Két néni lépdel egymás mellett az otthon első emeleti folyosóján, még békeidőben, a járvány előtt – egyfajta napzáró rituálé ez kettőjüknek. Ha találkoznak valakivel a séta során, biztosan van hozzá egy kedves, biztató szavuk. „Mi itt tényleg úgy élünk – meséli az egyikük –, mint egy család. Meghitten és szeretetteljes légkörben éljük az itteni napokat, különösen azóta, hogy mi ketten egymásra találtunk. Csak a jót tudjuk egymásról feltételezni és adni a másiknak. Úgy éreztük, ennél nagyobb ajándék nincs, amikor kiderült, hogy egy szobában lakhatunk ezután. Akármilyen jó is itt, idegenként kerülünk be az otthonba, családban éltünk korábban: házastársakkal együtt nálunk 21 fős az unokasereg. Ebből kiszakadni azért megviseli az embert, mert olyan vágy van benne, hogy találkozzon velük.”

92 éves – egykori kántor – Molnár Gyula bácsi tanítja zongorázni a 86 éves Ilonka nénit. Július óta, amikor csak tehetik, összeülnek gyakorolni az aulában. Gyula bácsinak fantasztikus zenei memóriája van, ünnepek alkalmával a többi lakót is megörvendezteti játékával. Sőt, karácsonykor már Ilonka néni is színpadra állt kísérőként. A zongoraleckék pedig – a kellő óvintézkedések mellett – továbbra is folytatódhatnak. Az élet nem állt meg, csak lassabban csörgedezik.

„A világ jövője nem attól függ, hogy mennyire értjük, hanem, hogy mennyire tiszteljük az életet”

 „Azt érzékeltem, hogy a három év alatt – amióta itt dolgozom – Beszterczey Andrással, intézményünk vezetőjével tabukat döntögettünk le, amelyek által korábban szinte lehetetlennek gondolt helyzetek, csodák bontakoznak ki” – mondja Kis Renáta, a háromemeletes otthon első emeletének mentálhigiénés-foglalkoztató munkatársa, a ház programszervezője. Reni a bentlakókat „szuperdédikként” emlegeti. Szerinte a legfontosabb a jó közösség kialakítása, majd a programszervezés. „Ahogyan, amennyi lelkesedéssel állunk hozzájuk, azt kapjuk vissza tőlük, mert visszatükröznek minket” – mutat rá. Rengeteg – eltitkolt vagy kiaknázatlan – kincs van az intézményük lakóiban. Van olyan néni, aki 40 évig csak a fióknak írt, a férje sem tudott erről, az otthonban aztán megnyílt, és már felolvasást is szerveztek a verseiből. Persze ezek felszínre hozásához rengeteg egyéni beszélgetés szükséges.

Reni minden rábízott lakó esetében azon van, hogy feltérképezze azokat a számukra kedves tevékenységeket, meg nem valósult álmokat, amelyek új lendületet adhatnak nekik, éltetik őket. Tapasztalta, hogy akár egy egész, elhibázottnak gondolt élet átkeretezhető, egyetlen év felülírhat egy életnyi kétséget és önostorozást.

„Nem kell egyedül élned a világban, ott van a testvéred”

Az otthon mindennapjait számos egyházi és világi program, illetve foglalkozás gazdagította a karantén előtt is, hála a lelkészi–foglalkoztató–mentálhigiénés csapatnak. A Pintérné T. Ágnes vezette heti három istentisztelet, Tatai Zsuzsanna egyházi énekórája és Kis Reni csoportfoglakozásai mellett többek között Spiller Ágota reggeli zenés tornáján, valamint zeneterápián, kézműves-foglalkozáson vehettek részt a lakók.

Lokival, a terápiás kutyával is elkezdtek ismerkedni, havonta „vendégül láttak” egy munkatársat a kávéklub keretében (ahol Reni szerint a „szuperdédik” jobban megismerhették gondozóikat), szenior táncon frissíthették fel a testüket, de még inkább a lelküket, élménygyűjtő beszélgetésen vehettek részt, vagy éppen szépségnapon simulhattak ki.

 „A zeneterápián régi zeneszámok, keringők, zenés filmek révén beszélgetünk, ifjúkori emlékeket idézünk fel együtt. Ez közösségi élményt ad, kivezeti a zenekedvelő lakókat a belső elmagányosodásból, feszültségeket simít el. A népdalok közös éneklése pedig különösen jó hatással van például a demens lakóink számára, hiszen énekelni az is tud, aki beszélni már kevéssé, a népdalok nem felejtődnek el, előhívhatók a terápia során” – mondja a foglalkozás vezetője, Hecker Christiane.

Benczéné Sőregi Krisztina is az általa már 15 éve vezetett kézműves-foglalkozások közösségi és (akár munka-)terápiás jellegét hangsúlyozza. A kiscsoportos alkalmakon, minden esetben manufaktúraszerűen készülnek el az egy-egy ünnepre, eseményre ajándékul szánt képeslapok. „Kisimulva, teljesen más lelkülettel mennek el a résztvevők, mint ahogy bejöttek: a sikerélmény, hasznosságérzés, kreativitás megélése ehhez a kulcs, mint ahogyan az is, hogy ebben a bizalmi légkörben összekapcsolódnak egymással és a terapeutával is.”

Jelenleg a szobákban, egyénileg folytathatják a munkát a lakók Krisztina koordinálásával, a zeneterápia pedig szintén a szobákba került át, Christiane most egy kávé mellett, külön-külön beszélget a nénikkel és bácsikkal.

„Vannak idők, amikor saját fényünk kialszik, és egy másik embertől kapott szikra kell, hogy újra lángra kapjon”

A csoportfoglalkozások a járványhelyzetben szünetelnek, de az összetartozás érzésének megélése most még fontosabb. Erre hivatott a SAO-rádió. A reggeli áhítat meghallgatása után Reni közös kávézásra hívja a lakókat, akik a megfelelő távolságot betartva, maszkban csordogálnak le az aulába. Közben retró zene szól, ami fiatalkoruk munkába indulását idézi számukra. A szülinapos köszöntése sem marad el a rádión keresztül. Reni néhány információt elmond az ünnepeltről, és a többi lakó jókívánságait tolmácsolja neki. Ismerkedés indul, erősödik a közösség.

A rádió egyedül szombaton nem szól, a többi napon a csendet felváltják az egyházi, illetve világi zenei blokkok; régi kabaréfelvétel, esti mese, irodalmi műsor. Utóbbiban akár a bentlakók is szavalhatnak, vagy mesélhetnek korábban megélt (háborús) nehézségeikről, amely előhívja a küzdőszellemet, a tartalékokat, és még egymáshoz is kapcsolódási pontot nyújt.

„A legszebb műved embertársaid szívében áll”

A családtagokkal fenntartott élő kapcsolat a járvány idején is elengedhetetlen, születésnapokon „kötelezően ajánlott” a videóbeszélgetés, ilyenkor a család által a képernyő elé készített torta gyertyáit az ünnepelt a másik oldalról „fújja el”. „Az első két perc öröme – oda-vissza – leírhatatlan” – mondja Reni. Fontosnak tartja, hogy havi egyszer, de inkább kétszer tudjanak kapcsolódni a családtagok ilyen módon is. Ez a demenciával élő gondozottak számára is nagyon sokat jelent, ráadásul jellemzően ők azok, akik nem nagyon tudják összekapcsolni a vírust a látogatások elmaradásával.

Az egyik demens lakó például már alig kommunikál adekvát módon, de a lánya szerint mindent ért. „Küldtek be a néninek fotókat, beszélgetés előtt megmutattam neki. Felismerte az unokája fényképét, a saját fotóján pedig elkezdett kacagni. Ezután felhívtuk a családtagokat, a néni mindenre reagált, én láttam oldalról a kezét, illetve megfigyeltem azt is, hogy kiragadott a családtagok beszédéből egy-egy szót, és azokhoz kapcsolt régi történeteket. Számukra úgy tűnt, hogy összefüggéstelenül beszél, de nem így történt. Jelen volt. A búcsúzáskor sírva fakadt, és erre a családtagok is: ekkor érezték meg igazán a jelenlétét. Felvettem videóra, hogy lássák azt, amit én láttam a szobában ülve, de ők nem érzékelhették a képernyőn keresztül” – meséli Reni. A legtöbb családtag elsírja magát a videóbeszélgetés után, rengeteget jelent számukra, hogy látják a szerettük arcát, azt, hogy jól van. „Az érintést persze nem lehet pótolni, különösen nehéz, hogy nincs simogatás, ölelés, és ezt most tőlünk sem kaphatják meg a gondozottjaink.”

