A múltkor egy néni azt mondta: ő már kicsi koromban is látta, hogy én kaszkadőrnek készülök. Nagyon büszke voltam magamra! De amikor Anyára néztem, már nem voltam benne biztos, hogy ez dicséret.

Még most se értem. Ágó szerint a kaszkadőr egy olyan ember, aki mindenféle veszélyes dolgot játszik a filmekben, például leugrik a sziklákról meg felmászik a háztetőre. Anya viszont nyilván azt gondolja, hogy valami orvosféle, mint a Krisz bácsi, mert szerinte a kaszkadőr az az ember, aki kórházban tölti a fél életét. (Meg kell kérdeznem Apát...)

Anya még azt is mondta, hogy ha így folytatom, egyszer én is leesek valahonnan, és ripityára törik a lábam. Akkor majd Krisz bácsinak kell összebarkácsolnia a műtőben – és szerinte mind nagyon boldogok leszünk, ha ez sikerül.

Már sokat hallottam, hogy Krisz bácsi milyen ügyesen csavaroz, de én biztos nem leszek boldog, azt már tudom. Ágó szerint is üvölteni fogok, mint a megvadult sárkánygyík, mert már akkor is bőgök, ha dzsúdózás közben leesünk az ágyról. Úgyhogy mostanában próbálok leszokni az ugrálásról, inkább a mászásra koncentrálok.

Van a kertünkben egy óriási tujafa, nagyobb, mint a garázs, és nagyobb, mint a házunk, pedig az emeletes. Sőt, a szomszéd néninek kétemeletes a háza, de a mi fánk még annál is nagyobb. Arra szoktunk felmászni Ágóval. Apa meg nevet, hogy milyen nagyon magasról válaszolunk, ha hív. Azt mondja Anyának, ne aggódjon, a tujafa olyan sűrű, hogy ha leesnénk, semmiképp sem kellene a Krisz bácsihoz szaladni, legfeljebb csak az ügyeletre, hogy itt-ott összevarrjanak minket – meg hogy Anyát újraélesszék… A tujafa azért is jó, mert az se baj, hogy Dani utánoz minket: arra ugyanis nem bír felmászni.

Nemcsak az udvaron, a házban is gyakorlok. Ott az ajtófélfára szoktam felmászni mezítláb. Már majdnem a tetejéig felérek. Nemrég azt is kigondoltam, hogy az emeleti korlátról is le tudnék mászni, mint egy majom, nem is kellene használnom a lépcsőt. Elmeséltem gyorsan a fiúknak, és mind a ketten nagyon izgatottak lettek. Mindjárt meg is akartam mutatni, de sajnos Anya is meghallotta. Olyan nagy és kerek lett a szeme, mint a farkasnak a piroskás mesében.

– Már megint nem gondolkodtál, mielőtt beszéltél! – mondta, és nagyon megbüntetett: 10 percig ültem a lépcsőn egyedül, és gon-dol-kod-tam. Hogy milyen bajok lehetnek ebből... De nem tudtam kitalálni semmit, mert én inkább az emlékezésben meg a matekban vagyok jó…

csak sírtam, mint egy keserves sárkánygyík, hogy Anya nem érti meg, hogy én tényleg meg tudom csinálni! Amikor lejárt a 10 perc, megkérdezte, mire jutottam.
– Semmire – mondtam. Mire Dani odabújt hozzám: – Ne síjj Boldizsáj…! Gyeje, inkább másszunk le a kojláton!
És akkor mintha eszembe jutott volna valami.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A szabadulószoba lényege, hogy különböző választható karakterek (például gróf Apponyi Albert vagy Herczeg Ferenc) segítségével egy-egy történelmi, irodalmi vagy zenei szobába látogathatunk, ahonnan csak a békediktátumhoz kapcsolódó kérdések helyes megválaszolása után léphetünk tovább. A szobák teljesítése után egy-egy számkódot kapunk, amelyekkel a küldetések teljesítését követően egy széfet nyithatunk.

A két történelmi szobán kívül olyan kortárs irodalmi helyiségben is időzhetünk, ahol ma élő írók Trianon-reflexióit olvashatjuk az Irodalmi Jelen ebből az alkalomból összeállított, szintén a napokban megjelenő lapszámából. A zenei részben pedig egy mai, Trianonhoz is szorosan kapcsolódó dalt dolgozott fel egy kiváló népdalénekes.

Az alkotók igyekeztek olyan személyeket megidézni, olyan érdekességeket megmutatni, amelyek bővítik a békediktátummal kapcsolatos tudásunkat. Emellett ügyeltek arra is, hogy a különböző szobákban elhelyezett kérdések főként ne lexikális ismeretekre épüljenek.

A szabadulószoba egyik célja az élményszerű tanulás és a középiskolásokat megszólítani képes megemlékezési forma megtalálása.

A szabadulószoba az alábbi linken érhető el:
https://view.genial.ly/5ed38a7e9be45e112004e1b3/game-breakout-trianon100public

A link szabadon terjeszthető. A cikkhez mellékelt képek szabadon felhasználhatók.

Kép

– Antal képmás.hu-ra írt úti beszámolójából kiderül, hogy a Camino tényleg nem csak egy út. Milyen gyümölcsöket hozott?

Antal: Tudatosult bennünk, hogy itthon mekkora zajban élünk – ott meg volt, hogy kilométereken keresztül csendben bandukoltunk, hallottuk, ahogy a talpunk alatt a kövek súrlódnak. Olyan dolgokat vettünk észre, amiket egyébként nem szoktunk – mintha a normális élethelyzetünkbe, életmenetünkbe kerültünk volna vissza. Éreztük az illatokat, amelyeket itthon szagokként azonosítunk be, ha egyáltalán észrevesszük őket.

Két váltás ruhával mentünk, mégis mindennap más emberek voltunk – ennyit ér a ruha.

