Az elveszített jelen

Felfokozottan működő elménk ide-oda cikázik a már megtörtént, és az elképzelt, eltervezett, még csak ezután következő események között. Időnk jelentős részét valamely másik dimenzióban töltjük, így az itt és most teljes jelenlétünk nélkül zajlik körülöttünk. Milyen az a valóság, amelyben csak félig-meddig lézengünk? Milyenek azok a beszélgetések és együttlétek, amelyekben figyelmünk koncentrálása nélkül veszünk részt?

Hogyan élik meg gyermekeink, amikor így, „félvállról” kezeljük őket: miközben élményeiket mesélik,mi a rádióra fülelünk; amikor alkotásaikat mutatják, a képernyőre sandítunk; és nem játszunk teljes szívünkkel velük, mert a munkánkon jár az eszünk? Megtapasztalják, mennyire nem fontosak, hiszen figyelmünket más köti le, így az náluk biztosan értékesebb. Hogyan bizonyítsuk nekik az ellenkezőjét?

Információáradatban

A gyermekek láthatóan alkalmazkodnak korunk megnövekedett információ mennyiségének befogadásához, ám ez nem jár együtt a feldolgozás képességével. A szelektálás elsajátítása nélkül komoly veszélynek vannak kitéve, hiszen a kontrollálatlan ingerbeáramlás szükségtelenül dolgoztatja az idegrendszert, ami annak kifáradásához vezet. Az ellenőrizetlen tartalmak fogyasztása a médiában és az interneten pedig olyan tapasztalatokhoz juttatja a gyermeket, amelyek megértéséhez éretlen. Könnyen beláthatjuk, hogy a kimerült, feldolgozhatatlan ingerekkel bombázott elme nem képes megfelelően fejlődni.

Milyen károkat okozhat a felgyorsult életvitel?

Az időhiány következtében képtelenek vagyunk minőségi együttlétre szeretteinkkel. A zaklatott életvitel gátolja az elmélyülést bármilyen tevékenységben, legyen az egy családi étkezés beszélgetéssel, közös program vagy esti meseolvasás.

Szinte csak végigrohanunk az életünkön, elszalasztva a legfontosabb pillanatokat, amelyek felépíthetnék azt. Gyermekeink szeretethiányban szenvednek, mivel nincs módjuk megtapasztalni teljes jelenlétünket a velük való kapcsolatban. Figyelemzavarossá, szenzorosan érzékennyé válnak az ingeráradatban.

Ugyanakkor képtelenné az empátiára, a másik szempontjainak észlelésére és számításba vételére, hiszen rájuk sem figyel senki igazán, és nincs olyan kapcsolatuk, amely mintát nyújthatna számukra. A figyelmi, illetve gondolkodási folyamatok sérülése mellett a kommunikációs képességeik is romlanak. Nemcsak kevesebbet beszélünk hozzájuk, de azt is sokkal gyorsabban, tömörebben mondjuk, így képtelenek a helyes hangzók elsajátítására, a megfelelő artikulációra, ezért romlik beszédprodukciójuk színvonala. Ugyanakkor a társalgás lerövidülése, és jelentős csökkenése miatt nem tanulják meg a megfelelő kommunikációs formákat sem, ami a társas kapcsolati készség, és a finomabb szociális kompetenciák kialakulását is rontja.

Kép

Kép: Freepik

A gyermeki tudás nyomában

Egy kisgyermek teljes odaadással eszik, hallgat mesét, rajzol vagy játszik. Jelen van abban, amit éppen csinál. Talán nevezhetnénk ezt paradicsomi állapotnak, hiszen még nem zilálódott szét az elméje. Ha megpróbálunk csatlakozni hozzá tevékenységében, megismerhetjük a kapkodástól, sietségtől mentes cselekvést.

A lelassulás a lényegre koncentrálja a figyelmet, nyugalmat hoz, békességgel tölt el. A szemlélődés képessége valamikor a sajátunk volt, így nemcsak a gyesen lévő anyukáknak és nagyszülőknek van esélyük megtapasztalni az időtlenség élményét. Saját elnyomott gyermeki énünk felszínre hozásával újra részesei lehetünk a jelen pillanatnak, egyúttal rálelhetünk önmagunkra.
Úgy tűnik, meg kell tanulnunk ismét látni és hallani, vagyis érzékelni a környező világot, anélkül, hogy elterelődne a figyelmünk, és gondolatainkba merülve, rutinszerű cselekvések láncolatát végezve elszakadnánk a valóságtól. A nyugati világ embere folyton hajszol valamit, és egy percre sem mer megállni. Az egészen kicsi gyermek, amennyiben nem kényszerítik másra, még képes átélni saját létezését betolakodó gondolatok és képzetek nélkül. Ez az, amit megtanulhatunk tőle.

Napi figyelem fejadag

Átlagosan naponta 10-20 percnyi közös időnk marad gyermekünkkel a rutincselekvéseken túl. Többnyire nem áll módunkban ezen változtatni, így ennyivel gazdálkodhatunk a minőségi kapcsolat építése és fenntartása érdekében. Amikor képesek vagyunk negyedórányi teljes odaadást és jelenlétet szánni a szeretteinkre, az – mintha csak tábortüzet gyújtanánk – odacsalogatja a melegedni vágyókat. Az odaszentelt figyelem arany fénye beragyogja életünket, megvilágítva a másik arcát, s talán így valóban észrevehetjük egymást. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Apát élete nagy mulasztásai izgatják, szeretné például hátizsákkal bejárni a világot, meg körbebiciklizni a Balatont. Részemről mehet, csak minimum egy gyermeket vigyen magával! Trenírozza is a nagyobbikat, akivel rendszeresen kirándulós és biciklizős apa-lánya programokat szerveznek.

Fanni egymaga is nagy kalandornő, rettentően szeret minden olyan akciót, amikor kikerül a mi ügyeletünk alól. Kicsiben ez úgy néz ki, hogy méterekkel előttem sétál, mint aki már az anyukája nélkül mehet, és ha megkérem, hogy várjon meg, vagy esetleg utol akarom érni, még jobban nekiiramodik.

Emma, akit ilyenkor futólépésben tolok magam előtt a babakocsiban, azzal szórakoztatja magát, hogy különböző dolgokat hajigál ki a babakocsiból. A fél zsömle engem kevésbé izgat, őt annál inkább, amikor rádöbben, hogy nem eheti meg. A fél pár cipő, kis sapka vagy cumi azért már engem is lázba hoz, és igyekszem szlalomban összeszedni, úgy, hogy közben Fannit se tévesszem szem elől.

Ennél nagyobb távolodás Fanni részéről, amikor kijelenti, hogy a Maminál vagy a Mamánál alszik. (Nálunk a nagymamák megnevezésében egy magánhangzónyi a különbség, de mire mi megszoktuk, Fanni elkezdte őket heccből keverni.) Az első ilyen alkalommal több programot is elterveztünk estére a férjemmel, hisz Emma még csak a pocakomban volt, ám romantikázás és filmnézés helyett távol lévő elsőszülöttünk fotóit és videóit nézegettük összeszorult szívvel, és közben borzasztóan üresnek éreztük a lakást. Ahelyett, hogy kialudtuk volna magunkat, felszínesen hánykolódtunk, mert azon járt az eszünk, vajon el tudott-e aludni, nem sír-e, nem ébred-e föl, és mi van, ha mégis, és nem vagyunk ott… Amikor másnap reggel megtudtuk, hogy minden simán ment, férjem összeomlott: „Már nem szeret minket! Nem is hiányzunk neki.” Azóta Fanni már rendszeresen tölt hol az egyik, hol a másik nagymamánál egy-egy éjszakát és titkos kalandokkal teli napot.

