– Mit gondol a mostani kényszerhelyzetről: gyengíti vagy megerősítheti az egyházat?
– Úgy fogalmaznék: lehetőséget ad az egyháznak újfajta utak megtalálására. Van ez a „hetedik földrész”, amit nem igazán fedeztünk még fel, az online világ, ahol eddig az egyház csak felületi szinten használta a lehetőségeit. Most megtanulhatjuk kiaknázni, legyen szó online misézésről vagy a közösségek összetartásáról, programok szervezéséről a virtuális világban. Ilyen oldalról is lehetőség ez a helyzet, de olyan szempontból is, hogy újragondolhatjuk a kapcsolatainkat egymással a közösségeinken belül. Felülvizsgálhatjuk hozzáállásunkat a szentségekhez, viszonyunkat a megszokásainkhoz. Az egyház számára ilyen formában ez egy esély a megújulásra.

– Személy szerint ön otthonosan mozog már a virtuális világban?
– Inkább hiszek az offline, tényleges találkozásokban, de vallom, hogy ezeket az eszközöket sem szabad elvetnünk. Ez nagyjából a kódexírás kontra könyvnyomtatás kategória. A könyvnyomtatás elterjedése sem rengette meg az egyházat.

A személyes kapcsolatok továbbra is fontosak, hiszen a közösségek ezektől élnek igazán, de az is kérdés, hogy tényleg az jelenti-e a személyes kapcsolatot, ha fizikailag megérinthetem a másikat.

– Ön hogyan fogadta a járványhelyzet kihirdetését, készült rá?
– Éppen azt vizsgáltam, miként vagyok jelen vezetőként, pásztorként a közösségem életében, és az önvizsgálat során megfogalmazódott bennem, hogy erősítenünk kell a szeretetteljes kapcsolatainkat. A helyzet most még inkább ebbe az irányba terel. Már a kihirdetés előtt összeszedtem egy csapatot, amely kicsiben „operatív törzsként” működik a plébánián. A munkám javarészét azóta velük együttműködve végzem, a lelkipásztorkodásom pedig az online színtérre került át, webkamerás beszélgetések, távmisék formájában. Az offline világból megmaradtak a temetések és a börtönlelkészi munka.

– A börtönökben mit tapasztal az embereken a találkozások során?
– Azt, hogy őket is foglalkoztatja a kinti helyzet, nyilván a hozzátartozóik miatt. Azt is kérdezte tőlem egy fogvatartott, hogy mi lesz most azokkal, akik eddig is nyomorúságos körülmények között éltek.

A börtönök vezetői kifejezetten kérték tőlünk, az állományhoz tartozó lelkészektől, hogy ebben az időszakban is menjünk, rajtunk kívül másnak ez nem engedélyezett.

A gyülekezetek képviselői bejárhatnak szolgálatot teljesíteni, s igyekszünk a szokott természetességgel kommunikálni odabent.

– Azt mondja, már a járvány hazánkba érkezése előtt készült az újfajta kihívásokra. Miként tette?
– Éreztem, hogy a helyzet mindenképp más lesz, mint amit megszoktunk, ezért előre megkerestem olyan embereket a plébánia közösségéből, akik nálam jártasabbak az egészségügy, a közigazgatás világában, vagy akár műszaki dolgokban. Velük találtuk ki, hogyan működjünk ezután. Létrejött egy kis műszaki csoport, de alakul a lelkigondozói csapatunk is, sőt vannak, akik a belső és a külső kommunikációval foglalkoznak. Azt is látjuk, hogy az ifjúság pasztorálása most külön kihívás lesz. Egy kicsit mindenki az idősekről beszél, de fontos, hogy a fiataljaink kezét se engedjük el, mondván, ők nincsenek akkora veszélyben. Az egyedülállóknak és a bezártság miatt még sok embernek adódnak hamarosan nehézségei, erre is kell hogy legyen válaszunk. Egészségügyi csoporttal is dolgozunk, hogy ne csak a fertőzöttek kapjanak orvosi segítséget, sőt, a jótékonysági akciókat sem feledjük, hiszen gazdasági problémákkal is szembe kell néznie most és a járvány után a társadalomnak.

– Eddig milyen visszajelzéseket kapott: mitől szenvednek leginkább a fiatalok, a családok?
– Azt gondolom, a fiatalok számára egyrészt az unalom lesz az egyik legnagyobb kihívás, másrészt – főleg az érettségire, felvételire készülőknek – a továbbtanulás bizonytalansága és az ebből következő félelem vagy harag.

Keringenek a poénos videók, hogy kínjában ki mit csinál, de hosszú távon nyilván nem csak nevetni fogunk az egészen.

A szülők közül azok, akik családi házban laknak, még csak ki tudnak mozdulni az udvarba a gyerekeikkel, de azok, akik panelben élnek, vajon meddig bírják, mikor és hogyan lesz esélyük kilépni e nehéz helyzetből? Hallottam olyan poénos megjegyzéseket is, hogy vagy nő majd a válások száma, vagy karácsonyra „bébibumm” lesz Magyarországon… De ha már a lehetőségekről beszéltünk, most egy kicsit a saját kapcsolatainkra is ránézhetünk. Mi az, ami fontos, és mi az, ami nem? Vagy túlgörcsölöm az egészet, és mindentől rettegni fogok ezután, vagy próbálom reálisan megítélni és feldolgozni, hogy miként tudok ebben a szituációban tovább létezni.

– Ön milyen módon tud segíteni másoknak ebben a feldolgozásban?
– Leginkább az ötleteimmel, ezekből van bőven. Szívesen segítek megtalálni az online világban is a kapcsolatok új formáit.

Ahogy vannak már házi koncertek, úgy lehetne például közös borozás is a monitor előtt, elbeszélgetve egy-egy témáról.

Vágyom rá, hogy jelen körülmények közt is lelkesíteni tudjam az embereket, s úgy érzem, ők nyitottak erre. A weboldalunk nézettsége erősödött, ami nem azért fontos, mert versengünk, hanem azért, mert így azon keresztül is adhatunk valamit azoknak, akik igénylik. Sőt keressük a kapcsolatot a városi tévével, hogy az offline tömegekhez is szólhassunk.

– Amikor prédikál, gondolkodik azon, hogy pontosan kikhez szól?
– Nincs kifejezett célcsoportom. Kérdezték sokan, hogy milyen üres templomban misézni. Én ugye rádióban, tévében is beszélek, megszoktam a kamerát.

A múltkor eszembe jutott, hogy a kamerába misézni pont olyan, mint maga az imádság. Nem látom, nem hallom, de tudom, hogy a másik oldalon valaki hallgat és figyel. Pont, mint az Istennel való kapcsolat.

Utólag látom, ha jöttek az online miséhez kommentek: dicsértessék, ámen, satöbbi. A műszaki csapatunk úgy állította be a kamerát meg a mikrofonokat, hogy elég egyedül lennem a templomban, úgy is működik a rendszer.

– Hogyan kivitelezhető a távolból a gyónás és a szentáldozás?
– Ahogy azt a Püspöki Konferencia ajánlotta, bevezettem a lelki áldozás imáját. Amikor a misében az áldozás jön, felolvasom, hogy velem tudják imádkozni a képernyő előtt a hívek. A nyilvános misék megszűnésével a legnagyobb sokk épp az áldozás elmaradása miatt érhette őket, ezért is döntöttünk úgy, hogy rajtam kívül senki ne legyen a templomban, nehogy másokat bántson, hogy ők kimaradnak. Gyónásra pedig húsvétkor várhatóan az általános feloldozási imát fogom használni, azzal a feltétellel, hogy amikor lehetőség lesz rendesen gyónni, az emberek elvégzik majd a szentgyónásukat.

