Az ülőmunka és a mozgásszegény életmód melegágya az ízületi és izomfájdalmaknak, derékproblémáknak. Ezek a panaszok ráadásul nemcsak az időseket érintik, hanem egyre több fiatalt is, éppen az irodai munka miatt.

A probléma itthon is rengeteg ember mindennapjait keseríti meg: amikor a KSH legutóbb felmérte a hazai lakosság egészségét, a felnőttek 21 százaléka tett említést hát- és gerincfájásról. Míg ezek rizikóját az ülőmunka önmagában is emeli, addig a helytelen ülés még inkább fokozza a bajt: ilyenkor majdnem kétszeresen terhelődnek a porckorongok az álláshoz képest

 – erre dr. Darabosné Tim Irma, a Semmelweis Egyetem oktatója is felhívta a figyelmet az intézmény egyik korábbi hírlevelében. A gyógytornász azt is kiemelte, hogy ha ez a nyomás állandóan féloldalasan és egyenetlenül jelentkezik, az egyszerűbb mozgásszervi betegségek mellett porckorongsérv és meszesedés is kialakulhat. A rossz tartás a vázrendszer mellett az izmoknak és a szalagoknak is árt, a túlterhelés miatt pedig romlik a szövetek keringése, anyagcseréje is. Ez olyan elváltozásokhoz vezet, amelyek veszélyeztetik a csonthártyát, a szalagokat és a porcfelszínek épségét, kedveznek a degeneratív elváltozásoknak. Mindezek elkerülését az aktív mozgás és az ülőmunka rendszeres megszakítása segíti, és persze elengedhetetlen a megfelelő ülőalkalmatosság is. Ha már kialakult a baj, különböző krémek jelenthetnek segítséget, de jót tesznek a fizikoterápiás kezelések is.

Ha hirtelen érkezik

Az akut reumás fájdalom a legtöbbször egyik napról a másikra jelentkezik, méghozzá úgy, hogy azt megelőzően szinte teljesen panaszmentesek voltunk. Aztán egy rossz mozdulat után – például harisnyahúzás közben – ránk tör a derékfájdalom. „Rossz mozdulat következtében a gerinc melletti izmok feszülése, és egy esetleges ideggyök nyomása okozhatja a fájdalmat. Megesik, hogy a derék korábban is fájt egy picit, de maga a lumbágó mindig váratlanul jelentkezik. A fájdalom oka nem is minden esetben derül ki ilyen egyértelműen, de azt tudjuk, hogy

az ilyen panaszok gyakrabban érintik azokat, akiknek gerincferdülésük, csigolyakopásuk vagy gerinctájéki degeneratív elváltozásuk van. Hajlamosító tényező az is, ha a gerinc melletti izmok nagyon gyengék, illetve az, ha a csigolyák el vannak csúszva egy kicsit egymáson” – mondja dr. Podlovics Ágota reumatológus főorvos.

Ha lumbágóról van szó, a betegeknek az első pár napban muszáj feküdniük, a fájdalmas területet pedig nem szabad melegíteni. Ez azt is jelenti, hogy ellenjavallott mind a forró fürdő, mind a termálvíz. Segítséget a fájdalomcsillapítók és az izomlazítók jelenthetnek, ha pedig hatásukra a panasz nem javul, fizikoterápiára is szükség lehet. A pihentetés és a házi kezelés jellemzően két-három nap, de maximum egy hét alatt megszünteti a panaszokat. Ha mégsem, akkor nem lumbágóról, hanem egyéb problémáról van szó, így azt már annak megfelelően kell kezelni.

A huzattól a kopásig

A derékfájdalom hátterében nemcsak hirtelen mozdulat állhat, hanem lappangó megfázás, huzat és a légkondi is. Utóbbi azért okozhat gondot, mert a hideg hatására a szalagok és íntapadások begyulladhatnak. Ilyen panaszok nem is annyira az idősekre, inkább a negyvenes-ötvenes korosztályra jellemzők, sőt, már a harmincasoknál is előfordulhatnak. A gerinc akut fájdalmát kezdődő meszesedés és kopás is okozhatja, idősebb korban erre is gondolni kell.

Ha a fájdalom emelés után alakul ki, lehet a kiváltó ok egyszerű húzódás, de ha van rá gyanú, érdemes megnézetni, hogy nem kezdődő, még tünetmentes gerincsérvről van-e szó.

Ez azért fontos, mert ilyenkor már egy hirtelen, erős csavaró mozdulat hatására is kiszakadhat a sérv. Erre a problémára akkor derülhet fény, ha röntgent vagy MR-vizsgálatot végeznek. Ha a komolyabb okok kizárhatók, és csak akut panaszokról van szó, érdemes pár napig fájdalomcsillapítót szedni. A fölösleges gyógyszerszedés persze kerülendő, viszont az erős fájdalmat mindenképpen érdemes csillapítani, mert ezzel elejét lehet venni annak, hogy azok krónikussá váljanak, másodlagos károsodások, például fájdalmas izomgörcsök, lágyrészzsugorodások alakuljanak ki, beszűküljön a mozgás. Ha ez megtörténik, a probléma kezelése már sokkal nehezebb.  

Köze van a depresszióhoz?

Bár a fordított összefüggés logikusabbnak tűnik, több vizsgálat kimutatta, hogy a krónikus derékfájás hátterében depresszió is állhat. A Spine című tudományos folyóiratban publikált kutatás szerint ez a mentális probléma jelentős rizikótényezője lehet a derékfájásnak: azoknál, akik depresszióról számoltak be, több mint kétszer nagyobb eséllyel alakult ki derékfájás. A tanulmány szerint ez a mentális probléma még a képalkotó vizsgálatoknál is jobb előrejelzője a deréktáji panaszoknak. Ezért ha az ízületi fájdalmak mellett lelki problémákkal is küzdünk, érdemes pszichológustól, pszichiátertől segítséget kérni. Ezt akkor is megtehetjük, ha nem vagyunk depressziósak, de sejthető, hogy a gerincpanaszokban, derékfájdalmakban és izomfeszülésben a stressznek is szerepe van.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Hogyan kerültél Magyarországra?
– Nem az én döntésem volt, de kellett hozzá az én igenem is. Az egyetemet követően otthagytam a szüleimet, a karrieremet, és beléptem a Fokoláre Mozgalomba, hogy Istennek szentelt életet éljek. Ezt a döntésemet Loppianóban két évnyi noviciátushoz hasonló időszak követte, amely főképp tanulásból és munkából állt, és eközben jobban megismerkedhettünk, elmélyedhettünk a fokolár életformában. A két év leteltével nagyon nagy örömmel jöttem Magyarországra, azt éreztem, a világ az enyém, akárhová mehetek. A mi mozgalmunknak a nemzetköziség az egyik alappillére, mehettem volna Dél-Amerikától Afrikáig bárhova, de éppen itt volt akkor szükség egy fiatalra. Egyetlenegy dolgot kértem Jézustól, mégpedig azt, hogy ne maradjak Olaszországban. Jézus meghallgatta a kérésemet, ő igazán tudta, hogy mire van szükségem.

– Mit tudtál Magyarországról a gyönyörű Toszkánában felnőve?
– Az iskolában leginkább a nyugati történelemről tanultunk, a kelet-közép európai országokat egy kalap alatt tárgyaltuk, nem tanultunk részletesen erről a régióról.

Magyarország egy titokzatos ország volt számomra, és örültem neki, hogy nem egy nyugati országba kell költöznöm, de mégsem leszek messze a hazámtól.

Így lesz rá lehetőségem, hogy hosszú évek alatt rendezzem a viszonyomat a szüleimmel.

– Nem támogatták, hogy a lányuk a Fokoláre Mozgalom tagja legyen?
– És akkor még finoman fogalmaztál… A szüleim egy külön fejezet az életemben, tragédia volt a reakciójuk, mondhatjuk így. Én nem hívő családból jövök, hiába tartják mindenfelé nagy katolikusoknak az olaszokat, ez egyre kevésbé igaz. Toszkána ezen belül is egy eléggé kommunista régió, és bár mindenki megkapta a vallási alapot, voltunk elsőáldozók is, de csak marginális dolog volt az életünkben a vallás, sose volt az életem fontos része gyerekkoromban. Nem imádkoztunk, Istenről sem beszélgettünk, nem éltük az evangéliumot, egyáltalán nem is volt ez téma közöttünk.

Fiatalon megismerkedtem egy olyan társasággal, akiknél ott ragadtam, mert egyszerűen éreztem, hogy bennük van az Élet, és akarnak tenni az emberiségért.

