit?

Köszönettel:

Alexandra

Kedves Alexandra!

Köszönöm, hogy írt nekem – bár nem kis erőfeszítésembe telt kibogarászni kézzel írott betűit, és a levélpapírt is leöntöttem kávéval.

Különben jó hírem van Önnek: mai rohanó világunkban az internet valóban rengeteg kín forrása tud lenni, ha jól használják. Ki sem kell lépnie a lakásából, csakis a világháló segítségével egyetlen nap alatt tönkreteheti saját magát! Csupán annyi a dolga, hogy reggel közzétegyen egy tetszőleges témájú nyilvános bejegyzést a közösségi oldalon. Ne izguljon, teljesen mindegy, miről ír, hiszen ma, Magyarországon szinte bármilyen téma alkalmas lehet arra, hogy gyűlöletet szítson.

Vegyünk egy egyszerű példát! Posztolja mondjuk reggel 9-kor a következő szöveget: „Kedves Ismerőseim! Akárki akármit mond, én bizony ma a kisbabám sütőtöklevesét egy kis darab gyömbérrel fogom ízesíteni! Beledobom, összefőzöm a tökkel, és a végén még bele is turmixolom!”

9 óra 5 perctől már kezdenek is zuhogni a felháborodott kommentek. Egyetlen jóérzésű anya sem állhatja szó nélkül ezt a provokációt: „Ne haragudj, Alexandra, de nem értelek… GYÖMBÉRT A BÉBIÉTELBE??? Az még a felnőtt gyomrot is kikészíti, hát még egy kisbabáét? Legalább ne turmixolnád bele, ha már belefőzted! Istenem, ez borzalmas!”

Sok ismerőse – vagy akár rokona – csalódik majd Önben: „Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutsz, Szandika! Miért nem jó neked a rendes, magyar ízvilág? Miért kell ebben is bedőlni az Idegen Hatásnak? Apukád forog a sírjában.”

De igazán akkor fordulunk a célegyenesbe, mikor végérvényesen ideológiai síkra terelődik a kérdés: „Megkérdezted azt a gyereket, hogy szeretne-e gyömbért enni? Hallottad a beleegyezését? Bocs, de ez konkrétan családon belüli erőszak! Töröllek az ismerőseim közül. És örülj, hogy nem jelentelek fel!”

Ön vegye fel a kesztyűt, szálljon ringbe, minden egyes hozzászólásra válaszoljon, sértődjön meg, küzdjön, provokáljon tovább! Ne spóroljon a személyeskedéssel sem: „Sajnálom, Kati, hogy így gondolod. Te csak főzögesd tovább nyugodtan az ízetlen kajáidat, de aztán ne csodálkozz, ha a Dénes lelép egy másik nővel, aki hallott már más fűszerekről is, mint a só meg a bors!”

Ha szerencséje van – és ha nyilvánossá tette a posztját! –, akkor felháborodott megosztások útján arra is kilátása nyílik, hogy sokkal szélesebb körben utálják, mint ahányan ismerik. És ekkor végre előbújhatnak az internet csatornapatkányai, az Igazi Kommentelők:

„Az ilyennek miat tart itt az Ország!”
„Gyerekkinzó kép mutató állat!!!”
„Legsziveseben feltolnék a belejidbe ety naty gyömbért hogy megéreszd amit a baby érzet mikor ete!!!”

Ha szépen, szorgalmasan dolgozott, estére elveszíti minden rokonát, barátját, ismerősét – jobb esetben a bulvárlapok is cikkeznek a mocskos tetteiről. Higgye el: az internet varázslatos találmány! Csak tudni kell használni.

Sok nyomort és frusztrációt kíván:

Doktor Bori

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Erdélyi görög bevándorlók késői leszármazottjaként 1825-ben született Somogy vármegyében. A családja meglehetősen előkelő volt, apja Somogy főügyészi posztjáig vitte. Fiatalemberként annak rendje és módja szerint Xántus János is kitanulta a jogot, és el is helyezkedett Kaposvár aljegyzőjeként. A szék azonban nem tudott megmelegedni alatta, mert amint kitört a forradalom 1848-ban, ő szinte azonnal jelentkezett nemzetőrnek. Huszonhárom évesen, abban a korban, amikor a hozzá hasonló mai fiatalemberek a diplomamunkájukra készülnek, ő a pákozdi csatában tüzérként harcolt Jellasics bán csapatai ellen.