Apának ilyenkor minden megmaradt reménye Emmában koncentrálódik, akinek még olyan dolgok jelentik az izgalmat, mint hogy a kisautót maga előtt tolva végiglépdel a folyosón, hogy az ölünkből ő nyomhatja meg a liftgombot, vagy hogy egyedül próbálkozik beletunkolni a kiskanalat a főzelékbe. Az önállóság érzésének izgalmát az sem veszi el, hogy a kistányér és a szája közt félúton többnyire kipotyog minden a kanálból. Gyönyörűséggel tölti el, hogy ha megnyomja az orrunkat, akkor búgó hangot adunk ki a szánkon, és ha kinyitjuk az autó ajtaját, a feje fölött felvillan a lámpa. Emlékszem még, amikor Fanninak is olyan dolgok jelentették az izgalmat, mint hogy lenyűgözve nézte, hogyan forognak a ruhák a mosógépben, vagy mekkorát koppannak a tárgyak, ha ledobja őket. Hosszú perceket időztünk egy-egy bogár, lehullott falevél vagy lépcsőre nőtt mohatelep megfigyelésével. Most Emma az, aki a játszótéren ücsörögve összevont szemöldökkel, két ujját összecsípve veszi fel a kis bogyót, kavicsot, botocskát, és afféle tudós tekintettel vizsgálja őket. Nemsokára már neki is a kopogós cipő meg a pörgős szoknya lesz az egyik fő gondja, akárcsak most a nővérének. Akkor már neki is szólnak az apai dörgedelmek: „Túl csinos, hogy így kimehessen az utcára!”

Mindent összefoglalva úgy látom, nekik felnőni, nekünk meg elengedni őket a legnagyobb kaland.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Dr. Merkely Béla, a Semmelweis Egyetem rektora szerint a járványügyi időszakban minden olyan helyzetben érdemes maszkot viselni, amikor több emberrel is találkozhatunk, vagy olyan helyen vagyunk, ahol az ajánlott távolság nehezen tartható be, például a boltokban, gyógyszertárakban, tömegközlekedési eszközökön. Olyan alkalmakor is viseljünk maszkot, amikor csak rövid időre távolodunk el az otthonunktól, például csak a szemetet visszük le a lépcsőházon keresztül.

A rektor külön kiemelte, hogy a 65 év felettiek számára a fentieken túl minden olyan esetben is javasolt a maszk viselése, amikor elhagyják otthonukat.

Textilmaszk varrással és varrás nélkül

Mivel a sebészi és az ún. respirátoros arcmaszkok elsősorban az egészségügyi dolgozók részére szolgáló védőeszközök, célszerű otthon elkészített maszkot hordanunk. „Mindig figyeljünk rá, hogy 60 fokon mosható, többrétegű vászonanyagból készítsük el a védőfelszerelést, ami mosógépben tisztítható” – javasolja Dr. Merkely Béla. Az egyetem honlapján útmutatót is találunk maszkok varrásához és varrás nélküli maszkok elkészítéséhez is.

A Maszkot mindenkinek kezdeményezés oldalán is több videós útmutatót gyűjtöttek össze, így innen is válogathatunk, ha házi maszk készítésére vállalkozunk.

Hogyan hordjuk?

A textilmaszk esetében is figyelni kell az általános szabályokra – figyelmeztet Dr. Merkely Béla. Vagyis csak akkor van értelme a maszk használatának, ha az egyszerre takarja az orrot és a szájat, és nincsenek rések az arc és a maszk között. Használata előtt és levétele után alapos kézmosás vagy kézfertőtlenítés szükséges.

Dr. Kemenesi Gábor virológus, kutató, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa is arra figyelmeztet Facebook-posztjában, hogy a maszkok viselése csak a higiéniai előírások betartásával együtt hasznos. A kézmosáson kívül mossuk a maszkokat rendszeresen, és ne nyúlkáljunk a maszk alá. 

A maszkok helyes viseléséről a Magyar Vöröskereszt videójából is tájékozódhatunk:

– Nagyon nehezen sikerült találkoznunk. Mindig ilyen telített a naptáratok?

Mónika: Nem, de az évi kétszeri két-három hónapos próbaidőszak ilyen: minden délelőtt próba, este fellépés, sokszor hétvégén is. Máskor azért sokkal lazább. Dani viszont már vagy öt éve „civil” életet él, ő is nagyon elfoglalt, de teljesen más beosztás szerint dolgozik – ilyenkor valóban jóval kevesebbet találkozunk, miközben korábban naponta együtt dolgoztunk. Próbaidőszakban Püspökladányról Szentendrére költözik Dani édesanyja, ilyenkor ő vigyáz a lányunkra, és az én anyukám is sokszor be tud nekünk segíteni.

Dániel: Volt egy hosszú, közös időszakunk az Operettszínházban, amiből én fokozatosan kiléptem, most kulturális menedzserként és producerként dolgozom. Néha vannak közös munkáink, mint például a Budavári Palotakoncertek, de általában külön és különböző ritmusban dolgozunk. A Palotakoncertek és több nemzetközi turné szervezése mellett a Virtuózok egyik tulajdonosa is vagyok. Egy másik projektünk a Co-Opera, aminek keretében opera- és színházi produkciókat turnéztatunk itthon és külföldön; évente több mint száz előadást szervezünk. Éppen az új produkciónk, a Szöktetés a szerájból bemutatójára készülünk, és közben a Bánk bán 2020 projektünk előkészítésén is dolgozunk. Most készítünk elő egy nemzetközi karmesteri versenyt rögzítő televíziós műsort is. A saját vállalkozás azonban nagy függetlenséget is jelent.

Reggelente elviszem a lányunkat suliba, nyolctól délutánig dolgozom, és még ha beesik is egy-egy esti program, a hétvége nálam már évek óta a családról szól, ugyanis több mint húsz év színházi munka után, néhány éve végleg felhagytam a hétvégi munkával.

Annak is nagyon örültem, hogy például a múlt héten el tudtam kísérni a lányomat egy németországi táncbajnokságra, öt napra. Ezt korábban nemigen tehettem volna meg. Emellett igyekszem arra is figyelni, hogy a barátaimmal rendszeresen találkozzunk. 

– Mónika, te is tudsz időt szánni a felnőttbarátságokra? 

Mónika: Szerintem az embernek csak egy-két igazi barátja lehet, velük én is igyekszem rendszeresen tartani a kapcsolatot. Szerencsés vagyok, mert a színházból is nyertem egy igaz barátot, sok élményünk van a közös turnék és a munkák kapcsán is. Dani előző válaszához kapcsolódva hozzátenném, hogy bár az utóbbi években nem énekel, próbálom befolyásolni őt ebben. Tudom, hogy fontos neki az éneklés, én pedig nagyon szeretném, ha legalább néha újra együtt dolgoznánk a színpadon is. Erre egyébként rendszeresen jönnek visszajelzések a nézőktől is, sokan kérdezik, mikor hallhatják őt megint énekelni. Persze tudom, hogy most nagy dolgok vannak készülőben, de nála ez tulajdonképpen mindig így van. Minden elfoglaltsága mellett Dani nagyon jó apa, igazán sok időt tölt Larával. Lányunk pedig nagyon szeret az apjával „bandázni”, ezt a legutóbbi közös utazásuk után is emlegette. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Két erős egyéniség munkahelyi szerelme a tietek. Hogyan csiszolódtatok össze?

