A punya – Egy falat kenyér című internetes képregény, amelynek alcíme: Vándorlásban és veszélyben a megtört kenyér, az Eucharisztikus Kongresszus jegyében, de cigánypasztorációs szemlélettel is készült. A létrehozó csapat tagjai:

- Dobovicsné Buzás Andrea tréner, coach, a képregény digitális tartalmainak fejlesztője,

- Versegi Beáta Mária, a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség szerzetese, a mese írója,

- Ráczné Kalányos Gyöngyi roma képzőművész, a képregény rajzolója.

A hittanórákra vagy éppen otthoni használatra szánt képregény szerzőinek célja, hogy játékos módon adjanak alkalmat a Biblia élményszerű megismerésére, és hogy bemutassák, mennyire természetes módon fonódhat össze a roma élet, gondolkodás és az evangélium története.

A képregény az alábbi linken szabadon hozzáférhető!

Az ember másként dolgozza fel a rosszat és a jót. Ahogy Baumeister és kutatótársai rámutattak, a rossz benyomások hamarabb megformálódnak bennünk, és sokkal ellenállóbbak a változással szemben, mint a jók. Ez fontos védekező mechanizmusunk, amely a potenciális veszéllyel szemben figyelővé és óvatossá tesz. Ezért nézzük-olvassuk-hallgatjuk mohón, hol volt baleset, járvány, felfordulás – felkészülve arra, hogy az ilyesmit elkerüljük. De ennél még összetettebb a negativitással való viszonyunk.

Vizsgálatok bizonyították, hogy azt, aki negatív kritikát fogalmaz meg, okosabbnak látjuk, mint azt, aki pozitívat.

Sőt, az is kiderült, hogy ha azt mondjuk valakinek, hogy okos hallgatóság előtt fog megszólalni, több negatívumot fog mondani, mintha nem kapott volna ilyen háttér‑információt. A negatív információban, ezek szerint, valamiféle elemző, belátó képességet vélünk felfedezni. E szerint nem igazán hasznos egy kétes teljesítményre a „kritika-szendviccsel” visszajelezni – tudják, az elején és a végén a felpuhító jó, a közepén pedig a feketeleves, hogy a menü teljes legyen. Jobb volna előbb hallani a kritikát, és esetleg a végén a jót. Ebből a szempontból persze az sem szerencsés, ha gyerekeinket mindenért dicsérjük, mert így nem lesznek eléggé ellenállók a kritikával szemben, s a rossz hír hozójának nagyobb jelentőséget tulajdonítanak majd.

Kép

Kép: Piqsels

De a legérdekesebbek minden kutatás közül azok, amelyek a párkapcsolati elégedettség és a rossz impulzusok kapcsolatára vonatkoztak.

Többek között Gottman, majd Vangelisti ugyanis arra jutottak, hogy a párkapcsolati elégedettség semmivel nincs olyan szoros összefüggésben, mint a negativitással. Hiába nagy a szexuális érdeklődés, hiába gyakoriak az érzelmes üzenetváltások, ha megjelenik a negativitás, a párkapcsolati boldogság érzése csökken a felekben. 

Ha pedig csökken a negativitás, miközben ugyanannyi marad a jó a kapcsolatban, akkor jelentősen nő az elégedettségük. Vagyis, különös módon, a jó a rossz hiányában virágzik, nem azt elnyomva.
Ezeket olvasva megkönnyebbülten gondoltam arra, hogy hiszen erről én már tudtam! Emlékeznek Önök is, ugye? Van egy „kutató”, aki mindezt már 2020 éve tanította és tanítja. Hogy ne ítélj és ne utálj. És aztán azt, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Mert a jó nem a rossz ellensúlya, hanem a rossz hiánya. Ez a felismerés mindig erőt adhat nekünk! 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A stressz egyébként is növeli az erőszak kockázatát, ebből pedig a járvány idején még azoknak is jut elég, akik kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek. Egy bántalmazott személy ilyenkor még kiszolgáltatottabbá és tehetetlenebbé válik, a folyamatos fenyegetettség és bezártság szinte teljesen elveszi az esélyét attól, hogy rendőrségre menjen vagy egy baráttól kérjen segítséget.

Az otthoni bezártság fokozza az agresszív bántalmazó bátorságát, aki teljes kontroll alatt tarthatja párját, telefonálását a nap huszonnégy órájában ellenőrizheti.

„Az a pár óra nyugalom sincs, amíg tart a munkaidő. Nincs mód szólni a szülőknek, a kollégáknak, ráadásul ilyenkor gyakrabban történik szexuális bántalmazás, ebből következik, hogy több lesz a nem várt terhesség is. Kínában például drasztikusan megemelkedett, csaknem ötszörösére nőtt a segélykérések száma az elmúlt időszakban” – mondja a téma szakértője, Rácsok Balázs, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet szociális igazgatója. A francia belügyminiszter is arról számolt be, hogy a kapcsolati erőszakról szóló bejelentések száma több mint 30%-kal nőtt azóta, hogy az ország lakosságának többsége március 17. óta kényszerűen otthon tartózkodik. Az Egyesült Királyságban 25%-kal nőtt az otthoni abúzusok miatti segélykérések száma, Spanyolországban 12%-kal többen hívták a nemi erőszak esetén segítséget nyújtó „forró drótot”.

Rácsok Balázs is az esetszámok növekedését tapasztalja: míg a járványügyi intézkedések előtt heti egy-két levél érkezett az online tanácsadásukra, addig márciusban négy nap alatt tíz. Egyetlen hétvége alatt pedig három család nyert felvételt krízisellátásukba.

„Ha ez így folytatódik, az komoly megterhelést ró majd az ellátórendszerünkre” – teszi hozzá a szakember. Az Ökumenikus Segélyszervezet Titkos Menedékházai és Krízisközpontja a koronavírus miatt kihirdetett veszélyhelyzet alatt is működnek, változatlan feltételekkel vannak nyitva. Ezen intézmények azok számára nyújtanak segítséget, lakhatást, élelmet, ruházatot, pszichés és jogi segítségnyújtást,  akiknek a bántalmazás miatt menekülniük kell otthonról. Kiemelt szerepe van a krízisambulanciáknak, amelyeknek legfontosabb feladata, hogy a bántalmazás felszínre kerüljön, és az áldozatok minél előbb komplex és szakszerű segítséget kapjanak, megelőzve ezzel a súlyos, életveszélyes krízishelyzet kialakulását.