„Nagyon szívmelengető viszont, amikor családtagok eljönnek az otthonhoz integetni a kerítésen túlról, a nénik pedig modernkori Júliaként, akár kendővel integetnek vissza nekik az erkélyről.”

„Minden szellemi és intellektuális dolog fölött, a filozófia és a teológia fölött áll az ember segítőkészsége a másik ember iránt”

Húsvétra ünnepi díszbe öltözött az otthon, és a lakók is szép ruhát húztak. Sűrű ünnepi műsor szólt a rádióban, mégis talán a legnagyobb örömöt a családtagoknak készített meglepetés-videóüzenet jelentette. „Átfordult a dolog – mutat rá Reni –, most nem irántuk érdeklődtek, értük aggódtak, hanem újra szülői szerepbe kerülhettek, vigyázhattak a »kicsi« gyerekükre. Csodálatos volt látni, milyen izgatottak, és milyen lelkesek a visszajelzésektől.” Van, akinek olyan jól sikerült a felvétele, hogy az egész családban körbeküldték, Angliában, Amerikában élő rokonoknak is. „Nem abból kell kiindulni, hogy vajon mit nem tudnak, hanem bátorítani őket, és velük együtt nekiindulni a helyzetnek. Életükben először csináltak ilyet, de nagyon ügyesen, szabatosan fogalmaztak. Majdnem mindenki nyitottan állt ehhez hozzá.”

A gondozottak ugyanakkor a munkatársakról sem feledkeznek meg: „Az egyik – 96 éves! – néni sírva jött oda hozzám, hogy »a szociális dolgozókat meg sem említik a tévében, a mi ápolóink pedig mennyit tesznek értünk, hogy tudnánk ezt megköszönni nekik?«” – meséli Reni.

Az intézmény vezetőségében, a munkatársakban hatalmas a felelősségérzet, az ápolóknak sebes a kezük az állandó fertőtlenítéstől, attól félnek, hogy átadják a fertőzést, úgy, hogy nem tudnak róla – de bíznak Isten védelmében, és megtesznek mindent, ami emberileg lehetséges.

Fertőtlenítő szőnyeg „fogadja őket”, azonnal lecserélik az utcán viselt kesztyűt és maszkot, és újat vesznek. Az emeletek között nem járkálnak sem ők, sem a lakók (akik egyébként szintén nagyon komolyan veszik a szabályok betartását).

Apró célok, apró örömök köré szerveződik a benti élet. „Egyik nap elkezdtem a folyosón énekelgetni egy-két lakóval, hogy ezzel is becsempésszek egy kis jókedvet a napba – mosolyog Reni. ­– Megható volt látni, ahogy sorra nyíltak meg az ajtók, ki-ki csatlakozott a saját szobájából az énekhez, össze tudtunk ebben kapcsolódni”. Emellett naponta körbejár az első emeleten, és beszélget maszkban a lakókkal, hogy tartsa bennük a lelket. Lassan elkezdenek készülődni már a karantén utáni időre, a családdal való találkozásra, kézzelfogható meglepetésekkel. Ez erőt ad a lakóknak, hogy igenis találkoznak még a családtagjaikkal. Ha idős szeretteik nem csüggednek el, akkor ráadásul a családjuk is nyugodt, ami szintén visszahat a benti életre. Az együttműködő – Istennel közös – megküzdés pedig most még nagyobb hangsúlyt kap az otthonban: „szüntelenül és nem lankadva imádkozunk  a bentlakókért, munkatársakért, családunkért és Magyarországért a járvány mielőbbi elmúlásáért” – mondja Reni.

 (Az alcímek idézetei az otthon névadójától, Albert Schweitzer béke-Nobel-díjas teológustól, orvostól, orgonaművésztől származnak.)

A lányom tizennégy évesen kitalálta, hogy portugálul szeretne tanulni. Hiába számít világnyelvnek (nem is a hazánkéval nagyjából megegyező lakosságú Portugália, hanem inkább a gyarmatok, főleg a hatalmas Brazília kétszázmilliós népessége miatt), nem volt könnyű megfelelő tanfolyamot találni. Látva a nehézségeket, próbáltam lebeszélni a gyereket az efféle úri passziókról (nem elég neki az iskolai angol és francia?), ő ragaszkodott hozzá. Amikor végre találtunk nyelviskolát, a meglehetősen borsos ár láttán kicsit húztam a számat, vetetne inkább csokit magának, mint a többiek. De aztán amikor – immár magántanárnál – nyelvvizsgáig fejlesztette a portugált, és ennek kapcsán belebolondult a nyelvtanulásba (azóta az ötödikből teszi le a középfokot), kijelenthető, hogy a feleslegesnek hitt kiadás busásan megtérült.

Velem is történt hasonló: nem vettek fel első próbálkozásra az egyetemre (persze meg sem érdemeltem volna, miután felkészülés nélkül mentem el az írásbelire), amiben nem tudtam meglátni a pozitív következményeket. Pedig így kénytelen voltam másodjára alaposan megtanulni a történelmet, és mivel egy másik évfolyamra kerültem, alkalmam nyílt megismerni a csoporttársam húgát, aki később a feleségem lett.

Ezt még huszonnégy év után is jónak minősítem, tehát egy első ránézésre kudarcnak tűnő dolog később az életem leggyümölcsözőbb fordulatát okozta.

Boti fiam a labdarúgás megszállottja, és talán az egyetlen ember, aki lelkesedik a magyar fociért is. A 2016-os Európa-bajnokság selejtezői során úgy tűnt, végre eljutunk egy világverseny döntőjébe. A legjobb csoportharmadikként sokáig biztosnak látszott a helyünk, a török–izlandi meccsen múlt minden, ahol a törököknek nem volt szabad győzniük. Boti természetesen ott drukkolt a tévé előtt, 88 percig sikeresen. Ekkor azonban egy török szabadrúgás bevágódott az izlandiak kapujába, kipöccintve minket a továbbjutó helyről. A fiam vigasztalhatatlanul bosszankodott, nem is tudtam neki mit mondani ilyen balszerencse láttán. Ezután következett a két pótselejtező a norvégok ellen, nagyszerű diadallal, remek hangulatban kivívott győzelmekkel. „Látod, mennyivel jobb így kijutni az EB-re”, mondtam neki. Ami a török meccs lefújásakor szörnyű tragédiának látszott, az valójában egy nagy öröm előhírnökévé vált.

A nemzet sorsában is adódnak hasonló pillanatok vagy korszakok: például meggyőződésem, hogy ha Puskásék nem veszítik el az 1954-es világbajnoki döntőt, akkor nincs ’56; a kommunista állami vezetés meglovagolta volna a sikert, s ha mindenre nem is lett volna gyógyír a sportban aratott diadal, talán kevésbé állt volna össze egyként a nemzet két évvel később. És a forradalom ugyan elbukott, de ha nincsen ’56, valószínűleg nincsen rendszerváltás sem, vagy csak sokkal később.

Azt azonban még nem sikerült megértenem, Trianonban mi a jó. Talán egyszer az is kiderül…

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A vándorcirkuszok világa ma sem könnyű élet, de a 19. század végén valószínűleg még nehezebb volt. A bajorországi Brumbachéknak, ennek a cirkuszművészetből élő előadó-házaspárnak legalább tizennégy gyereke született, nem éppen kényelmes, városi körülmények között. Egyikük, Katie például egy cirkuszszekér hátuljában jött a világra 1884-ben.

Abban a környezetben nem volt más megélhetés, mint a mutatványosság, ezért egy időben tanult meg járni és kézen állni. Majdnem két méter magas apja, az erőember Philippe Brumbach tenyerén már kétévesen elő tudta adni ezt a gyakorlatot. Az is nagyon hamar kiderült, hogy a kislány szokatlan testi adottságokkal rendelkezik: megdöbbentően erős volt.

