Törékenységünk és kiszolgáltatottságunk megtapasztalása kiváló esély arra, hogy újra egymás felé forduljunk mi, férfiak és nők. Újra bebizonyosodik, mint nagy bajok idején mindig: a valódi, utolsó menedék, amely tényleges és hatásos védelmet tud nyújtani, az a kis és nagy család. Minél kiterjedtebb a családi hálózat, annál inkább védelemre képes, de csak akkor, ha a kemény magja (többnyire egy szoros kötelékben élő férfi és nő) szeretetkapcsolattal tudja egybefűzni a hozzájuk tartozókat.
Mennyi ellenérdek próbálja elfedni, cáfolni, hogy az egy férfi és egy nő elkötelezett párkapcsolatából kinövő család a társadalom alapsejtje, és nincs alternatívája!
Egész politikai iparág dolgozik a család lebontásán, arra hivatkozva, hogy a házasság egy álságos, nőket elnyomó kapcsolat, a családi tűzhely pedig valójában tűzfészek, ahol a gyerekek csak szeretetlenséget kapnak. Egyenesen azt állítják, hogy a családi otthonokban megy végbe a földi erőszak nagy része. Mi pedig tudjuk, hogy a családokban nyilvánul meg az összemberi szeretet legnagyobb része, és globálisan a család a biztonság legfőbb terepe – mégis hajlamosak vagyunk az ilyen kijelentéseket elfogadni vagy legalább is szó nélkül hagyni.
De miért „dőlünk be” ennek? Talán azért, mert nincs tökéletes kapcsolat, a férfi–nő kettőse gyakran valóban biceg, s emiatt rossz a lelkiismeretünk. Néha pedig egészen elfajulhat egy kapcsolat, aminek a megoldása jobb esetben válás, rosszabb esetben valóban párkapcsolati tűzfészek, ami szinte orvosolhatatlan. Ám a csak bicegő kapcsolatok javíthatók lennének belső akarattal és külső segítséggel.
De honnan legyen akarata arra a férfinek és nőnek, hogy tegyenek a saját lelki jóllétükért, hogy folyamatosan dolgozzanak a kapcsolatuk javításán?
Hiszen a patriarchális társadalmakban a házasság egy olyan normatív életközösség volt, amelyből kilépni (legalább is hivatalosan, és főleg a nő számára) nem lehetett, tehát nem ösztönözte semmi a párokat kapcsolatuk javítására, legfeljebb az elviselésére. Az egyéni szabadságra épülő társadalmi berendezkedésben, amely szabadon felbonthatóvá tette az együttélés minden formáját, szintén nincs elég ösztönző erő a minőségi partnerkapcsolat elérésére, hiszen a fogyasztás és kiselejtezés kultúrájában könnyebb lecserélni a partnert, mint megérteni őt. Ehhez hozzáadódik ma az is, hogy a felnőtt nemzedékek nagyrészt már szétesett családokban nőttek fel, különösen fájó sebük az apahiány, ráadásul a szüleik alig tudtak velük időt tölteni a megélhetési munkavégzés miatt. Így csak romantikus filmekből értesülnek a „sírig tartó szerelem”, a feltétel nélküli bizalom mítoszairól. Sokaknak nincs pozitív párkapcsolati mintája, ezért azt sem tudják, hogy a test mellett a lélek kívánságaival is foglalkozniuk kellene. A rózsaszín köd, a felfokozott érzelmek elmúltával követelődzésként vagy önzésként élik meg párjuk lelki szükségleteit, és nem tudják konfliktusaikat megoldani.
Pedig a megoldásra sokkal jobb esélyünk van ma, mint a megelőző évszázadokban bármikor.
Minden emberi közösség rendelkezik nemzedékek jó és rossz kapcsolati tapasztalataival, és ezeket ma a modern pszichológia ismereteivel fel lehet dolgozni és hasznossá lehet tenni. Ha pedig emellé még olyan párok példáit is felsorakoztatjuk, akiknek sikerült évtizedeken át jól működő együttélési mintákat kialakítaniuk, akkor egyértelművé válik minden hátrányos helyzetből induló fiatal számára, hogy a párkapcsolati boldogság és megelégedettség nemcsak romantikus filmekben létezik, hanem a valóságban is. A jó párkapcsolatok az akarással kezdődnek és a ráfordított folyamatos odafigyeléssel, tettekkel valósulnak meg.
Mondjuk ki: ha nem örököltünk jó mintákat, a jó párkapcsolat akkor is tanulható!