Kép

Kép: Freepik

A segélyszervezet munkatársai március közepéig személyesen fogadták a segítségkérőket, most azonban kizárólag telefonon, e-mailen, videóhívásokon és a segélyszervezet online felületén keresztül állnak rendelkezésre, az ügyfél kérésére akár délután, vagy a kora esti órákban is.

„Sokan vágynak ilyenkor a támogató hangra, különösen azok, akiknek már sikerült kilépni a bántalmazó kapcsolatból, vagyis külön élnek, de épp a traumakezelés közepén járnak. A bezártságkor rájuk szabaduló kínzó múltbéli emlékek kibeszélése és az azonnali visszajelzés sokat segíthet az állapotukon.

Online platformunkat, a www.aszeretetnemart.hu weboldalt úgy alakítottuk ki, hogy a bántalmazott által nekünk küldött elektronikus üzenetet az agresszor (bántalmazó) ne tudja nyomon követni a keresési előzményekben sem.

Rendszerünk egy kódszámot generál, amivel a bántalmazott bármikor anonim be tud lépni, és segítséget tud kérni pszichológus, jogász és szociális munkás kollégáinktól.” 

Gyakran egy harmadik fél, egy kívülálló kér segítséget a szervezettől.

Rácsok Balázs elmondta, hogy volt olyan esetük, amikor az áldozat a közeli kisbolt eladójától kért segítséget, neki panaszolta el, hogy életveszélyben van; a vásárlások alkalmával egyesével adta oda neki a cipőt, az alsóneműt, a személyi igazolványt, a készpénzt, vagyis csupa olyasmit, amik a kapcsolatból való kilépéshez szükségesek. Bizonyos esetekben rendőrségi beavatkozásra is szükség van: „Volt, akivel abban egyeztünk meg, hogy ha másnap délig nem jelentkezik, azonnal hívjuk a rendőrséget. Az illető hölgy nem telefonált, így hát azonnal hívtuk a rendőrséget, és mint kiderült, tényleg nagy volt a baj” – mondja az igazgató.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

Néhány hete rátaláltam az interneten egy felvételre. Festivald’Italiano címmel évtizedek óta rendeznek hazánkban az olaszul tanuló diákoknak irodalmi bemutatókat, szavalatokat, diákszínpadi előadásokat. Néhány videót fel is töltöttek a korabeli műsorokból, és az 1991-es anyagban rábukkantam a ViaggiVesuvio című darabra, amelyben a feleségem is szerepelt. A felvétel létezéséről egyébként ő sem tudott.
Eddig nagyjából harmincszor néztem meg; érzelmileg igen felkavart. Valami olyasmi fájdalmat okozott, mint amikor az elvesztett vagy beteljesületlen szerelemmel szembesülünk; pedig hát huszonhat éve együtt vagyunk. Szívbemarkolóan gyönyörű, s miközben tudom, ki ő – és bizonyára ezért látom szépnek –, valahogy mégis mintha egy másik dimenzióban lenne.
Sokat beszélgetünk arról, hogyan fogjuk a mennyben felismerni a szeretteinket; milyen arcukat (korukat) mutatják majd. Arra jutottunk, hogy alapvetően a személyiséget ismerjük fel. Nóri is egészen másképp néz ki a videón (voltaképpen egy kislány), mégis felismerem és szeretem, ahogy most is. 

A mostani külsejében és az akkoriban ugyanazt a személyiséget látom és szeretem. Mindig azonos önmagával.

A felvétel nagyjából akkoriban készült, amikor megismerkedtünk. Akkor fogalma sem lehetett róla, hogy én leszek a férje. Előtte van még minden, bármilyen sors. A későbbi valóság azonban már nem módosítható. Ráadásul ez a játék nemcsak kettőnket érinti, hanem a négy gyerekünket talán még inkább, akik nem születtek volna meg. És vajon kik lennének a meg nem született gyermekeink, ha mással házasodunk össze? Magyaráztam is a nagyfiamnak, lehet, hogy anyának akkor is lenne négy klassz gyereke (talán nekem is), ha nem házasodunk össze, de hogy ők négyen nem lennének, az egészen bizonyos. A saját életükkel kapcsolatban persze nehezen tudnak elképzelni ilyen alternatívákat, mert létezésüket természetesnek veszik születésüktől fogva. De mi, akik előbb léteztünk, és valamilyen módon okozói vagyunk az ő létezésüknek, pontosan látjuk, mennyi véletlenen múlt mindez. És a saját létezésünk is éppen ilyen bizonytalan a szüleink története felől nézve. 

– Most legalább értitek, miért vettem el anyát – mutattam büszkén a felvételt a gyerekeinknek, akik közül hárman is idősebbek, mint az anyjuk volt akkor.

A legnagyobb erre is meg tud felelni egy kaján mosoly kíséretében:
– Azt eddig is értettük. Azt nem értjük, ő miért ment hozzád.  
 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Miért döntöttél úgy, hogy megosztod tudásodat a követőiddel?
– Képeket, recepteket már a járvány előtt is tettem fel az oldalamra. Amikor aztán elkezdett terjedni a hír, hogy a koronavírust követő felvásárlás miatt élesztőhiány van az országban, megkérdeztem őket, szeretnének-e kovászt készíteni. Rengetegen csak azért nem vágtak bele korábban, mert ez egy nyolc-tíz napos folyamat, amire munka mellett nem tudtak időt szakítani, most viszont jobban ráérnek. A kiírásomnak olyan nagy visszhangja lett, hogy két nap alatt 30 ezerrel nőtt az oldalam kedvelőinek száma, mostanra pedig már közel 70 ezren vannak.

– Miért érdemes otthon kovászt készíteni?
– A kovász egy élő anyag, és később is életben kell tartani, ezért nem is ajánlom mindenkinek, hogy belekezdjen. Ez egy csodálatos dolog, egy hitvallás, amit kényszerből nem lehet csinálni. A kovászhoz nem kell más, csak liszt, víz és idő, ami most sokaknak van, emellett a belőle készült péktermékek elképesztően jó ízűek.

Sajnos felgyorsult világunkban a magas élesztőhasználat miatt ez az ősi eljárás háttérbe szorult, pedig a végeredményt össze sem lehet hasonlítani egy gyorsított eljárással, adalékanyagokból készült hagyományos kenyérrel.

Az is a kovászos kenyér mellett szól, hogy hosszabb az eltarthatósági ideje, minimum négy-hat nap, mivel a benne lévő ecet- és tejsavbaktériumok tartósítják, így sokkal később szárad meg és nem penészesedik.