A jugoszláv háború idején élelmiszereket gyűjtöttünk együtt, csodálatosan éreztem közöttük magam. Nem tudtam, hogy keresztények, hiszen soha nem beszéltek nekem Istenről. Vonzott bennük, hogy boldogok voltak. Ugyanakkor előtte én is boldognak tartottam magam, nem volt rossz sorsom egyáltalán, de bennük másféle örömöt tapasztaltam. Akkor már tudtam, hogy én is ezt akarom. Úgy éreztem, egy új világ nyílik meg előttem. Jártam korábban fiúkkal, jó tanuló voltam, a családom szeretett engem, semmi sem hiányzott anyagilag sem – de emlékszem, ahogy néha vasárnap esténként kinéztem az ablakon, úgy éreztem, nem csak kint, hanem bennem is sötétség van. Nincs fény, nincs vidámság. Később aztán rájöttem, hogy Valaki, nagy V-vel, áll az ő vidámságuk és örömük mögött: egy nagy ideál, nagy karizma, akiről én innentől kezdve mindent meg akartam tudni. Kérdeztem, mentem, felfedeztem, és ezzel elindult a megtérésem útja. Elkezdtem templomba járni és megélni az evangéliumot. Igazi találkozásra vágytam az élő Istennel, aki közöttünk van, akiből erőt, energiát, impulzusokat kapok, és motiválja az életemet.

– Ebben a mozgalomban civil munkát is végeztek. Hol dolgozol?
– Istennek szentelt életet élünk, aminek nagyon fontos része a munka. Én gyógyszerész és vegyész vagyok, ahogy megtanultam a magyar nyelvet, rögtön kerestem munkát a szakmámban. Elég régóta a Semmelweis Egyetemen dolgozom. Mi nem kolostorban élünk, azt nem is bírnám, nem ilyen hivatásra születtem. Szeretek az emberek között lenni. A munkahelyemen igyekszem nem Istenről, Jézusról beszélni, hanem az ő szeretetében lenni. Ez nagyon nehéz feladat, de az egyetlen, ami nekünk maradt: nem őt hirdetni, hanem vele együtt lenni, hogy átmenjen rajtunk a szeretete. Nagyon élvezem, mert nap mint nap másképpen kell szeretnem a kollégáimat, keresni kell az új utakat az emberek között, ez kreativitást is igényel.

A másik ember fontosabb nálam, én a másik szolgája vagyok, nekem ez nagyon fontos. Csak akkor beszélek a hivatásomról másoknak, ha konkrétan megkérdezik, hogy miért vagyok itt, miért élek Magyarországon.

– A szüleid végül megbékéltek a helyzettel?
– Hosszú, szenvedős és fájdalmas út volt ez, de azt mondhatom, hogy most már megbékéltek vele. Többször jártak is már Magyarországon, lassan megismerték, hogy kikhez tartozom, és látták, hogy nem vagyok elveszve a világban. Az elején sok mindent nem értettek: miért pont ide kell jönnöm segíteni, miért hagytam ott a karrieremet. Az elmúlt években viszont nagyon sok szeretetet kaptak a közösségemtől, és az én családom is megnyerte az egész fokoláros családot magának. Sokan megállnak az anyukámnál egy ebédre Toszkánában, amikor Rómába utaznak. Neki ezáltal sok gyermeke lett. Olyan szépen és szimbolikusan alakultak az apukám halála körül történtek is. Régóta meg volt már beszélve, hogy októberben pár barátom eljön Magyarországról Toszkánába olívabogyó-szüretre, viszont apukám egy héttel előtte váratlanul meghalt. Megvolt a temetése, és mi úgy éreztük, hogy ő is azt szeretné, ha a szüret ettől még nem maradna el a birtokán. Kiutaztak hát a barátaim, és együtt szedtük napokon át a finom olívabogyót, ez a családomra is gyógyítóan hatott. A halál is közösségi pillanattá vált.

– Toszkánát mennyire érintette a koronavírus-járvány?
– Szerencsére elég jól kezelték abban a régióban a helyzetet. Az elején nagyon feszült voltam én is az olasz helyzet miatt, de aztán újra tudatosult bennem, hogy Isten kezében vagyunk. Azóta is mindennap beszélek telefonon anyukámmal, a WhatsAppon keresztül „sétáltattam” őt a Duna-parton, igyekeztem a szeretet fantáziájából merítve mindennap kitalálni valami kedvességet neki, hogy kísérjem őt távolról is. 82 éves, de nagyon egészséges felfogással tudta kezelni a helyzetet: úgy állt hozzá, ha véletlenül pozitív lesz, kap egy újabb tapasztalatot az életről.

– Hihetetlen jól beszélsz magyarul, helyi kifejezéseket, szófordulatokat is használsz. Hogy csináltad?
– Az elején olyan voltam, mint egy szivacs, mindenek előtt meg akartam tanulni a nyelvet.

Azt éreztem, hogy itt minden olyan szép, meleg, befogadó, mindenütt hatalmas vendégszeretetet tapasztaltam. Aztán ahogy telt az idő, már nem volt olyan érdekes, vonzó, sőt, az árnyoldalakat is kezdtem meglátni.

Ezt követte egy nagyon nagy mélypont, amikor felerősödött bennem az olasz identitásom, és azt éreztem, hogy nem akarok elvegyülni a magyarok között. Ez kritikus időszak volt, itt elkezdődhetett volna egyfajta ítélkezés bennem; fontos volt itt megállni és újra megerősíteni, hogy miért, vagyis inkább kiért vagyok itt. Úgy éreztem, hogy teljes egészében szeretném elfogadni a helyzetemet, tiszteletben tartva az országot és a kultúrát így, ahogy van. Magamon sokat dolgoztam, hogy megtanuljak együtt élni azzal, ami egy idő után nem tetszett.

– Mondasz néhány dolgot, amit nehéz volt elfogadni, megszokni?
– Már nem is emlékszem ezekre, mert a másság szupererejét látom csak. Annak, ami szép, az is a része, ami hiányzik.

– Rendszeresen jársz Ózdra segíteni, és alapítottál egy csoportot is az ottani roma családok megsegítésére. Mesélj erről egy kicsit!
– Valahogy az én életemben mindig jelen voltak a cigányok. Az egyetemem közelében volt egy cigánytelep, és többször elmentem megnézni az ottani pappal, hogy mit csinálnak ezek a számomra érdekes emberek. Magyarországon, amikor valaki ment Ózdra, mindig utaztam vele, akkor is, amikor még alig tudtam magyarul. Elkezdtem ott barátkozni az emberekkel, és közben dolgozott bennem Ferenc pápa kérése: „A perifériákra menjetek, ne maradjatok a templom falain belül!”. Éreztem egy meghívást, nem tudtam pontosan, hogy mit fogok csinálni, csak tudtam, hogy kell egy csoport, akikkel együtt meg tudjuk mutatni, hogy a testvériség lehetséges. Szerencsére sokan csatlakoztak hozzám. Sportnapokat, családi napokat rendeztünk, karácsonykor meglátogattuk a családokat, és vittünk nekik ajándékot.

Megtanultuk időközben, hogy nem lehet asztalnál eldönteni a dolgokat. Egyszer észrevettük, hogy a gyerekek úgy fociznak, hogy amikor az egyik lejön a pályáról, odaadja a másiknak a cipőjét, hogy aztán ő is beállhasson.

Rögtön meg is hirdettük a „Legyen mindenkinek sportcipője” akciót, és nagyon sikeres volt, egy hónap alatt összejött egy csomó sportcipő.

– Gondolom, most be kellett szereznetek annyi digitális oktatási eszközt, amennyit csak lehetett.
– Felajánlottuk, hogy szívesen szerzünk okostelefont, tabletet a tanuláshoz, de az igazgatónő, akivel kapcsolatban vagyunk egy ottani iskolából, azt mondta, nem az a megoldás. Sokkal nagyobb szükség van tisztítószerekre, ezért ki is szállítottuk már „A kód neve: szappan” gyűjtési akciónkra érkezett higiénés eszközöket.

A legújabb hír pedig, hogy éppen most mondott igent a Semmelweis Egyetem az együttműködésre ezzel az ózdi iskolával. Erről még nem tudok beszélni, de jó érezni, hogy elindult a folyamat, és nem is a végeredmény a lényeg, hanem az út, amin járunk. A lényeg, hogy legyen egy közös szív, ami Valakiért él. Erről szól a Fokoláre Mozgalom.

Nyilván fel sem merül, hogy a buszsofőr, az agysebész vagy a rendőr otthon végezze a munkáját. Ám a kreatív szellemi munka, amit szigorú irodai időkorlátok közé gyömöszölünk, néha kicsit olyan, mint amikor ősszel lenyirbálom a citromfám életképes leveleit, hogy beférjen az erkélyajtón. Életben marad, csak sosem lesz az a mesés, izgalmas, erős fa, ami lehetne. Sokan belekóstoltunk most a home office szabadságába. Olykor csak vegetáltunk, de érleltünk ismeretlen gyümölcsöket is, és növesztettünk vadhajtásokat, amelyek nem feltétlenül fognak termést hozni. Most pedig közeledik az idő, hogy kicsit vissza kell metszenünk sarjadó vagy már lombosodó új munkamódszereinkből, hogy beférjünk a régi irodaajtókon. Kérdés, hogy mennyire.