– Értelmezhetjük úgy a húsvét előtti önkéntes karantént, mint – a böjttel párhuzamban – egyfajta önmagunkba tekintést?
– Ha lelki szempontból nézem, akkor ez egy abszolút ilyen időszak. Érdekes, hogy pont a nagyböjtkor érkezett el, de nem misztifikálnám túl, mert más oldalról ez egy nagyon sötét időszak sokak számára.

– A hívek hogyan segíthetik ebben a periódusban az egyházat?
– Kreativitással. Hiszen a papok közül sincs mindenki – főleg az idősebbek – felkészülve arra, ami történik. Sokan miséznek, közösséget mozgatnak, hírleveleket indítanak, de van, aki tart a helyzettől. És talán abban is változás indulhat el, hogy felelősebbekké válhatunk egyenként is az egyházunkért. Kilépve a kényelmi pozícióból, hogy „a plébános majd megmondja”, belépve abba, hogy: elhiszem-e magamról, hogy én magam vagyok az egyház? Hiszen akkor beleteszem azt, amit bele tudok tenni, akár a kreativitásomat is. Mert nemcsak a szentmisén múlik egy egyházközség élete, hanem azon is, hogy akar-e élni a közösség, vagy mindenki elvan magában. Tudunk-e közösségben gondolkodni? Úgy, hogy én is felelős tagja vagyok annak, nemcsak az atya meg a lelkipásztor és a munkatársai.

– Beszéltünk a fiatalokról és a családokról. Mit lát, hogyan viselkednek az idősek és a gyerekek?
– Az idősek veszélyeztetett csoportként fókuszba kerültek, és kijöhet ebből egy nagyon szép dolog is: hogy a fiatalok elkezdenek figyelni rájuk. Kérdés, ők mennyire veszik komolyan. Azt hallom, néha megfordul egy kicsit a világ, és ők lázadnak, nem a gyerekek, mert nem tudják elengedni a szokásos kinti teendőiket. Nehéz nekik, hiszen leginkább az ő nemzedékük életének a része volt az, hogy eljártak misére. A mi feladatunk feladatot találni nekik most is, akár imameghirdetéssel különböző célokért. A gyerekek kapcsán az az érzésem, hogy nem lesz gond velük, mert egyébként is egy félig virtuális világban boldogulnak. Amiben ők bennszülöttek, abba mi csak kívülállóként belenézünk. Nekik az életük része, mi eszközként használnánk, így a középkorosztály sokszor tőlük kér segítséget.

– Mi a megérzése, más világ köszönthet ránk a járvány után?
– Lehet, de nem vagyok biztos benne. Azt el tudom képzelni, hogy az emberek sokkal inkább a biztonságra törekszenek majd, és – ahogy a háborús nemzedéknél is – mindig lesz otthon liszt, cukor.

A hétköznapi életünk részéve válhat a tudat, hogy bármikor bármi megtörténhet. A bezártság miatt elmélyülő kapcsolatok is megmaradhatnak azok között, akik a bajban tudtak egymással törődni.

Ami nagy kérdés: vajon a gazdasági következmények miatt leszakadókra is oda tudunk-e majd figyelni? Mindezek mellett bízom egy újfajta gondolkodásmód kialakulásának lehetőségében, ahogy egy ünnepet is csak az előkészület tapasztalataival gazdagodva tudunk igazán megélni.

– Elképzelted már, milyen lesz az élet a járvány után?

– Én most speciális helyzetben vagyok, mert a második kislányomat várom. Május végére vagyok kiírva, és a gondolataim nagy részét ő tölti ki. Remélem, hogy mire megérkezik, konszolidálódik a helyzet, de a legfontosabb, hogy én harmóniában tudjak maradni és lelkileg tudjam őt és a családomat is támogatni. Anyaként ez a legnagyobb kihívás, mert tényleg mi, anyák vagyunk a család tűzhelye. Ha én megborulok, akkor mindenki megborul. Ami a szakmai életemet illeti, így is úgy is egy babázós nyárra készültem. Augusztus elejére ugyan vállaltam már koncertet, de még nem tudjuk, megvalósulhat-e.

Kétféle verziót látok magam előtt. Az egyik, hogy ki lesznek éhezve az emberek a kulturális programokra, és szívesen kimozdulnak, de inkább kisebb rendezvényekre. A másik pont az ellentéte: alig várják, hogy kimozduljanak, és kifejezetten a tömegrendezvényekre vágynak majd. De mindenképpen átalakulnak a szokásaik. Óvatosabbak lesznek. A gazdasági hatások miatt kultúrára mindenképpen kevesebbet fognak merni áldozni, teljesen érthető módon. Szóval nagy kihívás elé állítja ez a művészszakmát. Valószínűleg ki kell találni egy jól működő online konstrukciót, bár én csak ideig-óráig hiszek az online művészeti és kulturális tartalomban.

Az biztos, hogy az elkövetkezendő időszakban megírom a negyedik Boggie-lemezt.

– Mi lesz az első dolog, amit megteszel, ha vége a vészhelyzetnek?

– Én most sem érzem magam korlátozva, mert nagyjából most álltam volna le a koncertezéssel. Szeretek itthon lenni, és szerencsés vagyok, mert nagyon jó társaság a kislányom, és a férjemmel jót is tesz nekünk a karantén. Így van időnk egymásra hangolódni. Nagyon kemény tempót diktáltunk magunknak az utóbbi egy évben. Szóval kiélvezzük az utolsó hármasban töltött perceket. De ha véget ér a vészhelyzet, nagyon szívesen ennék fagyit, és fürdenék a Balatonban.

Boggie utolsó koncertje babázás előtt, otthonról:
Living Room Concert április 13-án, húsvét hétfőn 19 órától

– Közgazdász létedre luxusórákat értékesítettél, most teológiára jársz és életvédő alapítványoknál önkénteskedsz. Hogyhogy az életvédelmet választottad vizsgabeszéded témájául egy szónokiskolában?
– A szónokiskolába csak azért jelentkeztem, hogy megtanuljam magamat jobban kifejezni, nem akartam feltétlenül szónok lenni. (nevet) A vizsgabeszédemnek kizárólag az volt a célja, hogy elgondolkodtasson – függetlenül attól, hogy támogatják vagy ellenzik hallgatóim az abortuszt. A WHO 40–50 millióra becsüli az évente elvégzett abortuszok számát a világban. Magyarországon nagyjából 26 000 abortuszt végeznek el egy évben, ezeknek 97%-át az anya szociális válsághelyzetére hivatkozással – vagyis bemondásra. Engem elszomorít, hogy mennyire nincs értéke az emberi életnek. A koronavírus-járvány kapcsán is tapasztalható, hogy némelyek milyen könnyedén kockáztatják mások életét: ha számukra kényelmetlen egy jogszabályi rendelkezés, akkor azt nem tartják be.

Az abortuszt támogatók nagyon határozottan kiállnak a véleményük mellett – úgy vagyok vele, hogy akkor kiállok én is, hogy elmondjam az én gondolataimat. Ha csak egy abortuszon gondolkodó anya is a gyermeke mellett dönt, már megérte.

– Mit tapasztalsz terepen, olyan nők körében, akik abortuszon gondolkodnak? Nyilván sok mindennek a függvénye, hogy ki hogyan áll hozzá, de alapvetően tudatosul bennük, hogy élet-halálról készülnek dönteni?
– Az a tapasztalatom, hogy gyakran nem tudatosul. Ezért is fontos a prevenció, amire a Várva Várt Alapítványnál nagy hangsúlyt fektetünk: rengetegen csodálkoznak el például akkor, amikor egy tizenkét hetes magzatot mutatunk meg nekik, szilikonbabával szemléltetve, hogy mindene megvan már. Tartunk prevenciós előadásokat a szegényebb régiókban is, talán ott van a legnagyobb szükség ezekre. Nagyon fontos tudatosítani az emberekben, hogy mit jelent elvenni egy magzat életét: tőlünk nyugatra gyakran a születésükig lehet abortálni őket – nincs ez olyan messze, pláne, ha az életvédők csendben maradnak.

