Amikor Firenze város 1299-ben úgy döntött, hogy katedrálist épít, nagyra törő tervet vázoltak fel. Eldöntötték, hogy lecserélik a régi templomot. A város központjában álló Santa Reparata ugyan ősi és patinás volt, a városatyák mégis arra törekedtek, hogy valami igazán maradandót alkossanak. A feltörekvő, gazdagodó polgárság valami lélegzetelállítót és tiszteletet parancsolót akart a helyére építeni. Olyat, ami a kereszténység szimbóluma lesz.

Már az első pillanattól kezdve rengeteg probléma adódott az építkezéssel, néha évtizedekre le is állt a munka. 1418-ra végül felépítették, de ez volt az az időszak, amikor nem halogathattak tovább egy fontos szembesülést: egyetlen építész sem tudja megmondani, hogyan kell felépíteni azt a gigantikus kupolát, amelyet a templom megkoronázásának szántak. Abban a korban még nem létezett sem az a mérnöki szakértelem, sem a technológia, amivel létre lehetett volna hozni ezt a roppant struktúrát, ami még a római Pantheonénál is nagyobb lett volna. A város gazdag gyapjúkereskedő céhe versenyt írt ki annak eldöntésére, ki legyen az építkezés vezetője.

Ekkor lépett a művészettörténet színpadára egy bizonyos Filippo Brunelleschi.

1377-ben született, és jómódú polgári családból származott. Apja azt remélte, hogy az ő foglalkozását folytatja majd, és jegyző lesz, de a makacs fiatalember inkább művészi ambícióit követte. Húszas éveire kiváló ötvössé, aranyművessé képezte ki magát, aztán átnyergelt az építészetre.

Ebben az időben már készülődött az igazi, érett reneszánsz, de egyelőre elvont, gondolati szinten maradt. Egyre többen tisztelték, csodálták az ókori görögök és rómaiak művészetét, odáig azonban még kevesen jutottak el, hogy az ókori alkotásokat a maguk fizikai valóságában is behatóan tanulmányozzák. Brunelleschi rajongása viszont olyan mértékű volt, hogy barátjával, a szintén aranyműves Donatellóval két évet töltött Rómában a 15. század legelején. Bejárták a régi romokat, jegyzeteltek, rajzokat és számításokat készítettek, megfigyelték a kövek, téglák elhelyezkedését, az épületek statikáját.

Mire Brunelleschi visszatért Firenzébe, kiforrott koncepciója volt a művészet megújításáról, az ókori kultúra mélységes tiszteletéről és integrálásáról. Azonnal elkezdte terjeszteni az új eszméket, és felívelő, sikeres munkásságával gyakorlatilag feltalálta a reneszánsz építészetet. Amikor több sikeres megbízás után tudomást szerzett a katedrális kupolájával kapcsolatos „versenypályázatról”, harcba szállt, és el is nyerte az építészi állást. Ráadásul – mivel Firenze szigorú építkezési szabályai kifejezetten tiltották a támpillérek használatát – úgy kellett felépíteni ezt az óriási kupolát, hogy valami egészen forradalmi újítás révén így is megtartsa a saját tömegét.

Brunelleschi – bár a legtöbben komplett bolondnak tartották elbizakodottságáért – ekkor használta föl mindazt a hatalmas tudásanyagot, amit a szorgalmával gyűjtött össze a római romok között.

A sikeréhez hozzájárult az is, hogy kiterjedt és alapos matematikai tudással rendelkezett, és tisztában volt a statika alapszabályaival.

Az építészeti forradalom kirobbantásához ugyanakkor szükség volt a tervrajzok forradalmára is. Ennek érdekében Brunelleschi föltalálta a lineáris perspektívát. Ahelyett, hogy középkori szokás szerint háromdimenziós modellekkel jelenítette volna meg a felépítendő épületet, kidolgozta, hogyan lehet inkább két dimenzióban ábrázolni azt. A képzeletbeli messzeségben összefutó vonalak, az enyészpont és más, ma már alapvető fogalmak létezését neki köszönheti minden építész és grafikus.

Az új gondolatok működőképességét rendkívül ötletes és egyben tudományos igényű módszerrel tesztelte. Ráadásul nagy feltűnést keltett a különcködésével, ami a modern marketing szempontjából is úttörő vállalkozásnak tűnik. A katedrálissal szemben álló keresztelőkápolnát lerajzolta egy lapra, majd egy apró lyukat fúrt bele, éppen az általa feltalált enyészpontba. Ezután szembe állt a kápolnával, és a rajzot az épület felé fordította, hogy ő maga ne lássa, és a lyukon keresztül átnézett a kápolna irányába. Ugyanekkor a másik kezével egy tükröt tartott, amiben – mintha csak saját magát nézné – az épület rajzát vizsgálgatta, és az arányokat, enyészpontokat, falsíkokat azon melegében össze is vetette a pontosan szemben lévő keresztelőkápolna valós dimenzióival.

A dóm építése során persze számos technikai problémával került szembe, már pusztán a feladat nagyságrendje miatt is. Ezek során szerkesztett egy két ökör által forgatott, hatalmas fogaskerekekkel működtetett darut, valamint egy másikat, a Castello nevűt, amelyik a felemelt építőanyagokat vízszintes irányban is nagy pontossággal tudta mozgatni. Az ökröket ráadásul nem is kellett leszerszámozni és fordított irányba bekötni, mert egy váltómű gondoskodott az irányváltásokról. A munkásoknak sem kellett több száz lépcsőfokon lemászniuk az épülő kupoláról, ha megéheztek, mert jól szervezett rendben ételt és hígított bort küldetett nekik a száz méteres magasságba.

Brunelleschi egész életét erre a vállalkozásra tette fel.