A társulat tagjaként járta a szüleivel Németország tartományait, és kisgyerekkorától kezdve részt vett az előadásokon. Kamaszlányként is egészen más elfoglaltságai voltak, mint a korosztálya átlagos tagjainak. Míg más fiatal hölgyek hímeztek, gépírást tanultak, egy textilgyárban vagy a családi boltban dolgoztak, ő felnőtt férfiakkal birkózott. Már ebben a korában olyan fizikai fölényben volt a hétköznapi emberekkel szemben, hogy az apja száz arany márkát ajánlott föl bárkinek, aki legyőzi. Ez állítólag egyszer sem sikerült senkinek, Katie minden férfit a földhöz vágott. A jutalma az egyre növekvő hírnév mellett az lett, hogy ez a sport meghozta neki a szerelmet.

A két vállra fektetett férjjelölt

Egy alkalommal egy tizennyolc éves, százhetven centi magas, vékony fiatalember állt ki ellene. A tizenhat éves lány, aki már akkor majdnem elérte a száznyolcvan centit, könnyedén két vállra fektette a fiút. És ez a Max Heymann nevű fiú ott azonnal beleszeretett. Szinte rögtön össze is házasodtak. A kötelességtudó és jó üzleti érzékkel megáldott apa azonnal be is vette Maxot az üzletbe. Az előadásokban nem túl nehéz szerepet adott neki: Katie hol a feje fölött pörgette a férjét könnyed mozdulatokkal, hol katonai fegyverkezelési formagyakorlatokat mutatott be vele, amelyekben Max játszotta a puska meglehetősen passzív szerepét.

Ez a felállás azonban csak néhány hónapig tartott, mert a fiatal pár Amerikába utazott szerencsét próbálni. Katie a létező legkomolyabb ellenfelet nézte ki magának, Eugene Sandow-t, a kor leghíresebb erőemelőjét. 1902‑ben, New Yorkban összemérték az erejüket súlyemelésben: egyre nagyobb súlyokat kellett a fejük fölé emelniük félkézzel, egészen addig, amíg valamelyikük föl nem adja. Szinte hihetetlen módon Katie Brumbach megnyerte a versenyt. A háromszáz fontos, azaz körülbelül százötven kilogrammos súlyzót is a magasba lökte, míg Sandow csak a mellkasáig. A verseny után Katie – akár tiszteletből, akár csúfolódásból – ettől kezdve Sandwina néven lépett föl. Az amerikai szellem megtette rá a hatását, egyre több megdöbbentő show-elemet vonultatott föl a műsoraiban.

Puszta kézzel tört szét vastag láncokat, patkót és idomvasat hajlított, egy pörgő körhintában ülő embereket (egész pontosan hatot) egyensúlyozott a testén, máskor pedig a segédei egy komplett fahidat vezettek keresztül a mellkasán, majd emberek egész sora és egy lovaskocsi is átkelt rajta.

Női lélek férfierővel

Két fiuk született, mindkettőt becsülettel felnevelték. Az egyikük jó nevű nehézsúlyú bokszoló lett, a másik sikeres színész. A család­anyai szerep éppen annyira illett hozzá, mint az erős, férfiverő nőé. Házassága ötvenkét évig, egészen a haláláig tartott.
Nemsokára a világhírű Barnum és Bailey Cirkusz is felfigyelt rá, így 1911-től itt is fellépett. Ekkor viszont már nemcsak a műsorokkal foglalkozott, hanem óvatosan beleszólt a kor legkomolyabb politikai vitájába, a női választójog kérdésébe is. 

Nemsokára ő lett a cirkuszi dolgozók szüfrazsett mozgalmának egyik vezetője. A nyilvánosság előtt is azt hangoztatta, hogy a nőket éppen úgy megilleti a választójog, mint a férfiakat. A sajtó néha Sandwina, a Szüfrazsett néven emlegette. Ugyanakkor igyekezett nem túlzásba vinni a dolgot, mert mint mondta, az efféle politikai jogok kivívása szerinte veszélybe sodorja a hölgyek természetes nőiességét.

Majdnem hatvanévesen vonult nyugdíjba. Férjével kávéházat nyitottak New Yorkban, ahol haláláig, még hét évig tevékeny életet élt. Max volt a szakács, az egyik fiú pedig a bárpultos. Katie Sandwina a nagydarab, joviális házigazda szerepét játszotta, de alkalomadtán – ha a törzsvendégek szépen kérték – azért még meghajlított egy-két betonvasat.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

Már az elején le kell szögeznünk, hogy a mutáció szótól senkinek sem szabad rettegnie. Az élet szerves része a genetikai állomány folyamatos változása. Az RNS genommal rendelkező vírusoknál, amilyen az új koronavírus is, ez egy jelentősebb folyamat. Minden egyes fertőzés során elképesztő mennyiségben másolja önmagát a vírus a fertőzött gazdatestben. Mivel kissé „hanyag” módon történik a másolás (RNS vírusok jellegzetessége), egyetlen emberen beül apró eltéréseket mutató vírusgenomok sokasága van egyszerre jelen. Ezt víruspopulációnak is nevezhetjük.

A teljes fertőzött emberi populáción belül is lesznek ilyen formán dominánsabb, vagy úgy is mondhatjuk, hogy evolúciósan sikeresebb vírustörzsek.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Ritkán jelent bármit is. Természetesen nem példanélküli, hogy változzon valamilyen formán a vírus terjedése vagy egyéb tulajdonságai, ugyanakkor ennek bizonyítása nem kevés kutatómunkát igényel. Általában a járványok végeztével tudjuk részleteiben megérteni ezeket és látni a pontos gyakorlati hatásokat.

Ezért nagyon felelőtlen egy gyorsan terjedő járvány során bármi biztosat is állítani mutációkról, vírustörzsekről, de főleg ezek gyakorlati jelentőségéről.

Maradjunk egyelőre annyiban, hogy ez egy természetes folyamat, ami nagyon fontos eszközt ad a kutatók kezébe. Például a járvány terjedésének követését. Az apró genetikai változások révén a vírus földrajzi, de akár emberről-emberre történő terjedési láncolata is vázolható.

A lényeg tehát: A mutáció a vírusok természetes létének része. Több száz stabil mutációs pont van a járvány kezdete óta, szerte a vírusgenomban. Ezen különbségek mentén felrajzolható legalább ennyi vírustörzs is.

Ám ezek alapján bármilyen gyakorlati jelentőségű mutációról beszélni hatalmas felelőtlenség és kellően megalapozott tudományos bizonyítási folyamat nélkül káros is. Ne rettegjünk tehát mutációktól, mesterségesen kreált vírusról szóló rémhírektől, vagy önjelölt szakértők riogatásaitól. Higgyünk a tudósoknak, és fogadjuk el a tényeket: az ember is a természet része, csakúgy, mint a járványokat okozó vírusok. Ahogy pedig az emberiség él napjainkban, kiválóan alkalmas a pandémiák számára.

A cikk forrása a szerző Facebook-oldala.

Mint kiderült, a játékos évente mindössze néhány alkalommal ad fel szelvényt, és soha nem volt tudatos számkombináció-választó stratégiája. Most is véletlenszerűen kiválasztott számokkal játszott, és az internetről értesült róla, hogy nyert. Mindez gyökeresen ellentmond a lottótársaság korábbi nagynyertes statisztikáinak, miszerint a nyertesek többsége több éve, adott esetben több évtizede rendszeresen játszik, míg végül rámosolyog a szerencse és elviheti a főnyereményt.

Mekkora az esélye?

„Majdnem eltaláltam az Ötöst” – mondjuk, amikor több számunk is a kihúzottak közelében volt. Persze abba nem gondolunk bele, hogy ez a jelenlegi sorsolási mechanizmusban semmit sem jelent.

Ha nyerési esélyeinknek pontosan utána akarnánk járni, nem kellene mást tennünk, mint összeszámolni, hányféle számötös lehetséges. Ezt előttünk már többen is megtették: egyetlen számötöst megjátszva nyerési esélyünk – ha csak a főnyereményt tekintjük – nagyjából 1 a 44 millióhoz. Ebből is látszik, hogy a számok szabályosságára építő séma egyszerűen értelmetlen, mint ahogy az is, hogy a korábbi hetek kihúzott számötöseiből próbáljunk következtetni a következő heti eredményre – hiszen az egymást követő hetek húzásai függetlenek egymástól.