Mesélek egy horrorisztikusat: egy amerikai tinédzser feltöltött a tik-tokra egy képet, amin éppen bulival ünnepli, hogy túl van a második abortuszán. Egy nap alatt több mint ezer like-ot kapott!

Egyébként aktivista társaim a magyar középiskolákban is tapasztalják, hogy 14–15 éves lányok büszkén vállalják, hogy abortuszuk volt – a többiek pedig felnéznek rájuk, hogy milyen bátrak.

Semmiképpen sem azt gondolom, hogy meg kell őket bélyegezni, vagy bármi ilyesmi. De azért ez így még sincs rendben!

Vagy egy másik példa arról, hogyan vélekedünk a megfogant életekről: egy ismerősöm, aki évekig várt gyermekre, végül jelentkezett lombikprogramra, ahol első próbálkozásra sikerrel járt. Egy kitétele volt csak az orvosa felé, hogy ikreket semmiképpen nem szeretne. Mégis kiderült, hogy ikreket vár. Teljesen összezavarodott, az orvosa szabadkozott, és felajánlotta, hogy garanciálisan – azaz ingyenesen – kiveszi az egyik gyereket. Azt javasolta a hölgynek, hogy várjon a tizenkettedik hétig, akkor már látszik nagyjából, hogy melyikük az erősebb, és a gyengébbet kiveszi. Megfogadta a tanácsot, várt, és amikor visszament megválni az egyik gyerekétől, akkor az orvosa épp szabadságon volt – feltételezem, hogy a helyettesítő orvos hatására gondolta meg magát. Gyönyörűek, tüneményesek a gyerekei, mindkettő, és összeszorul a szívem, amikor látom őket, és eszembe jut a történetük.

– Mesélted, hogy kicsi gyermekkel egyedül maradva saját bőrödön tapasztaltad meg, hogy a körülmények milyen gyorsan változhatnak jó és rossz irányba is. Mennyire tud ez az üzenet átmenni egy beszűkült tudatállapotban lévő, mélyszegénységben, bántalmazó kapcsolatban élő asszonynál, aki nem hallgat teológiát, nem harcolt meg az önálló döntéseiért úgy, mint te, vagy ha igen, még nem tudta a tanulságokat levonni?
– Engem megerősít a saját tapasztalatom, hogy igenis ki lehet jönni nehéz helyzetekből és talpra lehet állni. Ehhez engem a hitem segített leginkább, ami mindenki számára elérhető. A Várva Várt Alapítvánnyal mindenkinek úgy igyekszünk segíteni, hogy az tényleg segítség legyen: kinek anyagi, kinek lelki támogatásra van szüksége. A krízisbe került anyáknak elsősorban az önbizalmát kell erősíteni, aztán segítünk nekik abban, hogy szép lassan, fokozatosan előbbre jussanak. Nyilván nem az az életcélja senkinek, hogy anyaotthonban éljen, de ez nagyon gyakran jó átmeneti megoldás, ahonnan lépésről lépésre előre lehet jutni – az a lényeg, hogy tényleg ott legyünk az elején mellettük, és segítsünk elindulni. Sokan nem is tudják, hogy egyre több szervezethez lehet fordulni anyagi segítségért is.

Segítünk az örökbefogadással is, bár a célunk az anyák támogatása abban, hogy fel tudják nevelni a gyereküket.

Gyakori, hogy a biológiai apa eltűnik, vagy éppen ő, esetleg a nő családja erőlteti az abortuszt. Mi abban is szeretnénk támogatni az anyákat, hogy akármire is jutnak, az az ő saját döntésük legyen – nem erőltetünk rá senkire semmit, de ott vagyunk velük, hogy más se tudja a saját akaratát rájuk erőltetni.

Nagyon igazságtalannak érzem egyébként, hogy sokan megvetik azokat az anyákat, akik örökbe adják a gyereküket – gyakran ugyanezek az abortuszt pedig elfogadják, mivel nem tartják emberölésnek. Holott az első esetben életet ad valakinek, és ezzel lehetőséget, hogy befogadja egy olyan család, ahol örülnek neki, és megadjanak neki mindent, amiről az anyja azt hitte, hogy nem képes neki megadni. A második esetben pedig elvesz egy életet, esélyt sem ad neki.

– Mit mondasz az abortusz-pártiaknak arra az érvére, hogy inkább a már megszületett és mélyszegénységben élő gyerekeket kellene etetni-itatni-taníttatni, mint újakat termelni?

– Sok jó példát látunk arra, hogy a mélyszegénységből kitörnek anyák – minden energiájukat rá kell szánni persze, ez nem vitás, de akinek ebből a beszűkült állapotból sikerül kijönnie, annak a saját élete is sokat fog fejlődni.

Amúgy az abortuszok a jóléti társadalmakban a leggyakoribbak, ott szokott útban lenni a még kényelmesebb élet, az önmegvalósítás előtt a megfogant élet. Nem tudom, milyen jogon döntünk más élete felett. A vizsgabeszédemben ugyan csak két példát hoztam, de a végtelenségig tudom folytatni a sorát azoknak, akiket el akart vetetni az anyjuk, de – gyakran az utolsó pillanatban – meggondolta magát. Cristiano Ronaldo egy nagyon szegény portugál család negyedik gyereke, az anyja a kórházban jött rá, hogy nem képes elvetetni. Ronaldo futballsztár lett és a családjuk anyagi helyzete is stabilizálódott. Most mindketten életpárti aktivisták édesanyjával. Celine Dion tizennegyedik gyereke volt a szüleinek, az anyja amikor megtudta, hogy várja, már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, de egy pap mondta neki, hogy ha ez a gyerek megfogant, akkor Istennek célja van vele. Steve Jobsot is abortálni akarta az anyja, az utolsó pillanatban gondolta meg magát és örökbe adta. Nagyszerű nevelőszülőket kapott – nem is szerette őket nevelőszülőnek hívni, mert nagyon szerették és csodás gyerekkort biztosítottak neki. Chert, Jack Nicholsont is abortálni akarták. Nem azt állítom, hogy minden ember – akit eredetileg abortálni akartak – híres tehetség lesz, de mégis, nagy a számuk a társadalomban.

Mintha görbe tükröt akarna Isten mutatni velük nekünk, hogy „tessék, itt van; őt akartátok megölni?! Mennyi különleges ember jöhetne a világra, ha hagynátok?”

Minden életnek meg kell adni az esélyt.

– Hogyan viseled a gyűlöletet, ami az abortusz támogatói felől az életpártiak felé irányul?
– Kommenteket nem olvasok, úgyhogy inkább személyes beszélgetések során tapasztalok megmagyarázhatatlan indulatokat, és egyébként inkább férfiak részéről, mondjuk olyanoknál, akik elvitték – egy vagy több – barátnőjüket abortuszra. Talán épp a lelkiismeretüket piszkálja fel ez a téma. Kényelmes csak a testi örömöket élvezni, aztán amikor teherbe esik a barátnő, az már nem olyan kényelmes. Érdemes továbbgondolni, hogy mi van az indulatok mögött.

 

Ez a derű különösen fontos most, amikor a járványhelyzet mindannyiunkat új kihívások elé állít. Erre a derűre bíztat a Szentírás is: „Az örvendező versek. (…) A Bibliában természetesen nem úgy hívják őket, de papa annak nevezte mindazokat, amelyek azzal kezdődnek, hogy »Örvendezzünk…«, »Boldogok, akik…«. Rengeteg van belőle! Egyszer, amikor papa különösen szomorú hangulatban volt, meg is számolta őket. Nyolcszázat számolt össze! (…) Azt mondta, nagyon segített neki, amikor összeszámolta őket. Mert ha az Úristen nyolcszázszor elismételte, hogy örvendezzünk és legyünk boldogok, akkor bizonyára azért tette, mert úgy kívánja, hogy tényleg azok is legyünk.” (részlet Eleanor H. Porter Az élet játéka című regényéből)

Ezt a derűs lelkületet fedezhette fel a szerkesztő, amikor a pápa szövegeit és beszédeit válogatta, ám ez nem jelenti azt, hogy az érintett témák is derűsek lennének, sokkal inkább arról van szó, hogy az egyházfő reménnyel beszél a súlyos egyéni, családi és társadalmi problémákról, minden esetben tanácsot, útmutatást adva.