Mónika: A Csárdáskirálynő próbáin, még 2001-ben ismerkedtünk meg, én voltam a primadonna, Szilvia, Dani pedig a bonviván, Edvin. Sokan emlegetik azóta is, mennyire vibrált a próbák során köztünk a levegő. A színpadi szerelem igazivá lett, és azóta is ez adja a kapcsolatunk alapját. Pedig az első pillanatban ezt nem gondoltuk: emlékszem, Tokióban sétáltunk az utcán néhány kollégával, be akartunk térni egy vendéglőbe, Dani viszont a helyi gyorsétterembe akart menni, és az egész csapatot eltérítette. „Na, ezzel az emberrel én biztos nem jönnék ki civilben egy percig sem” – gondoltam akkor. Aztán mégis győzött a szerelem... (nevet)

Dániel: Mindketten erős egyéniségek vagyunk. De sokat hatottunk egymásra, apróságokban is. Én nagyon hiszek abban, hogy minden párkapcsolat interaktív. Móni például tudja, mennyire szeretem a hétvégi közös reggelit, és akkor is elkészíti, amikor éppen – szerintem feleslegesen – néha fogyókúrázik. Vagy: sokáig aggódtam a lakberendezési boltok sorsáért, de már nem kell, fő támogatóik vagyunk. (nevet) Larával csak olyan tárgyakat hoztunk Németországból, ami anyának tetszik.

Van egy kedves barátom, aki azt szokta mondani: nézzük meg ugyanezt egy másik kameraállásból is. Ugyanis soha nem egy van. Annak ellenére, hogy mindketten erős egyéniségek vagyunk, a nekünk fontos embereket úgy próbáljuk magunk mellett tartani, hogy az ő kameraállásukat is időre időre megpróbáljuk magunkévá tenni – a kis dolgoktól kezdve a nagyokig.

Aki ezt nem tudja kicsiben megtenni, nagyban sem lesz sikerélménye. 

– Hogyan változott meg az életetek lányotok érkezésével? Gondolom, az ő életének is szerves része a zene.

Mónika: Minden más másodlagossá vált. Amikor a szülési szabadság után visszatértem a színpadra, Larát is vittük magunkkal minden turnéra, bejárta velünk az egész világot. Volt, amikor mindkét nagymama elkísért minket – nemcsak a gyerek miatt, hanem egyszerűen ezeket a kalandokat velük együtt akartuk megélni. Lányunk háromévesen az oviban egyórás kivetítős előadást tartott az utazásairól. Ő is sokat gazdagodott az utazásokkal, szorgalmas, sok mindenre nyitott, különösen a zenére, annak minden műfajára. 

Dániel: Az volt a célunk, hogy Larát nyitottá tegyük a világra és a zenére is. Oviba, majd a suliba menet az autóban egy dalt ő, egy dalt pedig én választottam. Később együtt zenéltünk, a klasszikus darabok mellett immár elég nagy közös könnyűzenei repertoárunk is van. A nappaliban a zongora mellett két gitár is van és én majd’ elrepülök az örömtől, ha azt kéri, üljek mellé én is eljátszani valamit. Zongorázásában édesanyja érzékeny zeneiségét tisztán hallani; igazából az lett volna a csoda, ha Móni muzikalitásából nem örököl.

Mónika: Külföldi turnéink Lara iskolába kerülésével is folytatódtak. Alsóban fantasztikus tanító nénije volt, Helga néni, aki mindenben támogatta, elengedte, de mivel jól tanult, ebből sosem volt probléma. Mostanra változott a helyzet, felsőben már nehezebb pótolni a kimaradásokat, közös utazásokat csak a szünidőkben tudunk szervezni. A hétköznapokat pedig igyekszünk úgy szervezni, hogy mindhármunk élete beleférjen. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Mindketten nagyon fontosnak tartjátok az együttműködést, a Co-Opera nevében is benne van. Miért?

Dániel: Fiatalkoromban nem értettem, hogy a Figaro házasságát miért mutatják be két külön produkcióban, ugyanabban az évadban Debrecenben és Szegeden is, miért nem ugyanazt az előadást mutatják be egymás után több helyen. A szakmában hosszú évek óta sokan beszélünk arról, milyen jó lenne az ilyen jellegű együttműködés, de a gyakorlatban csak néhány éve indult el, a mi kezdeményezésünkre. Nem kis kihívás kialakítani az együttműködést a színházak között és magát az előadás‑sorozatot koordinálni. Maga a kooperáció egyébként egyszerre működik művészeti, logisztikai, és természetesen gazdasági síkon is. 

Mónika: A színházi életben az alkalmazkodás nem könnyű, de ha a vezetők elkötelezettek, akkor igenis komoly eredményeket lehet elérni. Daniék jövő évi nagy projektjének, a Bánk bánnak a próbáit Vidnyánszky Attilával már egy évre előre is lehet tudni. Reméljük, elterjed ez a fajta hozzáállás, az előadóművészek függése csökken, munkájuk és magánéletük így kevésbé lesz hektikus, tervezhetőbbé válik.

A csapatmunkát egy másik téren is fontosnak tartom: az iskolában. Nagyszerű, amikor a suliban olyan feladatokat kapnak a gyerekek, amelyekben csoportokban kell dolgozniuk. Ha gyerekkorban ez rendszeressé válik, biztosan sok hasznát látja majd minden közösség, ahol ezek a gyerekek viszik tovább a megtanult mintákat.

Dániel: A közoktatás megérne egy külön beszélgetést. Ha rajtam múlna, a lexikális tudás helyett a gyerekek általánosban csak zenével, képzőművészettel, sporttal és sok játékkal foglalkoznának. Közben kiderülnének a készségeik, és egy egészen más oktatási rendszerben segíteném őket, hogy jobban értsék a saját helyüket a világban, a társas kapcsolataikat, és emellett igyekeznék a logikus gondolkodásra sarkallni őket. Ezután tanulnának olyan fontos dolgokat, mint például az, hogy hogyan táplálkozzanak egészségesen, hogyan vigyázzanak érdemben az őket körülvevő természetre, ha már a szüleik generációjának ez nem igazán sikerült. 
De visszatérve a munka világába, én a családbarát munkahely híve vagyok. Az irodai kollégáimnak is mindig mondom: hétvégén csak kivételes esetben dolgozzanak, hiszen csak az tud jól teljesíteni a munkahelyén, akinek a magánélete is rendben van. Az előadó-­művészetben dolgozó kollégák számára ez egy nagyobb kihívás, de sok művész barátunknak van még szép családi élete a környezetünkben; akinek fontos a család, az vigyáz is rá. Nagyobb kitekintésben úgy érzem, hogy az emberiség előtt komoly kihívások állnak, és ha nem sikerül összeegyeztetnünk a céljainkat, ha nem tanulunk meg igazán együttműködni, akkor az komoly gondokat okozhat a jövőnkben. Mindezekkel együtt mi bizakodóak vagyunk, rengeteg fiatalt ismerünk, akik felelősségteljes életet élnek, közös célokért tesznek nap mint nap. Velük együtt igenis lehetőségünk van napról napra kicsit jobbá és teljesebbé tenni az életünket, a világunkat.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„A kezdeményezés – amelynek hivatalos neve Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért – legfontosabb célja, hogy az Európai Unió kohéziós forrásait ne lehessen az asszimilációs politika szolgálatába állítani, hogy a Magyarországtól száz éve elszakított, esetenként még magyar többségű térségek is megőrizzék identitásukat” – mondta Izsák Balázs, a kezdeményezést elindító Székely Nemzeti Tanács elnöke 2019. júliusában Tusványoson. Székelyföld mellett utalt Kalotaszegre, a Partiumra és a Felvidékre is. Véleménye szerint az asszimiláció leghatásosabb eszköze a gazdaság, ugyanis a befektetésekkel, a munkaerő elvándorlásának kikényszerítésével meg lehet változtatni egy-egy térség etnikai összetételét. „Reméltük, hogy ez a rendszerváltás után véget ért, de nem így történt, Románia uniós csatlakozása után Székelyföldet egy román többségű fejlesztési régióba tagolták be, és míg azok látványosan fejlődtek, a magyar többségű megyékben stagnálás tapasztalható, azaz folytatódik a térség mesterséges elszegényítése, és az asszimilációs nyomás sem enyhült.”

Ennek a hátrányos folyamatnak az ellensúlyozását jelentené Székelyföld autonómiája, nagyobb önrendelkezése.

