– A Bonanza Banzai a rendszerváltás éveiben adta ki első albumait, és vált hihetetlenül sikeressé. Ön hogyan élte meg a sorsfordító ’89-90-es eseményeket, és miként hatottak ezek a művészi kibontakozására?
– Kitelepített, tönkretett polgárcsalád gyermeke vagyok, mint oly sokan Magyarországon. Egyetemista voltam akkoriban. A Marx Károly nevét viselő intézménybe vettek fel, amely a Dimitrov nevű kommunistáról elnevezett téren állt. Az érettségi után egyből elvittek katonának: sikerült elcsípni az egyik utolsó lehetőséget, hogy egy éven át üvöltve elvtársnak szólítsanak. Pár esztendővel később már a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen végeztem, a Fővám téren – ugyanott, ahova felvettek. Ez volt a számomra valóban sorsfordító évek kerete. Emlékszem a szüleim jeges rémületére a Nagy Imre újratemetésén elhangzott beszéd kapcsán, ezt meg is írtam egy rövid novellában, amely a rendszerváltás fotóit felvonultató könyvben jelent meg. Nem tudom, létezik-e művészi kibontakozás, de emberi biztosan van, és az enyém pont erre az időre esett.

Ekkor indult az előadói–szerzői pályám, ekkor ismertem meg a feleségemet, ettől az időszaktól kezdve adódtak lehetőségek világot látni, nyelveket és sok minden mást tanulni.

– Gimnazistaként, egyetemistaként számított rá, hogy belátható időn belül – gyakorlatilag mire elindul a hivatásában – fordulat következhet be az ország, a nemzet életében?
– Azt hiszem, bár sokan remélték, erre csak nagyon kevesen számítottak. Egyes elemzők Csernobilt tartják a gazdasági összeomlás kiindulópontjának, ezt követte a politikai csőd. Sajnálatos és a mai fiatalok számára figyelmeztető jel, hogy az elvtársak tehetetlensége, a rendszer tarthatatlansága, a katasztrofális belső feszültségek nem voltak ehhez elegendők. Az első lemezünknél még nem akart senki beleszólni a szövegeimbe, mert épp meg voltak szeppenve kicsit, de ’90-ben már volt vita arról, hogy jó cím-e az egy lemeznek, hogy 1984. De ez se volt vészes. Ma már vicces elmesélni, hogy életünk első turnéjára az Országos Rendező Irodától nemcsak egy kisbuszt és sofőrt kaptunk, hanem politikai felügyeletet is.

– Az ön számára melyek voltak a régi világ bukásának előjelei, és melyek az első élmények, benyomások a szebbnek, szabadabbnak remélt újról?
– Őszintén szólva én nem láttam látványos bukást: az ideológia kifáradt, kiüresedett, a Szovjetunió nem pénzelte tovább a helytartóit, ők meg kegyeskedtek kibújni a vezetés és az elszámolás felelőssége alól – közben buzgón nekikezdtek a gazdasági hatalomátmentésnek. Erről akkor rajtuk kívül nagyon kevesen tudtak, okkal.

Nehéz előkeresni az első szabadságélményt: talán azt lehetne megnevezni, amikor az első saját autómmal, egy romos állapotú kis 127-es Fiattal átléptem a nyugati határt.

– A környezetében mit tapasztalt: családja, barátai, ismerősei hogyan reagáltak a folyamatokra – mennyire érintette a kis közösségeket, illetve befolyásolta az emberi kapcsolatokat a változás?
– Tapasztalataim szerint óvatosan bizakodott, aki mert, hiszen tudtuk, hogy ravasz és agresszív társaság a kommunistáké. Azok a lazán szerveződő kisközösségek, ahova én jártam – például az egyetem vagy a filmklub – egyértelműen utálták őket. De senki nem hangoskodott ez ügyben. Én nem tekintem magam rendszerváltónak, diák voltam, és örültem mindennek, amit az ember 19-20 évesen megélhet.

Kép

Ákos - Kép: Emmer László

– Melyek a legszebb személyes emlékei a rendszerváltás időszakából: mire gondol vissza szívesen vagy büszkén, milyennek értékeli a saját szerepét egy friss értékrend kialakulásában?
– A személyes emlékeim a diákévek felszabadultságával kapcsolatosak: volt egy amerikai osztály az egyetemen, velük sokat jártunk össze, házibulikon beszélgettünk, főztünk, barátkoztunk. Az is megérne egy misét, hogy milyen tévképzeteik voltak ezeknek az amerikai diákoknak a korabeli Közép-Európáról. Elsőéves koromban tolmácsként is dolgoztam, a munka kapcsán, húszévesen találkoztam a leendő feleségemmel, négy gyermekem anyukájával. A romániai forradalom támogatására koncertet szerveztek ’89-ben, ezen én is felléptem az éppen induló zenekarommal, valamint részt vettem a véradási akcióban is. Komoly fegyvertény volt, hogy másodéves koromban aláírhattam életem első lemezszerződését a Hungarotonnal, és beindult a turnézás is.

Senki értékrendjét nem akartam alakítani: arról énekeltem és énekelek ma is, ami foglalkoztat, ami érdekel, mozgat, dühít vagy megnyugtat.

– Van, amit sajnál, elmulasztott lehetőségnek érez, vagy amiben csalódott?
– Szerencsére rengeteg személyes lehetőséget kaptam az élettől, megküzdhettem az álmaimért, és még akkor is szerencsém volt, amikor azt hittem, hogy nincs. Csalódást talán abban élhet meg az ember, hogy elmaradt az elszámoltatás, a lusztráció, ezért az előző, diktatórikus rendszer emberei, jogutódjai, haszonélvezői és bűnösei ma is hangoskodhatnak a magyar közéletben. Párttitkárok, besúgók, cenzorok oktatnak minket ártatlan pofával a demokráciára. Ezt nagy problémának látom.

Eljutottunk oda, hogy Lenin születésnapjára a bűneit mentegető cikk jelenik meg egy napilapban – 2020-ban, Magyarországon. Megáll az ész.

– Mennyit változott az elmúlt 30 évben Kovács Ákos? Mi az, amit a rendszerváltáskori életérzésekből sikerült megőriznie, ami akár örökre elkíséri? Átadható ez a mai fiataloknak?
– Remélem, hogy három évtized alatt sokat változtam, és azt is, hogy a lényeg ugyanaz maradt: ma is huszonévesnek érzem magam, belül biztos, a többit pedig megmutatja a tükör. Győzködni senkit nem akarok, mert átadni csak annak lehet bármit, aki nem elutasító, és esetleg érdekli is, amit átadna az ember. Amit az álságos szocializmussal szemben érzek, semmit nem változott, mert személyes tapasztalatból táplálkozik. Ezért is szörnyű látni, ha a ma fiataljai közül bárki számára elégségesnek bizonyul ez az olcsó, ideologikus, ezerszer megbukott világmagyarázat.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

– Ez nem igazság! – mondtam Anyának. – Nekem soha nem jutnak ilyen klassz dolgok az eszembe…

– Te meg ügyesen számolsz – próbált vigasztalni Anya.

De nem sikerült neki:

– Én is szeretnék egy országot, meg lakókat, meg meséket hozzájuk! – mondtam. – Csak semmi nem jut eszembe!

– Dehogynem! Csak arra kell rájönnöd, mit csinálnál a legszívesebben.

Ez volt az első fontos lépés: mert éppen nyár volt és nagy meleg, úgyhogy azonnal tudtam a választ. Napok óta szerettem volna elmenni úszni! Így aztán nem volt nehéz kitalálni VÍZIORSZÁGOT.

Csakhogy fővárost is kellett neki keresni... (Mert különben honnan tudnám, hová építsem a palotámat?) És ez már sokkal nehezebb volt. Kipróbáltam megint Anya módszerét:

– Víziország fővárosa Balaton!

Ágó elhúzta a száját. Én is éreztem, hogy ez uncsi, de ő el is magyarázta:

– Ha Balaton a főváros, akkor az egy édesvízi ország, az édesvizek pedig soha nem lehetnek akkorák, mint egy tenger, szóval egészen biztosan nem túl nagyok…

(Bezzeg Sárkányország!)

Anya erre azt mondta, ne törődjek Ágóval, annak nevezem a fővárost, ami nekem tetszik, és biztatott, hogy nem a legnagyobb országok szoktak a legjobban működni. De sajnos már nem tetszett annyira a Balaton, mert Ágó eszembe juttatta, hogy milyen jó lenne a tengerben lubickolni. Úgyhogy Anya végül azt javasolta, hogy ha Ágó mindenképp bele akar kotyogni, akkor inkább segítsen egy jó nevet kitalálni.

–Rendben – emelte fel az orrát Ágó –, szerinteeeem... Vízioszág fővárosa legyen mondjuuuuk: AKVAMARIN!

Csend lett. Anyára néztem, és rögtön láttam, hogy nem csak én érzem úgy, hogy ez egy kicsit jobb, mint a Balaton.

Este folytatódtak a tárgyalások: Apa elmondta, hogy ez egy drágakő, aminek olyan a színe, mint a tiszta és meleg tengervízé. Sőt, még a neve is pont ezt jelenti.

Nem tudom, ezt vajon Ágó mind tudta-e előtte, de abban biztos voltam, hogy legszívesebben egy ilyen kék tengerben élnék, és egész nap ki se jönnék a vízből. Meg azt is, hogy milyen kövekkel lesz kirakva a koronám, és milyen formájú lesz a királyi palota, és milyen színűek az ablakai és...

Mégis rossz volt, hogy ezt a nevet nem én találtam ki.

Hogy fogom így az országot vezetni, ha már a fővárosnál elakadok?

MILYEN KIRÁLY VAGYOK ÉN???

Egész éjszaka nem tudtam nyugodtan aludni, de végül rájöttem. Másnap véglegesen megoldottam a problémát. Mindjárt reggel felvettem a kék, tengeri csillagos, frottír királyi palástomat, és egyenesen Ágostonhoz siettem. Rövid politikai megbeszélést tartottunk, majd ünnepélyesen kineveztem őt Víziország fő KITALÁTORÁNAK.