Hogy mit érdemes megtartani a munkakaranténból? Néhány alaphelyzet pro és kontra.

Ha beszippant a feladat…

Irodában:

Ülsz az irodai gépnél órák óta, és csak az okosóra pittyenésére ocsúdsz fel, hogy meg kellene mozdulnod, innod kellene egy pohár vizet, hogy más folyó ügyeket ne is említsünk, mert arra még azt hiszem, nincs alkalmazás. A kollégák néha kérdeznek valamit, ha azt, hogy kérsz-e kávét, akkor kérsz, mert ahhoz nem kell felállni, ha a kérdés a munkával kapcsolatos, talán válaszolsz is, de három perc múlva már nem fogsz erre emlékezni. Lekésed az ebédrendelést, és már megint csak a kis boltba tudsz kimenni kifliért, aztán amikor legközelebb kipillantasz az ablakon, meglepődve konstatálod, hogy besötétedett, hogy megint nem jelentkeztél be a rendes orvosi időpontra, amit csak egyig lehetett.

Otthon:

A feladat otthon csak akkor szippant be, ha ki tudod kapcsolni a „mosógép lejárt”, „gyerek hazaért és éhes”, „házastársad kérdezgeti, meddig dolgozol még, lejárt a munkaidőd”, „kutya sétálni akar”, „anyukád telefonál” ingereket. Viszont a kollégák kérdése és kérése csak e-mailen, Messengeren, Viberen vagy telefonon érkezhet, vagyis ráérsz akkor válaszolni, amikor vége a munkaflownak (lehet, hogy addigra már épp csak galambpostával nem próbálkozott). És a koffeinbevitelt is mérsékelheted, ha neked kell megfőznöd a kávédat.

Activity e-mailen

Irodában:

Bizonyos munkahelyeken vagy projekteknél több körből is kimaradhat, aki nem tartja kezét az események ütőerén. Megvannak azok a társasjátékok, amikor egyik pillanatról a másikra megfordul a kör, más lesz az ellenfél, vagy 180 fokkal elfordul a játéktábla?

Na, ilyen, amikor egyetlen telefon vagy e-mail, amely futótűzként terjed az irodában mint pánik a csirkeólban, megváltoztatja a játékszabályokat.

Új célokat és feladatokat jelöl ki, azonnal megválaszolandó kérdéseket vet fel. Az irodai személyes jelenlétben a különböző stresszkezelési stratégiák összecsapnak, a feszültség levezetődik, a kérdéseket megválaszoljátok, és optimális esetben 10–15 perc múlva dolgozik mindenki tovább az új szabályok szerint.

Otthon:

Otthoni magányodba viszont általában sosem attól érkezik a hír, akivel ennek kapcsán dolgod lesz, többnyire 20–30 perc csak az alapinfó kibányászása a rárakódott rétegek alól. Közben azonban már mindenki átment ezen a felgöngyölítő fázison több-kevesebb eredménnyel, és kisebb csoportokban el is kezdik a stresszfeldolgozást, aminek legtöbbször áldozatul esik valamelyik épp el nem érhető munkatárs. Eközben többnyire mindkét fél másképp értelmezi a telefonban négyszemközt elhangzottakat, a kör-e-mailről lemarad az, akinek leginkább tudnia kellene az ügyről, és miután pár óra elteltével végre úgy érzed, tisztázódott a feladat, kapsz egy addigiaknak ellentmondó üzenetet. Egyszóval ezeket a helyzeteket home office-ból kezelni olyan, mint e-mailen activityzni (bár az épp nem stratégiai játék).

Kreativitás felszólításra

Irodában:

Vannak napok, amikor fel kellene találnod a spanyolviaszt, de nincs egyetlen ötleted se, ezért, hogy mégis hasznosnak érezd magad az irodában, kitörölöd a fölösleges e-maileket, rendet raksz a számítógépes mappákban (ilyenkor törölsz ki mindent akaratlanul, ami holnap kelleni fog). Mindenkinek lefőzöd a kávét, nyomtatópapírt teszel a gépbe, előkerülnek a dugi nasik a fiókból, elhangzanak a „nincs valakinek egy kis csokija?” költői kérdések, vagy éppen a sokadik cigit szívod el.

Jelentéktelen dolgokkal zaklatod a melletted épp munkaflowban úszó kollégát, és alig várod, hogy ebéd ürügyén kimehess az iroda ajtaján.

Szélsőséges esetben elkezded házastársad szülinapi ajándékát keresni a neten, hiszen mire hazaérsz, már bezár a biciklibolt, ahol meg akartad venni az új ülést. Eszedbe jut, hogy nem teregettél ki, nem jelentkeztél be a szervízbe, hogy fogalmad sincs, mit főzz vacsira. Ezt többnyire a szoba többi tagjával is közlöd, nem egyszer hosszas ötletelést provokálva, ami, lássuk be, csak akkor nevezhető szigorú értelemben vett munkának, ha épp főzős blogot írsz vagy az urbánus vacsorakészítési szokásokról készítesz szociológiai tanulmányt. És egy idő után már csak arra tudsz gondolni, hogy fáj a hátad, nincs levegő a szobában vagy épp túl erős a légkondi.

Otthon:

Ezzel szemben otthon, amint hatékonyságod lankadna, lenyomhatsz egy negyedórás frissítő gerinctréninget, összedobhatsz egy gyors ebédet, elmehetsz egy kapcsolatépítő sétára a szintén home office-ban lévő pároddal, ahelyett, hogy esetleg ellenkező nemű kollégáddal tennél ilyesmit; vagy lejátszhatsz a gyerekekkel egy rövid kártyapartit. Közben pedig általában már csak a lelkifurdalás miatt is a munkán jár az agyad, és jönnek az újszerű gondolatok, heuréka-ötletek. És végső esetben, amikor már minden hiába, elgurulhatsz a bicikliboltba, inkább majd este visszaülsz a gép elé. Mindenki jobban jár, a párodról nem is beszélve, mert így megtapogathatod a biciklis üléseket, és az eladó tényleg olyat ajánl, ami jó is a bringájához.

Ha monoton munkát kell végezni, ami nem kihívás

Irodában:

Őszintén szólva nekem nem éppen irigylésre méltó a monotónia-tűrésem. Ezért aztán a hosszú irodai megbeszéléseken mindig rajzolok az előttem lévő papírokra, ez nem is elég környezettakarékos, és mivel ilyenkor nem születnek maradandó művészi alkotások, nem is túl hasznos – szemben a zoknipárosítással, borsópucolással vagy viráglocsolással. És mondjuk ki: videókra vagy hanganyagokra is sokkal jobban lehet figyelni az otthoni ruhahajtogatás mellett, mint irodai facebookozás vagy csetelés közben.

Otthon:

Aki hozzám hasonlóan nehezen viseli a monoton munkát és az egyhelyben ülést, annak ilyen jellegű munkanapokhoz megváltás a home office. Korábban elkezdheted a munkát, vagy később fejezheted be, viszont többször megszakíthatod, akár csak átülhetsz a fotelba, fejen állhatsz, kimehetsz a teraszra.

Az otthoni munkához jobb időmenedzsment és nagyobb önuralom szükséges, de ilyenkor sokkal kevesebbszer érzed azt, hogy rángatózik a vállad, hogy máshol kellene lenned, és hogy csinálnod kellene már egy ADHD-tesztet.

Heti meetingek

Ebben van talán a legkevesebb különbség az otthon és az iroda között.

Irodában:

Nálunk, a Képmás szerkesztőségében tíz emberből három az egy emelettel lentebbi irodából érkezik, persze nem egyszerre, ezért a fentiektől mind udvariasan megkérdezik, hogy vannak, némelyik pedig nem átall válaszolni. A lentiektől megkérdezik, kérnek-e vizet vagy kávét, azok nem átallanak olykor kérni. Mire mindenki megfelelő helyet talál magának és csatlakozást a laptopjának, negyedóra is eltelik; ekkor érkezik a rutinos, aki amúgy is későbbre jár dolgozni.

Otthon:

A webmeeting tökéletesítéséhez kevés volt a két hónap, azt hiszem. A „Most hallotok? Láttok? Melyik chatszobába kellett jönni?” kérdések után mindig akad, akire rá kell írni vagy csörögni, hogy igen, ahogy gyanítottuk, a hétfő 11 óra ezen a héten is hétfőn 11-kor következik be. Viszont az online értekezletek nagy előnye, hogy nem maradnak kávéscsészék a tárgyalóban, mert mindenki maga után mosogat.