– Miben más a kovászos kenyér íze, mint az élesztős kenyereké?
– Teljesen más az érzete, még a héja is: a búza ízét nem nyomja el az élesztőé, ami magas élesztőfelhasználás mellett gyakran előfordul. A kovászban nemcsak élesztőgombák, hanem tej- és ecetsav baktériumok is találhatók, amik csodálatos ízt adnak neki, de sokáig kell kovásszal foglalkozni, hogy megérezzük ezeket a különbségeket. A hőfokkal, a kovászsűrűséggel, az érési idő meghosszabbításával vagy épp lerövidítésével variálhatunk rajta annak megfelelően, hogy édesebb vagy sósabb ízű kenyérre vágyunk. Ha hosszabb ideig, akár 12 óráig hagyjuk érlelni, és melegebb helyen készítjük, akkor savanykásabb lesz. De az egésznél a liszt a döntő, mivel a búzaőrleményekben más-más arányban találhatók meg a felsorolt baktériumok, rozslisztet használva például ugyancsak savanykásabb ízt kapunk. Emiatt az oktatás során mindenkinek azt javaslom, fejlessze érzékelését, és ismerje meg saját lisztjét.

– Azoknak, akik még nem látták a videóidat, hogyan foglalnád össze a kovászolás folyamatát?
– Összekeverünk 50 gramm vizet 25–25 gramm liszttel, majd egy lazán lezárt üvegben 24 órára félretesszük a konyhaszekrénybe vagy a mikróba. Ez idő alatt tejsav- és ecetsav baktériumok jönnek létre benne, a felületén pedig buborékok jelennek meg. A kovász az egyenletes hőfokot szereti, 25–28 fokon kel életre, ezért érdemes mellérakni egy meleg vizes poharat, hogy állandó hőmérsékletet tartsunk. Amikor újra elővesszük, a massza felét átmérjük egy tiszta üvegbe, és ismételten 50–50 gramm lisztet és vizet adunk hozzá, majd ezt naponta, később félnaponta megismételjük. A kovászt folyamatosan figyelnünk kell: „etetés” előtt ellenőrizzük, hogy látunk-e rajta buborékokat és hogy érezzük-e már a tejsavas illatot, majd amikor növekedésnek indul, az ecetes illatot. Ha pedig összeesett, újra meg kell etetni.

– Kicsit úgy hangzik, mintha az ember egy gyereket nevelne…
– Pontosan. A negyedik nap táján mindenki nevet is adott a saját kovászának, az enyém Karti lett.

Kép

– Mit lehet tenni a keletkezett kovásszal?
– Nyolc-tíz nap elteltével alkalmassá válik arra, hogy kenyeret süssünk belőle. Aki nem szeretne, az a hűtőbe is elteheti – ebben az esetben onnantól elegendő hetente egyszer vagy kétszer etetni, mivel lelassulnak az érési folyamatok. De le is lehet szárítani, amikor egy érett kovászt kihúzunk egy sütőpapírra, szobahőmérsékleten megszárítjuk, majd apróra törjük, és egy üvegben lezárjuk.

Innentől kezdve a szárított kovász él, és bármikor felhasználhatjuk, csak fel kell oldani vízzel és megetetni liszttel, hogy újra felébresszük benne azt a mikroközösséget, amit életre keltettünk.

– Kovászodat kétféle lisztből készítetted: százas őrlésű fehérlisztet és teljes kiőrlésű lisztet használtál. Utóbbira miért volt szükség?
– A teljes kiőrlésű liszt azért jobb, mert abba a búza héja, azaz a korpa is belekerül, aminek a felületén több az élesztőgomba, ezért biztonságosabban kezdi beindítani a kovászt. Mi ugyanis liszten és vízen kívül semmit sem adunk hozzá, a levegőben és a lisztszemcséken lévő gombák erjesztik meg ezek elegyét.

– Az etetés során rengeteg felesleg keletkezik, ezzel mit lehet kezdeni, hogy ne vesszen kárba?
– A kovászetetés első négy-öt napjában még nem elég erős a maradék egy péksütemény megkelesztéséhez, de tésztába dagasztva, kevesebb élesztővel fel lehet használni, és palacsintához, lángoshoz is hozzáadhatjuk. Készíthetünk belőle krékert is: ehhez keverjünk hozzá egy kevés vizet és lisztet, terítsük ki sütőpapíron, sózzuk vagy szórjuk meg magokkal, majd 160 fokon süssük ropogósra.

– Kartin kívül több kovászt is nevelsz. Melyik miért különleges?
– A legidősebb 103 éves, amit Olaszországban kaptam, és jelenleg ezzel dolgozunk a pékségemben. De van rozskovászunk is, amiből a rozskenyerek készülnek, a sima fehér kovászunk pedig a félbarna kenyerek alapja. És van egy saját, speciális kovászunk, amit a pizzáinkhoz használunk, ezt liszt és alma keverékéből indítottuk. Ugyanis az alma héján is vannak élesztőgombák, emiatt akinek nem indul be a kovásza, gyakran gyümölcsvízzel eteti azt.

– Mik a kovásznevelés során leggyakrabban előforduló hibák?
– Azoknak, aki korábban ritkán sütöttek, nehezebben indult be a kovászuk, mert kevés élesztőgomba van a konyhájuk levegőjében. Másoknak elszíneződött, ami szennyezett lisztre utal, ez esetben ki kell dobni a kovászt és újrakezdeni az egészet. De így legalább kiderül, ha addig rossz liszttel dolgoztak. Ám a több ezer kérdésre, amit naponta kapok, nincs egy általános válaszom, mivel mindenkinél eltérőek az otthoni körülmények. Az a harmincezer fő, aki beengedett az konyhájába, mind egészen más csapvízzel és liszttel dolgozik – a gyenge minőségűtől a kézműves malmi lisztig mindenféle előfordult –, nekem pedig találnom kellett egy közös nevezőt. Számomra ez volt az egészben a legnehezebb.

– Mi lett ez a közös pont?
– Reggel nyolckor és délután hatkor jelentkeztem be, a videók közt eltelt 12 óra alatt pedig általában mindenki kovásza megérett, így egyszerre kezdtük etetni. Később a készülő kenyeret a hűtőbe tettük keleszteni, mert az aznapi időjárás alapján mindenki hűtőjében 5-6 fok lehetett, így az összes kenyér ugyanakkorra kelt meg.

Kép

– Szerinted mi a videóid sikerének a titka?
– A kovászolás folyamatát próbáltam lefordítani a háziasszonyok és urak nyelvére, és vicces rajzokon mutattam be, mi az az élesztőgomba vagy a tejsavbaktérium. Erre azért is volt szükség, mert a kérdéseik alapján egy teljesen kezdő csapat csatlakozott hozzám, és többen még egyáltalán nem szereztek tapasztalatot a konyhában.