Jó katona lehetett, mert többször is előléptették, és mire 1849 februárjában fogságba esett, már főhadnagyi rangban volt. Betegség, kórház és fogolytábor következett, majd a szülei közbenjárására végre szabadon engedték. János azonban még mindig makacskodott: rögtön Prágába utazott, és magyar emigránsokkal bocsátkozott hazafias tárgyalásokba.

Az akkor csúcsra járatott diktatúra ezt nem tűrte, ezért megint elfogták, ezúttal börtönbe került. Innen megszökött, és kezdetét vette egy utazásokkal teli életút.

Amerika magyar vándora

Kezdetben menekült: egész Európán keresztülutazott, majd Londonban kötött ki, végül 1852-ben Amerikába hajózott. Bármiféle munkát elvállalt, amiért fizettek, meg kellett élnie valamiből. Aztán hamar talált magának állást: az épülőben lévő Saint Louis-i vasútvonal felmérési munkálataiban vett részt. Hamar kitanulta a mérnöki szakmát, és térképészeti felméréseket végzett, miközben barátságba került több indián törzzsel. Ebben az időben már elfojthatatlan szenvedéllyel figyelte az élővilágot. Bejárta a prérit, és megkezdte azoknak a gyűjteményeknek a felhalmozását, amik később Magyarországon is híressé tették. Mindent tanulmányozott és összegyűjtött, ami élt, mozgott és Európában ismeretlennek számított.

Mivel eközben meg is kellett élni valamiből, változatos munkákat végzett: tanított például a New Orleans-i egyetemen, majd szanitéc őrmester volt egy kansasi erődben. Mindenhol kereste az emigráns magyarok társaságát, Iowa államban például rátalált a magyarlakta New Buda településre is. Hatalmas területeken végzett térképészeti munkát, köztük az akkor még szinte ismeretlen vadonban, a Kaliforniai-félszigeten is.

Állatkert- és múzeumalapító

Eközben szünet nélkül küldözgette a gyűjteményeit haza, Magyarországra, ahol komoly tiszteletet vívott ki magának. 1859-ben, távollétében választották a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé, ő pedig Amerikában is egyre komolyabb pozíciókat töltött be: az amerikai polgárháború idején az északiak egészségügyi alakulatának főparancsnok-helyettese lett, később pedig mexikói konzullá nevezték ki.

Itt azonban be is fejeződött pályafutása a hivatalos világban, mert megint felhorgadt benne a forradalmi hevület, és összeszűrte a levet egy mexikói lázadócsoporttal. Diszkréten eltávolították az állásából, és mivel az egészsége is meggyengült, hazajött Magyarországra.

Mire visszaérkezett, megint bejárta Európát, és különböző nagyvárosok állatkertjeit tanulmányozta. Itthon aztán felvetette, hogy Budapesten is jó lenne létrehozni egy ilyet, majd tevékeny részt is vállalt a városligeti állatkert létrehozásában, ő lett az intézmény első igazgatója.

Hatalmas utazásokat tett a Távol-Keleten egy osztrák–magyar expedícióval. Nemsokára azonban itt is gondot okozott hazafisága: az osztrák kutatók Bécsbe akarták küldeni az összegyűjtött mintákat, ezért Xántus saját szakállára folytatta az utat. Olyan tekintélyes gyűjteményt juttatott haza, hogy ebből alakult meg később a Néprajzi Múzeum.

Aztán egyszer csak véget ért ez a döbbenetesen aktív, kompromisszumot nem ismerő szabad élet. Hatvankilenc éves korában megbomlott elmével, valószínűleg tüdőgyulladásban halt meg. Sírja a Fiumei úti sírkertben található, nevét általa felfedezett őszirózsák, kolibrik, gekkók, valamint más pikkelyes hüllők is viselik, és a budapesti Xántus János Két Tanítási Nyelvű Gimnázium is.

De miért hívják az indiánregények rajongói Old Shatterhand Gimnáziumnak?

Xántus még hosszú évtizedekkel a halála után is tudott meglepetést okozni!

