Egy tanároknak szóló csoportban pár napja szavazás indult arról, hogy ki milyen online eszközöket használ: pillanatok alatt 65 különböző gyűlt össze. Nem csoda, ha egy digitális térben eddig nem otthonosan mozgó tanár azonnal elveszettnek érzi magát, látva a bőséges kínálatot. És ilyenkor jön a kapkodás. A szülő-gyerek oldalon ugyanez tapasztalható: Google Forms, Classroom, Quizlet, Redmenta, Zoom – csak kapkodják a fejüket, hogy hány platformon kell regisztrálni pár napon belül. Ráadásul nincs minden gyereknek külön számítógépe, ezért sokszor a család közös gépén, akár a szülő munkahelyi eszközén jelentkezik be az oktatási programokba.

Minél több eszköz, minél több platform, annál bonyolultabb a védekezés a különböző kártevők ellen.

A gyerekek jól eligazodnak az online lehetőségek között, megtalálják a keresők segítségével a válaszokat a kérdéseikre, rengeteg online játékkal játszanak, e-maileznek, chatelnek, Vibereznek. Azonban most számukra is új alkalmazásokat, platformokat kell elkezdeniük használni.  Így fontos, hogy felelősséggel tudják ezeket kezelni, és tisztában legyenek azzal, hogy mi az, amit megnézhetnek, használhatnak az interneten. Magabiztosan mozognak az online térben, viszont a kíváncsiságuk és a felelősségtudatuk hiánya könnyen veszélybe sodorhatja őket.

Az ESET szakemberei próbálnak a szülőknek segíteni, hogy miket érdemes átnézni még a mostani felfokozott tempó esetén is ahhoz, hogy a család biztonságban legyen.

- A digitális élet legyen része a mindennapok beszélgetéseinek – a most kialakult helyzetben értelmét vesztette a „mi volt ma az edzésen és az iskolában” kérdés, helyette tájékozódjunk arról, hogy mi történt aznap a virtuális térben. Legyenek tisztában a gyerekek a döntéseik következményeivel, illetve azzal, hogy baj esetén mindig fordulhatnak a szüleikhez.

- Bármilyen oldalon történő regisztráció előtt a gyerekek egyeztessenek szüleikkel. Tudniuk kell, hogy hol milyen adatot adhatnak meg, hogy mindig a lehető legkevesebb információt adják meg, és a felhasználónévből ne legyenek beazonosíthatóak. A regisztráció kapcsán beszélgessünk az adatlopásokról, az adatok értékéről, azok megóvásáról.

- Ezekben a napokban rengeteg jelszót kell készíteni - legyünk kreatívak! A tapasztalat azt mutatja, többek közt az évi Worst Password lista is, hogy az egyszerű jelszavak komoly kockázatot jelentenek. Ha ezt még súlyosbítjuk azzal, hogy egy jelszót több helyszínen is használunk, azzal további kellemetlenségeknek tesszük ki magunkat. Jó ötlet itt is erős, hosszú és egyedi jelszót vagy jelmondatot választani, és ezeken a helyeken is rendszeres időközönként cserélni őket, ha történik valami, ha nem. A jelszó erősségét értékelő weblapokkal tesztelhetjük is, hogy mennyi idő alatt lehetne feltörni őket, illetve az is jó gondolat, ha szimpla jelszó helyett inkább jelmondatokban gondolkodunk, és a kétfaktoros azonosítási lehetőségeket is kihasználjuk.

- Ellenőrizzük a letöltött programokat, appokat: biztos jót tölt le a gyerek, ezt kérte a tanár? Megbízható az adott platform? Az appok tartalmai szülői visszajelzések alapján jól ellenőrizhetők a Commonsensemedia oldalán, ahol most a digitális oktatás miatt külön menüpont foglalkozik az oktatóprogramok megbízhatóságával. A telepítés során nézzük át azt is, hogy milyen engedélyeket kér az alkalmazás. Egy videochat-alkalmazás jogosan kérhet hozzáférést a kameránkhoz, de egy kvízjátékot valószínűleg felesleges felhatalmaznunk erre.

- A regisztráció során figyeljünk az SSL titkosított kapcsolat meglétére (HTTPS), mert csak ebben az esetben utaznak titkosítva a megadott bizalmas személyes adatok. Ha ez hiányzik, akkor a bárki által olvasható, lehallgatható sima szövegként fognak szerepelni a jelszavaink, adataink.

- Ha videokonferenciás kapcsolatban kell lennünk, akkor a használat után ne felejtsük el letakarni a kamerát, hogy illetéktelenek nehogy kukkolhassanak bennünket, lakásbelsőnket. Érdemes olyan biztonsági szoftvert beszereznünk, amely webkamera védelemmel is el van látva, és értesít minket, ha illetéktelenek próbálnak meg kapcsolódni kameránkhoz.

- Nyílt wi-fi hálózatok használata: bár most szinte mindenki otthoni hálózatokat használ, azért hasznos, ha elmondjuk, hogy sose intézzen ügyeket, ne olvasson e-maileket nyílt hálózatokon, ne adjon meg jelszavakat, felhasználóneveket nem biztonságos hálózatra kapcsolódva. Ha átmenetileg rövid időre mégis erre kényszerülünk, akkor kizárólag VPN (Virtual Private Network) kapcsolat használatával tegyük.

- Legyenek a gépen megfelelő szűrőprogramok! Ezek segítségével megfelelően szűrhetőek az interneten elérhető tartalmak, így megelőzhetőek a pedofil jellegű zaklatások, és az, hogy gyermekünk erőszakos tartalmakkal találkozzon. Mielőtt használni kezdünk egy szűrőprogramot, beszélgessünk el gyermekünkkel, és magyarázzuk el neki, hogy ez nem ellene irányuló kémkedés, hanem az ő érdekeit tartjuk szem előtt.

- Az informatikai higiénia elengedhetetlen része a naprakész vírusirtó és a biztonságtudatos hozzáállás mellett az is, hogy az operációs rendszerek és az alkalmazói szoftverek is rendszeresen karban legyenek tartva, frissítve legyenek a hibajavító foltokkal, új verziókkal. A foltozatlan biztonsági rések ugyanis lehetőséget biztosítanak arra, hogy a kártékony kódok a sebezhetőségeket kihasználva megfertőzhessék a számítógépünket. Bármilyen operációs rendszer alatt is dolgozunk, használjunk vírusvédelmi alkalmazást mind az asztali, mind a mobil eszközeinken. Segítségképpen az ESET most 3 hónapos Eset Internet Security ingyenes, teljes funkcionalitással bíró próbaverziót kínál fel minden diáknak és tanárnak, amelyet március 31-ig tudnak igényelni a honlapon: a diákok és szüleik itt, a tanárok pedig itt tehetik ezt meg.

Támogatott tartalom. A cikk megjelenését a Sicontact Kft., az ESET biztonsági programok magyarországi forgalmazója támogatta.

– Vannak olyan születésnapjaid, amelyek különösen emlékezetesek?

– Emlékszem például az ötvenedikre, épp húsvétra esett, gyönyörű tavasz volt, a hársfa alatt ült az egész család, és valami mennyei béke volt. Aztán a hatvanadikra. Mindig meghitt születésnapokat tartunk, de akkor Samu fiam kitalálta, hogy meghangszereli a Teljesség felé dalsorozatomat, és előadják. Ezt most a hetvenedikre is megismétlik. A gyerekkori születésnapok egybefolynak. Aztán arra emlékszem, hogy sokszor nem volt könnyű egyeztetni magát az alkalmat, amíg kicsik voltak a gyerekek, főleg az én utazásaim miatt volt nehéz egyeztetni, mára még bonyolultabb, hisz a gyerekek időbeosztásához is igazodni kell.

– Ezek az ünnepek számvetést, különleges hálaadást is jelentenek számodra?

– A hálaadás és elgondolkodás nincs születésnaphoz kötve, ahogy öregszem, egyre inkább igénylem.

Nem tudom korokra, mérföldkövekre bontani az életem, ahogy a Kalákával kapcsolatban is, azt érzem, hogy minden természetesen fejlődött, alakult.

– Arra a pillanatra sem emlékszel, amikor először érezted, hogy zenélő műegyetemistából zenész lettél? Hisz nem volt ez a kezdetektől egyértelmű.