A szemléletes videóknak köszönhetően rengeteg sikersztori született, ami felülmúlta a várakozásaimat. Így, hogy látták a mozdulataimat, könnyebben ment nekik, mint ha egy írott recept utasításait követték volna.

De olyanok is akadnak, akik már több éve foglalkoznak kovászolással, és szerettek volna tökéletesíteni a technikájukon: volt, aki arról számolt be, hogy három év próbálkozás után eddigi legjobb kenyerét sütötte meg.

– A kommentelők közt főképp nők hozzászólásait olvastam.
– A hölgyek bátrabbak, gyakrabban posztolnak fotót, de rengeteg férfitől is kaptam kérdéseket. És sokan mesélték, hogy a dagasztás nehéz feladatát átadták a férjüknek, tehát jó kis családi program lett belőle ebben az ínséges időben.

– Tehát mindenki jól járt. És számodra mit ad a videóoktatás és a rengeteg komment?
– Amikor a kérdéseikre válaszolok, az ő fejükkel kell gondolkodnom. Ez engem is fejleszt, emellett folyamatosan csiszolok a technikámon, változtatok az etetési arányokon, amit a pékségemben is kamatoztatok. Erre korábban nem volt időm, mert a hét minden napján 22 órát dolgozom, most viszont leültem és nézegettem a kovászom érését. Reggelente rettentően izgultam, hogy vajon milyen kovász fogad majd, mert ha csúnyán összeesik, nem tudtam volna élőben dolgozni vele. A sok sikertörténet olvasása pedig megédesíti a napjaimat: több százan küldenek fotót a gyerekeikről, akik amint meghallják a hangomat, rohannak a konyhába, és izgatottan kérdezik, mit fognak sütni.

– Ők miben segíthetnek a szüleiknek?
– Szitálhatják a lisztet vagy fakanállal elkeverhetik a kovászt. Van olyan tizennégy éves srác, aki elkezdett kovászt etetni, és naponta posztolja, hol tart, egy még fiatalabb fiú pedig – a szülei vezénylete alatt – az összes receptemet megsütötte.

A gyerekek ezáltal már most megtanulják, hogy a jó kenyérhez minőségi, vegyszermentes alapanyagokat kell használni.

– Arra még emlékszel, milyen volt az első saját kenyered?
– A tudásomat iskolában szereztem, így az első kenyérnél még a tanáraim segítettek. Amikor viszont elkezdtem önállóan, kovászból kenyeret sütni, a végeredmény messze elmaradt azoknak a kenyerétől, akik most végigkövették a videóimat. Én egyébként azért tudtam ilyen jól megtanulni, mert sosem másokat figyelek, hanem a tapasztalataimra támaszkodom, és csak akkor olvasok utána egy receptnek, ha már tökéletesítettem a sajátomat.

Kép

– A járvány előtt Spanyolországban jártál egy kurzuson. Három évtizedes tapasztalattal a hátad mögött miért érzed szükségét, hogy továbbképezd magad?
– Péknek lenni egy örök tanulási folyamat, mivel mindig vannak újdonságok. A spanyolországi mester, Josep Pascual különleges formájú péksüteményeket alkot, például fonott kenyeret, aminek a közepébe egy kisebb, magba mártott kenyeret rak. Ez nagyon megtetszett nekem, a kenyerek ezáltal műalkotásokká is válnak.

– Követőiddel nemcsak kenyeret, hanem magos hosszúzsemlét, majd kakaós csigát is sütöttetek. A karantén után is folytatod a távoktatást?
– Igen, szeretném. Jelenleg egyetlen mobillal készülnek a felvételek, de ha lesz rá lehetőség, professzionálisabb eszközre váltok. A későbbiekben többek között a megmaradt ételek hasznosításáról is lesz videó; a felhalmozott zöldségeket, például a céklát és a lilaburgonyát kenyérbe is bele lehet sütni.

De mindenki azzal dolgozzon, ami otthon a rendelkezésére áll, és senki ne menjen el bevásárolni csak azért, mert hiányzik egy összetevő.

Ha szezámmag helyett tökmag van kéznél, akkor azzal szórják meg a zsemlét, ha pedig kakaó helyett fahéjat találnak, akkor azzal töltsék meg a csigát.

– Mivel készültél húsvétra?
– Az ünnephez elengedhetetlen a kalács, ami lehet édes és sós is – kőszegi gyerekként én előbbit kedvelem jobban. A péksüteményt nem hosszúkás, hanem koszorú alakúra formáztam és főtt, festett tojásokkal díszítettem. A másik specialitásom egy olyan kenyér, amibe tarját vagy csülköt sütök. Volt olyan év, amikor a sok megrendelés miatt otthon már nem maradt időm kalácsot sütni a családomnak. Ünnepekkor  a termelésünk a tízszeresére nő, nagyon feszített a tempó, a pékek gyakorlatilag 72 órát dolgoznak alvás nélkül, és hazaérve csak arra van energiájuk, hogy eldugják a kertben a tojásokat vagy hogy felrakják a fa tetejére a csúcsdíszt. Ezért az ország összes péke tiszteletet érdemel. De én nem bánom, hogy még ilyenkor sem pihenek, mivel inspirál, hogy boldogságot adhatok a családoknak.

A szül(et)és egy csoda. Az viszont, hogy az anya kizárólag egy műtőasztalon, háton fekve hozhatja világra a gyermekét, elsősorban a sebészi szakma megjelenésének köszönhető ebben a misztikus folyamatban. Ez a korlátozó gyakorlat azonban az utóbbi években a nyugati világban és nálunk is egyre inkább lazulásnak indult, és szerencsére több magyarországi kórház is nyitottan áll a kísérő jelenlétéhez, valamint a baba-mama központú és alternatív módszerekhez (pl. kádban vagy labdán vajúdás). Sőt, bizonyos feltételek fennállása esetén, 2011 óta nemcsak a kórház, hanem akár a pár otthona is az új élet világra jöttének helyszíne lehet.

Ennél azonban jóval extrémebb, különleges szülési rítusokat találhatunk a világ különböző kultúráiban: lássuk is, hogy mik ezek!

