A ragyogó mosoly az arcán most már olyan otthonos lett, mint a megélt élet. Az általános felső tagozatában ő volt a matematikatanárom. De még milyen matematikatanár volt!... A köpenye világoskék, mint senki másnak, lábán mindig hófehér klumpát viselt, haja éppolyan hosszan és hullámosan díszítette mindig derűs arcát, mint most. Gyönyörűnek láttam. Gyönyörű volt. Ma is az. Szelíd, de mindig tartást adó tanáregyéniség. Aki mindig biztatott, de számon is kért. Kivételes arányérzékkel bánt mindannyiunkkal.

Elhitette, hogy a matematikát mindenki értheti és szeretheti, miközben azért munkára is késztetett. A kedvenc tanárom volt.

Egy olyan iskolában, ahol a háború előtt az orsolyita apácák még a nagymamámat tanították, és amelyben 1948 után korlátlan hatalma lehetett a szocialista elveknek és vezetőknek. Szilvi néni olyan volt ebben a számomra kulturálisan meglehetősen idegen közegben, mint a tiszta forrás – ezt mutatta kék köpenye is. Éreztem és tudtam, hogy valami más is összeköt minket a 45 perces órákon túl, amolyan titkos értékszövetség, amiről nem kell – és persze, nem is lehetett – beszélni. Ez is algebra volt, de már nem csak a számoké.

Amikor több mint harminc évvel később (bocsánat, hogy leírtam) a Képmás-esten találkoztunk, belém vágott, mennyivel többet köszönhetünk a jó tanárainknak, mint néhány példás osztályzatot. Hányféleképpen tudnak ők minket megtartani, irányítani, ösztönözni! És bár a „pedagógusnap” elnevezésben semmi különösebben jóízű nincs, június elején, a tanév végén mégis ezt a különleges hatóerőt, a tanárokét ünnepeljük. Felnőtt életünkben már leginkább gyerekeink tanáraival vagyunk elfoglalva, de időnként a Gondviselés megajándékoz minket fontos találkozásokkal és a hozzájuk kapcsolódó emlékezéssel.

Egy korban, amikor izgalmasabb a mesterséges intelligencia, mint a témazáró, és főként, mint a tanári diploma, a valódi tanáregyéniségek visszahívnak minket az emberi valóságba. Abba, amelyet szépségéről és igaz mivoltáról mindig felismerünk.

Mint én, ott, a Képmás-esten Szilvi nénit, a matematikatanáromat. 

 

Mielőtt heti menünaplómat megosztanám, három dolgot szeretnék magyarázatképpen elővezetni:

1. Őszintén bevallom, nekem a főzés, bejárós munka mellett is, home office-ban is, nyaraláskor is, gyerekek mellett is és csökkentett létszámban is: öröm. Ha belegondolok, családunk matrónáin is azt láttam, hogy a főzés iránti közöny megjelenése életkedvük csökkenését jelezte, talán ezért is él bennem a hiedelem, hogy a főzés maga az élet… de kollégáim finom jelzéseiből értve ezúttal igyekszem nem belelovalni magam a témába, azt már megtettem itt.

2. Az én konyhám egyik újdonsága, hogy eddig 6-8 felnőttre főztem, akiknek egy része a munkába is vitt ebédet, most viszont két nagylányom férjhez ment. Így, ha senki nem érkezik épp hozzánk, férjemmel és nagyfiammal vagyunk hárman, utóbbi nem is csinál nagy faksznit az evésből, ezért igencsak vissza kell fognom magam – de titkon mindig számítok rá, hogy azért valaki csak befut. Ráadásul, mivel lányaimmal is sikerült megszerettetnem a főzést, ők egyenesen háziasszonyi mivoltuk csorbításának élik meg a túl gyakori érdeklődést, hogy nem ugranak-e be vacsira vagy ebédre. Persze, a főzni szeretőknek sincs több idejük, mint a gyűlölök főzni-csapatnak, ezért aztán mi is bevezettük a családi kajabartert.

Ez annyit jelent, hogy a családlátogatásokkal együtt (szerencsére nem lakunk egymástól messze) gyakran levesek, saláták, sütik vándorolnak egyik asztalról a másikra.

Így nem kell három napig ugyanazt ennünk, nem megy el az egész napunk sütés-főzéssel, és még több elégedett pillantást kapunk a munkánkért. Szóval, ajánlom mindenkinek.

3. Konyhám másik újdonsága, hogy csatlakoztam a négy K-hoz: a kovászos kenyér készítő karanténcsapathoz, és kimaxoltam a fűszerkertemet is az erkélyen. Ezért aztán az alábbi menünek a kovász és a sok fűszer a két – amúgy minden esetben pótolható, de erősen ajánlott –sztárvendége.

Hétfő

Ebéd: bográcsos babgulyás maradék, rizsfelfújt

Vacsora: lecsó

Ebédre maradt a vasárnapi bográcsban készült babgulyásból, amelyet hivatalosan a férfiak készítettek. (Mi, lányok csak a pörköltalap előfőzését, a zöldségek megpucolását és felaprítását végeztük, ja, meg mondtuk, hogy mit mikor kell a bográcsba tenni. Hogy mit is csináltak a fiúk? Hát tüzet csiholtak és kóstolgattak serényen.) Ehhez ma összedobtam egy rizsfelfújtat, amit egy ideje már barnarizsből készítek, mert így inzulinrezisztenciások is bátrabban ehetik. A citromhéj és a vanília mellett szoktam egy kis rumaromát is tenni bele, és mivel már hamarosan itt a lekvárfőzések ideje, nyakára hágtunk a sárgabarack- és a málnalekvárnak.

Alig vártam az estét, hogy elkészíthessem a szezon első lecsóját padlizsánnal és cukkinivel. A lecsóvitában elfoglalt álláspontom távirati stílusban: legalább két nagyobb fej főzőhagyma, vizet bele soha, a paradicsomot forrázom és hámozom. És – bár ezért talán egyesek megköveznének – nem teszek bele szalonnát, pláne nem azt a bizonyos kolbászt, ami a lecsó nevet viseli, mintha bármilyen bonthatatlan frigyben volna azzal. Dehogy nyomom el ilyesmivel a zöldségek ízharmóniáját! Egyedül a frankfurti virslinek adok olykor esélyt a fiúk kedvéért, de ez most vegalecsó volt, aki kevesellte, bőségesen betojásozhatta magának.

Kedd

Ebéd: kapros nemtöltött karalábé, epres joghurt

Vacsora: Padlizsánkrémes pirítós paradicsommal

Nem lehetett ellenállni a szombati piacozáskor a harsogó karalábéknak. De olyan giga nagyok voltak, hogy nem tűnt hálás feladatnak megtölteni, ezért inkább kapros nemtöltött karalábé lett belőle. Vajon (persze ez lehet margarin is) megfuttattam az egyik karalábé zöldjét, a petrezselyem meg a kapor szárát, belevágtam a karalábét nem túl kis darabokra, átforgattam, majd felöntöttem nem túl sok vízzel (ilyenkor írják a séfek, hogy alaplével, de ilyesmivel ne stresszeljük magunkat), és beleraktam a húsgombócokat (ami a töltelék lett volna). Amikor megpuhult, kivettem a gombócokat, összetumixoltam a karalábét, mehet bele tejszín vagy tejföl (ha túl híg lenne, esetleg egy kis keményítővel sűríthetjük, de másnapra, ha marad, már tuti sűrű lesz). Aztán a gombócok visszacsobbantak a szószba, és követhette őket a petrezselyem- meg a kaporlevél. Desszertnek epres joghurt volt, aminek az a titka, hogy eper kell bele, meg joghurt. Ha lágyabbra akarjuk, esetleg tejföl vagy tejszín, ha édesebbre, egy kis cukor, ha kicsit bonyolítani szeretnénk, akkor citromhéj, vanília, menta…

Vacsira megsütöttem a maradék padlizsánokat (egyet félretettem a pénteki tésztához), megfuttatott fokhagymával, mustárral, sóval-borssal fűszereztem, és kísérleteztem friss oreganóval és snidlinggel is.