– Nem volt egyértelmű, de egy gomolygó átmenet volt. Másodéves voltam, amikor ’69-ben megalakult a Kaláka, és hamar áttevődött a hangsúly a zenélésre. Hívtak a tévébe, vidékre, a tanáraim is becsülték ezt a munkát. Mire diplomáztam, már külföldet járó zenekar voltunk, kisebb kitüntetéseket is kaptunk. A feleségemmel, Kőváry Katalinnal való megismerkedésünk is a Kalákához kapcsolódott, színházi rendezőként találkoztam vele, egy estre kért fel minket. ’72-ben feleségül vettem. Sokat hozzátett a munkánkhoz is, új szemléletet adott nekünk a színpadi létezéssel és a versek előadásával kapcsolatban. Így

fokozatosan gördült bele az életembe a zene, a színpad, a költészet. Amikor diplomáztam, már halvány esélyem sem volt rá, hogy építőmérnök legyen belőlem.

– A munka és a magánélet azóta is nehezen választható szét a családodban? 

– Én még a szabadságra is viszek mindig egy kis munkát. A Kaláka 50 jubileumi év után elutaztunk feleségemmel Zanzibárba, az ilyenkor remek éghajlatú „paradicsomba”. Kicsi sziget remek szállodákkal, nagyon kedves és szép emberekkel. Persze a teljes kikapcsolódás, tengerparti pihenés, úszkálás, olvasgatás közepette is gondol az ember a jövő terveire, születnek új ötletek, ezek vagy megvalósulnak vagy feledésbe merülnek. Nagy szerencse volt, hogy gyönyörű holdtöltét is kifogtunk. Ez engem mindig nagyon megfog, de ott a tenger felett a pálmafák között még varázslatosabb volt.

– Azóta a gyerekeid is színpad közelében dolgoznak, Dorka színésznő, Samu zeneszerző. Egy családi összejövetelen is mindenki hozza a szakmai ötleteit?

– Egyikünké sem fix munkaidős állás. Ha a gyerekek itt vannak vasárnapi ebédre, a zene, az előadások, a fesztiválok, forgatások átszövik ezeket az alkalmakat, hiszen mindenki elmeséli, épp mi foglalkoztatja. De ez nem azt jelenti, hogy végig szakmázunk. 

– Van olyan emléked, hogy kicsi korukban nagyon megleptek a gyerekeid?

– Dorka egész kicsi volt még, amikor észrevettem, hogy mennyire kiragyog a kórusból. Samu gyerekkorában az őszinteségével és a bizalmával lepett meg.

Például egyszer egy erdélyi kiránduláson a Gyilkos‑tónál azt mondtam neki, hogy ha ide bedobunk egy pénzt, az visszajön, mint Rómában a Trevi-kútnál, ő meg annyira bízott bennem, hogy szó szerint vette. Bedobtuk, és ő nézte, mikor jön vissza a pénzérme. Ez a feltétlen bizalom megrendíti az embert.

– Megváltoztattak?

– Én a családalapítást is olyan egyívűnek érzem, de a gyerekek egészen biztosan megváltoztatják a szülőt. 

– Szerinted 70 évesen az ember már jobban ismeri magát? Vagy épp kétségei támadnak?

– Ösztönös embernek ismerem magam, a barátságokban is, a pénzügyekben is, hallgatok az ötletekre…

– Vagyis eleve nem vagy nagyon spekulálós alkat, ezen se gondolkodsz sokat?

– Azért ez sem igaz, vannak azért nálam hosszú gondolkodást igényló dolgok. A Családi kör című nótát például húsz évig írtam. Az a Tíz példázat, Sumonyi Zoli versei, amelyeket áprilisban éneklünk a Várkert Bazárban, szintén jó néhány évig pihent nálam, és egyszer csak betalált.

– Azt meg tudnád mondani, melyik az a tulajdonságod, talentumod, amelyikért a leghálásabb vagy?

– Például az, hogy nem vagyok görcsös az üzleti életben, nem akarom, hogy minden egyes pillanatom, akcióm nyereséges legyen. Ha tetszik egy lemez, kiadjuk, és ha véletlenül bukunk rajta, majd a másikon nyerünk. Ha pályázunk, és nem kapunk pénzt, megcsináljuk anélkül. Rossz érzésem lenne, ha emiatt egy fontos dolog nem valósulna meg. Viszont gátlásaim sincsenek ezzel kapcsolatban, vagyis nem szégyellem bemondani a koncerten, hogy kapható egy lemez, hanem szeretettel ajánlom, hisz nektek csináltuk, azért, hogy örüljetek neki, vigyétek! Nem dugom el a tallérokat a földbe, hanem felmutatom. Ez most nagyon az üzletről szólt, de ennek más aspektusai is vannak. Ha az ember föl tud valamit kínálni, akkor adja oda, csinálja meg!

Károlyi Amy mondta még nagyon régen, amikor azt mondtuk, nem akarunk az asztalfióknak írni, hogy nem árt az, ha ki lehet húzni azt az asztalfiókot, és van benne valami, amikor az embernek épp nincs semmi a kezében.

Persze az enyémben már lehet, hogy annyi van, amennyit egész életemben nem tudok megvalósítani. És közben nagyon megváltozott a világ is, Kányádi Sándor bácsi mindig azt mondta, fel kell hurcolkodni az internetre, vagyis valójában már szinte nincs is asztalfiók. Az öregek sopánkodnak, hogy az emberek nem olvasnak verseket, a fiatalok meg egyszerűen fölrakják az online-ra, és ott olvassák is. Lackfi Jánossal most mi is feltettük a Himnusz az égi-földi kenyérről című dalunkat, bárki meghallgathatja. Az evangélikus egyház az Úrvacsora Évének dalává tette. Úgy találtuk ki, hogy könnyen gyülekezeti énekké válhasson, örülök, hogy jól fogadja a többi felekezet is, már rádiós istentiszteleten is énekeltük Smidéliusz Gáborral és Vilmos öcsémmel. 

– Van olyan újszövetségi történet vagy példázat, amit nehezebben tudsz elfogadni vagy megérteni?

– Mindennek több arca van, olyan helyet nem tudok, amit teljesen elutasítanék. Természetesen mindenkiben vannak elbizonytalanodások és kétségek, Jankovics Marcell mondta, hogy a hívő és az ateista nem ellentét, hiszen az ateista is hívő, aki abban hisz, hogy nincs Isten.

A hitnek a kételkedés az ellenpólusa. Ugyanakkor néha még alapigazságokban is képes az ember kételkedni, hiszen az egész Jézus‑történet nehezen elfogadható józan ésszel, Mária is megijedt, Józsefet is kellett bátorítani.

Az ember például néha csak szimbólumként, előrevetített képként éli meg valakinek a feltámadását. Hányan tudják igazán befogadni a Feltámadást? A ráció ezt nem tudja elérni, csak a hit.

– A gyerekeidnek annak idején megpróbáltad elmagyarázni?

– Nem én! Jártak ők hittanórára. Pál apostol óriási leleménye, hogy van nekünk egy romlandó testünk itt a földön és egy romolhatatlan testünk, és ezt a kettőt ne keverjük össze. Amikor ezt mondta, még nem olvashatta az Evangéliumot. Ez kontrasztban van azzal, hogy Jézus valóságos testben támadt föl és emberekkel találkozott. Ha ez egy másik dimenzió, akkor énrám is érvényes? Az igazán nehéz kérdésekre szerintem csak a hit vagy a művészet tud válaszolni.

– Sokszor eszembe jut rólad, hogy a Kaláka név az egész életed mottója is. Család, barátság, közösség, szakma és szórakozás elválaszthatatlanul összefonódva, mindenkitől az kéred és fogadod el, amit adni tud, és te sem fukarkodsz azzal, amid van.

– A Kaláka nevet Mikó Pista papájának, Zoli bácsinak köszönhetjük. Nem is volt konkurens név. Valóban benne van a munka, a mulatság, a közösség, a folklór… A kezdetekkor, amikor még nem volt mindenkinek meg a maga határozottabb stílusa, az is jellemző volt, hogy mindent együtt találtunk ki. Ma is közösségben alakulnak ki a dolgok, de már sokkal kiforrottabb formában hozzuk az ötleteket. Valójában minden emberi kapcsolatokból áll, az életemben is ezek határozták meg a végső formákat.