A tánc és a teljes némaság

Egyes források úgy tartják, hogy a hastáncnak nem csupán erotikus funkciója van, hanem eredete a szüléshez is köthető. A beduin asszonyok például tradicionálisan nőtársaik közreműködésével, táncolva szültek: csípőjük ringatózása fokozta a méhösszehúzódásokat és segítette a magzatot, hogy behelyezkedjen a szülőcsatornába. Ezt a különleges mozgást az afrikai kontinens délebbi részén élő törzseknél is megfigyelték: a nők egy fába kapaszkodva, guggolva ringatták magukat vajúdás közben.

Kép

Kép: Unsplash

A táncolva szülés szöges ellentéteként bizonyos kultúrákban sokáig a teljes némaság volt elfogadott: Tajvan és Vietnám tradícióban is megtalálható, hogy a lányokat a csöndben elszenvedett szülésre okítják, de Mexikóban is szégyennek számított a hangoskodva vajúdás. Az afrikai Togóban inkább spirituális oka volt a némán szülésnek, hitük szerint ugyanis az anya így nem vonja magára az ártó szellemek figyelmét. A csöndben szülés azonban nem csak az ősi kultúrákban fedezhető fel, hanem korunk gyakorlataiban is fel-felbukkan.   

Az élet a vízből ered

Főleg tengeri népek hagyományaiban megfigyelhető a víz kiemelt szerepe a szüléssel kapcsolatban.

Feltételezhető, hogy egyes csendes-óceáni törzseknél, így a maoriknál is jellemző volt a tengervízben vajúdás és szülés, fájdalomcsillapító és görcsoldó hatása miatt pedig a nyugati szülészeti gyakorlatban is egyre inkább népszerű már a kádas módszer.

Kép

Kép: Unsplash

Más kultúrákban a víz az újszülött rituális fürdetésénél kerül elő: Közép-Amerika őshonos népei jeges vízben merítik meg a határozottan tiltakozó csecsemőket, hogy védjék őket a túlmelegedéstől és erősítsék a szervezetüket. Míg Nigériában a baba első fürdetését - az Omugwo hagyomány részeként - a nagymama végzi, aki így fejezi ki az anya számára, hogy nincs egyedül, hanem egy női közösség támogatja őt élete nagy pillanatában. 

A nők dolga

A világ számos kultúrájában a szülést a menstruációhoz hasonlóan a nők misztériumának tartják, amibe más nők és főleg a férfiak nem nyerhetnek betekintést. Így például a venezuelai indiánoknál is a nők egyedül, mindenfajta külső segítség nélkül adtak életet az utódaiknak. Az erdőbe vonulván levelekből fészket építettek, mindeközben a törzs együtt imádkozott, hogy az anyát ne ragadja el egy ragadozó a vajúdás közben. Csak miután a baba felsírt, mehettek oda az asszonytársak a friss anyához, majd a jó hírt a törzzsel is megosztották.

Ugyanígy az elvonulás kényszere sújtja kulturális okokból Tibet és Pakisztán egyes vidékein a nőket: mivel a szülést a menstruációhoz hasonlóan tisztátalan dolognak tartják, az anyának a családtól külön, egy kunyhóban vagy sátorban, sok esetben egyedül kell végigcsinálnia a folyamatot. Segítségére csak azok a nőtársak lehetnek, akik menstruálnak, azaz szintén tisztátalanok.

Szigorú ágynyugalom

A fenti hagyományokhoz kapcsolhatók a „felkelő nap országának” szokásai is. A japán nők a buddhista szemléletnek megfelelően gyakran fájdalomcsillapítás nélkül hozzák világra a gyermekeiket.

A szülés fájdalmait ugyanis próbatételként fogják fel, amit a nőnek át kell élnie ahhoz, hogy fel tudjon készülni az anyai szereppel járó nehézségekre.

Ezt követően a japán anyákat egy szigorú, minimum 21 napig tartó ágynyugalom várja, amit a szülői ház biztosít a számukra. Látogatókat fogadhatnak, és részt vehetnek a család ünnepi étkezésén is, ahol a tradicionális osekihant fogyasztják az újszülött tiszteletére (piros rizs, vörös babszemekkel).

Kép

Kép: Unsplash

Ehhez hasonló Latin-Amerika la cuarentena (azaz karantén) nevezetű tradíciója, amelynek szintén az célja, hogy a gyermekágyas időszak nyugalmát teremtse meg: a frissen szült nő 40 napig tartózkodik a szexuális élettől, a megerőltető fizikai aktivitásoktól és a csípős ételektől is. Az anyák ebben a sebezhető időszakban egy fajának nevezett kendőbe csavarják a hasukat, és gyakran a fejüket és a nyakukat is eltakarják.

Azért, hogy az anya és gyermeke között a korai kapcsolódás és a megfelelő pihenés is biztosítva legyen, a család nőtagjai és a női barátok látják el a ház körüli teendőket, és gondoskodnak a többi gyermekről. 

Törökországban a szülésen átesett anyáknak már gyakran a kórházban felszolgálják a lohusa serbeti nevezetű italt, amelyet vízből és cukorból főznek, fahéjjal ízesítik, és piros ételszínezékkel színezik. Ezt aztán az anya az otthon töltött 20 nap alatt is fogyasztja, amikor látogatók érkeznek hozzájuk. A gyermekágyi időszak letelte után pedig ő járja végig az ajándékozókat: egy édességgel töltött zsebkendőt és tojást ad nekik, előbbit azért, hogy babája jó természetű, utóbbit azért, hogy egészséges legyen. A vendéglátók pedig lisztet dörgölnek a csecsemő szemöldökébe és hajába, ezzel hosszú életet kívánnak neki.

A nagy placentakérdés: enni vagy temetni?

Ahogy az állatvilágban, úgy egyes nemzeteknél is megfigyelhető, hogy a baba világra jövetelét követően megszülető méhlepényt elfogyasztják. Az ősi kínai orvoslásban például potencianövelőként és a terméketlenség gyógymódjaként tekintenek rá, míg a hagyomány új keletű, sokszor támadott nyugati követői úgy tartják, hogy az anyának segít a tejtermelés fokozásában és a szülés utáni depresszió elkerülésében.

Kép

Kép: Unsplash

Máshol spirituális jelentőséget tulajdonítanak a placentának: Balin legalább annyira élőnek és lélekkel telinek tekintik, mint az újszülöttet, ezért rituális keretek között, megtisztítva és fehér kendőbe csomagolva eltemetik. A gyermekeket pedig 210 napos korukig még nem tekintik embernek: a hindu vallás értelmében reinkarnációk, új megtestesülések, akik egy spirituálisan tiszta állapotban érkeznek e világra, ezért hat hónapig egyáltalán nem érintkezhetnek a földdel. Csak ezután, egy ünnepség keretein belül térnek át véglegesen a mi földi birodalmunkba.