Ez nem jelenti azt, hogy ne venném észre, mi a divat (persze sok esetben, főleg öltözködési kérdésekben azért simán vak maradok), de nem hat meg különösebben. Még általánosba jártam a nyolcvanas években, amikor a szocialista Magyarországon felbukkant a technika csodálatos vívmánya, a digitális kvarcóra. Mindenkinek olyan kellett, és néhány hónap alatt az egész osztálynak lett is. Akadt, akinek még világítás vagy stopper is tartozott hozzá. Nekem egy Rakéta gyártmányú szovjet karórám volt, anyukámtól kaptam, remekül mutatta az időt, és bár naponta fel kellett húzni, és hetente késett fél percet, nem láttam okát, hogy lecseréljem.

Aztán teltek az évek, szép lassan visszatért a mutatós óra, és nem lógtam ki többé az emberek közül. Gimnazista koromban aztán a fiúk a hagyományos iskolatáskák helyett elkezdtek aktatáskát hordani. Roppant felnőttesen és vagányan vonult be reggelente a diáksereg a fekete egyen aktatáskákkal. Ezzel az volt a fő bajom, hogy – az általam preferált vállra akasztóssal szemben – lefoglalta volna az egyik kezemet, amivel például kapaszkodni lehetett a villamoson, míg a másikkal a könyvet vagy újságot tarthattam. Ez a divat sem hagyott nyomot sem a pénztárcámon, sem a lelkemen.

Kiemelném még a fürdőnadrágok sajátos metamorfózisát, ami abból állt, hogy egyszer csak a férfiak a strandon mind hosszabb szárú gatyákban fürödtek. Sajnálkozva és rémülten figyeltem, mert ha valamiért jó dolog férfinak lenni, az elsősorban az, hogy a lehető legminimálisabb testfelületünknek kell elviselnie a rátapadó undok, hideg, vizes fürdőruhát. A hosszú szárú férfi fürdőnadrág térhódítása volt annak a hihetetlen ténynek a bizonyítéka, hogy még az erősebb nem képviselői is rávehetők arra, hogy puszta megfelelési kényszerből, divatból vagy birkaszellemből szándékosan kiszúrjanak magukkal, és kellemetlenné tegyék a saját életüket. Mivel ez tőlem mindig távol állt, így évekig én voltam az egyetlen hímnemű lény a szántódi strandon, aki úgynevezett fecskében abszolválta a nyarakat. Egy ismerősöm ugyan rákérdezett, nem cikiznek-e miatta a gyerekeim, mert őt bizony a lányai belehajszolták, hogy divatos, ám kellemetlen fürdőgatyát hordjon. Mondtam, hogy amiképpen én nem háborgatom sem a fiaimat, sem a lányomat az öltözködésük miatt, úgy ők is békén hagynak engem. Nálunk az ilyesmi nem divat…

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Fotóalbum-szerkesztésre fel!

Ha több ezer képet őrzöl a nyaralásokról, családi eseményekről, de még sosem válogattad ki, rendezted el és nyomtattad ki, akkor itt az idő! Ha klasszikus fényképalbumba rendeznéd a képeket, és van otthon nyomtatód, akkor egy szép albumot, fotópapírt és színes tintát kell venned, ezek mind rendelhetők házhozszállítással. Már a válogatás is élmény: rengeteg emléket idéz fel az ember, ha mappákba rendezi a képeket! Ha pedig a ma már népszerűbb fotókönyvre vágysz, akkor csak be kell töltened (és persze elrendezgetned) a kiválasztott képeket valamelyik fotónyomtatós hely online szerkesztőjébe, majd megrendelni a kész könyvet.

Társasozz online!

Amíg nem társasozhatunk személyesen a családdal és a barátokkal, keressünk online lehetőségeket a játékra! A méltán népszerű Carcassonét és a 7 csodát is lehet már így játszani, illetve az új kedvenc Fedőnevek is elérhető (bár csak angolul). 

Iktass be új szokásokat az életedbe!

Ha neked is megváltozott az időbeosztásod és az életviteled a home office hatására, akkor ez az átmeneti időszak jó lehetőség arra, hogy új szokásokat vezess be. Egy szokáskövető app nagy segítség lehet ebben: megadja az elégedettség érzését azzal, hogy az adott napnál (vagy hétnél, hónapnál) kipipálhatod a tevékenységet, illetve motivál arra, hogy menj tovább, a következő alkalmat se lustuld el. Itt az ideje, hogy végre elkezd a tornát, igyál elég vizet, hogy újra időt szánj a légzőgyakorlatokra, az olvasásra vagy a zenélésre! Íme egy lista a népszerűbb szokáskövető alkalmazásokról, lehet válogatni. Fontos tudni, hogy a legtöbb app az ingyenes verzióban három tevékenység beiktatását teszi lehetővé, a fizetős verziókban azonban további szokásokat is be lehet írni. Gamereknek mondom, hogy már olyan is van, amely a gamification elvére épít, van saját karaktered, pontokat gyűjthetsz stb.

Próbáld ki a zöldségdobozos rendelést!

Mivel az elmúlt időszakban csak itt, a településen vásároltunk, elég sokszor vettünk íztelen zöldséget, éretlen gyülmölcsöt. Úgy döntöttük, kipróbáljuk végre a zöldségdobozos rendszert, amelynek köszönhetően közvetlenül a termelőktől vehetünk szezonális alapanyagokat. Budapesten több ilyen is működik (átvevőpontokkal vagy házhozszállítással), de egy kis böngészéssel megtalálhatjuk, hogy a mi településünkön melyik érhető el. Mi az első adagot néhány nap múlva megkapjuk, és mivel mindketten itthon dolgozunk, egyikünk akkor is át tudja venni, ha a másik éppen videómegbeszélésen vesz részt.

És persze a közhelyek, amelyeket nem lehet elégszer elismételni: vedd le azt a könyvet a polcról, amelyet olyan régóta el akarsz olvasni; táncolj felszabadultan a lakás közepén; kertészkedj; beszélgess rendszeresen a barátaiddal online; ha ott porosodik a sarokban a varrógép, végre kezdd el használni! A lényeg, hogy találj ki jobbnál jobb dolgokat, ne vesztegesd az időt, mert mindenkinek abból van a legkevesebb!

Botladozó szépség-meghatározások

A definíciók, amelyeket európai gondolkodók alkottak a szépségről, mind igazak, de a valóságnak csak egy kis szeletét írják le: Szép az, ami jó és kellemes. A szépség a harmonikus arányokban és a szimmetriában rejlik. Minden létezőben felfedezhető a szépség, amely arányos formájának a ragyogása. Szép az, ami minden érdektől mentesen tetszik. Szép az, ami érzéki vagy szellemi gyönyört okoz. A sort hosszan lehetne folytatni… Hozzám azok állnak közel, amelyek az érzések oldaláról közelítenek: a szépség megragadja és örömmel tölti el a lelkemet, rabul ejti az érzékeimet, és elfeledteti a valóság gyatrább részeit.

A szépség vonz és vigasztal

A külcsín elleplezi a mögöttes ürességet vagy belső romlást. Ha a házakon szép a vakolat, a turisták, akik nem járnak a belső udvarokban, szépnek látják a várost. Egy vonzó arcú és arányos testalkatú ember már megjelenése első pillanatában szimpátiát ébreszt, függetlenül attól, hogy okos vagy jó szándékú-e. A börtönben a rabok szívesebben viselik a színes, tetszetős szabású egyenruhát, mint a piszkosszürke, bő inget és gatyát.

A tetszés a szépségélmény előszobája.

Felmérések bizonyítják, hogy a jól kinéző diákok jobb osztályzatot kapnak a tanáraiktól, mint a hétköznapi megjelenésű társaik. A bírósági tárgyalásokat vizsgáló kutatások szerint a fizikailag vonzóbb alpereseket kevésbé ítélik el, és ha el is ítélik őket, enyhébb büntetést szabnak ki rájuk, mint a kevésbé vonzóakra. Ez igazságtalan. Mégis, a szépség okozta gyönyörködés ellágyítja a lelkünket, és olyan sok bajunkra gyógyír, hogy gyakran még az igazságtalanságot is hajlandók vagyunk elszenvedni miatta.

A számítógépes kor szolgáltatott arra bizonyítékot, hogy a legszebbnek tartott arc valójában a legátlagosabb méretű és formájú arc. Az átlagos nem keverendő össze a hétköznapival, mert itt éppen az ellenkezőjét jelenti: férfiak által szépnek tartott női arcokat vetítettek egymásra, és a metszethalmazból előtűnt azok átlaga, egy olyan arc, amely a legtöbb embernek tetszett. Széppé válni ezek szerint azt is jelentheti, hogy minél jobban megközelíteni az átlagost – amely ritkább, mint a fehér holló.

Született szépség?