Az indiánregény hőse

Valamikor az 1970-es években német és angol források is előálltak egy első pillantásra hihetetlennek tűnő elmélettel. Állítólag Karl May, a Winnetou és más kalandregények német szerzője róla mintázta a világhírű prérihős, Old Shatterhand alakját.

Korábban azt feltételezték, hogy az író önmagáról mintázta hősét, mivel a regényből kiderül, hogy Old Shatterhand német származású, és eredetileg Charlie-nak hívták, ami nyilvánvaló utalás a Karl névre – de az egybeesések itt véget is érnek. Ha viszont Xántus Jánost helyettesítjük be Karl May helyére, akkor sokkal több gyanús azonosságot találunk. A még zöldfülű Charlie a Saint Louis-i vasútvonal felmérésével kezdi a vadnyugati karrierjét, szintén összeismerkedik számos indián törzzsel, és bejárja a prérit. Ő is egyedi módon ötvözi magában a jellegzetesen intellektuális tudósfigurát a vadnyugati kalandor folyton úton lévő alakjával.

A legárulkodóbb jel azonban egy fegyver, a híres amerikai Henry-karabély. Ez az ikonikus ismétlőpuska volt az amerikai polgárháború egyi legfontosabb fegyvere, és a regénybeli Old Shatterhand is egy bizonyos Mr. Henrytől kapja meg a fegyver egyik prototípusát. Sokak egyértelmű bizonyítékot látnak abban a leletben, ami Gödöllőn került elő néhány évvel ezelőtt. Egy amerikai gyártmányú Henry-karabély, a zárborító lemezébe pedig a John Xantus név volt belegravírozva. A gyártmányt nem jelzi a puskacsövekbe általában belevésett márkajel, de a rajongók ezt további bizonyítéknak veszik, mondván, hogy ez a Henry-karabély éppen úgy prototípus lehet, mint Old Shatterhandé. A fegyver a győri Xántus János Múzeum gyűjteményében található.

Egyes források szerint Karl May levélben kereste meg Xántus Jánost, és annak rendje-módja szerint engedélyt kért tőle, hogy róla mintázhassa meg a regénybeli figurát. Érdemes lenne utánanézni, hogy ez a levél – ahogy a városi legenda állítja – valóban megvan-e Drezdában, a Karl May Múzeumban. May könnyedén hozzáférhetett a jónevű világutazó útleírásaihoz, valószínűleg ismerte is némelyiket.Észszerű is lett volna felhasználnia őket, hiszen ő maga csak jóval a regényei megjelenése után látogatott el az Egyesült Államokba.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nagyon más ez, mint az a visszafojtott, félelemmel teli veszteglés, amivel a járvány elmúlását várjuk, mégis milyen nehéz ezt a kettőt elkülöníteni és végül összefonni a mindennapokban. A kézmosások, maszkos kimerészkedések, az otthoni tanulás és munka, a főzés, a mások segítése és elviselése, a megszokott mozgás és társasélet helyettesítése – valamitől való félelmünkben; mellette pedig az elmélyülés, a készülődés – valaminek a reményében. Kicsit olyan ez, mint a számítógép előtt ülők szemtornája: nézz a messzi távolba, majd egészen közelre, aztán távolra megint, és vissza! Nehéz a fókuszváltás, és nem könnyíti meg, hogy a megszokott szertartások, az istentisztelet, a szentmise, a keresztút, a lelkigyakorlat most mind online-ná egyszerűsödtek. (Érdekes, végső soron technikailag bináris kódokon alapul ez is, ahogy a vallásgyakorlás is igenek és nemek végtelen sora.)

Most, hogy sokakkal együtt annyi év után én is konyhakertet tervezek (hiszen itthon leszek, hogy locsoljam), az jut eszembe, olyanok vagyunk az évtizedek óta megszokott rituáléink nélkül, mint a karó nélküli paradicsom.

Kap fényt, vizet, tápanyagot, virágot hoz, megérleli a gyümölcsét, de leborul a földre, és ott megrohad, megrágják a nem is tudom, mik… ennyire még nem vagyok értője a kerti tudományoknak. Csak most tanulom, ahogy a kovászos kenyérsütést is – online.