Egy kis számmisztika

Lottózni lelkesedésből érdemes, nem pedig számításból – túlokoskodni pedig semmiképp sem célszerű a játékot. Annak ellenére, hogy a legtöbb embernek vannak kedvenc számai, a lottóban mégsem érdemes összefüggéseket keresni. Persze örök favoritok azóta vannak, amióta a lottó mint játék létezik.

Pontos statisztikákkal rendelkezünk arról, melyek a leggyakrabban megjátszott számok. Ezeknek az emberek ösztönösen valamilyen többletjelentést tulajdonítanak, és úgy gondolják, nagyobb eséllyel hoznak szerencsét. Ilyen bűvös számok: a 3, 7, 13, 21, 66, 77.

És ha vetünk egy pillantást arra a számkombinációra, amelyet 1957 óta többször is kihúztak: 3, 75, 77, 66, 69, és összevetjük a leggyakrabban megjátszott számokkal, azonnal látni fogjuk, hogy még ha a szerencse vagy a véletlen műve is, de mégiscsak van alapja, hogy ezeket az emberek gyakrabban beikszelik. Erre a jelenségre már létezik egy pszichológiai elmélet is, amelynek „hideg-meleg számok elmélete” a neve. Eszerint csak azokat a számokat érdemes megjátszani, amelyeket régóta nem húztak ki – ezek volnának a hideg számok. A meleg számok pedig azok, amelyek hajlamosabbak nyerőkombinációt alkotni.

Ki hogyan játszik?

Az ismerőseink körében végeztünk egy kis kutatást azzal kapcsolatban, ki, milyen számokat és miért tesz meg a lottón. A legtöbb megkérdezett – mint ahogy azt előre sejtettük is – élete fontos számaival játszik: születési dátumokkal, szerencsés napokkal, találkozások és évfordulók időpontjával. Mivel ezek a számok már egyszer szerencsét hoztak nekik, hisznek benne, hogy ezúttal sem okoznak majd csalódást. Csak ki kell várni.

Az egyik ismerősöm a munkahelyén szervezett hatfős lottóbrigádot, amelyet csak akkor hívnak életre, ha kiemelkedően magas a nyeremény összege. Ilyenkor mindenki mond egy számot, és azt játsszák meg. „Számválasztásunkat egyértelműen életünk jeles eseményei adják: gyermekeink, közeli hozzátartozóink születési dátumai, életkoruk, saját születési adataink és a már bevált szerencseszámaink” – mondják.

„Mi nem lottózunk rendszeresen – mondja a 32 éves Imi és nála egy évvel fiatalabb felesége, Rozi. – Inkább, amikor alkalom van, például születésnap vagy péntek 13. Vagy amikor nagyon nagy már a nyeremény. Kétféle szelvényt töltünk ki: egyet random ikszelünk össze-vissza, egyet pedig az úgynevezett »családi számokkal«. Az utóbbi időkben kezdünk áttérni az online lottózásra.”

„Bár valójában sose bízunk benne, hogy nyerünk, mégis körülbelül abban az időben, amikor a sorsolás van, mindig összenézünk nevetve, hogy na, biztosan most húzzák ki a számainkat.”

A 78 éves Erzsi néni évek óta minden héten lottózik. „Szerintem már akkor lottóztunk, amikor még élt a férjem. És most még a járvány alatt is. A gyerekeimet kérem, hogy menjenek és vegyenek szelvényt, de ők sokszor online lottóznak. A számaim pedig évek óta változatlanok. A család ki szokott nevetni, de sose lehet tudni. Mindig azt mondom: egyszer csak megsegít a jó Isten és vehetek a pénzből egy házat a gyerekeknek.”

A 28 éves Ingrid családjában a lottózás szép élményként maradt meg, amelynek máig vannak hagyományai náluk: „A testvéremmel régebben mindig arról ábrándoztunk, hogy ha a szüleink elhoznák a főnyereményt, mit kezdenénk vele. A családunkban mindenkinek megvan a maga szokása: anyukám születési dátumainkkal játszik, én vegyesen, vagy születési dátumokkal, vagy pedig teljes mértékben a megérzéseimre hagyatkozok. Amelyik számra éppen ráfókuszál a szemem, vagy ami éppen eszembe jut, azt jelölöm be. Én szívesebben használom az online alkalmazást, anyukám a mai napig a hagyományos papír alapú lottót választja, a párja inkább online lottózik.”

– Az Országházi séták sorozat szerkesztőjeként miben látja ezeknek a kiadványoknak az értékét?
– A sorozat erénye, hogy mélyfúrásokat végez egy-egy témában. Így azok, akik az érdekességeket, részleteket szeretik, és elolvassák a köteteket, szinte mindent megtudhatnak az Országházzal kapcsolatban. Ennek érdekében igyekszünk egy-egy tematikát közérthető nyelvezettel, de tudományos részletességgel bemutatni, a köteteinket sok értelmező képpel, térképpel, ábrával és néhány esetben kislexikonnal látjuk el.

– Az Országház üvegművészete című kiadvány a sorozat tizedik része. Miért esett a választása erre a témára?
– Mindig is elbűvöltek az üvegek – amelyek önmagukban is szépek, de a fény által kelnek igazán életre. Ezért egyetemista éveimben elvégeztem egy kétéves képzést üvegfestő- és ólomüvegező szakon. A technikát ekkor ismertem meg. Az, hogy ez épp a tizedik kötet lett, csak a véletlen műve.

– Az Országház üvegablakainak története napjainkra szinte teljesen egybeforrt Róth Miksa nevével. Valóban csupán ő volt az egyetlen alkotó?
– Róth Miksa mellett egy műhely dolgozott, amit – az üzlet növekedésével – jó barátja, Gyermek László vezetett. Kopp Ferenc – aki később maga is alkotott az Országház számára – szintén itt tanult és dolgozott, valamint Róth testvére, Róth Manó is tagja volt a műhelynek. A Forgó és társa cég úgyszintén közreműködött az Országház munkálataiban, így a később önállósodott Waltherr Guido és Forgó Miklós neve is megemlíthető. Az Országház építész-tervezője, Steindl Imre 60. születésnapjára készült úgynevezett Steindl-albumban a mestert köszöntők között mindannyiuk fényképe látható.

– Szakmailag milyen kihívást jelentett ennek a témának a feldolgozása?

– Az egyik nagy kérdés, hogy egy ilyen iparos–tervező–alkotónál, mint Róth Miksa, hol kezdődik az üzletember és hol a művész. Ennek a kérdésnek a boncolgatása mindig nagy kihívás.

Továbbá, mivel az ilyen mesterek több tíz főt is dolgoztattak egyszerre, akkor hogyan nevezhető meg az alkotó pontosan? Nehézséget jelentett az is, hogy bár Róth Miksa munkásságát sokan kutatták, az országházi munkái kevéssé ismertek, mert ez mégiscsak egy zárt középület. Az pedig szerzőként okozott nehézséget, hogy ne legyen túl részletező a könyvecske. Mivel erről a témáról ilyen alapossággal még nem született mű, néhol nehéz volt megállni, hogy ne közöljek minden fellelt adatot, hiszen azok valakinek még hasznosak lehetnének a jövőben. Szakmailag izgalmas lett volna az előképek, párhuzamok kutatása is, de erre a könyv terjedelmi keretei már nem adtak lehetőséget.

– A könyvsorozat a Tisza Kálmán Program szakmai eredménye. Ennek a kutatásnak ön a vezetője. Milyen tevékenységeket folytatnak?
– A Tisza Kálmán Program célja az Országházban lévő termek egykori funkcióinak meghatározása és műtárgyainak feltérképezése, ezért az ezzel foglalkozó munkacsoport forrásgyűjtő és rendszerező tevékenységet végez. A kutatás kiterjed a forrásanyagok feldolgozására, a kapcsolódó intézmények (levéltárak, múzeumok) anyagainak átnézésére, begyűjtésére, a napi- és hetilapok, valamint a folyóiratok cikkeinek, fotóinak összeszedésére, illetve az egykor itt dolgozó munkatársak és művészek leszármazottaival interjúk készítésére. A projekt eredményeit az Országház Könyvkiadó gondozásában megjelenő kötetekben is közzétesszük.