A nemzeti régió fogalma nem a jelen polgári kezdeményezés szervezőinek az újítása, Európában számos kisebbségi, politikai és gazdasági autonómiával rendelkező terület található. A „nemzeti/etnikai kisebbségi régió” fogalmát EU-s jogszabály határozza meg, a tagállamok által is elfogadott nemzetközi dokumentumokban fogalmazódnak meg egyes ismérvei, amelyek tökéletes összhangban vannak az EU alapvető értékeivel és céljaival.

Ha szívügye Székelyföld jóléte, ha úgy érzi, hogy szűkebb hazája, de egész Európa érdeke is, hogy nemzeti sajátosságokat őrző régiói megerősödjenek, jogköreik bővüljenek, több önállósággal rendelkezzenek, hogy meg tudják őrizni történelmi hagyományaikat és mindeközben ne szenvedjenek gazdasági hátrányokat – támogassa aláírásával ezt az európai polgári kezdeményezést. Már csak május 7-ig van erre lehetőség!

Több információ a https://irdala.hu/ oldalán. 

– Tizenegy éves volt, amikor addig nyugalomban zajló gyerekkora felbolydult. 1944 szeptemberében édesapját besorozták a német hadseregbe, decemberben a szovjetek elvitték édesanyját „málenkij robotra”, 1945 elején pedig elvették az otthonukat. Mindez azért érte a családját, mert az 1941-es népszámláláskor németajkúnak vallották magukat. Milyen jelei voltak ennek korábban? Milyen kapcsolatban éltek egymás mellett falujában a németek és a magyarok?
– Tolna megye évszázadok óta vegyes népességű volt. Én Váralján születtem 1933-ban, egy kis faluban, Bonyhád közelében. Nem volt semmi nagyobb probléma a nemzetiségek között 1943-ig, a magyarok és a németek békében megvoltak egymással. Ez olyan nagy eredmény, hogy nem győzöm hangsúlyozni: a váraljai és környékbeli emberek másfélszáz évig egymás mellett élve eljutottak odáig, hogy testvérnek tudták egymást tekinteni. Ez nem csak egy szólam, mert a testvériesség megmutatkozott 1945-46-ban is, amikor egymást kellett segíteniük.

– Milyen falu volt Váralja, hogyan képzeljük el?
– A Mecsek lábánál, két hosszú házsorból állt egy patak két partján. A németek és a magyarok meghatározó része földet művelt, vagyoni helyzetük alapján középparasztnak mondanám őket. A szegényebbek bányában dolgoztak, Váralja és környéke ugyanis bővében volt a feketeszénnek. Az iparosok is jól éltek a faluban, szükség volt mindenféle szakmára. Az én őseim is iparosok vagy földművesek voltak, Váralján volt az apai családom ősi fészke. Rákóczi volt a nevünk; ameddig csak vissza tudom vezetni a családfát, régi magyar családból származott édesapám, de nem volt közünk a főnemes Rákóczi családhoz.

Apám felmenői közül többen is helybéli német lányt vettek feleségül, így a német nyelv természetes volt a családban.

Édesanyám felmenői Németországból települtek át a XVIII. század végén. A Tolnai megyei nemzetiségek között volt keveredés, ahogy a szüleim házassága is példázza.

Kép

Arndt Katalin és Rákóczi János esküvője 1933. február 2-án
- Kép tulajdonosa Rákóczi Katalin

– A felekezeti megoszlás sem választotta el az embereket? 
– A németajkú lakosok evangélikusok, a magyarajkúak reformátusok voltak, de egymás között is házasodtak, ha a birtokviszonyok miatt úgy volt előnyös. Mindent felülírt a vagyon. A szüleim házasságában is – mondjuk úgy – az ész járt elöl, nem az érzések, akkoriban így ment ez.

– Otthon milyen nyelven beszélgettek?
– Vegyesen. Előfordult, hogy mi a húgommal magyarul kérdeztünk, a szüleink németül válaszoltak, vagy fordítva. Magyar szavakat néha németül ragoztunk, és viszont: „Der hat mir geudvarolt.” – Udvarolt nekem. (nevet) A családunkban nemzedékeken át Katalinnak nevezték az elsőszülött lányt, az első fiút pedig Jánosnak. A falubeli névválasztásokra egyébként nagy befolyással voltak a református papnék. Amikor például Évának hívták a református lelkész feleségét, akkor a faluban sok Évike született.

– A kényszermunkára hurcolást és a németek vagyonának elkobzását megelőzte a zsidók deportálása 1944 májusa és júliusa között. Ön tapasztalt abból valamit?
– Bonyhádon jelentős zsidó közösség élt, velük is békességben megvolt minden népcsoport, de a zsidók és a keresztények nem keveredtek. Zsidók Váralján nem laktak, ezért én az ő elhurcolásukból semmit nem láttam. Viszont a mi bonyhádi háziorvosunk, Litzmann doktor zsidó volt. Ő vette ki a mandulámat a házában berendezett rendelőben, az operációihoz a felesége asszisztált. A műtét után lefektettek a hallban, ott aludtam. Miután fölébredtem, az egyik lánya hozott nekem fagylaltot, ami finom volt és enyhítette a fájdalmat. Amikor a doktor látta, hogy már rendben vagyok, felültetett a motorjára, és hazavitt. Egészen élesen emlékszem rájuk.

Amikor kezdték összeszedni a zsidókat, ő méreginjekcióval végzett a családjával és magával is. Egyik reggel nem nyitotta ki a rendelőt, akkor találtak rájuk.

– A német és magyar lakosok közötti békességet csak felülről, hatalmi szóval tudták megbontani?
– Igen. Az 1940-es évek elején, és még 1943-ban is, amikor a frontokon még eredményeket értek el a németek, akadtak szimpatizánsai a német politikának, ők voltak a vezetői és aktív tagjai a Volksbund der Deutschen in Ungarn (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) nevű szervezetnek, amelyet Németországból pénzeltek. 1944 májusában gyűlésre hívták össze a váraljai német lakosokat is, de csak egyszer lehetett őket megmozdítani, mert a többséget nem lehetett politikailag hatásosan befolyásolni. A kényszersorozás viszont apámat is sújtotta: elvitték katonának a német hadseregbe, amikor már világos volt, hogy a keleti front összeroppant, az oroszok a határnál voltak.

– De az ön édesapja magyar volt, nem? 
– Az én édesapám Németországban született, mert a családjának két-három generációja is arra kényszerült az itthoni szegénység miatt, hogy Németországban dolgozzanak vendégmunkásként. A Ruhr-vidék bányái, gyárai akkor épültek fel, és hihetetlen számú munkásra volt igény. A magyarok és a hazai németek is szívesen mentek vendégmunkásnak Németországba azért, hogy meggazdagodjanak. Hazatérve házat építettek, egzisztenciát alapítottak, majd a felnövő fiúgyerekek szintén kimentek dolgozni, így tudott boldogulni egymás után több generációja a sokgyermekes családoknak. Apám tehát kint született, és gyerek volt még, amikor az 1920-as években a családja hazatelepült Váraljára.

Kép

Váraljai fúvósok a búcsúban, 1929-ben (bal szélen ül Rákóczi János, aki klarinétos volt a zenekarban)
- Kép tulajdonosa Rákóczi Katalin

– Tehát mégiscsak németnek számított?
– Ennél bonyolultabb volt a helyzet. 1941-ben volt népszámlálás, akkor a mi családunk úgy nyilatkozott, hogy mi német anyanyelvű magyarok vagyunk. Ez elég volt hozzá, hogy apámat sújtsa minden németekre vonatkozó rendelet. 1944 szeptember közepén tehát szinte kiürült a falu, mert a német férfiakat összegyűjtötték, és útra kellett kelniük. Lengyelországba vitték őket kiképzésre, majd a nyugati frontra kerültek. Az ilyen módon kiürített házakat pár hónappal később a menekültként érkező székely családok hivatalosan igényelhették.