A cikk a Képmás magazin 2016. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Az ADHD mozaikszó angol elnevezésből származik, a túlmozgékonyság és figyelemzavar, az indulat, a viselkedés kontrolljának zavarát takarja. A köznyelvben hiperaktívnak is nevezzük az ilyen gyerekeket. Több ADHD-s beteg van, mint 100 évvel ezelőtt, vagy akkor is sokan voltak, csak nem volt neve a kórképnek? 
– Öt-hat évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy nincsen több – és genetikailag nincs is több. Viszont az ADHD-ra való hajlam sok kis hatású génnel öröklődik, amelyek lehetnek akár némák is, vagyis nem fejtik ki hatásukat, amíg nem aktivizálódnak. Ebből sejthető, hogy a környezeti hatások az ADHD megjelenésében komoly jelentőséggel bírhatnak.  

Most teljesen más világ vesz körül minket, mint 50 vagy 100 éve, és nem csak a „kütyük”, okoseszközök megjelenése miatt, amelyekről jelenleg klinikai szinten még nem tudjuk, mennyire károsak élményvilágunkra, teljesítményünkre, kapcsolati készségeinkre. Napjainkban az immunrendszer túlterheltségét sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ennek azért van jelentősége, mert úgy néz ki, a megszokottól eltérő idegrendszeri fejlődésmeneten alapuló kórképek okaként fontos szerepet játszhat a szervezetben jelen lévő alacsony szintű krónikus gyulladás. A korai években ezt okozhatja krónikus vagy visszatérő fertőzés, de a későbbiekben az ételallergia vagy ételintolerancia is. 

– De mi az oka annak, hogy ma több ételérzékeny él a Földön, mint évszázadokkal ezelőtt? 
– Ha jól emlékszem az adatra, 100 éve még tízezer alatt volt azoknak az anyagoknak a száma, amivel az embernek élete során egyáltalán esélye volt találkozni. Most évente 3000 új anyagot szintetizálnak, és erre az immunrendszerünknek külön-külön szabatos választ kell adnia. 

– Logikusnak tűnik, hogy ehhez nagyon fel kell pörgetnie magát az immunrendszernek. 

– Így van, nagyobb fokozatra kell kapcsolnia, és az emberek közel 40 százaléka nem bírja ezt a terhelést, és az immunrendszer egyre többet hibázik.  

– Hogyan ismerhető fel az ADHD, vannak-e korai jelei? 
– Christopher Gillberg svéd professzor kutatása alapján tudjuk, hogy azok a gyerekek, fiatalok, akik 18 éves koruk előtt mentálhigiénés problémával vizsgálatra kerülnek, már ötéves korukat  megelőzően is jellemzően felkeresték segítségért az orvost idegrendszeri szabályozással kapcsolatos nehézséggel: evési, alvási, ürítési, mozgási problémával, de lehetett gond a magatartásukkal és az érzelemszabályozásukkal is. Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy amikor a szülő ilyen pici gyerekkel először szakemberhez fordult, miért nem kap minden esetben megfelelő segítséget. Azért, mert ismeretünk töredékes, a szóba jövő szakembereknek négy-öt szakma tudásával kellene rendelkezniük ahhoz, hogy biztosan helyén kezelhessék a hozott nehézséget.  

Az ADHD-nak vannak jól körülírható tünetei, azonban a diagnózist nem az alapján hozom meg, hogy mit látok egy pár óra alatt, hanem a szülő bevonásával a magzati állapottól kezdve a mai napig átbeszéljük a gyermek életét bizonyos fontos szempontok, sarokpontok szerint.  

Ha a jellemző tünetek és motívumok kellő számban és erősségben jelen vannak, akkor mondhatjuk ki elég nagy biztonsággal az ADHD diagnózisát.  

– Melyek azok a sarokpontok, amelyek segítenek a hosszmetszeti, tehát évtizedekre visszatekintő betegségelőzmények felállításában? 
– Sok ADHD-s gyerek anamnézisében szerepel például, hogy az anya méhében mozgékonyabb volt, intenzívebben rugdalózott az átlagnál, könnyen reagált külső ingerekre, nem a terminusban született. Az elhúzódó vajúdás és a rohamos szülés járhat oxigénhiánnyal, és ma már tudjuk, hogy ez is képes aktivizálni az alvó géneket. A szülőktől gyakran hallom, hogy szoptatási, altatási nehézségeik is voltak, miközben az alvásra nagyon is szükség lenne a gyermeki idegrendszer megfelelő fejlődéséhez.  

Én a munkám jelentőségét és érdekességét abban látom, hogy igyekszem nemcsak ADHD-ra, hanem az alapvető idegrendszeri készségekre nézve is feltérképezni a gyerekeket. Ezzel gyakorlatilag arról is képet alkothatok, hogy különböző körülmények között bizonyos terheléseket hogyan viselnek, vagy várhatóan hogyan reagálnak majd rájuk.  

Nagyon fontosnak látom, hogy ezzel tisztában legyen az ember a gyermekével, a párjával vagy magával kapcsolatban, és ne terhelje túl, mert az mindenkinek rosszat tesz, egy ADHD-st különösen megtépázhat. 

– Ha erőltetnek egy ilyen gyereknek olyan dolgot, ami… 
– …ami nem megfelelő neki, amire nem képes. Az olyan feladatokat, ami túlterheli, nem szabad erőltetni, ki kell hagyni, vagy esetleg másképpen csinálni: lehet cselekhez folyamodni, így a gyerek könnyebbnek éli meg a feladatot, és menni fog neki.  

Kép

Kép: Freepik

– Egyébként is, ami egyszer megy, az nem biztos, hogy máskor is jól sikerül. 
– Igen, ez jellemző az ő idegrendszeri működésükre, hogy vannak jó és rossz időszakok. Jó időszakban jó állapotban van az idegrendszer, és pengén megy minden, ami kihozható, azt kihozza magából. Más időszakokban pedig félárbóccal tud csak haladni.  

– A szülők sokszor érzik magukat hibásnak, és félnek tőle, hogy ők rontottak el valamit? 
– Rengeteg szülő mondja, hogy ő már évekkel ezelőtt próbált segítséget keresni, de elküldték, leintették, megmosolyogták. A diagnózishoz jutás átlagos ideje 4 és 6 év között van még mindig.  

– Mi ennek az oka? Kevés a jó szakember? 
– Egyrészt problémát okoz, hogy egy nagyon összetett kórképről van szó, az egyik ADHD-s igen nagymértékben tud különbözni a másiktól.  

Az sem segít, hogy a szakembereknek csak töredéke kellően felkészült, pedig sokkal többen lehetnének tisztában az ADHD-ről szerzett ismeretekkel.  

A szakemberek túlterheltsége is belejátszik: éppen azért vezettük be az esetkoordinátori pozíciót a Bethesda Gyermekkórházban, hogy az orvosok terhein könnyítsünk. Ez a képzett mentálhigiénés szakember kíséri végig a családokat, és segít a szülőknek a kompetenciakörébe tartozó hétköznapi problémák gyakorlatias megoldásában.  

– Többnyire van fogalmunk az ADHD sötét oldaláról, de biztosan sok pozitív karakter is jellemzi ezeket a gyerekeket. 
– Természetesen az evolúció nem véletlenül fejlesztette ki ezeket a vonásokat. Az ilyen egyének újdonságkeresők, nyughatatlanok, mindig új, jobb, izgalmasabb megoldásokat keresnek. Ők azok, akik elmennek megkeresni a gázlót a folyón, átkelnek a hegyen.  

Nagyon tudnak lelkesedni, és másokat is fel tudnak ezzel lelkesíteni, erős az igazságérzetük, gyorsan vág az eszük, és nem sokat latolgatnak.  

Az iskolában gyakran kilógnak a sorból, viszont tulajdonságaik a munka és az üzlet világában előnyöket hozhatnak nekik, mert bármire képesek, ha az „ügy” megragadja az érdeklődésüket, hiperfókuszáltan tudnak dolgozni. Ebből is látszik, hogy nem egyszerűen képtelenek figyelni, hanem a figyelem finom-szabályozásával van nehézségük: ha valami nem érdekli őket, akkor arra, ha akarnak sem tudnak figyelni, az őket érdeklő dolgokra viszont rátapadnak.   

– Milyen lenne az ideális iskola számukra?  
– Nagy részük, ha megkapja a szükséges kezelést, integráltan oktatható, bár el kell mondanom, hogy az elmúlt években az ő szemszögükből az oktatási helyzet jelentősen romlott. Megszüntették a számukra nagy jelentőséggel bíró kis létszámú osztályokat, és a szükségeshez képest jóval kevesebb fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus van.  

Az én álmom egy olyan iskola, ahol nem a többségi társadalom szempontjai mentén integrálunk, hanem azt keressük, hogy mi lenne számukra a legjobb. Az ADHD-s gyerekek figyelme 20 percig leköthető, ezt követően mindenképp szükségük van 20 perc fizikai tevékenységre vagy mozgásra.  

Úgy képzelem, hogy ezek a gyerekek a kötelező tantárgyak mellett két-három szakmát is kitanulhatnának, mire elvégzik a középiskolát, és éppen ez biztosítaná számukra a lehető legjobb tanulmányi átlagot is.  

Nagyon nagy szükségük van mozgásra, napfényre és szabad levegőre, mert ezek emelik a dopaminszintet, ami tudjuk, hogy nem kellő mennyiségű az agyukban. Ennek az iskolának három fala lenne, a negyedik helyén a szabadba jutnánk. A kiürülő piliscsabai Pázmány-campus – saját vasútállomással – kitűnő helyszín lehetne erre, a fővárosi érintett gyerekek iskolagondjait akár meg is oldhatná. 

Kép

Kép: Freepik

– Használnak újabb terápiás módszereket a hagyományos „evidence based” módszereken kívül is? 
– Tapasztalataink szerint is a leghatékonyabb a gyógyszeres terápia és a mellette alkalmazott viselkedésterápia. Ugyanakkor vannak kiegészítő terápiás megközelítések is, amelyek hoznak javulást, és erről már rendelkezésre állnak irodalmi adatok is. Ezekkel egyes kísérőtünetek tekintetében kiegészíthetjük, illetve késleltethetjük, vagy esetenként akár ki is válthatjuk a gyógyszeres terápiát. Azt mindenképp fontos tudni, hogy ez egy nagyon jól kezelhető rendellenesség, és hogy a megfelelő ellátás nagy terheket képes levenni a gyerek és a család válláról.  