– Hol és hogyan végezte a saját kutatásait?
– Főként az Országház épen fennmaradt Terv- és Irattárának vonatkozó anyagait kutattam, ezen kívül természetesen sok más gyűjteményt, például az Építészeti Múzeum anyagait is lehetőségem nyílt megtekinteni. A BME Építészettörténeti Tanszékének a Könyvtárába és a BTM Kiscelli Múzeum Fotótárába is bepillanthattam, amelyek sok érdekes képpel vagy információval rendelkeztek. Az iratok átnézésén túl sok esetben fotók összehasonlítása is kellett ahhoz, hogy azonosítsuk, egy-egy terv melyik ablakhoz is készülhetett.

– Ezekből mit emelne ki?
– Főként az új képeket, amelyeket eddig még nem közöltek sehol. Például a szocializmus ideje alatt vörös csillaggal és aktuális címerekkel ellátott üvegablakokat, vagy a tervpályázat során beérkezett terveket.

Ezek között vannak például a Schiller testvérek rajzai is, amelyekből képet alkothatunk arról, hogy milyen lett volna az Országház díszüvegezése, ha nem Róthék nyerik a pályázatokat.

– Milyen jelentőséggel bírt Róth Miksa életművében az Országház üvegablakainak elkészítése?
– Az első pályázat kiírásakor még kezdő iparos volt Róth, de Steindl Imre jól ismerte igényességét, megbízhatóságát a máriafalvi templom munkálatai idejéből. Mivel nem rendelkezett elég tőkével és anyaggal az országházi munkák idején, ezért együtt pályázott a Forgó és társa céggel. Steindl mondhatni vakon bízott benne, aminek következtében elnyerte mindkét díszüvegezési munkát. Ez volt korai munkásságának legjelentősebb megbízása. Részben ennek a munkának, részben további eredményeinek köszönhetően országszerte ismert lett, sőt, a munkák befejezésének idejére már nemzetközi díjakat, kitüntetéseket szerzett.

– Milyen díszítési programot követtek az üvegablakok elkészítése folyamán?
– Szerencsére Róth Miksa a második világháború alatt írt könyvében beszámol az Országház ablakainak tervezésével kapcsolatos gondolatairól. A dunai oldal folyosóinál például kifejezett szándéka volt, hogy az ablakok csak keretet adjanak a gyönyörű látképnek. A kiviteli terveket Steindl Imre, az Országház építésze maga felügyelte, és a tervezésnél Róth igénybe vehette a mester műegyetemi könyvtárát. Fennmaradtak Reissmann Károly Miksa rajzai is, amelyeket részben a díszítőfestéshez, részben az üvegezéshez készített, így az mindenképp elmondható, hogy végig figyelembe vették e kettő egységes kiképzését. Az üvegablakoknál figurális mintát csak az Étteremhez, a mai Vadászteremhez terveztek, erről két színezett rajz is fennmaradt. Ám ezek – eddigi tudomásunk szerint – nem valósultak meg, így gótikus elemekkel, építészeti részekkel, szörnyalakokkal, magyaros és középkori öltözetű emberekkel, fejmotívumokkal és a reneszánsz formavilágával kevert színes ólmozott üvegek készültek.

– Az Országház díszítései közül az üveg a legsérülékenyebb. Mely eredeti ablakok maradtak meg az épületben?
– A díszlépcsőház ablakai a legépebbek, itt a felső medalionok közt lehetett egy-két világháborús sérülés utáni cserélt darab. A delegációs folyosó nagy ablakai még viszonylag „eredetinek” mondhatók, és a képviselőházi társalgó ablakai is jórészt eredetiek – nem biztos, hogy mindegyik az eredeti helyen van.

A kupolacsarnok ablakai, amelyeknek mintázatai a delegációs folyosó ablakaihoz hasonlítottak, sajnos mind megsemmisültek a második világháborúban. Ezeknek a rekonstrukciója tervben volt, de elmaradt.

– Milyen érzés volt szerzőként venni részt a kiadvány elkészítésében?
– Nagyon nehéz! (Nevet) Először is nehezen tudtam lezárni a szöveg írását. Hozzászoktam, hogy a szerzőket eddig én nógattam, hogy fejezzék már be a kéziratot... Mivel nem tudtam a saját írásomat „külső” szemlélőként látni, sokakat megkértem, hogy olvassák el, és mondják el véleményüket, mennyire érthető a szöveg. Hálás vagyok a kollégáknak és a szakmai lektoroknak, akik segítettek a szöveg véglegesítésében. Ezen kívül a tördelésbe a szerzők általában csak akkor szólnak bele, ha nagy szakmai hibát látnak, de szerző-szerkesztőként én ezt gyakran megtehettem. Ez viszont sok pluszmunkát jelentett, többek között a könyvtervezőnek is.

– A könyvsorozat milyen témákkal folytatódik majd?

– A következő – már készülő – kötet az Országház nagy műgonddal tervezett és kivitelezett bútorait, valamint mennyezeteit és faburkolatait fogja bemutatni.

Nagyon izgalmas, hogy az utóbbiak között szinte alig van két ugyanolyan az Országházban! Ezen kívül készülőben van egyéb országházi iparművészeti emlékekről, így a szőnyegekről, vasmunkákról, kerámiákról is egy könyvecske. Egy másik kötetben pedig az Országház népművészettel összefüggő motívumait és tárgyait fogjuk bemutatni. További könyveket is tervezünk, de ezek témája egyelőre maradjon titok!

A kötetbe belelapozni itt lehet.

Gyerekkoromban sok időt töltöttem Szaploncán, ahol nővéremmel a hideg vízzel mit sem törődve ugráltunk a patakba, kergettük a sebesen úszó pisztrángokat, a tisztást pedig betöltötte a hegyes botokon sercegő szalonna illata. Hazafelé menet mindig meglátogattuk a falu vidám temetőjét, mert bár a sírfeliratokat nem értettem, szerettem elveszni a rikító képek forgatagában. Amikor már elég idős voltam, a szüleim elmondták, hogy a fejfák és a feliratok történeteket mesélnek el az elhunytakról. Akadtak köztük egészen tréfásak, de voltak kifejezetten sokkolók is, például ahol egy rettenetes balesetet ábrázoltak, vagy egy brutális gyilkosságot figuráztak ki.

Ez a vidám sírkert is jól illusztrálja, milyen vegyes érzéseket kelthet bennünk, amikor humoros köntösbe bújtatott tragédiákkal találkozunk. Nem csoda, hogy a koronavírus-járvány idején felbukkanó viccesnek szánt mémek, anekdoták, videók is megosztják a közönséget.

A humor segít kezelni a bennünk lévő feszültséget, és megkönnyíti az alkalmazkodásunkat a nehéz helyzetekhez. Borbély Lilla pszichológus szerint ez a magyarázata annak, hogy válság idején felszaporodnak az interneten terjedő mémek. „Krízishelyzetben a humor egy eszköz, aminek a segítségével könnyebben megbirkózhatunk a válsággal. A szórakoztató mémek nézegetése oldja a feszültséget, és segít abban, hogy tárgyilagosabban tekintsünk a helyzetünkre és reflektálhassunk – teszi hozzá a BeBalanced Pszichológiai Pont szakembere.

Hazánkban a veszélyhelyzet kihirdetése óta az operatív törzs tagjai váltak a mémgyárosok fő célpontjává. Müller Cecília megbízott országos tisztifőorvos frizuráján, öltözködésén, beszédmódján, sőt, még a hitén is sokan élcelődnek. Ez több közszereplőnek és sajtómunkatársnak is szemet szúrt, akik nyíltan kiálltak a tisztifőorvos mellett. A járványhelyzet másik sokat emlegetett arca Győrfi Pál, aki a kormányzati kommunikációs tevékenységét kiegészítette néhány saját gyártású videóval, készítésükben fia is részt vett.

Ezeket a videókat több ezren megosztották, ráadásul a tréfás, kreatív tartalom olyan rétegekhez is eljuttatta az üzenetet, akik korábban nem figyeltek oda semmilyen kormányzati kampányra.