Hányszor hallottam én erről a kovászról! Valahogy úgy képzeltem, hogy persze, a kovász az erős hitű ember, aki kegyelemből kapta az ő hitét, neki csak az a dolga, hogy szépen kelesztgeti-keltegeti a többieket, mint kovász a kenyeret. Most aztán kezdem kapiskálni, hogy az anyakovászt állandóan etetni kell (esetleg naponta kétszer is!), nem mindegy, mivel, mikor, hány fokon, mert begombásodik, megpenészedik, megpusztul. De ha életben tartod, annyi lesz, hogy nem győződ elajándékozni, családtagnak, barátnak, szomszédnak, és csak egyre több lesz, ha nem akarod kidobni, mert azt nem szabad, nem lehet, nem illik, akkor viszont mindennap sütnöd kell.

Szóval, kemény ez a kovász-ügy. Melós dolog szentté válni.

Talán nem is szentségtörés most, ha a körülöttünk lévő profán tárgyakból, tapasztalatokból, eseményekből merítünk a nagyböjthöz, hiszen végülis hisszük, hogy a teremtett világ minden szeglete ugyanazon elv szerint működik. Talán most, ebben a pár hónapja még elképzelhetetlen, valószínűtlen életmódban ezek is megteszik palántakarónak. Hiszen most mi is „otthontanulásra” kényszerülünk, ahogy a gyerekeink.

Mindjárt virágvasárnap, ilyenkor már kint szokott lenni az ajtódíszünk, hol barkából, hol festett tojásból, medvehagymavirágból, száraz levendulából, borostyánlevelekből, ibolyából, selyempapírból… Eddig eszembe sem jutottak, hiszen idén a locsolók nem érkeznek majd csapatokban, nem sok vendég fog belépni az ajtónkon, kimenni se nagyon fogunk. De aki kimegy, azt visszavárjuk. És talán más lesz úgy belépnie, hogy nemcsak a kézfertőtlenítő fogadja, hanem az ajtón ott lesz ez a kis húsvéti ígéret is, a hit, hogy a Feltámadás nem marad el, és nem is online lesz, hanem valóságos. Még fönn lapulnak a hozzávalók a „Húsvét” feliratú dobozban, de ott is maradnak. Lemegyek a kertbe, és keresek friss hozzávalókat. Az idén ez lesz benne a különleges. Ha elhervad, majd újat hozok.

Bezártam a szöveget, és indultam volna a konyhába, a készülő kovászos kakaós csigámhoz, amivel este meglepem a családot. Egy tőlem megszokott hirtelen mozdulattal fölülírtam a fájlt, így az elveszett az „igenek és nemek” információtengerében. Ismét szembesültem azzal, milyen nehéz a kudarcaink után újrakezdeni. A cikk szerzőjeként sugalmazott nagyvonalú okoskodásnak nyoma sem volt: düh, tehetetlenség, kétségbeesés uralkodott el rajtam. Aztán elszégyelltem magam, hiszen nevetséges veszteség ez. És néha ennél sokkal nehezebb helyzetekben is fogat összeszorítva kell újrakezdeni. És sokszor el is bizonytalanodunk, hogy talán azért semmisül meg valami, mert meg sem kellett volna születnie. De még emlékeztem az utolsó mondatomra: „Ha elhervad, majd újat hozok.”

Olyan kegyetlen voltam vele múlt héten. Azt mondtam neki, hogy egy olyan korú és egészségi állapotú ember, mint ő, Olaszországban nem kap lélegeztetőgépet. Annak adják, akinek jobbak az esélyei a túlélésre. „Anyu, értsd meg, ez itt történik Európában, a szomszédban!” Szemét voltam és rideg. A szavakkal lehet bántani, én ezzel most biztos betaláltam. Azt hiszem, nem kapott levegőt, amikor ezt odavágtam neki a telefonban.

Otthon vannak a szüleim. Lemondtunk minden nagy családi ebédet, a testvéreimmel már két hete karantént róttunk ki rájuk. Csak a kertben találkozunk, tartva a kellő távolságot.

Nagyon nehéz nem megölelni őket búcsúzáskor, ennél csak azt nehezebb észben tartani, hogy zsebkendővel és ne puszta kézzel érjek a kapu kilincséhez.

Eszembe jut, amikor kicsi voltam és beteg. Mindig odaültek az ágyam szélére, mindig volt mese és puszi, és azt állították, ők nem kapják el a kórságot. Ma már tudom, hogy időnként megesett, csak a szülők nem dőlnek ágynak, hanem palacsintát sütnek és legóznak a gyerekkel akkor is, ha őrült vitustáncot jár bennük az influenza.