A különlegesen szép kisgyerekekről azt tartja a népi bölcsesség, hogy csúnya felnőttek lesznek. Valójában ez logikus: a szőke fürtös, makulátlanul fehér bőrű, finom vonású, gödröcskés arcú kisgyerekekből (a közvélekedés nálunk őket tartja nagyon szépnek) a kamaszodás átlagosabb embereket formál, akik a tökéletes kicsihez képest tűnnek csak csúnyábbnak.

Nagymamám számos testvére között volt egy ikerpár, két kislány. Terike vörös és ráncos bőrű, akit a rokonok nem szívesen vettek kézbe, Rózsika viszont gyönyörű kisbaba volt, csodájára jártak, és összevesztek rajta a leendő keresztszülők. A csodaszép kislány hamarosan meghalt betegségben. A csúnya testvér felnőtt, és aranyszőke hajú, fehér bőrű, búzakék szemű, bájos mosolyú fiatal hölgy lett. A bálokban egyetlen percre sem maradt táncpartner nélkül. Én hetvenes-nyolcvanas éveiben ismertem meg, amikor szépségét már csak a régi fényképek őrizték, de önfeledt, csilingelő nevetése ma is a fülemben cseng.

Széppé válni

„A rút kiskacsa” című mese a hattyúfiókáról, akit kicsiként kiközösítettek csúnyasága miatt, de felnőve szép hattyúvá alakult, sok csúnyácska vagy átlagos fiú és lány számára ad reményt. És ez a remény nem is légből kapott. Vannak olyan ismerőseink (vagy talán mi magunk?), akik látszólag hétköznapi, szürke „kisegerek” – de ha mások megbecsülő figyelme rájuk irányul, vagy megtalálja őket a boldogság, az elismerés, kivirulnak.

A rút kiskacsák reménysége azért is reális, mert mindenki tetszik valakinek, csak az a kérdés, megtalálják-e egymást…

Azt tartja a népi bölcsesség, hogy negyven után az ember már felelős az arcáért, vagyis ami a lelkünkben van, az kiül az arcunkra. Mint minden leegyszerűsítő megállapításban, ebben is van némi igazság. Én azonban jobban kedvelem és igazabbnak tartom Szent Ágoston megfogalmazását: „Amilyen mértékben növekszik benned a szeretet, olyan mértékben növekszik szépséged, a lélek szépsége.”

A szépség energiát ad sokféle küzdelmünknek, megszínesíti kopárnak érzett életünket, feledteti a fáradtságot. A szép ember, állat, növény vagy dolog puszta látványa is előzékennyé tesz, felvillanyoz, örömmel tölt el – vagyis a szépségélmény az egyik legnagyobb ajándék, amit az élettől kaphatunk. Kevés bennem a hajlam a misztikumra, mégis úgy érzem, hogy Simone Weil, a 20. század misztikus gondolkodója eltalálta a lényeget: „A szép magában foglalja a pillanatnyi lét és az örökkévalóság egységét.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Tisztán emlékszem, mikor jöttem rá az egyetemen, hogy mi a legjobb puskázási stratégia. Eleinte az átlátszó töltőtollamba raktam a fecniket, de ide nem sok információ fért el. A gimi utolsó éveiben én voltam a közösségi puskafelelős,

történelemből például az egyes Árpád-házi uralkodók évszámait telefonszámnak álcázva írtam fel a táblára krétával, majd töröltem le száraz szivaccsal, hogy azért még jól olvasható legyen. Például: Laci 30‑77‑095, Köki 30‑95‑116, Pityu 31‑16‑131.

(A sikeres megfejtésért jár a virtuális vállveregetés!) Ennek továbbfejlesztett változata az ártatlanul a tolltartóban hagyott jegyzetpapír, amire látszólag a különböző tárgyak leckéit írtam, de a kódnyelv igazából a matematikai definíciók pontos felidézésében segített.

Aztán az egyetemen szembesültem a ténnyel, hogy az érettségi teljes tudásanyaga gyakorlatilag mennyiségében azonos például az első féléves élettan tananyaggal – a puskának jóval méretesebbnek kellett lennie. A probléma soha nem a papír előszedése vagy használata volt (a természetesség látszatának keltése addigra már a véremmé vált), hanem az, hogy hogyan rakjam villámsebesen el, ha jön a tanár. Volt, hogy a székre tettem a papírt, amire egy laza kisterpesszel simán ráláttam, de itt problémás volt, ha fel kellett állni. A fekete műszálas szoknyám belső oldala lett a megoldás. A hátsó sliccelt részt oldalra fordítottam, így még ülve is könnyen felhajthatóvá vált a térdig érő szoknyából vagy tíz centi. A dolgom már csak annyi volt, hogy a szoknya belsejére ragasszam a papírt, alapjáraton fejjel lefelé, hogy amikor felhajtom, világosan olvashatóak legyenek pl. a mikológia definíciók. Nyertem, a tanár, még ha gyanút is fogott, nem tudott rajtakapni, egy laza legyintéssel elrejtettem a segítséget, és hiába nézte, hogy van-e valami a padban, az üres volt. Még ha fel is állított, a szoknyám alá biztosan nem nézett be.

Tanárként az egyik leghálátlanabb dolog a puskavadászat. Sokat csináltam, és a téma tapasztalt szakértőjeként bátran és tehetséggel lepleztem le a „csalókat”, jópár egyest is kiosztottam. Eleinte élveztem, hogy most végre nálam van a hatalom, de egy idő után feltettem magamnak a kérdést, hogy van-e értelme ennek a fegyverkezési versenynek. Tényleg erről szól az iskola? Ez a tanulás?

A sok év iskolai témazáró és zh biztosan nem a biológiai tudásomat mélyítette el, hanem a mindenkori rendszer megkerülésének, a leleményes csalások kidolgozásának képességét. Ami lexikális tudásom volt (mert azért anélkül még akkreditált puskamágusként is nehezen végeztem volna el az egyetemet), az is elpárolgott a vizsgaidőszak-záró kocsmázás másnapján.

Milyen tanár szeretnék lenni? Mire szeretném nevelni a gyerekeket? A nemzetközi trendek és kutatások áttanulmányozása nélkül is könnyen felismertem, hogy milyen készségeknek és képességeknek vettem volna hasznát. Az egyetem után külföldre mentem, hazatérve pedig hét évig dolgoztam a médiában, és itt egyértelműen jól jött volna például, ha merek hibázni. Annyira féltem a tévedéstől, hogy nem mertem új, eredeti ötleteket mondani. Az sem ártott volna, ha időben megtanulok együttműködni másokkal, roppant sok konfliktust kerülhettem volna el. A projektek felelős levezénylését is csak élesben tanultam meg, sok-sok álmatlan éjszakát spórolhatott volna meg nekem az oktatás, ha erre felkészített volna.

Elérkezett az idő, hogy tanárként én magam változtassak, és ne azt adjam tovább, amit én is kaptam. A projektmódszer, a gamification, a kifordított tanterem és a többi összetett módszer mind nagyon jó lehetőségek, ám egy innovációs téren kezdő tanárnak mindez jócskán mélyvíz – rettegtem tőlük.

Kezdetnek kisebb változtatások is elegendők: ilyen lett a bevezetőben említett páros dolgozat, az együttműködés gyakorlásának egyik legegyszerűbben megvalósítható lépcsőfoka. Természetesen sok hibája van (például az egyik gyerek megírja a tz-t, míg a másik csak üdül), amelyeket tudatos feladat- és irányított páralkotással el lehet kerülni. De ennek a módszernek (ahogy a videó- és páros feleletnek, a csoportos beadandóírásnak, a dumaidőnek, az online dolgozatnak, a diákok által összeállított dolgozatnak is) a legnagyobb hozadéka, hogy segít engem, pedagógust, hogy elinduljak az innováció ösvényén. Ami engem illet, rengeteg tüskebokorba akadtam az úton, és volt, hogy úgy eltévedtem, hogy vissza kellett fordulnom, de a kudarcok minden esetben egy még átütőbb siker megalapozói voltak, így összességében azt mondhatom: megéri.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az ízek, az illatok, a tálalás vagy a csomagolás mind-mind felidéznek bennünk valamit. Elég csak a híres, kagyló alakú madeleine-re gondolni – Marcel Proust hétkötetes regényének főhőse ezt a süteményt mártotta teájába, amikor az ízek visszarepítették a múltba, és távoli emlékeket idéztek fel benne. Az egykori kétforintos lángos íze mögött egy végtelennek tűnő balatoni nyár rejlik, NDK-s sátorral a kempingben, tarka, virágos gumimatracokkal és a barackízes palacsinta ígéretével.

Az étel mindig több, mint pusztán táplálék. Izgalmas és sokszor árulkodó szelete a múltunknak, azaz – képzavarokat kedvelő olvasóink kedvéért – fűszer egy nép történelmében.