Választ ad arra a kérdésre, hogy a fiatalok mit kezdjenek félelmeikkel, szorongásaikkal és azzal az érzéssel, hogy nem szeretik, nem fogadják el őket olyannak, amilyenek.

Leírja, hogy a családok „gyakran betegek a mérhetetlen szorongástól”, beszél a lakáshiánnyal küzdők problémájáról, megemlíti az apa nélkül felnövő gyerekek sérüléseit is. Világosan elutasítja az abortuszt, és megjegyzi, hogy bár sok mindent elértünk már a nők jogainak elismerésében, de még mindig bőven van feladatunk (bizonyos helyeken a női nemi szervek megcsonkítása ma is gyakorlat, és nem feledkezhetünk meg a nők testének áruba bocsátásáról sem).

A pápa a gyerekneveléssel kapcsolatban is egyértelmű útmutatást ad. A Facebookon időnként felkapják és rengetegen megosztják Kahlil Gibran szavait a gyerekekről („Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. / Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. / Általatok érkeznek, de nem belőletek. / És bár véletek vannak, nem birtokaitok.”), ugyanezt azonban idézhetnék az egyházfőtől is, aki a válogatáskötetben így ír: „A gyermekek nem a család tulajdonai, hanem megvan a maguk személyes életútja.” Ezt a hozzáállást pedig megtaláljuk a Biblia gyerekekről szóló részeiben is – idézi fel Ferenc pápa.

Rendkívül fontosnak tartja az újságírók hivatását („Aki informál, az formál. Az emberek életével bánik.”), Ádám és Éva bűnbeesésének történetén keresztül magyarázza a fake news és a csúsztatás fogalmait, illetve leírja, hogy hogyan védekezhetünk az álhírek ellen.

A szerkesztő témák szerint csoportosította az írásokat, egész fejezetnyi elgondolkodnivalót találunk a teremtésvédelemről, a migrációról, a szegénységről, a zaklatási botrányokról és sok minden másról.

A könyvről és Ferenc pápáról Beer Miklós püspökkel beszélget Nyáry Krisztián április 13-án, húsvéthétfőn 16 órakor a Líra Könyv Facebook-oldalon.

A Golgota-lépcsőn állok, kereszt nyomja vállam.
Hallgass, Uram, kérő szómra – bár nincs gyarlóbb nálam!
Ne fordulj el, Uram, tőlem – bár nincs gyarlóbb nálam! 
Kérlek, Uram, ne utálj meg – bár nincs gyarlóbb nálam!

(Rónay György: Nagypéntek)

A költemény Rónay György utolsó verse, a halála előtti napokban vagy talán órákban írta, legalábbis a halálos ágyánál találtak rá kéziratára. Hallatlanul kemény vers, olyan, amilyet valóban csak a halál kapujában lehet írni. Nem szabad, nem is lehet hosszasan magyarázni. Nagypéntek a kereszthalál napja, és a költő Jézus halálának előzményére gondol, amint a Golgota, másnéven Kálvária magaslatára felvezető lépcsőn áll. És ott áll a költő is, immár az utolsó lépcsőfokon.

A halál közelébe érkezett ember gondolkodása a haldoklása magányában, mindentől lecsupaszodva a lényegre egyszerűsödik le, a végső kérdésekre, a végső kérésekre. A Golgota-lépcsőn állok: így kezdődik a költemény.

Minden ember alaphelyzete ez, mindenki a Golgota-lépcsőn áll, végső soron a bűn miatt, amelyet nem vagyunk képesek levetni magunkról, sem jóvá, sem meg nem történtté tenni. Ha nincs megváltás, mindenki a Golgota-lépcsőn áll, öreg és fiatal, csak a lépcső más-más fokán. Ha nincs megváltás, akkor a pőre igazság szerint mindenki a kárhozat halálára van ítélve. A nagyhét, nagypéntek gondolkodásra késztet: igazság szerint nekem kellene függenem azon a kereszten. Miért nem én függök ott mégsem? Miért az ártatlan Jézus? Valamennyien túlélők vagyunk, akik az isteni igazságosság szerint mindennap, minden órában megkaphatnánk halálos ítéletünket. De nem kapjuk meg, és ez színtiszta kegyelem. 
A vers második része kérő ima. Hallgass, Uram, kérő szómra – bár nincs gyarlóbb nálam! Igen. Istennek semmi ésszerű oka nincs arra, hogy meghallgassa a bűnös ember kérő szavát. Mégis megteszi, az ember pedig, a legbűnösebb is kérheti ezt tőle: Ne fordulj el, Uram, tőlem – bár nincs gyarlóbb nálam!

Isten olykor bizony kénytelen elfordítani rólunk a szemét, mert ha ránk néz, nem szép az, amit látnia kell, hiszen naponta rútítjuk el az ő hajdan szépséges képmását önmagunkban gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Csak az a tudat lehet vigaszunk, hogy ha a szemét elfordítja is, a szívét soha nem fordítja el senki emberfiától az Isten.

És a költemény végén a félelmetes lehetőség: Kérlek, Uram, ne utálj meg – bár nincs gyarlóbb nálam! Istennek minden oka és alapja megvolna arra, hogy megutálja az embert, aki olykor nagyon is méltó erre. Ahogy Izajás próféta írja könyve legelején (1,5): minden fej beteg, minden szív erőtlen, minden test teli sebekkel, gennyedő keléssel és fekéllyel. Ilyen a megváltás nélküli ember. És Isten mégis szereti, meggyógyítja, megszabadítja a bűntől és a haláltól, új életet ad neki, megváltja. Ez a húsvét titka.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nagyon szeretem a természetet: minden színével, hangjával, illatával, ízével, tapinthatóságával együtt, és most nagyon hiányzik is. Talán tavasszal érzékelem legintenzívebben, amikor a hamar sötétedő nappalok, a kopárság, a komorság szűk teréből kilépek a szabadba, a végtelenbe. Ezt a végtelent most csak távcsövön át szemlélem: a nyitott ablakból.

De mégis jó napsütötte falak között ébredni: a legszebb zene a madarak élénk csivitelése, amit most nem nyelnek el a hétköznapi zajok. Tisztább, benzingőzmentesebb a levegő, hamarabb átereszti a kertből az ibolya, a jácint és a levendula illatát. A konyhában a friss fűszernövények gőze a falakra ül, mi pedig többen vesszük körbe az étkezőasztalt, mint az átlagos napokon.

Azt hittem, jobban hiányzik majd az odakint, nekem és a gyerekeknek is. De még annyi lehetőség áll előttünk: kézműveskedés, magunk készítette játék, beszélgetés, recept és közös sütés-főzés. Van mit behozni, ami a mindennapi rohanásban elmaradt.

És bármily furcsa, közelebb érzem magamhoz a természetet, mint máskor. Pedig a munkahelyemre a sétányon vagy a parkon keresztül szoktam átszelni az utat, ahol kacsák lubickolnak, mókusok járnak mogyorót keresni, békák szerenádoznak a tóban, és rügyeznek, virágoznak a fák. Talán a csönd teszi. Meg a kiüresedett tér.

