„A játék olyan tevékenység, amelyet nem lehet elég komolyan venni.” (Jacques-Yves Cousteau)

Csodákkal teli birodalom

A gyermek lételeme és egyik legfőbb kommunikációs csatornája a játék, ami nélkülözhetetlen a kognitív, az érzelmi, a fizikai és a társas képességek fejlődése szempontjából. Amikor a csecsemő látszólag cél nélkül, a tevékenység puszta öröméért újra és újra nyálbuborékot fúj; a kétéves telepakolja, majd kiönti a homokot a kisvödörből; az óvodás tündérnek és katonának öltözik; a kisiskolás pedig körömszakadtáig küzd a focimeccsen, nem gondolunk arra, hogy micsoda időpazarlás vagy felesleges örömhajszolás, amit tesznek. Az öröm, amit a tevékenység közben átélnek, az önmagáért való tevékenység gondtalan öröme, de mindeközben átélik az érzelmi feszültség csökkenését, a ritmusosság, a biztonság és az „én csinálom” érzését, illetve a társakkal való együttlét, az alkotás vagy a vágyak teljesítésének az örömét. 

Stuart Brown, a játékviselkedés úttörő kutatója szerint a játék nem csupán szórakozás, hanem létszükséglet. A kutató egy sorozatgyilkos történetének mélyelemzése közben ismerte fel, hogy a súlyos játékhiány végzetes tragédiákhoz vezethet.

Később 6000 játéktörténet elemzése során arra jutott, hogy a játék hiánya és a normál fejlődéshez szükséges játékigény állandó elnyomása súlyos következményekkel járhat. A játék, az alváshoz vagy a táplálkozáshoz hasonlóan, nélkülözhetetlen a jóllétünk szempontjából.
Játszani csak önként, mindenféle kényszertől mentesen lehet. A játék céltalan szórakozás, ami általában várakozással kezdődik, majd az öröm, a meglepetés, az empátia vagy az erő megélését követően nyugalommal ér véget. Bár céltalanságról beszélünk, de maga a játékviselkedés íve is fejlesztő hatású, gondoljunk csak a gyermekre, aki izgalommal veti bele magát az édesapjával való birkózásba, majd a játék pörgését követően az apa segítségével megtapasztalja az elcsendesedést, ami nagyban hozzájárul az érzelemszabályozás fejlődéséhez.
H. Murray, a szükséglet- és motívumalapú személyiségelmélet megalkotója szerint a húsz emberi szükséglet között a játékszükséglet is megjelenik, és ez késztet minket játszásra, szórakozásra, nevetésre vagy sportolásra. A pszichológus úgy gondolta, hogy a játékszükséglet belső hajtóerőként működik, és az emberek különböznek aszerint, hogy mennyire erős ez a szükségletük. Mások nem értenek egyet a megállapításával, mert úgy gondolják, hogy nem egyetlen, hanem többféle szükséglet húzódik meg a játékviselkedés mögött. Bárkinek is legyen igaza, a játék rendkívül sok előnnyel jár,nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek életében is.

Miért jó játszani?

• Örömet okoz

A játék sokféleképpen fokozza az érzelmi jóllétünket. Boldogsággal tölthet el, ha a játékban sikerül leküzdenünk egy nehézséget, megoldanunk egy feladatot, legyőznünk egy veszélyt, újraélnünk egy kellemes pillanatot vagy megvalósítani valamely vágyunkat. Fokozhatja az örömérzetünket, hogy a játék során kiadhatjuk magunkból a feszültséget, hangosan nevethetünk vagy építhetjük a kapcsolatainkat.

• Segít a feszültségszint szabályozásában

Grastyán Endre magyar orvos szerint a játék segítségével a feszült és az oldott állapot közötti optimális szintet próbáljuk beállítani. A feszültség szintje csillapítható, de emelhető is a játékkal, így fontos szerepe van az energiaszintünk szabályozásában.

• Enyhíti a stresszt

A játszás felfrissít, feszültségoldó és feszültség levezető hatású. Gyermekként az egyik legnagyobb szórakozásom a szénakazalban ugrálás volt: néhány ugrás, és minden rosszat magam mögött hagytam. A játék során biztonságban, valódi veszélyhelyzet nélkül élhetjük át a feszültséget (gondoljunk a gyermekét magasba dobó apukára, vagy a katonásdit játszó kisiskolásokra). 

• Megkönnyíti a tanulást és a munkát

Bizonyos játékok javítják az agyműködést, és hozzájárulnak a képzelet, a kreativitás és a problémamegoldás fejlődéséhez. A munka vagy tanulás közben beiktatott rövid, játékos szünetek segíthetnek új nézőpontból nézni a problémát és kreatív megoldást találni. 
A gyermek könnyebben tanul, a felnőtt pedig hatékonyabban dolgozik, ha a feladat szórakoztató és játékos. A gamification (játékosítás) irányzat képviselői ezt használják ki, amikor az alapvetően nem játékcélú tevékenységeket (mint a munka vagy a tanulás) a játék elemeinek alkalmazásával szórakoztatóvá teszik. 

• Segít a jelenben élni

Az elmélyült játék során megtapasztalhatjuk az áramlat (flow) élményét, amikor teljesen elmerülünk és feloldódunk abban, amit csinálunk, és csak az adott tevékenységre fókuszálunk. Ebben a lelkiállapotban nem gyötörjük magunkat a múlt hibái miatt, és kizárjuk a jövő tennivalóit is, egyedül a jelen számít.

• Segít, hogy jobban megismerjük önmagunkat (és másokat)

A játékok segíthetnek abban, hogy a személyiségünk olyan részeit is megtapasztaljuk, amire a hétköznapok során nincs lehetőségünk. A játék közben megélhetjük azokat a tulajdonságainkat, amelyeket a hétköznapokban elfojtunk. Ilyen, amikor a stratégiai játék során a mindig békés barátunk agresszív támadásba kezd, vagy a visszahúzódó ismerősünk pikáns humoráról tesz tanúságot a drámajáték közben.

• Összeköt másokkal

Stuart Brown szerint az örömteli kapcsolat első jele, amikor az anya és a gyermeke egymásra néznek, a baba mosolyog, amire az anyából spontán módon kitör az öröm és a játék. A kutató szerint az emberek összetettebb játékai is ezen alapulnak. Kulcsár Zsuzsanna személyiségkutató szerint a játék során olyan barátságos együttlét jön létre, ami gátolja a destruktív agressziót. Ez az oka annak is, hogy a játék segítségével magas szintű önszabályozás (kontroll és önkontroll) sajátítható el.

Az együtt töltött minőségi idő, a jó hangulat és a közös nevetés közelebb hozza az embereket, megerősíti a valahova tartozás érzését, és építi a kapcsolatokat, ami az egyéni szorongásokra és depresszióra is gyógyírként hathat. A játékban megjelenő humor segíthet a nézeteltérések és a kommunikációs problémák elsimításában, de maga a játékhelyzet is fejlesztheti az együttműködést. Az együtt játszók között elindul egy mélyebb, bizalmi kapcsolat, amelyben könnyebben megjelenhet az empátia és az intimitás érzése, ráadásul a biztonságos kapcsolatban történő játék segíti a lelki sebek gyógyulását is. 