1446-ig élt, de az építkezés egyes részei még tovább is tartottak. Mire mindenestül elkészült a katedrális, 1461-et írtak. 169 méter hosszú, 104 méter széles és 107 méter magas lett. Filippo mester a firenzei dóm, vagyis a Santa Maria del Fiore-székesegyház kriptájában van eltemetve.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Csaknem húsz éve dolgozott szerkesztő-riporterként a Magyar Rádiónál, amikor 1990. május 13-án Surján László, a népjóléti miniszteri poszt várományosa maga mellé hívta önt szóvivőnek. Egy évvel később dr. Antall József kereste meg azzal, hogy legyen az általa vezetett kormány szóvivője. Az élete gyökeresen megváltozott, új, kihívásokkal teli terepen kellett bizonyítania. Hogyan élte meg a markáns váltást?
– A történelem hullámverése engem is kimozdított egy olyan hivatásból – a Rádióból –, amit életre szólónak gondoltam. 1973. január elsején kerültem gyakornokként a Magyar Rádió belpolitikai rovatához, a Családi tükör volt az egyik legismertebb műsorom. Amikor Surján László megkeresett azzal, hogy csatlakozzam az alakulóban lévő minisztériumához, kértem egy nap gondolkodási időt, majd úgy döntöttem, megpróbálom. 1990 októberében üzent nekem Antall József miniszterelnök: átmennék-e a minisztériumból kormányszóvivőnek. Igent mondtam, de bevallom, hónapokig kétségek közt mentem az Arany János utcai épületbe dolgozni, és eltöprengtem azon, hogy vajon nem a Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádióban lenne-e inkább a helyem.

A pénzügyi, gazdasági és morális válsággal sújtott országban az tűnt okosnak, aki kivárt, és megpróbálta túlélni ezt az időszakot. A taxisblokád drámai napjai alatt erősödött meg bennem a meggyőződés, hogy helyesen döntöttem, s hogy jó helyen vagyok.

Való igaz, hogy egy szinte ismeretlen terepre kellett lépnem, de úgy gondoltam, hogy ha rám van szükség egy újfajta kommunikáció megteremtésében, akkor állok tisztelettel a feladatok elébe. Ráadásul teljes mértékben képes voltam azonosulni azzal az értékrenddel, amelyet az első szabadon választott kormány képviselt, Antall Józseffel az élen.

– Lehetett ekkoriban érzékelni valamit abból, hogy a Kádár-rendszer megbukik?
– A lazulást magam is érzékeltem a Rádiónál. A nyolcvanas évek elején még a legegyszerűbb, legártalmatlanabb műsorokat is lehallgatta adás előtt a rovatvezető, de volt, hogy a szuperlektor is. Ám lassanként érzékelhetővé vált a belső szigor lazulása, érződött, hogy változás előtt áll az ország, s hogy a rendszer bomladozik, recseg-ropog. De hogy földindulásszerű változás indul majd el, s hogy szabad választások lesznek, azt nem mertem volna gondolni. Reménykedtem abban, hogy jobb szelek fújnak majd.

– Magyarország első női kormányszóvivőjének lenni a sok férfi tisztségviselő között úttörő vállalás lehetett!
– Csak 1992-ben, egy amerikai szakemberek által vezetett szóvivői tréningen tudatosult bennem, hogy – egyetlen palesztin kolléganőmet kivéve – az egész világon nem volt rajtam kívül női kormányszóvivő! Elődök és példák nélkül vágtam bele egy olyan feladatba, amelyet menet közben kellett megtanulnom. Nemcsak a kormányüléseken, hanem a közigazgatási államtitkári értekezleteken is részt vettem, a döntések folyamatának megismerésével is igyekeztem bekapcsolódni a kormányzati munka menetébe. Nagy hasznomra vált az újságírói gyakorlatom: „belülről” tudtam, mire volt szüksége a sajtónak. Megpróbáltam egy kiegyensúlyozott, viszonylag szépen formált magyar nyelven közvetíteni a kormányzati döntéseket.

A „közvetítés” ez esetben kulcsfontosságú szó, ugyanis Antall József mellett a kormányszóvivő nem politikus volt, hanem a magyar kormány politikáját, döntéseit és intézkedéseit tolmácsoló szakember.

– Előfordult olyan emlékezetes eset, amikor legjobb meggyőződésével szemben volt kénytelen valamilyen döntést közölni a nyilvánossággal?
– Nem volt olyan kormányhatározat vagy parlamenti döntés, amit ne tudtam volna elfogadni emberileg, újságíróként vagy értelmiségiként. Az lett volna a baj, ha hazudnom kell, de Antall József senkitől sem kívánta, hogy hazudjon. Tőlem is azt kérte, hogy a kormány munkájának tartalmát közvetítsem. Nem kellett megtagadnom azokat az elveket, amelyek korábban vezéreltek, és ma is irányítanak. Amikor megértettem, hogy közvetítője és nem alakítója vagyok az eseményeknek, akkor már könnyebben elfogadtam azokat a néha bizony fájdalmas döntéseket, amelyeket a nyilvánossággal közölnöm kellett. Kevés felszabadító hírt mondhattam, s ami jó hír volt, azt is kiforgatta, becsmérelte az ellenzék és a sajtó.

– Hogyan emlékszik vissza az Antall Józseffel és kormányával együtt végzett munkára?
– Antall József környezetében mindannyian tudtuk, hogy nagyon beteg. Számomra kifejezetten nagy lelki megterhelést jelentett, hogy közelről láthattam küzdelmét a súlyos kórral. S ugyanakkor arra ösztönzött, hogy minden tudásommal és erőmmel megfeleljek az elvárásainak. Miniszterelnök úr sosem a saját állapotával foglalkozott – az ország sorsa érdekelte. Amint egyszer valakinek mondta: Magyarországot hazájának, nem pedig működési területének tartotta. Elkötelezett hazafi volt, úgy, mint az édesapja, a nagyapja és minden felmenője. „Személyes sorsom nem érdekel, mert nekem az adatott meg, ami a legnagyobb. Megérhettem, hogy Magyarország szuverenitását az én kormányzásom alatt állíthattuk helyre. A szovjet csapatkivonást, a varsói szerződés feloszlatását, a KGST megszüntetését is ez idő alatt írhattuk alá. Ez hallatlan nagy érzés nekem” – nyilatkozta egyszer.