Van ebben az elzártságban valami szent, valami megfoghatatlan béke is. Mint amikor évekkel ezelőtt a közeli hegyre indultunk a nagycsütörtöki szertartás után, az est leszálltával. Némán törtük át az utat a cserjéken és bozótokon át, a hold és az ide-oda vetődő zseblámpák fényénél. Mentünk, mint a három bizalmas tanítvány Jézussal, bő tucatnyian. A tavaszi szeszélyes szél időnként a kabátunkba-hajunkba kapott, és vitt egyenesen a csúcsra. Fent, a dombnyi hegyen olyasfélét éreztem, mint minden magaslaton: szabadságot, végtelenséget, csodálatot, biztonságot, egyfajta otthonérzést a világban. Egyszerre a magasság és a mélység húzóerejét. Álltam a kivilágított város fölött, amely olyan volt, mint egy hatalmas kupola, árnyában mécsesekkel. A megrendültség és a hideg egyaránt megreszkette a testemet és a lelkemet. Egy órányit virrasztottunk.

Valamikor, nagycsütörtökön, az Olajfák hegyén nem világítottak a házak ablakai. Talán a hideg sem metszette az imára kulcsolt kezeket.

De a félelem, az előre átélt szenvedés, a döntés felelőssége megreszkettette a valaha élt legnagyobb szívet. A szívet, amelyben egyszerre volt jelen a magasság és a mélység. Amelynek egyetlen igenje megrendítette a világot.

Ez az a hely, ahová most vágyom: a hegy a kivilágított város fölött, a magaslaton, ahol összekötődhet bennem az ég és a föld. Ahol igent mondhatok a múltamra, a jelen pillanatra és a kiszámíthatatlan jövőre. Ahol letehetek mindent, ami a szívemet terheli. Ahol – Reményik Sándor szavaival – meggyóntat az erdő, a csillag gyertyalángként világít, az ég a szentély, és Isten feloldoz.

Erre emlékezem és vágyom ezen a rendhagyó nagycsütörtökön.

1. állomás: Pilátus halálra ítéli Jézust 

Jól tudom, Uram, hogy engem is elítélnek majd, ha úgy akarok élni, amint Te éltél. Félek. Már most is ujjal mutatnak rám. Néhányan botránkoznak fölöttem, s a barátaim közül máris sokan készülnek, hogy eláruljanak. Félek, hogy végül mégis az emberi bölcsességre, okosságra hallgatok majd, amely azt súgja, hogy óvatosan kell haladni az úton: mindent talán nem is kell szó szerint érteni; jobb egyezkedni a körülményekkel.  
De mégis: Tudom, Uram, hogy neked van igazad! Segíts a küzdelemben, segíts jól felelnem, segíts, hogy éljem hűséggel örömhíredet!  

2. állomás: Jézus magára veszi a keresztet 

Csöndesen, némán haladsz, Uram. Jobb szeretnék harcolni a te Kereszteddel; de te arra tanítasz, hogy most csendben hordani kell. Minél tovább megyek és látom a világ ezernyi vétkét, annál nehezebb a vállamon a kereszt. Értesd meg velem, Uram, hogy a leglelkesebb tett is apró semmiség csak, ha nem a Te megváltásod jegyében történik. És mert Te kívántad úgy, hogy keresztutam ilyen hosszú legyen, segíts kérlek minden reggel, hogy hűséggel útra keljek… 

3. állomás: Jézus először roskad le a kereszt alatt 

Elesett. Ingadozott, mint egy ittas, és aztán csak elvágódott. Porba hullott, íme, az Isten… 
Bizalommal én is nyomodba indultam – s íme, elestem. Azt hittem pedig, hogy magamat mindörökre néked adtam, de az út egy szűk mezsgyéjén szép virágot láttam. Elhagytalak. 
Adj erőt, Uram, hogy ne csak nyomodba lépjek, de ki is tartsak az utadon, hogy elkerüljem a gyarló botlások csapdáját, és soha el ne hagyjam hűtlenül építőudvarod, ahol a jövő Világ készül! 

4. állomás: Jézus találkozik anyjával 

Szívem sajdul, Uram, szegény anyád láttán. Mögötted megy, Téged követ, és járja az emberiség hosszú keresztútját. Névtelenül halad a tömeg sorában, de a tekintete csak terajtad pihen. 
Állítsd elém, Uram, jó anyádat, Máriát, akit sokan szinte feleslegesnek véltek, de akit Isten a nagy átok megtörésére rendelt. Adj erőt, úgy járjak az emberek közt, hogy meglássam, megismerjem bajukat és bűneiket, hogy a szemem soha be ne hunyjam, és a szívem soha be ne zárjam; hogy a Világ ezer baját elfogadjam, elvállaljam. Mint szent anyád, Mária.

5. állomás: Cirénei Simon segít az Úrnak  

Simon ballagott az úton, és munkába fogták. Ismeretlen utas, senki fia volt csak. Segítségét, Uram, mégis elfogadtad, nem kívántad, hogy a tette szívből jöjjön. Rászorulok én is, Uram, mások erejére. Hosszú és rögös az emberek útja, ha csak egyedül járjuk azt. Elhárítom a karokat, amelyek felém tárulnak, pedig mellettem halad talán egy barát, egy hitves, egy szerető testvér, egy jó szándékú szomszéd vagy egy derék munkatárs. Te állítottad mellém őket, és én mégis sokszor feléjük se nézek. Pedig a Világot csak közösen tudjuk megmenteni egy nap!

6. állomás: Veronika letörli Jézus arcát  

Veronika hosszan nézett, figyelt, Uram. Szenvedte a szenvedésed. És nem bírta tovább tétlenül. Áttörte az őrök sorfalát, és kendőjével letörölte verejtékes arcodat. Vérrel festett arcvonásod a kendőjén hagytad? Lehetséges, hogy a szívében is?  
Sokáig kell figyelmesen, önfeledten néznem és szemlélnem Téged. És csodálnom, ahogy csodálja édes bátyját is az öcs. Mert ha hasonlítani akarok Hozzád, meg kell figyelnem minden rezzenésed. 

7. állomás: Jézus másodszor roskad össze a kereszt alatt 

Nem bírod tovább, újra elestél. De ezúttal már nemcsak a kereszt súlya tört meg, hanem a növekvő kimerültség is. Az egyre ismétlődő szenvedés eltompítja az akaratot. 
Lelkiismeretem veszedelmes altatói, Uram, a bűneim. Olyan könnyű megszokni a rosszat: nagylelkűség hiánya itt, kis hűtlenség amott, újabb vigyázatlanság távolabb… Tisztánlátásom így csökken, s a puszta földön ébredek magamra, távol ösvényedtől, amelyet számomra vágtál. Könyörögve kérlek, Uram, távolítsd el tőlem a szokás hatalmát, amely elaltat, s végül megöl… 

8. állomás: Jézus vigasztalja Jeruzsálem síró asszonyait 

Sírnak az asszonyok, van is miért, hiszen csak rád kell nézni, hogy lássák, mit tettek veled… Szenvedésed fölött, Uram, s a világ romlásán én is tudok súlyos könnyeket hullatni. De bűneim siratni?… Mennyivel könnyebb búsan elborongni mások vétke fölött. Bűnös felelőst is találtam eleget: politikát, rozzant lakást, munkát, filmet, alkoholt vagy gazdasági krízist, semmittevő lézengőket, keresztényt is – sőt, még értelmetlen és érthetetlen papokat is… Csak magamat nem! Uram, értesd meg ma velem is, hogy bűnös vagyok. 

9. állomás: Jézus harmadszor roskad össze a kereszt alatt 

Újra elesett. Nem mozdul többé, mindhiába ütik-verik a katonák.  
Én is egyre visszaesek. S oda, föl tán sose érek, pedig ott fent vársz rám, hogy megpróbáld bizalmam. Ha csüggedek, úgy elveszek. De küzdök, mert te is harmadszor estél földre – már közel a Golgota magasához! 