Az étkezések is leegyszerűsödtek: azt figyeltük meg, hogy ahogy haladtunk előre, egyre kevesebbet ettünk. Nem volt valahogy olyan fontos, hogy mit és mennyit eszünk, inkább az, hogy együtt vagyunk – vagy hogy másokkal asztaltársaságot alkotunk, megiszunk egy üveg bort, beszélgetünk. A víznek is más íze van, amikor órákig gyalogolsz a tűző napon: tényleg megtapasztalod, hogy az élet forrása. Ahogy egyre többet sétálunk, egyre nehezebbnek érezzük a terheket, úgyhogy nem mindegy az sem, mennyi vizet pakolsz a hátizsákodba – az életben is magunkra veszünk feleslegesen terheket, aztán meg nem tudjuk őket lerakni. Meg kell tanulni lerakni, és reggel újra felvenni. Ezt egy idős atya mondogatta nekünk mindig, és én a Caminón értettem meg. Mi, férfiak, különösen szeretünk vagánykodni, aztán gyakran az egészségünkkel fizetünk érte. Nekem az egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy hátra lehet hagyni, le lehet tenni mindent – és néha le is kell tenni! Nagy élmény volt megtapasztalni, hogy ötvenévesen is tudok új hajtásokat hozni, sokkal nyugodtabb lettem és rengeteg lényegtelen dolgot már el tudok engedni.

Ágota: Nekem az volt fontos felismerés, hogy miután kimerülten megérkezünk este a szállásra, milyen hamar regenerálódunk. Úgy ismertem magam, mint akinek nagy akaratereje van, de rá kellett jönnöm, hogy azért nem egyszerű mindennap újra elindulni. Az Úton sok mindenkivel szóba elegyedtünk, és rájöttem, milyen fontos, hogy nyitottak legyünk másokra. Nagyon jó volt másokért imádkozni, úgyhogy ezt itthon sem hagytuk abba. Együtt járunk futni azóta. Egyébként biztosan sokkal több gyümölcse van, mint amennyi eddig tudatosult bennünk, folyamatosan jövök rá dolgokra, mióta hazajöttünk.

– Nagy egymásra hangolódás kellett ahhoz, hogy érezzék, mikor lenne jó még egy kicsit csendben maradni és mikor beszélgetne most már a másikuk is szívesen – öt gyerek mellett nehéz lehet ezt itthon gyakorolni. 

Ágota: Itthon folyamatosan egyensúlyoznom kell a férjem és a gyerekek között, és van, hogy a gyerekek is öten ötfélét akarnak. Ott csak a férjem volt, nem hatfelé kellett figyelnem, csak rá. Erősödött a kapcsolatunk, rengeteg közös élményt éltünk át – amellett, hogy együtt szomjaztunk meg, együtt fáradtunk el. Sokan próbáltak minket rábeszélni arra, hogy legalább csak pár napot próbáljunk ki egyedül, és indulás előtt még én sem zártam ezt ki, de végül nem fogadtuk meg a tanácsot.

Antal: Á, szóba se jött, hogy külön menjünk! Nagyon jó volt együtt menni. Fel is vettem videóra, ahogy akarva-akaratlanul együtt léptünk, felvettük egymás ritmusát. Azt látjuk, hogy nagyon nehezen szakadnak ki a házaspárok a mindennapokból, pedig nagyon jót tesz a kapcsolatnak. Egyébként huszonkét éve, mióta összeházasodtunk, egy embernek számítunk, úgyhogy végül is egyedül mentünk, ezért emlegettük ezt a közös Utunkat „kettenegyedül” hashtag alatt. 

Nagy élmény volt megtapasztalni, „megtanulni” a jelent; megérteni a Szent Ágoston-i carpe diemet. Ott, Az Úton annyira lefoglalt a jelenlét, hogy nem volt lehetőség mással foglalkozni.

Ezt is veszélyesnek látom egyébként a mai életvitelünkben, hogy mindig tervezünk valamit, mindig meg kell oldani valamit, nem tudunk a jelenben jelen lenni – itt pedig egyik napról a másikra letettünk mindent. Sokan azt gondolják, hogy elmennek a Caminóra és megoldódik az életük problémája. Ez nem igaz, viszont a konform-embert, az „evilági” embert három-négy nap alatt levetkőzteti. 
Ahogy a szagokból illatok lettek, a hangokból dallamok – minden átlényegült azzá, ami valójában, csak ezt a valóságot elveszítettük. Nagyon bölcsek voltak már a régiek is, hogy zarándokoltak – és botorság az, hogy mi nem tesszük.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Ágota: Nekem óriási élmény volt, hogy az utunkat középkori ispotályok, keresztek, gyönyörű régi templomok – amelyeknek a hűvösében jó volt megpihenni – szegélyezték. A 12. század óta járják ezt az Utat az emberek, csodálatos érzés volt ennek az emlékeit látni.

– A gyerekeknek is meghatározó alapélmény lehet, hogy az édesapjuk azt kérte az ötvenedik születésnapjára az édesanyjuktól, hogy menjen vele végig a Caminón. Nehéz volt őket itthagyni?

Ágota: Nehéz volt, és hiányoztak, meg kicsit azért aggódtam is értük. Elvittem a telefonomat, úgyhogy mindennap beszéltünk velük. A legkisebb tízéves, a legnagyobb huszonegy, és nagyon ügyesen helytálltak.

Antal: Nagyon jót tett nekik egyébként ez az egy hónap, mert rengeteg dolgot megcsináltak önállóan. Szerintem manapság van egy óriási tévedés a gyerekekkel kapcsolatban: a népszerű vélekedéssel ellentétben egy gyerek nem azt várja, hogy ő legyen az első, hanem hogy a szülei szeressék egymást, mert neki ez a forrás. Látszott rajtuk, hogy örültek annak, hogy jól éreztük magunkat és erősödött a kapcsolatunk. Persze nagyon jó volt hazaérni. 

– Antalnak számos közéleti feladata, vállalása van, Ágota itthon tartja a frontot. Nehéz volt ez pici gyerekekkel?

