A másik oldalon valaki figyel – Az online szentmise olyan, mint a kapcsolatunk Istennel

– Mit gondol a mostani kényszerhelyzetről: gyengíti vagy megerősítheti az egyházat?
– Úgy fogalmaznék: lehetőséget ad az egyháznak újfajta utak megtalálására. Van ez a „hetedik földrész”, amit nem igazán fedeztünk még fel, az online világ, ahol eddig az egyház csak felületi szinten használta a lehetőségeit. Most megtanulhatjuk kiaknázni, legyen szó online misézésről vagy a közösségek összetartásáról, programok szervezéséről a virtuális világban. Ilyen oldalról is lehetőség ez a helyzet, de olyan szempontból is, hogy újragondolhatjuk a kapcsolatainkat egymással a közösségeinken belül. Felülvizsgálhatjuk hozzáállásunkat a szentségekhez, viszonyunkat a megszokásainkhoz. Az egyház számára ilyen formában ez egy esély a megújulásra.

– Személy szerint ön otthonosan mozog már a virtuális világban?
– Inkább hiszek az offline, tényleges találkozásokban, de vallom, hogy ezeket az eszközöket sem szabad elvetnünk. Ez nagyjából a kódexírás kontra könyvnyomtatás kategória. A könyvnyomtatás elterjedése sem rengette meg az egyházat.

A személyes kapcsolatok továbbra is fontosak, hiszen a közösségek ezektől élnek igazán, de az is kérdés, hogy tényleg az jelenti-e a személyes kapcsolatot, ha fizikailag megérinthetem a másikat.

– Ön hogyan fogadta a járványhelyzet kihirdetését, készült rá?
– Éppen azt vizsgáltam, miként vagyok jelen vezetőként, pásztorként a közösségem életében, és az önvizsgálat során megfogalmazódott bennem, hogy erősítenünk kell a szeretetteljes kapcsolatainkat. A helyzet most még inkább ebbe az irányba terel. Már a kihirdetés előtt összeszedtem egy csapatot, amely kicsiben „operatív törzsként” működik a plébánián. A munkám javarészét azóta velük együttműködve végzem, a lelkipásztorkodásom pedig az online színtérre került át, webkamerás beszélgetések, távmisék formájában. Az offline világból megmaradtak a temetések és a börtönlelkészi munka.

– A börtönökben mit tapasztal az embereken a találkozások során?
– Azt, hogy őket is foglalkoztatja a kinti helyzet, nyilván a hozzátartozóik miatt. Azt is kérdezte tőlem egy fogvatartott, hogy mi lesz most azokkal, akik eddig is nyomorúságos körülmények között éltek.

A börtönök vezetői kifejezetten kérték tőlünk, az állományhoz tartozó lelkészektől, hogy ebben az időszakban is menjünk, rajtunk kívül másnak ez nem engedélyezett.

A gyülekezetek képviselői bejárhatnak szolgálatot teljesíteni, s igyekszünk a szokott természetességgel kommunikálni odabent.

Kép

 

– Azt mondja, már a járvány hazánkba érkezése előtt készült az újfajta kihívásokra. Miként tette?
– Éreztem, hogy a helyzet mindenképp más lesz, mint amit megszoktunk, ezért előre megkerestem olyan embereket a plébánia közösségéből, akik nálam jártasabbak az egészségügy, a közigazgatás világában, vagy akár műszaki dolgokban. Velük találtuk ki, hogyan működjünk ezután. Létrejött egy kis műszaki csoport, de alakul a lelkigondozói csapatunk is, sőt vannak, akik a belső és a külső kommunikációval foglalkoznak. Azt is látjuk, hogy az ifjúság pasztorálása most külön kihívás lesz. Egy kicsit mindenki az idősekről beszél, de fontos, hogy a fiataljaink kezét se engedjük el, mondván, ők nincsenek akkora veszélyben. Az egyedülállóknak és a bezártság miatt még sok embernek adódnak hamarosan nehézségei, erre is kell hogy legyen válaszunk. Egészségügyi csoporttal is dolgozunk, hogy ne csak a fertőzöttek kapjanak orvosi segítséget, sőt, a jótékonysági akciókat sem feledjük, hiszen gazdasági problémákkal is szembe kell néznie most és a járvány után a társadalomnak.

– Eddig milyen visszajelzéseket kapott: mitől szenvednek leginkább a fiatalok, a családok?
– Azt gondolom, a fiatalok számára egyrészt az unalom lesz az egyik legnagyobb kihívás, másrészt – főleg az érettségire, felvételire készülőknek – a továbbtanulás bizonytalansága és az ebből következő félelem vagy harag.

Keringenek a poénos videók, hogy kínjában ki mit csinál, de hosszú távon nyilván nem csak nevetni fogunk az egészen.

A szülők közül azok, akik családi házban laknak, még csak ki tudnak mozdulni az udvarba a gyerekeikkel, de azok, akik panelben élnek, vajon meddig bírják, mikor és hogyan lesz esélyük kilépni e nehéz helyzetből? Hallottam olyan poénos megjegyzéseket is, hogy vagy nő majd a válások száma, vagy karácsonyra „bébibumm” lesz Magyarországon… De ha már a lehetőségekről beszéltünk, most egy kicsit a saját kapcsolatainkra is ránézhetünk. Mi az, ami fontos, és mi az, ami nem? Vagy túlgörcsölöm az egészet, és mindentől rettegni fogok ezután, vagy próbálom reálisan megítélni és feldolgozni, hogy miként tudok ebben a szituációban tovább létezni.