– Több évig dolgozott Skóciában. Érzékelt különbséget az ottani és a magyar gyerekek között?  
– Alapvetően persze nincs különbség, de mégis észrevettem néhány érdekességet. Skóciában sokkal kevesebb a napfény, a szabadban és a mozgással töltött idő. Pedig ezek, ahogy már mondtam, emelik a dopaminszintet, jót tennének. A testi és pszichés kórképeket tekintve itthon a nyár holtszezonnak számít, a legtöbb beteg gyerek tanévben jelentkezik. Nyáron a magyar lurkók jól érzik magukat, az ADHD-snak ez maga a paradicsom. Skóciában ezzel ellentétben az iskolai szünetek a legnehezebb időszakok, olyankor jelentkezik a legtöbb krízis, oda a legnehezebb ügyeletest találni.  

Skóciában a gyerekek nem tudnak mit kezdeni magukkal az iskola és így struktúra nélkül telő napokon.  

Lényegesnek tekinthető különbséget okoz a magyar családtámogató rendszer, a juttatások, amit az anyák a gyermek születése után évekig kapnak. Skóciában az édesanyák többsége kénytelen szülés után nagyon hamar visszamenni dolgozni, így a nyugodt egymásra hangolódás, az egymással töltött idő örömtelisége, az érzelmi megosztás mélysége gyengébb. Gyerekpszichiáteri tapasztalat, hogy a magyar gyerekek sokkal részletesebben, hosszabban és artikuláltabban tudnak beszélni a problémáikról, arról, hogy mit éreznek, mi van velük, míg a skót gyerek „jól” vagy „rosszul” van, és az orvosok a szülőktől szerzik meg a szükséges információ nagy részét. 

– Beszélgetésünk elején említette, hogy a szervezetben folyamatosan jelen lévő gyulladások is súlyosbíthatják az ADHD-t. Megpróbálja felhívni a szülők figyelmét esetleg az étrendmódosításra is?  
– Sok gyermekkel szerzett tapasztalataim alapján összeállítottam egy immunológiai pontozó rendszert, ha bizonyos szám felett fordulnak elő jellemző dolgok egy adott gyereknél, akkor jelzem, hogy érdemes volna esetleg erre keresgélni. Az ételallergia- és ételintolerancia-vizsgálatok jó eséllyel mutatnak ilyenkor pozitivitást és lehetséges kezelési irányt. Leggyakoribb a tojás, tej és glutén elleni antitesttermelés, utóbbinak talán azzal lehet kiemelkedő szerepe, hogy vizsgálatok szerint a bélhámsejtek közötti szoros kapcsolatot kinyitja, a bél áteresztővé válik, és ezt teszik felelőssé, hogy nagyobb méretű molekulák, fehérjerészek bekerülnek a véráramba. Ennek immunreakció, antitesttermelés lesz a következménye, ami hevesebb vagy lassúbb gyulladásos folyamatokhoz vezet. Munkahipotézisünk szerint a gyulladásos folyamatok általános ingerlő hatással vannak a sejtekre, többek között az idegrendszeri sejtekre is, illetve károsan befolyásolják a fejlődés részeként összekapcsolódó idegsejthálózatok kialakulását, funkcionalitását.  

– Üzenne valamit az ADHD-s gyerekek szüleinek?  

– Minden ADHD-s gyerek jó szándékkal áll hozzá a világhoz és a munkához, nagyon sokáig mindent megtesz, amit elvárnak tőle. Amikor ez már – látszólag – nem fontos neki, akkorra rengeteg kudarcon, csalódáson van túl.  

Ők is túl akarnak élni, próbálják megőrizni saját jóságukba vetett hitük kis lángocskáját, akarják, hogy szeressék őket, titkon reménykednek sikerben, boldogságban, vagy hangosan követelik – mégis idővel belekeserednek és feladják.  

A gyógyulás feltétele a kezdeti szándékot megtalálni és feléleszteni.  

Az illető úr Angliában született 1642 karácsonyán, egy egyszerű parasztcsaládban. Hamar elkötelezte magát a tudomány mellett, bár ehhez áldozatokat is kellett hoznia. Amikor ugyanis kijárta az alsóbb iskoláit, és tizenkilenc évesen felvették a Cambridge-i Egyetemre, három évig kisegítő munkákat végzett a konyhán és más, nem túl úrias helyeken, mert csak így tudta megkeresni a tandíjhoz szükséges pénzt.

Már ebben az időben kiderült, hogy nem mindennapi zseni.

Annak rendje és módja szerint egyre följebb jutott a tudományos és társadalmi ranglétrán. Egymás után írta a korszakalkotó tudományos műveket, az uralkodó lovaggá ütötte, és 1696-ban kinevezték a Királyi Pénzverde vezetőjévé. Ezt a pozíciót azért kapta meg, hogy híresen éles elméjével oldja meg a brit birodalom egyik legégetőbb pénzügyi nehézségét.

Ez a probléma az aggasztó méreteket öltő pénzhamisítás és annak egyik rafinált válfaja, az úgynevezett körülnyírás volt. A hamisító egyszerűen fogott egy éles ollót, a nemesfémekből készült pénzdarabok peremét körbevágta, és az így nyert aranyat, ezüstöt beolvasztotta. A tudósból lett igazgató számításai szerint a forgalomban lévő fémpénzek legalább húsz százaléka hamis volt. Végül egy huszárvágással oldotta meg a problémát: bevezette a peremek recézését, valamint széldíszeket és feliratokat helyezett el az akkor már géppel nyomott érméken.

A hamisítókat személyesen is gyűlölte. Nem volt rest álruhában járkálni London utcáin, kutakodni a sikátorok és kocsmák sötétjében, és szabályos nyomozást folytatni az elkövetők után. Besúgókat alkalmazott, kihallgatásokat vezetett, végül huszonnyolc pénzhamisítót el is ítéltetett. Hozzá kell tenni, hogy Angliában a hamisítás akkoriban felségárulásnak számított. A büntetése akasztás és felnégyelés volt.

Érzelmi életéről keveset tudunk, úgy tűnik, hogy kifejezetten szegényes volt.

Bár egyszer állítólag eljegyzett egy hölgyet, végül nem házasodott meg, sőt, nőkkel soha életében nem akadt dolga.

Egyetlen szóra érdemes emberi kapcsolatát egy férfival, Nicolas Fatio de Duillier svájci matematikussal alakította ki. 1690-ben ismerkedtek meg Londonban, három évvel később pedig útjaik látványosan szétváltak.

A tudományos tevékenység – a korszakra jellemző módon – őt sem akadályozta meg abban, hogy higgyen az okkultizmusban, az asztrológiában és más mágikus tanokban. Különösen érdekelte az alkímia. Komolyan vette, hogy megfelelő kitartással lehet aranyat csinálni, és egész pályafutása alatt szenvedélyesen kereste a bölcsek kövét. Az általa hátrahagyott, mintegy tízmillió szónyi írásból és jegyzetből körülbelül egymillió foglalkozik ilyesmivel.

A Bibliával is nagyon sokat foglalkozott, de vallási nézetei távol álltak a kor kötelező anglikán szabványától. Antitrinitárius eszméket tett a magáévá, amelyek leginkább a középkorban tűzzel-vassal irtott ariánus eretnekséghez álltak közel. Ha nyíltan hangoztatta volna ezt a meggyőződését, komoly bajba kerülhetett volna, ezért inkább bölcsen hallgatott.

És akkor most térjünk rá a lényegre! Ez a tudós hatalmasat alkotott az optika területén, összetevőire bontotta a fehér fényt, megépítette az első tükrös távcsövet, feltalálta a differenciálszámítást, legnagyobb alkotásaként pedig kidolgozta a mechanika alaptörvényeit, amivel párhuzamosan felfedezte a gravitációt mint a világegyetem egyik legfőbb fizikai jelenségét, és végső formába öntötte az égitestek mozgását leíró egyenleteket. Hatalmas műve, a Philosophiæ Naturalis Principia Mathematica, azaz A természetfilozófia matematikai alapelvei az egész természettudományt forradalmasította. Eredményei olyan nagy hatásúak és tartósak voltak, hogy az Einstein-féle relativitáselmélet megszületéséig még csak finomítani sem kellett rajtuk.

A neve Sir Isaac Newton volt.

Amit kevesen tudnak Isaac Newtonról:
– Édesapja fia születése előtt meghalt. Édesanyja második házasságot kötött, emiatt fiát átmenetileg elhagyta, és nagyanyja gondjaira bízta. Anyjával később nagyon rossz viszonyba került, és talán emiatt tartózkodott egész életében a nőktől.
– Nevéhez fűződik a macskaajtó feltalálása is, mivel a nagy tudóst állítólag bosszantotta, hogy macskái lépten-nyomon megzavarják őt munkájában.
– Newton és Leibniz egymástól függetlenül, egyidőben dolgozták ki a differenciálszámítást. A világban inkább Leibniz differenciálelmélete terjedt el. Newton több mint két évtizedig vitázott a plágiummal vádolt Leibniz-cel. A vita nemcsak a két tudós életét keserítette meg, hanem válaszfalat emelt a brit és az európai kontinensen élő matematikusok közé is.
– Sokat foglalkozott a Jelenések könyvével, és 2060-ra jósolta meg a világvégét.

Az egyik legfőbb kérdés vele kapcsolatban persze azóta is az, hogy tényleg egy lehulló alma vezette-e a gravitáció felfedezésére. A válasz határozottan igen. Nemcsak ő maga, de szemtanúk is leírják, hogy a kertjében álló almafáról lehulló gyümölcs – bár nem esett a fejére – nagyon elgondolkodtatta. Vajon miért függőlegesen, a Föld középpontja felé esik, miért nem oldalra?

Ennek az almafának a leszármazottai egyébként több helyen is megtalálhatók, például a cambridge-i Trinity College-ban.