Szerda

Ebéd: tökfőzelék fasírttal, ribizlis muffin

Vacsora: Friss kovászos ciabatta zöldspárgával és lágytojással

Miután tegnap elhasználtam a maradék kovászos kenyerünket a pirítóshoz (egy szeletet kivéve, ami megy a koviubiba), ma új kenyér készül. Az ebéd tökfőzelék fasírttal. Nálunk a friss tök titka, hogy nem főzzük agyon, ahogy például anyósom konyhájában, beszédes, hogy ők tökpotyónak is hívják, a miénk nem potyó, hanem rá lehet harapni. És sok-sok kapor, ami maradt tegnapról, meg friss tárkony a fűszerkertből. Érkezett desszert is, ribizlis-citromos muffin is a kisebbik lányomtól.

Vacsorára kisütöm a kovászos tészta felét ciabattának. Lágy ízű zöldspárgát és lágy állagú tojást kap kíséretnek. A Dragomán György-féle spárga elkészítése a mosástól kezdve öt perc, a gyűlölök főzni-csapatnak is melegen ajánlom tehát, és a spárgával ennél jobb nem is történhet! Csak eltörjük a megmosott zöld spárgákat (ahol törik, onnantól nem fás), a felső részét fogjuk használni, az alját eltehetnénk abba a bizonyos alaplébe, de mire erre nálam sor kerülne, a spárga csak megfonnyad, úgyhogy lelkiismeretfurdalással, de általában kidobom (hacsak nem fő épp egy húsleves, aminek igazán nem árthat). Szóval, 1-2 kanál olívaolajat forrósítok serpenyőben, rádobom a spárgát, kis vajforgácsot a tetejére, és rázogatva pirítom kb. 3 percig. Aztán megsózom. Ennyi.

Csütörtök

Ebéd: zöldfűszeres csirkemell görög salátával és rozmaringos burgonyával

Vacsora: Mártogatósok kovászos krékerrel

Ma ismét a házi fűszerkertből szedegetek, pácban lesznek a csirkemellek, sőt a krumpli is. Reggel olívaolajos-citromleves fűszeres keverékbe forgatom a lapjával felezett melleket, aminek a friss oregano és rozmaring ad nyomatékot, esetleg kis mustár. Ebből jut a parázsburgonyára is, amit lefedek alufóliával, és betolom a sütőbe, a csirkemellet pedig grillserpenyőben sütöm. A görögsaláta alapanyagaiból, a fetasajtból és az olívabogyóból elteszek a vacsorához és a pénteki tésztához meg a pizzához.

A maradék kovászból ropogóst sütök. Ez kicsit más, mint az élesztős kenyérrudak, savanykás, mint a kovászos kenyér. Ezeket mártogatjuk a bazsalikomos fetakrémbe és a diós sajtkrémbe. Hát, nem éppen diétás vacsi, de lehet sárgarépával, zellerszárral, kígyóuborkával is mártogatni.

És közben készül ám már vasárnapra a koviubi az erkélyen.

Péntek

Ebéd: mentás zöldborsókrémleves, zöldséges tészta fetasajttal, olívával

Vacsora: roston harcsa rukkolás paradicsomsalátával

A zöldborsókrémleves is egy sikerrecept kezdőknek: olívaolajon dinsztelt főző- és fokhagyma, rá a borsó, fölengedve, turmixolás, tejszín, forralás, és bele a petrezselyem meg a menta. A teljeskiőrlésű pennét koronázó szósz: olajon futtatott fokhagyma, friss majoranna, rá a padlizsán, kaliforniai paprika, cukkini (de mehet gomba is), ha puhul, olívabogyó, paradicsomszósz, feta és reszelt parmezán. Végül sok-sok bazsalikom.

A roston harcsát pár órás só-bors-citrom-olívaolaj pácolás után készítem és pirosra sütöm, de nem túl sokáig, mert rágós lesz, csak ne legyen rózsaszín a belseje. Azok is szeretik, akik ódzkodnak a haltól.

Szombat

Ebéd: Wok, illetve ami belefér; mákos feketeribizli-lekváros süti

Vacsora: kovászos pizza hús nélkül

Nem a bonyolultság, hanem a sok előkészítés a gyenge pontja ennek a közkedvelt fogásnak. De megszavazták a fiatalok, reggelre ígérték, hogy jönnek, vagyis délelőttre várhatók, van tehát, aki apróra hasítsa a sok zöldséget, én pedig előtte frissen meg tudom venni a piacon. Csirkemellet, cukkinit, gombát, póréhagymát, kaliforniai paprikát, ceruzababot, spárgát, kínaikelt, amit épp látok. A padlizsánt egy ideje kihagyom, mert annak túl markáns az íze. Mindent hosszú csíkokra vágunk, kevés mogyoróolajon pirítjuk ropogósra, de kerül rá azért a wokfűszerek mellett egy-egy löttyintésnyi olívaolaj vagy szójaszósz. Nagyon szeretjük bele a kesudiót is.

A mákos süti nagyon egyszerű, ez egy almás kevert tészta, annyi mák van benne, amennyi liszt, ami ráadásul zabliszt is lehet, szóval igazán diétás desszert. Cukrot nagyon keveset teszek bele, édesíti az alma is, a másfél éves unokám is simán elmajszol belőle kettőt uzsonnára. Rááldoztam az utolsó előtti feketeribizli-lekvárt is, de megérte.

A kovászos pizzát a félretett ciabatta-tésztából készítem.

Vasárnap

Ebéd: Zsenge zöldbableves, paprikás csirke teljeskiőrlésű-zab kovászos nokedlivel, kapros uborkasaláta, kovászos uborka, amerikai palacsinta epres túrókrémmel

Vacsora: tonhalsaláta

Az új zöldbab üde ízét sok sárga- és fehérrépával, friss tárkonnyal és petrezselyemmel emelem ki, rántás semmiképp, tejfölt is csak a tálaláshoz teszek.

Valamiért gyerekkorom óta él bennem az a hiedelem, hogy bár a csirkeszárnyra nemigen fanyalodik családunk egyik tagja sem, főzök a paprikás csirkébe azt is, no meg combot, mellet, májat, zúzát. Talán, mert a hagyományos falusi ebédhez levágott jószág mindegyikkel rendelkezik, bennem pedig az rögzült, hogy ez az autentikus összetétel. És igen, a kovász még erre is jó, sokkal könnyebb és dagibb lesz tőle a nokedli, ha ez is kerül a tésztába, ami simán lehet teljeskiőrlésű vagy zab is. Az amerikai palacsintát nagyobbik lányom hozta.

A halsaláta négyévszakos szupergyors kedvenc, konzerv tonhalból készül, van benne valamilyen zöldsaláta, citrom, joghurt, de olívabogyó, párolt kukorica és tojás is kerülhet bele. És ha nem tudjuk megúszni, akkor engedhetünk a családi „majonéz-nyomásnak” is. A borsot ne hagyjuk ki.

 

Szenvedélyes szerelmi történet

Anton Pavlovics Csehov és Olga Leonardovna Knyipper a 19. század két rendkívüli embere: első a világirodalom egyik legjelentősebb írója, másik a kor ünnepelt színésznője. Kettejük levelezésének, szerelmének nyomán írt színdarabot Carol Rocamora, a New York-i művészeti egyetem tanára. A darab ősbemutatója 2001-ben volt a londoni Almeida Theatre-ben. Csehov 1899-ben ismerkedik meg a nála tíz évvel fiatalabb Olgával, aki akkoriban a Moszkvai Művész Színház vezető színésznője. Szerelemre lobbannak egymás iránt, ám szerelmüknek le kell győznie környezetük ellenszenvét, a korkülönbségből fakadó problémákat és a fizikai távolságot is. Házasságuk néhány éve alatt Olga végig kitart a tüdőbeteg író mellett, mellette van akkor is, mikor férje 42 évesen elhuny. Vagyis a darab olyan egyetemes, átlagembert is érintő problémákról szól, amelyekkel könnyedén lehet azonosulni. Szirtes Tamás rendezése – pont az előbb említettek miatt – az individuum hétköznapi történetére, drámájára fókuszál, a hangsúly a figurák milyenségén és az érzelmeken van, az esendő két főhős lelkének apró rezdüléseit követi végig.

A forma változott, de az esszencia nem csorbult

A rendkívüli körülmények miatt az előadások helyszíne nem más, mint a színészek otthona, az előadás értékéből azonban ez mit sem von el.

A Nagy-Kálózy–Rudolf házaspár nappalijának egy szeletét látjuk, ahol a két színész sötétzöld kanapén (végig ülve!) mutatja be Csehov és Olga megismerkedését, szakmai sikereit és vívódásait.