Zsolt az Instagramon ismerkedett meg Anitával. Nagyon hamar egy hullámhosszra kerültek, majd randevúzni kezdtek. „Másfél hónapig minden rendben volt. Naponta beszéltünk, sokat SMS-eztünk, szerencsére az érdeklődési körünk is megegyezett. Már az elején leszögeztük, hogy mind a ketten komoly kapcsolat szándékában ismerkedünk. Másfél hónap után Anita megváltozott, szűkszavúbb lett. Azt mondta, nincs semmi baj, csak fáradtabb mostanában, mert a munkahelyén sok feladatot sóznak rá. Elhittem. Egy héttel később már nem vette fel a telefont, egy sort sem írt, nem jelentkezett semmilyen formában. Én többször írtam neki, látta az üzeneteimet, de válaszra sem méltatott. Egyszerűen hihetetlen számomra.

Az is jobb lett volna, ha kiabál velem, vagy ha SMS-ben szakít. Úgy legalább tovább tudnék lépni.

Bevallom férfiasan, hogy az első hetet végigszomorkodtam, végigittam, most viszont már felváltva vagyok dühös és reményvesztett. Hogy bízhatnék ezután másokban? Hogy hihetnék a szavaknak és a testbeszédnek?”

„Pár hétig levelezgettem Gáborral, aztán elkérte a számom, beszéltünk telefonon is. Ő vetette fel a személyes találkozó lehetőségét, én pedig – mivel szimpatikus volt – örömmel igent mondtam. Sok fura és hazug fazonba belefutottam már életem során, de ezúttal úgy éreztem, bízhatok ebben a férfiben. Felelős, intelligens embernek tűnt – mondja Hanna. – A személyes találkozáskor pont azt kaptam, amire számítottam: egy kedves, nyitott, őszinte és érdeklődő embert, aki nincs humor híján sem. A non-verbális jelekből, egy-egy apró érintésből arra következtettem, hogy szimpatikus vagyok neki. A randi végén ő mondta, hogy mindenképp találkozzunk újra, és folytassuk a beszélgetést. Úgy váltunk el, hogy hív. Egy hétig nem hívott, de nem pánikoltam. Tudtam, hogy elfoglalt ember. Amikor tíz nap után sem adott életjelet, írtam neki, hogy nincs-e kedve egy mozihoz vagy egy sétához. Azt írta vissza, hogy persze, és hogy keresni fog. Némileg visszakaptam a reményt, de ezt követően már soha többé nem küldött üzenetet, nem keresett.

Még az is jobb lett volna, ha azt hazudja, hogy az élete épp kaotikus, és egy ideig nem ér rá találkozni. Abból rögtön tudtam volna, hogy nincs tovább. De ez a sunnyogás…!

Én hiszek a tiszta, egyenes beszédben, abban, hogy mindenki érdemel annyit, hogy tudja, miért nem tartanak rá igényt. Régebben mindenki megmondta a másiknak, hogy bocs, de úgy érzem, ez nekem nem megy. A legaljasabb húzás az SMS-ben történő búcsú volt, de még az is válasz volt.”

Ma minden szuper, holnap már bottal ütheted a nyomát

„A köddé válás (angolul: ghosting, vagyis szellemmé válás) talán az egyik legfájdalmasabb módja egy kapcsolat lezárásának, mégis közkedvelt szakítási stratégiának számít napjainkban. A köddé válás nagyon találó fordítás, hiszen arról van szó, hogy néhány üzenetváltás vagy akár randevú után az egyik fél hirtelen teljesen beszünteti a kommunikációt, elérhetetlen lesz, ráadásul nem ritkán minden előjel nélkül tesz így” – magyarázza a jelenséget Mayer Máté pszichológus, párterapeuta. A szakember szerint ez a visszautasítás egy igen extrém formája, hiszen itt az egyetlen kommunikáció maga a kommunikáció hiánya, a másik teljes hanyagolása. Nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen okok állhatnak a köddé válás mögött, részben azért, mert a jelenség új, részben mert nincs még a témában releváns, nagymintás eredmény.

Kép

Kép: rawpixel.com

A pszichológus úgy véli, hogy sok esetben a visszautasítás aktusa és a szemtől szembeni őszinteség lehet annyira félelmetes vagy szorongató a későbbi ghostolónak, hogy inkább semmit nem mond. Így nem kell szembesülnie a visszautasított fél csalódottságával, szomorúságával és haragjával.

Honnan lehet sejteni, hogy nem lesz második randi?

Az is lehetséges, hogy a netes társkeresés népszerűségének növekedése átalakította, némileg személytelenebbé, tárgyiasabbá tette a folyamat minden elemét, beleértve a társkereső személyeket is. Mivel folyamatosan csökken az úgynevezett társadalmi kohézió, vagyis az egymás felé érzett bizalom mértéke, valószínű, hogy ez a változás is közrejátszik többek közt az ismerkedési kultúra megváltozásában. A közösségi oldalak és a társkeresők legalább annyira szét is választanak, el is távolítanak a többi embertől, mint amennyire összekötnek. Az életünk virtualizálódása, a növekvő nethasználat érzelmileg távolít bennünket egymástól, digitális magányra kárhoztatva a felhasználókat. „Az, hogy a kapcsolat elején még nem kell a másik szemébe nézni élőben, de még csak a hangját sem kell hallani egy telefonbeszélgetés során, lényegesen megnehezíti, hogy valódi érzelmi közelség alakuljon ki a felek között. Ha valaki nagyüzemben ismerkedik, napi 20–50 levelezést bonyolít párhuzamosan, és emellett randevúkra is jár, akkor a partnerek mindegyike csak egy a sok közül, akire nem feltétlenül érzi, hogy több energiát kell pazarolni” – vélekedik a szakember.

A jelenség lényege, hogy nincsenek jelek. Ettől még – Mayer Máté szerint – nyíltan vagy burkoltan szóba hozhatjuk a ghostolást mint témát, pedzegethetjük, hogy a másik hogy van ezzel, mit gondol róla, de nem biztos, hogy őszintén felel majd. Mindenesetre zavarba jöhet, ha túl van már néhány köddé váláson, s ez sokatmondó jel lehet.

Önbizalom romokban

Hanna két hétig emésztette magát azon, hogy a nagy Ő felszívódott. Teljes bizonytalanságot élt át, nem tudott rendesen aludni és evészavarai lettek. „Elkezdtem magamban keresni a hibákat, és a környezetem szerint nagyon leépült az önmagamról alkotott képem is. Folyton az zakatolt a fejemben, hogy nem vagyok elég jó, elég csinos, elég jó alakú, elég vicces, s hogy túl a harmincon úgyse kellek én már senkinek.”