Nem érintem meg őket. Az érintés egy szeretetnyelv, és a koronavírus most kíméletlenül elveszi tőlünk ezt. Mégsem lettünk szegényebbek. Vagyunk egymásnak, számíthatunk egymásra. Ettől nagyon boldognak érzem magam, akolmeleg van, és egy pillanatra megnyugszom, hogy minden jó lesz.

Az is megnyugtató, hogy van munkám, dolgozom, de itthonról. Amit eddig félszavakkal vagy a puszta tekintetünkkel elmondtunk egymásnak a kollégáimmal, arról most e-mailt írunk. Nehézkesebb így, még most sem tanultuk meg ezt a helyzetet, de rá kell éreznünk, mert jelenleg ezek a kereteink.

Aztán megnézem a híreket, és ez benyomja a bennem lévő pánikgombot. Emelkedik a pulzusom, cikáznak a gondolatok, bevillannak a neten látott képek az olasz kórházakról, a húspult előtt dulakodó emberekről, és a hír, hogy megnőtt a kereslet a riasztópisztolyok iránt.

Néha azt érzem, megfulladok a félelemtől. Nyugi, csak lélegezz, mondogatom magamnak… Igazság szerint nagyon nehéz megállni még most is, hogy ne akarjam hazavinni a fél közértet, közben persze tudom, hogy 20 kiló liszt meg tíz liter olaj nem védene meg semmitől, ellenben nagyon sok fánkot kellene sütnöm, ha vége a járványnak. És én nem tudok fánkot sütni… Főzni se, mert nincs időm. Apu mindennap beadja a kapun az ebédet, amit anyu készített. Megkapja egy utcával arrébb az egyik öcsém és a családja, valamint a közelben lakó másik testvérem is. A sütiből mindig hagyok estére a férjemnek is, akinek be kell járnia a munkahelyére.

A koronavírus nemcsak elvesz, hanem ad is, bármilyen bizarr is ez a gondolat. Megadja a lehetőséget, hogy felismerjem, mekkora áldás, hogy gondoskodhatunk egymásról, akkor is, ha annyira felfordult a világ, hogy gondoskodásnak számít a távolság megtartása is.

Ez az érzés olyan a léleknek, mint koronavírusos beteg testnek a lélegeztetőgép – csak hogy Coelho szellemét is megidézzem. Nap mint nap érezhetem a hálát, hogy szeretetben és békességben élhetek a családommal. Hogy vannak közöttünk kötelékek, amelyeket nem téphet el sem vírus, sem pedig a tízmilliónak (sőt tizenötmillió magyarnak) szóló kérés: #maradjotthon.

Reményik Sándor: 
A kereszt fogantatása 

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben 
A Libanonra szállott.
A Libanon csúcsán egy cédrus állott. 
Törzse obeliszk, feje korona.
A Szentlélek ráharsogott: Te fa! 
Máriától, a Szűztől most jövök, 
Csirázik immár az Isten fia,
És áldott ő az asszonyok között. 
Most rajtad a sor: ím, vihar-kezemmel 
Megáldalak: légy terhes a kereszttel! 
Légy te is áldott minden fák között,
Érezd, hogy nő benned a feszület, 

Éveid: a Megváltó évei,
Míg utatok egykor összevezet. 
Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, 
Kidöntve majd magányod vadonából 
Állítsanak a világ közepébe.
Ott állj majd minden árva faluvégen, 
Ott függj a cellák kietlen falán, 
Ős-fádnak ezer apró másaképen. 
Forgácsolódj szét millió darabra,
A Szabadító tekintsen le rólad 
Millió megbilincselt életrabra, 

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben 
Tovazúgott a Libanon felett, 
Zúgásában ezer fa reszketett,
Ordító erdőn ment harsogva át, 
Csak egy fa értette meg a szavát, – 
Lehajlott óriási koronája: 
Kereszt-sorsának megadta magát. 

A libanoni cédrusfát számtalan legenda övezi. A költő által felhasznált változat szerint Ádám fia, Szet az ősatya sírján elültetett egy Édenkertből származó magot, amelyből hatalmas és igen hosszú életű cédrus fejlődött ki, hogy sok ezer év múltán ebből a fából készüljön Krisztus keresztje.