Feltárulnak magánéleti tragédiáik és boldog pillanataik. A háttérben, a kanapé mögött egy asztali lámpával megvilágított hálószoba, egy fehér ajtó, egy fekete-fehér levélmintás tapéta. Utóbbi tökéletes választás, hiszen a levél a hanyatlás, de a növekedés és az öröklét jelképe is, s mint ilyen, utal Csehov és Olga sírig tartó szerelmére. A rendező egyetlen kamerával dolgozik, a szereplők a dialógusok közben előre és hátra dőlnek; egymás felé, egymásnak háttal és a kamera felé, azaz a néző fordulnak, így érzékeltetve az idősíkok (a házaspár múltja és korabeli jelene) és a helyszínek (Moszkva, Jalta, badenweileri tüdőszanatórium) közti váltásokat.

A videóstreameléssel (élőben közvetítve) készült előadás természetesen emlékezteti a nézőt arra a médiakörnyezetre, amelyben az előadáson kívül létezik, de talán még közelebb is hozza a nézőhöz a karaktereket, sokkal személyesebbé és szerethetőbbé teszi őket, mint egy nagyszínpados produkció.

A közvetlenség illúzióját kapjuk, a látottakat úgy fogjuk fel, mintha mi magunk is ott lennénk a helyszínen a szereplőkkel.

Na, persze hiába volna a jól eltalált forma, ha a színészi játék csapnivaló lenne. De nem az. Olyannyira nem, hogy Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter nem játszanak, nem alakítanak, és nem szerepet formálnak, hanem valósággal Olgává és Csehovvá lényegülnek. (Rudolf Péter Csehovja szürke öltönyben, szalmakalappal és csokornyakkendővel egyébként is szakasztott olyan, mint maga az író a korabeli fotókon). Mintha a karakter felépítése helyett a saját személyiségüket csupaszítanák le annyira, hogy láthatóvá váljon: ők esendő emberek, akik csak annyit kérnek az élettől, hogy egymást szerethessék. Arckifejezésükkel, hangsúlyokkal, minimális mozgásukkal tökéletesen képesek fenntartani a feszültséget. Gulyás Levente hol játékos és idilli, már-már mesék hangulatát idéző zenével erősíti a romantikus jeleneteket, hol pedig mély hangokból álló zongorajátékkal fokozza a drámai helyzetet.

A Madách Színház azt adja, amit ígér: megteremti a kollektív varázst. Spirituális kapcsolatot hoz létre (otthoni) nézőtér és virtuális „színpad”, néző és előadó között.

Az „Örökké fogd a kezem” sok szempontból fontos előadás. Egyrészt a szenvedélyes szerelmi történeten túl információkat és képet kapunk a kor pezsgő orosz kulturális életéről, Csehov finom humoráról, színdarabjainak születéséről (és hát ne feledjük, hogy a mai rendezők, illetve a 21. századi egyetemi oktatás is pont a 19. század végének orosz színházából, az orosz színházi esztétikából, azon belül is a Csehovból és Sztanyiszlavszkij által képviselt színházeszményből táplálkozik). Másrészt kiváló példa arra, hogy bár változhat a forma, a technikai lehetőségek és a narráció eszköze, a színház mindig ugyanazt fogja jelenteni: lelki táplálékul szolgál, valamint történetmeséléssel ad mankót az eligazodáshoz az életben.

Az „Örökké fogd a kezem” további időpontjai: június 5., 6., 9. és 10., 20 órai kezdettel. A jegyvásárlásra – jelképes áron – a Madách Színház honlapján van lehetőség.

 

A vastüdő története a gyermekbénulással kezdődik az 1920-as évek Amerikájában. A huszadik század elején váratlan erővel támadott a poliovírus, és komoly járványt okozott. Maga a betegség ritkán alakul ki a fertőzötteknél, az általa okozott bénulás pedig még ritkábban, a tünetek viszont drámaiak. A leginkább szerencsétlenül járt gyerekeknek elhalnak a gerincvelői mozgatóideg-sejtjei, és teljes bénulás következik be, beleértve a légzést végző izmok működésképtelenségét is.

Ezen a ponton lépett a színre egy olyan ember, akinek korábban eszébe se jutott volna ilyesmi. Philip Drinker szakterületét a legtöbben unalmas dolognak minősítenék: ipari üzemek ventilációjával és a szálló por egészségre ártalmas hatásaival foglalkozott. Sokan őt magát is unalmas embernek titulálták. Gyerekkorától kezdve éltanuló volt, a legjobbak között végzett a Princeton Egyetemen. A világ akkor ismerte meg, amikor a harmincas éveiben járva látogatást tett egy gyermekkórházban, ahol a légcserélő berendezés hibája miatt hirtelen leesett a hőmérséklet a koraszülöttosztályon. Amikor a kórház bejárása közben véletlenül meglátta a gyermekbénulással kezelt gyerekek szenvedéseit, nagyon megrendült. Saját elmondása szerint egyszerűen nem hagyta nyugodni a levegőért küszködő gyerekek látványa.

Az elkékült arccal fuldokló kicsik olyan mélyen érintették, hogy elhatározta: mindenképpen kitalál valamit a megmentésükre.

1928-ban minden munkavédelmi és fizikai tudását latba vetve kidolgozott egy szokatlan szerkezetet. Kifejezetten félelmetes, és elsőre inkább középkori kínzóeszköznek tűnő gép volt. Egy hosszúkás vascsőszerű tartály, amelyikbe befektették a beteget, méghozzá úgy, hogy csak a feje lógott ki az elülső végén. Itt is alaposan le volt szigetelve egy gumigallérral, hogy a tartály belsejében folyamatosan kontrollálhassák a légnyomást. A lebénult páciens úgy jutott lélegzethez, hogy a levegő a csőben uralkodó nyomás ritmikus változtatgatásával áramlott a beteg tüdejébe, majd onnan kifelé. Az energiaellátás könnyedén megoldható volt, mivel ekkoriban már széles körben elterjedt az olcsó elektromos áram.

Mivel megmenteni való élet bőven akadt, az első „tesztalanyra” sem kellett sokáig várni. Egy gyermekbénulásban fuldokló, gyakorlatilag halálra ítélt nyolcéves kislányt fektettek a vastüdőbe.

A hatás azonnali és drámai volt. A gyerek légzése másodpercek alatt helyreállt, a kórház dolgozói pedig nem akartak hinni a szemüknek.

Drinker egy csapásra híres ember lett, a vastüdőt azonnal róla nevezték el Drinker-féle lélegeztetőgépnek. A szerkezet rekordidő alatt elterjedt, és nemsokára szinte minden kórház beszerzett egyet. Az okosan kitalált kivitelezés lehetővé tette, hogy akár egy kétméteres, százhúsz kilós embert is gyakorlatilag korlátlan ideig életben tarthassanak benne, és az alkalmazása természetesen nem korlátozódott a poliovírus áldozataira.

Maga Drinker soha nem értette igazán, mit eszik a nagyközönség ezen a „vacak gépezeten”, ahogy ő fogalmazott. Mint vérbeli vegyészt és mérnököt, sokkal jobban foglalkoztatta a munkavédelem, közelebbről az úgynevezett iparhigiénia. Ezt az egész tudományágat tulajdonképpen ő találta fel. Szenvedélye abba az irányba hajtotta, hogy biztonságosabb munkakörnyezetet teremtsen a gyári munkásoknak. Ide-oda utazott az Egyesült Államokban, és gyárak, üzemek, bányák, hadihajók levegőjét vizsgálta, porfajtákat analizált.

Könnyen lehet, hogy ennek a tevékenységének köszönhetően legalább annyian menekültek meg a haláltól, mint a vastüdő miatt. Fő művének mindig is az elsőre nem túl lebilincselő „Ipari por” című összefoglaló tanulmányát tartotta.

A lélegzetvétel fontosságától soha nem is kalandozott messzire. Részt vett a modern búvárkészülékek kifejlesztésében, és ismét csak gyerekek tömegeinek mentette meg az életét azzal, hogy modern, légkondicionált kórházi szobát alakított ki koraszülötteknek. A tevékenysége jól bizonyítja, hogy nem csak heroikus, látványos akrobatamutatványokkal lehet komoly tudományos eredményt elérni. Néha az unalmas, introvertált alakok is szupermenek lehetnek.