Ha a Kalákával nem tudnánk együtt nevetni vagy vacsorázni, akkor nem működne az egész. Nem azon mennek szét a zenekarok, hogy már megint milyen hangot fogtál vagy hamisan énekeltél. A koncepcióbeli különbségek is nagyon hamar kiütköznek, akkor nem is állnak össze.  

Szerencsés alkat vagyok. Tudom vinni a kiadót, a fesztiválokat, az együttes szervezését, az önálló kezdeményezéseket – mert a Kalákában szerencsére mindenkinek vannak külön munkái –, a bibliai albumokat és ez nem okoz feszültséget bennem. Nagyon nem szeretem a veszekedést. Lehet, hogy ez az asztmámmal is összefügg, mert régebben egyszer-kétszer, ha felidegesítettem magam, elkezdtem fulladni, szóval talán ezért is vagyok nagyon kompromisszumkész ember.

– A művészvilágban ez nem feltétlenül könnyű… akadnak, akik ugyanazon a színpadon, sőt egy rendezvényen sem hajlandók együtt fellépni.

– Nálam sosem jut el odáig a dolog, hamarabb elmondom, ha valami bajom van. Talán életemben két emberrel voltam „haragban”. Azt kell mondanom, hogy nincs haragosom, legalábbis nem tudok róla. A templomi alkalmakkor mindig kevés a rendelkezésre álló idő ahhoz, hogy eszembe jusson, kinek is kellene megbocsátanom. Akikkel dolgozom, emberileg is fontosak. Úgy érzem, ők az életünk részei, és nehezen is zavarnék el valakit, aki közeledik hozzám.

– Kapolcson a Művészetek Völgyében, miután végigtolod a tíz napot a Kaláka Versudvarban, mindig meglátogatod napközben vagy akár éjszaka a környező programokat is. Mindenkire szakítasz időt, ha megállít, és sokan élnek is ezzel. Hogy tudod megőrizni a kíváncsiságodat egy-egy fárasztó fesztiválnap után? 

– Érdekel. Nem kell győzködnöm magam. A közelieket, a Harcsa Vera, a Muharay és a Folk udvar eseményeit például végig figyelemmel kísérem, de mindig átmegyek Taliándörögdre is, megnézni a kiállításokat. Már csak azért is, mert érdekel, hogy mások hogy csinálják másképp. Úgy érzem, ez a nyitottság kölcsönös. Sok művészbarátunkkal adtunk már közös koncertet, feledhetetlen emlék a 40 éves születésnapunkra adott meglepetéskoncert, most az ötvenediken a Budapest Bárral és szólistáikkal közös hangverseny. Nagy öröm, hogy idén ősszel a gyerekeinknél is fiatalabb muzsikusokból álló underground zenekarok leptek meg minket egy Kaláka‑feldolgozásokat tartalmazó lemezzel, De jó elhagyni magamat a címe.

– Hogy készülsz a hetvenedik születésnapodra?

– A Várkert Bazárban a 10 évvel ezelőtt bemutatott Teljesség felé koncertet ismét előadjuk, jelen állás szerint április 26-án, egyelőre még nem törölték, erre készülök legjobban, Sebestyén Márti, Sebő Feri, Both Miki, Mókus, Palya Bea, Bognár Szilvi, Szalóki Ági. Egy ilyen együtténeklés fantasztikus! Ez megint Samu fiam szervezése és ez már a 13. előadás lesz.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A történet

Vajon ismerjük-e gyermekeink elektronikus lábnyomát? Tudjuk-e, kik a barátai, milyen oldalakat látogat, mi foglalkoztatja őt a virtuális térben?Ezekre a kérdésekre David Kim (John Cho) valószínűleg azt felelte volna, hogy persze, ismerem a lányomat, tudom, hogy milyen ember. Egy szerdai napon azonban a tizenéves Margot három nem fogadott hívás után eltűnik, és ez a feje tetejére állítja David világát. „A keresés” című film egy apa kétségbeesett küzdelmét mutatja be az idővel és a virtuális térrel szemben. 
David már a nyomozás kezdetén azzal szembesül, hogy rettentően keveset tud a lányáról. Bűntudatot érez és önmagát hibáztatja, hiszen két éve elhunyt felesége minden bizonnyal jobban ismerte Margot-t, az ő kezéből talán nem csúszott volna ki ennyire az irányítás. Kétségbeesetten igyekszik segíteni a rendőröknek, és használható nyomokat találni a lánya laptopján. Az internetes profiloldalak és alkalmazások rengetegében barangolva pedig hamar ráébred, hogy lánya a virtuális világba menekült, ahol különösen érvényes a mondás: messziről jött ember azt mond, amit akar. 

Az egész film nézőpontja különleges, hiszen minden történést valamilyen képernyőn keresztül szemlélhetünk, s miközben a tetemes mennyiségű böngésző és applikáció ablak között kapkodjuk a fejünket, egyetlen percre sem unatkozunk, szinte érezzük az édesapa feszültségét, akinek egy idő után azzal a lehetőséggel is szembe kell néznie, hogy lánya talán már nem is él. 

Gyász a családban

A felsejlő emlékekből kiderül, hogy Margot édesanyja két évvel ezelőtt súlyos betegségben meghalt, ezt az eseményt pedig egyiküknek sem sikerült feldolgozni. 
Apa és lánya nem beszélnek egymással az érzéseikről és a szegényes kommunikáció egyre inkább eltávolítja őket egymástól.David maga is súlyos gyászfolyamaton megy keresztül, ami megnehezíti számára a lányához való kapcsolódást. Margot így nemcsak az édesanyját, hanem a harmonikus családi létet, és az apjával való felhőtlen kapcsolatot is elveszíti.
A felnőttek gyakran tartanak attól, hogy az elhunytról beszélgessenek a gyermekkel, mert attól félnek, hogy feltépik a sebeket, vagy felzaklatják őket. Ugyanakkor

érdemes tisztában lenni azzal, hogy amikor a gyermek nem beszél, az nem azt jelenti, hogy elfelejtette a témát vagy nincsenek kérdései, hanem egyszerűen alkalmazkodik a felnőttek által megszabott kerethez.

Kamaszoknál még nehezebb ez a téma, mert ebben az életkorban a szülőtől való érzelmi eltávolodás természetes igény, ugyanakkor a gyászban igényük lenne a kötődésre, közelségre is, és a szülő elzárkózó magatartását nehezen viselik. Ilyenkor a barátok szerepe még hangsúlyosabb lesz, ők tudnak segíteni az elmagányosodás megelőzésében. Davidnek a nyomozás alatt rá kell jönnie, hogy Margot elszigeteltnek érezte magát, és nem tudott hozzá őszinte lenni a legbelsőbb érzéseivel kapcsolatban.Mivel baráti kapcsolatai sem voltak, ezért online próbálta meg ezt a hiányt pótolni.

Kamaszkorú gyermek esetében az alábbi esetekben érdemes szakembertől segítséget kérni a gyász feldolgozásában:
– súlyosan visszahúzódó magatartás
– fennmaradó depresszív hangulatzavar
– öngyilkossági késztetések
– evészavarok
– súlyosan agresszív viselkedés
– alkohol- vagy droghasználat

(Forrás: Simkó Csaba: Hogyan segítsünk gyermekünknek elfogadni az elfogadhatatlant?)

Kamaszok a virtuális térben

A kamaszok számára ugyanolyan fontosak a keretek és a szabályok, mint a kisebb gyermekek esetében, de hol van az a határ, amit szülőként nem léphetünk át? Hol húzódik meg a képzeletbeli vonal az önállóságra nevelés, a személyes tér biztosítása, illetve a túlféltés, túlaggódás között? Ráadásul már nemcsak a valós, háromdimenziós létben leselkedő veszélyekre (például szerhasználat) kell eredményesen felkészítenünk a gyermekeinket, hanem a virtuális valóság és az ott felmerülő csapdahelyzetek ellen is fel kell vérteznünk őt a megfelelő tudással. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy szülőként mi is megismerjük azt a közeget, ahol a gyermekünk már otthonosan mozog. Még ha úgy is érezzük, hogy ez lehetetlen, mivel a következő generáció már fényévekkel előttünk jár a kütyük használata terén, akkor sem szabad lemondanunk a szülői nevelés felelősségéről. A tizenévesek digitális eszközhasználatát vizsgáló hazai felmérés szerint a diákok háromnegyede netezhet kontrollálatlanul, szülői felügyelet nélkül. Mivel a kamaszoknak még nincs meg az élettapasztalatuk, ami segítene nekik megszűrni az internet információáradatát, ezért különösen fontos, hogy beszélgessünk velük a veszélyforrásokról, és arról, hogy szülőként mit tartunk helyesnek és mit nem, milyen szabályokat kell betartani internetezés közben.