Newton álmában halt meg 1727-ben. A 20. század egyik legnagyobb közgazdaságtudósa, John Maynard Keynes megállapítása jól kiegészíti a nagy tudósról alkotott képünket. Szerinte Newton volt Anglia legjelentősebb és leghatékonyabb köztisztviselője, de egyben ő volt az utolsó varázsló is.

A cikk a Képmás magazin 2016. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Akár hormonális rendellenesség, akár szervi vagy ivarsejtbeli okok, akár lelki tényezők állnak mögötte, a terméketlenség „arat” Magyarországon, hiszen a felmérések szerint minden hetedik nemzőképes korú pár fogamzásképtelen. Dermesztő szám, főleg a közismert demográfiai folyamatok ismeretében.

A probléma kiegyensúlyozottan sújtja a 150 ezer érintett párt: a fogantatás 40 százalékban a nő, 40 százalékban a férfi, 20 százalékban pedig valamilyen közös probléma miatt nem jön össze.

Pedig a megoldás sosem volt annyira kézzelfogható közelségben, mint 2019 decembere óta: akkortól – egy kormányzati döntésnek köszönhetően – az államilag finanszírozott meddőségi centrumok földrajzilag teljes mértékben lefedik Magyarország területét. „Ráadásul valamennyi meddő párnak az állam finanszírozza a szükséges kivizsgálást és terápiát, beleértve az orvosi beavatkozásokat és a gyógyszeres kezelést” – mondta dr. Toldy-Schedel Emil, az Egyházi Kórházak Egyesülésének (EKE) elnöke a szövetség virtuális rendezvényén, amelynek témája a férfimeddőség volt. A szakember szerint a párok sokszor már eleve megkésett biológiai helyzetben jutnak el a gyerekvállalás gondolatáig, amikor annak már nagyon kicsi az esélye.

„Mindkét nem számára komoly identitáskrízist jelenthet megélni a termékenységgel kapcsolatos problémákat, ezért is fontos, hogy az érintettek beszéljenek erről és felülemelkedjenek rajta annak érdekében, hogy megoldást találjanak a gondjaikra” – fogalmazott Szél Dávid pszichológus. Úgy vélte, érzékenyen kell hozzáállni ehhez a problémához, mert ez párkapcsolati és önismereti kérdés is egyben. 

Ráadásul a terméketlenség nagyon erős tabu a magyar társadalomban.

A német Merck Kft. és a Nézőpont Intézet tavalyi, célirányos kutatásában megkérdezettek közel egyharmada úgy érezte, hogy a párjával se tudna erről beszélni, több mint fele orvosával sem, több mint kétharmaduk pedig családtagjaival sem tudná ezt megbeszélni. A férfiak ugyanakkor zárkózottabbak, szignifikánsan magasabb náluk a válaszmegtagadás, mint a nőknél, de az is jól mutatja a bizonytalanságukat és ódzkodásukat, hogy közülük sokkal többen keresnek választ az interneten, mint a nők közül.

Kép

Kép: Freepik

Ez a nemek közötti eltérés másutt is megmutatkozik: a felmérésből jól kivehető, míg a nők 92 százaléka fordulna orvoshoz meddőségi probléma esetén, addig a férfiak csak lényegesen kisebb arányban, 76 százalékban. Ráadásul a nők 79 százaléka jelezte, hogy első körben nőgyógyászát keresné fel, a férfiaknak viszont kevesebb mint a fele igyekezne csak urológus szakemberhez. Amikor pedig a válaszadók csak egyet jelölhettek meg a meddőség mögötti okok közül, akkor a nők 12 százaléka gondolta, hogy kezelhető egészségügyi probléma lehet a háttérben, míg a férfiaknál csupán 6 százalék vélekedett így.

Pedig a Budai Irgalmasrendi Kórház andrológiai szakambulanciáját vezető dr. Balogh István szavaiból az derült ki, hogy a helyzet többnyire nem teljesen reménytelen, ha időben gondolunk a gyerekvállalásra.

A szakember úgy fogalmazott: „a férfiak nem viszik sírba a termékenységüket, csak a spermatermelő képességüket, viszont a spermiumok minősége 35 év fölött egyre csak romlik.” Ugyanígy igaz, hogy szakorvoshoz is minél korábban kell fordulni az eredményességhez, ám ez a fajta felismerés egyelőre messze nem számít általánosnak: a Merck Kft. egy korábbi, az EKE megbízásából készített kutatásában például az olvasható, hogy a magyar fiatalok 82 százaléka nem gondolja, hogy egészségügyi akadályai lehetnek a családalapításnak. A megkérdezettek 78 százaléka nem tartja fontosnak az esetleges kezelhető meddőség megállapítására szolgáló szűrővizsgálatokat. Ezek alapján az sem meglepő, hogy a kutatás szerint a gyermekvállalással sikertelenül próbálkozó párok több mint harmada, 36 százaléka számára ismeretlen marad a meddőség oka.

Az alultájékozottság előkelő helyen szerepelt az infertilitáshoz (meddőséghez) vezető okok között a Nézőpont Intézettel közös felmérésben is: legtöbben a kései vagy kitolódó gyermekvállalást jelölték meg elsőként, ezt követte a meddőséggel kapcsolatos információhiány. A virtuális beszélgetésen saját családjának történetét is bemutató Kaszás Géza színész-producer szintén úgy vélte: ha az emberek többet tudnának a kérdéskörről, feltehetően többen csinálnák végig a procedúrát. „Ha valaki szembenéz a problémával, majd végig is csinálja, egymás támogatva a párjával, egy életre szóló kötődést alakíthat ki a társával és a gyerekekkel egyaránt – nem is kérdés, hogy ez megéri-e” – fogalmazott a színművész.

– Hogyan emlékszik vissza a rendszerváltást megelőző évek hangulatára: számított rá, hogy még az Ön életében bekövetkezhet a fordulat?
– Alig múltam hétesztendős, amikor 1956. november 4-én hajnalban a villamos helyett szovjet tankok dübörögtek Pesten, a Körúton. Tudatomban akkor kezdődhetett minden. Szüleim riadalma, nyugtalansága szinte átitatott. Tizenkét évvel később jött Prága, aztán a lengyelek. Vagyis: Corvin köz – Vencel tér – gdanski hajógyár. Ez a három jelképes hely számomra azt üzente, hogy van remény a változásra, bizonyította, hogy a megmozdulásoknak előbb-utóbb olyan következménye lesz, amely új helyzetet teremt, mert – nagyon egyszerű igazság ez – egyetlen birodalom hatalma sem tarthat örökké.

– Melyek voltak a Kádár-rendszer bukásának előjelei – elkerülhetetlenné vált a változás, vagy ki kellett kényszeríteni?

– A rendszerváltoztató folyamat – az én értelmezésemben – 1956. október 23-án kezdődött.

Százezres tömeg söpörte el a kommunista rendszert, amely a szovjet tankok segítségével még újraéledt. A szovjet birodalom és a titkosszolgálat irányításával, a külföldi kölcsönökkel, az állandó fenyegetettség tartósított állapotával a diktatórikus rendszer évtizedekig tartotta magát. De hittünk a változás lehetőségében, hitünket erősítette a lengyel pápa, a kelet-középeurópai, főleg a lengyel földalatti mozgalom, valamint a nemzeti emigráció biztatása.

Mindezt megelőzte sok helyi szerveződés, a szabadság köreivé formálódó kapcsolatok, amelyek egy-egy művelődési ház, könyvtár, egyházi közösség, író vagy épp folyóirat, például a szegedi Tiszatáj vonzáskörében alakultak ki. Ezek mindig a tűrés és tiltás határmezsgyéjén politizáltak, de pont a határok tágítását tekintettük feladatunknak. A változás esélyét a nagypolitikai történések gyorsították föl. A szovjet rendszer végelgyengülése, Gorbacsov peresztrojkája, s nem utolsósorban a lengyel Szolidaritás mozgalom is erősített bennünket.

– Ön milyen élethelyzeteket élt meg a hatvanas évek közepétől, amelyek arra késztették, hogy személyesen is a folyamatok alakítójává váljék?
– Már tízévesen tudatosodott bennem, hogy a Nyírségben élő nagyszüleim nem beléptek a termelőszövetkezetbe, hanem elvették tőlük a gyümölcsöst, kivágták a termő cseresznyefákat. Amikor 1969-ben Lakitelekre kerültem a pesti bérházak és a nyírségi kis falu valósága után, a szikrai tanyasi iskola, a családok egészséges életösztöne teremtett olyan helyzeteket, amelyek fejlesztették bennem a jobb élethelyzeteket szervező készséget. 

Kép

A fiatal írók találkozóján, Lakitelek, 1979. május 18.

– Volt önben félelem, kétely – ha igen, miért –, vagy biztos volt a dolgában?
– Állandóan szervezkedtem. 1979-ben, a fiatal írók lakiteleki találkozóján Illyés Gyula tanított meg minket a kétely kezelésére: kétségünk ugyan lehet, de kétségbeesni soha nem szabad. Arra intett bennünket, hogy fölül kell kerekedni a megalázó történéseken, különben az ember belefullad a rideg köznapi valóságba.

Meg kell találni a lehetetlenből is a lehetséges felé vezető utat, mert a megoldhatatlan szituáció tönkreteszi az embert. A derűs életszemlélet viszont erőt ad.

Ez persze nem jelenti azt, hogy bármelyikünk is végignevetgélte ezeket az éveket. Voltak kemény dilemmáink, hogy most merre tovább. Ezt éltem meg, amikor Lakiteleken egyre nehezebbé vált a helyzetem. Egyszer felhívott Ratkó József, hogy menjek Nagykállóba, ott megüresedett egy paplak, lesz lakásom, kapok állást. Egyedül Ratkó személye – a járási könyvtárban dolgozott – gondolkodtatott el, amikor töprengtem, hogyan tovább. De ez is csak egy pillanatig tartott. Nem lenne hőstett, gondoltam, ha most elmenekülnék. Volt bennem egy „csak azért is!”, mint ahogy nem mentem el arrafelé sem, hogy szamizdatot csináljak. Nem vagyok hajlandó Magyarországon, a saját hazámban illegalitásba vonulni! Mit képzelnek ezek! Jó érzés volt, hogy akikre figyeltem, mind hasonlóképp cselekedtek. Az MDF alapítói, a politikai aranycsapat: Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba. Ők jelentették a példát, és ha az ember visszamegy a történelemben, ott is annyi kapaszkodót talál, ami mind segíti a nehéz élethelyzeteiben.