A vers Reményik vallásos lírájának egyik csúcspontja, mert a kereszténységnek az Újszövetség lényegét hordozó foglalata, e lényeg sajátos költői megragadása. Magában foglalja a Megváltó születését és áldozati halálát, e kettő helyét, Betlehemet és Jeruzsálemet, egybeköti a karácsonyt és a húsvétot.

Történetet mesél, így műfaja szerint elbeszélő költemény, ám a lírai műfajok sajátosságai is összetalálkoznak benne: az óda magasztos hangja, az elégia érzelmi tobzódása, a bibliai zsoltárok áhítata. Az elbeszélés rövid foglalata annyi, hogy a Szentlélek Jézus foganásával egyidőben máris kiszemelte az Istenfia sorsának fáját, a majdani keresztfának szánt cédrust, a mítoszok romolhatatlan életfáját, amelyből a feszületet megácsolják egykor. E perctől fogva a fa is „terhes a kereszt­tel”, és „áldott minden fák között”, ahogyan Mária a fiával, Jézussal viselős, és ahogyan ő áldott az asszonyok között. Sorsuk összefonódik, amit a költő szócserékkel is nyomatékosít: miközben Máriában „csírázik immár az Isten fia”, a cédrusfában is úgy „nő a feszület”, hogy együtt növekedjenek fel a húsvét világmegváltó eseményére. A fa és Isten Fia szinte egyetlen lénnyé forrnak össze a költeményben. A Szentlélek versbeli jövendölése szerint a cédruskereszt, a szenvedésnek, a megváltásnak és a feltámadásnak ez a szimbóluma a világ szellemi középpontjában lesz felállítva, hogy azután önmaga „ezer apró másaképen” sokszorozódjék meg a remény hordozójaként „minden árva faluvégen” és templomokban csakúgy, mint kietlen börtöncellák és szerzetesi cellák falán.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nem véletlen, hogy éppen az Óbudai Egyetem a színhelye ennek az új fejlesztésnek, ugyanis erőteljes stratégiai irányuk a kiberorvosi rendszerek kutatása-fejlesztése. Az Egyetemi Kutató és Innovációs Központban (EKIK), valamint a Neumann János Informatikai Karon született meg ennek az egyedülállónak mondható különleges berendezés megvalósításának ötlete. A MassVentil Project néven futó kutatás-fejlesztés karitatív és nonprofit módon működik, az EKIK BioTech Kutatóközpontja és a Bejczy Antal iRobottechnikai Központja kezdeményezte, március eleje óta pedig egyre több hazai és külföldi kutató, hallgató és ipari szereplő csatlakozik hozzá.

A kutatók a járvány rohamos terjedése miatt, versenyt futnak az idővel. Rendkívül fontosnak tartják, hogy minél több fejlesztőmérnököt és szakembert tudjanak bevonni a projektbe, hogy ezáltal gyorsabban haladjanak a megvalósítás felé.

A fejlesztést már kormányzati szinten is számon tartják. Prof. Dr. Bódis József, felsőoktatásért, innovációért és szakképzésért felelős államtitkár videókonferencia keretében egyeztetett a kutatócsoport tagjaival április 1-jén a fejlesztés részleteiről.

Melyek a MassVentil előnyei a hagyományos lélegeztetőgépekhez képest?
- több beteget lehet egyszerre lélegeztetni, mivel egy központi gázelvezető rendszerből és több csatlakoztatható, személyi lélegeztetőgépből áll
- a kilélegzett fertőző levegőt elvezeti a légtérből, így csökkenti az egészségügyi személyzet megfertőződésének esélyét
- ad hoc jelleggel telpíthető lesz bárhol, nem igényel kórházi környezetet és felszereltséget

Az Óbudai Egyetemen született az ötlet

Dr. habil. Kozlovszky Miklós, a Neumann János Informatikai Kar habilitált egyetemi docense és dékánja, valamint az EKIK BioTech Kutatóközpontjának vezetője 2020 márciusának első napjaiban (még a világjárvánnyá nyilvánítás előtt) egy olyan lélegeztető berendezést álmodott meg, amelynek egyik leglényegesebb jellemzője, hogy nem szükséges minden pácienshez dedikált gép, azaz egy berendezéssel több pácienst lehet egyszerre lélegeztetni, így több beteg ember életét lehet megmenteni. Az egyetem kiberorvosi kutatás-fejlesztési iránya keretében már korábban is több orvosinformatikai kezdeményezés indult el, a koronavírus elleni küzdelemben pedig az Óbudai Egyetem alapkutatási szinten részt vesz a járvány matematikai modellezésével foglalkozó országos epidemiológiai munkacsoportban is.