Miért van az, hogy a Győrfi Pált ábrázoló mémeket sokan humorosnak találják, míg a Müller Cecílián viccelődő tartalmak nézegetése közben sokszor úgy érezzük, hogy a mémgyárosok átléptek egy határt?

A pszichológus szerint a válasz abban rejlik, hogy a humornak többféle funkciója lehet.

„Az énvédő humor megküzdési stratégia, egyfajta kedélyes, életigenlő szemlélet, amely segít abban, hogy realitásérzékünket megőrizve tudjuk kezelni a negatív érzéseinket. A kapcsolatépítő humor a társaságban mutatkozik meg, anekdoták, viccek és a helyzetkomikum formájában. Alkalmazói oldják a csoport feszültségét és erősítik az összetartozás élményét. A mémek gyártásával mindkét humortípus pozitív hozadékait elérhetjük, hiszen a saját és a mások feszültségeit is oldjuk, és emellett erősítjük a közösségi élményt azokkal, akik visszajeleznek rá, például megosztják” – fűzte hozzá Borbély Lilla.

A pszichológus szerint a határvonal ott húzódik, ahol a viccelődésünkkel már ártunk másoknak.

Bár nem egyformán reagálunk a humorra, elkülöníthetők olyan típusú viccek, amelyek egyértelműen kártékonyak. Ilyenek például a szexista, rasszista és személyeskedő tartalmak, amelyek az agresszív humor megnyilvánulásai, vagy az önostorozó humor, amikor a saját kárunkra viccelődünk és közösen nevetünk másokkal önmagunk megszégyenítésén. Szakértők szerint ezért is érdemes minden megosztásnál mérlegelni, hogy a tevékenységünkkel építjük-e vagy inkább bomlasztjuk-e a közösséget. 

– Miért kezd el valaki hegyet mászni, és hogy lesz belőle hegymászó?
– A legtöbb gyerekben benne van a mászás szeretete, a spontán kihíváskeresés, amelyben testi erejéről bizonyosságot szerezhet. Beilleszkedési vagy viselkedéses zavarral küzdő gyerekeknek a terápiás mászás kifejezetten jót tesz, segítségével például a hiper­aktivitás kiválóan kezelhető: a falon nem lehet mást csinálni, csak mászni és a jelen pillanatban lenni. A mászást sportorvosok is ajánlják, gyerekeknél gerincferdülés kezelésére például. Mivel az egész törzsizomzatot edzi, továbbá össze kell hangolni a teljes mozgás kivitelezést, pozitívan hat az ideg–izom kapcsolatok fejlesztésére. Felnőttként más a helyzet: előfordul, hogy egy-egy mélyen érintő csalódás hozza el a természethez és a magasságokhoz fordulás igényét. Mindannyian sérültünk már, és keressük a gyógyulás lehetőségét – a mászásban szerintem ezt meg lehet találni.

– Mit értsünk ezalatt?
– Ki kell mondani, hogy mi fáj, mitől félünk. Stresszhelyzetben, a hegyen, teljesen bizonyos, hogy ki fog jönni. Ha nem tudjuk átadni magunkat ezeknek az érzéseknek, akkor folyamatosan egy olyan falként fog előttünk magasodni, amelyen nem tudunk túljutni – vagyis szabotálni fogjuk a szabadságunkat. Ezekben a csalódásokban, sérülésekben, amikor már megsebződtünk az életben, a mászás belső megerősítést ad. Arra gondolok, hogy egészen addig ki kell tartani, amíg meg nem másztuk a falat, a hegyet, a sziklát – és felérve teljes bizonyossággal mondhatjuk: megcsináltuk, feljutottunk! A hegyen csak a jelenben tudsz létezni, ezért kiválóan alkalmas arra, hogy kiszakítson a hétköznapi stressz forgatagából vagy a múlt fájdalmaiból. Miközben mászunk, arra kell koncentrálni, hogy mi a következő fogás, mit tudunk meglépni.

Az a hajtóerő és kitartás, amivel feljutsz a csúcsra, hatalmas sikerélményt ad, amit a magánéletbe is át lehet ültetni. Megtanít arra, hogy egy kitűzött célt el lehet érni. Feljutni a csúcsra egyet jelent az énerő megtapasztalásával és a határok feszegetésével.

– Milyen lelki hozadékai lehetnek a mászásnak?
– A mászás türelemre és toleranciára késztet, és belső munkára ösztökél. Akkor születnek meg a jó megoldások, amikor egyedül vagyunk: mászás közben keresni kell az utat – és mindenkinek a sajátját kell megtalálni. Senki nem tud feljutni a csúcsra helyettünk, és nem is tud feljuttatni. Mondhatjuk azt, hogy megjeleníti az élet problémáit: az adott helyzet felerősíti a félelmeket, sokszor ki is hangosítja. Nem szégyen olykor feladni, mert a testi épségünk és az életünk a tét. De van, hogy kockáztatunk, és bejön. Amikor például egy mászó utat nyit, akkor ott jár, ahol korábban senki. „Trad” környezetben lenni felemelő, és úgy próbálunk mászni, hogy az egy koreográfiává rendeződjön.

Nagyon fontos az is, hogy a mászás egy összehangolt csapatmunka. Ha kiabálni kezdünk a másikkal, hogy haladjon már, abból olyan feszültség kerekedik, ami fent a hegyen akár végzetes is lehet. Persze mindennapi játszmáink sokkal kevésbé szólnak élet és halál kérdéseiről, de a megsebzésről és megsebződésről igen. Fontos elfogadnunk, hogy a társunk ott tart, ahol tud. És azt tudja nyújtani, ami aktuálisan az ő legjobbja. Ahogy egy családban is sokszor egymásnak feszülünk – de ha megértjük, hogy a másik is pont ugyanazért a célért hajt a maga sajátos eszközeivel, akkor az empátia és tolerancia is meg tud jelenni. Szükség van az összeszokásra, és ez egy összetett folyamat. Az egyedüllét kettőssége, örök küzdelme erősen jelen van: egyszerre vagy egyedül és közben a társaddal. Egyfelől a partner az, akiből lehet erőt meríteni, és átélheted a bizalmat, másfelől az visz tovább, hogy a hegy azonnali megerősítést ad. Szükség van az erőnk megtapasztalására, és a hegyen nagyon könnyen le lehet mérni az énhatékonyságot, az énerőt.

Az egyedüllétet talán úgy kell érteni, hogy a hegy nagysága mellett megtapasztaljuk saját emberi esendőségünket, lecsupaszított valónkat. A hegy- és sziklamászás egyik legfontosabb eleme a szabadság érzése. Ez az, ami ebben a keretek közé szorított világban, a természetbe kijutva felszabadít minket. És bár a hegyet sosem kell és nem is lehet legyőzni, néha azért felenged minket a csúcsra, ha azt valóban akarjuk mi is.

Van abban valami nagyon felszabadító, ha át tudjuk dolgozni magunkat a sérüléseinken és félelmeinken.

– Az önátadásban ott van a szabadság is? Ez mintha feloldana egy ambivalenciát.
– Ha meghallgatunk másokat értő figyelemmel, akkor nagyon sokat tanulhatunk. Ha figyelünk, rá lehet hangolódni arra, hogy mit üzen a másik fél. A másik fél lehet a természet, a hegy is, amely megmutatja magát és befogad. Akkor fejlődhetünk igazán, ha készek vagyunk átadni magunkat a másiknak. Ez az önátadás azonban sokszor nagyon nehéz és félelmetes: könnyen megsebződhetünk és kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat, mert be kell fogadnunk valamit a másikból úgy, hogy közben magunkat is őrizzük! Erre taníthat a hegy: felenged, de át kell adnunk magunkat az ő természetének. Ha nem figyelünk rá, ha elnagyoljuk, a testi épségünkkel fizethetjük meg az árat. Megadja ugyan a szabadságot és egyben a tökéletes kontroll élményét, de megkéri cserébe a tiszteletet és alázatot. Mindennek ára van az életben és ennek szép szimbolikáját adhatja a hegymászás. Fent csak akkor lehetünk, az eufória akkor jön el, a szó szerinti csúcsélmény csak akkor jár, ha az alapvetéseket betartva tudunk kapcsolódni: a természethez és egymáshoz is.