– Hogyan ismertétek meg egymást?

Gergő: 2005-ben, egy békéscsabai versenyen találkoztunk először, ahol szólótáncosként versenyeztem, Anna pedig a szüleit kísérte el a rendezvényre. Már az első pillanatban valami köteléket éreztem iránta, nem tudtam levenni róla a szemem, úgy éreztem, muszáj megszólítanom… Jól tettem! Ezt követően többször is találkoztunk, de a barátságunk csak később alakult szerelemmé, mivel én a fővárosban éltem, ő pedig vidéken, emellett még a Nyíregyházi Szakközépiskolába járt. 
Anna: 2007-ben aztán felvettek a Magyar Nemzeti Táncegyüttesbe (akkori nevén Budapest Táncegyüttes), aminek Gergő már két éve a tagja volt, és a próbák során közelebb kerültünk egymáshoz. Fiatal újoncként voltak kétségeim, hogy jó döntés-e belevágni egy munkahelyi kapcsolatba, a többi táncos számára viszont már akkor egyértelmű volt, hogy minket egymásnak szánt az ég.

– Szerelmeteket nem mindennapi esküvővel pecsételtétek meg…

Gergő: Kitűztük a dátumát és mindent megszerveztünk, amikor utólag kiderült, aznap fellépése van a táncegyüttesnek, ami szíven ütött minket, viszont 24 óra alatt sikerült mindent átszerveznem.

Az egyházi szertartás a Mátyás-templomban volt, a lánykikérés pedig a VII. kerületi lakásunkban. A vendégeket arra kértük, népviseletben érkezzenek, a lakók pedig a gangon csüngve lesték, mit keres 200 ember a házban.
Anna: Én a templomi szertartásra fehér menyasszonyi ruhát szerettem volna, a polgárira viszont mi is átöltöztünk kalotaszegi népviseletbe. 
Gergő: A lakodalom majdnem két napig tartott. Egy idő után táncos barátaink örömére már csak népzene szólt, a többi ismerősünk pedig úgy figyelte a mulatást, mintha egy táncelőadást néznének.

– Miért volt számotokra lényeges, hogy hivatalosan is összekössétek az életeteket?

Anna: Nekem fontos a házasság, úgy érzem, erősebb lett tőle a kapcsolatunk. Tizenegy éve alkotunk egy párt, ami kimondva soknak tűnik, de nagyon hamar eltelt együtt.

Gergő: Természetesen nálunk is előfordulnak kisebb-nagyobb viták, de sosem hagyjuk, hogy eluralkodjon a kapcsolatunkon. Fontosnak tartjuk, hogy közös megoldást találjunk az aktuális problémára, és hogy ne hagyjuk lezáratlanul. Ez eddig bevált.

– Mi az, amit ennyi év elteltével a legjobban szerettek a másikban?

Gergő: Imádom Anna humorát, sokat tudunk nevetni együtt.
Anna: Azt szeretem a házasságunkban, hogy egy erős egységnek érzem magunkat. Mindketten határozott egyéniségek vagyunk, eléggé egy húron pendülünk, és kiegészítjük egymást.

– Táncosként a munkában is összeszokott párost alkottok.

Anna: Mindketten a Magyar Nemzeti Táncegyüttes szólistái vagyunk, a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttes művészeti vezetőiként pedig egy felnőtt együttes és hét gyerekcsoport munkáját koordináljuk. Ez többet jelent, mint próbatermi vezetés, a színházterembérléstől kezdve a jegynyomtatáson és a pályázatíráson át az utolsó alsószoknyáig mindenre oda kell figyelni. 

Gergő: A Bartókkal megörököltük a Nemzetközi Legényesversenyt, amit kiegészítettünk egy Gyermek Legényesversennyel és egy Párostánc-versennyel is. Ezek a versenyek az archív film elemzésére helyezik a hangsúlyt, az indulóknak egy szabadon választott produkciót és egy kötelező folyamatot, azaz egy archív filmrészletet kell bemutatnia a szakmai zsűri előtt. Nagyon fontos számunkra az archív filmről való tanulás, ez a mi szakmánk egyik alapja. Járunk Erdélybe, szervezünk gyűjtéseket és táncmulatságokat, de mi az a generáció vagyunk, akik sok esetben sajnos már csak archív felvételről ismerhetnek nagy táncos példaképeket. Ezért is fontos számunkra ez a versenysorozat, mert a kötelező tánc mindig egy példaértékű táncos egyéniségre fókuszál. Ez egy kiemelt esemény az életünkben, amely a Virágzó Hagyomány nevet viseli. Ezt is közösen álmodtuk meg, és nagyon örülünk, hogy a támogatóinknak köszönhetően évről évre megvalósíthatjuk.

– A Virágzó Hagyományhoz tartozik egy másik rendezvény, a LegényEst is. Ennek mi a lényege?

Gergő: A beszélgetős estek során egy-egy nagy előd, például Martin György, Borbély Jolán, Molnár István és idén Kallós Zoltán munkásságáról emlékezünk meg. Mivel a nálunk fiatalabb táncos generáció már csak névről ismeri ezeket az embereket, megkerestünk olyanokat, akik még tudnak róluk mesélni, korábban például Novák Ferenc, Zsuráfszky Zoltán, Sztanó Hédi, Andrásfalvy Bertalan is a vendégünk volt. A beszélgetéseket Novák Péter moderálja. A közös gyűjtésekről szóló történeteiket hallgatva a nézők nemcsak szakmai adatokkal gazdagodnak, hanem emberi oldalukról is közebbi képet kapnak. 

– Honnan ered a népművészet iránti szeretetetek?

Anna: Apukám népzenész, anyukám pedig táncpedagógus, és egy alapfokú művészeti iskolát vezetnek, így a néptánc már kiskorom óta az életem része. 

Gergő: Én gyerekként láttam egy szórólapot egy tánccsoportról, elmentem az órára, és olyan jól éreztem magam, hogy egy szem fiúként ott ragadtam a tizenöt lánnyal. Hatodikosként már pontosan tudtam, hogy hivatásos táncos leszek.

– A munkátok mennyire határozza meg a mindennapjaitokat?

Anna: A néptánc nem olyan számunkra, mint egy civil szakma, sokkal inkább egy hivatás, egy szerelem, ami folyamatosan jelen van az életünkben. A fanatikusai vagyunk a néptáncnak, a népi kultúrának, amit szerintünk így lehet életben tartani. Mielőtt megszületett a kislányunk, sokszor hétvégente és ünnepekkor is dolgoztunk. Ez azóta valamennyire megváltozott, de Száva teljesen belesimul az életmódunkba, és őt is vonzza ez a világ. Még csak kétéves, de már most szeret szoknyába bújni, és kéri, hogy hallgassunk népzenét, heti egyszer pedig eljár a Bartók legkisebb csoportjába táncolni.
Gergő: Egyébként nem az a célunk, hogy ő is a mi utunkat járja, hanem az a fontos, hogy kiegyensúlyozott legyen. Már többször is látta a Tündérmese című gyerekelőadásunkat, ami teljesen magával ragadta. Kívülről tudja a dalokat, és néhány mozdulatot is utánoz. Nem zárjuk ki semmiből, de igyekszünk annyit átadni neki a kultúránkból, amit a saját szintjén képes befogadni.

– A közös munka során melyikőtök a dominánsabb?

Gergő: Inkább kiegészítjük egymást. Alkotófolyamat közben mindkettőnknek határozott elképzelései vannak, egymást segítve haladunk előrébb. Természetesen előfordul, hogy ingerültebbek vagyunk, és tudjuk, hogy ilyenkor nem szabad megzavarni a másikat, viszont egymás mellett állunk, ha a másik elakad. Ebben a fázisban egy eufórikus állapotba kerülünk, amikor a föld fölött járunk. Ez az emelkedett érzés táncművészként a színpadon is jelen van bennünk. Az előadás közben teljesen átadod magad a táncnak, megélve az adott pillanatot, mozdulatot. Ebben Anna kifejezetten jó partner! Az emlékezetes pillanatok egyike, amikor a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Drakula utolsó tánca című előadásában volt egy duónk. 
Anna: Ez az egyik legszebb ebben a szakmában, hogy belépve a próbaterembe vagy a színpadra állva, megszűnik minden problémád és a tánc boldogsággal tölt el.
Gergő: Ez nemcsak egy testedzés, egy öncélú sport, hanem egy értéket képviselünk általa, a magyar kultúrát.