Hároméves unokahúgomnak a banán vagy a narancs csak egy a sok gyümölcs közül, amelyet szívesen fogyaszt, édesanyámnak azonban néha még bevillan az emlék, micsoda sorok kígyóztak a zöldséges előtt a hetvenes években, ha déligyümölcs érkezett. Érdemes hát az eltűnt idő nyomába eredni, és egy kicsit felidézni a Kádár-korszak néhány ikonikus ételét.

Gulyáskommunizmus. Ízlelgessük egy kicsit a szót. A Kádár-korszak tökéletes jellemzése: ha tele a pocak, oda a forradalmi kedv.

Lényege, hogy ha az állampolgár szép csendben marad, nem lázad, elfogadja a rendszert, akkor előbb-utóbb hozzájut a Trabantjához, a SZOT-üdüléshez, az automata mosógéphez, a fridzsiderhez – és ha mindez megvan, ugyan ki akarna forradalmat? A langyos sör és a virsli évtizedei ezek: mindenkinek jutott, mindenki meg tudta fizetni, és senki nem reklamált, hogy nem elég jó.

A puritán pártvezér, aki rajong az egyszerű ízekért

A hatvanas évektől kezdve elindult egy lassú gazdasági növekedés: nőttek a jövedelmek, emelkedett az életszínvonal, a háztartások egyre modernebbek lettek, nem hiába nevezték hazánkat a szocialista táboron belüli „legvidámabb barakknak”. Ugyanakkor luxusra keveseknek tellett, és a hivatalos propaganda gondoskodott arról is, hogy minél többen tudják: maga Kádár János és felesége is egyszerűen él. A párt első emberéről köztudott volt, hogy szerette a grízes tésztát, a tepertőt, a krumplilevest és a paprikás krumplit. Állítólag a házaspár a külföldi útjain is előszeretettel fogyasztott valami hazait, és az előkelő diplomáciai fogadásokat követően, elegáns szállodai szobájukban gyakran ettek egy kis kolbászt vagy abált szalonnát.

Bár a korszakban tilos volt bárminemű társadalmi lázongás, a hazai háztartásokban és a háziasszonyok életében forradalmi változások zajlottak le: általánossá vált a hűtőszekrény, különféle elektromos konyhai eszközök gyorsították és könnyítették meg a munkát.

A modern szocialista háziasszony már jóval kevesebb időt töltött sütéssel, főzéssel – erre amúgy a napi nyolcórás munkaidő és a parányi lakótelepi konyhák sem ösztönözték különösebben.

Konzervekkel, gyorsfagyasztott árukkal és bébiételekkel jól el voltak látva a közérteknek nevezett élelmiszer-üzletek, igaz, árutípusokon belül válogatni nem nagyon lehetett az egy-két márka közül, ám nem volt áruhiány. Gyakran maga a háziasszony és családtagjai is üzemi konyhán, menzán étkeztek hétközben. Megjelentek és hamar népszerűek lettek a különféle mesterséges ételízesítők: gulyáskrém, fokhagymakrém, valamint a Vegeta, amely mind közül a legnagyobb karriert futotta be.

A Vegetát 1959-ben Jugoszláviában Zlata Bartl és kutatócsoportja kísérletezte ki, és forgalomba kerülése után nagyon gyorsan terjedni is kezdett. 1967-ben már hazánkban is árusítani kezdték, majd 1971-től már kapható Csehszlovákiában, Nyugat-Németországban, Ausztriában, sőt, még Ausztráliában is! Az egyre népszerűbbé váló fűszerkeverék meghozta a szakmai elismerést Bartl számára, aki 2008-ban bekövetkezett halálig büszkén gondolt vissza a létrehozott termékre.

A magyar trikolór: piros paprika, zsír és Vegeta

Nem csoda, hogy nagyon népszerű lett, mivel egy kanál Vegeta kiváltásához egy kiló friss zöldségre és minőségi fűszerre van szükség. Meggyorsította, megkönnyítette, és ami legfontosabb, olcsóbbá tette az ételek elkészítését – ez pedig nem volt utolsó szempont a lakótelepi lakások és a „Kádár-kockák” elnevezésű falusi, sátortetős kockaházak főzősarkaiban. Szórtuk mindenre, ha kellett, ha nem, felejthetetlen egyenízt adva minden ételnek. Az az igazság, hogy sok konyhaszekrényben még ma is ott lapul, dacára annak, hogy tudjuk, az ilyen és hasonló koncentrált ételízesítők tele van ízfokozókkal, egészségre nem éppen kedvező anyagokkal.

A táplálkozási szokások mondhatni konzervatívak voltak: a magyar lakosság sok zsírt fogyasztott, húsból szinte kizárólag csak disznóhúst, hal csak ritkán került az asztalra, és a sütemények tetején vastagon állt a porcukor.

A mai idősebb elhízottak részben ezzel az örökséggel küzdenek meg nap mint nap, amikor a kilóikkal harcukat vívják. „A nyarakat mindig Debrecen mellett töltöttem a nagyimnál, szinte látom magam előtt a konyhát, ahogy délután ott ülök a hokedlin, és »zsíros deszkámra« várok, az asztalon ott a piros fémbödön, amiben a zsírt tároltuk” – mesélte a hatvanas Julika néni, aki saját bevallása szerint ma is gyakran eszik zsíros kenyeret, bár a háziorvosa óvva inti ettől. Alapvetően hagyományos konyhát visz: zsírral főz, rengeteg piros paprikával, liszttel habar és ránt, és férjével nem vetik meg a jó tepertőt sem.

Étkezési kampányok az egészségmegőrzés ürügyével

Az egészségtudatosság és az étkezés akkoriban közel sem fonódott össze olyan szorosan, mint manapság, bár egészséges étkezés-kampányokban nem volt hiány. Nagy reklámkampányt folytattak például a gyerekek és felnőttek tejfogyasztásának növelése érdekében.

„Tej: élet, erő, egészség!” – ez volt a szlogen, amely kitörölhetetlenül bevésődött a hetvenes években gyerekeskedők emlékezetébe.

Akkoriban még nem vagy alig ismerték a tejallergia, laktózérzékenység kórképét. A hírlapokban gyakran közöltek színes híreket a termelőszövetkezetük számára nagy dicsőséget hozó, átlagon felül tejelő tehenekről, nevüket is megemlítve (Riska vagy Borcsa), mintha ezzel az emberek tejfogyasztását is ösztönözni lehetne. A növekvő tömegigényeket azonban nem bírták vajjal kielégíteni, ezért egészségkampányokkal tették népszerűvé a jóval olcsóbb, növényi zsírokból előállított margarint, amely 1972-ig vízzel készült. Az első tejes margarin gyártása – Unilever licensz alapján – 1972-ben kezdődött a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat budapesti, rákospalotai gyárában. Ekkor jelent meg a piacon a kocka Rama, majd 1988-ban a csészés Rama. A margarin mellé társult – a zsírban sütés kiváltására – a Vénusz istennő nevét viselő napraforgóolaj, a még olcsóbbat választók számára pedig a repceolaj. Töretlen diadalmenetet futottak be ezek a termékek az utóbbi időkig, míg egy újabb egészségkampány rá nem döbbentette a lakosságot, hogy talán mégsem ezek a leghasznosabb táplálékok.

A menzakajától a tízórain át a gyorséttermekig

„Az egyik kedvenc főzelékem a sárgaborsó-főzelék, imádtam, amikor az volt a menzán, de a csokis öntettel megküldött piskótáért is odavoltunk” – emlékezett vissza Zoltán, aki 12 éven át volt menzás a nyolcvanas években, úgyhogy sok paradicsomos káposztát, káposztás cvekedlit, főtt húst meggymártással, robbantott csirkének becézett szaftos csirkedarabkákat, sült cipőtalpnak titulált vékony és szárazra sütött sertésszeletet, spenótot, mákos alias hangyás tésztát, grízes tésztát, úttörőgombócnak nevezett tarhonyát, kis kődarabkákat rejtő lencsefőzeléket, tejbegrízt és tojáslevest fogyasztott el az évek alatt.

A leveseket érdemes külön megemlíteni, mert bármilyen nevet is viseltek, gyakorlatilag a Vegetához hasonló, ipari méretekben gyártott levesporból készítették mindegyiket, a belevalók pedig sokszor felismerhetetlenül kicsi darabokban úszkáltak bennük.

Nem véletlenül ragasztotta rájuk a diákszleng a sportleves, azaz „Mindent bele!” vagy „Minek nevezzelek?”-leves nevet, Petőfi után szabadon. A rendszerváltás után, amikor a menzai ételek még nem, de a háború előtti filmek vetítési lehetősége változott, elterjedt a „Valamit visz a víz”-leves elnevezés is, a Zilahy-regény és film nyomán.