Bibó István sokat idézett mondása szerint demokrata az, aki nem fél. Könnyű ezt kimondani, de megvallom, ma is abroncsba szorít – no, nem a félelem, hanem – a féltés és a felelősség, ha az első lakiteleki találkozóra gondolok.

Amikor este háromnegyed kilenc után néhány perccel Fekete Gyula berekesztette a tanácskozást, és az utolsó vendégtől is elköszöntünk, üres volt a sátor, s hirtelen nagy csönd lett. Szinte súlya volt. Ott maradtam a családdal, s rám szakadt az egész nap minden öröme és feszültsége. Az járt a fejemben: nehogy elrontsak valamit. Attól tartottam, hogy a rendőrök elvehetik tőlem. Éreztem, hogy a sorsom elől nem menekülhetek. Szervezkedni kell. És sem Gabriella, a feleségem, sem a szűkebb család soha nem fogott vissza. A körülöttem szerveződő közösség pedig folyamatosan növekedett.

Kép

– Melyek a legszebb személyes emlékei ebből az időszakból: mire gondol vissza a legszívesebben, mire a legbüszkébb?
– A három gyermekünk születése mellett az 1987-es lakiteleki találkozó megnyitójára. Nagy Lászlót idéztem: „A torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül. Az újabb torokra mért ütés végezetes lehet.” Ahogy kimondtam ezt a mondatot, éreztem, hogy ennek tonnás súlya van. A közel 170 ember is érzékelhette, hogy most nem hallgatjuk a híreket, hanem itt, a faluszéli házunk kertjében, egy bérelt lakodalmas sátorban fog történni a HÍR.

– Van-e, ami miatt vegyesek az érzései, amit sajnál, vagy amiben csalódott?
– Az 1990-es szabad választások utáni időszakban erőfeszítés történt azoknak a súlyos sebeknek a gyógyítására, amelyeket a több évtizedes állampárti kormányzás okozott. Kevés volt a sikerélmény, annál több a kudarc. A legnagyobbnak azt tartottam, hogy az első szabad választáson nem sikerült kétharmados parlamenti többséget szerezni, így radikális változtatásra nem volt lehetőségünk.

Összegezve: ennyire voltunk képesek, ez történelmi léptékben nem sok, de nem is kevés.

A rendszerváltoztató történelmi pillanat számomra az volt, amikor 2011 áprilisában kétharmados többséggel elfogadtuk Magyarország Alaptörvényét, az új alkotmányt. Számomra is ez a nemzeti program, s ennek meghatározó része jelen volt már az 1987-es lakiteleki találkozó nyilatkozatában is.

Kép

– Tudta-e magánemberként is átélni és élvezni a sorsfordító éveket, vagy a szerepe végig politikusi gondolkodást kívánt meg?
– Ma sem tudom mit jelent ez a fogalom: politikusi gondolkodás. Probléma nincs, csak feladat van, szoktuk mondogatni. Amióta az eszemet tudom, feladatok tornyosultak előttem. Van, amit a családban kell megoldani, édesapaként, vagy most már nagypapaként, van, amit a közéletben, a Parlamentben képviselőként, van, amit a Lakiteleken épülő Hungarikum Ligetben, leánykori nevén a Népfőiskolán, és van, amit csak írásban, versben, drámában tudok megoldani, feloldani.

– Mit üzenne az ifjú, rendszerváltoztató énjének 30 év távlatából – és mit üzenhet a fiatal Lezsák Sándor akkori életérzése a mai generációnak?
– Édesanyám 90 éves korában mondta: ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig élek, jobban vigyáztam volna az egészségemre. Járvány idején ennél jobb tanácsot nem is adhatnék.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt! 

A lakás az a négy (vagy több) fal és tető, amely a nagyvilágból kiszakít számunkra egy darabkát a térből, és innentől kezdve az a tér a mi szolgálatunkba áll. Némi komfort sem árt: szükséges, hogy otthonunk gépészetileg rendben legyen, szolgáltasson vizet, áramot, gázt. A többi igazából a bútoraink és cuccaink összessége. Ebből következik, hogy a lakásnak funkcionálisan két dologra kell alkalmasnak lennie: az egyik, hogy alapvető emberi szükségleteinket el tudjuk benne végezni, a másik pedig, hogy az „életvitelhez szükséges tárgyainkat” tároljuk benne. Mindenkinek nagyon különböző az életvitele és az ahhoz szükséges tárgyak köre, azzal azonban mindenki szembesül, hogy ezeket el is kell tudni tennie valahova.

A fent említett ideális állapotba eljutni közel sem lehetetlen, de a rendszer kialakítása sok energiát követel. Jó, ha már az elején nagyon tudatosan tervezünk, vagy utólag kell okosnak lennünk, és egy kicsit változtatni a dolgokat. Mindenesetre akkor fogunk jól elférni, ha nem tárolunk fölösleges dolgokat, a hasznos dolgoknak pedig megtervezzük a helyét, és tudatosan vásárolunk.

Essünk neki bátran a válogatásnak, és gyűjtsük össze minden helyiségben azokat a dolgokat, amelyek nem kellenek.

Hogy el tudd dönteni, mi az, amitől végleg megválsz, két kérdésre kell nemleges választ kapnod.
- Biztosan használni fogom a jövőben (a következő egy évben)?
- Örömmel fogom meg a kiszemelt tárgyat?

Két nemleges válasz után teljesen biztos lehetsz abban, hogy jobb, ha megváltok egymástól.

A sok eltüntetett dolog után nemcsak te, de a lakás is meg fog könnyebbülni, sőt, fel fog lélegezni!

Miután megszabadultunk a fölöslegtől – továbbadtuk, elajándékoztuk, eladtuk, kidobtuk –, tudatosan figyeljünk arra, hogy hagyjuk abba a halmozást! Rengeteg tárgyat veszünk, amiket aztán később nemigen használunk, de pillanatnyilag jó ötletnek tűnt megvenni. Ez különösen igaz ruhákra, cipőkre – de hát olyan olcsó volt, akciós volt, stb. De nem kell százféle gyertya, szalvéta, karácsonyfadísz, műanyagdoboz, elektronikai kütyü, és a gyerekeknek sem kell milliónyi játék. Amikor vásárolunk, már előre gondoljuk el, hogy hova fogjuk tenni, illetve, hogy illik-e a kiszemelt tárgy a lakásba. Általánosságba megállapítható, hogy mindenütt túl sok dolog van, ezért nem biztos, hogy ezt még tovább kell fokozni. Élelmiszerből, tisztasági szerekből sem kell kartonszámra betárazni (apropó, most pont kellett, vagy legalábbis azt hittük), és nem kell mindenből ezerféle. Ismerni kell az igényeinket, és csak azt venni, ami valóban szükséges. Senki nem használ egyszerre három-négyféle testápolót, tusfürdőt, parfümöt. A flakonok egyébként sem nyújtanak szép látványt a fürdőszobában, a legjobb, ha a lehető legkevesebbet tartjuk ezekből elől.

Hiába van többféle, úgyis pontosan tudjuk, hogy melyik az az egy, amelyiket tényleg szeretjük.

Élvezzük azt a felemelő érzést, hogy bár megvehetném, de nem teszem, mert nincs rá igazából szükségem. Engedj inkább teret a vágyaidnak!

Kép

Kép: Freepik

Hol tároljuk a már átválogatott tárgyakat?

1. Lakáson kívüli tároló, pince, padlás, garázs
Nagy és alaktalan vagy a ritkán használt dolgokat lehet elrakni (pl. téli gumi, szánkó, bicikli). Ha lakást veszünk, mindig alaposan nézzük meg, hogy milyen állapotban vannak ezek a tárolók, mert a dohos pincébe sem vihetünk ám mindent. Az erkély alapvetően nem tároló hely!

2. Külön helyiség a lakáson belül
Legideálisabb megoldás, ha az előszoba vagy közlekedők mentén ki tudunk alakítani egy tároló helyiséget, ez lehet egy nagyobb kamra, a hálószobában gardrób, vagy egyszerűen egy apró külön helyiség, amit plafonig bepolcozhatunk. Praktikus, ha az ilyen helyiség a lakás árnyékos vagy északi felén van – a fényt hagyjuk meg a magunknak! Mérjük le előre az itt tárolni kívánt pl. létra, porszívó, téli kabátok, ruhák stb. méreteit, és akkor a polcrendszert már eleve ehhez igazíthatjuk. A kis helyiségre elég egy gyönyörű fa tolóajtó, és máris rengeteg dolgot ízlésesen eltüntettünk.

3. Beépített szekrény
A beépített szekrény lehetőleg a plafonig ér, nem lóg ki a fal síkjából, valamint a parketta szegélyléce és a mennyezeti díszléc is elfut előtte. Nagyobb átalakítás esetén érdemes a szobák falát eleve úgy kialakítani, hogy ne egyenes fal legyen a két szoba között, hanem S-alakban álljon, és így az egyik szobában az S egyik szárában, míg a másik szobában a másik szárban lehet beépített szekrényt kialakítani. Ez mindkét szobában egy szabad falfelületet (ez a másik szoba beépített szekrényének a háta) és egy síkban beépített szekrényt eredményez. Beépített szekrényt a nappaliba azért ne tegyünk…

4. Kisbútorok (komód, kisebb szekrény, láda) a mindennap használatos dolgok számára

5. Kerülendő tárolási forma a klasszikus szekrény és még inkább a szekrénysor
Zsúfolttá teszik a teret, árnyékot vetnek a falra, és sokszor akadályozzák a közlekedőutat is. Ahhoz, hogy egy szép szekrény érvényesülni tudjon, rengeteg mögöttes falfelületre van szükség. Ha van egy szép régi szekrényünk, annak hagyjunk kellő mennyiségű falat. Általában elmondható, hogy a szekrénysorok és garnitúrák nagyon befészkelték magukat otthonainkba, de sajnos nagyon rombolják a teret, és sokszor nem is igazán szépek. A szekrényeknél figyeljünk, hogy egyensúlyban legyenek a kis és nagyobb méretű darabok. Az egész falszakaszt beborító „energiavámpír” szekrénysorokkal pedig ne barátkozzunk!