– A Drakula utolsó táncában Gergőnek több női partnere is volt. Hogyan éltétek meg ezt a helyzetet?

Gergő: Természetesen ez csak egy szerep. Szeretem a feleségem, de mégis teljes beleéléssel próbáltam Drakulát megformálni. Annához való kötődésem nem szokott korlátozni a színpadi szerepekben. 

Anna: Amikor táncművészként egy szerepet táncolunk, kizárjuk a magánéletet, átszellemülünk, és az aktuális karakterből próbáljuk kihozni a maximumot. Nagyon szerettem, ahogy Gergő a Drakulát táncolta, büszke voltam rá.

Gergő: A Drakulán kívül már mindkettőnknek volt több olyan színpadi szerepe, ahol más táncossal kellett szerelmespárt eljátszania. Szerencsére olyan szoros viszonyt ápolunk a kollégákkal, hogy ez soha nem okozott gondot.

– Az állandó feladataitok mellett min dolgoztok jelenleg?

Gergő: Jó barátunk, Németh Hajnalka Auróra megkért, koreografáljunk meg 11, népművészethez kötődő történetet a divatbemutatójára, ami nem kis feladat: általában saját témaválasztásainkat dolgozzuk fel, más ötlete alapján dolgozni jóval nehezebb. Az egyik legemlékezetesebb koreográfiai munkám az MNTE-ben Arany János A Honvéd Özvegye című balladájának feldolgozása volt. Itt Zsuráfszky Zoltán és Vincze Zsuzsa felkérésére a Ballare műsorban kaptam egy lehetőséget, és ők külső szemlélőként folyamatosan, egyfajta védőhálót képezve figyelték és segítették a munkámat. 

– A rengeteg fellépés mellett hogyan tudtok időt szakítani rá, hogy kikapcsolódjatok, és milyen közös programokat szerveztek ilyenkor?

Gergő: Szeretjük a rögtönzött családi-baráti összejöveteleket. A kislányunk imád állatkertbe járni, azt is sűrűn látogatjuk.
Anna: Száva annyira az életünk része, hogy nem igényeljük még az egynapos kikapcsolódást sem kettesben, mert hiányozna nekünk. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Hogyan talált meg téged ez a különös téma, a téboly az irodalomban?
– Tanárként még a kétezres évek elején én szerkesztettem a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában az iskolaújságot, és annyi ügyes gyerek hozott írást, hogy „kinőttük” ezt a fórumot. Ekkor, 2005-ben született meg egy irodalmi lap, az Irodalmi Páholy, amely az évek során országosan terjesztett, negyedéves kulturális magazinná nőtte ki magát, és tematikus számokat közölt. Az egyik ilyen tematikus szám témája a téboly lett, amihez írtam egy rövidebb bevezető esszét. Ebből pár év múlva lett egy terjedelmesebb tanulmány, amit megmutattam egy orvos-író barátomnak, dr. Sárosi Istvánnak. Ő aztán éveken át buzdított, hogy készítsek belőle könyvet, mert a téma bőven megér ennyit. Így született meg végül 2018-ban a Lélekszakadtak, amelynek orvosi szakmai lektorálását ő maga végezte.

– Minden összefügg mindennel, és lám, az irodalom és az orvostudomány is könnyen összeérhet. Arra nem gondoltál, hogy a képzőművészetet vagy a zenét is belevidd?
– Csak egy apró „kirándulás” erejéig. A XX. századi művészettörténet ismer egy „art brut” elnevezésű művészeti fogalmat, irányzatot. Ide szokás sorolni az agresszív hatású műveket, de a pszichiátriai betegek alkotásait is. Legnagyobb képviselője egy Jean Dubuffet nevű (1901–1985) francia festő volt, aki elsőként hozott létre egy olyan intézetet, ahol mentálisan sérült alkotók műveit gyűjtötték össze és állították ki. Főként festményekről beszélhetünk, de mindig előfordulnak irodalmi alkotások is közöttük. Ennek a kísérletnek híre ment, és azóta több olyan intézet is működik világszerte, ahol a gyógyítás részeként általában a szkizofréniás betegeket próbálják meg rábírni orvosaik arra, hogy fejlesszék ki a bennük lévő művészi tehetséget. Az egyik leghíresebb ilyen intézet Bécs mellett, egy Gugging nevű faluban jött létre az ’50-es években. Itt tevékenykedett Ernst Herbeck (1920–1991) osztrák „ápolt-költő”, álnevén „Alexander”, akinek életművét azóta is jegyzik az osztrák irodalomban. Gyűjteményes kötete, amely Báthori Csaba fordításában jelent meg „Lenni mert nem lenni” címmel 1996-ban, a Karinthy Gábor-féle különleges versvilágba ránt minket. „Fogva félig, fagyva félig, feküszik örök jég alatt. / Feküszik fiú jéghideg éjben. / Az óra csöndbe jár, a kor puhán halad. / Mígnem az ágyvas megreccsen éppen.” (A meghittség)

– Szép példája ez annak, hogy a művészet hogyan tud terápiává válni. De nem mondható el ez a legtöbb alkotó ember tevékenységéről is? Tudniillik, hogy művészi alkotása terápia is egyben?
– Az írás egyfajta tisztulást hoz magával: az ember kiírja magából a dolgokat. Persze ennek vannak fokozatai, ezt igyekeztem körüljárni a könyvemben. Kutatásaim során arra jutottam, hogy három nagy csoportot lehet elkülöníteni a motivációk alapján, s ennek megfelelően soroltam „alkotóimat” fejezetekbe. Az elsőbe azok kerültek, akik csak érdeklődtek a téboly témája iránt, tehát a fantáziájukra hagyatkoztak, elképzelték. A második fejezetben gyűjtöttem egybe az érintetteket, akik át is élték a leírtakat. A harmadik fejezetet pedig azoknak tartottam fenn, akik tudatmódosító-stimuláló szereket (alkoholt, ópiátokat) használva próbálták kitágítani saját horizontjukat. Ez az, amit Baudelaire „mesterséges mennyországok”-nak nevezett el, amit annyira találónak éreztem, hogy könyvemben én is átvettem. Persze vannak olyan alkotók is, akik mindhárom kategóriába beleillenek, mint például Dosztojevszkij vagy Csáth Géza, Edgar Allan Poe… az ő életműveik is nagyon izgalmasak.

Az érdekelt, hogy lehet-e hitelesen írni az őrületről. Bele lehet-e helyezkedni egy őrült ember logikájába?

– Amibe aztán a próbálkozók néha bele is ragadnak, nem?
– De. Mert ne feledjük: az abnormalitás vizsgálata rendkívül csábító, hiszen nagyszerű alkalmat teremt az írónak, hogy betekintést nyerjen a lélek rejtett zugaiba, átkukucskáljon ama bizonyos ajtónak a másik oldalára, a résen át a „szakadékba”! Másfelől viszont ott a rizikó, hogy vajon lesz-e ereje a végén visszacsukni azt az ajtót. Megfelelő módon méri-e fel önmaga határait? Ura tud-e maradni fantáziájának, vagy az elhatalmasodik felette? Ismeri-e a fantázia világából visszavezető utat? Képes-e újból megvetni a lábát a valóság talaján? Ezekre a kérdésekre nincsenek egyértelmű válaszok.

– És mi lett a konklúziója a hitelesség-kérdésnek?
– Az átéltek rögzítése tűnik a leghitelesebbnek. Karinthy Gábor, aki a fél életét elmegyógyintézetben élte le mint ápolt, de közben voltak tiszta pillanatai, olyan verseket írt, amelyek igazi mélységeket nyitnak meg. Vagy Sylvia Plath, aki az Üvegbúra című regényében megírta saját öngyilkosságát. Hölderlin, aki negyven éven át egy toronyszobában élte az életét... Ezeket nem lehet utánozni.