A szabályok akkor jók, ha azok nemcsak a kamaszra vonatkoznak, hanem kétoldalú a megállapodás, tehát a szülő is vállalásokat tesz annak érdekében, hogy a család minden tagja biztonságban legyen az interneten. Szerencsés, ha ezt a megállapodást írásba is foglaljuk és közösen aláírjuk.

A szerződést érdemes egyes szám első személyben megfogalmazni. Az ENABLE iskolai bántalmazásellenes program szülői kézikönyvében szereplő családi média megállapodás szerint a szerződésben érdemes szerepelni annak, hogy a gyermek vagy fiatal
 • érti, hogy nem minden igaz, amit az interneten hall vagy olvas,
 • az okoseszközeit és az internetet felelősségteljesen és biztonságosan használja,
 • tiszteletteljesen viselkedik másokkal az interneten is, nem bánt senkit,
 • átgondolja, hogy milyen tartalmakat tesz közzé,
 • betartja az okoseszközökre vonatkozó időkorlátot,
 • nem osztja meg a személyes adatait vagy mások adatait,
 • ha valaki bántja az interneten, akkor blokkolja az illetőt, és szól az esetről a felnőtteknek és a szüleinek.

A szülői fogadalmak között érdemes szerepelnie, hogy a szülő:
 • érti, hogy az internet és a technológia a gyermeke életének fontos részét képezi,
 • meghallgatja a gyermeke internetes tevékenységével kapcsolatos kérdéseit, történeteit, aggodalmait és problémáit,
 • beszél a gyermekkel arról is, ami őt aggasztja, a „nem”-et megmagyarázza,
 • tiszteleteben tarja a gyermeke titkait,
 • a megállapodást a gyermek életkorának megfelelően módosítja.  

(Forrás: ENABLE- Amit minden szülőnek tudnia kell az iskolai bántalmazásról)

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Sokaknak ez eddig is mindennapi tapasztalat volt, akár betegség, akár háború, akár szegénység miatt. Mert vannak, akiknek nem alapélmény a jóllakás, eddig is voltak a környezetünkben olyanok, akik az életükért harcoltak. A szüleink, nagyszüleink kevésbé szerencsés korokban átélték a rettegést azokért, akiket különféle okokból, különféle helyekre hurcoltak, megtapasztalták, milyen az óvóhelyen aggódni fönt maradt szeretteikért és otthonukért. Azoknak az utódai vagyunk, akik a mostaninál tragikusabb helyzeteket vészeltek át, a génjeinkben van az erejük, a hitük, még ha eddig nem is éreztük, hogy szükségünk van rá.

Ezekben a hetekben sokan maradunk otthon, szerkesztőségünk is home office-ban dolgozik. Végre igazi értelmet nyerhet, hogy oly sokan élünk az online világban. Ha nem veszítjük el az arányérzékünket, és azokra is marad időnk, akikkel össze vagyunk zárva, sok ajándékot is tartogathat ez a szükségállapot. A világhálót elárasztják az aktuális hírek, a kepmas.hu-n is törekszünk arra, hogy tájékoztatást adjunk és erősítsük a közösséget, amelynek részei lehetünk.

A nyomtatott magazin pedig jelentsen folytonosságot, tartsa nyitva az ablakot a járványon túli világra, teremtsen énidőt, adjon erőt és muníciót az ismeretlen kihívásokhoz.

Kedves Előfizetőink, áprilisi számunk már megérkezett a nyomdából, és úton van Önök felé. Igyekszünk Önökhöz a következő hónapokban is eljuttatni nyomtatott magazinunkat. Kérjük, arra az esetre, ha ez mégsem volna lehetséges, küldjék el nevüket és e-mailcímüket az [email protected], hogy elküldhessük Önöknek a magazin digitális változatát.

Ha valamit a kötelezők közül szeretnénk előhúzni, az Boccaccio Dekameronja, amely az 1348-as pestisjárvány idején játszódik egy vidéki kastélyban, ahol az összegyűltek történetekkel szórakoztatják egymást. Ez azért is aktuális ma, mert a távoktatásra kényszerült kilencedikes diákok valahol itt járhatnak a tananyagban, ezt tanulhatják az internet másik végén lévő tanáraiktól. Ez a kötelező nem is lehetne aktuálisabb, hiszen járványveszély-helyzet idején olvashatnak egy hasonló történelmi időszakról, mi pedig, egykori érettségizettek megtudhatjuk végre, hogyan néz ki a többi novella, nemcsak az a kettő vagy három, amit anno bevasaltak rajtunk.

Némileg a Dekameront ellenpontozza Edgar Allan Poe kiváló novellája, A vörös halál álarca. Az alapszituáció a Dekameronéhoz hasonló, de itt thrillerbe csap át a történet, és a végkifejlet sem túl pozitív. Ugyanúgy egy, a járvány elől elzárt helyszínen vagyunk: egy kastélyban, egy bálon, ahová egy nem várt vendég érkezik. Akik eleve pesszimistán állnak hozzá a helyzethez, azoknak ez az olvasmány a szigorúan tilos kategóriába tartozik.

Daniel Defoe kevésbé ismert regényei közé tartozik A londoni pestis, amely az 1665-ös járványt mutatja be. A naplószerű történetben a hétköznapi emberek és a helyi vezetők erőfeszítései kerülnek előtérbe, tehát a küzdelmen van a hangsúly. Ott vagyunk a frontvonalban a betegszállítókkal, az ápolókkal, orvosokkal, akik ma is a munka oroszlánrészét végzik. Ez az olvasmány tiszteletadás nekik, ugyanakkor a járványhelyzet egyik leghitelesebb megjelenítése, hiszen kortárs beszámoló.

Aki viszont a téma könnyedebb feldolgozására vágyik, az bátran (illetve alapos kézmosást követően) kézbe veheti Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című nagy klasszikusát. Ez főként a bezártságot, az önkéntes vagy kötelező karantént segít elviselni ragyogó humorral. Ha a regényt lapozgatjuk, talán magunk is olyan helyzetbe kerülünk, mint a Grand Hotel lakói: megfeledkezünk a bezártságról, és szorongásaink is oldódhatnak.

Gabriel García Márquez művét főleg a címe vonzza be ebbe az összeállításba: Szerelem a kolera idején. De ez nem gond, hiszen olyan történetet kapunk egy életen át tartó szerelemről latin-amerikai módra, amely néhány mondatban összefoglalva giccses, olvasva viszont szenzációs. A kolerához az orvos szereplő kapcsolja a regényt, aki sikeresen veszi fel harcot a betegséggel szemben. Szintén magány- és így rosszkedvoldó hatása lehet a könyvnek. Akár receptre is felírandó lehetne.

Az egyik legerősebb, mégis keveset ajánlott olvasmány a témában José Saramago Vaksága, ahol egy vesztegzár szinte koncentrációs táborrá válik, az ember pedig ösztönvezérelte élőlénnyé a hatóságok tehetetlensége közepette. A regény központi kérdése: hogyan alakít át minket a járványtól való félelem? A lassan megvakuló emberiség víziója egyrészt realitás a könyvben (hiszen ez a vírus következménye), másrészt allegória, hiszen az ember egyre inkább vak lesz a másik problémájára. Az összeesküvés-elméletekre és mélabúra hajlamosaknak csak józanul gondolkodó és vidám ember felügyelete mellett ajánlott ez a könyv.

Bár nem tartják a legkiválóbb Robin Cook-regénynek, de a Járvány lassan a téma klasszikusává érik, hiszen először vagy újra elolvasva azt sugallja nekünk: nem is olyan kétségbeejtő a mostani helyzet. Ez persze nem vigasz senkinek, mint ahogy Scott Sigler Járvány című horror-regénye sem, amelyben tomboló, másokat és magát is megcsonkító őrültté válik az ember egy vírus következtében.