– Ön milyen módon tud segíteni másoknak ebben a feldolgozásban?
– Leginkább az ötleteimmel, ezekből van bőven. Szívesen segítek megtalálni az online világban is a kapcsolatok új formáit.

Ahogy vannak már házi koncertek, úgy lehetne például közös borozás is a monitor előtt, elbeszélgetve egy-egy témáról.

Vágyom rá, hogy jelen körülmények közt is lelkesíteni tudjam az embereket, s úgy érzem, ők nyitottak erre. A weboldalunk nézettsége erősödött, ami nem azért fontos, mert versengünk, hanem azért, mert így azon keresztül is adhatunk valamit azoknak, akik igénylik. Sőt keressük a kapcsolatot a városi tévével, hogy az offline tömegekhez is szólhassunk.

– Amikor prédikál, gondolkodik azon, hogy pontosan kikhez szól?
– Nincs kifejezett célcsoportom. Kérdezték sokan, hogy milyen üres templomban misézni. Én ugye rádióban, tévében is beszélek, megszoktam a kamerát.

A múltkor eszembe jutott, hogy a kamerába misézni pont olyan, mint maga az imádság. Nem látom, nem hallom, de tudom, hogy a másik oldalon valaki hallgat és figyel. Pont, mint az Istennel való kapcsolat.

Utólag látom, ha jöttek az online miséhez kommentek: dicsértessék, ámen, satöbbi. A műszaki csapatunk úgy állította be a kamerát meg a mikrofonokat, hogy elég egyedül lennem a templomban, úgy is működik a rendszer.

Kép

– Hogyan kivitelezhető a távolból a gyónás és a szentáldozás?
– Ahogy azt a Püspöki Konferencia ajánlotta, bevezettem a lelki áldozás imáját. Amikor a misében az áldozás jön, felolvasom, hogy velem tudják imádkozni a képernyő előtt a hívek. A nyilvános misék megszűnésével a legnagyobb sokk épp az áldozás elmaradása miatt érhette őket, ezért is döntöttünk úgy, hogy rajtam kívül senki ne legyen a templomban, nehogy másokat bántson, hogy ők kimaradnak. Gyónásra pedig húsvétkor várhatóan az általános feloldozási imát fogom használni, azzal a feltétellel, hogy amikor lehetőség lesz rendesen gyónni, az emberek elvégzik majd a szentgyónásukat.

– Értelmezhetjük úgy a húsvét előtti önkéntes karantént, mint – a böjttel párhuzamban – egyfajta önmagunkba tekintést?
– Ha lelki szempontból nézem, akkor ez egy abszolút ilyen időszak. Érdekes, hogy pont a nagyböjtkor érkezett el, de nem misztifikálnám túl, mert más oldalról ez egy nagyon sötét időszak sokak számára.

– A hívek hogyan segíthetik ebben a periódusban az egyházat?
– Kreativitással. Hiszen a papok közül sincs mindenki – főleg az idősebbek – felkészülve arra, ami történik. Sokan miséznek, közösséget mozgatnak, hírleveleket indítanak, de van, aki tart a helyzettől. És talán abban is változás indulhat el, hogy felelősebbekké válhatunk egyenként is az egyházunkért. Kilépve a kényelmi pozícióból, hogy „a plébános majd megmondja”, belépve abba, hogy: elhiszem-e magamról, hogy én magam vagyok az egyház? Hiszen akkor beleteszem azt, amit bele tudok tenni, akár a kreativitásomat is. Mert nemcsak a szentmisén múlik egy egyházközség élete, hanem azon is, hogy akar-e élni a közösség, vagy mindenki elvan magában. Tudunk-e közösségben gondolkodni? Úgy, hogy én is felelős tagja vagyok annak, nemcsak az atya meg a lelkipásztor és a munkatársai.

– Beszéltünk a fiatalokról és a családokról. Mit lát, hogyan viselkednek az idősek és a gyerekek?
– Az idősek veszélyeztetett csoportként fókuszba kerültek, és kijöhet ebből egy nagyon szép dolog is: hogy a fiatalok elkezdenek figyelni rájuk. Kérdés, ők mennyire veszik komolyan. Azt hallom, néha megfordul egy kicsit a világ, és ők lázadnak, nem a gyerekek, mert nem tudják elengedni a szokásos kinti teendőiket. Nehéz nekik, hiszen leginkább az ő nemzedékük életének a része volt az, hogy eljártak misére. A mi feladatunk feladatot találni nekik most is, akár imameghirdetéssel különböző célokért. A gyerekek kapcsán az az érzésem, hogy nem lesz gond velük, mert egyébként is egy félig virtuális világban boldogulnak. Amiben ők bennszülöttek, abba mi csak kívülállóként belenézünk. Nekik az életük része, mi eszközként használnánk, így a középkorosztály sokszor tőlük kér segítséget.

– Mi a megérzése, más világ köszönthet ránk a járvány után?
– Lehet, de nem vagyok biztos benne. Azt el tudom képzelni, hogy az emberek sokkal inkább a biztonságra törekszenek majd, és – ahogy a háborús nemzedéknél is – mindig lesz otthon liszt, cukor.

A hétköznapi életünk részéve válhat a tudat, hogy bármikor bármi megtörténhet. A bezártság miatt elmélyülő kapcsolatok is megmaradhatnak azok között, akik a bajban tudtak egymással törődni.

Ami nagy kérdés: vajon a gazdasági következmények miatt leszakadókra is oda tudunk-e majd figyelni? Mindezek mellett bízom egy újfajta gondolkodásmód kialakulásának lehetőségében, ahogy egy ünnepet is csak az előkészület tapasztalataival gazdagodva tudunk igazán megélni.