A tároló tehát akkor jó, ha zárt és szinte észre sem vesszük!

Mi is történt tegnap és tegnapelőtt? Ülünk az ünnepi sokaságban, egy elég hosszú történetet próbálunk áttekinteni. Ennyi év egy iskolában, és mennyi-mennyi arc! Felismerem a 15 éves filmfelvételen éneklő gyerekeket: V. az első sorban előretolja kis pocakját, és annyira figyel, amennyire csak bír. Most fogorvos. M. a hátsó sorban, a mezzoszólam oszlopa, akkor is mindenkinél erősebb volt. Úgy értem, belül. Gyógypedagógus.

T. arra kér, találkoznék vele, van pár fontos dolog, amit meg szeretne kérdezni. Kis napirend‑átszervezés, nyolcadik óra helyett nulladikban megtartott fakultáció, és már rá is érek. T. szociális munkás, a legnehezebb területen. Nagyon, szenvedélyesen szereti a munkáját. Férjhez menni készül, és van pár fontos dolog, amit nem tud mással megbeszélni… Megrendülten hallgatom, sírok.

Szilvi néni, nekem az iskola olyan volt, mint egy csibekeltető. Csibekeltető? Igen, ott mindenki teljesen mellettem állt.

A csibekeltetőből elindulók – segítő foglalkozást választók hosszú sora. Orvosok, védőnők, szülésznők, gyógytornászok, dietetikusok, gyógypedagógusok, pszichológusok, tanítók, tanárok, óvónők, szociális segítők.

Állunk az utcasarkon, négy tanár. Ünneplőben, habár enélkül is látszik valahogy, hogy mifélék vagyunk.

Mi vagyunk azok, akiknél mindenki jobban tudja, akik sose elég jók, akik lemaradtak, akik rugalmatlanok, akik nem elég szigorúak. És mi vagyunk a fáradtak, a húszéves öltönyeinkben és ünneplőcipőinkben.

Négyünknek összesen 13 gyereke van. Úgy értem, otthon. Az iskolában mennyi, ó, ki tudná azt megmondani! Lehetséges, hogy aki a növendékem, ahhoz ne kapcsolódjak, ne tiszteljem, ne legyek rá mérges, amikor nem tiszteli magát, a tehetségét, a másikat? Ne aggódjak érte? Ne lássam benne a csodát? Négyen összesen 195 évesek vagyunk, ifjú titánok, az iskola fiataljai. Mert nincs új generáció, nekünk kéne megtenni mindazt most is, amit 20–25 éve boldogan megtettünk, éjjel-nappal, az iskolában és otthon, olthatatlan lázban égve.

A kollégák hihetetlenek. Nem csak az intellektusuk, a felkészültségük, a lelkiismeretességük, a humorérzékük, a szívmelengető családjuk, ők maguk. Ahogy léteznek, az számomra megfogalmazhatatlanul szép.

Ők az ingyenesség világában élnek, fogalmuk sincs, mi az üzlet. Úgy élnek, mintha nem lenne összefüggés a bankszámlájuk és a munkájuk között.

Dolgoznak, keményen az egész lényükkel, nem is keményen, hanem teljesen. Kár, hogy nem lehetek már a diákjuk. Ez komolyan bosszant.

Egyiküket a legújabb orvosi leleteiről kérdezgetjük finoman, ő finoman válaszolgat, szeretjük, ezért lehet feltenni kényes kérdést is – aztán kiderül a másikról is, hogy hasonlón ment már át, másféle tünetekkel, de a történet ugyanaz. A harmadikról tudom, mert régi barátom. Elkerülhetetlen, hogy a lelkiismeretes, jó tanár eddig jusson? Az orvosi rendelőkig? Mit csináltunk mi rosszul? Rendszerszintű hiba? Mi lesz így velünk? A 13 gyerekünkkel otthon? És a csibekeltetővel?

Én azt hiszem, a csibekeltetőket csak lázasak tudják eléggé befűteni. A lázasakat nem hatják meg a törvények, a portfólióírás; a lázasaknak a csibekeltető nem munka, hanem élet. A lázasaknak járna a pihenés. A csibekeltetők érdekében is mondom. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Szüleim sokgyermekes családból származtak, én viszont egyke lettem. Anyám pásztói iparos családba született, apám kereskedelmi iskolába járt, aztán fűszerüzletet nyitott Budapesten, az Opera közelében, mielőtt anyámmal összeházasodtak. Én 1935-ben születtem. Alig kétéves voltam, amikor behívták apámat katonának. Tíz éven át szinte folyamatosan katonáskodott. A Don-kanyar borzalmából nagyrészt gyalog, lefagyott lábujjakkal jött haza, de visszaküldték a frontra. 1947-ben tért haza végleg a francia hadifogságból. Tehát iskolás éveim alatt lényegében anyám nevelt, ő tartott el, és nagynéném segített sokat a nevelésemben.

Apácák óvó tekintete kísért kisiskolásként

A Szalvátor Intézetben, a budapesti, XIII. kerületi Huba utcában kezdtem az elemi iskolát, ott apácák tanítottak hetedikes koromig. Jó hírű iskola volt, ezért választotta a családom, pedig háromnegyed órát kellett gyalogolnom a lakásunktól odáig. Nagynéném kísért, amikor kicsi voltam, anyám ugyanis dolgozott, apám katona volt. Természetesen szombaton is volt tanítás.

Az iskolaépülettel szemben volt a szalvátor nővérek rendháza. Ma is emlékszem mind a négy apáca nevére, akik alsóban tanítottak: Szeif Donatilla, Kaufmann Kinga, Kelecsényi Agnetta, Windschauer Gizella. Nagyon ügyesen lekötöttek bennünket, az udvaron, szünetekben se láttam rohangáló, rosszalkodó gyerekeket.

Kép

Így nézett ki a Szalvátor Intézet udvara télen – Kép forrása​​

Negyvenegynéhány fős osztályok voltak az iskolában – később én is tanítottam ilyen nagy létszámú osztályokban, és bizony tapasztaltam, hogy az egyes gyerekekkel külön foglalkozni nem volt lehetőség. A tanulók társadalmi összetétele változatos volt: osztályomba járt például a Róbert Károly körúti Winkler mozi tulajdonosának lánya, de voltak jóval szegényebb osztálytársaim is.

Vasárnaponként kötelező volt részt venni a 9 órai misén a Huba utcai kármelita templomban. Az áldozás előtti böjt miatt előtte nem reggelizhettem – talán ezért, meg a vastag ruháim és a meleg miatt gyakran elájultam mise közben, és ezek nagyon rossz emlékként maradtak meg bennem. A májusi litániákat az udvaron lévő Szűz Mária-szobor köré gyűlve mondtuk. Ott, az udvaron tartották gyakran a kiscsoportos németóráinkat is tanítás után. Nagyon szerettem a tanárokat és a gyerekeket is.

Kép

A diákok meseelőadása a Szalvátor Intézet színpadán, 1942 körül. ​​​​​​​Én voltam a fehér ruhás pillangó közvetlenül a hintó előtt. – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Budapest ostroma átformálta az életünket

Az 1944-es nagy bombázások idején, amikor visítottak a levegőben a „Sztálin-gyertyák”, anyám úgy döntött, biztonságosabb lesz, ha anyai nagymamámhoz költözünk, Pásztóra. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert később, visszatérve hatalmas bombatölcsér tátongott a társasházunk udvarán. Negyedikesként egy félévet a pásztói elemi iskolában végeztem. Átvészeltük a német bevonulást, egy tisztet be is szállásoltak a házunkba. Jól jött a némettudásom, kihallgattam a németek beszélgetéseit. Utánuk bejöttek az oroszok: ma is szinte látom, ahogy a pincébe, ahová többen is behúzódtunk, ledübörögnek a csizmás lábak. Anyám ijedtében ledobta a krumplihalomra a zsíros kenyeret, amit nekem kent, és a fejére húzott egy bundabugyit, hogy csúnyának és öregnek látszódjon. De szerencsére őket is átvészeltük erőszak nélkül. A gyerekeket kimondottan kedvelték. Az ebédjüket, amit a magyar asszonyoknak kellett főzniük nagy kondérokban, velünk kóstoltatták meg, hogy lássák, nem mérgezett-e az étel. Egy bomba a földdel tette egyenlővé a szomszéd házat, amely hozzáépült nagymamám házához – a mi házunkon viszont csak a tetőzet sérült meg, attól kezdve esernyők alatt aludtunk. De kibírtuk, visszatértünk Budapestre, és az ötödik osztályt már a Szalvátorban folytattam.

„Csókolom, Mária néni!”

Csak hetedik osztályban jött az apácák mellé egy fiatal világi tanárnő, Stauróczky Mária, akivel tíz évvel később, már a Kádár-kor elején, kollégák lettünk. Éppen az első értekezletemre siettem az újpesti Attila utcai iskolába, amikor belebotlottam egy közeli utcában.

„Csókolom, Mária néni!” – köszöntem neki nagy hangon, gyerekesen, mire ő majdnem összeesett ijedtében, amikor felismert.

Rögtön tudtam: nagyon kellemetlen lehet számára, ha kiderül az egyházi múltja, ezért nem is említettem soha a munkahelyünkön. 1948-ban, „a fordulat évében” lettem nyolcadikos, amikor államosították az iskolákat, az apácákat erőszakkal elküldték, helyükre világi tanárok érkeztek.

Három középiskolába jártam!