A játék és a játékosság minden emberi kapcsolatban fontos, de a párkapcsolatban és a szülő–gyermek kapcsolatban kiemelt jelentőséggel bír. Előbbi esetében az együtt játszás frissen tartja a kapcsolatot, hogy képesek legyünk a hétköznapi gondok között is felidézni a másik játékos arcát, de az új területek közös felfedezésére is lehetőséget nyújt.

Stuart Brown szerint „a játék a szeretet legtisztább kifejezése”, hiszen nincs más célunk vele, mint értékes időt tölteni a másikkal.
A gyermekeinkkel való játék talán a legnagyobb ajándék, amit adhatunk és kaphatunk. Visszarepít az időbe, újraélhetjük és átadhatjuk az emlékeinket, családi mintáinkat, történeteinket. „Amikor én kislány voltam, egyszer úgy elbújtam, hogy alig bírtak megtalálni.” – meséljük, és újra átéljük azt a bizsergő szorongást, ami akkor és ott összeszorította a gyomrunkat és a torkunkat. Az emlékhez kapcsolódó érzés újraélése segít, hogy jobban ráhangolódjunk a gyermekünk világára, ahol a bújócska élet-halál kérdése, hiszen az elszakadástól való félelmet és az egymásra találás örömét szimbolizálja. Felnőtt fejjel tudjuk, hogy a bújócskázás a fentiek miatt segít a gyermekünknek a szorongásaival való szembenézésben és a félelmei leküzdésében, de játék közben már nem ez lebeg a szemünk előtt, hanem a móka és az izgalom, ami az együtt játszásból fakad.

Játékidő, nem csak karanténban

„Ki tudja, nem vagyok-e egy kicsit magam is olyan, mint a fölnőttek? Alighanem megöregedtem.” (Antoine de Saint-Exupéry)
Játszani gyerekjáték, de felszabadultan játszani valódi művészet, mert csak akkor sikerül, ha képesek vagyunk büntetlenül elengedni magunkat, a feladatainkat, a folyton szorító határidőket, és csak úgy, kedvtelésből játszani.

Nekünk, komoly felnőtteknek segíthet, ha leszámolunk azzal a félelmünkkel, hogy a felszabadult játék közben nevetségessé válhatunk, illetve tudatosítjuk magunkban, hogy a játék számos pozitív hatással bír a testi-lelki jóllétünkre és társas kapcsolatainkra, így nem csak annak a játéknak van értéke, ami kézzelfogható haszonnal kecsegtet, vagy ami versenyképes.

Stuart Brown arra bátorít mindenkit, hogy menjünk vissza az időben, amennyire csak lehetséges, egészen addig a pontig, amikor felhőtlenül boldogok és játékosak voltunk, majd ebből a képből és érzésből próbáljunk eljutni oda, ahol ma tartunk. A kutató tapasztalata szerint ez a gyakorlat hozzájárulhat, hogy újra rátaláljunk a játékos énünkre.
A hétköznapok rohanásában segíthet, ha kijelölünk rendszeres játékidőt, amikor minden mást félretéve játszunk. Fontos, hogy ilyenkor a kütyüket is félretegyük, és osztatlan figyelmet szenteljünk játszótársainknak. A gyermekekkel való játék egyik kulcsa, hogy képesek legyünk kioktatás és irányítás nélkül, az ő igényeik mentén alakítani a játékot. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Játékokkal tarkított számítógépes képregényt publikáltak húsvétkor. Milyen esélyekkel indul a gyerekek figyelméért az applikációk korában A punya?
– Számítógépen fut ez a mese, de mostantól a mobiltelefonra optimalizált verzió is használható. Ez azért is volt nagyon fontos, hogy a roma közösségekhez is elérjen, ahol inkább van okostelefon, mint számítógép. Tulajdonképpen ez a virtuális képregény egy komplex összművészeti program utolsó eleme lett volna – ám mivel a járvány miatt elmaradt a mesekönyv megjelenése és a hozzá kapcsolódó kiállítás meg a drámapedgógiai foglalkozások sora  is, és persze a  cigány női olvasóköröket sem lehet elindítani, nem maradt más, minthogy azzal indítsuk a programot, amivel eredetileg zárni szerettük volna: a digitális mesekönyvvel.

– Ön szerzetesként munkahelyi elakadásokkal foglalkozó üzleti coach. Hogyan jutott eszébe roma tematikájú mesekönyvet írni?
– Úgy, hogy közben a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus oktatási referenseként is tevékenykedem, és komolyan vettem, hogy nemcsak szervezni, reklámozni kell az eseményt és résztvevőket toborozni, hanem küldetésem az is, hogy a Kongresszusból merítve azon túlmutató fejlesztéseket is létrehozzunk. Egy cigánypasztorációs konferencián hasított belém, hogy ha kapcsolatot akarunk építeni, nem elég katedráról osztani az észt, hanem adni kell, elfogadni és egymásra figyelni: megosztani egymással a tapasztalatainkat, kincseinket. A terepmunkában dolgozók tudnának csak igazán mesélni arról, hogy nekünk, több diplomás okoskodóknak bőven lenne mit tanulnunk! Én ugye írtam egy könyvet „Életforrás” címmel, ami tulajdonképpen egy antropológiai-teológiai-liturgikus-lelkiségi szintézis – tehát rétegkönyv. Pedig pont az Oltáriszentség maga egy olyan üzenet, ami mindenkinek szól.

Ezért gondoltam, hogy olyan történetet kell írni, ami nem csak a budai polgárokhoz ér el.

Volt tehát bennem egy megérintettség, csakhogy két dologhoz nem értek: a meseíráshoz és a cigánysághoz. A Jóistenhez fordultam azzal a kérdéssel, hogy bele szabad-e vágni valamibe, amihez tulajdonképpen nem értek, mire nagyszerű és hiteles segítőket küldöttt válaszul, akik viszont értenek hozzá: dúlát, drámapedagógust, mesemondót, Szabóné Kálmán Judit romológust és Ráczné Kalányos Gyöngyi naiv festőművészt, aki tizennégy képet festett az öt fejezetből álló mesekönyvhöz. Nekem kellett biztosítanom, hogy a mese biblikus, teológiai szempontból a helyén legyen, Gyöngyi viszont megteremtette a képi világát és ellenőrizte azt, hogy a szereplők megszólalásai hitelesek legyenek.

– Habár a meseregény első két fejezetét húsvéti ajándéknak szánták, ez a sztori pont nem húsvéti, hiszen a betlehemi születéstörténetről szól! Nem ellentmondás ez?
– Csak az elején tudtuk elkezdeni a történetet, és azért tettük nyilvánossá így, még csak részben készen, hogy ha már úgyis otthon vannak a gyerekek és ülnek a számítógép előtt, ez a képregény és a benne foglalt két játék pont alkalmas lehet arra, hogy két tantárgy között egy kicsit felüdüljenek. Reméljük, lesz anyagi forrásunk a folytatáshoz, habár ez az időszak nem különösebben kedvez a gyűjtésnek. A leprás-játék különösen aktuális így járvány idején.