10. állomás: Jézust megfosztják ruháitól 

Nem maradt másod, csak köntösöd, Uram; ragaszkodtál hozzá, hiszen Anyád szőtte. És már ezt is soknak találták… Nekem is el kell hagynom parádés ruháim, amelyek gátolnak életemben és elrejtenek szemed elől; az utolsó tulajdont is el kell dobnom, mert elfojtja bennem a valódi ént és elkülönít a többiektől. Uram, lassacskán mindent halálnak kell adnom, ami nem a puszta hűség szent akaratodhoz.  

11. állomás: Jézust keresztre feszítik 

Tested teljes hosszával fekszel a keresztre, Uram. Nem vitás: számodra készült! Teljes egészében elfoglalod, s hogy még jobban eggyé lehess vele, megengeded, hogy rászegezzenek. Így kell nekem is testem, szívem s lelkem összeszednem. Szenvedésem fáját nem én választom meg. Készen áll keresztem, méretemre szabva. Uram, jól tudod, nem könnyű az mindig. De másutt, Uram, ugyan hogyan találnék Rád, amikor Te itt vársz?

12. állomás: Jézus meghal a keresztfán  

Harminchárom év múlt el, perc perc után. Így éltél példát adva. Lépned kell, az önátadás utolsó lépése kell még, amelyik a halálba vezet. Vonakodsz! A haláltusa három órája hosszú. Hosszabb, mint az élet három órája, mint az élet harminchárom éve. Uram, még egy erőfeszítést. Az emberiség van itt, aki anélkül, hogy tudná, várja a Megváltó kiáltását. Az Atya lehajol, s már tárja karjait feléd. 
Uram, ments meg minket! Válts meg minket! Nézzétek! A szeretet bolondjaként odaadta életét. A világ bűnei feltörtek, egészen a szája pereméig, és egy kiáltásban MINDENT odaadott: „Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet!”  

13. állomás: Jézust leveszik a keresztről 

Munkád elvégezted, eszközeidre nincs többé szükség. Leszállhatsz és megpihenhetsz. Rászolgáltál. Lassan engednek le a keresztről, olyan vagy, mint aki munkától fáradtan álomba merült. Anyád karjai várnak. „Ó mivé lettél? Halott vagy a fáradtságtól. Az Atya talán nem is kérte tőled mindezt.” De Te békésen pihensz. Igaz, fájdalmat okoztál Anyádnak, de ő büszke rád. „Aludj gyermekem, anyád virraszt fölötted.”  
Szűz Mária, Isten Anyja, könyörögj értem, szegény bűnösért. 

14. állomás: Jézust sírba teszik 

Eltemették, és a követ a sír elé tették. A család gyászol, a barátok tanácstalanok. Látszólag minden véget ért… Pedig semmi sem ért véget! Apró-cseprő szenvedéseim minden részecskéjét átélted, átváltoztattad, megváltottad. Tudom, hogy a sír másik oldalán dicsőségesen vársz rám. Uram, segíts, hogy utamat hűségesen járjam végig az emberek között, a nekem szánt helyen. Segíts, hogy vándorló testvéreimben Téged felismerjelek és segítsek Neked. Mert keresztutad hideg képe előtt megrendülni hazugság lenne, ha életutadon nem követnélek. 

Érdemes ott kezdeni, hogy végigvesszük az életünkben aktuálisan betöltött szerepeinket. Valakinek a gyermeke vagyok, valakinek a házastársa vagy párja vagyok, lehet, hogy már szülője, általában valakiknek a munkatársa, valakinek bizalmas barátja, több-kevesebb közösség tagja vagyok, és így tovább. Jó mutató, ha fontossági sorrendbe rendezzük ezeket az aktuális szerepeinket, majd átbeszéljük társunkkal. Ha sikerül jól végigvenni, közösen elkészíthető az új, tervezett lista: hogyan kellene kinéznie a sorrendnek a házasságban vagy annak egy új szakaszában.

A „papír” mégiscsak sok mindent megváltoztat

Hiába hiszik azt sokan manapság, hogy a házasságkötésnél már alig változik valami a pár életében, hogy valójában csak formalitásról van szó – ez nem állja meg a helyét.

A házasságkötéseket követő viszonylag gyors, egy-két éven belüli válások okai szerteágazóak. Van viszont egy típus ezek között, ahol látszólag semmi változás nem történt a pár életében, mert már sok éve együtt éltek, ám egyszer elérkezettnek látták az időt (leggyakrabban női sürgetésre), hogy hivatalosan is összekössék az életüket. A beszámolóik szerint ekkor romlott meg a kapcsolatuk, sokszor maguk sem tudják, pontosan miért. Mi köze van ehhez a „papírnak”?. A lélektani magyarázat szerint a házasságkötés mint átmeneti rítus fontos szerepet tölt be egy párkapcsolatban: hiába alkot a két fél már régen egy párost, hiába ismerték meg egymást alaposan, hiába gondol a külvilág rájuk egy párként, amíg ők maguk ki nem jelentik egy látható, megfogható formában (legyen az akár jogi-polgári, akár templomi-szentségi forma), addig csak két, egymáshoz kötődő „én”-ről beszélhetünk.

Ha hivatalos, társadalom és környezet előtt is visszajelzett formát kap a kapcsolat, létrejön az addigi két „én”-ből a „mi” – ez pedig, a látszat ellenére, komoly változás.

A lényeges különbség, ami alapján az elfogadhatónak tűnően működő együttélés működik, de a hivatalos formában összekötött élet már kevésbé – az, hogy a pár tagjai a régi szokások alapján, kimondatlanul is akkortól kezdenek el a kapcsolatra véglegesként, egész életre szólóan tekinteni, amikortól az hivatalossá válik. Onnantól eltűnik az ideiglenes jelleg, a következmény nélküli kilépés lehetősége, amelyek segítenek abban, hogy elviseljünk olyan dolgokat, amiket amúgy eszünk ágában sincs elfogadni, például a másik zavaróan eltérő értéksorrendjét vagy épp az eltérő életterveit. Ezért látjuk sajnos gyakran, hogy ami egy együttélésbe belefér, már nem működik egy nyilvánosan is összekötött, elismert kapcsolatban.

Kinek mi a szerepe?

Korábbi cikkünkben volt szó a szüleinktől, származási családunkból hozott mintákról, amelyek adnak egy alapértelmezést például arról, hogyan kell viselkednie egy feleségnek egy házasságban, mi a dolga egy férfinak a háztartásban, és sok más hasonló témáról. Ezeket gyakran nem tudatosítjuk, így nem is beszélünk róla. Pedig fontos tudni, hogy a párom ugyanazt gondolja-e a házimunka elosztásáról, a döntések meghozatalának általános módjáról vagy a leendő család vezetésének módjáról. Saját mintáink felidézéséhez, tudatosításához érdemes más baráti-rokoni házaspárokhoz, családokhoz látogatni, ahol élő működési mintákat láthatunk, amikhez utána viszonyulni tudunk, és párunkkal megbeszélhetjük, mit érzünk közelinek, hasonlónak a látottakból, és mi az, amit máshogy tervezünk a saját házasságunkban.

Ha saját lehetőségeinkkel és fejlődési irányainkkal tisztában vagyunk, társunk igényeinek, elvárásainak felmérése következhet. Mire vágyik ő, várhatóan miben kér majd segítséget, extra támogatást a házasságban vagy később a családban, gyermeknevelésben?

Mi az, amivel őt a legegyszerűbben, leghatékonyabban tudom segíteni? Az idők során, a sok változás miatt ezek nem állandó elemek lesznek valószínűleg, de ha rugalmasan viszonyulunk a másik igényeihez is, előbb-utóbb mindig sikerül majd megtalálni a közös hangot.