– Ha erről beszélünk diákoknak – ezek egy jó része tananyag! –, vajon hogyan tegyük? A művek felől közelítünk persze, de számomra tanárként folyamatos kérdés, hogy mennyit számít a művész emberi minősége az alkotásának megértéséhez – kell-e egyáltalán a személyiségét értékelni?
– Erről két dolgot mondanék. Kosztolányi azt írta valahol, hogy az íróknak nem az életrajzát, hanem a lélekrajzát kellene tanítani. Ezzel teljes mértékben tudok azonosulni. Másfelől nem értek egyet a modern irodalomtudománynak azzal az állásfoglalásával, hogy teljesen szét kell választani az alkotó magánéletét a műveitől. Számomra a kettő összetartozik, ettől lesz hiteles, vagy pont nem. S talán ebből az irányból kellene közelíteni a diákokhoz is. Nem a kronológia, az életrajz és a különféle költői eszközök az izgalmasak, hanem hogy a műalkotásban felvetett probléma, gondolat bennük mit mozgatott meg, melyik részével és hogyan tudnak azonosulni. Ebből nagyon izgalmas dolgokat ki lehetne hozni. Mert valahogy mindannyian egy kicsit bolondok vagyunk, nem igaz?

– Akiket te vizsgálsz, azok le tudták írni, de másoknak is vannak ilyen pillanataik, csak nem mindenki tudja leírni. A bolond egy archetipikus figura: a kultúrtörténeten végigvonul a bolond, a trickster, a szent őrült figurája.
– Igen, a népmesékben gyakran van egy karakter, aki azt csinál, amit akar – ő a király udvari bolondja. Ő az egyetlen személy, aki következmények nélkül szembesítheti a királyt az igazsággal. Meg vagyok róla győződve, hogy az udvari bolondok voltak bizonyos értelemben az adott korszak legokosabb emberei.

– Ezt támasztja alá az a Hamvas Béla-idézet is a bolondról, Arlequinről, amit beraktál a könyvedbe: „A bolond a hatalmi őrületen kívül áll. A történeten kívül. Pótolhatatlan ember. Páratlan ember.” Vagy ott van a mese, amelyben egy gyermek kiált fel: „Meztelen a király!”
– A bolond bizonyos értelemben része az életünknek. Ott van a meséken kívül a színházban, a commedia dell’artéban, sőt, egészen hétköznapi, profán dolgokban is, mint például a kártyajátékokban. A Jolly Joker vagy a skíz a tarokkban.

Bennük az a közös, hogy nem korlátozza őket senki és semmi. Nincsenek határok, nincsenek korlátok, társadalmi elvárások, amiknek meg kell vagy meg akarnának felelni. Pont ezért képesek sokkal nagyobb mélységekbe ereszkedni.

Olyan területekre is, amelyekkel mi magunk nem merünk szembesülni. Ők azonban átlépik ezeket a határokat, ezért nevezi őket bolondnak az átlagember. De lényegében ugyanígy tekintünk a részegekre, a szentekre, sőt, a művészekre is. Mintha valamilyen módon a törvények felett állnának, nem törődnek a következményekkel.

– Társadalmi határokról beszélünk, de ezeket a határokat mi határozzuk meg. Persze a normális együttélés érdekében. De mi van, ha nem jók a határok?
– Ezek a határok folyamatosan módosulnak. Megállás nélkül határfeszegetésben vagyunk, gondoljunk csak a szokásokra, a nyelvre, az erkölcsökre vagy éppen a bolondok megítélésére! Évszázadokkal ezelőtt a bolondokat szentként tisztelték. Aztán ez megváltozott, s azt mondták, el kell őket zárni, mert veszélyesek. Volt időszak, amikor egyenesen bűnözőként tekintettek rájuk, s csak a legutóbbi évtizedekben jutottunk el odáig, hogy ők betegek, akik segítségre szorulnak.

– Mit gondolsz, lényegesek ezek a határfeszegetések?
– Feltétlenül. A feltalálók, a tudósok, a zseniális sportolók mind-mind csak így tudták elérni kimagasló eredményeiket. Átlépték saját határaikat és a társadalmi határokat, ami többnyire azért végzetes következményekkel is szokott járni. Az ilyen végletes szituációkban, kihívásokban pedig nehéz normálisnak maradni.

– Van-e felelősségem nekem mint egyénnek, a társadalom tagjának egy „tébolyult” emberrel kapcsolatban (ami persze nem feltétlenül orvosi fogalom)? Kell-e tennem valamit, ha például látom, hogy valaki mindent feláldoz, mondjuk a művészetért?
– Meggyőződésem, hogy minden szélsőség rossz. Meg kell próbálni elkerülni. Azért élünk közösségekben, hogy legyenek viszonyítási pontjaink, embereink, akik visszajelzik számunkra ezeket a veszélyes határátlépéseinket. Ez a szembesítés mindenképpen a dolgunk, de a konkrét lépéseket magának az érintettnek kell megtennie, nem nekünk.

– Te istenhívőként, teológus végzettséggel hogyan tekintesz ezekre az emberekre, akikről a könyvedben írtál?
– Van egy szó, amit a szentekre is szoktak használni: együgyű. Elsőre kicsit pejoratív hangzásúnak tűnhet, de vegyük észre, hogy az egy-ügyűségben benne van az is, hogy valaki egy konkrét ügyre teszi fel az életét. És ez mindig meglep minket. Ha olyannal találkozunk, akit nem kötnek le a hétköznapok láncai, aki nem ragad bele a sárba, hanem képes ezeken túllépni, elemelkedni – „lélekszakadt”, azaz a lelke elszakad a testétől –, aki az ügyeit hivatásként éli meg, akkor azokhoz vonzódunk. Titkon mi magunk is ilyenek akarunk lenni, és szerintem kicsit ilyenek is vagyunk. Hiszen mindnyájunknak van hivatása, csak nem biztos, hogy megtaláljuk, s pláne nem biztos, hogy „bele merünk halni”. Ilyen értelemben mindannyian bolondok, szentek, együgyűek vagyunk. Persze cseppet sem mindegy, hogy mi az az egy ügy!

Én hiszek abban, hogy a művészetnek nagyon fontos szerepe van az életünkben, és talán furcsa, hogy ezt mondom, de néhány művésznek bele kell halnia abba, hogy olyat mutasson meg, amit lehet, hogy mi is látunk, csak nem tudjuk így megfogalmazni.

Talán, ha a szülői hivatás felől közelítünk, jobban érteni fogjuk: hiszen a szülő bármit megtenne a gyerekéért, nem? Akár az életét is odaadná, s ezt valahol mégis természetesnek tartjuk. Valami ilyesmi a művészeti önkifejezés bennünk bujkáló kényszere is. Azt pedig mindenkinek magának kell megítélnie, hogy miért, mibe érdemes „belehalnia”.

A 20. század második felében élő magyar alkotók sokasága – feltehetőleg a cenzúra kényszere miatt – világirodalmi színvonalon írt meséket, miközben nagy hányaduknak nem volt saját gyermeke. Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda… nekik más volt a választott hivatásuk.

– Na és a tanári hivatás?
– Bizonyos értelemben a tanár szülő is és alkotó is, szóval a kettő közötti átmenet, akinek ennél fogva óriási a felelőssége. „Horizont” című kötetem témamegjelölő esszéjében azt fejtegetem, hogy a régi, „analfabéta világ” vezetői bibliai jeleneteket festettek a templomok falaira, hogy azokkal mondják el az embereknek a legfőbb üzeneteket. Ezek a festmények helyettesítették a könyveket. Ma, amikor már lényegében mindenki tud írni és olvasni, azaz a tömegkultúra korában, a Facebook és az Instagram üzenőfalán megjelenő képek és kommentek töltik be ugyanezt a szerepet. Úgy tűnik, hogy a kép, sőt, a mozgókép és a szöveg továbbra is elsődleges üzenethordozók. De hogy ki és mit tölt fel ezekre a virtuális „templomfalakra”? No, ebben van felelősségünk nekünk, tanároknak, szülőknek, íróknak.

– De azzal a ténnyel nem tudunk versenyezni, hogy az internet nagy százaléka értéktelen, sőt, káros tartalom…
– Igen, de emiatt adjam föl?

– Dehogy.
– Van egy kedvenc történetem, amelyben a plébános bácsi teleülteti a kertjét virágokkal. Másnap valaki mind kitépkedi a virágokat, és odaszórja az ajtó elé. Jön a káplán és méltatlankodik, de a plébános vesz új virágokat, s elülteti azokat is. Harmadnap azonban megint ott vannak kitépkedve a virágok, s ez így megy egy hétig. Azt mondja a káplán: Hagyja, plébános úr, úgyis mindig kitépkedik! Mire a plébános: Nehogy már a JÓ adja föl előbb! – Ő addig ülteti, amíg az, aki kitépi, meg nem unja. Van erre példa a való életben is. A jó tevést egyszerűen nem szabad abbahagyni!