– A másik játék szituációs: a választásaink függvényében alakul a történet. Bosszantó, hogy ha csak úgy próbaképp nyomok egy zsigeri, fölényes választ, visszalépni már nem tudok, hogy mást is kipróbáljak.
– Mert a szavaknak ereje van. Visszalépni ugyan nem lehet, de akármilyen megoldást választunk is, mindig van korrekciós lehetőség. És hogyha végigmentünk egy olyan úton, ami nagyon félrevitt, akkor is újra lehet kezdeni a párbeszédet.

Ebben a kommunikációs stratégiai játékban a kimondott szót éppúgy nem lehet meg nem történtté tenni, mint ahogy a valóságban sem. De újrakezdeni, korrigálni lehet.

– Szó esik egy zacskó „talált” aranyról, amit a szereplő végül nem ad vissza. Jó üzenet ez?
– Gondolkoztunk azon, hogy mindenáron sikerre vigyük-e ezt a történetet, vagy életszerűvé alakítsuk, és ez utóbbit választottuk. Merthogy a valóságban is az van, hogy ha meggyőzünk is valakit valamiről, legfejebb addig tudjuk követni a folyamatot, hogy az illető elgondolkodik. Van a szereplőknek, de még a mesének is egy szabadsága a folytatásra. Nem csak a mi jó kommunikációnkon múlik a hogyan tovább, hiszen abban benne van a másik ember szabadsága is. Tehát addig szerettük volna elvinni a játékost, amíg a valóságban is el lehet menni: addig, hogy a másik azt mondja, „megfontolom – befogadtam azt, amit mondtál”. Aztán kezd vele valamit.

„A punya” című képregény és játék itt érhető el!

 

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

Hajlamosak vagyunk egymáshoz mérni magunkat. Ha csak én veszítem el a munkám, egyedül nekem jelent gondot a gyereknevelés, megy tönkre a párkapcsolatom vagy okoz nehézséget egy anyagi összeomlás, akkor magamban kezdem keresni a hibát. Ám amikor számos ismerősöm küzd hasonló problémákkal, akkor bátran okolhatom a külső körülményeket saját szerencsétlenségem miatt.

Úgy tűnik, eljött a szociálisan szorongók, autisták, netfüggők, és kényszeresen tisztálkodók ideje. Hiszen most az ő viselkedésük adekvát, nem pedig az én hányaveti takarítási stílusom, emberek között eltöltött hétköznapjaim vagy webfóbiám.

Lám csak, míg békeidőben a kínos tünetek értelmetlenségén tűnődünk, addig most világossá válik, miért is léteznek ezek. Talán tanulhatnánk néhány pszichiátriai pácienstől, miként is éljük túl a ránk váró időszakot.

Hiszen vannak vészterhes korszakok, amikor azok a viselkedésformák hasznosak, amelyeket máskor betegesnek gondolunk.

Amikor a megmaradt klienseim rám mosolyognak a virtuális térből, igazán hálás vagyok nekik, amiért még nagyvonalúan szóba állnak velem, miközben remekül vannak, és talán inkább én szorulnék az ő támogatásukra ebben a számomra egyelőre zűrzavaros világban.

Nem kérdeztem anyukámat erről, őszintén szólva nem is nagyon mertem volna előhozakodni ezzel a konkrét vasszög-evés dologgal. Azzal, hogy tényleg-e, meg hogy akkor tulajdonképpen hogyan is ette a nagyapa azokat a vasszögeket. De azért arra nagyon is kíváncsi voltam, hogy csak a vasszöget ette-e a nagyapa, vagy esetleg fogyasztott réz-, bronz- vagy palaszöget például, vagy kizárólag a vasat? Lehet, hogy csak azt szerette?

Szerette-e egyáltalán, vagy egyszerűen csak az volt otthon és ha nem talált a fiókban semmiféle édességet és ha meg már volt otthon vasszög, hát megette jóízűen.

Lehet, hogy nem is jóízűen ette, csak úgy tessék-lássék módon, pontosan úgy, ahogyan én eszem a sóskát (vagy a spenótot, ezeket mindig keverem), amiben szintén sok a vas?

Valamiért ez a vas nagyon fontos volt a nagyanyámnak. Folyton ezt hajtogatta, hogy egyem meg szépen (a sóskát vagy a spenótot, ezt sosem tudom), mert igenis finom és egészséges, ráadásul tele van vassal. És azon tűnődtem, hogy azért a nagyapa egy jellem volt már ennyi meg annyi éves korában, nem vacakolt azzal a gusztustalan zöld péppel, hanem megette a szöget, letudva ezzel a vasbevitelre vonatkozó elvárásokat, amelyeket nyilvánvalóan vele szemben is támasztottak az ő felmenői.

Így hát én is szemügyre vettem a fészerben a különféle vasszögeket, és háát, tudja fene, nekem valahogy nem volt gusztusom egyikhez sem. Arra gondoltam, hogy esetleg, de csak esetleg a fényesekből tudnék enni, ha muszáj, de csak a kisebb méretekből, persze azt is csak akkor, ha többé már nem kellene ennem sóskát (vagy a spenótot, ezt sosem tudom).

Még emlékszem nagyapa műfogsorára is, én igazából már úgy ismertem őt, hogy műfogsora volt. Sajnáltam is érte, mert biztosra vettem, hogy a szögevés miatt veszítette el a saját fogait. Ez esetben a magam részéről a vasszög helyett mégis a sóskára szavaznék. Vagy a spenótra, ezt sosem tudom.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Hogyan fogadta a jelölést a Nemzet Sportolója-címre?
– Nagyon örültem, elkezdtek csurogni a könnyeim. Titkon már korábban is vártam volna… Most végre az olimpiai bajnokok beszavaztak maguk közé egy nem olimpiai bajnokot – külön öröm, hogy most közéjük tartozhatok. A Megszállottak Klubjának, amit Fa Nándor alapított 1993-ban azoknak a nagy, nemzetközi teljesítményt nyújtó sportolóknak, akik nem olimpiai sportágakban értek el rendkívüli eredményeket, tagja vagyok Erős Zsolt, Bessenyei Péter, Bérces Edit mellett én is. De ez az első alkalom, hogy valaki a nem olimpiai sportágak képviselői közül bekerülhet a Nemzet Sportolói közé – megtört a jég!

– Ön volt az első nő, aki Európában három órán belül futotta le a maratoni távot 1972-ben. Ez azért elég nyomós érv!

– Akkoriban nők még nem indulhattak maratoni távon. Tulajdonképpen lázadás volt a részemről, hogy Csepelen elindultam egy férfiakból álló mezőnyben. Persze, ki akartak zárni.