Nekünk, akik vele dolgoztunk, ezek a mondatok is erőt adtak ahhoz, hogy helytálljunk. Csodáltuk műveltségét, munkabírását, önfegyelmét, és csak imádkozhattunk érte, hogy túlélje mindazt, amit a betegség rárótt. Nem akart megfelelni és tetszeni sem a sajtónak, sem az ellenzéknek. Volt egy egészen különleges, finom humora, amit a sajtón keresztül aligha lehetett érzékeltetni. Igyekeztek gőgös, rideg, elzárkózó embernek beállítani őt. Hamisan. A kormányfői munka hihetetlen megterheléssel járt. Ha egy-egy feszültséggel teli, fontos esemény után nem szólt semmit, azt már dicséretnek lehetett tekinteni, néha viszont egyetlen szemvillanás, egy fél mondat is elég volt ahhoz, hogy az ember tudja: bizony, most nem állt a helyzet magaslatán. Fontos emlékeim közé tartoznak azok a gesztusai, amelyekkel elismeréssel nyugtázta a munkámat.

A kilencvenes években bizony történelmi átalakulás részesei lehettünk. Nem ártana, ha azok, akik ma a rendszerváltozás kormányzati szereplői felett ítélkeznek, belegondolnának, hogy milyen óriási fordulat zajlott akkoriban!

Amit kül- és belpolitikai téren létre lehetett hozni az adott körülmények szorításában, azt az Antall-kormány végrehajtotta. Szép, értékes és felejthetetlen korszak volt ez számomra, minden nehézsége ellenére vagy inkább azokkal együtt.

– A politika még a legerősebb barátságokat is képes megmételyezni. Az ön baráti köre szenvedett bármiféle csorbát a rendszerváltozás idején?
– Szerencsére nem. A tágabb családunkban előfordulnak politikai nézetkülönbségek, másként látjuk a világot, holott egy fészekből valók vagyunk. Ezt el kell fogadnunk. Éppen ezért eljutottunk oda, hogy ha együtt vagyunk, sosem beszélünk politikáról. Ami a baráti kapcsolatokat illeti: minden barátságunk épségben megmaradt, évtizedek óta szeretjük és becsüljük egymást. Tavaly voltunk 50 éves házasok a férjemmel, az aranylakodalmunkon szinte valamennyien velünk ünnepeltek. Fontos érték számunkra a barátság.

– Hogy látja, az Y-generáció tagjainál hogyan nyilvánulnak meg a rendszerváltás hatásai?
– A rendszerváltás számukra távoli történet. Jó lenne, ha nemcsak a történelemórákon kapnának képet a harminc évvel ezelőtti eseményekről, hanem a családi legendáriumokból is. Antall Józsefre is hivatkozhatok, akinek meggyőződése volt, hogy a családi történelmi tudat rendkívül fontos, mert a fiatal generáció ebben találja meg a gyökereit, a magyarságát és saját értékeit. A tízéves unokám jobban ért a digitális berendezésekhez, mint én, ebből következik, hogy az Y és Alfa generációval az én korosztályom technikailag nem tudja felvenni a versenyt. Az azonban elengedhetetlen, hogy beavassuk őket az életünkbe, s élményszerűen meséljünk nekik a családunk történetéről.

– Antall József halála után a Boross-kabinet hivatalos kommunikátora maradt, majd dolgozott távközlési cég PR igazgatójaként, három évig vezette a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Sajtóirodáját, alapítója és vezérigazgató-helyettese lett a Magyar Katolikus Rádiónak, jelenleg pedig a Magyar Művészeti Akadémia szóvivője, s az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke. A szakmai kihívások és megmérettetések során volt olyan életbölcsesség, amibe kapaszkodhatott?

– Az elmúlt évtizedekben rendre olyan feladatokat vállaltam, amelyekhez újra és újra neki kellett rugaszkodni, kishitűségemet legyőzve „fel kellett nőni”.

Sokat segített és segít a szentírási bátorítás: „Ne féljetek!” De Antall Józsefet is idézhetem, aki arra bíztatott, hogy mindig vállaljam a meggyőződésem, s a férjem, aki mindig mellettem áll, hisz bennem és ösztönöz, hogy továbbra is szelíd állhatatossággal végezzem a munkám. A hét unokámnak is ezeket a bölcsességeket szeretném továbbadni.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

2020. május 18-án ünnepeljük az internet világnapját, május utolsó vasárnapján pedig a gyereknapot. E két jeles nap adta az ötletet, hogy a megváltozott körülmények között is ünnepeljünk.

10 kérdésből álló családi fejtörőt állítottam össze, amely az internet sokszínű világának egy-egy szeletét mutatja be. Cél, hogy az egyes kérdésekre a család közösen találja meg a válaszokat.

A játék 2020. május 18-án indult.

A helyes válaszokat 2020. május 29-én éjfélig lehet elküldeni üzenetként a Dr. Baracsi Katalin, az internetjogász Facebook-oldalra.

A helyes megoldást beküldők között családi ajándékcsomagok találnak gazdára az első digitális gyereknap támogató partnereinek jóvoltából.

Oldalra pislogva megy le a lépcsőn, a kapuban hosszasan várakozik, és valamiért csak a második villamosra száll fel.
Ismét ellenőrzi a telefonját.

A duplaajtón megy be, a nagyobb liftet választja. Két szendvicset vesz és két vizet. Egy savasat és egy menteset. A savasat szereti.
Nem figyel oda a munkájára, percenként ellenőrzi a telefonját.

Valamicskét muszáj lenne dolgoznia, de inkább ellen­őrzi a telefonját.
Két adag házhoz szállított ebéd. Az egyikhez édesség is jár, valami amorf dolog, mindenmentes, talán zabsüti. Egyáltalán nem eszik édességet.
Már csak pár órát kell kihúznia a munkahelyén, ellen­őrzi ismét a telefonját.
Fél öt helyett már négykor elindul. 
Nem arrafelé megy, amerre kellene. Néhány felesleges átszállást is beiktat. Vannak helyek, épületek, amiket muszáj látnia, ezeknél külön is ellenőrzi a telefonját.
Mindkét mozijegy a zsebében. Az ötödik sor legszélén ül. Se kóla, se popcorn.
A film után (egyáltalán nem tudja, hogy miről szólt) azonnal ellenőrzi a telefonját.
Hideg, esős este, a járda úttest felőli oldalán sétál. Több autó és egy busz is lefröcsköli.