Elsőként az egyetemen belül csatlakoztak többen Dr. habil. Kozlovszky Miklós kezdeményezéshez, elsősorban a Neumann Informatikai Kar és a Bejczy Antal iRobottechnikai Központ kutatói. Céljuk egy kisebb egységek összekapcsolásával bővíthető, szabadon telepíthető tömeg-lélegeztető rendszer működő prototípusának kifejlesztése, amelyet krízishelyzetben nagyszámú, akár 5-10, 50, esetleg még több, kritikus állapotú koronavírusos beteg egyszerre lélegeztetésére lehet használni, amellett, hogy védeni tudják az egészségügyi dolgozókat.

A tömeges lélegeztetésnek ugyanis hangsúlyos tényezője, hogy a kilélegzett fertőző levegőt a berendezés elvezeti a közös légtérből (és szűri is), ezzel lényegesen csökkenti az ápolószemélyzet megfertőződésének a kockázatát.

További óriási előnyt jelent, hogy a berendezés ad-hoc jelleggel telepíthető kórházon kívüli környezetben, kórházi infrastruktúra nélkül is. 

Március 16-án a maroknyi, lelkes kutatókból álló csoport megépítette az első gépet

Ez már alkalmas volt a koncepció szemléltetésére. Motorként ekkor még egy házi porszívó szolgált. Időközben napról napra több egyetem hallgatója (többek közt SE EKK DEI, PTE, BME, SZTE) és kutatója csatlakozott a projekthez. Március 20-án megépült a következő verzió, amelynek gépházában már igazi motor működött. Egyúttal szenzorokat is terveztek a rendszerbe. Március 22-én az SE Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika orvosai is bekapcsolódtak a fejlesztésbe. Két nappal később, március 24-én eljutottak odáig, hogy sikeresen működnek a páciens lélegeztetéshez fejlesztett szabályzók is.

A hagyományos lélegeztetőgépek nem elegendőek tömeges igények esetén 

Az új koronavírus-járvány világméretűvé vált, az országok vezetői elkezdték felvásárolni a lélegeztetőgépeket. Azóta egyre sürgetőbb az utánpótlás. A fejlődő országokban alig van berendezés. Nyilvánvaló, hogy mindenütt az egyik legnagyobb probléma, hogy a legsúlyosabb állapotú betegek ellátásához nem elegendő a lélegeztetőgépek száma, illetve az, hogy a jelenleg használatos berendezések egyszerre csak egy embert képesek ellátni. Szintén nagy gond, hogy a hagyományos lélegeztetőgépek esetében a kilélegzett levegő a közös légtérbe áramlik, így veszélyezteti az egészségügyi személyzetet. 

A MassVentil reményt ad a nemzetek feletti összefogásra is!

A projekthez a mérnökök és kutatók mellett orvosok, közgazdászok, újságírók, fizikusok, matematikusok, jogászok, valamint egyre több hallgató is csatlakozik. A résztvevők tudásuk legjavát, eredményeiket önkéntesen, ingyenesen bocsátják a gyakorlatban felhasználni kívánók rendelkezésére a tömeg-lélegeztetőgép megvalósítása érdekében.

Közös munkájuk eredményét nemzetközileg is térítésmentesen hozzáférhetővé teszik.

Programozókat, villamosmérnököket, makereket, designereket és tesztereket, média-szakembereket keresnek, emellett többek közt olyan mérőműszerekre is szükségük van, amelyekkel megfelelően tudják dokumentálni a teszteket. A programhoz a MassVentil Project Facebook-oldalán keresztül lehet csatlakozni.