Ágota: Egyáltalán nem éltem meg ezt nehézségként, inkább azt szoktam mondani, hogy nekünk ez volt a luxusunk, hogy itthon tudtam maradni a gyerekekkel. Tóni pedig vállalt több munkát annak érdekében, hogy biztosítsa ehhez az anyagi hátteret. Nyelvtanár vagyok, úgyhogy azért a gyerekek mellett nagyjából mindig tanítgattam, ami nagyon kikapcsolt – meg jó érzés volt, hogy nem felejtem el azt a sok mindent, amit vagy húsz évig tanultam. Tagadhatatlan, hogy összegyűlik a feszültség az itthonlét során, úgyhogy sokat segített az is, hogy heti kétszer-háromszor sportoltam. És persze azért is emlékszem erre egy szép időszakként, mert végig arra tudtam figyelni, ami az én dolgom. Mindig a legnagyobb biztonságban éreztem magam Tóni mellett, soha nem kellett rivalizálnom senkivel, mindig biztos lehettem abban, hogy ott van, ahol mondja, hogy hazajön hozzánk, amikor tud – amikor meg nem jön, akkor értünk dolgozik. Amikor otthon van, akkor viszont tényleg otthon van: ránk figyel és teljes természetességgel veszi kezébe a porszívót, jön ruhát hajtogatni vagy amit éppen kell. Nagyon jólesik az is, hogy minden reggel egy nagyon szépen elkészített melange-zsal vár. Ha elutazunk, akkor hozza magával a tejhabosító gépet.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Antal: Mindig igyekeztem arra figyelni, hogy a feleségem tudja, mindennap újra őt választom. Nem veszem alapértelmezettnek, hogy kikészíti a ruhámat vagy hogy vásárol nekem arcszeszt vagy bármit, hanem megköszönöm, mert nagyon jólesik, hogy gondoskodik rólam.

A gyerekekkel együtt hajtogatjuk és tesszük a helyére a tiszta ruhákat, belenőttek abba, hogy nem Anya feladata mindent elvégezni.

Nagyon fontosnak tartjuk, hogy együtt vacsorázzunk, ehhez szépen megterítünk, és mindennap gyertyát gyújtunk, aztán kettesben borozunk. Mindig figyeltünk arra, hogy eljussunk együtt színházba, és hogy a praktikus dolgokon túl is mindennap beszélgessünk egymással, és olyankor tényleg jelen legyünk a másik számára. 
Ugyanakkor nekem meggyőződésem, hogy Ágota sokkal nagyobb munkát végez, mint én, és ezt nem udvariasságból mondom. Öt épeszű, tanult, lelkileg és testileg izmos gyereket felnevelni, akik mosolyognak, szerintem egy olyan karrier, aminél nem tudok csodálatosabbat elképzelni.

– Létrehoztak egy imaközösséget Magyarország lelki megújulásáért. Pontosan mit értenek ez alatt?

Antal: Például azt, hogy térjünk vissza a Forráshoz, az Evangéliumhoz. Meg lehet újítani az ország sportéletét, kulturális életét, de a legfontosabb mégis a lelki vonal lenne. A Máriának ajánlott országban az anyaságot kell megújítani. Szeretnénk, hogy az anyaság visszakapja azt a megbecsülést, amit egy csúcskarrier érdemel.
Ágota: Nagyon fontos, hogy elcsendesedjünk néha, ez mindenkinek jót tenne és szerintem kevesebb baj lenne a világban.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Immár harmadik hónapja ápolsz Németországban pozitív koronavírusos betegeket. Hogyan élted meg a járványhelyzetet?
– A mostani járványhelyzet itteni tapasztalatom szerint semmivel nem alakult rosszabbul, mint egy hagyományos influenzafertőzéses időszak. Picit felnagyították ezt a dolgot, és ez nemcsak az én meglátásom, hanem a kollégáim véleménye is. Az elején még mi is féltünk kicsit, amíg nem tudtuk, hogy mivel állunk szemben. Volt olyan is, aki annyira félt, hogy inkább beteget jelentett. Én csak tettem, amit egyébként is mindennap teszek, a különbség csak a munkaruhámban volt.

– Mik az eddigi tapasztalataid a COVID-19 vírustól megbetegedett emberek állapotáról?
– A vírus itt van, talán marad is még. Én nem láttam annyira veszélyesnek, mint sokan mások, igaz, sosem voltam az a pánikolós típus. 17 évet dolgoztam különböző intenzív osztályokon, ott nem megengedhető a pánikba esés. Sajnos a vírus kapcsán azt tapasztaltam, hogy az embereket nagy félelemben tartották.

Semmivel nem láttuk veszélyesebbnek, mint a legutóbbi influenzajárványt, mégis pokoli hírverés volt körülötte.

Csak olyan betegeket láttam meghalni, akik valószínűleg egy erősebb meghűléstől is meghaltak volna. A nálunk elhunyt betegek 100 százalékának volt egy vagy több alapbetegsége is. Csak idős betegeket veszítettünk el, legtöbbjük 75–98 év közötti volt, vagyis ugyanaz a forgatókönyv érvényesült nálunk, mint influenzajárványok esetén.

– Milyen az egészségi állapotod? Rád veszélyes lehet ez a vírus?
– Mindenkire veszélyes lehet, mégsem tartottam tőle extrém módon. 33 éve vagyok I-es típusú inzulinos cukorbeteg, egyéb társbetegségem nincs. Nyilván nem olyan az immunrendszerem, mint a hasonló korú egészséges embereknek, ugyanakkor elmondhatom magamról, hogy nem vagyok beteges. Évekig rendszeresen sportoltam, mostanában a munkám miatt csak az otthoni tornázás fér bele. Vitaminokat szedek, és próbálok egészséges életmódot folytatni.

– Milyenek a munkakörülményeid?
– 2016 óta dolgozom Németországban. Itt is van felszereltségben különbség kórház és kórház között, de összegészében jobbak a körülmények, mint amilyenek között otthon dolgoztam. Megfelelő mennyiségű védőruha, maszk, kesztyű rendelkezésünkre áll.

– Hogy érzed, ahhoz, hogy biztonságban legyél, szükség lenne magasabb szintű óvintézkedésre?
– Ahol én dolgoztam a COVID-19 krízis alatt, nem hoztak túl extrém biztonsági óvintézkedéseket. A legfontosabb dolgokat megtettük: kézmosás, fertőtlenítés, védőruhák használata, stb.

Egy-két kollégát leszámítva szerintem itt mindenki biztonságban érezte magát.

– Hogyan viselkednek a betegek, akik hozzád kerülnek pozitív eredménnyel?
– A betegeim többsége nyugodtan viselte, hogy a tesztjük pozitív lett. Egy idős hölgy fakadt csak sírva, mert azt hitte, hogy akkor most ő biztosan meg fog halni. Szerencsére nem így történt, meggyógyult és haza mehetett. Nem láttam az embereken extrém kétségbeesést, de azért szorongtak. Mindenki tette, amire kértük, elkövettek mindent a gyógyulásukért. Nagyon fegyelmezettek voltak, de ez a németekre amúgy is jellemző. Szerintem elég hatékonyak voltunk, a legtöbben gyógyultan távoztak tőlünk.