De legalább nem rángattak meg, mint Kathrine Switzert, aki Bostonban 1967-ben beállt a barátjával a futók közé – őt a rendezők szó szerint le akarták cibálni a pályáról. Engem csak verbálisan inzultáltak, fenyegettek: „kizárunk, és kizárjuk azokat a fiúkat is, akik veled vannak!” Visszafele ugyanezek a versenybírók már biztattak, hiszen látták, hogy nem kell miattam sötétedésig ott rostokolniuk, mert viszonylag jó idővel jöttem.

– Ma már-már hihetetlen, hogy a nők a sportban ennyire hátrányos helyzetben voltak. Annak tehát, hogy ez változott, önnek is szerepe volt.
– Egy morzsányit ehhez is hozzátettem, igen. A Nemzet Sportolója az lehet, aki nemzetközi eredményt ért el, és azután is tesz a magyar sportért. Tíz évig voltam a tájfutók szövetségi kapitánya, ahol az élsportért tettem, volt junior világbajnok tanítványom, voltak olyan eredményeink, amivel kiérdemeltem a mesteredző címet. A nemzetközi tájfutó szövetség elnökségi tagja voltam tízegynehány évig, voltam elnökhelyettes is.

Mivel a kullancs-enkefalitisz következtében sánta lettem, elkezdtem az amatőr sportolókkal foglalkozni – különösen nőkkel, mert régen egy-egy futóversenyen vagy szabadidősport-rendezvényen alig volt női résztvevő, alig öt-tíz százalék.

Tavaly a nagy tavaszi futóversenyen, ahol a gyaloglástól a félmaratonig nagyon sokféle számban lehet nevezni, harmincezernél is többen indultak – nagyobb arányba nők, mint férfiak. Megint csak arra gondolok, hogy ebből a tortából egy kis morzsa az enyém is. Persze, ebben az is benne van, hogy egy nőnek adnia kell magára – ugyanakkor, ahogy mondani szoktam, a nő a családban az egészséges életmód karmestere, és a példájával is tanít.

– Japánban ezt állítólag úgy mondják: az anya a hátával is nevel.
– Igen! Habár sok helyen dolgozik mindkét szülő, és a gyerekekkel gyakran csak este vagy a hétvégén töltenek időt, a gyerekek elsősorban azt lesik el, amit a szüleiktől látnak: hangosak, veszekszenek, hazudnak, vagy éppen átölelik, megpuszilják egymást, megtárgyalják a napi eseményeket, segítenek egymásnak. A gyerek még ez alatt a rövid, együtt töltött idő alatt is leveszi az üzenetet.

– Abban tehát, hogy majdnem a fél ország fut, önnek is szerepe van. De tényleg, mindenkinek való ez a sport?
– Nagyon kevés ember van, akinek orvosi szempontból nem javasolt a futás: néhány gerincbetegséggel vagy szembetegséggel élőnek például. Mondjuk gipszelt lábbal is elég marhaság. Azt pedig a tesitanároknak kellene tudatosítaniuk már nagyon korán, hogy lázasan, hőemelkedéssel nem futunk, nem sportolunk, nem szexelünk – semmilyen fizikai terhelést nem végzünk, mint ahogy iskolába, közössége sem megyünk. Ugyanakkor, aki unalmasnak találja a futást, mert magányos sport, és csapatsportban, közösségben érzi jól magát – az ne fusson.

A lényeg az, hogy valamit sportoljon, minimum hetente háromszor egy órán át, 180 mínusz az életkor percenkénti pulzusszámmal.

Az, hogy az ötvenes-hatvanas, edzetlen, pocakos férfiak egy hónapban egyszer nekiállnak labdát rúgni, nem jó, abból előbb-utóbb sérülés lesz. De mivel a világ felgyorsult, baromira rohan, muszáj valahol a stresszt levezetni. A legegyszerűbb elmenni futni. Olcsó, csak egy jó cipő kell hozzá meg egy kis akaróka.

– Nagyon sokan készültek különböző futóversenyekre, amelyek mind elmaradnak. Mit üzen a csalódott embereknek?
– Épp most írta meg valaki üzenetben, hogy fogta magát, és a félmaratont, amire készült, országúton egyszerűen lefutotta. Ez is jó. De akár indíthatunk egy újratervezést is: igaz, hogy készültem a maratonra vagy a félmaratonra, csakhogy nem tudjuk, lesz-e verseny szeptemberben, októberben vagy a jövő tavasszal – ezért át kell állni egy átmeneti állapotra. Amikor majd tudjuk, hogy mikor lesz verseny, el lehet kezdeni felépíteni egy felkészítő edzéstervet, de addig csak maradjunk mozgásban, heti háromszor egy órát – aki akar és tud, persze mozogjon mindennap. Bőven elég, ha az utolsó három hónapban rákészülök a versenyre, amikor már tudom, hogy lesz.

– Most sokan a természetbe sem mernek kimenni, holott nem tilos.
– A világ legszebb sportstadionja a természet – csak a politikusok nem szeretik, mert nincs benne piros szőnyeg, angolvécé és whiskys büfé. Ráadásul egy évben négy formája is van a négy évszak szerint! Most is ki lehet menni a természetbe, csak az volt a baj a kijárási korlátozás első jó hétvégéjén, hogy akinek csak eszébe jutott a budapestiek közül, hogy ki kellene mozdulni, mind a Normafához rohant, mert azt ismeri. Pedig a Budai-hegység olyan, mint egy koszorú, tehát, ha az emberek ránéznének a térképre, és lenne bátorságuk, akkor egy másik erdőszélre mennének, és ott gyalogolnának, túráznának vagy mókáznának a családdal egy órát. Az Idősek Tanácsában azt javasoltam, hogy legyen a televízióban hetente egy óra, vagy kétszer fél óra, mit régen volt az Évgyűrűk. De ott ne a Korda Gyuri énekeljen, és ne főzzenek, hanem abban adjanak tanácsot, hogy mit sportoljanak az idősek.

Karantén idején például tessék háromszor tíz percet állni naponta a nyitott ablak előtt, és helyben gyalogolni! És ha valaki látja a körfolyosón a nyitott ablakon át – na és?

Lehet, hogy első nap azt gondolja: hát ez meghibbant! De a harmadik napon már ő is ott fog gyalogolni, mert rájön: ez nem is olyan hülyeség, hiszen életben kell maradni, mozogni kell. Közben lehet integetni, mosolyogni, még át is kiabálhatnak egymásnak. Dicsérendő, hogy elindult a gyógytorna a televízióban – ha már egy egész csatorna segít az iskolásoknak, miért ne segítene a média az időseknek is?