Gimnáziumi éveim nagyon furcsán és zaklatottan teltek: szinte minden évben új intézménybe és új épületbe tették át a lányosztályunkat. A Ráskai Lea Gimnáziumban kezdtem, a Szemere utcában, egy ugrásnyira az Országháztól. Másodikban és harmadikban a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba helyezték át az osztályunkat, a Hunyadi térre, az Andrássy út közelébe. Az osztályablakaink éppen az Andrássy út 60. épületére néztek, az Államvédelmi Hatóság hírhedt központjára – de mi semmit nem tudtunk az ottani vallatásokról, kínzásokról. Harmadik osztályban, testnevelésórán eltört a kulcscsontom tigrisbukfenc közben, Saci néni ennek ellenére lelketlenül hazaküldött egyedül, cipeltem a nagy rajztáblát és az iskolatáskát a kisföldalattin és a két villamoson, amivel hazajutottam… Negyedik osztályban a Berzsenyi Dániel Gimnáziumhoz csatoltak minket, amely éppen akkor költözött új épületébe, a XIII. kerületi Gömb utcába. Ez a kaotikus iskolai helyzet akár jelképezheti is az 1950-es évek elejének zavaros, átrendeződő társadalmát.

Kép

Másodikos gimnazistaként, 1951-ben – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Persze nem tett jót a sok változás, érettségi előtt derült ki, hogy matematikából szinte semmit nem tudunk. Hollenda Elemér tanár úr azt mondta nekünk:

„Harminchat napsugaram! Hogy vigyem magukat érettségire, amikor semmit nem tudnak?!”

Nem csoda, egy tanévben két-három matematikatanárunk is volt. Emlékszem például Gehér Istvánra, a fiatal alkalmazott matematikusra, aki sajnos képtelen volt átadni a tudását. Teleírta a táblát, aztán épp csak hátrapillantva megkérdezte: „Na, lányok, leírták?” Aztán lehúzta a másik táblát, és azt is teleírta. Két lány értett csak a matekhoz, akiknek a szülei otthon el tudták magyarázni. Ők megírták a leckét, aztán óra előtti szünetben felírták a táblára, mi meg gyorsan bemásoltuk a füzetünkbe. A hármas érettségivel nagyon boldogok voltunk.

Kép

Ballagás a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, 1953-ban (a fél lányosztály a képen). Én a hátsó sorban jobbról a második vagyok.  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Gyorstalpaló orosztanárok, gyárvezető párttitkárok

Ekkor már bevezették a kötelező orosz nyelvoktatást, ami számomra sikerélményt jelentett, mert jó nyelvérzékem volt. Negyedik osztályban dr. Korondi Oszvaldné tanította nekünk az oroszt, aki eredetileg német–latin szakos tanár volt, de át kellett képeztetnie magát orosztanárrá, mert a régi tárgyaira már alig volt igény. Ő maga vallotta be nekünk, hogy csak négy leckével jár előttünk a tananyagban. Ma már ez megmosolyogtató, de az idősebb tanárgeneráció számára ez a kor tele volt szorongásokkal… Biztatott, hogy legyek orosztanár – de jó, hogy nem lettem! (nevet)

Több társadalmi átmenetet megéltünk, és nem ment ez zökkenőmentesen. A fogságból hazatért apám először a józsefvárosi, Százados úti kenyérgyárban, majd a Petneházy utcai kenyérgyárban dolgozott – a naponta megkapott fizetése másnapra értéktelenné vált, olyan nagy volt az infláció, ezért még hazafelé le kellett vásárolnia. Nyulakat tenyésztettünk az udvaron, ketrecekben, hogy tudjunk húst enni. A kommunista hatalomátvétel után a kenyérgyárban egy péksegéd lett a gyárigazgató, mert ő volt a kommunista párttitkár. A munkásgyűlésen nyilvánosan megalázott egy idősebb dolgozót, aki korábban a felettese volt – apám a védelmére kelt, ezért a fiatal párttitkár elvitette őt rendőrökkel. Megverték, a munkahelyéről elbocsájtották, és csak az Óbudai Hajógyárban kapott egy nagyon egészségtelen munkát: szűk hajókabinok belsejét kellett kifestenie. Nekem viszont hasznom lett abból, hogy munkáscsaládból származtam, mert így könnyebben felvettek bárhová.

F betű jelezte az osztálynaplóban a fizikai dolgozók gyerekeit, a szocialista rendszer kedvezményezettjeit, még a nyolcvanas évek elején is.

Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskola, földrajz és történelem szak…

A felvételi vizsgára várakozva mellém ült egy fiú, aki történelem–ének szakra készült, és rá akart venni, hogy én is menjek ének szakra. Nem is leplezte, hogy első pillantásra tetszettem neki. „Ha te hallanád, hogyan énekelek, gyomorfájást kapnál” – hárítottam viccesen. Később, a főiskola két éve alatt folyton kereste velem a kapcsolatot. Én nem nagyon foglalkoztam vele, több udvarlóm is volt. Végül hosszú és kacskaringós úton, de ő lett a férjem, akivel negyvenhat évig éltünk együtt, az ő haláláig.

Szívesen emlékszem Szabó László professzorra, a földrajz tanszék vezetőjére, aki kiváló pedagógus volt, többször elvitt minket tanszéki kirándulásokra is. Szabó bácsinak neveztük őt egymás között nagy szeretettel. Mi négyen, barátnők az első padban ültünk, és folyton nevetgéltünk. Ő akkoriban vált el. Később mondta, hogy „lányok, a maguk mosolygós arcának köszönhetem, hogy életem legnehezebb időszakát átvészeltem”. Magyar történelmet tanított nekünk a fiatal Wittman Tibor, későbbi szegedi professzor, egyetemes történelmet pedig Hahn István professzor, a lenyűgöző tudású volt rabbi.

A második évfolyam végén pedagógusi eskütételre Székesfehérvárra kellett utaznunk, ott közölték velünk, hogy a következő tanévben, a szakmai gyakorlat évében hol fogunk dolgozni. Egyáltalán nem vették figyelembe azt, hogy mi mit szeretnénk. Egy hivatalnok rábökött a térképre: „Kartársnő, maga Fejér megyében, az iváncsai iskolában fog dolgozni” – mondta. Iváncsán töltöttem tehát a pedagógiai gyakorlatomat, majd ott is kellett maradnom.

Hóban, sárban, napsütésben Budapest és Iváncsa között

Húszéves voltam, de nem bírtam a napi hat óra utazást. Egy özvegyasszonynál béreltem szobát, és ő főzött nekem ebédet. A reggelire-vacsorára valót pedig otthonról vittem hetente. Iváncsa kétezer lakosú, egyetlen hosszú, kanyargós utcából álló falu volt. Közepe táján volt egy földműves-szövetkezeti bolt, ahhoz közel az iskola egyik épülete, mellette a Micsurin-kert. Micsurin híres orosz-szovjet növénynemesítő volt, az ő útmutatásai alapján az iskolai nevelés egyik színtere volt a veteményeskert. Esőben minden út sáros dagonyává változott, magas szárú cipőmben és harisnyámban bokáig süllyedtem a sárba. Akkor még a nők nem hordtak csizmát és nadrágot.

Öt kilométert kellett gyalogolni a vonatállomástól a faluközpontig, télen térdig érő hóban.

A második ott töltött évemben már buszjáratot indítottak a vonatállomásra érkezőknek, de különös busz volt, inkább rabszállítónak nézett ki. Úgy hívtuk, hogy „fakarusz”, mert zöldre festett deszkákkal fedték be, és hatalmasakat zökkent a kátyús úton, egyszer le is huppantam az üléséről a földre.

Az iváncsai iskola három külön épületből állt: felső tagozat és két alsó tagozat. Körülbelül tíz kollégám volt, a legtöbben helyben vagy a környező falvakban laktak. Az igazgató, Both Vilmos egy nagyon rendes, apám-korabeli férfi volt. A gyerekek érdeklődők és ragaszkodók voltak, osztályomból néhányan még felnőttként is küldtek nekem leveleket. 1955-ben 836 forint volt a fizetésem, ez szinte mind elment a szállásra, étkezésre, utazásra. Ruházkodásra nem telt, a téli kabátomat abból a feketére festett pokrócból varrta anyám, amelyet apám még a fogságából hozott haza.

Kép

Iváncsai osztályommal, 1956-57-ben  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Nagyon megviselt az első tanév

A nagy hóban gyalogolva felfáztam, vesemedence-gyulladást kaptam, kórházba kerültem. A kórházban egy betegtársam azt tanácsolta: „Menjen férjhez, kedves! Nekem van ismeretségem, elintézem magának, hogy felkerüljön Budapestre.” Én hittem neki. Akkor már udvarolt nekem egy állatorvos, gyorsan nyélbe ütöttük az esküvőt még az 1955/56-os tanév végén, májusban – azt reméltem, hogy a szeptembert már egy pesti iskolában kezdhetem. Persze nem lett belőle semmi, az elhamarkodott házasság is csak kilenc hónapig tartott. A földrajz államvizsgám viszont kiemelkedően jól sikerült. Alighogy elkezdődött az 1956/57-es tanév, október 23-án kitört a forradalom, vagy ahogy akkor hivatalosan neveztük, az ellenforradalom, és szünetelt a tanítás.

Három hetet töltöttünk a Petneházy utcai lakásunk ócska pincéjében, együtt a társasház sok lakójával, mert az utcánkban lévő pékség előtt kenyérért sorakozó emberekbe belelőttek az oroszok, sokan meghaltak, és mi nagyon féltünk.

1957 szeptemberétől engedélyezték, hogy Pesten dolgozhassak. Talán iváncsai igazgatóm közbenjárására történt ez, aki becsült engem és megsajnált – de erről biztosat ma sem tudok. Az újpesti Attila utcai Általános Iskolában jelölték ki az új munkahelyemet. Egykor szép, szecessziós épület volt ez, de az állapota egyre romlott. Udvarára, ahol a gyerekek a szüneteket töltötték, időnként pernye szitált a mellette lévő bőrgyár kéményéből. A fehér falak derékmagasságig zöld olajfestékkel voltak lefestve. A nem túl ideális körülmények ellenére 22 évet töltöttem itt, nagyon sok szép emlékem kötődik ide. Rengeteg gyereket tanítottam, hiszen egyszerre körülbelül 1200 fő járt az iskolába. A sok gyerek nem fért volna el egyszerre, ezért két váltásban, délelőtt és délután is tanítottunk. 1960 körül váltak koedukálttá az osztályok. Négy párhuzamos osztály indult a felső tagozaton minden évfolyamon, az egyik az orosz nyelvi tagozatos „Gorkij-osztály” volt.