– Hogyan látjátok el a betegeket?
– A legnagyobb krízis idején három kórházi osztályra helyeztük el a betegeket. Beérkezésük után először a sürgősségi osztályra kerültek, ott megtörtént a teszt levétele, laborok, mellkasröntgen vagy CT. Két osztály állt rendelkezésre a feltételezett fertőzöttek számára, de itt csak a teszteredmény megérkezéséig maradtak. Egyetlen beteg lehetett csak egy szobában, mert két feltételezett beteget nyilván nem lehet közös szobában elhelyezni.

Ha a teszt eredménye pozitív lett, akkor a beteg átkerült arra az osztályra, ahol én jelenleg is dolgozom. Ide csak a pozitívak kerülnek.

Két pozitív beteg lehet maximum egy szobában. Ha a többszöri tesztelések során valaki negatív eredményt produkált, akkor őt mint gyógyultat azonnal elhelyeztük egy negatív osztályra, esetleg haza küldtük, ha nem igényelt további kórházi kezelést. A megérkezésük pillanatától beöltözve látjuk el őket. A vitálparamétereiket sűrűbben ellenőrizzük, fokozottan figyeljük a testhőmérsékletüket és a vérük oxigénszintjét.

– Milyen teszteket használnak nálatok? Mennyire tartod megbízhatónak a tesztelési folyamatot?
– A teszteknek nem vagyok szakértője, ami biztos: ezek nem gyorstesztek, nem vénás vérből mutatják ki a vírus jelenlétét a szervezetben. Alsó légúti váladékból küldünk mintát a laborba, az eredmény kb. 24 óra múlva várható. Tapasztalatom szerint az itteni tesztek megbízhatóak. Két esetre emlékszem, ahol a teszt negatív lett, de a tüdőinfiltrátum (beszűrődés) olyan képet mutatott a CT-felvételen, ami biztosan COVID-19-re utalt. Természetesen őket a negatív teszteredmény ellenére is pozitívként kezeltük tovább.

– Mit gondolsz, mikor normalizálódhat a helyzet?
– Itt már látni az alagút végét. Egyre kevesebben jönnek panaszokkal a sürgősségire, napról napra sokkal kevesebben. A háromból két osztályt már vissza tudtunk állítani eredeti funkciójába. Remélem, hogy hamarosan vége lesz ennek az egész helyzetnek.

Január óta nem láttam a családomat és a kutyáimat. Nagyon mennék már haza, Magyarországra.

De amíg a külföldről hazaérkezőknek nem lesz teljesen egyértelműen eltörölve otthon a karantén, addig bele sem vágok. Az éves szabadságom felét nem vesztegethetem el karanténban. Remélem, sokakkal együtt, hogy az élet lassan visszatér a régi kerékvágásba. Mindannyian ezt várjuk!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt! 

A „multibúbánat” szó etimológiája valójában háromgenerációs nyelvi fejlődés története. A beszédfejlődés hajnalán lányunk (a gyümölcscentrifuga hangjára utalva) nyomatékos „bú” hangutánzó alakkal jelezte, ha gyümölcslére szomjazott, amit mi (bevallom, elsősorban kényelmi szempontok miatt) átvettünk, ahelyett, hogy forszíroztuk volna a nyelvileg fejlettebb és árnyaltabb „Kérlek, légy olyan kedves, és készíts nekem egy kis frissen facsart gyümölcs- és zöldséglékoktélt” formát. Férjem aztán a reformkori nyelvújítók lírai szándékához hasonlatosan nem átallotta „búbánattá” szépíteni a kifejezést, ezzel nem éppen a közérthetőség irányába mozdítva azt.

Ezen a ponton lépett be a folyamatba az idegennyelvi hatás. Konkrétan az anyósom által (nem egészen legálisan) lakásunkba bejuttatott importtal: a cukrozott, dobozos gyümölcslével, amelyen a fogyasztói lelkiismeret elaltatása végett a multivitamin felirat díszlett.

Így lett az egészséges verziótól való jelentésmegkülönböztetés érdekében a cukros italból multibúbánat, amely ezután csemetém szemében minden másnál – a postán felé nyújtott víznél is – kívánatosabb lett cukortartalma és tiltott volta miatt.

A következő korszak legnagyobb nyelvhasználati problematikája az lett, hogy a családban volt egy vicces felnőtt és néhány gyorsan tanuló csemete. Ebben az időszakban óvodás és kisiskolás gyermekeink számára több-kevesebb sikerrel megpróbáltam nyilvánvalóvá tenni, hogy a férjem által használt elnevezések nem mindig alkalmazhatók társalgási szinten. Vagyis a tojáskrém nem kenőcs, a csirkecomb nem állati maradvány, a víz nem vizelet.

Aztán vannak olyan kifejezések, amelyek minden családtag szájából mást jelentenek. Ha például én válaszolom azt, hogy „majd meglátjuk”, az azt jelenti, hogy biztosra vehető. Ha a nagylányom, akkor azt, hogy „nem hiszem, rengeteg dolgom van”, ha a kisebbik lányom, akkor azt, hogy „igyekszem, de mondd majd el újra, mert elfelejtem”.

Ha a férjem mondja, akkor valójában azt jelenti: „Nem, de nincs kedvem veled vitatkozni”. Ha a kamasz fiam, akkor így értsd: „Most nem tudok rád figyelni.”

A családi nyelvhez persze nemcsak fogalmak, hanem szállóigék, szólások is tartoznak. Ezek néha az ősök idejébe vezetnek, máskor szemünk láttára keletkeznek. Egy családi ebéden például a kicsit ízetlen, kicsit zsíros levest megkóstolva anyósom elismerő hangon így szólt: „Nagyon szép leves.” Azóta a „szép, mint a leves” minősítést minden jobb sorsra érdemes, ám igyekezetben nem szűkölködő próbálkozás kiérdemli.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Vajon Valentinus püspök szelleme ott él a randiapplikációkban? Tudják, azokban az alkalmazásokban, amelyekből Önök is letölthetnek az okostelefonjaikra. Például ilyen a hét éve elindított Tinder, amely bevallottan azzal a céllal jött létre, hogy a randizással járó érzelmi erőfeszítéseket csökkentse. Például az izgalmat, a szorongást, hogy sikerül-e valakit megszólítani, hogy rájövünk-e arra, bejövünk-e a másiknak. A Tinderben megkapjuk azok képeit és rövid bemutatkozását, akik a közelünkben „elérhetők”. Ezután egy képernyőhúzással eldönthető, hogy kell-e vagy sem, akit látunk. Balra húzva nemet mondunk, jobbra igent.