Ahogyan ma átlagosan több tudományos ismerettel rendelkezünk, mint elődeink, úgy az emberi kapcsolatokról is több ismeretünk van. Ahogy a fogaink állapota folyamatos ellenőrzésre szorul, hogy még kezdeti stádiumban elejét vegyük az egészségtelen folyamatoknak, ugyanígy a lelki életünk, a párkapcsolatunk monitorozására is szükség van időről időre, szakemberek (és persze barátok, tapasztalt ismerősök) segítségével. Az alapfokú iskolától kezdve az egyetemi tanulmányokig kellene fejleszteni mindenkinek azokat az emberi készségeit – mindig a korának megfelelő szinten –, amelyek indulatai jó irányba terelését, a kapcsolatai építését, asszertív társadalmi érvényesülését segítik. Ez minden bizonnyal a szilárdabb, elfogadóbb és szeretetteljesebb párkapcsolatok számának emelkedését eredményezné, amelyek a felnövő gyerekek számára nagyobb biztonságérzetet adnának és kevesebb lelki defektust okoznának.
A férfi-női kapcsolatok napjainkban tapasztalható megrendülése, a bizalomvesztés szerintem nem nagyobb, mint amekkora a megelőző korokban is létezett rejtettebb formában. Csak a média által folyamatosan tematizált társadalmi „kiszorítósdi” erőteljesebb és látványosabb, ezért kétségbeesettebben zajlik mindkét nem szerepkeresése, alkalmazkodása a szükségszerűen megváltozott társadalmi kihívásokhoz.
A nőjogi mozgalom, vagyis a feminizmus nem oka, csak szükségszerű következménye volt a külső körülmények megváltozásának. Az elmúlt másfél században megközelítettük a két nem tagjainak azt az ideális egyenjogúságát, amit a bibliai teremtéstörténetnek ez a sora szimbolizál: „Isten megteremtette az embert saját képmására, férfinak és nőnek teremtette őket.” Persze az ide vezető útnak távolról se volt minden mozzanata szép és emberhez méltó, de a két nem helyzete igazságosabb most, mint száz évvel ezelőtt. A megelőző korok torzult, igazságtalan nemi viszonyaiból adódik, hogy az egyenjogúbbá válást ma a férfiak egy része – különösen, akik nem élnek védő szeretetkapcsolatban – elkeserítő presztízsveszteségként éli meg, a nők ugyanakkor – persze különösen azok, akik nem élnek védő szeretetkapcsolatban – még mindig ellenségnek látják a férfiakat, vagy nyomasztó elváráshalmazként érzékelik új helyzetüket. És billeg is ez az erőegyensúly, meg szélsőségekbe is csap, amit nem könnyű újra egészséges egyensúlyba hozni.
A feminizmus családcentrikus, nem szélsőséges (a férfiakat nem bűnösnek és legyőzendőnek tekintő) ágának még van tennivalója: amíg a gyermekeit otthon nevelő vagy az idős szüleit otthon ápoló nő nem kap ugyanakkora erkölcsi és anyagi megbecsülést a társadalomtól, mint egy dolgozó családapa, nem lehetünk elégedettek. Amíg ezeket a családi és szociális munkákat nem osztják meg egymással a nők és a férfiak, addig sokan nem fogják megérteni, hogy ezek mennyire értékesek és fontosak. Amíg a nők számára kisebb eséllyel és fizetéssel nyílnak meg egyes életpályák, van miért tennünk.
Ugyanakkor teljesen érthető a férfiak talajvesztése, hiszen öröklött szerepeiket egyre kevésbé élhetik, folyamatosan új körülményekhez kell alkalmazkodniuk.
Ez elbizonytalanodással és feszültségekkel jár, ami sokszor hozzájárul a párkapcsolatok megromlásához. Súlyosbítja a helyzetet, hogy vannak ma már vadhajtásai a nőket hátrányaik miatt előnybe hozó politikának is. Például váláskor a mai joggyakorlat eltúlzott előnyt érvényesít a nők számára a közös gyermek nevelése terén. Ide tartozik az is, hogy a párkapcsolati erőszak visszaszorítását célzó intézkedések, egyezmények szinte nem vesznek tudomást a férfiakat érő erőszakról. A nők 40 év munkaviszony utáni korkedvezményes nyugdíja is annyira diszkriminatív, hogy néha már maguk a nők is szégyellik. És megmagyarázhatatlan, miért nem foglalkozunk azzal a súlyos helyzettel, amit a férfiak iskolai lemorzsolódása, a nőkénél rosszabb egészségi állapota, korábbi halála jelez. A férfiak gyakran a nőktől várják a helyzet orvoslását, pedig a nők is folyamatosan küzdenek a kihívásaikkal – ezért üdvözlendőek a jó szándékú férfimozgalmak.
Látszólag nem vagyunk könnyű helyzetben mi, férfiak és nők. Valójában azonban hatalmas lehetőség birtokosai vagyunk!
Egy olyan korszak kapujában állunk, amikor végre egyenrangú félként, egyenlő lehetőségekkel, szabad választással és minden korábbinál több lélektani ismerettel alakíthatunk felelős, tartós, örömteli párkapcsolatot, dolgozhatunk közös munkahelyeken, vehetünk részt a közéletben. Ne hagyjuk, hogy a szerepkeresésből és az időnkénti kudarcokból adódó frusztrációk elidegenítsenek minket egymástól! Nincs más út, mint a türelmes megértés, egymás kölcsönös támogatása.