Két pizzát rendel. Bármilyet. És két vizet. Egy savasat. Egy menteset.
A lépcsőházban ellenőrzi a telefonját. Azután az ajtóban is. Majd az előszobában. A nappaliban. A konyhában, az étkezőben. A fürdőszobában. Meg még a WC-n is. Végül a hálóban.

Megágyaz. Lefekszik. Mellette sima és jéghideg a párna.   
 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az ember szépnek mondja az eléje táruló természetet – ritka, különleges jelenségeit csakúgy, mint az emberkéz alkotta impozáns alkotások sorát. Szépnek talál szobrokat, festményeket, fülbemászó muzsikákat. De embertársait is képes, önmagát pedig szeretné szépnek látni – dicséri vagy éppen irigyli mások szépségét, a sajátját ápolni igyekezve komoly áldozatokra is képes. Elfogultan, mint a csemetéjét gyönyörűnek látó édesanya, szépnek, másoknál szebbnek tartjuk szerelmesünket, rokonainkat, barátainkat, akikhez közünk van, azokat a dolgokat – házat, autót, utazást, kedvtelést, tárgyakat – amelyek a mieink, amelyek fontosak nekünk. Ám ha megkérdezik, hogy miért is szép ez vagy az a személy, tárgy, jelenség, már bajba kerülünk, hiszen arra, hogy mi is valójában maga a szépség, módfelett nehéz felelni.

Amikor szépnek, gyönyörűnek mondunk valamit, valakit, döntően személyes benyomásainkra hagyatkozunk. Tetszik nekünk, kedvünkre van, gyönyörködtet, de érezzük azt is, hogy mindez elillanó, múlékony, kérészéletű, mások által vitatható. Ilyen esetekben azt mondjuk valamire: én szépnek látom, ám ezzel azt is elismerjük, hogy ítéletünk érvénye nem terjed túl önmagunkon, érvelnünk kell, hogy – mint bíráló a szépségverseny zsűrijében – meggyőzzünk másokat. Van, aki Rembrandtért, a másik Van Goghért vagy Daliért lelkesedik, Mozart, Schönberg vagy a Beatles zenéje ragadja magával, a balatoni naplemente vagy a csillagos augusztusi égbolt szép a számára, Katában vagy Annában látja a női szépség teljességét. Ám ilyenkor is érezzük azt, hogy személyes tetszésünk mögött kell lennie valamilyen közös alapnak, ami széppé tesz.

Maga a szépség igenis létezik, és nem a pillanat játéka, múló benyomásaink szeszélye csupán.

Arra a kérdésre, hogy mi is ez a titokzatos valami, választ kerestek már a régiek is. A görögök úgy gondolták, a szépség forrása a létezőkben, dolgokban és személyekben is megmutatkozó arány, mérték és szimmetria tökéletessége, magukat az embereket pedig küllemük és jellemük változatossága mellett az teszi széppé, ha testi és lelki értelemben is rendben, harmóniában vannak önmagukkal. Évezredek alatt a szépség természetének tisztázását az az elemi emberi igény ösztönözte, hogy szép dolgok, szép társak, szép környezet vegye körül, hogy szép legyen az, ami körülötte és benne valódi. Nem változtat ezen az sem, hogy aki szép volt, megcsúnyulhat, ami szép volt, elenyészhet. A szépség kontrasztjaként mindig ott a rút, és mi, emberek is változunk abban a tekintetben, hogy mi a szép számunkra.

Ha a szépség állandó és örök titkát keressük, a görög bölcselő, Platón ideje óta abból kell kiindulnunk, hogy szép az, ami van, ami létezik, akár még vágyaink, álmaink tárgyait is ideértve, hiszen azok is vannak, legalább a képzeletben. Arisztotelész pedig ezt azzal toldotta meg, hogy a szépség az, ami a lelki katarzis, megrendülés élményét kelti bennünk, ami átjár, megérint. A középkorban Szent Tamás ugyanezt úgy fogalmazta meg, hogy „a szépség nem más, mint a lét tökéletessége, teljessége, harmóniája”, amely felé úton van minden és mindenki, ami és aki van. Jól rímel erre kortársának, Szent Bonaventurának a gondolata is, aki szerint „mindannak, ami létező, van valamilyen formája; mindaz pedig, aminek valamilyen formája van, szépséggel bír.”

A pillanat szépségeire vágyó ember számára persze nehéz elfogadni, hogy belső természete szerint a szépség túl van a pillanatnyi benyomások látványpékségének világán, és valami olyan létadottság, amely benne van fűben, fában, a természetben, a tudományban, a technikában, kiváltképpen pedig minden ember életében.

A szépség, amelyet egy-egy ihletett pillanatban egy katedrális fenségében, egy dallam harmóniájában, egy arc, egy alak, egy forma tökéletességében, egy természeti tüneményben, egy technikai csodában, tudományos felismerésben, emberi kapcsolataink egy-egy felejthetetlen pillanatában megtapasztalunk, mind abba az irányba mutat, amit Heltai Jenő bölcs tapasztalata így általánosít: „az élet szép, tenéked magyarázzam?”

A szépség valójában nem más, mint a létezés csodája, részesedés a Létből, az Igazságból és a Jóságból. Lehetősége szerint minden szép, ami van, és akkor válik egyre szebbé, ha a benne rejlő lehetőségek, képességek, adottságok a természete szerinti teljesség felé közelítenek. Ha pedig ezt belátjuk, akkor megérezzük azt is, hogy a szépség olyan misztérium, titok, öröm- és boldogságforrás, amely hozzátartozik az ember lényegéhez, és amely a Teljes Valóságnak, a végtelen isteni tökéletességnek a fényét sugározza az életünkbe.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az INNObyte Informatikai Zrt. nem reprezentatív, online, országos kutatásában* április 10.– május 10. között az online oktatással kapcsolatos tapasztalatairól kérdezte a szülőket, valamint érintett munkatársait. A 210 iskoláskorú gyermek esetében a megkérdezett 106 család több mint a fele (63%) felső tagozatos, másik fele (53%) alsó tagozatos, 36%-a gimnáziumi és 3% szakiskolai, szakközépiskolai tapasztaltairól tudott beszámolni.