– Mire vagy a legbüszkébb?
– Az Excelsior Sportegyesülettel elért eredményekre és munkára. Az egyesület 1992-ben alakult a Ferencvárosi Természetbarátok Sportköre egyesület jogutódjaként. Tényleges tevékenysége 1966-ig nyúlik vissza, amikor az Egyesült Villamosgépgyár SE (EVIG SE) keretén belül hegymászó szakcsoport alakult. Minden, amit ma hegymászás alatt értünk Magyarországon, az így vagy úgy, de kapcsolódik az Excelsiorhoz. A magyar hegymászásoktatás megalkotásában és annak összefogásában az Excelsiornak vezető szerepe volt, amelynek alappillérét alkotja a lehető legbiztonságosabb mászás oktatása. Az egyesület célkitűzései között az oktatás és képzés mellett szerepel a természettel összhangban megélt egészséges életmódra nevelés, a mászás mint szabadidősport szervezése és népszerűsítése, az edzéslehetőségek biztosítása, illetve a vezetett túrák és tanfolyamok megszervezése és lebonyolítása. Mindezek érdekében időről időre meet up-okat és nemzetközileg elismert mászók által tartott előadásokat szervezünk.

A taglétszámunk évek óta gyarapszik, elértük a 300 főt, és egyre többen érkeznek a közösség miatt.

2014-es vezetésem óta az egyesületkifejezett hangsúlyt fektet a közösségépítésre, a rendszeres táborokra, a közös edzésekre, a sokszínű tanfolyamokra. Jelenleg Magyarországon mi vagyunk az egyetlen olyan egyesület, ahol a mászás minden ágát oktatják, az alapfokú sziklamászástól kezdve a mesterséges mászáson át, a jégmászáson keresztül, egészen a mix mászásig. Jó érzéssel tölt el, hogy amióta én vezetem az egyesületet, rendszeressé váltak ezek a tanfolyamok. Az alapszabályzatunkban megfogalmazott cél is ez: az alpesi tradicionális hegymászás népszerűsítése.

Azt gondolom, egyéni mászóeredményeket nem lenne helyénvaló fitogtatni, hiszen azok a nagyok útjai, teljesítményei mellett eltörpülnek. Az Excelsior híres és nemzetközileg elismert mászói között említhetjük például Ozsváth Attilát, Szendrő Szabolcsot, Urbanics Áront, Mécs Lászlót és Klein Dávidot. Ozsváth Attila és Szendrő Szabolcs 1989-es expedíciója – a Kedar Dome keleti falának megmászása – magyar érdemként vált világhírűvé. A Kedar Dome megjelenik az egyesületünk logójában is. Ozsváth Attila a magyar hegymászás valaha élt egyik legnagyobb alakja volt. A Kedar Dome után például Dékány Péterrel közös expedícióban az indiai Himalájában található Thalay Sagar mindaddig megmászatlan északi falát hódították meg. Banai Tibor Péterrel mászott együtt 2002-ben, amikor túrájuk során Hushe Skadru völgyében, július 24-én nyoma veszett. A Pakisztáni Turisztikai Minisztérium beleegyezésével a Banai és Ozsváth által közösen megmászott csúcsot Attila-csúcsnak nevezték el.

A sportmászás és a boulder mászás a sziklamászás legfiatalabb ágazatai, amelyben az egész kis sziklák meghódítása a cél. Mind technikailag, mind erőnlétileg koncentrált problémamegoldást igényel, rövid ideig tartó nagy fizikai igénybevételt jelent, ezáltal gyors kifáradást eredményez. Jó kiegészítése és alapja lehet a trad mászásnak. Itt keményebb terepekkel kell megküzdeni, nincs két egyforma hegy vagy szikla, és a kötél használatát és a mászó társsal való együttműködést is meg kell tanulni. A biztosítási pontok, ún. köztes pontok elhelyezése a biztonság alapja. Meg kell tanulni, mikor kell az elöl és hátul mászónak egymást váltani, ugyanis a fizikai terhelés mellett a pszichés megterhelés más és más, de mindkét esetben komoly mentális erőpróbát jelent. A mászás csúcsa az alpesi trad mászás.

Az alapfokú tanfolyamokon való részvétel nélkül nem lehet felelősséggel és biztonsággal mászni. Nagyon más teremben, mesterséges körülmények közt mászni, mint a természetben. Előfordul, hogy valaki sokáig mászik teremben, nagy magabiztosságra tesz szert, ám a természetben mégis letaglózzák félelmei. A trad mászás az érintetlen helyek megközelítéséről szól.

Komplex sportról van szó, a műszaki ismereteken át a stratégiai döntésekig végig kell gondolni, hogy mit és hogyan lehet megvalósítani. Tudni kell, hogy az adott biztosítási pont milyen terhelést, adott esetben esést bír ki. Van, hogy ott kell aludni a falon, meg kell tudni hozni a döntést, ha vissza kell fordulni, és le kell tudni jönni. Amikor egy nagyobb, sok kötélhosszt igénylő túrára indul a csapat, akkor először kiépítik az utat, kihelyezik a köteleket, majd vissza kell térni az alaptáborba, és másnap lehet folytatni az utat.

Megfontolt haladás ez, amit nem lehet csupán erőből végezni, észnél kell lenni. A mászás ideális kiegészítő sportja a futás, mert jó állóképességet és szívósságot ad.

Buzgó Botond beavat a mászás részleteibe, szerinte érdemes minden irányzatot kipróbálni, és a legjobb, ha edzés gyanánt mind a sportmászás, mind a trad, azaz tradicionális mászás különféle típusait űzzük. A tradmászásba tartozik minden, amit az Excelsior is képvisel. A sportmászáshoz soroljuk a boulder mászást és a sziklamászás azon fajtáját, ahol előre elhelyezett, falba befúrt biztosítási pontokon haladva mászunk. A tradmászás során saját magunk helyezzük el a biztosítási pontokat sziklán vagy különféle kőzeteken és jégen is.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

– Bár most itt ülünk a pécsi Bóbita Bábszínház régi díszletei között, de te Szeghalomról származol, így gyerekként bábszínházzal talán nem is találkozhattál.
– Láttam a Mazsola és Tádé és az ehhez hasonló bábfilmeket a tévében.

– Említetted, hogy keresztény oviba jártál...
– Nem is az ovi, csak az az egyetlen csoport volt keresztény. Ezen magam is csodálkoztam, szüleim, nagyszüleim sem hívők, mégis, amikor beírattak az óvodába, éppen ezek az óvónők voltak számukra szimpatikusak. Ebben a csoportban vállaltan keresztény értékeket közvetítettek, megtanultam imádkozni, s amellett, hogy meséket hallgattunk, mindennap eljátszottak nekünk egy-egy bibliai történetet is. Később kezdett érdekelni, hogy mi ennek az egésznek a valóságalapja.

– Mikor tapasztaltad először, hogy a kereszténység jóval több, mint kultúrközeg?
– A konfirmációm nyarán Balatonszárszón voltam ifjúsági táborban, ott szembesültem azzal, hogy a kereszténység valóban érdekli a fiatalokat. Ez volt az a nyár, amikor a szüleim elváltak. Persze tudom, hogy minden válófélben lévő családban identitásválságban szenvednek a gyerekek, de én azt éreztem, az álomcsalád szakadt ketté. Tele voltam kérdéssel: mit jelent a szeretet tulajdonképpen? Akkor tapasztaltam meg, hogy bár elhagyott a vérszerinti apám, és itt a földön sokat csalódunk, de van egy tökéletes, mennyei édesapám, aki soha nem fog nekem csalódást okozni. Ez volt az első személyesebb és nagyon intenzív tapasztalatom.

– Neked többször átíródtak az álmaid, nem csak a családod miatt. Magyar szakos bölcsész voltál, színházi tapasztalatokkal, az örömöt adni akarás vágyával; hogy lett belőled bábszínész?
– Amikor a diák-színjátszókörös jelenlétem pozitív visszhangot vert, arra következtettem, hogy színésznőnek kell lennem – a családom viszont úgy vélte, ezt a komolytalan, gyerekes vágyódást ki fogom nőni. Ezt elfogadva jelentkeztem magyar szakra, mellette viszont csatlakoztam az egyetemi színjátszó körhöz, itt kezdődött újra a történetem a színházzal.