– Ön egyszer már legyőzött egy halálos kórt, a kullancs-enkefalitiszt, amikor megélte, hogy a szomszédos kórházi ágyon ugyanebben a fertőzésben meghalnak emberek. A mostani járványtól nem fél?
– Eszembe se jutott összehasonlítani a kettőt. A betegségem után előbb-utóbb tudomásul vettem, hogy nem lesz több élsportversenyzés, nem mehet az élet tovább úgy, mint azelőtt. De ez az előbb-utóbb fejben sokkal tovább tartott, mint ahogy a lábam elhagyta a járókeretet meg a botot. Majdnem tíz év kellett hozzá. Elmentem még egy-két futóversenyre, de rájöttem, hogy nagyon más azért küzdeni, hogy ne én legyek az utolsó, mint amiért több mint tíz évig harcoltam: hogy én legyek az első – és ne a második. Aztán egy televíziós felvételen viszontláttam, hogy futok, és azt gondoltam: na, ez szánalmas. Nem példaadó. Soha többet nem indultam futóversenyen. De visszakanyarodva a kérdéshez, nem hasonlítom össze a két helyzetet. Most mindenki újratervez, még az olimpikonok is. Nyilván van egy-kettő, aki úgy számolt, hogy még Tokióba indul, aztán abbahagyja – ha én lennék a helyükben, szinte biztos, hogy azt mondám: oké, újratervezés, na gyerünk, öregem, vágj bele!

– Egy interjúban azt mondta: az élet verseny, és mindig jön egy új kihívás, amihez alkalmazkodni kell. Milyen új kihívás van az életében mostanság?
– Bizony, van kihívás! Néhány évvel ezelőtt íródott egy imakönyv – felkértek viszonylag ismert embereket, így engem is. Én abban az imakönyvben arról írtam, hogy a Jóisten adott nekem egy világbajnoki győzelmet – az ilyesmihez mindig kell egy pici szerencse is. Nyertem egy VB-t – én vezettem tehát egy-nullra. Utána a kullancs-enkefalitisszel elvette a futólábamat, így aztán döntetlenre álltunk. Ezután én azért imádkoztam, hogy maradjunk a döntetlenben. Én már nem szeretnék többször nyerni, semmi nagyon nagyra nem vágyom, de arra kértem, hogy ő is elégedjen meg ezzel az egyensúllyal!

Igen ám, de közben kicsit több mint három éve rákos lettem. Elkezdtem perlekedni, hogy miért kapom ezt én még?!

Volt az élsportoló Monspart, aki elég jól csinálta a dolgát, utána volt a sánta Monspart hosszú ideig, aki előbb elkezdte szolgálni az élsportot a tájfutósportban, aztán pedig az amatőröket. Nem tudom, hány ezer ember futott az edzésteveimből. Írtunk ugyanis egy futókönyvet dr. Miltényi Mártával, az atléta-válogatott orvosával 1991-ben – itthon ez volt az első olyan amatőr futókönyv, amely edzéstervet is tartalmazott.

Azt hittem tehát, hogy a Jóistennel a döntetlenben kiegyeztünk, és úgy találtam, hogy egész jól megy ez nekünk: én szolgálom a futókat, népszerűsítem az egészséges életmódot – ő pedig békén hagy. Elvoltam tehát, sőt élveztem ezt a helyzetet. Nem sokkal azelőtt, hogy jött ez az újabb betegség, az Idősek Tanácsában azt mondtam, hogy szeretném kiépíteni az idősek országos gyalogló klubhálózatát. OGYIK lett a neve, azaz Országos Gyalogló Idősek Klubhálózata – elég idétlen nevet találtam ki, nem baj, most már ez marad. Azt gondoltam: van 3300 település, mindenütt élnek idősek, ripsz-ropsz lesz ezer klubunk. Na, de elmúlt már kicsit több mint két év, és alig van valamivel több, mint száz klub!  Kicsit szomorú vagyok.

Újra alkudozni kezdtem: ha addig itt hagyna a Jóisten, míg legalább több száz klub nem lesz – akkor én nagyon boldog volnék! Megint kérlelnem kell, ha már egyszer az egy–egy után ő lépett, legyen már kettő–kettő!

Ahhoz, hogy az ember ennyit küzdjön, ennyit lázadjon, ennyit harcoljon, hogy ilyen legyen az én rögös életutam, ami érdekes is, szép is, és semmiképpen sem unalmas – ahhoz kellett egy társ. Negyven éve vagyunk házasok Feledy Péterrel.

 

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója sok fiatalt nevel a mai napig is, sokakakt adott össze, és úgy véli, hogy a szerelem egy hegyeket mozgató, valóságos erő, amelyről a fizikusok keveset tudnak, de az általuk felsorolt energiák mellett nemcsak létezik, hanem képes az embert az ő létének egy gazdagabb, magasabb szintjére emelni. A Szerelem Tanösvény keretein belül a magyar irodalom legszebb szerelmes verseit megfogalmazó költő, Petőfi Sándor és az ő érzéseit viszonzó felesége, Szendrei Júlia kapcsolatát helyezi előtérbe Csaba testvér. 

- A szerelem olyan ajtókat tár fel a fiatalokban, olyan forrásokat fakaszt, amelyről legtöbben nem is tudták, hogy ott szunnyadt a testükben! Ez az erő mint az áradó folyó jön, és a pattanásos legénykét átalakítja. A lány enged az ostromnak, és saját várának ajtaja kulcsát átadja, ezzel feladja szabadságát, s eddigi önmagát meghazudtolva nem csak elkezd robotolni a konyhában, főz, mos, vasal, hanem még örömét is leli, hogy szerelmét szolgálhatja! A szerelem egy hatalmas erő, amely a fiúból férfit farag, és ő félrelök mindent, fejszét ragadva kidönti a szálfát, sziklát hasít, lehozza az égről a csillagot, kőből, gerendából verejtékben úszva fészket rak, otthont teremt szeretett családjának! A szerelem tüzében égő lányból családjáért küzdő anyaoroszlán lesz, virrasztva önmagából táplálja gyermekét, átalakul férjével Isten képére és hasonlatosságára, és felnőnek oda, hogy együtt, a mennyei lakomán Istennel egy asztalhoz üljenek!

A szerelem nem a józan ész gyermeke, nem is egy szelíd háziállat, mely békésen tűri, hogy simogasd, hanem egy nemes vad, Isten ősi teremtménye, mely ha csak játszol vele, beléd mar, a vesztedet okozza, de ha mindenedet neki adod, és hagyod, hogy vezessen, akkor az őt nektek ajándékozó Istenhez vezet, az égbe ragad, üdvösségetek ajtaját szélesre tárja! A szerelemnek önálló élete van, akár egy hatalmas fa, amelynek gyökere belétek kapaszkodik, s gyümölcstől roskadó, örök életet hordozó ágai az égbe nyúlnak. Kidöntheted, de kopárságod terméketlen pusztává tesz. A szerelem Isten drága ajándéka, titok, van, amikor a Teremtő bőven osztja, máskor szemmel láthatóan elapad a forrása. Mint minden kegyelem, a szerelem is kérhető az Istentől, imádkozhatsz érte, nászruhát öltve mehetsz templomba, diszkóba, sőt a legkisebb királyfi példájára útra is kelhetsz, mert a lányokat és a várakat ostrommal veszik be, de tudnod kell, hogy az oltár előtt kedvesed ajkáról felhangzó IGEN mindig, de mindig Isten drága ajándéka! - mondta Csaba testvér, majd folytatta:

- Hol itt a csoda?! Annyi millió ember él a Földön, és mind akar valamit tőled, és akkor te találsz egy valakit, egyetlen létezőt, aki mosolyogva mindenét neked akarja adni, örökre, visszavonhatatlanul! Na látod, ilyenkor mondja az eskető papotok bennetek gyönyörködve: "Amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét!" A szerelem fénye bennetek ragyog, de a láng az égben lobbant fel! Te nem birtoklója, hanem őrzője vagy a világodat beragyogó, otthonodat gyermekzsivajjal megtöltő ragyogásnak, amelyet egyszerűen az emberek szerelemnek neveznek!