A lektűr másik császárától, Stephen Kingtől kézbe vehetjük a Végítéletet, ahol egy amerikai laboratóriumból elszabaduló vírus csak azokat kíméli, akiket egy misztikus jelenség köt össze. A könyv nagy erénye az előzőekhez képest, hogy a természetfelettit ügyesen csempészi be a tudományos-fantasztikum világába.

De az is könnyen elképzelhető, hogy pont ilyen műveket nem szeretnénk olvasni a mostani helyzetben, hanem inkább egy elképzelt vidéki kastélyba menekülnénk, ahogy a Dekameron szereplői is.

Nem beszélve arról, hogy aki szülőként ragad otthon, annak inkább gyerekkönyveket kellene ajánlanunk. Mesekönyvek nélkül ugyanis tévéfüggő válhat a gyerekből, és nem fogja majd érteni, miért mászkálunk bezártságunk idején azokkal a vaskos papírnehezékekkel, amelyekbe képesek vagyunk órákon át belefeledkezni.

– Egészen fiatalkori ismeretség a tietek, jól tudom?

Gábor: Igen. Tizenévesek voltunk, a XVII. kerületben laktunk – Kata a Rákosligeten, én Rákoscsabán –, közös ismerősökön keresztül kerültünk egy társaságba; sokat bicikliztünk és buliztunk együtt.
Kata: Tizennégy-tizenöt évesen találkoztunk először a jégpályán. Gábornak gyerekszínészként akkoriban volt egy dohányzásellenes reklámfilmje: „Hagyd már abba és kész”. A barátnőm egyszer rámutatott a koripályán: „Nézd, nézd, ott van a Csőre Gábor!”, én pedig: „Jó, és akkor mi van?”. (nevet) Később közös társaságba és egy iskolába jártunk, de eleinte egyáltalán nem voltunk jóban...
Gábor: Annyira, hogy Kata egyszer kifejezetten kérte, hogy engem ne hívjanak meg egy házibuliba.
Kata: Neeem, amire te gondolsz, az egy nyári kirándulás volt, és már előre le volt osztva, ki kivel van, ezért „nem kellettél” oda. De akkor még tényleg gyerekek voltunk. Később, amikor én tizenhat, te pedig tizenhét voltál, szerveztünk egy házibulit, ahová sok szeretettel meghívtunk téged is. (nevet)
Gábor: Tényleg! A rendszerváltás környékén volt mindez, minden kicsit szabadabb lett.

Úgy éltünk, mint Sophie Marceau-ék a Házibuliban... Na és volt az az Alphaville-szám...

Kata: Neeem, az egy Gianni Morandi‑szám volt, és már nagyon a buli végén...(nevet)
Gábor: ...amikor Kata megkérdezte: „Na, akkor most meg akarsz csókolni vagy sem?” Akartam. (nevet) A kerületben mindenki bringázott. Katának menő bicaja volt, azt hiszem Favorit, nekem talán Csepelem volt...
Kata: Neked motorod volt...
Gábor: Ja, tényleg. Egy almazöld színű Simson S51 B. Akkor én is menő voltam, igaz? (nevet)
Kata: Igen!
Gábor: A gimiben együtt jártunk énekkarra, és sokat utaztunk külföldre. A suli és a közös baráti társaság nagyon összetartott minket; ki sem tudtuk volna kerülni egymást. A baráti társaság egyébként azóta is megvan; sokan elköltöztek, szétmentek, de hellyel-közzel tartjuk a kapcsolatot. Ja, és azt tegyük gyorsan hozzá, hogy szüleink, főleg Kata szülei, nem annyira örültek a kapcsolatunknak. Ők mind racionális emberek – jogászok, mérnökök, nagyapja híres vegyészmérnök – és tartottak a művészemberektől. De elfogadtak. 

– Mi tartott titeket össze a suli után?

Kata: Gábor harmadszorra jutott be a Színművészeti Főiskolára, addig a Nemzeti Színház stúdiójába, majd a Bodnár Sándor Drámai Akadémiára járt. Nekem sem elsőre sikerült a Közgáz, így érettségi után a Gellért Szállóban kezdtem dolgozni. Annyira szerettem, hogy nem hagytam abba az egyetemi évek alatt sem.
Gábor: Engem viszont nyomaszott, hogy Kata olyan jól keres. Én eléggé pénzközpontú voltam akkor...is, mert gyerekkorom óta dolgoztam az apám mellett mint segédmunkás, s közben gyerekszínészként is jól kerestem. Számomra lehetetlen volt, hogy Kata fizessen nekem egy fagyit, bármennyire szívesen tette volna, vagy néha tette is, ha éppen úgy alakult. Ezért barátaimmal szórólap- és újságkihordást is vállaltam egy utánfutóval. 

Kata: Én pedig időnként elmentem vele hajnalban újságot hordani, hogy együtt lehessünk. 

– Gábor, ezt az önérzeted vagy a szükség diktálta?

Gábor: Csakis az önérzetem. A szüleimtől megkaptam mindent, nem azért dolgoztam. És ezt ma is így tartom normálisnak. Tudom, ez egy macsó gondolat, de nem szívesen adok le ebből. De azért persze voltunk együtt is, munkán kívül is, hiszen akkor még nem volt háztartás, gyerek – ma is ez viszi el a legtöbb időnket. 
Kata: Az első időkben Gábor sokat volt Kassán is, ahol Rómeót játszotta, én pedig úgy intéztem a dolgaimat – a munkát és a tanulást –, hogy minél gyakrabban meg tudjam látogatni. Nagyon szép időszak volt...
Gábor: Volt egy aranyszínű VW Bogaram, és azzal nagyon szép túrákat tettünk Kassa környékén, meg persze a Balatonon.

Kata belevaló csaj volt. Kint aludt velem a földvári mólón, hogy én horgászhassak. Ő merítette meg a hatalmas pontyot, amit fogtam. Nagyon boldog voltam.

Kata kiváló szervező is, az esküvőnket fantasztikusan megszervezte, és minden mást is. 

– A Színművészeti alatt hogyan sikerült együtt maradnotok?

Kata: Az volt az első igazi nagy próbatétel. Beköltöztek a főiskolára, és négy évig gyakorlatilag ki sem jöttek onnan. Hetekig nem láttam. És közben izgultam, nehogy vidéki színházba szerződtessék... Nem volt könnyű. 
Gábor: Nyilván nekem sem volt könnyű. Míg máshol számokkal, mi a lelkünkkel és a testünkkel dolgoztunk, és ez valóban lehetőséget adott mindenféle buktatókra. Ugyanakkor Kata bizonyos szempontból már hozzá volt edzve ehhez, hiszen előtte is hasonló iskolákba jártam. A civil embert nagyon meg tudja zavarni, ha a párját mással látja csókolózni, de Katát ez annyira nem zavarta. Ugye? (nevet)
Kata: Nem, de nyilván nem volt jó érzés. De ahhoz már elég régóta ismertük egymást, hogy tudjam: egyfelé tartunk és nem szét. 
Gábor: Most, hogy erről beszélünk, én is emlékszem, hogy Kata mennyire parázott, hogy mi lesz utána. De ez minden változásnál és általában mindenkivel így van. Én is féltem. De szerencsém volt; be kellett ugranom az első Alföldi által rendezett darabba, és nem sikerült rosszul. 

– Így kerültél a Vígszínházhoz, és akkor jöhetett az esküvő, majd a gyerekek. 

Gábor: Nekem nagyon fontos volt, hogy legyen valami, amire alapozzuk az életünket, ezért megvártuk, amíg befejeztem a főiskolát és szerződést kaptam. Az első babánkat sajnos elvesztettük; ez földhöz vágott minket, ugyanakkor megerősített engem, hogy szeretnék apa lenni. Nagyon szerettem volna egy fiút, ezért állandóan Somlói Juhfarkot itattam Katával. Egyszer ittunk Chardonnayt, és kilenc hónap múlva megszületett a most 18 éves Csenge Sára... (nevet) Hat évvel később pedig megérkezett Bendegúz Benjámin. Most akár több gyereket is el tudnék képzelni, ha nem érezném magam már túl öregnek hozzá...