 

Ahhoz, hogy a pontos okokat megértsük, érdemes egy kicsit távolabbról kezdeni. Eric Berne emberi játszmák című könyvében négy alapesetet írt le, ahogy magunkhoz és a többiekhez tudunk viszonyulni:

Mindegyik igen izgalmas állapot, de most tárgyunkhoz az ÉN oké, TE nem oké állapot tartozik. Első látásra az látszik, hogy ez biztos csak a „rossz” és „gonosz” emberek állapota, de az élet nem ennyire egyszerű. Ez egy igen trükkös állapot is lehet, mert kevesen vallják be maguknak, hogy így éreznek. Az ebben az állapotban lévő ember definíció szerint okének érzi magát, és ebbe az oké-érzésbe nem fér bele az, hogy ő esetleg „rossz” vagy „gonosz” lenne.

Szeretjük mi magunkat, nem vagyunk mi rossz emberek, sőt. Hát igen, a többiek egy kicsit gázosak, de velünk minden rendben. Ismerős?

Ha igen, akkor könnyebb megérteni, hogy egyes ismerőseinkben ez az érzés még szélsőségesebben jelenik meg. De ő is jó embernek tartja magát, éppen ezért ez az állapot nála is bújtatott formában jelenik meg, annyira bújtatva, hogy az illető mag sem tudja, hogy ebben van. Sőt, ha jelzed neki, nagyon felháborodik. Ugyanakkor mindenki könnyen kerül ebbe az állapotba a legnagyobb jószándékkal együtt, például én is, amikor e sorokat írom, lehet, hogy ebben vagyok.

De kezdjük a bújtatott ÉN oké, TE NEM oké durvább eseteivel. Nem mindig lehet szétválasztani, sokszor keverednek ezek a viselkedések.

Az első az ostorozó: azt gondolja magáról, hogy jót akar, de vannak gazemberek, akik ezt a jót akadályozzák.

Ez még akár igaz is lehetne, hiszen a felszínen mindig van egy nemes cél, de ő nem specifikusan a gazembereket ostorozza, hanem az embereket általában. Ő tudja az igazságot, de az emberek buták és/vagy gonoszok, akik ezt nem látják.

Itt bukik le, hogy szíve mélyén nem a problémával van baja, hanem az emberekkel.

Ha pedig jelzed, hogy valami nem stimmel, akkor a probléma mögé bújik, hogy te mekkora tetű vagy, hogy nem érzékeled a problémát. Holott ez nem igaz, hiszen neked az ő viselkedésével van bajod, de ezt nem hajlandó meghallani (hiszen te is ember vagy, tehát buta és/vagy gonosz).

Példák:

- nagyon sok klímaaktivista
- nagyon sok állatvédő
- nagyon sok politikai aktivista
- és most nagyon sok „karanténvédő”

És tényleg, a vicc az, hogy a céljaikban alapvetően simán igazuk lehet, de az ő esetükben az egész nem a célról szól, hanem arról, hogy bebizonyítsák maguknak és a többi embernek, hogy ŐK oké, A TÖBBIEK nem okék. Na, ezért érzed rosszul magad, ha a posztjait olvasgatod, és még szólni sem mersz, mert olyan szép ügyről ír.

A második a lelkiismereti zsaroló: hasonlít az előbbire, nagyon jót akar, de ha valaki ebben nem követi, az gazember.

Ő eggyel trükkösebb, mert nem ostoroz, hanem a lelkiismeretedre hat. Ha nem csinálod azt, amit ő kér, akkor bűnös vagy.

Könnyű őt felismerni, mert gyakran úgy kezdi vagy végzi a posztját: „Kíváncsi vagyok, hányan osztják meg!”

A harmadik típus az okoskodó: tudálékos posztokat ír, amiben magyarázza a világot.

(Úgyhogy lehet, hogy már abba is kellene hagynom ezt a cikket.) Igen, ez egy örök dilemma minden segítő szakembernek, hogy a segítségnyújtás kinek is szól. Magamnak, hogy azt érezhessem, milyen jó vagyok? Másoknak, hogy felhívjam a figyelmüket, milyen rosszak? Vagy tényleg segítek éppen? (Ez is előfordulhat :))

Ezért azt tanácsolom, mielőtt posztolunk valamit, alaposan vizsgáljuk meg magunkat, hogy mik a valódi szándékaink.

Ez nem könnyű, de érdemes, mert mint ahogy a régi népi bölcsesség is mondja: „A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.”