Sok szó esik ma a férfi–női szerepek változásáról, a megszokott működésmódok átalakulásáról. Mindenképpen érdemes tisztázni egy párkapcsolat kezdeti idején (ha magától nem derülne ki), hogy a két fél inkább a hagyományos szerepértelmezésben gondolkodik a munka–karrier és a teendők megosztásának viszonyában, vagy inkább az egyenlőségre törekednek a gyermeknevelés és az anyagi biztonság megteremtésének feladataiban is. Az ilyen együttgondolkodás, összecsiszolódás szintén nagy rugalmasságot, alázatot, áldozatkészséget és szeretetet kíván mindkét féltől. Akkor lehet mindkettőjüket boldoggá tevő és így hosszan fenntartható döntéseket hozni, ha a pár tagjai nyíltan, őszintén tudnak beszélni ezekről.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Felkészültség és váratlan helyzetek. Nemzetközi életérzés és honvágy. Világpolgárság és hazaszeretet – a légi utaskísérők rendkívüli hivatásáról beszélgettünk Hartyáni Emőkével és Nánási Mercédesszel, akik a munkaidejük javát a levegőben töltik.

Emőke és Mercédesz érezhetően tele van energiával. Ha kedvenc munkahelyükről kérdezem őket, egyikük inkább az arab világra szavaz, másikuk Európára. „Én sosem a mainstreamben szerettem dolgozni, hanem különlegesebb állásokat kerestem. Amikor 1996-ban Bahreinbe költöztem, csupán a második magyar voltam a Gulf Airnél. Csodálkozom is magamon, hogy egyedül kimentem. Közel sem voltam olyan nagyszájú, mint most, de láttam, hogy milyenek az angol lányok, és tudtam, ha riadt nyúl maradok, megesznek.”

„A külföld lehetőséget ad egy új imázs építésére, és én ezt maximálisan kihasználtam”

 – mondja Emőke, aki mindjárt be is avat a közel-keleti légi utaskísérő munka vonzerejébe.

Úgy látja, sok lehetősége, ugyanakkor mítosza is van a luxuséletnek arrafelé, miközben jól megfizetik a fiatal stewardesseket, az önálló életkezdés kellemetlenségeitől megkímélik őket, adnak nekik lakást, számlákat sem kell fizetniük – ilyesmit az európai légitársaságok nem engedhetnek meg maguknak. Mindez számára a legnagyobb hozama az arab országokban töltött éveinek: nem kellett félni attól, hogyan, miből és hol él. „Időben meg kell jelenni és tudni a feladatokat. Tudni azonnal, hogy mondjuk egy Airbus A380-ason (a világ legnagyobb utasszállító gépén), a 22. sorban hol van a legközelebb oxigén.”

„Ha nem is kell agysebésznek lenni, agyban ott kell lenni, és ehhez is kell a rátermettség.”

„Ma is rettegek tőle, hogyan megyek át a vizsgán. Lenyűgöz viszont, hogy a recruiterek (toborzók) mennyire tudják, kiket kell felvenni” – folytatja a ma már saját cégét, a légi állatszállítással foglalkozó Budapest Vet Cargót vezető szakember.   

Kitartó munkával meg sem állni a fedélzetig

De most még maradjunk ott, hogyan lehet belépni a légi utaskísérők közé. Hartyáni Emőke alaposan tanulmányozta a kérdést, és 2009-ben megálmodta a „Repülni akarok!” (Hello Flying) tanfolyamot, amely egy felvételi előkészítő légi utaskísérőknek. Úgy látja, a felvételinél egymást utánozzák a légitársaságok a 6 fordulós rendszerben, ahol a British Airways a minta. „Több százan végeztek már nálunk, ők úgy mehetnek a felvételire, hogy a légitársaságok látják bennük a potenciált ahhoz is, ha valakit újjá kell éleszteni a gépen. Ha megfogadják a tanácsainkat a jelöltek, és kitartóak, nem adják fel, legkésőbb egy-két év után felveszik őket. Az Emirates világátlaga alapján 200 jelentkezőből 12 embernek sikerül, vagyis ez egy álommunka, bár ez az európai légitársaságokra nem feltétlenül igaz. Az Emiratesnél vagy a Gulf Airnél tényleg álom dolgozni, azért is, mert mindenhol megkapják az emberek a pihenőt. Öt nap Amszterdamban, öt nap Szingapúrban, öt nap Zanzibárban.”

Világpolgár-életérzés

Kihívás, repülés, tájak, élmények, emberek – de van még valami, ami Emőke számára nagy vonzerőt jelent a stewardessek világában. „Az egyenruha varázsa is megvan. Az arab légitársaságoknál mindig kell fejkendőt viselni, mi a kosztümhöz olyan kalapot és kendőt kaptunk, hogy az amerikai turisták velünk fotózkodtak, mert egy tévésorozat jótevő szellemlányára hasonlítottunk. Klassz ruhában dolgozni, klassz gépen, ez egy csoda. Beléptem a bűvkörébe, és amikor egy rövid időre otthagytam a hivatást, akkor visszavágytam. Nekem sosem teher kimenni a repülőtérre, mindig arra gondolok: de jó lenne stewardessnek lenni… aztán megszólal bennem, hogy neked ez már megvolt! Amíg a Malévnél dolgoztam, a fél várost át kellett utaznom a reptérhez, de mindennap euforikus boldogság járt át.

Ez egy nemzetközi életérzés is, hogy világpolgár vagyok: kitágul az ember világlátása, rádöbbenek, hogy milyen jól értem az akcentusokat. Látom például az olaszok, az ausztrálok lazaságát, hogy kiléphetünk a görcseinkből, lehet nyugisan is élni, választhatunk nem panaszkodó életet” – utal arra, hogy mi itthon szeretünk beletemetkezni a gondjainkba.

Időnként azért valós veszélyekkel is számolni kell: ilyen a koronavírus is. „Aki sokat utazik, azt nehezebb megijeszteni a vírussal, ez persze még változhat. A vírus viszont csak az egyik probléma. Sok vállalkozás úgy, ahogy van, tönkremehet, mert bizonytalan időre le kell állnia a szállítással” – halljuk Emőkétől, aki naponta tapasztalja a koronavírus gazdasági hatását.

Európa bűvkörében

Emőke tanítványa volt a Hello Flying-tanfolyamon Nánási Mercédesz, aki szintén az arab világban kezdett, a Qatar Airwaysnél. Rajta is érződik, szeret emberekkel foglalkozni, és szereti, amit csinál, de más érzelmek is erősen dolgoznak benne. „Úgy látom, az arab légitársaságok sokkal jobban kontrollálják a személyzetet, az európaiak pedig lazábbak. Az arab világban ötven-hatvanéves stewardesseket nem találunk, legfeljebb harminc-harminckét évesen veszik fel az embereket. Viszont ma is abból élek időnként, amit ott tanultam. Nagyon alapos képzést kaptunk, előléptettek, és a tapasztalataim nem vesztek el azzal, hogy visszajöttem Európába” – mondja Mercédesz, aki szerint mindenféle tapasztalat sokat számít: az is, amit a repülésben és az is, amit a vendéglátásban szerez az ember. „Most az egyik legjobb az, hogy itthonról repülhetek. Segítőkészek az emberek, a fizetés és az óraszám is jó, el lehet osztani rendesen a munkaidőt és a szabadidőt. Eddig felváltva repültünk New Yorkba, Szöulba és Londonba, tavasszal viszont sok kisebb európai desztináció következik, Bukarest, Várna vagy éppen Dubrovnik, ami gyönyörű lesz, nagyon várom. De van lehetőség más városból is dolgozni, pl. Szingapúr, Toronto vagy éppen Miami, és utat is lehet kérni” – hallunk egy további szempontot arról, miért lehet szeretni nemcsak a munkát, hanem a munkahelyet is, ha megbecsülik az embert.

Minden nap más és más lehet, új embereket, új történeteket ismernek meg, ez is egy vonzerő.

Mercédesz a hosszabb utakon igyekszik erre is időt fordítani: amikor például Szöulból jönnek haza, és tizenkét órán át repülnek, többször hátrajönnek az emberek italért, rágcsálnivalóért. Néha csak arra van idő, hogy szót váltsanak velük, máskor tizenöt-húsz percet is lehet beszélgetni.