Kata: Sosem volt kérdés, hogy összeházasodunk, de az időzítés így tűnt jónak.Később átkerültem az Intercomba; filmforgalmazással és marketinggel foglalkoztam. Nagyon felelősségteljes munka volt, az amerikai stúdiók irányításával. Kemény volt, de nagyon szerettem, 18 évig dolgoztam ott. És igen, közben megszülettek a gyerekek...

Kétéves koruk körül visszamentem részmunkaidőben dolgozni, de most épp nem dolgozom. Fiunknak nehézségei támadtak az iskolában, osztályt kellett váltania, és nagyon szerettük volna azt is, ha a nővére után ő is bejut a Balassi Bálint nyolcosztályos gimnáziumba, ahova mi is jártunk és imádtuk. Ezért egy időre abbahagytam a munkát. Bendegúznak jót tett a több törődés, sikerült a felvételi, és nagyon jó lett a kapcsolatunk. Jó érzés szülőként megélni, hogy a gyereked látja: bármi gondja van, hozzád fordulhat. Nem mindegy, milyen érzelmi hálóban nő fel. Azóta elvégezte az ötödiket, és most újra dolgozni szeretnék. 
Gábor: Kata olyan hátteret,központot teremt otthon, ami meglátszik a gyerekeken. Egyszer láttam egy távol-keleti műsort: nagyon sokat fektetnek bele a gyerekbe, mert tudják, hogy majd ő fogja eltartani a családot. Régebben nálunk is így gondolták az emberek; szerintem ma is a gyerek a legjobb befektetés. Pénzügyileg is, de persze nem csak ebben az értelemben. 

– Így még többet dolgozol. Azért marad időd a családra?

Gábor: Hajnaltól késő estig dolgozom, de ez mindig is így volt. Előfordult, hogy 32 előadást játszottam egy hónapban, és közben naponta próbáltam, miközben egy színésznek 15-20 előadásnál többet nem tanácsos vállalnia. Kata ezalatt otthon volt a gyerekekkel, s még karácsonyunk sem igazán volt. Viszont akkor álltunk anyagilag a legrosszabbul, amikor három bemutatóm volt egyszerre; ezért is vállaltam annyi szinkront. Most kevesebb az ilyen jellegű munkám; helyettük két tévéműsort vezetek, és elkezdtem forgatni egy sorozatot. 
Én azzal járulok hozzá a családi élethez, amit megkeresek. Sosem voltam az az apatípus, aki hazamegy a munkából és leül a gyerekkel társasozni. Nekem először ki kell pihennem a munkám feszültségét, és csak utána tudok jó apa lenni. De természetesen igyekszem minél többet együtt lenni velük. Inkább hétvégén érek rá; ilyenkor elviszem a fiamat horgászni vagy vadászni. Vagy épp kerítést festeni. De nehogy azt hidd, hogy ez harcok nélkül megy, nem könnyű őt sem kirobbantani a számítógép mellől. Szülőként nem szabad feladni, hogy gyerekünk kapcsolatban maradjon a külvilággal és persze velünk. Ami az utazásokat illeti, Katának köszönhető, hogy a gyerekek hajlandók velünk jönni, sőt, egyelőre ez nem is kérdés. 
Kata: Gábor idén egész nyáron dolgozott, de így is belefért egy olasz tengerparti hét, és sok időt töltünk a dunakeszi nyaralónkban is, Gábor sokszor onnan jár be dolgozni.

Családi hagyomány lett hosszú hétvégéken felfedezni egy európai nagyvárost; voltunk már Berlinben, Prágában, Koppenhágában, Párizsban, Rómában. A gyerekekben így jobban megmarad, amit a suliban tanulnak. Budapesten is szervezünk kulturális sétákat, baráti családokkal együtt, és így a gyerekek is szívesebben jönnek.

Legutóbb például a Ludwig Múzeumban béreltünk egy túravezetőt és utána együtt ebédeltünk. Törekszünk arra is, hogy gyerekek nélkül is legyünk, kettesben színházba, vacsorázni járunk, barátokkal pedig legújabban bortúrákra megyünk. Sokat segít, hogy közös a baráti társaságunk. Pár éve elkezdtük, hogy évi kétszer elmegyünk kettesben is pár napra. Galyatető volt az első helyszín, és azóta évente visszajárunk: sétálunk egy nagyot a havas erdőben, egy üveg borral és egy tábla csokival a kezünkben, és mire visszaérkezünk a szállodába, szétfagyunk, de nagyon jó a kedvünk. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Bár a köztudatban az terjed, hogy a koronavírus csak az idősekre veszélyes, a statisztikákból kiolvasható, hogy egyre több a fiatalabb fertőzött, és a halálesetek 20 százalékában 60 év alattiak voltak a betegek.

Még mindig nagyon sokan legyintenek a koronavírusra, mert „influenzaszerű tünetei vannak”, de az igazság az, hogy akik nem csupán megfertőződnek, hanem meg is betegednek, azok esetében a betegség súlyos lefolyását akár egy hosszabb rehabilitáció is követheti.

„Úgy érzem, hogy sokan még mindig nem mérik fel a helyzet súlyát, hiszen még mindig túl sok embert látok az utcán és a boltokban. Nem lehet legyinteni, és azt mondani, hogy  »ez a járvány engem nem érint«, mert mindenkit érint, a fiatalokra nézve is veszélyt jelenthet a vírus! A fertőzöttek 80 százaléka valóban enyhe tünetekkel vagy tünet nélkül átvészeli a fertőzést, de a maradék 20 százaléknak nagyon komoly tünetei vannak. Látjuk New York példáját, ahol a betegek majdnem fele 45 év alatti, de Olaszországban, Spanyolországban és Angliában is kerültek látszólag egészséges, életerős fiatalok kórházba. Ezekben az esetekben nem beszélhetünk enyhe lefolyású betegségről, hiszen akár 3-6 hétig is ápolásra szorulhatnak a fertőzöttek, ráadásul az eddigi tapasztalatok alapján, a felgyógyulást követően még hetekig jelentkezhet nehézlégzés, amely a napi rutin tevékenységek elvégzését is megnehezíti” – nyilatkozta megkeresésünkre dr. Pusztai Zsófia, a WHO Magyarországi irodájának volt vezetője.

A szakértő arról is beszélt, hogy a nyájimmunitásban nem bízhatunk, hiszen a járványügyi szakemberek modelljei alapján elmondható, hogy hatalmas áldozattal járna, ha hagynánk, hogy szabadon terjedjen a vírus.

„Minden kormány, köztük a magyar is, tett lépéseket, amelyeknek az a céljuk, hogy lelassuljon a járvány terjedése, és ehhez minden lehetséges járványügyi lépést figyelembe kell venni és követni.

Kiemelten fontos, hogy minden gyanús esetet tesztelni kell! Emellett az is lényeges, hogy megfelelően izolálják a fertőzötteket, kezeljék és nyomon kövessék, a karantént pedig szigorúan be kell tartatni!

 Egy globális járvány kellős közepén vagyunk, és egyáltalán nem mindegy gazdasági és társadalmi szempontból sem, hogy ezt milyen hatékonysággal sikerül kezelni” – fejtette ki a szakértő.

A WHO magyarországi irodájának volt vezetője arra kéri a fiatalokat, hogy ne ringassák magukat abba a tévhitbe, hogy velük minden rendben lesz.

„Meg kell érteniük, hogy a betegség rájuk nézve is lehet veszélyes. Emellett azt is látniuk kell, hogy ők egy közösség részei, és ha nem kapják el a betegséget, akkor is óriási felelősségük van abban, hogy a szüleik és nagyszüleik generációját megvédjék.” – tette hozzá a szakember.

Dr. Pusztai Zsófia úgy látja, hogy az emberek nagy része megértette, hogy milyen fontos most otthon maradni, és arra is fel kell készülni, hogy még hosszú hetekig velünk marad a vírus, és vele együtt bizonyos korlátozások is, de minél többen veszik komolyan a helyzetet, és az intézkedéseket, annál hamarabb lesz vége a járványnak.  A WHO hazai irodájának korábbi vezetője ezért többek között azt javasolja, hogy próbáljuk a lehető legjobban lecsökkenteni a személyes találkozásokat, és a rokonokkal, barátokkal, kollégákkal inkább a virtuális térben tartsuk a kapcsolatot. 