– Így van. Reméljük, te sem hagyod abba! Mi az, amin mostanság dolgozol?
– Két kézirat is készülődik, jó szokásomnak megfelelően egyszerre és teljesen más témakörben. Az egyik egy monográfia, a rendszerváltozás egy különleges habitusú írójának, politikusának, Csengey Dénesnek az életművéről, aki sajnos nagyon fiatalon, 38 évesen halt meg 1991-ben. A mű egy doktori disszertációnak indult, de remélhetőleg ősszel könyv is lesz belőle. Csengey középiskolai élményem volt, azóta forgattam a fejemben a gondolatot, hogy írnom kellene róla. Mostanra értem meg rá, s talán így halálának 30. évfordulójához közeledve már merhetek is állást foglalni hihetetlen izgalmas és „sokműfajú” munkásságával kapcsolatosan. Elképesztő tempóval élt, életvezetése meglehetősen egzaltált volt, valószínűleg ezekbe a rapszodikus kilengésekbe is halt bele. Írt regényt, novellát, monodrámát, esszét, tanulmányt, politikai beszédet, Cseh Tamásnak dalszöveget, sőt, még egy filmforgatókönyvet is.

– Mi a másik témád, amivel foglalkozol?
– „Meditatív kerti esszék”. Nem létezik ilyen műfaj, de én ezt a meghatározást adtam neki. A mediterrán növényekkel, virágokkal, kövekkel belakott valóságos kertem ugyanis életem egyik központi helyszíne. Amikor hazaérek a munkából, akkor kimegyek oda, és egy-két órát elbogarászok a növényekkel, a gondolataimmal. Hagyom, hogy a rohanásból beérjem magamat. Tulajdonképpen lelkigyakorlatnak szoktam nevezni, s talán nem nagyképűség, ha azt mondom: az is. Aztán így lelkigyakorlatozás közben fogalmazódott meg bennem, hogy írni kellene egy olyan könyvet, ami rövid, egy-két oldalas esszéken keresztül, akár egy kontemplatív, befelé vezető elmélyedés, nemcsak a növényekhez, a kert színeihez, illatához, zenéjéhez, hangulatához, hanem saját magunkhoz is közelebb vihet minket. S mint ahogy a szerzetesi zsolozsma tagolja és egyben keretezi is a napot, ugyanígy próbálnám magam is keretek közé fogalmazni, hogy miként érdemes ebben a kert nevezetű életben létezni. A csendre, a lelassulásra igyekszem összpontosítani, mert úgy érzem, hogy ebben nagy hiányt élünk meg a mindennapokban.

– Valóban ráférne a világra egy ilyen lelassulás, talán ennek a mostani karanténnak volt egy ilyen hozadéka is.
– Igen, szerintem is. Nekem legalábbis biztosan.

– A végére van-e valami hasonló válaszod, mint Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című regényében „az örök kérdésre” adott válasz, a „negyvenkettő”?
– A hitelesség – azaz, hogy az ember álljon mögötte annak, amit mond – elementáris igénnyel jelentkezik a világban. Úgy kell élni, hogy elhiggyék, amit mondunk. Jómagam legalábbis erre törekszem mind élőszóban, mind írásban. Ennek megfogalmazásához keresem a megfelelő szavakat, formákat, nyelvezetet.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

 

 

 

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud  csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

 

A szimbólumok iránt fogékony ember számára hátborzongató a két dátum egybeesése: Magyarország területi megcsonkítása és a magzati korukban megölt magyarok millióinak nyomasztó emléke ugyanis összeér ezen a júniusi napon.

Trianonban elveszett az ország kétharmada, családok százezrei szakadtak szét, gazdasági erőforrásaink és kulturális értékeink sora lett oda. Az 1956-os forradalom kirobbanását megelőző nyáron pedig egy szovjet mintára (a Szovjetunióban 1955-ben liberalizálták az abortuszt) ránk erőltetett rendelettel e napon indult el a tragikus folyamat, amelyet meg nem született életek milliói és megtört nők, családok százezrei szegélyeztek a mai napig, s amely – más tényezőkkel együtt – nagyot lendített a demográfiai lejtmeneten.

Olyan sötét évtizedek következtek, amikor az abortuszra a születésszabályozás alapvető eszközeként tekintettek. A liberalizációt a magyar kutatók által „abortuszjárványnak” nevezett folyamat követte, amit tovább erősített a kommunista hatalom agresszív istenellenessége. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ebben az időszakban a rezsim hosszútávra megtörte a magyarok lelkét, és ebben nemcsak a közéleti reményvesztettség, az igazság folytonos elhazudása, a Kádár-rendszer 1956 utáni megtorlásai, majd kiegyezős-összekacsintós politikája volt a bűnös, hanem az is, hogy a korszakban volt olyan év, amikor 100 várandósságra 134 terhességmegszakítás jutott.

Három évvel a rendelet hatályba lépését követően már több abortuszt végeztek, mint ahány gyermek született, a legsötétebb, 1969-es esztendőben pedig 206 ezer magzat életét oltották ki.

Bár kényelmetlenül hangzik, de sajnos igaz: szinte minden magyar az abortusz közvetlen alanyaként vagy néma cinkosként bűnrészessé vált, ami legalább akkora személyes és nemzeti traumát jelent, mint a trianoni döntés szomorú következményei.

Az abortusz teljes szabadságáért küzdő aktivisták közül néhányan a nem kívánt embriót szövetcsomónak tartják, és azt állítják, hogy a magzat elpusztítása önmagában nem okoz sem testi, sem lelki traumát. Holott abortuszon átesett nők beszámolóiból tudjuk, hogy nem múlik el nyomtalanul egyetlen megfogant emberi élet sem. Ma megélt frusztrációink, párkapcsolati defektjeink mélyén bizony ott lehet sok fel nem dolgozott, el nem gyászolt magzati élet is.

 

Június 4. immár a nemzeti összetartozás napja. Próbálunk összekapaszkodni az anyaországon túli magyarsággal, újraépíteni, élővé tenni kapcsolatainkat.

De ugyanígy össze kellene kapaszkodnunk lélekben azért is, hogy begyógyulhassanak családi sebeink, meggyászolhassuk abortusz miatt hiányzó családtagjainkat – és minden lehetséges eszközzel segítenünk kéne a ma fiataljait, hogy elkerülhessék az abortusz testi-lelki traumáját. 

Bár a művi terhességmegszakítások száma csökkenő tendenciát mutat, még bőven van mit tennünk, mert évente ma is közel harmincezer abortuszt végeznek hazánkban. Abban – világnézettől függetlenül – mindannyian egyetérthetünk, hogy minden meg nem született és minden lélekben összetört ember veszteség, ezért az életet szolgálva, tapintatosan nyújtsunk segítő kezet a válságban lévőknek. Vigyázzunk sokkal, de sokkal jobban egymásra – férfiként, szülőként, barátként vagy orvosként –, mert az anya döntése sosem csak az ő felelőssége. Az abortuszok számának további csökkenésével a demográfiai lejtmenetet lehetne mérsékelni, és bizonyos, hogy sok meddő, gyermekre váró pár előtt is új örökbefogadási távlatok nyílhatnának.

Minden egyes elhalasztott abortuszban, minden nem optimális helyzetben kopogtató élet világra segítésében ott rejlik az összetartozás: hiszen a nemzet mi magunk vagyunk.

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

Az egyik tizedikes diák a következőképpen fogalmaz:
„Trianon nincs sok hatással sem rám, sem az én generációmra. Manapság úgy tűnik, hogy csak az öregebbek foglalkoznak vele. Úgy veszem észre, hogy néhány ember nagyon személyes ügynek tartja. Mintha valamit személyesen tőlük vettek volna el. Ez nagyon sokat mond arról, hogy mennyivel különbözünk az elődeinktől. Meglepő számomra, hogy a hazaszeretet manapság nincs ilyen módon belegyökerezve az emberekbe.
Érdekes a kontraszt a két generáció között. Az öregebbek teljesen komolyan veszik, mi pedig teljesen ironikusan szoktunk ilyeneket mondani, hogy visszafoglaljuk Erdélyt, vagy azt, hogy lesz még Bukarest magyar falu.”