Mivel ő is látja a mi profilunkat, és dönt rólunk, azonnal kiderülhet, hogy passzolunk. Micsoda hatékony ismerkedési mód! Pár másodperc és az ismerkedés legfáradságosabb szakaszán már túl is értünk. Jöhet az igazi intimitás!

Éppen idén jelent meg egy kutatás jelentése, amely ugyanakkor azt bizonyítja, hogy a Tinder merő időpocsékolás. Még aki az egyéjszakás kalandok miatt használja/‑ná is, elvétve ér el sikert, csak minden ötödik próbálkozással. Valódi kapcsolatteremtésre pedig végképp nem alkalmas, se rosszra, se jóra nem passzol.
A Happn app viszont azt az érzést használja ki, amelyet akkor tapasztalunk, amikor keresztezzük egymás útjait. Milyen jó volna, ha abba a tekintetbe, amit csak egy pillanatra láttunk, jobban belemélyedhetnénk! Ha az a futó mosoly, amely beragyogta a napunkat, újra szembe jönne velünk! A Happn segít, hiszen felsorolja nekünk mindazokat, akikkel egy nap találkozhattunk (és persze, szintén Happn‑használók), így nem kell apróhirdetést feladnunk, keresve a sárga pulcsis fiút a február 14-i hatvani gyorsról, mert ott van a képernyőnkön, csak koppintanunk kell rá.

Bármilyen találékony ez az ötlet is, a randiappok népszerűsége nem nő egy ideje. Ezért bevetették a Ship-et: azt az appot, amely a társkeresést szeretteinkre és barátainkra (is) hagyja.

Ők is feljönnek velünk a digitális környezetbe, hogy nekünk válasszanak párt – merthogy jobban látják, mi jó nekünk. Mintha visszatérnénk a párválasztás kétszáz évvel ezelőtti mintáihoz…
Van tehát még kereslet és van ötlet is az online ismerkedés piacán. De vajon hol van a szerelem? Vajon vigyáz-e az ez úton randizókra az önfeláldozó Valentin? Vagy tényleg jogos a nők és férfiak különböző félelme? 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ezt tudja a „tej-vitamin”!

A tejtermékekben optimális, jól emészthető formában van jelen a fehérje, a tejzsír, a tejcukor és a kalcium hasznosulásához szükséges D-vitamin. Minden olyan termék, ami valódi tejből készül, jelentős A-, B1-, B2- és B12-vitaminforrás, emellett foszfor, magnézium, kálium, szelén és cink is megtalálható benne.

A tej és a tejtermékek olyan létfontosságú tápanyagokat (ásványi anyagokat, vitaminokat, bioaktív anyagokat, zsírsavakat, fehérjéket stb.) rejtenek, amelyekre ‒ egészségünk megőrzése érdekében ‒ minden életkorban szükségünk van. A tej nagy mennyiségben tartalmaz ásványi anyagokat, ráadásul kiválóan hasznosuló formában.

7+1 érv a tejfogyasztás mellett

Kisgyerekként csupán annyit tudtam, naponta egy-két bögre tej elfogyasztásával felnőtt koromra erős csontjaim lesznek. De ha még mindannak az információnak is a birtokában lettem volna, amelyekre komoly kutatások derítettek fényt, bizonyára még lelkesebben ittam volna ezt a finom italt. Lássuk, mi mindent tud a tej!

1. A tej olyan, mint egy multivitamin, ugyanakkor sokkal jobb annál, ugyanis szerves, könnyen beépülő formában tartalmazza mindazt, amire a testünknek szüksége van. Nagy mennyiségben tartalmaz kalciumot, amelynek fontos szerepe van a vesekőképződés megelőzésében, és a káliummal együtt – amely ugyancsak megtalálható a tejben – kiváló vérnyomáscsökkentő.

2. Az emberi szervezet számára ideális összetétele segít a csontképzésben és az egészséges fogzománc kialakításában. Rendszeres fogyasztásával megelőzhető testünk kalcium–foszfor egyensúlyának felborulása, a csontritkulás és a fogzománc-problémák.

3. A tej bővelkedik magnéziumban, amely szívizom-erősítő, jótékonyan hat a szívre és az erekre, ezen kívül elengedhetetlen a várandósság idején a baba egészséges fejlődéséhez.

4. A tejben található szelén hatékony antioxidáns, amely csökkenti az érelmeszesedés és a daganatképződés esélyét, lassítja az öregedést.

5. A gyerekkorban kialakított helyes étkezési szokásokkal – például a rendszeres tejivással – a vastagbélrák kialakulásnak kockázata is jelentős mértékben csökkenthető.

Kép

6. A tej szinte bármelyik diétába beilleszthető, és a táplálkozástudománnyal foglalkozó szakemberek ajánlják is rendszeres fogyasztását, hiszen egy pohár félzsíros tej energiatartalma mindössze két almáénak felel meg, miközben rengeteg olyan ásványi anyagot tartalmaz, amely segít megelőzni a hiánybetegségeket. Bizonyított tény, hogy az alacsony kalciumbevitel – kevés alvással súlyosbítva – a testtömeg gyarapodásának egyik fontos kockázati tényezője, ezért akár a diéta sikere is múlhat azon, elegendő tejet, tejterméket fogyasztunk-e.

7. A tej alvászavar ellen is bevethető, mivel magas a melatonin-tartalma (a melatonin egy alvás–ébrenlét ciklust szabályozó és alvásminőséget is meghatározó alváshormon). Német kutatások alapján már speciális „gyógytejet” is készítettek alvászavarosoknak: az istállóban éjjel vörös, narancs és sárga fénykeverékkel érik el, hogy a termelődő tej melatonin tartalma a huszonötszörösére növekedjen.