Váratlan helyzetek

Ami az utasok és légi utaskísérők kapcsolatát illeti, valljuk be, ritkán látunk embereket, akik figyelnének felszállás előtt rájuk, amikor a vészhelyzeti tennivalókat mutatják be. Mercédesz a másik oldalról ezt úgy látja, hogy a videóra valóban nem szokás figyelni, a személyes bemutatóra viszont igen. „Veszélyesebb helyzetekben néhányan kétségbeesve néznek ránk, amikor mondjuk szervíz közben rázkódni kezd a gép. Még nagyon kezdő voltam, amikor előttem egy utas elájult. Ijesztő volt, ahogy elfehéredett, a körülötte lévők pedig néztek rám, és várták a segítséget. Egy másik utasnál a repülőgép rázkódásakor hiperventilláció (szapora légzés) lépett fel. Az epilepsziás tünetek pedig viszonylag gyakoriak, olyan is van, aki nem is tud róla, hogy jelentkezetnek nála. Ilyenkor először az emberi ösztönök dolgoznak bennem is. Aztán beugrott az elájult utasnál, hogy milyen lehetőségeim vannak, hiszen orvosi eszközök is rendelkezésre állnak. A kollégákra is számítani lehet, ekkor szükségem is volt rájuk.”

Ahogy szükség van az itthon eltöltött időre is. „A honvágy ott lapít az emberben, hazudik, aki azt mondja, nem dolgozik benne a hazaszeretet külföldön. Az embernek csak egy otthona van. Ezért is érzem kiváltságnak, hogy minden járatra itthonról indulhatok el és utána hazaérkezem.”  

Sértődötten elbújtak a kaspó mögé, és onnan mondták a magukét, többek között, hogy más anyukák aranyosabbak, és sokkal több mindent megengednek a gyerekeiknek. Teljes volt az összhang köztük, helyeselték egymás mondatait. Bármelyik szülő megirigyelte volna ezt a testvérek közötti hirtelen létrejött szövetséget.

Szépen lassan elővettem a bőröndjüket, és megkérdeztem, mit pakoljak. Először csak döbbenten néztek rám, majd sorolni kezdték.

Így került a táskába váltóruha, még egy pulóver, ha hidegebbre fordulna az idő; kispárna, takaró, ha útközben elfáradnának; zseblámpa, ha sötétben is menniük kell; plüssállat, hogy legyen mihez bújni; társasjáték, ha unatkoznának; fogkefe, fogkrém és némi zsebpénz, ha elfogyna a csomagolt csoki. Mire végeztünk a pakolással, teljesen besötétedett. Ez kicsit vissza is vett a bátorságukból, pedig még fel is ajánlottam, hogy kiviszem őket a vasútállomásra, ha mégse szeretnének sötétben sétálni.

Még mindig a kaspó mögött ücsörögtek összebújva, amikor a konyhába mentem és előkészítettem a vacsorát. Megterítettem, majd leültem az asztalhoz. Hívtam őket vacsorázni, először az volt a válasz: – Nem jövünk! A kicsi már szívesen jött volna, látszott rajta, hogy éhes, mégis csak férfi. De a nővére miatt nem mozdult. Mivel láttam, hogy ő a gyöngébb láncszem ebben a „világgá menésben”, és szíve szerint jönne enni, őt kezdtem csábítani: – Gyere, jobb úgy útnak indulni, hogy van valami a hasadban, ki tudja, mikor juttok újra meleg ételhez. – Szépen lassan odasomfordált és leült enni. Kis idő múlva a nővére is követte: – Anya, inkább csak holnap indulunk el, már túl sötét van, és nem akarunk egyedül itthon hagyni, mert még Apa se ért haza! – Rendben – válaszoltam –, akkor holnap visszatérünk a kérdésre. De erre már nem került sor. Másnap már csak az összepakolt bőrönd emlékeztette őket az előző esti tervükre, amelyet reggel gyorsan kipakoltak és eltettek, mielőtt én észrevettem volna. Többet nem is került szóba a „világgá menés” – illetve mégis.

Egy alkalommal a kicsi egyedül akart világgá menni. Azt mondta, keres másik anyukát, aki sokkal aranyosabb nálam.

Már nem emlékszem, milyen megbocsáthatatlan bűnt követtem el: vagy ismételten nem engedtem mesét nézni őket, vagy este aludni kellett menniük. Általában ezek a vétkeim… Akkor a nővére tartotta vissza, aki zokogásban tört ki, és kérlelte az öccsét, hogy maradjon: – Ne menj el, akkor nem lesz testvérem! Más anyukák sokkal szigorúbbak, úgyse találsz jobbat. A miénk a világ legjobb anyukája! Egy szót se kellett hozzáfűznöm, lányom szomorúsága, kérlelése, ölelése elég meggyőzőnek bizonyult, ugyanis a fiam annyit mondott: – Jó, akkor nem megyek el.

Egyszer már én is mondtam, hogy világgá megyek, el is indultam… Vacsora után hívtam a gyerekeket, hogy jöjjenek fürdeni, engedem a vizet. Többször szóltam, de fülük botját se mozdították. Végül felemeltem a hangom, és így szóltam: – Felmondok, és világgá megyek, ha nem figyeltek rám, és nem teszitek meg, amit kérek! Rögtön fölkapták a fejüket, és odajöttek. Én pedig felvettem a cipőmet és a kabátomat. Lányom még félig nevetve annyit mondott: – Úgyse mersz elmenni! – Igen, azt gondolod? Hát meglásd! Adtam nekik két puszit, és kiléptem az ajtón. Rögtön az ablakhoz szaladtak és figyelték, mi történik. Beültem a kocsiba, és tolattam kifelé a kertből. Ekkor már kezdett lefagyni a mosoly az arcukról. Még mielőtt bárki azt gondolná, egyedül hagytam otthon két kisgyereket, megnyugtatok mindenkit, a férjem otthon volt, az étkezőasztalnál dolgozott, de teljesen belemélyedt a munkájába. Ahogy csukódott a kapu, a gyerekek sírásban törtek ki:

– Apa, csinálj valamit, ne engedd el, hozd vissza anyát! Férjem felpillantott a számítógép mögül, és csak annyit mondott: – Majd meglátogatjuk!

Mivel úti célom igazából nem volt, pár kört tettem a tömb körül, majd fölhívtam a férjemet, hogy megtudjam, mennyire volt hatásos az alakításom. – Eléggé, a gyerekek sírnak, és azt mondják, megígérik, hogy szót fogadnak, ha visszajössz! – mondta, majd így folytatta: – Már csak azért is gyere haza, hogy meg ne állítson a rendőr, és el ne vegye a jogosítványodat! Azt ugye tudod, hogy ittál vacsorakor?… Uh, teljesen kiment a fejemből! Szép lassan hazaindultam, közben azon morfondíroztam, mit mondok majd a rendőröknek, ha esetlegesen megállítanak és megszondáztatnak. Mennyire hihető, hogy nem állt szándékomban ittasan vezetni, csupán nevelési célzatból ültem be az autóba, és teljesen elfelejtettem, hogy ittam előtte egy pohár bort? Bár lehet, ha megállítanak, még jó ideig nem mentem volna haza, és még hatásosabb lett volna az előadásom. Amikor hazaértem, olyan nagy ovációval fogadtak, mintha egyhetes nyaralás után tértem volna vissza. A nyakamba ugrottak, és mint a kisangyalok elmentek fürdeni. Utána is igyekeztek minél hamarabb ágyba kerülni. Amikor jó éjszakát-puszit adtam, azért megjegyezték: – Anya, ez nem volt szép dolog, ilyet soha többé ne csinálj!

A férjem még egyelőre nem mondta, hogy világgá megy, bár egyszer az itthon rendezett, közel harmincfős gyerekzsúr alatt szerintem már megfordult a fejében.