– De hát csak a férfiakat hajtották el, nem? 
– Első hullámban igen, de november 30-án Váralját elfoglalták az orosz csapatok. Decemberben összeállítottak egy listát, hogy azok a német nevű nők, akik 18 és 30 év között vannak, kötelesek jelentkezni közmunkára, vagyis málenkij robotra. Ez volt a második hullám. Akkor édesapám már hónapok óta távol volt, és nem is tudtunk róla semmit.

Hiába tiltakozott édesanyám, hogy a húgom még nagyon kicsi, nem számított, elhajtották.

Három és fél évig dolgozott a Donyec-medence egyik szénbányájában, mindaddig, amíg meg nem sérült nagyon a lába, és mivel hosszú idő kellett volna a gyógyulásához, elengedték. Fél évbe telt, mire hazaérkezett.

– A családja ezt hogyan élte át?
– A húgom, aki csak hároméves volt akkor, nagyon megszenvedte a családunk szétszakítását és az otthonunk elvételét. Bácskából ugyanis bukovinai székely menekültek érkeztek az országba szekereken, nagy tömegben, és a megyei vezetőségnek meg kellett oldania a letelepítésüket. A németek kilakoltatása kínálta a megoldást. Előállt egy kétlovas szekér, arra fel kellett pakolni a legfontosabb holmikat, minden mást ott kellett hagyni. Az ilyen módon gazdátlanná vált háziállatokat megkapták, pontosabban összeszedték a helyi magyar lakosok – ez ésszerű volt, hiszen gondoskodás híján az állatok elpusztultak volna. És persze kellett ehhez egy igénylő, akinek épp a mi házunkra, apám jól felszerelt asztalosműhelyére és szerszámaira fájt a foga. A családunk ugyanis viszonylag tehetősnek számított akkoriban, az asztalosmunka jól jövedelmezett, így nem csoda, hogy a portánkat megkívánták az újonnan jöttek.

– Mindezt arra hivatkozva vitték véghez, hogy a magyarországi németek háborús bűnösök, míg a menekültként érkezők viszont magyarok?
– Erre hivatkoztak, de a fő ok az volt, hogy a határon túli magyarlakta területekről menekülőket, kitelepítetteket el kellett helyezniük valahová. Ez kínálkozott megoldásnak.

Ott álltunk nincstelenül egy szekér holmival, a szekér tetején ültem én meg a húgom. Szállást kellett keresnünk.

Az egyik szomszéd család befogadott minket az udvarukban álló nyári konyhájukba, az lett a lakásunk. Két ágy fért be, egyikben aludt a nagymama a húgommal, másikban a nagypapa, nekem pedig nem jutott hely. Emlékszem, mennyire nem értettem, mi történik. Három-négy éjszakán át ott aludtam, ahol éppen befogadtak.

– Hogyan élte túl ezeket az éveket?
– A bonyhádi irgalmas nővérek befogadtak a kollégiumukba körülbelül huszonöt lánnyal együtt, akiknek hozzám hasonlóan nem volt hol lakniuk. Azért is fogadtak be minket, mert elterjed a híre, hogy az orosz katonák megerőszakolják a nőket. Náluk fejeztem be a polgári leányiskolát, a bonyhádiak közül többen élelmiszeradományokkal, ágyneműkkel, ruhaanyagokkal segítettek minket.

– Milyen volt az élet az irgalmas nővérek kollégiumában?
– Nagyon hálás vagyok, amiért fedelet, élelmet és tanítást biztosítottak nekem, ám nehezen találták meg a kamasz lányokkal a hangot, a testi fejlődésünkhöz sem tudtak segítő tanácsokat adni. A mai eszemmel már tudom, hogy idős szerzetesnővérek voltak, csak két fiatal volt közöttük, hát mi mást várhattunk volna tőlük? A maguk lehetőségei szerint mindent megtettek értünk, nagylelkűek voltak a segítségnyújtásban. Mi, lányok, egy kicsit szenvedtünk attól a nagy fegyelemtől, ami a kollégiumi életünket jellemezte, de az ottani oktatás tette lehetővé, hogy utána továbbtanuljak.

Kép

A bonyhádi polgári iskola osztálya 1947-ben - Kép tulajdonosa: Rákóczi Katalin

– Kitelepített édesapja sorsa hogyan alakult?
– Francia fogságba esett, akik átadták az amerikaiaknak, azok meg elengedték. Elindult haza, az útjába eső településeken munkákat vállalt, keresett annyi pénzt, hogy továbbutazhatott. Később elmesélte, arra vigyázott, hogy mindig a Duna mentén haladjon, nehogy eltévedjen. Amikor hazaért, megpróbáltatásai nem értek véget: számíthatott rá, hogy katonaszökevénynek bélyegzik és büntetésül elviszik a Szovjetunióba.

Ezért elbújt a bonyhádi szőlőhegyen egy présházban, titokban tartotta velünk a kapcsolatot.

Ott élt egy évig, a téli hidegben is. Tüzet rakott, egyszerű ételt tudott magának főzni.

– Nem félt, hogy valaki feljelenti?
– Nem ő volt az egyetlen, aki így élt. Később kiderült, hogy tele volt az egész Mecsek bujkálókkal, akik az életüket féltették. Mi szerencsésen megúsztuk a kitelepítést Németországba, mert apánk akkor még fogságban volt, anyánk pedig a Szovjetunióban. Amikor végre apa hazajöhetett, lényegesen jobb helyzetbe került a családunk, mert legálisan dolgozhatott. Végképp kicsinek bizonyult a nyári konyha a szomszéd telkén, ezért bement a községházára, ahol engedélyt kapott, hogy kivehessünk egy albérleti szobát valamelyik házban. Így a nagyszüleink maradtak a nyári konyha épületében, apám, a húgom és én pedig egy bérelt szobába költöztünk. Anyukám akkor még nem volt otthon.

– Ki viselte gondjukat a családból, és hogyan teremtették elő az ennivalót?
– Apai nagymamám nevelte a húgomat, állandó gondja volt, hogy honnan szerezzen a családnak ennivalót. Saját tyúkot nem tarthattunk a szomszéd udvarában. Nagypapa megkapálta a háziak földjét, és ott dolgozott, ahol tudott, hogy egy kis fizetséget kapjon. Nem haltunk éhen. Nagymama befűtött a vaskályhába, azon főzött babot. Amíg az sokáig főtt, kimosta a ruháinkat és minket megmosdatott, hiszen csak ilyenkor volt meleg víz. Mielőtt anyánk hazaért, apai nagypapám meghalt.

Csoda volt, hogy ilyen nagy nyomorúságban egyikünk se vesztette el a hitét abban, hogy ennek egyszer meg kell változnia, jobbra kell fordulnia. És így is lett.

Kép

Asszonyok a disznótorban 1942-ben (középen a gyermek Rákóczi Katalin édesanyja ölében)
- Kép tulajdonosa: Rákóczi Katalin

– Édesanyja hogyan került haza?
– 1948 nyarán már azt hittük, hogy nem él, de azért a többi asszonnyal és gyerekkel együtt minden reggel a falu végére mentünk, a vasútállomáshoz, és vártuk a vonatot. A vonatablakokból ugyanis gyakran kidobtak cédulákat, leveleket, ezeket begyűjtötték, és tovább is küldték annak, akinek szólt. Minden reggel ez történt, utána ment mindenki valami ennivalót szerezni vagy vásárolni. Akinek volt egy tehene, annál sorban álltak a többiek tejért – húgomnak mint kisgyereknek előnye volt a tejosztásnál. Aztán jött a hír, hogy az oroszok felől érkezett egy emberszállítmány a magyar határra, de nem engedik beljebb, mert valaki tébécés volt a vonaton, karanténban kellett várakozniuk. Aztán valaki azzal a hírrel jött egy reggel, hogy „most érkeznek a váraljaiak, bonyhádiak”. Ott lestük és vártuk, és egyszer csak tényleg megérkezett. Anyám sántított, mert a vádlijáról a hús nagy részét letépte egy csille. Emiatt engedték haza.