A pszichológus szerint a ghosting – mint általában a visszautasítás – pont a magunkba vetett hitünket piszkálja meg. Minél stabilabb pozitív énképpel bírunk, annál könnyebben túl tudunk lépni egy ilyen helyzeten, és minél labilisabb, esetleg negatívabb az énképünk, annál inkább fogjuk úgy értelmezni a másik elutasítását, hogy na, tessék, tényleg nem vagyok elég jó, elég érdekes, elég szerethető.

„A köddé válással talán azért nehezebb megküzdenünk, amiért már gyerekkortól kezdve minden másnál rosszabbul viseljük az elhanyagolást a számunkra fontos emberek részéről. Még ha leszidnak vagy megpofoznak, azzal is könnyebben tudunk mit kezdeni, mint ha levegőnek néznek” – árulja el a pszichológus, aki szerint a negatív lélektani hatások ellen úgy védekezhetünk, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a nem kommunikáció is kommunikáció, illetve, hogy az, hogy a másiknak nem kellünk, nem jelenti azt, hogy senkinek sem kellünk.

Fontos belátni, hogy a másik eltűnése nem azt jelenti, hogy velünk valami alapvető baj lenne, sokkal többet elmond viszont a ghostolóról és az ő konfliktuskezelési képességeiről.

A mai világban – legyen szó virtuális vagy valóságos platformról – sok minden trenddé válik, ami romboló, ami tisztességtelen, ami hazugságon alapul. Törekednünk kell(ene) arra, hogy legalább érzelmi életünkben, főleg ismerkedéseink során ne viselkedjünk inkorrekten, s ne bújjunk ki a felelősség alól. Lehet, hogy kényelmetlen a tisztázás, de szükséges. Egy elbocsátó szép üzenetet mindenki megérdemel.

– Artemisz, megjelent egy szélesebb közönségnek szóló könyved, az „Esküdj! – Amit egy nőnek feltétlenül tudni kell” című, amelyben házasulandók számára gyűjtöttél össze praktikus tanácsokat humoros formában. Ehhez a könyvhöz a saját esküvőd élményanyaga adta az inspirációt?
– Csodálatos élmény volt készülni az esküvőnkre. A férjem és én is olyan családból érkeztünk, ahol nem voltak követhető minták. Azt hiszem, az egy korosztályos tünet, hogy nagyon sokunknak nincsen mintája sem a ceremóniákhoz, sem a családi ünnepekhez, sem a házassághoz, vagyis főleg a konfliktusok kezeléséhez.

– Nem gondoltam volna, hogy egy házasságra felkészítő tanácsadó könyv lehet ennyire humoros, vicces és jó stílusú. Közben pedig átjön a könyvből, hogy te hiszel a házasságban.
– Én feltétlenül.

A házasságot a lehető legjobb kapcsolati formának tartom, azzal együtt, hogy nagyon komoly munka és feladat is. De azt hiszem, hogy érdemes ebbe nagy energiákat fektetni.

A könyv inkább ráhangolás, mintsem útmutató.

– János mennyire volt benne ebben a könyvben, amikor írtad?
– Természetesen megmutattam neki, hogy csak olyasmit írjak bele, amit ő is vállal. Neki nagyon tetszett, remekül szórakozott rajta. Én ezt a véleményét akkor is elfogadtam, ha tudtam, hogy elfogult is lehetett.

– Az „Esküdj!” Hadik kávéházbeli bemutatóján kaptál egy kérdést a nászéjszaka kapcsán, miszerint nem naivitás-e azt feltételezni, hogy van még manapság olyan menyasszony, aki szűzen indul a házasságba.
– Igen, épp az a lényeg, hogy különbözőek vagyunk, sokféle családból jövünk, másféle hozzáállásokkal. Ami nekem evidens, az a másik családjában esetleg pont nem. Én szeretem a különbözőségeket, és szeretem ezeket összehangolni – remélem, ez az új munkámban, a Gyerekirodalmi Centrumban is látszódni fog!

– Kollégáiddal létrehoztatok egy új intézményt: az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrumot, az IGYIC-et. Hogy jött az ötlet?
– A Károli Gáspár Református Egyetemen a gyerekirodalmi szakképzésben tanítok, és a kollégákkal beszélgetve, az ő tanulmányaikat is olvasva körvonalazódott, hogy mi az, ami hiányzik Magyarországon a gyerekirodalmi szakma összefogásához. Közben Demeter Szilárdnak (a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója – a szerk.) is volt egy elképzelése, ami egy hasonló intézet felállítására vonatkozott. A Centrumot a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz tartozó Petőfi Irodalmi Ügynökség hívta életre az én közreműködésemmel. Mivel az IGYIC egy információs központ és ernyőszervezet, ezért nekünk roppant fontos, hogy a már meglévő szervezetek, amelyek egy-egy ügyet felkaroltak a gyerek- és ifjúsági irodalom témájában (legyen az az igényes könyvkiadás, az illusztráció ügye, gyerekek foglalkoztatása vagy kiállításszervezés), számíthassanak ránk, és több évre tudjunk velük előre tervezni.

Prenatális kortól a fiatal felnőttekig szeretnénk megcélozni a gyerekeket és fiatalokat, illetve a velük foglalkozókat, pedagógusokat, könyvtárosokat, de a szülőket is. A különböző szakterületek és korosztályok összekapcsolásáért sokat tudunk tenni.

– Kikkel működtök együtt?
– A főiskolák és egyetemek mellett a gyerekkönyv-kiadókkal, de például a Magyartanárok Egyesületével is, a Hubby-val (Magyar Gyerekkönyv Fórum), a Könyvtáros Tanárok Egyesületével, és egyéb kapcsolataink is lassan a formális szakaszba lépnek.

– Mekkora a hatókörötök, az IGYIC Budapesten kívül is kínál majd programokat?
– Ez a lényeg! Vidékre is megyünk, sőt, határon túlra is tervezünk. A Jön az író! sorozatunk például azt biztosítja, hogy egy írót és egy moderátort megrendelhetnek az iskolai könyvtáros tanárok, akár határon túlra is. A moderátor és az író először egy beavató órát, interaktív foglalkozást tart a gyerekeknek. Sőt, a „tart” helyett inkább azt mondanám, hogy maradandó élményt szeretnénk szerezni azzal, hogy ott van személyesen a szerző és ott van a szövege is. Azután a helyi tanárkollégákkal beszélgetünk. Az IGYIC-nek vállalt célkitűzése, hogy minőségi gyerekirodalmat szeretne eljuttatni a különböző közösségekbe, könyvpéldányokat veszünk és szállítunk az iskolakönyvtáraknak.