A részletnek az egyik legmegdöbbentőbb mozzanata, amikor a diák ráébred, hogy a hazaszeretet hiányzik a generációjából, és legfeljebb iróniával tud viszonyulni a történtekhez. Tisztában van azzal, hogy nincs meg az alap, amelynek segítségével az eseményt átérezhetővé, személyessé lehetne tenni.

Innen szép győzni, ahogy mondani szokták, hiszen a 100 éves évfordulót az a veszély fenyegeti, hogy az Z- és Alfa-generáció szépen, csöndben, telefonját nyomkodva üli végig a rendezvényeket, és még egy nyomorult mémet vagy TikTok-videót sem gyárt az eseményről.

A tanulóknak van már iPhone-juk, iCloudban tárolják az információkat, de nincs nekik iTrianonjuk. És akkor sem lesz, ha sokat hallják ezt ebben az évben. Akkor is csak a frusztráció növekszik: „emlékezni kellene, de nem tudok”.

Ez pedig részben a mi hibánk: a szülőké, a tanároké, az iskoláké és a tankönyveké. Nem tudunk úgy beszélni a hazáról, hogy a mai generáció számára kapcsolódási pontokat villantsunk fel. Nézd, itt van Magyarország USB-portja, hotspotja, csatlakozz rá! – ezt kellene mondani. De mi ehelyett főként csak számadatokat, helyeket, évszámokat adunk nekik. Nem kérdezzük meg, utánanéztek-e, hol voltak a dédszüleik, a nagyszüleik a trianoni békeszerződés aláírásának idején.

Ritkán mutatunk fel egy-egy olyan személyes történetet, amellyel azonosulni tudnak.

Például bemutathatnánk Labanc Józsi esetét, aki a Felvidékről érkezve 1920. december 24-ét egy vasúti vagonban töltötte, mert a magyarok úgy bántak a magyar menekültekkel, mintha nem is nemzettársak, mintha nem is idegenek, mintha nem is emberek lennének. Provokálnunk kellene őket, mert minket, Kádár-rendszerbelieket elég volt azzal provokálni, hogy ne beszéljünk Trianonról, és ezért minden ezzel kapcsolatos megszólalás felszabadulást jelentett. De ma már ennél több kell! Nem elég beszélnünk róla, hanem meg kell találni azt a formát, csatornát, ahogyan egyáltalán belevághatunk a témába gyerekeink, unokáink előtt.

Innen szép győzni, de még lehet. Trianon néha csak egy kárpátiás mém, így erre kell építenünk. Trianon mozaikokra esett szét, felkerült a világhálóra, és ott éli életét nacionalista dalokban, mémekben, képekben. Az iskolának, a tanárnak, a szülőnek és az emlékezésben felelősséget érzőben ezt kell összerakni egy egésszé, de ez gyakran csak úgy megy, ha a többi elveszett mozaikdarabot megpróbáljuk újraalkotni. Ezért lennének kiemelt fontosságúak az olyan osztálykirándulások, családi nyaralások, amelyek a határon túlra viszik a diákokat. Az ilyen iskolai pályázatoknak hála (pl. a Határtalanul Program) sok diák úgy tér vissza Erdélyből, hogy „bakker, ott mindenki magyarul beszél”. Ha ebben a helyzetben kap a diák egy olyan feladatot, hogy készítsen interjút egy erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai magyarral, akkor maga az elszakított országrész szólalhat meg a megszólított emberben. Akinek volt ilyen találkozása, az a fogalmazásában elsősorban ezt emelte ki a saját Trianonja kapcsán: élnek magyarok azokon a területeken, amelyek ma nem hozzánk tartoznak. Kevés a pénz és a lehetőség az ilyen utazásokra, de számos YouTube-videó segíthet abban, hogy belepillantsunk az elszakított területen élők sorsába.

Sokat javítana a helyzeten, ha lenne egy erős, nemzeti giccstől mentes Trianon-filmünk, de még giccses sincs.

Így aztán marad a tanár és a diák a rengeteg lehengerlő számmal (egyharmada a népességnek, kétharmada a területnek), ami semmit nem jelent. A szám nem egy átérezhető emberi sors. A nagy elbeszélés felfalja a kis történeteket, a történelem bekebelezi az egyéni életutakat, és egykori politikai vezetők cselekedeteivel, nemzetközi szerződésekkel azonosítja egy-egy ország sorsát.

Ahhoz, hogy egy generáció visszakaphassa Trianonját, először fel kell mérnünk, mit tudnak róla a diákok. Utána le kell mondanunk a bezzegeskedésről. Bezzeg a mi időnkben megkönnyeztük Kosztolányi Rapszódiáját vagy József Attila Nem! Nem! Soha! című versét, amelyet stikában olvastunk iskola után. Ma már nem a meghatottságért, hanem a közöny ellen kell küzdenünk, hogy a diák végül kedvet kapva feliratkozzon a nagy Trianon Csatornára.

 

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

A múltkor egy néni azt mondta: ő már kicsi koromban is látta, hogy én kaszkadőrnek készülök. Nagyon büszke voltam magamra! De amikor Anyára néztem, már nem voltam benne biztos, hogy ez dicséret.

Még most se értem. Ágó szerint a kaszkadőr egy olyan ember, aki mindenféle veszélyes dolgot játszik a filmekben, például leugrik a sziklákról meg felmászik a háztetőre. Anya viszont nyilván azt gondolja, hogy valami orvosféle, mint a Krisz bácsi, mert szerinte a kaszkadőr az az ember, aki kórházban tölti a fél életét. (Meg kell kérdeznem Apát...)

Anya még azt is mondta, hogy ha így folytatom, egyszer én is leesek valahonnan, és ripityára törik a lábam. Akkor majd Krisz bácsinak kell összebarkácsolnia a műtőben – és szerinte mind nagyon boldogok leszünk, ha ez sikerül.

Már sokat hallottam, hogy Krisz bácsi milyen ügyesen csavaroz, de én biztos nem leszek boldog, azt már tudom. Ágó szerint is üvölteni fogok, mint a megvadult sárkánygyík, mert már akkor is bőgök, ha dzsúdózás közben leesünk az ágyról. Úgyhogy mostanában próbálok leszokni az ugrálásról, inkább a mászásra koncentrálok.

Van a kertünkben egy óriási tujafa, nagyobb, mint a garázs, és nagyobb, mint a házunk, pedig az emeletes. Sőt, a szomszéd néninek kétemeletes a háza, de a mi fánk még annál is nagyobb. Arra szoktunk felmászni Ágóval. Apa meg nevet, hogy milyen nagyon magasról válaszolunk, ha hív. Azt mondja Anyának, ne aggódjon, a tujafa olyan sűrű, hogy ha leesnénk, semmiképp sem kellene a Krisz bácsihoz szaladni, legfeljebb csak az ügyeletre, hogy itt-ott összevarrjanak minket – meg hogy Anyát újraélesszék… A tujafa azért is jó, mert az se baj, hogy Dani utánoz minket: arra ugyanis nem bír felmászni.

Nemcsak az udvaron, a házban is gyakorlok. Ott az ajtófélfára szoktam felmászni mezítláb. Már majdnem a tetejéig felérek. Nemrég azt is kigondoltam, hogy az emeleti korlátról is le tudnék mászni, mint egy majom, nem is kellene használnom a lépcsőt. Elmeséltem gyorsan a fiúknak, és mind a ketten nagyon izgatottak lettek. Mindjárt meg is akartam mutatni, de sajnos Anya is meghallotta. Olyan nagy és kerek lett a szeme, mint a farkasnak a piroskás mesében.

– Már megint nem gondolkodtál, mielőtt beszéltél! – mondta, és nagyon megbüntetett: 10 percig ültem a lépcsőn egyedül, és gon-dol-kod-tam. Hogy milyen bajok lehetnek ebből... De nem tudtam kitalálni semmit, mert én inkább az emlékezésben meg a matekban vagyok jó…

csak sírtam, mint egy keserves sárkánygyík, hogy Anya nem érti meg, hogy én tényleg meg tudom csinálni! Amikor lejárt a 10 perc, megkérdezte, mire jutottam.
– Semmire – mondtam. Mire Dani odabújt hozzám: – Ne síjj Boldizsáj…! Gyeje, inkább másszunk le a kojláton!
És akkor mintha eszembe jutott volna valami.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>