A szülők általában négy részre osztották a tanulással kapcsolatos teendőket, amelyből kettő: az új anyag tanulása, illetve gyakorlása már az offline tanítás során is létezett, azonban a tanár által kiadott tananyagok és feladatok összegyűjtése, valamint rendszerezése és az elkészült feladatok, számonkérések dokumentálása, beküldése új feladatcsomagokként kerültek be a családok életébe.

Tehát a megkérdezettek felénél a gyerekek kis segítséggel boldogulnak a digitális oktatásban, 14% teljes mértékben önállóan tanul, ugyanakkor több mint egyharmaduk komoly szülői figyelmet és segítséget igényel.

Átlagosan minden negyedik szülő két óránál többet, körülbelül ugyanennyien pedig egy-két órát tanulnak a gyerekekkel. A nagyobb gyermekek, tinédzserek már be tudják küldeni a feladatokat maguk is, azonban a kisebbeknél ez a feladat a szülőre hárul. Ráadásul az informatikai rendszerek sokszínűsége miatt ezt ellenőrizni is kell a szülőknek.

A felmérés ugyanis azt mutatja, hogy a tanárok nagyon sokféle informatikai rendszert használnak, beállítottságtól, életkortól, iskolai szintű előírásoktól függően – például: Kréta, Google Classroom, Skype, Zoom, Microsoft Teams, e-mail, Discord, Facebook, Google hangouts meet, DC, Bookrclass, Readmenta, Learningapps, Quizlet stb. –, így más-más csatornákon keresztül küldik a feladatokat, amelyeket követni és rendszerezni kell, hogy a gyermekek egyedül fel tudják dolgozni azokat. A legnépszerűbb a Kréta (63%) és Google classroom (71%), a videókonferenciára 42% használja a Zoomot, 36% a Skype-ot vagy a Teams-t.

Ami külön nehézség, hogy nemcsak az egyes iskolák vagy osztályok, hanem osztályon belül használnak eltérő digitális megoldásokat a tanítók – a kérdezettek 66%-a számolt be erről a problémáról. 34%-nál már felismerték, hogy fontos egységesíteni ezeket a csatornákat osztályon belül.

Ugyanakkor a megkérdezett családok döntő többsége (64%) követhetőnek tartja a tanárok elvárásait, tisztában van azzal, mi-miért történik, a gyerekek fejlődési, tanulmányi haladásával elégedett (61%)., csak néha fordul elő az ellenkezője, amikor céltalannak éreznek egy-egy feladatot (35%), vagy úgy érzik, kevesebbet tanulnak a gyerekek az iskolában (40%).

Az eddigi tapasztalatok alapján a távértékelési módszerek közül a beküldendő fotó/videó a legelterjedtebb (94%), valamint a feleletválasztós tesztek (71%) és a beadandók (68%), a kérdezettek egyharmadánál jelent meg az élő feleltetés.

A nyitott kérdésekre adott válaszokból az derül ki, hogy a legtöbb családban valamiféle időrendet vezetnek be, így a szülők tudnak dolgozni, miközben a gyermekek tanulnak. Többen úgy oldották meg az átállást a digitális tanulásra, hogy elszakadtak az iskolai napirendtől. Ahol a tanároktól csak feladat érkezik, megtehetik, hogy maguk ütemezik a különböző tantárgyak feldolgozását, az új témák elsajátítását, a fő tantárgyakat egy-egy napra beosztva.

A válaszok alapján sok szülőnek segítséget jelent az, ha egy meghatározott rendszert tudnak tartani, például reggel végignézik a különböző felületeket és összegyűjtik az aznapi feladatokat – teszi hozzá Molnár József, az INNObyte kommunikációs igazgatója a kutatás kapcsán. Az informatikai cégnél lekérdezett szülők esetében van, aki ezt egy lépéssel tovább viszi és saját Google Drive mapparendszerbe rendszerezi a gyermeknek az aznapi feladatokat, amely extra erőfeszítést igényel, azonban könnyebbé teszi a megoldások visszatöltését, illetve az ellenőrzést is. Az INNObyte munkatársainál találkoztunk olyan szülői megoldással, ahol hasonló célra a Trello feladatkövető rendszerét vagy egyszerűen egy papírlapot használnak, ahol követik a feladatok teljesülését. Az időbeosztást az a család vitte a maximumra, aki bevezette az agilis szoftverfejlesztés módszertanát a tanulásra. Reggel megbeszélik az aznapi teendőket, feladatokat, és napközben folyamatosan frissítik a státuszt, pénteken átnézik az adott hétre esedékes határidőket, és hogy mindent sikerült-e teljesíteni, illetve felveszik a naptárba a következő hét feladatainak határidejét és az online órák időpontjait.

A COVID19 vírus okozta helyzet komoly feladat elé állította nemcsak az oktatást, a tanárokat, de a gyerekeket nevelő munkavállalóinkat is – magyarázza Lengyel Kálmán, az INNObyte vezérigazgatója, ebben próbálunk nekik mi is segítséget adni az INNObyte-nál, támogatni a rugalmas munkavégzést a home office-ban, megteremtve a szükséges technikai feltételeket.

*Az országos, online, nem reprezentatív kutatás 2020. április 10–május 10. között zajlott 106 család bevonásával, 210 iskolás korú gyereket érintve. A válaszadók lakhely szerinti megoszlása: 51% Budapest, 18% megyei jogú város, 18% falu, község, 16% vidéki város.