Ma már szokatlan, hogy osztálykiránduláson a gyerekek konzervet kapjanak elő a táskájukból, de a nyolcvanas években a gyíkhúsnak becézett löncshús és a sertésmájkrém gyakori túrázós koszt volt. Akinek nem ízlett, elcserélhette Mackó sajtra vagy egy párizsis szendvicsre. A kirándulós kulacsban Jaffa szörp lötyögött, amely sokáig egyeduralkodó volt a magyar szörpök piacán, de kedvelt üdítő volt a Meggy Márka és a Traubisoda is – ezek akkor még valódi cukorral készültek, nem cukorpótlóval. Népszerű hidegkoszt volt a bizonytalan összetételű Fradi-kolbász (másnéven „Mindent bele”), noha fogyasztását melegen ajánlották, és luxusfelvágottnak számított a „gépsonka”, amelynek kezdetben kizárólag egyetlen változatát lehetett kapni kimérve. A módosabbak persze téli szalámit tettek gyermekük tízórais kenyerébe, amelynek egykori Pick vagy Herz márkanevét nem volt ildomos használni, hiszen a szégyellt kapitalista múltra emlékeztettek volna.

Ám a parizer, azaz párizsi elterjedtségét semmi sem múlhatta felül.

„A parizer olcsósága miatt elég nagy népszerűségnek örvendett, ettük rántva is, bár a bő olajban kisütött húskészítmény minden volt, csak finom nem” – folytatta Zoltán az emlékek felidézését egy akkoriban igencsak kedvelt főzelékfeltéttel. Ennél már csak a bélszínroló volt „jobb”, amelyet iskolai menzákon kevésbé, de kifőzdék, olcsóbb éttermek étlapjain annál inkább fel lehetett lelni: ez az ételkreálmány szintén panírozott volt, és bélszínt nem, ellenben különféle húsnyesedéket és adalékanyagot annál inkább tartalmazott.

A ’70-es évek közepének üde és egészséges hidegkonyhai frissülését jelezte a majonézes franciasaláta megjelenése az élelmiszerüzletek pultjain. Kimérve lehetett venni, papírtálcára vagy üres tejfölösdobozba kanalazta az eladó, és fogyasztóit szinte mámoros örömmel töltötte le, hogy ilyen nyugatias jellegű finomságot kóstolhatnak. Ez a trend a kaszinótojás és az aszpikos-tormás sonkatekercs élelmiszerbolti megjelenésével folytatódott, amelyeknek házi változatai a vendégváró uzsonnák kedvelt menüpontjai lettek. Ám az ebédek legnépszerűbb szereplőjét, a rántott sertést és csirkét soha, semmi nem tudta leváltani dobogós helyéről – még manapság sem igazán. A Kádár-kornak ez az emblematikus, ünnepi és gazdag húsfeltéte ma is népszerű.

A Vasfüggöny nem állhatta útját a nyugati gasztronómiának

A gasztronómia szerencsére nem függ a politikától: a ’80-as évekre egyre népszerűbbek lettek az amerikai filmekből ismert ételek, a hot dog és a hamburger. Egyre több büfében, bódéban kezdték árulni ezeket, ám az igazi áttörést a budapesti City Grill megnyitása jelentette, amely elég nyilvánvaló koppintása volt a nagy amerikai gyorsétteremláncoknak. Egy csipetnyi Amerika volt, jelentős magyar beütéssel: fasírtot, rántott palacsintát és lángost éppúgy lehetett kapni benne, mint hot dogot vagy hamburgert.

A magyar hamburger hatalmas puffancs volt, a szélén rendszerint kilógott a salátalevél, úszott a ketchupban, és jól meg volt rakva csalamádéval.

A City Grill gyorséttermek csillaga akkor kezdett leáldozni, amikor megjelent Magyarországon a McDonald’s. 1988. április 29-én nyílt meg az első üzlet Budapesten, a Régiposta utcában, ahol kígyózó sorok várták, hogy beleharaphassanak egy igazi mekis sajtburgerbe. Emlékszem, milyen csalódott voltam, amikor először ettem McDonald’s-ban: a hamburger kicsi volt és drága, a kóla meg vizezett – mi tagadás, másra számítottam.

A Kádár-korszak szerencsére ma már a múlté, és bár a rendszerváltás után az iskolai és munkahelyi menzák még bő két évtizedig töretlenül vitték tovább a kádári örökséget, a vendéglátásban és a családi tűzhely mellett valóságos gasztroforradalom zajlott le, különösen az utóbbi évtizedben.

Szerencsére ma már egyre több helyen tudják, a magyaros koszt nem feltétlenül jelent rántott húst és zsírban tocsogó, paprikás lében úszó ételeket.

A legnagyobb megújító hatást talán az olasz konyha gyakorolta hazánk hétköznapi gasztronómiájára: a bolognai spagettit ma már ugyanolyan természetességgel készítjük, mint a pörköltet. Régi-új recepteket, hozzávalókat fedezünk fel, és megannyi főzőműsor, gasztroblogger bátorít sokakat arra, hogy próbáljon ki új ízeket. Az én konyhámban alapvető, hogy van olívaolaj, ellenben sertészsír szinte sosincs otthon – bár Horváth Ilona híres szakácskönyve azért ott figyel a polcomon. Igaz, szinte soha nem veszem elő, mert korszerűtlen, és az az idő már eltűnt. Ahogy az a kor is, ahol kádárkolbásznak hívták a rendőrök gumibotját.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

Miközben készültem az interjúra, gondolkodtam, hogy milyen is a tökéletes nagypapa. Találó mottóra bukkantam a„Férfiak Klubja” civilszervezet honlapján: „Férfi. Érték. Minta. Példa.” Ők ajánlották figyelmembe egyik szimpatizánsukat, Fischer Istvánt, aki nagy örömömre azonnal igent is mondott a felkérésre, és meghívott magukhoz. Szépen berendezett budai otthonukból olyasfajta harmónia árad, ami már önmagában sokat elárul az ott lakókról. István udvariasan betessékel, felesége kedvesen kávéval kínál, mutatja az unokák fotóit, aztán tapintatosan el is búcsúzik, hogy Istvánnal beszélgethessünk.

– Hogy fogadta a hírt, hogy nagypapa lesz?
– Mivel már nagyon vártuk, hogy legyen unokánk, hatalmas öröm volt, amikor megszületett Peti, aki ma már tízéves. Én még nem töltöttem be akkor a hatvanat. Bár sokkal fiatalabb nagypapák is léteznek, úgy érzem, pont jókor jött el ennek az ideje az életemben. Akkoriban mentem nyugdíjba. A születésekor épp Rómában vezettem egy csoportot, és egy, a Szent Péter-bazilikát ábrázoló képeslapon csak annyit üzentem haza, hogy „Péter küldi Péternek”. Ez volt az első postai küldemény, amit kapott. Ettől kezdve bárhova mentem, onnan képeslapot kellett küldenem, és hál’ Istennek, ma már duplán teszem ezt, hiszen azóta megszületett a mi kis Petránk is, aki természetesen egy idő után szóvá tette, hogy neki is kell képeslap.

– Hasonló habitusúak, vagy nagyon különbözőek az unokái?
– Ég és föld a két gyerek: Peti lassabb, megfontoltabb, csendes gyerek, Petra viszont egy igazi kis cserfes, örökmozgó hatéves. Neki hidegben is van kedve az udvaron rohangálni, Peti inkább behúzódik, olvas és legózik. Ő teniszezik, Petra balettozik. Sokszor mondja a nagymamának, hogy „csinálj így, csinálj úgy”! Beáll a tükör elé, nem is veszi észre, hogy figyeljük, de előadja magát. Ágnes lányomat egyébként fiúnak vártuk, úgy tartották, hogy túlhordás esetén biztosan fiú lesz, ezért meg is döbbentem, amikor a Baross utcai klinika portáján megláttam kiírva, hogy Fischer Ágnes. Alig hittem el, de természetesen nagyon örültünk a megszületett kislánynak. Peti unokánk születése ezért is volt különleges élmény, ajándék a számunkra. Aztán pedig Petra is megszületett. A nejem is, a lányunk is egyke, és – bár nekem volt két jóval idősebb féltestvérem – valójában engem is egyedüli gyerekként nevelt az édesanyám és a nagymamám. Édesapám ugyanis a születésem előtt meghalt.

– Az apai, nagyapai minta akkor teljesen kimaradt az életéből. Vagy volt esetleg olyan családi barát, férfi rokon, akivel közelebbi kapcsolatot ápoltak?
– Szüleim között 30 év volt a korkülönbség, így csak az anyai nagyapám élt, amikor megszülettem, de mire négyéves lettem, ő is elhunyt. A szoros kapcsolatom nagymamámmal viszont úgy érzem, mindenért kárpótolt. Anyukám nem ment újból férjhez, s mivel Leányfalun éltünk, „rábízott” a régi ismerős plébánosra, hogy faragjon belőlem férfit. Sokat köszönhetek neki, valamint nagyapám öccsének is, aki azon túl, hogy a nehéz időkben befogadott minket, rengeteget foglalkozott velem. Az, hogy később ifjúsági válogatott röplabdázó lettem, alapvetően neki is köszönhető, hiszen magyar bajnok középtávfutóként belém oltotta a sport iránti szeretetet. Férfiasságból, emberségből sokat tanultam első főnökeimtől is, akik 18 évesen felkaroltak, igyekeztek mindenben támogatni.