A színpadon azonban mégsem voltam teljesen önmagam. Nagyon nehezemre esett, hogyha kell, felpofozzak valakit, ha kell, megcsókoljam, szorítottak a testem korlátai.

2009-ben ilyen küzdelmek között találkoztam a bábbal egy fesztiválon, ahol rádöbbentem, hogy ez az, amit valójában mindig kerestem. A báb olyan közvetítő, ahol végre nem az én jelenlétem fontos, mert van valami, ami korlátok nélkül kifejez helyettem érzéseket, gondolatokat – ráadásul ha akarom, spárgázik vagy fejen áll, esetleg repül. Heuréka-élményem volt! Erre az összművészetre vágytam, csak nem tudtam nevesíteni: egyszerre képzőművészet, színház és zene. Ha nálunk, a Bóbitában körülnézel, a báboknak saját életük van; mind költészet, nem csak vizuális élmény.
A hitemet is hasonlóan élem, mint a hivatásomat: itt van az ember most is, de csak annyi hangsúlyt kap, hogy adjon és szeressen.

– Ha jól sejtem, a Színház- és Filmművészeti Egyetemet meg sem próbáltad, hogy hivatalosan is bábos lehess.
– Túlkoros voltam, de fejlődni szerettem volna, ezért az egyetem mellett is kerestem a lehetőségeket, és a Kolibri Színház Stúdiójára bukkantam. Ott a szívemet-lelkemet beletettem a bábozásba, a tanulásba. Hálás vagyok a mestereimnek, Török Ágnesnek és Szívós Károlynak, második családom lettek. Amikor végeztem, megpályáztam egy állást itt a pécsi Bóbitában – és nem vettek fel. Akkor nem értettem, hogy megtaláltam a hivatásomat, mégis bezárult egy kapu, de rábízva ezt az ügyet Istenre, az elengedést választottam. Vért izzadva küzdeni az álmainkért nagyon szép dolog, de ennél én realistább vagyok. Felrémlett előttem, hogy a szüleimnek lesz igaza... Ekkor csörgött a telefonom, Sramó Gábor volt, a Bóbita igazgatója azzal, hogy mégis engem szeretnének. 2013 óta vagyok a társulat tagja.

– Végül Marosvásárhelyen végezted el a báb szakot.
– Igen, mert 2018 óta csak felsőfokú végzettséggel lehet bábszínészként dolgozni, dacára annak, hogy a bábszínház egy mesterség. Persze az egyetemen is rengeteg hasznos dolgot tanultunk, de nem hasonlítható ahhoz, mennyit tanulok a kollégáktól, amikor egy előadáson együtt dolgozunk, és megmutatják egy bábnak a csínját-bínját.

Családi hagyományokra épül a bábszínház, engem a tapasztalat visz előre.

Az oklevélre viszont szükség volt, tehát ahogy kiderült, hogy Marosvásárhelyen van magyar nyelvű képzés, a magyar bábszínházakból megindult oda a csoportos zarándoklat, munka mellett.

– Ezért meg kellett küzdeni.
– Nem tudom, kinek és hol van manapság egyenes útja. Ahogy visszagondolok ezekre az évekre, nem az hangsúlyos, hogy milyen kemény volt, hanem az öröm, hogy most itt vagyok, és Isten végig a tenyerén hordott. Olyan sok lehetőség volt kicsúszni a tervéből...

– Szerinted ki lehet csúszni a tervéből? Hogy?
– Ha az ember csak a saját eszére hallgat. Ezzel most nem azt mondom, hogy aki nem hívő, az nincs rajta az úton, nekem is volt olyan időszakom egyetemistaként, amikor többet voltam kocsmában, mint templomban. Másképp is dönthettem volna, még akkor is, ha tudom, mi a jó. De Isten nem olyan Isten, aki ha egyszer letértél az útjáról, azt mondja, hogy viszlát. Nála van új esély.

– A te álmaid úgy íródtak át, hogy közben közelebb kerültél magadhoz.
– Magamhoz is és Istenhez is. Bizonyos önismeretre mindenki szert tesz.

Istennek nem az a célja, hogy elveszíts magadból valamit, hanem hogy igazán önmagad lehess. Nagyon szeretnék olyan bábszínházi produkciókat létrehozni, amelyek Isten felé mutatnak.

Abban hiszek, hogy az igazi művészet mindenképpen Isten felé mutat. A báb kézzel foghatóan teremtés. Amikor Matyival várandós voltam és nem fértem bele a jelmezekbe, a bábszínház műhelyében dolgoztam a lányokkal. Kasíroztam, festettem, ruhát varrtam a báboknak. Számomra ez nagyon fontos része a társulati létünknek. Sokkal többet kellene lemennem a műhelybe, mert ha tudom, hogyan készült egy báb, sokkal könnyebben tudom élővé tenni.

– Tetszett, amit mondtál a mester–tanítvány viszonyról. A bábosok mintha jobban összetartanának, mint a színházi szcéna többi része.
– Ha így van, az a mesék miatt van. Nálunk mindent átsző a mese, minden történet úgy végződik, hogy győz a jó: amivel az ember nap mint nap foglalkozik, az a szívébe ivódik. Az, hogy ebben a kicsi szakmában ismerjük egymást, és nem különülnek el annyira a szerepek, jót tesz az emberi kapcsolatoknak. Mindenkinek egészséges családi élete van – ez sokat segít. Haza tudok menni megfürdetni, lefektetni a gyereket, és behozhatom, mert foglalkoznak vele. Ha találkozunk a kollégákkal, azt látom, hogy nincs irigység. Egy csodálatos előadás láttán közösen sírunk és gratulálunk.

– Mikor született meg a bábos identitásod?
– Ahhoz kötöm, amikor a Bóbitában bábszínésszé váltam, mert azóta abból élek, ami a hivatásom. Bár a családon belül még most is megkapom, hogy „kitűnő tanuló voltál, lehettél volna mondjuk jogász, te meg itt bohóckodsz?!” Abból élni, amit az ember szeret csinálni, nagyon-nagy ajándék. Számomra a hétköznapi boldogság fontosabb, mint az anyagi előnyök.

Bábszínészként nem keresünk sokat, ezen nincs mit szépíteni, de az megfizethetetlen, amikor egy bolt parkolójában a kislány csillogó szeme odaragyogja feléd, hogy „te voltál a Tündérszép Ilona”.

– A bábos gyerekének lenni irigyelt pozíciónak tűnik. Hogyan kapcsolódik az anyaszerep a bábhoz?
– Mindig nagy családot szerettem volna, és ebben nem akadályozhat meg a munka. Tudtam, hogy a színházi hivatás nehéz út ebből a szempontból, mert próbálni kell sokszor este 10-ig, nem beszélve a hétvégékről és az ünnepekről... Nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok, de most úgy érzem, hogy meg fogunk tudni oldani mindent. Matyi 10 hetes volt, amikor visszajöttem egy előadásra már. Az őszinteség sokat segít: a főnököm hamarabb tudta, hogy várandós vagyok, mint az édesanyám, mert a köztünk lévő bizalmi és szakmai kapcsolat azt jelenti, hogy számíthatunk egymásra.

– Szereted a csecsemő-bábszínházat?
– Nagyon. Teljesen máshogy működik minden, mint a nagyszínpadon. Ha valaki sír, akkor megállunk, szólunk hozzá, megpróbáljuk megvigasztalni. Ez szakmailag kihívás, sokszor improvizálunk. Ezek nem nagy szellemi muníciót tartogató produkciók, de látom a kicsiken, hogy tetszenek nekik a színek, a formák, a mondókák. Örülök neki, hogy ez a baba a hasamban már most találkozik a kultúrával.  

– Megérinthető színésznő vagy, aki jól viseli a kis babakezek tapogatását?
– Persze. Fogjuk a piciket, és visszavisszük anya ölébe. Van, aki annyiszor fordult már meg nálunk, hogy névről ismerjük.
Hálás vagyok, hogy minden készségemet, tehetségemet tudom használni a hivatásomban, de a legnagyobb öröm, hogy ebből a családom is profitál, ha Matyival bábozunk, mondókázunk vagy épp előkerül az ukulele.