– Csoda, hogy túlélte a nagy sebesülését.
– És a baleset is egy csoda, mert ha az nem történik meg vele, ott tartották volna, és akkor talán tényleg ott hal meg. A fájdalmai árán megszabadult. Azt mesélte, hogy az orosz orvos, aki őt kezelte és ápolta, nagyon rendes ember volt.

Ott sem volt tehát gazember mindenki, sőt, talán minden nemzet katonája és civilje őrzött valami kis emberséget még a nehéz körülmények között is.

Nagyon le volt romolva egészségileg. Hozott magával egy darab kenyeret, de olyan sötét színű kenyeret, amilyet addig még sosem láttunk mi, akik fehér kenyérhez szoktunk. Ragadósnak, nyúlósnak és szörnyen rossznak találtuk, ezért még jobban sajnáltuk, hogy ilyet kellett ennie. Milyen érdekes, hogy mára viszont éppen az ilyen lett divat, ezt esszük. 1948 nyarán tehát együtt volt újra a család, mindannyian megjártuk a magunk kálváriáját.

– Szülei kapcsolata túlélte mindezt, ki tudták heverni ezeket az élményeket? 
– Kemény emberek voltak. Az érzelmesség sem a kettőjük kapcsolatát, sem a gyereknevelésüket nem jellemezte. Anyánk szinte soha nem mesélt a megpróbáltatásairól. Meg is tiltották talán a munkatáborokból hazatérőknek, de nem is akart róla beszélni, mondta, hogy ne kérdezzük őt. Emlékszem, anyám korábban haragban volt az egyik unokatestvérével, nem beszéltek egymással. Együtt hurcolták el őket Oroszországba, és akkor kényszerűen egy takaró alatt kellett aludniuk. Amikor hazatértek, volt egy nagy veszekedésük, jól megmondták egymásnak a magukét, aztán lassan megnyugodtak. (nevet) Egyébként apám sem mesélt szinte soha a fogságáról és a hazatéréséről, bár ő anyámhoz képest sokkal jobb helyzetben volt.

Amikor tömegesen érkeztek haza a környékből elhurcoltak, akkor az egyik pap nagy találkozót hirdetett a környező települések lakóinak. Mindenki elment és megkereste a málenkij robotból visszatért ismerősét. A templomi búcsúkat is arra használták, hogy meglátogatták egymást a rokonok, ismerősök. Ezeken a találkozókon hallottunk mi, gyerekek egy-egy elejtett megjegyzést arról, mi is történt a munkatáborokban. Egyik szomszédasszony mondta például: „Levetkőztettek bennünket, és futnunk kellett meztelenül az oroszok előtt.” Mire a másik: „Hát nem tudod, hogy ez miért volt? Azt akarták tudni, hogy ki terhes. Aki terhes volt, azt hazaengedték.” De a hallottakat nem tudtuk igazán összerakni…

Kép

Szüreti mulatság Váralján 1924-ben - Kép tulajdonosa: Rákóczi Katalin

– Hogyan alakult a pályaválasztása? A családjában nem volt hagyománya a lányok továbbtanulásának.
– Sokat köszönhetek elemi iskolai tanítóimnak, akik felkészítettek minket a magánvizsgákra akkor is, amikor nem tudtunk iskolába járni. Amint nyolcadikban levizsgáztam, Dombóvárra küldtek tanítóképzőbe, vagyis a Pedagógiai Gimnáziumba, amelynek később Magyar Állami Tanítóképző lett a neve. Ott zömmel svábok tanultak. Ettől kezdve az én életem már egyenesben volt.

A tanítóképző elvégzésének nagyon örültek a szüleim, úgy látták, hogy megvan a helyem a világban, mehettem volna egy faluba tanítani.

De a kisördög belém fészkelte magát, úgy döntöttem, hogy továbbtanulok Pesten. Ez megdöbbentette a szüleimet. Nagyon meg kellett harcolnom azért, hogy egyetemre mehessek. Attól kezdve szemben álltam a családdal, a dombóvári tanáraim viszont kivétel nélkül támogattak és egyengették az utamat. Ők javasolták, hogy kihasználva némettudásomat felvételizzek az ELTE német szakára, amelyet akkor magyar szakpárosítással lehetett választani. Azonban nem oda, hanem újságíró szakra vettek fel. Konok utánajárásom eredményeként később mégis átvettek német szakra. Úgy éltem egyetemistaként a korábbi nyomorúsághoz képest, mint egy császár. Akkor már nem érdekelte a szocialista vezetést a sváb származásom, csak az, hogy egy szegény bányász gyereke voltam, ezért a legkedvezményezettebb helyzetbe kerültem: a tanulmányi mellé szociális ösztöndíjat is kaptam, kollégiumi elhelyezést, ingyenes étkezést.

Kép

Tizenhárom évesen két osztálytárssal (Katalin bal szélen), és érettségikor készült arckép az egyetemi ​​​​​​​leckekönyvben, 1953.
- Képek tulajdonosa: Rákóczi Katalin

– Akkoriban tervutasításos rendszer volt, kijelölték a munkahelyeket. Hol kapott állást?
– Az egyetem elvégzése után, 1957-ben én Dombóvárra kértem magam, hiszen jól ismertem a települést, és szerencsére oda is helyeztek elsőként. Csakhogy közben férjhez mentem, és Budapesten laktunk albérletben, emiatt a fővárosba akartam kerülni – de csak Isaszegen kaptam tanári állást. Minden reggel 7-kor indult a vonatom Isaszegre, és este 8-ra értem haza. A húsz ingázó kollégámmal együtt minden iskolai munkát megcsináltunk a többórás vonatút alatt. Isaszegen különösen nehéz volt tanárnak lenni, mert nemzetiségi faluként és a birtokviszonyok miatt csak egymás között házasodtak. Az 1960-as évekre a belterjes házasságok miatt olyan mértékű lett a szellemi visszamaradottság a lakosok között, hogy szinte minden iskolai osztály mellett kellett indítani egy párhuzamos gyógypedagógiai osztályt is. Én egy ilyen osztálynak lettem az osztályfőnöke. Nagyon-nagyon fárasztó volt, csak két évig bírtam. Érdekesség, hogy ott ismertem meg Éva kolléganőmet, aki később karmelita apáca lett Amáta nővér néven Ausztriában, Mayerlingben. Ferenc József császár alakíttatta át kolostorrá azt a kastélyt, ahol fia, Rudolf és annak szeretője, Vetsera Mária öngyilkosok lettek – a nagyon szigorú aszkézisben élő apácák az ő lelki üdvükért is imádkoznak mindennap.

Isaszeg után végre Budapestre kerültem, de nem tanítani, hanem muzeológusként a Hadtörténeti Múzeumba. Ehhez elvégeztem később még az ELTE-n a könyvtár szakot is. Hosszú éveket töltöttem ott, kitüntetést is kaptam, Honvédelmi Érdemérmet.

– Itt van, látom: a Rákóczi név i helyett y-nal szerepel rajta.

– Kicsi szépséghiba ahhoz képest, hogy civil, főleg nő nagyon ritkán kaphatta meg ezt a kitüntetést. (nevet)

Később a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár lett a munkahelyem, ahol sok éven át Antall József, a későbbi miniszterelnök volt a főigazgató. Szakmai visszavonulásom után megkaptam a Zsámboky János-díjat orvostörténeti munkásságomért, különösen Semmelweis Ignác életútjának kutatásáért, művei magyarra fordításáért.