Böjte Csaba a zarándokúton állomásról állomásra halad, célja önmagunk megismerésén túl a szerelem veszélyes zsákutcáinak számbavétele, de leginkább az, hogy jobban megismerhessük azt, akit Teremtőnk nekünk szánt. Miután tisztában vagyunk magunkkal, és megismertük azt, aki e földön mindenkinél fontosabb számunkra, fel kell nőnünk egy életre szóló döntés meghozatalára, a leánykérés, a jegyesség csodálatos ragyogásában beérő házasság életre szóló IGEN-jére, amelynek gyönyörű gyümölcse a nászúton fogant gyermek! Petőfi nemcsak hosszan járta előttünk ezt az utat, de lángoló szíve szerelméből ezen az úton csodálatos versek is születtek, mert a szerelem és a poézis egy fészekaljban jön világra!

- „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet” (1Móz 1,26) Hiszem, hogy minden Istentől kapott feladatot jól meg lehet oldani, és azt is hiszem, hogy az, ki a feladatot adta, a megoldásban is mellettünk áll és segít! Gyertek, Isten áldását kérve induljunk el a boldog életre vezető Szerelem Tanösvényen, hogy ki-ki a kedvese kezét fogva, megszülető gyermekek társaságában sikeresen, örömmel a mennyek országába jusson!

További információk itt találhatók. 

Margit nagymama mesélt nekem sokat. Leültetett a fűbe egy pokrócra, csombolyított rongyocskákból egy bubát nekem, én pedig játszottam. Ő közben kötött és mesélt az életéről, a világról. Most is hallom a hangját: „Szendike, lelkem, gyermekem...!”

Gazdag gyermekkorom volt. Minden vakációt egy ősi székely faluban, Dálnokon töltöttem. Mesebeli egy falusi élet volt ez, íze volt mindennek, ételnek - életnek, sónak - szónak, életet tanultam ott.

Nagytatával s nagymamával együtt jártam dolgozni, segíteni az erdőre, mezőre. Szekérrel hoztuk a szénát haza, és otthon a ház körüli munkába is bésegítettem. A munka után pedig a falubeli pajtásokkal játszottam a tornácon, az udvaron, az utcán. De egyedül is szerettem játszani. Tudtam egyedül lenni.

Ebben a székely Tündérországban nőttem fel, s éltem meg a természet szabadságát. Körülöttem lélegzett az élet, amiben én egységben léteztem a természettel, hisz ugyanabból a forrásból ittam, amiből az őzikék. (mosolyog)

Harmadik kislányként születtem a családba. A legkisebb lány szerepét kaptam, mint a mesékben. Szerettem rácsodálkozni a világra, cserfes, de érzelmes, barátkozós, ragaszkodó, makacs és bátor – egy göndör fürtös barna kislány voltam, aki szerette a meséket. Ahogy cseperedtem, egyre több minden érdekelt. A sepregető nénitől a színésznőig minden szerettem volna lenni. Két-három éves lehettem, amikor megkaptam az első babámat, innentől kezdve 14 éves koromig csak babákkal játszottam. (mosolyog). De ha meg kell fogalmaznom, hogy mi volt a legerősebb belső vágyam, hogy mi vagy ki akartam lenni: édesanya.

Édesanyám sok meséskönyvet vett nekünk, s amikor még a betűket nem ismertem, a rajzokat nézegettem, lapozgattam, és rajtuk keresztül képzeltem el a történetet. Amint megtanultam olvasni, bújtam és faltam a mesekönyveket. A népmesék tetszettek a legjobban, közülük pedig „A kiskakas gyémánt félkrajcárja” a leginkább. A képeket a lelkemmel értettem meg. Ez az a mese, ami máig útravaló nekem. Mert hol találja meg a kiskakas a félkrajcárt? Na, hol? A szemétdombon! A krajcár lehet a lelkünk, s minden, ami benne van – amit akkor is megtalálunk, mert meg kell, hogy találjuk, amikor a legnehezebb. Így, a kitartásunkkal nyerjük el a szerencsénket, kincses kamrára lelünk, lényegében az életünkre.

A szüleimmel városban éltem, Sepsiszentgyörgyön. Édesanyám sok szép, intő szava most is kísér: Rend a lelke mindennek! Aki korán kel, aranyat lel! Apukámnak pedig a természet iránti szeretete ültetődött belém, ő rengeteget vitt minket kirándulni. „Ha nem hallgattok reám, csúf világ lesz” – ez volt a jellegzetes szava járása. Sepsiszentgyörgy a szülővárosom, ami olyan volt nekem, mint egy főváros, mint a világ közepe, ami tele van kulturális értékekkel, ahova mindig szeretek hazajárni. Személyiségem mondhatni két részes, falusi és városi, egyszerre nyitott és ragaszkodó.

Emlékszem, amikor érettségiztünk, már sokan tudták, hogy milyen pályát válasszanak. Én viszont nem, mert a sok minden közül – irodalom, képzőművészet, színház, hittanoktatás, szociális munka, idősek ápolása, árvák támogatása – nem tudtam, melyikben teljesedhetnék ki a leginkább. Mindegyik ugyanúgy érdekelt, mindegyikből volt belőlem egy darabka.

Csodáltam a siketek jelbeszédét, a vakok világát, és érdekelt a fogyatékkal élő emberek élete is.  Milyen szakma az, amiben mindez benne van? Nem tudtam a választ, és nem is akartam siettetni az útkeresést.

Nem hibáztattam magam, de furcsálltam, hogy a világ körülöttem mennyire siet és kapkod: „Menj egyetemre!” „Tanulj tovább!” „Muszáj döntened a jövődről!” Tizenévesen úgy éreztem minden tele van feszültséggel körülöttem. A belső bátorságom mégis megvolt ahhoz, hogy ne kövessem az elvárt utat. A lelkem az súgta: nem kell elsietnem! Nem maradtam tétlenül, munkát kerestem és találtam. Elkezdtem angolt tanítani Szépmezőn, egy kicsi iskolában, majd pár hónapig titkárnőként próbáltam ki magam egy irodában. Később egy nagyobb cégnél dolgoztam mint piackutató és reklámozó, ami azt jelentette, hogy Rex róka jelmezébe bújtam, és úgy kínáltam a mosópor- és mosogatószer-akciót. Ez nagyon működött, egyre több bolt kérte a Rex róka mesélőkéjét. Fiatal felnőttként ekkor éreztem magam először újra közel a mesékhez.