Az utolsó órában megmentett berek

Másik kísérőnk, Rozner György tájegységvezető közben a tőzegpáfrányra hívja fel figyelmünket, amely „egy olyan fontos lápjelző növény, hogy ahol megjelenik, azt a területet az országban szinte azonnal védetté nyilvánítják”. A Kis-Balaton Európa hatodik legnagyobb összefüggő nádasa, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park fokozottan védett, kizárólag szakvezetői kísérettel látogatható területe. A szervezett túrák első állomása a tó történelmében központi szerepet betöltő Diás-sziget. A jelenleg mintegy 150 négyzetkilométeres, országos jelentőségű védett terület hosszú ideig a Balaton szerves része, lényegében a Zala folyó kiszélesedő, mocsaras torkolata volt. A 18. században az ipari forradalom Magyarországon is népességrobbanást hozott, szükség volt új földterületekre, hogy a mezőgazdaság kiszolgálhassa a megnövekedett igényeket. A környék a Festeticsek uradalmához tartozott, nekik anyagi lehetőségük is volt arra, hogy a mocsár lecsapolását elkezdjék a 19. században. Ez a munka hosszú évtizedeken át gyökeresen megváltoztatta a tájat és kialakult a Balaton ma ismert formája.

„A termőterület gyarapításon kívül a tőzegbányászat is virágzott, az 1800-as években a mai Kis-Balatonhoz közeli, a Balatontól délre található Nagy-Berekként ismert terület 80 százalékát fél-egy méter mélységben lepucolták és elvitték főleg az Alföldre talajjavító anyagnak” – meséli Rozner György, majd hozzáteszi, hogy „csak a Nagy-Berekben 1300 kilométer hosszú csatornarendszert ástak ki teljesen kézi erővel, azonban a helyi lakosok annyira ragaszkodtak a régi berekhez, hogy az abban a korban rendkívül jónak számító napszámért sem voltak hajlandóak a lecsapolásban részt venni.”

A sok évtizedes munkák miatt a Zala folyó széles tölcsértorkolata – amit ma Kis-Balatonként ismerünk – és vele együtt a párját ritkítóan buja vízi paradicsom a 20. század közepére csaknem teljesen eltűnt, mindössze egy 1400 hektáros terület maradt meg a Diás-sziget körül, amit végül az „utolsó órában”, 1951-ben védetté nyilvánítottak.

„Fekete István tehát a legrosszabb állapotában láthatta a Kis‑Balatont, mégis páratlan gazdagsággal örökítette meg a berek életét a Tüskevárban. Azt szoktam mondani a látogatóknak, ha az akkorra fennmaradt parányi területen olyan dús élet volt a nádasban, képzeljék el, hogy most mennyi csodát rejthet az akkorihoz képest tízszer nagyobb terület” – mondja Fejes Éva már a Diás-sziget közepén, Matula bácsi rekonstruált kunyhója mellett. „Fekete István a Tüskevár megírása előtt is járt több ízben a Kis-Balatonnál. Életvitelszerűen ugyan soha nem élt itt, de volt egy egy-két hónapos periódus, amikor kutatóengedéllyel lakott a szigeten, pont egy olyan kunyhóban, ami aztán Matula kunyhójaként vált híressé.”

Benépesülő vízi világ kócsagőrrel

A Kis-Balaton életében az igazi fordulatot a terület újra elárasztása hozta meg az 1980-as években, ekkor kezdték el kialakítani a Kis-Balaton vízvédelmi rendszert. Kezdetben nem kifejezetten természetvédelmi célok vezérelték a döntéshozókat, hanem a Balaton vízminőségének javítása volt az elsődleges cél, ugyanis a Zala folyó a szabá­lyozást követő évtizedekben feltöltötte hordalékával a Keszthelyi-öbölt, a beömlő szerves anyagok pedig eutro­filizálódással fenyegették a tó teljes vizét. A Kis‑Balaton újra feltöltésével a vízügyi szakemberek visszaállították a magyar tenger természetes vízszűrőjét, és az azóta eltelt évtizedekben a természet is visszahódította a területet, nemzetközileg is jelentős madárvonulóhelyként a Ramsari Egyezmény védi 1979 óta, a hazánkban előforduló 421 madárfajból területén 300‑at figyeltek meg. Ezek fele rendszeresen költ itt, köztük olyan fokozottan védett, ritka fajok, mint a rétisas, kis kárókatona, cigányréce, nagy kócsag, bölömbika, hogy csak néhányat említsünk.

Kevesek által ismert ugyanakkor, hogy a Kis-Balatonnál ragadozó emlősök számottevő populációi, így vidrák, hermelinek, vadmacskák és aranysakálok is élnek. A Diás-sziget házában Fekete István mellett Vönöczky-Schenk Jakab (1876–1945) ornitológusnak is emléket állítottak, aki elsőként vezette be Magyarországon a madarak gyűrűzését 1908-ban, 1922-ben pedig Gulyás József személyében kinevezte az első kis-balatoni kócsagőrt, ezzel ő volt az első természetvédelmi őr egész Európában. A túrát a tengernyi nádasok közt kanyargó utakon folytattuk, ahol szinte másodpercenként észleltük a különböző madárfajokat. „Az ott egy barna rétihéja!” „Nézzétek, egerészölyv kergeti a molnárfecskéket!” „Aszta, de örülök ennek a fehérszárnyú szerkőnek!” „Mindjárt megérkezünk a búbos bankához, gyakran itt szokott repülni a kocsi előtt!” „Hallottátok a bakcsót?” „A fekete harkály mindig a fa túloldalán kopácsol!”

Tutajosként ámulva vizslatjuk a levegőt, kutatjuk a nádast, hogy láthassuk a cserregő nádiposzátát. „...Itt mindennek, minden valóságnak neve van, értelme, jelentősége és ideje; itt nem becéznek és nem rövidítenek le semmit, és ha valaki szilfából szilcsit, szárcsából szárcsikát és kunyhóból kuncsit csinálna, Matula jól megnézné magának és sajnálná...”

Tippjeink: A Kis-Balatont csak szervezett túrán ismerhetjük meg igazán, ezek időtartama nagyjából 3 óra. A BfNP munkatársai hétköznaponként kettő, szombatonként egy csoport vezetését vállalják, ezért időben szervezzük meg a látogatást. Info: www.bfnp.hu/hu/szakvezetes-a-kis-balatonnal A koronavírus okozta helyzetre való tekintettel kérjük olvasóinkat, hogy a legfrissebb információkért a nemzeti park honlapján tájékozódjanak körültekintően!