+1. Van a tejfogyasztásnak egy kevésbé ismert, jelen járványügyi helyzetben azonban annál aktuálisabb aspektusa is: a tej nem csupán az egészséges táplálkozás elterjesztéséhez járul hozzá, de az ágazatban meglévő munkahelyek megtartásához, a bruttó hazai össztermék növekedéséhez is.

Kiknek fontos különösen a tej?

A gyermekek és a fiatalok számára azért is nagyon fontos a mindennapi tejfogyasztás, mert csontjaink későbbi épségét az addig a csontokban elraktározódott kalcium mennyiség határozza meg. Kalcium van a gabonafélékben, a zöldségfélékben és a gyümölcsökben, valamint a húsokban is, de jóval kevesebb, mint a tejben és a tejtermékekben. Emellett a tej a gyerekek egészséges fejlődéséhez szükséges szinte valamennyi tápanyagot tartalmazza. Mivel a kalcium beépülése a csontokba nagyjából 25 éves korban fejeződik be, ezen életkor alatt nagyon fontos gondoskodni a rendszeres kalciumbevitelről.

Mivel az ún. "csúcscsonttömeg" kialakulása fiatalkorban történik, a csúcscsonttömeg akkor lesz elegendő, ha a gyermek kalcium és D-vitamin ellátottsága megfelelő, azaz sok tejet és tejterméket fogyaszt. A D-vitamin szabályozza a kalcium felszívódását a bélcsatornából és beépülését a csontokba. Hatását a csontosodást irányító egyéb hormonokkal (mellékpajzsmirigy hormonja) és vitaminokkal (A, C, E) együtt fejti ki. Köztudottan az ember bőrében lévő előanyagokból is keletkezik D-vitamin a nap ibolyántúli sugarainak a hatására, ezért fontos, hogy gyermekeink minél többet tartózkodjanak a szabad levegőn!

A helytelen táplálkozás – a tápanyagszegény, feldolgozott és túlfinomított ételek túlzott fogyasztása – mellett a mozgásszegény életmód ugyanúgy előidézheti a későbbi csontritkulást, ezért a sportos életvitel elsajátításával is sokat tehetünk saját és gyermekeink egészségéért.

Ünnepeljük a tejet!

A Nemzetközi Tejszövetség 1957-ben május utolsó keddjét nevezte ki, az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Világszervezete (FAO) 2001-től pedig már konkrét dátumot, a június 1-jét jelölte meg a tej világnapjának. Ezen a napon ünnepeljük egyik legfontosabb és legsokoldalúbb alapélelmiszerünket és mindazt, amivel a tejágazat hozzájárul az emberiség megfelelő táplálkozásához, a fenntarthatósághoz, a gazdasági fejlődéshez, az egészséghez, azaz az élethez.

A világban kialakult veszélyhelyzetre tekintettel sem maradhat el a tej és tejtermékek ünneplése, ezért a Tej Terméktanács újító megoldással, „Tejszív 11-es rangadó” címmel online 11-es rúgó bajnokságra hívta ki az országot. A 2020. június 3-án tartott egész napos nyereményjátékot számos színes programmal, sztárszakácsokkal, közismert személyekkel együtt rendezik meg. Részletek: http://jatek.tejsziv.hu

A Tej Világnapi események idén az Agrárminisztérium, a Tej Terméktanács és az Agrármarketing Centrum támogatásával valósulnak meg.

Támogatott tartalom.

A történet

Az élet maga című film történetében nehéz központi hőst felfedezni, úgy változik a perspektíva, mint ahogyan az élet maga: sodró lendülettel, generációról generációra tárulnak fel családi titkok, nehézségek, traumák, miközben látjuk, hogyan formálódik a karakterek jelleme, hogyan és miképpen képeződik le egy ember története az utódaiban. Will és Abby szerelme különleges mozzanatok sorával kezdődik. Abby még kislánykorában elvesztette a szüleit egy autóbalesetben: a szeme láttára haltak meg. Will édesanyjáról pedig hamar kiderül, hogy tolakodó és fojtogatóan sok tud lenni mások számára. A pár kisbabáját várja, amikor tragédia történik, a kis Dylan Dempseynek, Will és Abby lányának is súlyos veszteségekkel kell szembenéznie élete hajnalán.

Mindeközben a bolygó másik felén, egy spanyol kisfiú a New Yorkban tett utazásának traumatikus következményeitől szenved, éjszakai rémálmok gyötrik, szülei közé pedig éket ver a kétely, a kétségbeesés és a bizalmatlanság. A felépülésig hosszú, fáradságos út vezet, és bár visszanyeri a lelki egészségét, közben elveszíti a családi egység oltalmazó biztonságát.

Mindkét gyermek cseperedik, növekedik, a maga módján küzd a múlt árnyaival és belső félelmeivel. A szereplők sorsa kereszteződik, de addig mi is megjárjuk a mennyet és a poklot. Miközben a szereplőkért izgulunk, lehetetlenség kívül maradni: a történet úgy késztet töprengésre és számvetésre, hogy közben nem telepszik ránk.

Családfánk ágán-bogán

„Az »egyéniség«, az a kevés, ami újat az ember önmagához ad, elenyésző az örökség mellett, amit a halottak hagynak reánk. Emberek, akiket soha nem láttam, élnek, idegeskednek, alkotnak, vágyakoznak és félnek bennem tovább. Arcom anyai nagyapám mása, kezemet apám családjától örököltem, vérmérsékletem valamely anyai rokonomé. Bizonyos pillanatokban, ha megsértenek vagy gyorsan határoznom kell, valószínűleg szó szerint azt gondolom és mondom, amit az egyik nagybátyám gondolt a morvaországi malomban hetven évvel ezelőtt.” (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)

Ahhoz, hogy megértsük, kik vagyunk, miért így működünk és reagálunk a világ dolgaira, visszafelé is kell tekintenünk, hogy megismerjük a családi rendszerünket, a benne meghúzódó történethalmazokat, kommunikációs és kapcsolati mintákat, amelyek akarva-akaratlanul, de hatással vannak a személyiségünk és az életünk alakulására is.

A rendszerszemléletű terápia a családfa készítésének és áttekintésének a technikáját használja, hogy rálássunk az otthonról hozott viselkedési mintákra és azokra a több generáción átívelő (transzgenerációs) elvárásokra, elakadásokra, hiedelmekre, megoldatlan konfliktusokra és erőforrásokra, amelyek hatással vannak az életünkre.