Ebben az időszakban sokat küzdöttem magammal, azzal, hogy milyen vagyok. Miért nincs zöld szemem, miért nem vagyok ilyen vagy olyan? Másokhoz mértem magamat, s azt hittem ezek a külsőségek számítanak. Kamaszkoromban sok téves kódolást kaptam filmekből, magazinok címlapjairól, de az önszeretetem hiányában és a hibás önképem kialakulásában egy régi, múltba visszavezethető családi szál volt a legmeghatározóbb. Édesapám ugyanis fiút szeretett volna, de egy kislány érkezett… – én.

Ma már nem szégyellem, előfordult, hogy a szakadék szélén álltam, megéltem a mélypontját az életnek.

Éreztem, hogy cipelek valamit, ami nehéz, ami lehúz, ami nem enged előre, ami visszatart. Sokáig hordoztam magamban a bűntudatot. Hosszú idő múlva mertem csak külső segítséget kérni, mert sokáig magamnak sem vallottam be, hogy nem elég a saját erőm ahhoz, hogy feloldjam, feloldozzam a saját lelkemet. Ezek a téves kódolások csak évekig tartó nehéz belső munkák után oldódtak bennem és fogalmazódtak újra. Ebben a családállítás segített.

Ma sem tudom pontosan, milyen az igazi nő, de ma már tudom élvezni, megélni a nőiséget. Ehhez egy kacskaringós út vezetett, olyan fogalmakkal, mint az elfogadás és a megbocsájtás. Meg kellett bocsátanom magamnak. Az eltévedt rögös utakért, azért, hogy megengedtem magamnak a mélypontot, hogy nem szerettem magam eléggé, minden olyan dologért, amik nem ellenem, hanem értem történtek.

A testem a lelkem háza, amibe pont elférek, amiben pont jó nekem. Ez a vékonyság, ez a nagy homlok, ez a mély barnaság és göndör kuszaság mind én vagyok. Ma már nem veszekszik a szívem az eszemmel, megtanítottam őket békében élni, hidat építeni közéjük. (mosolyog)

Huszonkét éves voltam, amikor férjhez mentem, majd megszületett a lányunk, Csinszka. Amint megtudtam, hogy kisbabát várok, először éreztem azt a fajta harmóniát, amit annak az érzése teremtett meg bennem, hogy jó helyen vagyok, végre megérkeztem! Nagyon erősen éltek bennem az anyai ösztönök. Kikerekedett a világ, a lelkem és a testem is. A szülést is szakrálisan éltem meg, olyan volt mintha mindig is erre készültem volna. Két év múlva egészítette ki a családot a fiunk, Marci. Engem az anyaság nem sokban változtatott meg, számomra ez inkább egyfajta beteljesülés volt, ami a mai napig tanít türelemre, következetességre, és adja és kéri a felelősséget.

Négyéves volt Csinszka, amikor átköltöztünk Magyarországra, Szendehelyre. Meglepő, de teljesen véletlenül kerültünk pont ebbe az édes kis faluba – itt találtuk a legolcsóbb albérletet. Mindössze két hónapja éltünk Szendehelyen, amikor édesapám meglátogatott. A jelenléte felébresztette bennem a honvágyat.

Elevenen éreztem magamban a székely tájszólás hiányát, és ez a hiány nem hagyott nyugodni. Több mint két hétig bújtam az ágyat. Kisírtam magamból a honvágyam.

A gyerekek óvodába jártak, amikor a magyar népmese napján, önként, ajándékba vittem felolvasni egy kedves székely mesét a kicsiknek, akiknek nagyon tetszett az előadásmódom. Meglepő volt, hogy nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is örömmel hallgattak. A székely népmesék tele vannak humorral, furfanggal, bátorsággal, kitartással és mélységgel. A természetközeliség pedig alapmotívumként jelenik meg a történeteikben. Ekkor jöttem rá, hogy ezek a székely mesék gyógyírként hatnak a honvágyamra.

Majd egy „tulipános ládikára” leltem egy kedves keramikus pár műhelyében, ahol hét esztendőn át agyagoztam. Ezzel párhuzamosan időseket ápoltam, akiknek gyakran olvastam fel verseket, meséket. S egyszercsak jött a vihar, ami becsukta a házasságom könyvét. Ekkor egy „tisztásra” érkeztem. Tiszta lapot kaptam, az újrakezdés lapját.

Amikor nem volt „semmim”, akkor lett „mindenem”. Ez az érzés meghatározó a számomra.

Az óvoda egyik kis szobájába fogadtak be a két gyerekemmel együtt. Ekkor tárult ki a világ előttem. A harmincadik életévemet töltöttem be, de valójában csak ekkor kezdődött el az életem. Felébredtem. Rájöttem, hogy semmit sem birtoklunk, semmi sem a miénk, valójában semmink sincs – mert bármit el lehet venni tőlünk, csak azt nem, amit magunkban hordozunk. Innentől kezdve úgy tekintettem a tulipános ládikóra, mint a lelkemre, amiben benne van minden, ami számít, ami az enyém.

Az egész élet bennem van. Bennem van a rengeteg, a hegyek, a folyók s tengerek. Isten is bennem van, mint benned. Csak mindannyian más és más ládikót hordozunk. A kérdés az, hogy a tiéd mivel van megtöltve?

15 évvel ezelőtt, egy augusztusi napon gyerekekre mentem vigyázni Berkenye faluba. A vonaton ültem, ami egy gyönyörű erdőn ment keresztül. A szép magyar nyelv szavain gondolkoztam, hogy milyen sokszínű és gazdag, hogy mennyi szóval lehet kifejezni egy érzést, egy cselekvést.

Ez volt az a pont, amikor először fogalmazódott meg bennem a felismerés: tudom, mi az én utam, a mesélés!

Elkezdtem életre kelteni a felismerést. Majd azzal szembesültem, hogy miközben olvasok, foglaltak a kezeim, ezért a lábaimra húztam fel bábokat. Amikor először adtam elő az ötletem, a közönség megtapsolt, és azt mondták, hogy szórakoztató, vicces, sőt, profi az előadás. Nagyon szerényen fogadtam a dicséreteket, mondtam is, hogy „jajj, dehogy, hiszen először csinálom!” De a dicséretekkel berobbantottak. (mosolyog) Elkezdtem mesemondó lábbábosnak nevezni magamat, egy idő után így is mutatkoztam be. Emlékszem, sok embernek hogy kikerekedett a szeme, hogy csodálkoztak, amikor meghallották a bemutatkozásom. Idővel egyre több kihívást láttam ebben az ötletben. Nem akartam, hogy csak két szereplőre korlátozódjon a repertoárom, így hát elkezdtem fejből mondani a meséket, hogy a kezeim is felszabaduljanak. A mese hátteréről is gondoskodtam. Mesebeli szoknyákat készítettem, így több különböző jelenet is életre kelhetett.

Mesélés közben azt érzem, hogy teremtek, a beszéd, az élő szó összekapcsol engem és a hallgatóimat. Ezért is szeretem magam előtt félkörívesen leültetni a közönséget, így olyan, mintha átölelné őket a mesém.