Tiszteljük a természeti értékeket, gyalogosan vagy kerékpárral se menjünk be a lezárt utakra.

A Kányavári-sziget szabadon látogatható, igényesen kialakított kirándulóhely, kilátótornyokról innen is bepillanthatunk a Kis-Balaton pezsgő életébe. Érdemes naplemente környékére időzíteni a látogatást, amikor a halászni induló gémfélék mellett vadászó denevérek százait is megfigyelhetjük.

A Kápolnapusztai Bivalyrezervátum Magyarország legnagyobb ilyen jellegű látogatható intézménye, ahol akár közelről is megnézhetjük az állatokat, lovaskocsizásra van lehetőség, a fogadóépületben berendezett tárlat pedig a tó élővilágát mutatja be.

A vörsi tájházban a balatoni a kis-balatoni emberek, így pákászok, halászok, nádaratók régi világával ismerkedhetünk meg. A Hévízi-csatorna meleg vize miatt télen népszerű (vízitúrákat szerveznek itt), azonban nyáron is páratlan élmény a virágzó tavirózsák és vízitökök látványa. A Kis-Balatonról részletes ismertetőt, programokat, belépő­jegyárakat a nemzeti park honlapján (www.bfnp.hu) találunk.

Kérjük olvasóinkat, hogy a koronavírus miatt kihirdetett veszélyhelyzetben az operatív törzs legfrissebb rendelkezései szerint járjanak el a túra tervezésekor!

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült. 

 

A családok környezettudatosan nevelik gyermekeiket

A nagy többség szerint a Földet érintő környezetvédelmi problémákat komolyan kell venni (89,5%), a válaszadók 60,4 százaléka szerint pedig nagyon súlyos problémával állunk szemben. A nők 62,8 százaléka, míg a férfiak 52,5 százaléka elkötelezett a környezet védelme iránt.

A kutatás során három markáns csoport képe rajzolódott ki: a környezetvédelem iránt elkötelezettek (57,9%), az érdeklődők (28,6%) és az érdektelenek (13,5%) csoportja. A gyermekes családok 65,1 százaléka aktívan elkötelezett a környezetvédelem iránt, míg a gyermektelen felnőttek esetében ez mindössze 41,6 százalék. A magyar családok ismerik a környezetünket fenyegető problémákat és gyermekeik jövője érdekében hajlandóak is tenni a környezetvédelemért. 94 százalékuk környezettudatosan neveli gyermekét,közülük is leginkább a nagycsaládosokra jellemző ez a hozzáállás.

A legsürgetőbb kérdések

Az emberek csaknem 40 százalékát leginkább a hulladék növekvő mennyisége és annak nem megfelelő kezelése zavarja, ezt követi a levegőszennyezés (18,6%) és az éghajlat megváltozása (15%). Legégetőbb megoldandó problémának a nagy mennyiségű egyszer használatos műanyagok feldolgozását és a vállalatok károsanyag-­kibocsátását tartják. A válaszadók kevesebb, mint 30 százaléka tartja problémának az ’élelmiszer-túlfogyasztást’, a ’nem megújuló energiaforrásokat’, a ’vízhasználat mértékét’ és a ’húsfogyasztást’. A lakóhelyen történő szemetelés és illegális szemétlerakás leginkább a gyermekeseket zavarja, 31,5 százalékuk ezt tartja a legsúlyosabb problémának.

Mennyi ebből az én felelősségem?

A válaszadók több mint fele (58,3%) érez személyes felelősséget a környezet romlása miatt, de leginkább a gyárakat,üzemeket (61,7%), a közlekedést (51,1%), valamint a multinacionális cégeket (50,3%) teszik felelőssé. A felmérésből az is látható, hogy a legtöbben sokkal inkább érzik indokoltnak a klímavészhelyzetet országos szinten és világviszonylatban, mint a saját lakóhelyükön. A helyi szintű esetleges klímavészhelyzet kihirdetését inkább a megyeszékhelyen (35,9%) és a fővárosban élők (33,7%) gondolják indokoltnak, a kisebb városokban és a falvakban élők kevésbé.

Környezettudatosság

A válaszadók több mint kétharmada „inkább környezettudatosnak” tartja magát más emberekhez képest, s közel egyharmaduk gondolja úgy, hogy kifejezetten „környezettudatos”. A többség úgy nyilatkozott, hogy igyekszik csökkenteni az eldobható dolgok használatát, spórol a vízzel, mindig lekapcsolja maga után a villanyt és próbálja a szemetet csökkenteni és szelektíven gyűjteni.

A válaszadók 90,5 százaléka részben már szelektíven gyűjti otthonában a hulladékokat. Azoknak, akik környezettudatosan nevelik a gyermeküket, több mint fele már legalább 5 éve szelektíven gyűjti a szemetet.

A többség rendelkezik valamilyen energiatakarékos háztartási eszközzel, pl. mosógép, hűtőgép vagy televízió. A megkérdezettek nagyobb részének viszont nincsenek kifejezetten környezetvédelmi szempontból kifejlesztett eszközeik, például vízújrahasznosító berendezés, napelem vagy napkollektor, illetve elektromos vagy hibrid autó. Viszont mindegyik esetében 10 százalék körüli azon válaszadók aránya, akik az elkövetkező 5 évben szeretnének majd ilyen eszközökhöz hozzájutni. Legnagyobb arányban a napelemnél és a napkollektornál láthatjuk ezt az igényt.

Egy átlagos napon a megkérdezettek 45,1 százaléka gyalog, 43,3 százalékuk pedig autóval szokott közlekedni. Ezek mellett gyakoriak még a tömegközlekedési eszközök (32%) és a kerékpár (31%) is. Pozitív, hogy az első helyen nem az autós közlekedés áll, nagyon sokan gyalog járnak, illetve magas arányú a tömegközlekedés és a kerékpár használata is.