– Hogy rendeződött szülei sorsa? Maradt sérelem a bukovinai székelyek és a németek leszármazottai között?
– 1951-ben lett lehetőségük újabb ház vételére, addigra a népvándorlási hullám lecsendesedett, mindenki megtalálta az új helyét a társadalomban, a kevés Tolnában maradt német is. Én úgy tapasztaltam, ezek az ellentétek is elsimultak az évtizedek során. Bonyhádon sétálva láttam az egyik kapura kiírva: „Salát van gabható”. Ez a mondat számomra jelképezi az együttélést, a testvériséget. Ha a „Hitlerei” nem jött volna, attól a néhány évig tartó nagyon nyomorúságos korszaktól megmenekültünk volna.

Dr. Rákóczi Katalin életrajza
1933. november 4-én született Váralján, Tolna megyében. A dombóvári Tanítóképzőben szerzett tanítónői oklevelet, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán német-magyar szakon (1957) és könyvtár szakon (1969) szerzett diplomát.
Első munkahelye a dombóvári Tanítóképző, majd az isaszegi általános iskola volt. 1960-ban a Hadtörténelmi Intézet és Múzeum tudományos munkatársa lett. 1978-ban a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtárba került tudományos főmunkatársi beosztásba. Német nyelvű doktori disszertációt írt orvostörténelemből, amit 1982-ben megvédett. Tudományos kutatómunkájának súlypontja a 16–18. század orvostörténelme. Fontos teendője volt még a német nyelvű szakirodalom fordítása. 1999-ben megjelentette Kerényi Károly: „Az isteni orvos. Tanulmányok Asklépiosról és kultuszhelyeiről” c. könyvének és 2012-ben Semmelweis Ignác főművének, az „Etiológiá”-nak magyar fordítását. Számos hazai és külföldön elhangzott előadás, recenzió jegyzi a nevét.

A napokban én is úgy éreztem, hogy erre a lelki táplálékra szükségem van, ezért tudatosan helyet akarok neki keresni a napi időbeosztásban. Ha a reggeli kávé mellé olvasom, akkor biztosan nem marad el – mert kávé mindig van. Profán persze, kávézva Bibliát olvasni. Ki is hűlt a kávém a csészében, mert rögtön az első napon, mielőtt még eldöntöttem volna, melyik bibliai könyvvel kezdjem, Jeremiás könyvénél nyílt ki a kb. 25 éve velem lévő új fordítású Bibliám. Korábbi olvasásokból tollal és ceruzával bejelölt mondatok tarkítják nálam ezt a könyvet, az üzenetei már sokszor elém kerültek.

Ezen a reggelen azonban új erővel szólalt meg számomra az Ószövetségből Jeremiás könyvének 30. része, amelynél fejezetcímként ez áll: „Vigasztaló ígéret a népnek”. A karantén napjaiban sokunkban fel-felbukik a kérdés, hogy miért is történt-történik ez, hogy napok alatt el kellett engedni a régi életünket. Itt a tavasz, az egész természet virágban, simogatóan süt a nap: annyira mennénk ezerfelé! Kiülni egy kávéház teraszára beszélgetni, menni várost nézni, vagy csak a játszótérre a gyerekkel! Mindjárt hatéves a kislányunk, ez az az időszak, amikor már nagyon élvezi látni a világot: lehet vele kiállításokra menni, és okosan beszélget a látottakról, megfigyeli velünk az épületek szépségét, stílusát, ha új városba megyünk, érdekli a világ, ügyesen kommunikál akár egy jegyszedő nénivel, akár egy pincér bácsival, akár a könyvtárban megismert másik kisgyerekkel. De ez most nincs. Abstand halten, social distance, távolságtartás van.

Mentálhigiénés szakemberként és magánemberként is a kapcsolatok erejében hiszek. Most viszont redukált kapcsolataink vannak. Ölelés, puszi csak az egy háztartásban élő szűk családban.

Ausztriában élünk, még csak haza sem ugorhatunk a nagyszülőkhöz, hogy legalább a kapun keresztül, kétméteres távolságból beszélgessünk. Skype, WhatsApp, Facebook-chat – ezek most a „nagy barátaink”, és hálásak vagyunk, hogy vannak nekünk. A terveink a közeljövőre nézve futurisztikus-szürreálisak: ha enyhítenek a határátkelési szabályokon, akkor meglátogatjuk a Magyarországon élő nagyszülőket, de maszkban fogunk találkozni, és csak szabad levegőn – hiszen nem tudhatjuk, nem fertőznénk-e meg őket.

Ebbe az irreálisnak érzett valóságunkba érkezett Isten vigasztaló szava, amely erőt ad a karanténban.

Mert a karanténban nemcsak a mozgásunk korlátozását kell elviselnünk, betartanunk, de legalább ekkora kihívás, hogy mentálisan is épek, jókedvűek, bízni tudók maradjunk. „Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat – így szól az Úr. ...Jóra fordítom Jákób sátrainak sorsát, és irgalmazok lakóhelyeinek. Felépül a város a romok helyén, ...hálaének hangzik.”

Az ígéret mellett azonban ez a bibliai hely sem hagy kétséget afelől, hogy ami elszabadult a világban, az nem a véletlen műve. Globálisan érvényes az emberiségre: „Mivel sok a bűnöd és súlyos a vétked, azért bántam így veled.” Ez a sor engem önvizsgálatra késztet: mi az én részem a kialakult helyzetben, és mit tudnék javítani, változtatni. A bolygó sorsa miatt már jó ideje kongtak a vészharangok. Most meg kell hallanunk, hogy az életformánkon változtatnunk kell. Kinek mennyit. Repülővel én nyolc éve utaztam, szóval a légszennyezésben az én ökológiai lábnyomom nem magas – de az élelmiszer-pazarlásban be kellett húznom a féket. Most egy darab kenyér, most egy kis maradék, most egy megromlott zellergumó – szinte mindennap kidobtam több-kevesebb élelmiszert.

Most, hogy magam sütöm a kenyerünket és a péksüteményt is, nem dobom ki sem a rá fordított időt, sem magát az élelmiszert. Valamit már tanultunk.

Így vagyunk a karantén 5. hetének végén. Lesznek még karanténheteink. De Jeremiás könyve abban erősít, hogy ne tévesszem szem elől, tartsak ki, őrizzem meg az ép eszem és a jókedvem, mert eljön a szabadulás, lesz majd újra normális élet. Amikor újra megyünk játszóterezni, a gyerekek is pacsizhatnak, mi, felnőttek kezet foghatunk, rég nem látott barátainkat megölelhetjük. Lekerülhetnek a maszkok, talán az álarcaink is.

Saját tapasztalatból tudják: az életmentés, legyen az vízből vagy betegségből, mindig a megelőző információátadással, széleskörű tájékoztató kampánnyal kezdődik. Ami megelőzhető, azt meg is kell előzni. Mi is írtunk cikket az ő felvilágosító kampányuk kapcsán, egy hónap alatt sem vesztett az érvényéből, itt olvasható.

Az információnyújtásnál azonban a vízimentők többet is tudnak. Lehet tőlük például valódi védelmet nyújtó profi járványvédelmi felszereléseket – maszkokat, védőöltözetet, stb. – vásárolni. Aki biztosra akar menni, legjobb, ha náluk vásárol, itt megteheti.

A legfontosabb azonban, hogy a vízi szezon elmaradása, de legalábbis rövidülése miatt elhatározták, hogy mentős kapacitásaikat – mind felszerelés, mind emberi erőforrás (mentőorvosok, szakszemélyzet, önkéntesek) – tekintetében szárazföldi segítségnyújtásra használják majd. Aki olvasott a mentőkapacitások szűkösségéről mostanában – ez nem volt nehéz, mert tényleg sok az akadozás –, az tudja jól, hogy ennek mekkora lehet a jelentősége. Ehhez a tevékenységhez azonban profi mentőautó szükséges – legalábbis amíg a mentőhajókra nem sikerül szárazföldi jogosítványt szerezni…

Viccet félretéve, most te is segíthetsz, hogy ők is segíthessenek! Rendelkezésre állnak a megvásárolható mentőautók, remek feltételekkel tudnak belevágni a lízingbe a vízimentők, de az önerőt, az alapokat össze kell gyűjteni, és ehhez várják magánemberek és cégek adományait!