Úgy gondolom, hogy az élet némiképp kárpótolt édesapám idő előtti elvesztéséért.

– Sikerült olyan apává válnia, akire gyerekként vágyott volna?
– Bízom benne, de erről igazából a lányomat kellene megkérdezni. Mindenesetre nagyon igyekeztem, és sikerként könyvelem el, hogy mindig is közel álltunk egymáshoz. Amikor 17 évesen kiment Amerikába egy évre tanulni, hetekig éreztem a hiányát. Most már nevetek ezen, de akkor igazán megviselt, noha tudtam, hogy a jövője szempontjából nagyon fontos a nyelvtanulás és a tőlünk független életvitel, más világ és kultúra megismerése.

– Mennyire szoros a kapcsolata az unokákkal? Milyen gyakran találkoznak?
– A kapcsolatunk szerencsére nagyon intenzív. Peti születése után, amint lehetett, a közvetlen közelében szerettem volna lenni. Szerencsére ez könnyen ment, hiszen akkoriban a lányomék a mellettünk lévő lakásban éltek. Bár azóta elköltöztek egy kertes házba, kocsival csak 20 percnyi távolságra vagyunk egymástól. Sokat járunk hozzájuk. A feleségem egy igazán rátermett nagymama, és én is segítek, amiben tudok.

– Bármikor lehet önöket ugrasztani?
– Bármikor.

Van úgy, hogy megbetegszik az egyik vagy a másik gyerek, a szülőknek pedig dolgozniuk kell. Minden kisgyerekes családban ismerős ez a probléma. Mi szerencsére ilyenkor azonnal tudunk segíteni.

Nyáron is nagy szükség van ránk, gyakran vannak nálunk a gyerekek. Bár a feleségem még dolgozik, jó logisztikával, folyamatos egyeztetésekkel mindig meg lehet szervezni, hogy éppen ki vigyázzon rájuk. Szeretünk nagyon együtt lenni. Márciusban például közösen megyünk síelni. Karácsonykor azt is igénylik a gyerekek, hogy náluk aludjunk, mert akkor másnap reggel lehet az új ajándékokkal közösen játszani. Peti unokámmal sok dologban egy húron pendülünk, annak dacára, hogy a mai fiatalság ebben a digitális világban teljesen máshogy működik, mint ahogy mi működtünk annak idején. Az én konzervatív hóbortjaimat szerencsére jól fogadja: gyakran kéri, hogy meséljek neki „régi” dolgokról. Van egy közel százezer darabos képeslap-gyűjteményem, erről és az utazásaim emlékeit őrző egyéb tárgyakról, ereklyékről is gyakran beszélgetünk. Viszonylag korán elvittem az Országházba is, mert érdekelte a Szent Korona, de voltunk a Hősök terén és a Várban is. Kirándultunk kettesben több helyre: Visegrádra, Vácra, Esztergomba, jártunk Aquincumban, tavaly pedig együtt voltunk Velencében a karneválon. Petra még csak hatéves, egyelőre más dolgok érdeklik, de várom azt az időszakot is, hogy hármasban menjünk felfedezni a világot.

– Türelmes nagypapa?
– Igyekszem. Peti lassan kiskamasz. A szüleinek, akik folyamatosan odafigyelnek a tanulására, bizony elfogy néha a türelmük, és ilyenkor jó, ha kéznél van egy türelmes nagyszülő. A humán dolgokban örömmel segítek, nyelvtanozunk, fogalmazást írunk. Szeretném, ha az unokáim is megtanulnának szépen, választékosan beszélni, és ebben a közös hobbink, a keresztrejtvényfejtés is sokat segít.

– Van, hogy fordul a kocka, és Peti korrepetálja a nagypapát mondjuk informatikából?
– Velem nehezebb a dolga, mert egy igazi „kőkorszaki szaki” vagyok, nem használok számítógépet, nem internetezek. Peti kedvéért már óvatos érdeklődést azért mutatok a technika vívmányai iránt, például a tabletjén rendszeresen Honfoglalót játszunk, amit mindketten nagyon szeretünk.

– Beleszól a gyerekek nevelésébe, mondjuk abba, hogy mennyit üljenek naponta a gép előtt?

– Visszafogottan osztogatjuk csak a tanácsainkat. Messzemenőkig igyekszünk tiszteletben tartani a szülők döntéseit.

Észrevételt tehetünk, de beleszólni abba, hogy például melyik iskolát válasszák, nincs jogunk. Megjegyzem, én is szentendrei diák voltam, most Peti is az, ez is összeköt bennünket. A „gépezést” azért nem tudtam szó nélkül hagyni. Ugyan manapság már nem ritka, hogy valaki hatévesen kezelni tudja a tabletet, Petra is tudja, de amikor a tízéves unokám okostelefont kapott, annyit azért mondtam a lányomnak, hogy én csak azt kérem tőled, hogy írni, olvasni és beszélni tanuljanak meg. Az úszást és a sportosabb életformát én is forszírozom.

– Van olyan emléke az unokákkal kapcsolatban, ami meghatározó, ami örökre bevésődött?

– Sok ilyen van, de a legnagyobb élmény nap mint nap megtapasztalni azt a fajta nagyon mély köteléket, ami csak unoka és nagyszülő között létezik.

Ezt mindig érzem, ha hozzám dugják a fejüket, vagy megfogják a kezemet, vagy amikor megyünk hozzájuk, és átölelve, harsányan örülnek a jövetelünknek. Később alig akarnak hazaengedni. Leírhatatlan érzés!

Kifogyott az öngyújtója, hiába küszködik. Idegesen eldobja a cigit, amúgy is le kéne szokni, ha már apa lesz. Lelép a radiátorról, leül a többi szerencsétlen kispapa közé. Rossz rájuk nézni. Az egyik a körmét rágja, a másik idegesen fel-alá járkál, a harmadik csak ül, maga elé mered, a lábát rázza, és előre-hátra dülöngél, mint egy pszichopata. A váróterem falai ötpercenként mintha rándulnának egyet. Egy nővér megáll az ajtóban, és az ő nevét mondja. Jöjjön apuka, mert szülünk!

Érzi, hogy az anyaméh, ami az eddigi élete, szűkülni kezd. Egyre kevesebb dolog fér el benne, ki kell dobálni őket. A dohányzás az első. Aztán jön a napi két óra képernyő előtti tespedés. Aztán a vágy az új kocsira: kiderül, hogy simán jó a régi is.

Ám ez sem elég. Ki kell dobni a nyugalmat, a szabadidőt, a síelést, a pénzt a bankszámláról. Végül csak ő marad: a teste, meg ami abban van. De a méh tovább szűkül, neki is mennie kell. Kifelé, bármi is legyen ott. 
A fejét dugja ki a legnehezebben. A gondolatait: hogy mostantól egyetlen tárgy körül forognak majd. Elsőre nem is megy, át kell ölelnie a görcsöktől szenvedő feleségét. Átöleli, és ismételget valami érthetetlen mondatot, aminek az a vége, hogy nem én. Suttogva mondogatja. És egyszer csak látja, hogy a feje már kint van. Mély levegőt vesz. A feje már apa.
A válla könnyebben kicsúszik. Hiszen az apaságra lett kitalálva: hogy vigyen. Gondokat, súlyokat, embereket. Egy apa viszi a családját, egyértelmű kép. „Az én terhem könnyű.” Végre ez a csapott, csontos testrész, melyet eddig legfeljebb vonogatott, értelmet nyer. Ilyenekben, hogy: apa, vegyél a válladra, apa vállalt értünk valamit, apa új vállalkozásba kezdett.

A belső szerveknek is apává kell válniuk. A szívnek a legkönnyebb, az már kilenc hónapja erre edz. A gyomor felkészül a bébitápra. A máj örül a legjobban, csökkenhet a megszokott alkoholszint. Legalábbis ígéretet kap, hogy talán. Semmiképp sem ma. Leghamarabb a tejfakasztó után.

Az a bizonyos szerv büszkén kiáltja a test többi részének, hogy látjátok, apa lett, végig ez volt a célom. A szőrös lábak könnyedén, észrevétlenül csusszannak ki utána, gyorsan le is térdelnek, hogy hálát adjanak. 
Az orvos mondja, hogy fiú, de ő tudja, hogy több annál. Ő mostantól apa.
A fiára néz, és bőg. Mint minden újszülött.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>