Többségben az optimisták

A megkérdezettek 80 százaléka teljes mértékben egyetért azzal, hogy a klímaváltozás gyermekeink jövőjét fenyegeti, de emiatt nem keseregni kell, hanem tenni ellene. Csaknem ugyanennyien egyetértenek azzal, hogy már néhány fa elültetésével is segítünk a Földünkön. Ez az állítás egybecseng a Klímavédelmi Akcióterv egyik intézkedésével, miszerint minden újszülött után 10 fát ültetnek Magyarországon. Azzal az állítással viszont, hogy nem érdemes erre a világra gyermeket szülni a közelgő klímakatasztrófa miatt, a megkérdezettek mindössze 9 százaléka tud azonosulni. A gyermekes válaszadók csaknem fele véli úgy, hogy nem szabad a klímaváltozás miatt riogatni a fiatalokat. Összességében a magyar családok érzékenyek a környezetvédelem ügye iránt és az is elmondható róluk, hogy jobban szívükön viselik környezetük állapotát.

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével. 

Tudom. Mégis vannak az életemben irracionális cselekedetek, amelyeket nem szeretnék megmagyarázni. Akár értik mások, akár nem. Mert így vagy úgy, de nyomot hagyunk.

Jó pár éve meghalt az apám. Fél évig nem fogtam fel. Néha felhívtam a mobilját, amikor jogi kérdésekben szerettem volna tanácsot kérni tőle. Úgy egy éve töröltem csak a számát. Amikor az apám városában járok – és látom a főtéren a szökőkutat vagy a szép térkövet, amelyeket még az ő idejében újított fel a helység – mintha mellettem sétálna. Mindenkinek köszön, mindenki köszönti. Amikor az anyám kertjében megpillantom Zöld Nyilat, a régi biciklit, nevetek, mert apám a gyerekeimet szállította rajta a strandra.

Jó nagypapa volt, sokkal jobb, mint apa. Bár kevés ideje maradt törleszteni.

A temetésén több százan vettek rész, akik úgy érezték, el kell kísérniük utolsó útjára. A helyi újságba egyik igaz barátja írt nekrológot „A mi Sanyink” címmel. (Neki erről az „Indul a bakterház” című film jutott volna eszébe, amelyen sokadszor nézve is nagyokat kacagott.) Igen, ő egy város embere volt. Számára szűkösnek tűnt egy kis család élete, ahol alig volt jelen. Gyerekkoromban olykor elgondolkodtam, vajon elvált szülők gyerekei nem látják-e többet az apjukat, mert nekik legalább kéthetente hétvégén elvileg kötelező együtt lenniük. Az én apám ilyenkor biztosan valamilyen közösségi programon vett részt, gyakran egyik-másik kevéssé belevaló polgármester helyett. Vagy csak kártyázott a haverjaival, esetleg az ivócimboráival kocsmázott. Sokan választották volna a város első emberének őt, de nem kívánt politikai pozíciót betölteni. Inkább maradt hivatalosan állandó második.

Lényegében azonban első emberévé vált a városának, amelyért rengeteget tett, amely máig őrzi cselekedetei nyomát. És milyen nyomot hagyott a lányában?

Megtanultam tőle, milyen egy közösségért létezni. Milyen egy igazi vezető. Hogyan lehet becsületesnek megmaradni komoly kísértések kereszttüzében, és közben felőrlődni. Miként lehet elveszíteni az egyensúlyt, feladva a személyes intimitás igényét a legközelebb álló emberekkel. Hogyan lehet hosszú időre elfelejtkezni Istenről, miközben a legjobb szándékkal munkálkodunk másokért. És azt is, hogyan ne éljek.

Fél évig szenvedett nyugdíjasként, majd sebtében meghalt. Előtte egyszer kicsúszott a száján: „Senki sem vagyok többé.” Eggyé vált a szerepével, és elveszítette önmagát. A tisztelendő úr sóhajtva jegyezte meg a búcsúzó istentiszteletre készülve: „Így van ez minden másokért dolgozó emberrel, aki magára veszi a felelősséget. Hamar kopogtat értük a halál.”

Amikor dolgozom, családok lelki békéjét, emberek belső egyensúlyát, gyerekek mentálhigiénés állapotát igyekszem helyrebillenteni.

Évente akár száz emberben is hagyok valamiféle nyomot. De a felelősség a közös munkáért nem csak az enyém.

Aki segítséget kér egy szakembertől, egyben kötelezettséget is vállal. A saját részét ki kell vennie a feladatokból. A pszichológusok nem varázslók, én a legkevésbé. Tudom, hogy néha nem vagyok elég akkor sem, amikor minden résztvevő beleadja magát a lelki munkába. Ilyenkor Pál Feri atya szavai biztatnak: én egyedül kevés vagyok, de Istennel együtt mégis elműködünk. És nekem ez elég.

Milyen nyomot hagynak a gondolatok, az írás, amelyek közül a sikerültebb alkotások ezreket érhetnek el? Ha néhányan felkiáltanak magukban, hogy „nahát, én is épp így gondolom, csak eddig nem fogalmaztam meg!”, már tettem valamit. Vagy, ha „de jó, hogy valaki ki merte mondani, ami olyan régóta nyomaszt!”, akkor volt haszna. Esetleg (egy írogató ember vágyainak netovábbja egészen szerénytelenül): „Milyen jó, hogy elolvastam ezt a cikket, a mai nap sem múlik el értelmetlenül.”

Minden ajándék, szó, gesztus maradandó lehet valaki számára, akit megérint.

És mit jelentenek ezek a hátrahagyott nyomok személyesen, önmagunknak? Ezek jelentik cselekedeteink lenyomatát, amelyek talán túlélnek bennünket ezen a világon, és tovább élnek másokban. Lehet, hogy sokakban súrolja a felszít, ha sokakhoz kapcsolódunk. De az is lehet, hogy csak kevesekhez ér el, bennük azonban kicsírázik valami igazán szép.

Hátrahagyott nyomaink – életünk térképe, fotóalbuma, emlékkönyve és naplója egyben – az életművünk, amelyet, ha senki más nem, de egyetlen Létező bizonyosan minden részletre kiterjedően ismer és értékel.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!