A háznak, ahol felnőttem, s ahol az apám is felnőtt, elvadult, sötét kertje volt. A nap-nem-járta udvart V-alakban fogta körül a negyven lakásos bérház. Biztos voltam benne, hogy a műveletet jó néhány szempár kíséri éber kíváncsisággal a gangra nyíló, csukott ablakok mögül, de senki nem kérdezett, nem tette szóvá, hogy már megint mit csinálunk, legfeljebb kipletykálták másnap egymás között a földszinten lakó nénik a legújabb bolondériánkat. Nem ez volt az első húzásunk, próbáltunk mi már egy- s mást, például rendbe tenni, befüvezni az udvart, homokozót építeni a poroló tövében. Azt is ránk hagyták, persze az özvegy doktorné a második emeletről továbbra is a kertbe borogatta a konyhaablakból a leszopogatott csirkecsontokat, amik így egyenesen a homokozóban landoltak. Bírtuk a ház jóindulatát, nem szóltak tehát azért, hogy az udvaron mossuk, sikáljuk a kopott szuszékot, mígnem a barna máz alól végre előtűntek a belekarcolt, geometrikus minták. Hogy gömöri vagy baranyai minták, azt soha nem tudtam meg, hiszen a néprajz iránti fellángolás végül nem mélyült komoly tudássá bennem.

A szuszék sokáig az ablak előtt állt, tartottunk benne társasjátékot, majd kerti párnákat, aztán a kifogyhatatlan vasalnivaló állandó rejtekhelye lett, hiszen csak lecsukom a fedelét, ráterítem a terítőt, és csiribú-csiribá, eltüntetem szem elől a kásahegyet.  

A legtöbbet mint ló szolgált a szuszék. Igen, ló, hiszen ló volt már azelőtt is, hogy a férjem egy nyáron rászerelte volna azt a lófejet, amit vesszőparipának faragott egy nyári népművészeti táborban.

Gyönyörű szépre sikerült az a lófej, okos tekintetűre, kifaragta végig a cakkos sörényét is a puhafából, egyik pofájára a napot, másikra a holdat véste fel. Füle is volt a lónak eredetileg, sőt, évekig volt füle, áramvonalasan simult a sörény fölé az a kecses fül.

Lónak használtuk tehát a szuszékot a legtöbbet, amióta nálunk van. Ült rajta előbb a két nagy, hosszú órákon át, amikor még két kicsi voltak, itt beszélték meg a világ dolgait, vállt vállnak vetve, innen nézték az utca csenevész fáit meg a szomszéd ház ablakairól visszatükröződő napfény játékát, ütemesen dübögtek a gyereklábak a láda oldalán. A szuszék-lovon, ló-szuszékon ültek a költözés előtti estén is, innen búcsúztak a régi otthonunktól, amikor már mindent összecsomagoltunk, és csak ez a bútor maradt még valamiért az üres lakásban. Ült rajta aztán a két kicsi is, amikor még tényleg kicsik voltak, átvetett lábbal, lovaglóülésben egymás mögött, rángatták az istrángot – csoda-e, hogy letörött a paripa füle és elkallódott, elveszett?

Felnyitom a szuszék fedelét, végigsimítom rajta a horpadást. De talán nem is az enyéim horpasztották így be, talán mások, azok az ismeretlen elődök, akik a szuszékot ácsolták, vagy akik hozományul adták a lányukkal.

Talán kelengyét tartottak benne, talán rajta utazott egy eladósorba került lány, vagy néhány kisgyerek, amikor egy család költözött, vagy éppen menekült valahonnan, ütemesen dübögtek a gyereklábak a láda oldalán, míg döcögött velük a szekér a göröngyös falusi utakon. Talán ebben vitték mindenüket, amire szükségük volt, amivel el akartak kezdeni egy jobb életet.

Már kiraktam a vasalnivalót, tartom az üres szuszék fedelét, és azon tűnődőm, most mit kellene belerakni. Mennyi liszt, cukor és só kell ahhoz, hogy egy nagycsalád abból ideig-óráig megéljen? Bámulok az üres ládába – belül nem csiszoltuk le rendesen azt a barna mázt –, és a nagyanyámat látom, ahogy a két kezével végigsimítja mindig ropogós, apró virágos kékfestő kötényét, nevetőráncai körül pedig egy rakoncátlan, göndör hajtincs kunkorodik.

Hogyan vitte ő át a családját a kilenc gyerekkel a háborún és az ötvenes éveken? Hogyan varázsolt változatos étkeket abban az időben, amire nem lehetett felkészülni, de még túlélni se nagyon?

Eszembe jutnak a sokat hallott történetek a kilenc fele vágott cukorkáról, csalánfőzelékről, kukoricamáléból sütött piskótáról. Tartalékolni, azt biztos nem tudott a nagyanyám, mert ha volt is valami a kamrában, azt biztos kisöpörték előbb a német, aztán az orosz tisztek, akik a falu közepén álló házba egymás után bekvártélyozták magukat. (Valamivel később került a házhoz egy rövid időre Alexandra Szuszekina, a háborús menekült, aki besegített ugyan valamicskét a háztartásba, de mivel nem beszéltek közös nyelvet, soha nem tudta meg a család, mit élt át, ami miatt minden éjjel eltorlaszolta belülről a szobája ajtaját-ablakát, a nagykést pedig odakészítette a keze ügyébe.)

Nézem az üres ládát: mi kerüljön bele? Nem is liszttel kellene telerakni, nem cukorral meg olajjal, hanem azzal a derűvel meg bizalommal, ami nagyanyámnak kifogyhatatlanul ott volt a keze ügyében, és amivel viszonylagosan védett és boldog gyerekkort tudott biztosítani a gyerekeinek a világégés kellős közepén.

Találékonysággal kellene telerakni azt a ládát, reménnyel meg humorral és hálával az apró dolgokért.

Az első sárga lepkéért, a pattanó rügyekért, a szép mintájú, kedvenc sálamért, amiben nap mint nap gyönyörködök, amikor a nyakam köré kanyarítom a csípős márciusi reggeleken. Hálával, leginkább azért, hogy van kiért aggódni, van kiről gondoskodni.

Visszacsukom a láda fedelét, ráterítem a takarót, fedje csak el azt a horpadást a fedelén.

Mégiscsak meg kellene javítani a lovacska fülét, újrafaragni, visszaragasztani. Fel is kellene fényezni egy kicsit, hogy ragyogjon a pofáján a nap bal felől, a hold pedig jobb felől. Szeptemberben érkezik az első unokánk.

A játékos, ám mégis komoly tartalmú kihívás így szól:

Teljesíts legalább egyet az ötből!

1. Hívd fel a családod legidősebb tagját!

2. Írj egy levelet a szüleidnek/gyerekeidnek/házastársadnak/egy közeli embernek, amit majd akkor lehet felbontani, ha véget ért a járvány. Tedd el jól!

3. Ha van a családban/ismeretségi körödben olyan idős ember, akivel most nem találkozhatsz, készíts neki valamit, amivel legalább három órára elfoglalhatja magát. (Egy rejtvényt, egy kincskereső játékot, egy receptet, amit el tud készíteni az otthoni dolgaiból, válassz neki egy hosszabb novellát vagy egy hangoskönyvet, jó zenei albumot, filmet, írj össze neki egyszerű tornagyakorlatokat. A lényeg, hogy találj ki számára olyan dolgokat, amikkel értelmesen eltölt három órát, és közben Rád (is) gondol.)

4. Írj egy listát arról, hogy mit köszönhetsz a szüleidnek, nagyszüleidnek, az általad ismert idős embereknek! (Később kiegészíteni is ér.)

5. Írd össze az összes családtagod nevét (a nagy családban), és mindegyikükhöz írj egy-egy jó tulajdonságot.

Fontos, hogy a kihívást akkor teljesítik, ha használják a következő hashtagek egyikét, dokumentálják a kihívás teljesítését, legalább három embert megneveznek, akik szintén beszállnak a Vigyázzunk Egymásra Kihívásba. #családikihívás #vigyázzunkacsaládunkra #vigyázzunkegymásra

Az ok többnyire egészen egyszerű: a nagyobb gyerekek esetében a szülők nagyobb hangsúlyt helyeznek a tanulmányi előmenetelre, mint a mozgásra. Ez érthetőnek is tűnik, csak az vele a baj, hogy olyan, mintha nagy hangsúlyt fektetnénk a növénytermesztésre, miközben nem műveljük a földet.