Kép

Kép: IMDb

Koltai Mária családterapeuta szerint az a tény, hogy családba születünk, életünknek egy személyfeletti, spirituális távlatot ad, hiszen „génjeinkben, érzelmeinkben, emberi lényegünkben több generáció örökségének folyamából fakad az életünk, s egészen addig tart, amíg – generációkkal biológiai halálunk után – utódaink hordozzák létezésünk nyomait vonásaikban, szokásaikban, viselkedésükben és őket mélyen, sokszor tudattalanul befolyásoló emlékezetükben (Család-Pszichiátria-Terápia).”

Mit kezdjünk az örökölt múlttal?

A filmben látott családtörténetek nem rózsaszínek: tragédiák és veszteségek kísérik a szereplők útját. A való életben is minden család küzd a feldolgozatlan traumáival, mindenhol előfordulnak áldozatok, fekete bárányok, megcsalt vagy elhagyott házastársak, nem kívánt gyermekek, s ezek nyomán szorongató érzések, félelmek, aggodalmak, amiket átörökítünk a következő generáció számára. Orvos-Tóth Noémi az Örökölt sors című könyvében kifejti, hogy a transzgenerációs hatások olyan üzenetek, amelyeket az előző generációk azért adnak át, hogy a tapasztalatukkal segítsék a boldogulásunkat, és az élet kihívásai ne érjenek váratlanul bennünket. Amikor elül a veszély, és már nem lenne szükség a felmenőinktől útravalóként kapott alkalmazkodásra és érzékenységre, teherré válik ez a batyu. Az információkat nem valami megfoghatatlan, ezoterikus úton kapjuk meg az őseinktől, hanem a családi interakciókon és biogenetikai úton. Az epigenetika tudománya keresi a választ arra, hogy a felmenőinkre ható környezeti tényezők milyen molekulárisan igazolható változásokat okoznak az utódok génjeinek működésében.

A múlt traumáinak hatását úgy tudjuk megállítani, ha bátran szembenézünk a családtól kapott örökségünkkel, és megismerjük a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink, felmenőink történetét.

Az elakadásaink mögötti transzgenerációs történetek megértése, a veszteségek elgyászolása, a sérelmek elengedése fontos lépései annak, hogy a sorsunkat a kezünkbe vegyük és ne ismételjük többé a felmenőink hibáit. A film szereplőinek a saját szüleikkel és nagyszüleikkel kapcsolatban is meg kell tenniük ezt a lépést. Hibáztatás és harag helyett célravezetőbb annak a tudatosítása, hogy minden szülő egyszer maga is gyerek volt, aki hozzánk hasonlóan sebeket és traumákat (is) örökölt. Amikor ő maga is szülővé vált, valószínűleg a legtöbbet adta, amire képes volt, úgy szeretett, ahogy csak tudott, de a feldolgozatlan traumák árnyékából nem biztos, hogy képes volt kilépni. Mi viszont egy lépéssel tovább juthatunk, szabadságunkban áll, hogy feldolgozzuk a múlt történeteit, és megszabaduljunk az általuk okozott szorongástól.

Kép

Kép: IMDb

Fontos észrevenni, hogy nemcsak traumákat, hanem értékeket, erőforrásokat és hitet is örököltünk. Számos olyan eszközt kaptunk, amivel átugorhatjuk az akadályokat, legyőzhetjük a sárkányokat és eltakaríthatjuk a romokat. A családi történetek tanulmányozása abban is vsegít, hogy csokorba gyűjtsük az erőt adó családi jelmondatokat és a fejlődést elősegítő mintákat. A film egyik legerőteljesebb üzenete, hogy ne a traumákban merüljünk el, hanem próbáljuk meg azokat a kincseket kamatoztatni, amit az őseinktől örököltünk: „Az élet bármikor meglephet, térdre kényszeríthet, és ha megteszi, emlékeztetem magamat, hogy én vagyok az apám, és az apám apja, és én vagyok az anyám, és az anyám anyja. És bár talán könnyű elmerülni a tragédiában, ami formál minket, és természetes, hogy azokra a pillanatokra összpontosítunk, amik térdre kényszerítenek minket, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy ha felállunk, és egy kicsit továbbvisszük a történetet, és tovább tudunk menni: ott lesz a szeretet. Ha tovább tudunk menni, ott lesz a szeretet.”

Mi az életed sztorija?

Michel White és David Epston, a narratív terápia képviselői szerint az élményeinkről őrzött emlékeink töredezett mentális képekből állnak, és ezeknek a képeknek úgy tulajdonítunk jelentést, hogy a szelektált emlékeinkből megalkotjuk az életünk történetét. Sokféle történetet mesélhetük, attól függően, hogy mely szereplőknek tulajdonítunk jelentőséget, milyen eseményeket hangsúlyozunk ki és kötünk össze. Az így szőtt történetek aztán hatással vannak az érzékelésünkre, a gondolatainkra, és az önmagunkról alkotott képünkre is (például „Egy ilyen gyerekkor után képtelenség normális életet élni.” / „Elvesztettem a legfontosabb embert az életemben, én már soha nem lehetek boldog.”). A sebeket, veszteségeket és a gyászt nem lehet eltagadni, és nem kell a tények igazságtartalmát sem megkérdőjelezni. A nézőpontunkat viszont megváltoztathatjuk: áthelyezhetjük a hangsúlyokat, értelmezhetjük másképp az oksági viszonyokat, és a megbénító értelmezési keret helyett előremutató kimenetelt is adhatunk az életmesénknek.

Érdemes elgondolkozni a történetünk címén is, hiszen az horgonypontot jelent a történet számára. Gondoljunk csak bele, hogy mennyivel másképp tekint magára az, aki ugyanazon átélt események nyomán azt a címet adja élete történetének, hogy „Az, akit bántalmaztak”, mint az, „Aki mindent túlélt.”

A filmben Abby így fogalmazza meg ezt: „Minden narrátor megbízhatatlan, mert ha valaki mond egy történetet, mindig ott a távolság az elmesélt történet és a valódi történet között, érted? Éppen ezért minden történetnek, amit valaha elmeséltek megbízhatatlan a narrátora. Csak akkor lehet megbízható, ha pontosan akkor meséli a történetet, amikor a szeme előtt zajlik, ami lehetetlen. Szóval ez azt jelenti, hogy az egyetlen megbízható narrátor az élet maga.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ajánljuk kapcsolódó Képmás-estünket Orvos-Tóth Noémi pszichológussal, amelynek felvételét itt megnézheti!