Szeretem kiírni magamból azokat a dolgokat, amiket megélek, mert hiszem, hogy a mesével gyógyulnak a belső sebek. Így született meg egy éve az első könyvem „Meselélek” címmel, amelyben megelevenednek a gyerekkorom emlékei, a kapcsolatom a nagyszüleimmel és a szülőföldemmel.

Fokozatosan és lassan alakult ki, hogy ma abból élhetek, amit szeretek csinálni. Sok mindennel foglalkoztam, mielőtt ráleltem a mesére – ott volt a kerámia, az öreg nénik ápolása, de volt, hogy takarítani is eljártam. Minden munkámban megtaláltam azt, amit szeretni lehet. Később még kalapoztam is a Margitszigeten a meséimmel. Aztán egyre többen megismertek, a mese szájról szájra járt, és egyre többször kaptam felkéréseket. Éreztem, jó helyen vagyok, jó az, amit csinálok.

A siker ízét először talán a kapolcsi művészeti fesztiválon éreztem. A bábszínházammal körbejártam a vásárt, s közben gyűltek körém az emberek. Elkezdtem mesélni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már közel százan állnak körülöttem és hallgatják a mesémet. Sőt, még a kis hídon is megálltak az emberek, olyan volt, mintha ők egy páholyból figyelték volna az eseményeket.

A történeteim bejárták Nagy-Magyarországot, Ausztriát, Angliát, Svédországot, Németországot, s egyszer csak minden álmomat felülmúlva az „Óperenciás tengeren” túlra is elrepített a mese, Ausztráliába. Sok helyre elhívtak a külföldön élő magyarok, Amerikába is eljutottam meseturnézni.

Számomra ajándék, hogy ennyi helyen ott lehettem a történeteim által, igazi mesebeli utat jártam be velük: szülőföldem kis patakja mellől egészen a végtelen óceán partjáig jutottam. (mosolyog) Az évek során sok-sok kedves visszajelzést kaptam azoktól, akik meghallgattak. Többet közülük még ma is őrzök a lelkemben. Ilyen volt például, amikor egy fesztiválon odajött hozzám egy 14 éves fiú, és boldog arccal elém állva azt mondta:

„Életemben először a meséd alatt éreztem azt, hogy Isten igazán jelen van a világban.”

De az is sokat jelentett nekem, amikor egy hétéves másképp látó (én így hívom a vakokat) kisgyerek a mesém után napokig mindig azt kérte az édesanyjától, hogy „nézzünk Szendét YouTube-on”. Számtalan kedves emlék, amelyekre jó visszagondolni: a súlyos szívbeteg kislány és a gyászoló apuka első mosolya, a visszahúzódó ember nyitottsága, a morcos ember kacagása és sok-sok csillogó szem, gyermekek szavai most is a fülemben csengenek: Ugye holnap is jössz mesélni?

 

– Pár hete jelent meg negyedik könyved, az „Esszencia”…
– Az túlzás, hogy a korábbiak – a „Holnap előtt”, a „Jéglanka meséi” vagy a „Csak egy ág” – az én könyveim volnának. Óriási segítséget kaptam hozzájuk íróktól, nem egyedül jegyzem őket. Az „Esszencia” pedig valójában dalszöveggyűjtemény, amely 30 évet ölel át. A gerincét a Kowalsky meg a Vega-szövegek adják, de a korábbi zenekaraim – Black-Out, Mantra – dalai és a más előadóknak írt vagy velük közös munkáim is feltűnnek benne. Olyanokat válogattam, amelyek arról szólnak, ami leginkább foglalkoztat.

– Például az a gondolat – amit egyfajta beharangozóként is közzétettél –, hogy az emberiség nem változik, de az egyének fejlődhetnek benne?
– Ez több ezer éve nyomon követhető. Az emberek viszonyulása az élethez és egymáshoz, a vezérelv, amely mentén a társadalom működik, szinte változatlan. Csak a körülmények változtak, például a technikai fejlődés által. Az egyénnek viszont megvan az a képessége, hogy kiemelkedjen ebből az atmoszférából, amihez persze önismeret és a környezete ismerete szükséges. De ezek sem újkeletű dolgok, halljuk a különböző filozófiai, vallási irányzatoktól, hogy az ember önálló munkával képes megvilágosodni, másokhoz képest különleges dolgokat véghezvinni.

És ha ezt a változást létre tudja hozni, azzal nemcsak a saját életét, hanem a környezetét is befolyásolhatja, jobb irányba terelheti.

– Rád aligha mondhatjuk, hogy ne változnál. A kilencvenes években a már említett Black-Out együttes frontembereként még sokkal ösztönösebb szövegeket írtál, mint manapság…
– Én is épp a napokban gondolkodtam ezen, és ugyanerre jutottam, sőt, már akkoriban is ösztönösnek éltem meg a folyamatot. Pedig ugyanezek a témák mozgattak, de a szövegezésben egyáltalán nem volt tervszerűség. Valószínűleg ettől volt meg az a bája, az a különös vonzereje, hogy igazából nem is lehetett eldönteni, hogy a szövegeim szimpla marhaságok vagy szinte médiumszerű üzenet rejlik bennük. Az biztos, hogy nemcsak én fogtam a tollat, hanem még valami, ami múzsaként vezetett…

– Az akkori életmódodra utalsz?
– Teljesen másként éltem, mint ma, nem mindig tiszta tudattal, sosem tagadtam azt a korszakomat sem. Főleg, mert nagyban befolyásolta a folytatást. Ami most lehetek, annak fontos része volt az is.

– Már akkor is sokat elmélkedtél az élet dolgain?
– Sőt, még többet, gondolhatod! De én már gyereknek is ilyen voltam. Szerettem – ahogy fogalmaztál – elmélkedni, rengeteg beszélgetés zajlott a saját fejemben is.

– Voltak barátaid?
– Mármint külső barátaim? (nevet) Nem volt jellemző. Nem is tartottam fontosnak, és nem is biztos, hogy vevők lettek volna rá(m). A Black-Out ténykedése idején viszont abban a körben sokat filozofáltunk, megosztottunk gondolatokat, tapasztalatokat. Akkor kezdődött a külső beszélgetés.

– Ehhez képest nagy változás lehet, hogy ma már tízezrekkel „beszélgetsz” a színpadról. Benned fokozatosan zajlottak le a nagyobb változások, vagy voltak azonosítható mérföldkövek?
– Egy folyamat volt, s mire feleszméltünk, a Black-Out zenekar kihullott a kezeink közül. Akkor még nem is gondolkodtam másik formáción, hanem bevonultam háromnegyed évre szerzetestanulónak a Krisna-völgybe. Azt gondoltam, már nem is megyek vissza a színpadra, hanem Európában vagy Indiában leszek vaisnava szerzetes.

De erről aztán gyorsan lerántott a valóság, és rájöttem, hogy az én szolgálatom nyilvánvalóan a zene. Szerzetes így nem lettem, de az életritmusom átalakult.