Ma már tudományos és számszerűsíthető tény, hogy a rendszeres mozgás jobb tanulmányi eredményekhez vezet.

Nemcsak a jobb vérkeringés és a levezetett energiák miatt, de konkrétan a szellemi képességek javulnak a mozgásnak köszönhetően. Nem beszélve arról, hogy a sport kiegyensúlyozottá és egészségesebbé tesz. Csökkenti a stresszt, gátolja a szorongást, javítja hangulatot.

Mindehhez nem kell sem versenyszerűen sportolni, sem évekig várni a hatást. Túl egyszerűnek tűnik? Talán.

Anders Hansen svéd pszichiáter, az „Edzett agy” című könyv szerzője szerint azért nem érik el az ingerküszöbünket a mozgás pozitív hatásait bemutató eredmények, mert nincs benne pénz.

A napi séta, kocogás, nyitott ablaknál végzett torna vagy aktív játék ugyanis nem kerül pénzbe, és nem megvásárolható csodapirula formájában. A mai információs hangzavarban pedig csak az erősen szponzorált kampányokat halljuk meg, és azt már én teszem hozzá, hogy mi is komolyabban veszük azt, ami pénzbe kerül.

Íme, néhány állítás a könyvből, amely az agykutatás legfrissebb eredményeit mutatja be érthető formában, valamint olyan svéd és nemzetközi felméréseket, amelyek igazolják, hogy a sport okosít és segít a sikeres életben (amellett, hogy szépít és boldoggá tesz).

- Több tesi, jobb jegyek. Összehasonlító vizsgálatokból kiderült, hogy amikor semmi más különbség nem volt két osztály között, ott lettek jobbak a jegyek nyelvből és matematikából, ahol több volt a testnevelésóra.

- Már egyetlen edzés is csodákra képes. Kilencévesek vizsgálatakor húsz perc mozgás után jobb lett a gyerekek szövegértése.

- Legjobb a rendszeres, legalább 30 perces intenzív mozgás. A mozgás akkor intenzív, ha elérjük a 150-es pulzust.

- Átmenetileg már egyszeri 10-40 perces mozgástól is javul a gyerekek munkamemóriája, szövegértése és koncentrációs képessége.

- 2-3 hónapon át végzett rendszeres mozgás után állandósulnak a pozitív eredmények: javul a matematikai készség, a kreativitás és a végrehajtó kontroll, vagyis a gyerekek jobban tudnak tevékenységeket tervezni és elkezdeni, összpontosítani és kizárni a figyelemelterelő ingereket.

És mi a helyzet a felnőttekkel?

- Nincs olyan életkor, amelyben a mozgás ne javítana az agyunk állapotán. Sőt, bizonyított, hogy az agyi öregedési folyamatok lassíthatók és részben visszafordíthatók.

- Az agyunkat nemcsak a mérete, tehát a sejtek vagy a szinapszisok száma jellemzi, hanem az is, hogy milyen szoros a kapcsolat a különböző agyterületek között. Ezeket az összeköttetéseket pedig mozgással erősíthetjük.

- Az agy halálunkig képes a változásra. Folyamatosan új kapcsolatok tudnak létrejönni az egyes agyi területek között, de bizonyos meglévő területek is képesek új funkció ellátására. Ezt nevezzük agyi plaszticitásnak.

- Aki rendszeresen mozog, annak agya plaszticitás tekintetében hasonlítani kezd a gyerekekére. A mozgás ugyanis megváltoztatja a GABA (gamma-amino-vajsav) aktivitást, ami az agy fékje. Ha a GABA aktivitás csökken, az agyunk rugalmasabb lesz.

- A mozgás pontosan azt a kémiai folyamatot idézi elő az agyunkban, mint az antidepresszánsok. Pánikbetegség esetén is alkalmazható, mert arra kondicionál, hogy a pulzusemelkedés nem szükségszerűen egyenlő a vészhelyzettel. Ilyenkor ajánlott nem durván intenzív edzésekkel kezdeni sportolást, kezdetben elég az intenzív séta is.

- A koncentrációzavar nem egyetlen tényező függvénye, de mozgással mindegyik befolyásolható pozitív irányban. Az edzés hatására azonnal jobban tudunk koncentrálni, de léteznek hosszú távú hatásról szóló megfigyelések is. Amerikai kutatók egy 25 éves kísérlet során mintegy 3200 fiatal amerikairól gyűjtöttek adatot. Közülük, akik különösebben nem mozogtak, rosszabb volt a koncentrációs képességük és a memóriájuk, valamint lassabban gondolkodtak. A legrosszabb eredménye végül azoknak lett, akik nem mozogtak, és naponta legalább három órán át néztek tévét.

- A csikóhal alakú hippokampusz, amely az agyunk memóriáért, térlátásért és kreativitásért elsősorban felelős része, évente átlag 1%-kal zsugorodik. Emiatt tapasztaljuk, hogy az öregedéssel együtt romlik a memóriánk. Korábban azt hittük, hogy ez a folyamat a káros szokásoktól függően legfeljebb gyorsítható. Kiderült azonban, hogy rendszeres intenzív mozgással a hippokampusz mérete növelhető is. Amerikai kutatók 120 személyt figyeltek meg egy éven keresztül, agyukról MR felvételeket készítettek a folyamat elején és végén. A csoport egyik fele kardió edzést végzett, míg a másik pulzusszámot nem emelő gyakorlatokat. A lassú csoport hippokampusza átlagosan 1,4%-kal lett kisebb, a kardiós csoporté ellenben 2%-kal nőtt. Ezt az eredményt heti háromszori intenzív, pulzusemelkedéssel járó 40 perces sétával érték el.

Az edzés jótékony hatását több területen is észrevehetjük: javul a memóriánk, jobban kezeljük az érzelmeinket, negatív helyzetekre nem reagálunk olyan hevesen, jobban tájékozódunk térben, és jobban látjuk az összefüggéseket.

- A mozgástól színesebbek az emlékek. A mozgás serkenti az új idegsejtek létrejöttét, és ezek többsége a hippokampusznak az úgynevezett mintázat-különválasztó részében jönnek létre. Agyunk minden egyes emléket külön tárol, de a köztük levő különbségtétel a mintázat-különválasztó részben történik. Nélküle az emlékeink összefolynának. Minél élénkebb agyunknak ez a területe, annál árnyaltabb emlékeink jöhetnek létre.

- Hogyan eddzünk, hogy javuljon a memóriánk? Nem kell túlerőltetni magunkat, elég, ha sétálunk vagy kocogunk. Egy alkalom után közvetlenül javul a teljesítményünk, de állandó hatás csak néhány hónap rendszeres mozgás után jelentkezik.

- Legjobb, ha váltogatjuk a kardió- és izomedzéseket, mert azok a memóriánk különböző területeire hatnak. Többet tudunk a kardióedzés pozitív hatásairól, a memóriánkat illetően például idegen szavakat séta vagy kocogás közben vagy után könnyebben tanulunk. De az izomerősítés az asszociatív memóriánkat erősíti, például amikor arcokhoz neveket akarunk párosítani.

- Talán nem meglepő, hogy a mozgás a kreativitásunkra is hatással van.

Mondhatjuk, hogy már az ókori görögök is tudták, amit most kreativitás-tesztekkel mérve bizonyítottak: a séta serkenti a kreativitást. Gondolkodni, ötletelni leginkább séta közben vagy egy kiadós séta után tudunk. Nem tudom, jó lenne-e, ha az erdők megtelnének tanárok, professzorok és diákjaik csoportjaival. Számukra biztos gyümölcsöző lenne, az erdeinknek talán kevésbé. Esetleg, ha több erdőnk és ligetünk lenne…

- Lehet, hogy rossz hír, de az alkalomszerű sétáknál sokkal jobb, ha általában edzettek vagyunk, vagyis az életvitelünkhöz hozzátartozik a rendszeres testmozgás.

Aki elvesztette a lendületét, hogy a gyerekét sportolni, mozogni vigye, kimozdítsa kamasz gyerekét a szobából, és nem elég hiú ahhoz, hogy rávegye magát a mozgásra, annak ajánlom, hogy olvassa el Anders Hansen könyvét! Annyi előnyét sorolja fel a könnyű de rendszeres sportnak, aminek egyszerűen nem lehet ellenállni!