„Kedves Anyuka! Értesítjük, hogy kislánya óvodai beiratkozása sikeresen megtörtént.” Hát ez a nap is eljött! Lássuk csak, mire emlékszem az óvodából! Fehér harisnya, virágos lakkcipő, gitározó óvónéni, napos feladatok, ovis jelek (cseresznye!), torna, tea, furulya, a délutáni alvás helyetti éberség, a kiselefántos takaróm, homokozólapát, pitypang-nyaklánc, „Bújj bújj zöldág…”, tarisznya, fogócska, bújócska, pogácsa és egy kisfiú, aki mindig cibálta a hajamat az udvaron, és a napokban jelölt ismerősnek a Facebookon.

Az ovis élet a barátkozások és az önfeledt játék időszaka! De mi van, ha nem akar majd bemenni a gyerek?

Vagy ha lázad az intézmény szabályrendszere ellen? Mégis, mennyi ideig tart majd a beszoktatás? Mi van, ha ott derül ki, hogy valamit végig rosszul csináltam? Milyen érzés az, amikor nem tudok a gyerekem minden rezdüléséről?

Mérföldkő gyereknek és szülőnek, ami nem könnyű

Természetes, hogy ilyenkor számtalan kérdés kavarog a szülőkben, hiszen az óvodakezdés a gyermek és a szülő életében is valódi mérföldkő, a fejlődés egy újabb szintje, amikor a gyerek hosszabb időre képes távol maradni a szülőktől. Ebben az életszakaszban kezdik igazán felfedezni a világot, egyre merészebb ugrásokkal vetődnek le a kanapéról, mindenre rákérdeznek, és bár a kézmosás inkább egy vízibombacsata helyszínére hasonlít, evőeszközhasználat közben pedig szanaszét repülnek a falatok, a kicsiknek jól láthatóan örömöt okoz az autonómia megélése. Molnár Zita, a BeBalanced Pszichológiai Pont pszichológusa szerint ahogy a gyermek fejlődik, egyre jobban figyeli a környezetét, követi a mintákat, alkalmazkodik a látott viselkedésekhez, a szülő pedig azzal teheti a legtöbbet, ha segíti gyermekét az önállósodási folyamatban és a közösségbe illeszkedésben.

Az óvodakezdéshez szükséges az a fejlődési mérföldkő, hogy a gyermeknek biztos tudása legyen arról, hogy ha távol is vannak egymástól, sem a szülő, sem a köztük lévő szeretetkapcsolat nem szűnik meg.

A kapcsolatba vetett bizalom lehetővé teszi, hogy bátran elkezdje felfedezni a világot, hiszen az együttlétek során feltöltött érzelmi tankból és szülőről alkotott belső képből tud élni. Ezt erősítheti meg a kapcsolatot szimbolizáló plüssállat, „rongyika” vagy kavics, amely a távollétkor kapaszkodót jelent a gyermeknek.

Beszélgessünk a gyerekkel arról, milyen jó ovisnak lenni!

„Érdemes lehet az óvodai napirendet és rutinokat lépésenként bevezetni. Fontos, hogy figyeljünk a gyermek saját tempójára és ahhoz mérten segítsük őt, ne állítsunk fel irreális elvárásokat!” – teszi hozzá a pszichológus. Beszélgessünk gyermekünkkel az óvodáról, és az is fontos, hogy őt is megkérdezzük arról, hogyan éli meg a közelgő változást.

Kép

Kép: Freepik

„Szülőként, felnőttként könnyű elfelejteni, hogy a gyermeknek még nincs semmilyen tudása az óvodáról. Emiatt fontos, hogy beszélgessünk, meséljünk az óvodai életről. Ehhez lehet meséket segítségül hívni, de a saját élmények megosztását is szokták élvezni a gyerekek. Minél több részletet, információt ismer meg a gyermek, annál jobban csökken benne a félelem és a szorongás az ismeretlentől. Ezzel a ráhangolódás mellett előkészítjük a gyermek érzelmi viszonyulását is az óvodához: nem az anyától-apától elválás kerül középpontba, hanem a hosszú játék lehetősége a kortársakkal vagy éppen az új tér és játékok izgalma lesz hangsúlyos” – magyarázza Molnár Zita.

Az elválás a szülők lelkére is ránehezedhet

A gyerekeknek kifinomult érzékeik vannak, amelyekkel megfigyelik és dekódolják a szülők testbeszédét, hangulatait, érzéseit, így ha mi magunk szorongunk a beszoktatástól, a gyerekünk könnyen átveheti a hangulatunkat. Ezzel szemben, ha például a saját történeteinkkel csigázzuk fel az érdeklődést, nagyobb eséllyel várja majd pozitív izgalommal az óvodát.

„Szülőként szorongást érezhetünk amiatt, mert más gondjaira bízzuk a gyerekünket. Fontos emlékeztetni magunkat, hogy a gyerekek nagyon érzékeny antennákkal figyelik a külvilágot! A szülők reakciói, érzései referenciapontok a gyermek számára, hiszen ebből tájékozódik, hogy az adott helyzet biztonságos-e. Így igencsak megnehezíti az óvodai beszokást és leválást, ha a gyermek nem lehet biztos abban, hogy mindez rendben van” – teszi hozzá a szakértő.

A karantén hatásait lehet ellensúlyozni

A járvánnyal kapcsolatos korlátozások a gyerekek életterét és szociális kapcsolatait is beszűkítették, így átmenetileg kevesebb időt tölthetnek kortársaik között. A pszichológus szerint ez nagy valószínűséggel nem fog problémát jelenteni a gyerekek fejlődését tekintve, hiszen a szocializáció elsődleges színtere a család, az itt kapott viselkedési mintákat, normákat és kapcsolódási módokat viszi át a gyerek afféle „prototípusként” az óvodai életbe. Így a harmonikus családi körülmények között fejlődő gyerek a kiesett időszakkal együtt is képes lesz arra, hogy az óvodába sikeresen beilleszkedjen.