Arra kérünk, ha teheted, támogasd te is a vízimentőket!

„Csapatunkban számos szakember dolgozik, vannak orvosi felszereléseink és rendelkezünk sürgősségi mentőhajókkal. Azonban ismerve a jelenlegi járványügyi helyzetet, szeretnénk meglévő – vízen már többször bizonyított – erőinket a szárazföldre átcsoportosítani. Ehhez találtunk egy alkalmas vadonatúj mentőautót, amellyel hasznos segítséget tudnánk nyújtani a Balaton régiójában élőknek. A mentőjármű a járvány okozta veszélyhelyzetet követően is a régió mentési feladatainak ellátásában szolgálna tovább” – nyilatkozta Bagyó Sándor, a VMSZ elnöke a közösségi médiában.

Kép

Kép: VMSZ Média

Kedves Képmás-olvasók! Ha szeretnétek valamivel hozzájárulni a koronavírus-járvány ellen tett hazai erőfeszítésekhez, bátran javasoljuk Nektek, hogy csatlakozzatok a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának adománygyűjtéséhez.

Itt minden forint jó helyre megy, jól hasznosul. Ha pedig mindezen túlvagyunk, várjuk együtt, hogy megint egy igazi balatoni szezonban lássuk őket dolgozni, és persze ne legyen soha szükségünk a segítségükre!

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

A pünkösdszombati csíksomlyói fogadalmi nagybúcsú az idei évben május 30-ra esik, amelyet az Eucharisztia éve és az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való lelki felkészülés jegyében szervezünk mi, ferencesek, a kegyhely őreiként. Ennek fényében választottuk a 2020-as év jelmondatát, mely a nagybúcsú mottója is egyben: „A Szentlélek száll le rád.” (Lk. 1, 36)

A búcsú szervezése az idei év elején a hagyományos módon kezdődött: a szentmise rendjének összeállítása, a szónok meghívása, a Csíksomlyó Üzenete című kegyhelylap előkészítése stb. A koronavírus-járvány terjedését lassító rendeletek, a kijárási tilalom és annak esetleges meghosszabbítása azonban bizonytalanná tette a búcsú hagyományos módon történő megszervezését. Korai még pontos információk közlése a búcsú folyamatát illetően, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a fogadalmi búcsú napján ha zárt körben is, de szentmisét mutassunk be a kegyhelyen. Amint biztosabb lesz a világjárvánnyal kapcsolatos korlátozások részleges feloldása, közleményben fogjuk tájékoztatni a zarándokokat a búcsús szentmisébe való bekapcsolódás lehetőségéről.

Addig is a kegyhely honlapján és Facebook-oldalán (Csíksomlyó – kegyhely) élőben követhetők, illetve visszanézhetők a kegyhelyen bemutatott szentmisék. Ugyanitt a kegyhely programjaival és a búcsúval kapcsolatos információk is megtalálhatók.

Van ismerősöm, aki komoly szorongással küzd, mert kisgyermekes anyaként aggódik a családja jövőjéért. Neve is van ennek: klímapánik. Ugyanez az ismerősöm, ahol tud, könnyít saját és családja környezeti terhelésén: mosipelus, vegyszermentesség, zöldségalapú étkezés, hazai vakációk, közösségi közlekedés stb. Van egy másik ismerősöm, aki pedig előszeretettel sztrájkol, mostanában a klímaváltozás miatt. A kocsijával szokott menni ezekre, amelynek a kesztyűtartója tele van klímaváltozásos szóróanyagokkal és csokipapírral. Mindkettőjüket szeretem, tisztelem. Ám egyikük életmódját sem tartom a magam számára követendőnek.

Szerintem a környezetünk védelme a saját mentális egészségünkkel kezdődik, és a saját portánk előtti sepregetéssel. Ha én nem oldom meg azokat a problémáimat, amelyek miatt például vásárlási függőségem, sportautó-mániám vagy más, környezetemet romboló szokásaim vannak, akkor nem várhatom el másoktól (például az országok vezetőitől), hogy ne a saját közvetlen hasznukat tartsák a legfontosabbnak. Mások elvárhatják – én nem fogom.

Mert magamból indulok ki, és tudom, hogy mekkora mentális erőfeszítés számomra, hogy ne az Aliexpressen rendeljem meg Kínából ezt vagy azt a terméket, hanem elmenjek a hazai kézművesek vásárára, és tízszeres (!) áron vegyem meg ugyanazt. Azt is tudom, milyen őrületesen nehéz letenni a mobiltelefont vagy a tabletet, és szembenézni a mély, megsemmisítő, páni félelemmel, azzal a kérdéssel, hogy az életnek akkor mi is az értelme. Nekem megvannak a módszereim (Jézus-meditáció, belső utazás, relaxációs technikák), és tudom, milyen rettentően nehéz az önismeret útja. Viszont ez az egyetlen, ami felszabadít engem azok alól a pótcselekvések alól, amelyek végtére is nemcsak engem, hanem a környezetemet is mérhetetlenül szennyezik, pusztítják. A környezet és az élővilág védelmébe az emberi faj is beletartozik, és nálam ehhez az első lépés az önismeret.

De hogy várhatom el egy diáktól, hogy letegye a kütyüt, ha én magam sem tudom? Hogy várhatom el tőle, hogy az erdőben ne dobja el a szemetet, ha az osztályteremben sem tanítom meg őket a felelős térhasználatra?

Hogy várhatnám el tőle, hogy ne a pénz és a státuszszimbólumok legyenek az álmai, ha annyi idősen én magam is azt gondoltam, hogy a ruha/kütyü/autó/lakás/ház/mégnagyobb ház/stb. tesz majd boldoggá? Mit tehetek, hogy segítsem őket olyan emberré válni, aki majd felnőttként is felelős döntéseket hoz? 
Az egyik ötletem a reggeli imába belerakott légzőgyakorlat volt. Az iskola lelki vezetőjének jóváhagyásával nagyon kezdő szintű relaxációs gyakorlatot végeztünk az egyik osztállyal reggelente, amikor a napunk közösen indult. A diákok és a szülők visszajelzése is nagyon pozitív volt: „kitisztul a fejem”, „megnyugtat”, „jól érzem magam a bőrömben”, „készen állok a napra” – a vélemények nagyon jólestek, megerősítettek. A másik ötletem az osztályterem diákok általi kitakarítása volt, már a legkisebbeknél is, játékosan, örömmel, a napot együtt zárva. Egy japán iskoláról szóló videóban láttam, ott ez bevett szokás, és kiválóan alkalmas a környezetünkért való felelősségérzet kialakítására. De a kezdeményezés elvérzett, a fenti szülői visszajelzés után a kollégák inkább óvatosságra intettek: „Jobb nem szembevizelni a széllel, Andi!” 

Alapvető meggyőződésem, hogy a szeretet szeretetet szül, a pánik pedig pánikot. Ugyanígy a kesergés kesergést vonz, a sárdobálás szintén önmagát kapja válaszul.

 Ha gondos vagyok, pozitív, innovatív és reményteli, akkor a környezetemben (család, barátok, közösségi média, újságcikkek) valami olyasmit reklámozok, ami számomra érték. A száraz tények teljes tudatában visszautasítom, hogy bármiért is pánikoljak vagy pánikot keltsek. Jézus leggyakrabban elhangzó mondata megerősít ebben: „Ne féljetek!”  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>