A Gorkij-osztályok a szocialista elitképzés, tehetséggondozás sajátos kísérletei voltak az 1960-as években.

A IV. kerület összes általános iskolájából csak kitűnő tanulókat vettünk át az ötödikben induló Gorkij-osztályba. Én többször is végigvittem ilyen osztályt osztályfőnökként, ami nagy kitüntetés volt egy tanár számára, irigyeltek is érte a kollégáim. Szárnyalni lehetett ezekkel a gyerekekkel, olyan tudásuk és szorgalmuk volt! Mérnökök, jogászok, fizikusok, matematikusok kerültek ki innen, akik közül néhányan később nemzetközi karriert is befutottak.

Kép

Budapest, IV. kerület, Attila utcai Általános Iskola az 1970-es években  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Pártba lépni nem éri meg

Minden tantárgyat áthatott az ideológiai nevelés, de az úttörőmozgalom elég nagy kolonc volt a tanárokon. Engem rögtön odakerülésemkor befogtak a lányok úttörőcsapat-vezetőjének, mert senki nem vállalta szívesen, ezért a legújabb kollégára testálták. Hetente továbbképzésekre kellett járnom, őrsvezetőképzést tartottam. Gyerekeket kellett küldenem a kerületi úttörőház szakköreibe, sőt, még én is tartottam például szakácsszakkört. Emlékszem, volt ott egy idős takarítónő, aki megkérdezte: „Mióta főz a Tanárnő?” „Otthon anyám főz, de van szakácskönyvem” – válaszoltam neki a huszonévesek magabiztosságával.

Sosem voltam párttag, bár nagy volt rajtam a nyomás, szerették volna, ha belépek. Az ellenérzésem egyrészt a történelemtudásomból fakadt: nem éri meg pártok tagjának lenni. Másrészt a családomban ez nem volt pálya. A tanítás volt az én hivatásom, még nyáron is táboroztattam a gyerekeket, és szívesen vittem őket kirándulni. Volt néhány veszélyes kalandom. Egy zugligeti napközis táborban hirtelen támadt egy vihar, betereltük a gyerekeket az épületbe, én maradtam utoljára. Egy lezuhanó hatalmas faág majdnem agyonütött. Egy kőszegi kiránduláson nagy lánycsapattal a Ciklámen-forráshoz akartunk eljutni térkép alapján. A határőr-kiskatonák felhúzták nekünk a sorompót, és beengedtek minket a határsávba, ott mentünk tovább a turistaúton.

Egyszer csak lódobogást hallottunk a hátunk mögül: határőrök lovagoltak utánunk lélekszakadva, nagyon idegesen, mert azt gondolták, disszidálni akarunk a gyerekekkel.

Vissza kellett fordulnunk, és nagyon nehezen hitték el, hogy mi csak kirándulni akartunk… (nevet)

Sokat kirándultunk együtt a férjemmel, közösen vittük a tanítványainkat, ezek szép élmények. 1958 decemberében ugyanis férjhez mentem főiskolai csodálómhoz, aki már a felvételi vizsgán kinézett magának. Egy kis borsodi faluban tanított, de sikerült elérni, hogy Pestre helyezzék – éppen az én iskolámból ment el egy kolléga, akinek a helyére fel tudták venni. A közös munkahelynek sok előnye és hátránya volt, de a lényeg: az iskolába soha nem vittük be a magánéleti gondjainkat. Ugyanezt fordítva, az otthonunkról már nem állíthatom, az iskola állandó beszédtémánk volt, és én késő éjjelig javítottam a dolgozatokat. (nevet)

Kép

Egyik (szokatlanul kis létszámú) osztályom a sokból, az Attila utcai Általános Iskolában  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Éjjel-nappal tanárok voltunk

Nehezen viseltem a sivár iskolai folyosókat, ezért megkértem a gyerekek szüleit, hogy küldjenek be cserepes virágokat és színes fotókat. Én vezettem be az Attila utcai iskolában a dekorációkat. Ma már el se tudják képzelni, mennyivel ingerszegényebb volt akkor a világ: a szép tájakat, idegen országokat megörökítő színes fotók kitágították a gyerekek fantáziáját, és a falra kitett tablók komoly oktatási segédeszközökké váltak! Az egyik szülőtől nagy tekercs műszaki rajzlapot kaptam, a gyerekek pedig több ezer fotót hoztak. A szobánk szőnyegén ragasztgattam heteken át nyolc hatalmas szemléltető tablót történelemből és földrajzból. A férjem, aki énektanár volt, habszivacsból kifaragta és megfestette hatalmas méretben egy szimfonikus zenekar alaprajzát: kis faragott hangszerek jelölték az egyes hangszercsoportokat. Több hétig dolgozott vele esténként a konyhaasztalon.

A legnagyobb ajándékom az volt, hogy a gyerekek elfogadtak és szinte mindig hallgattak rám, bizalommal voltak felém. Ezért tudtam jól dolgozni velük.

Nemcsak a Gorkij-osztály kiváló tanulóival, hanem a nehezebb felfogású gyerekekkel is megtaláltam a hangot. A fegyelmezésem egyik kulcsa: úgy tanítottam a tantárgyaimat, hogy azokat megszeressék. Lekötöttem a figyelmüket. A pedagógiám másik kulcsa, hogy mindig dicsérettel motiváltam a gyerekeket, ezért szívesen dolgoztak az óráimon. A közel négy évtized alatt csak egy tanítványom zavarta úgy az órát, hogy ki kellett küldenem. Testi fenyítést is csak egyszer alkalmaztam, amikor még nagyon fiatal voltam. Egy István nevű, koránál érettebb nyolcadikos fiú mindenáron fel akarta hívni magára a figyelmemet, szemtelenül viselkedett. Adtam neki egy tenyerest a mutatópálcával. Attól kezdve a fiúosztály olyan lett, mint a kezes bárány – de fizikai fenyítést később sosem alkalmaztam.

Kép

Az Attila utcai Általános Iskolában, 1974-ben  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Kudarcélményeim nem voltak, de nehézségeim igen

A nyugdíj előtti utolsó osztályom különösen nehéz volt, mert öt gyereknek meghalt az édesanyja, pótolhatatlan anyahiánnyal éltek. Ezzel a „rém-osztállyal”, akik már alsóban öt tanítót borítottak ki (egyikük miattuk hagyta ott a tanári pályát), az ebédlőben sokszor egyszerre ebédeltem. „Hányadik osztályod is van, Gabi?” – szólt oda nekem az igazgatónőm. Csodálkoztam, mert pontosan tudta. „Hetedikesek.”

„Akkor jól nézd meg ezeket a harmadikosokat: ha a tieid végeznek, őket kapod, mert csak te bírsz majd velük.”

Így is lett. Végiglátogattam mindig minden gyerek családját, megpróbáltam megérteni a helyzetüket, a sokszor rettenetes traumákat. Minden pedagógiai és emberi tudásomat be kellett vetnem, hogy szót fogadjanak és végezzék a feladataikat. Volt közöttük, akinek zárva maradt a lelke, de ő kivételnek számított a pályámon.

Ez már a következő munkahelyemen történt, 22 év után ugyanis iskolát váltottam. Pályafutásom során négy igazgatómból három támogatott és elismert. Sajnos éppen az Attila utcai második igazgatóm volt az, aki nem értékelte a munkánkat, csak a barátait jutalmazta, és az igazságérzetünket ez bántotta, férjem ezt nyilvánosan szóvá is tette. Én nehezen viselem a konfliktusokat, a benyelt feszültségek betegséget is okoztak. Mindkettőnknél eljött az ideje a munkahelyváltásnak, más-más helyen folytattuk. 1979-ben a IV. kerületi Megyeri úti Általános Iskolába helyeztek. 44 éves voltam akkor, és 14 évig tanítottam ott, három évet már nyugdíjasként napköziztem. Az új igazgatónőm zavarba ejtően megbecsült, hozzám küldte tanulni a kollégákat, különösen azokat, akiknek fegyelmezési problémái voltak.

Kép

Kis tanítványokkal otthon, 1981-ben – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Sok ezer felnőtt tanítvány és egy fagyasztószekrény

A tanári pálya anyagi és erkölcsi megbecsültsége sosem volt nagy a szocializmus évtizedeiben, és egyre hanyatlott. Napközis táborokat, külön előadásokat, szakköröket vállaltunk művelődési házakban, ha ki akartuk egészíteni a szerény fizetésünket. A nemzeti ünnepekhez kötött jutalmazások jelentettek plusz anyagi elismerést. Egy gyerekünk született, tehát csak hárman voltunk, de nagyobb nyaralásokat nem engedhettünk meg magunknak. Kocsink nem volt, nem is vágytunk rá, a pénzünket és a nyári szünetet inkább a kertes házunk állagmegóvására, csinosítgatására fordítottuk.

Viszont én sok erkölcsi és szakmai elismerést kaptam. Felkértek bemutató tanításokra, engem állítottak példának a kerületi iskolák történelem szakos tanárai elé. Pedig valójában a földrajzot sokkal szívesebben tanítottam. Rengeteget dolgoztam – osztályfőnök, a történelemtanárok kerületi munkaközösség-vezetője, tanulószoba-vezető, szakszervezeti megbízott, gyermekvédelmi felelős voltam, és minden tanévben két szakkört is vezettem –, ez azért feltűnt a kerületi oktatási osztályon. Kaptam Miniszteri Dicséretet és „Kiváló Munkáért” kitüntetést.

Úgy emlékszem, a kitüntetéssel járó anyagi juttatásból vásároltunk egy háromfiókos fagyasztószekrényt.

Néhány diákom sorsát figyelemmel kísértem, és még pár évvel ezelőtt is meghívtak osztálytalálkozóra. Sok ezer újpesti felnőttet tanítottam gyerekkorában. Nem tudtam elmenni úgy az újpesti piacra, az áruházba, vagy csak sétálni a kerület utcáin, hogy ne köszöntek volna rám az egykori tanítványaim. Megható, hogy néha még ma is felismernek.

Kép

Osztálytalálkozó meghívottjaként 2007-ben – A kép Kincses Gabriella tulajdona