Kép

Kép: Oláh Gergely Máté

– Ha bemész egy könyvesboltba, akkor azt látod, hogy a gyerekirodalom egy része megélhetési irodalom – hiszen a gyerekirodalomnak mindig van piaca, sokan veszik.
– Igen, a népszerű és a minőségi el tud válni egymástól, ezért is van szükség a munkánkra. De vannak szerencsés találkozások, például Varró Dániel verses elbeszélései.

Mi szeretnénk zömmel olyan szerzőket válogatni, akik nem épültek be még a köztudatba, de minőséget képviselnek. Hogy csak egy ilyen kiadványt nevezzek most meg, gondoljunk Harcos Bálint „Boszorkánycica” című kötetére.

– Jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum épületében tartjátok a programjaitokat.
– Igen, de saját épületbe fogunk költözni, ahol lesz olvasóhelyiség gyerekirodalmi könyvtárral. A programokon készítünk hang- és videófelvételeket, ezek hamarosan podcastcsatorna, videócsatorna, illetve PDF formátumban felkerülnek az IGYIC honlapjára.

– Te magad olvasó családból jössz. Hogyan válhat családi élménnyé az olvasás?
– Az IGYIC Meseterasz címet viselő csatornáján keresztül igyekszünk bemutatni az olvasásra nevelés formáit, médiumait. Azokat a szöveghagyományokat is, amelyekből elérkezünk a mai írókhoz. Gondoljunk csak például arra, hogy Petőfi „Arany Lacinak” című verse rögtön egy felkiáltással kezdődik, interakcióba vonja a gyereket (Laci te, / Hallod-e, / Jer ide…), a nyelv azonnal cselekszik is. Bevonódunk, és már rólunk, a vers felolvasójáról és hallgatójáról van szó.

A jó gyerekirodalom egy közösségteremtő világ, ami a családokat nagyon jól tudja erősíteni.

Az IGYIC blogjával, a Meseterasz csatornával és a workshopjainkkal nyitunk a szülők felé is, hogy a családi olvasást segítsük.

– Te irodalmárként inkább analitikus, elemző-rendszerező alkat vagy. A férjeddel hogyan működtetek együtt, hiszen az ő ritmusa íróként egész más lehetett?
– Igen, a kapcsolat szempontjából én voltam az analitikus, ő a művész. De például ő nagyon rendszerető ember volt, figyelt a hivatalos határidőkre, én nem. Viszont a napi időbeosztásában benne volt az az időtartam, ami az íráshoz kell.

– Hogyan voltál te része az ő pályájának?
– Elolvastam az írásait, és véleményt mondtam, ha kérdezte. Mindig kérdezte. Abból adódott konfliktus, amikor ezt nem tudtam megtenni, mert János nagyon számított rá, és nemtörődömségnek vette, hogy nem jutott rá kapacitásom a két kisgyerek mellett. Olyan is előfordult, hogy egy nehéz nap után nem voltam képes belehelyezkedni, beleereszkedni az ő világába. János művei nagyon szembesítő művek, nehezen lehet megúszni, hogy az ember önmagát felülvizsgálja.

– Nyilván benned is élt a kíváncsiság, amikor melletted dolgozott, hogy a szövegeibe belemélyedj, de közben ott lehetett a napi időhiány is, a kisgyerekes anyák állandó kísérője.
– Nagy ellentmondás volt a gyerekek születése előtti életünk és aközött, ahogy utána éltünk. A születésük előtt ott voltam János minden felolvasóestjén, otthon is olvastuk a szövegeit. Követtem, hogy mit vállal el, mit nem, és miért. A gyerekek mellett nagyon hiányzott, hogy a szövegeiben benne legyek.

Kép

Kép: Bach Máté/IGYIC-PIÜ

– Ebben az időszakban nem te voltál az első (elő)olvasója?
– Nem, akkor Nádasdy Ádám volt.

– Vannak olyan Térey-szövegek, amelyeket most olvasol először, már a halála után, és most érted meg, hogy miről is szólnak?
– Például a „Káli holtak”, ami szerintem nagyszerű, egy nagyon szórakoztató könyv, egyvégtében el lehet olvasni. De abban az időszakban, amikor a János írta, egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondol a főhős, egy egyedülálló harmincéves fiatalember. Annyira más problémákkal voltam folyamatosan elfoglalva. A „Lót – Sodomában kövérebb a fű” János utolsó drámája. Csak a halála után olvastam el. Mint valami testamentumot.

– Amíg János élt, hogyan zajlott nálatok a gyerekekkel közös olvasás? Egy írónak és egy irodalmárnak listái voltak, hogy mit akartok olvasni a fiaitokkal?

– Azokat a meséket nem vittük a gyerekszobába, amelyek a katarzist nem engedik meg, vagy fals Barbie-világot festenek a gyerek elé, vagy sablonokból építkeznek.

De például a régi könyveinket bevetettük, amelyeket anno nekünk olvastak. János is hozta a régi, elnyűtt köteteit, például Misi Mókust nagyon régi kiadásban, ezt szerettük. De Brumi kalandjai egyáltalán nem működtek. János általában a szerkesztőket bírálta a rossz mondatokért.

– Úgy értsük ezt, hogy miközben a gyerekeiteknek felolvastatok, közben irodalomkritikai megjegyzéseket is tettetek?
– Igen, sajnos! Ez így zajlott (nevet). Olyan is volt, hogy a férjem a saját ismerőseinknek a hangján olvasta fel a szereplőket. Igaz, ő sokkal ritkábban olvasott föl, arra viszont nagyon rákészült. Saját mesét is kellett kitalálni, megvoltak az elemek, amelyeknek benne kellett lenniük. Ezt folytatjuk manapság is, már sokezer mesénél járunk, és nem szabad ismételni, mindig újat kell kitalálni. Amikor bibliakörre mentem, Jánosé volt az este. Ilyenkor ő már napközben készült, elismételtette velem, hogy milyen karakterek legyenek, és hogyan építse fel a mesét. Szükség volt instrukciókra, mert a fiúk nagyon kritikusak, és ha nem elég félelmetes a karakter, akkor nem fogadják el a küzdelmet. Persze királyfinak is kellett benne lenni!

– Altatás előtt meséltek?

– Igen, bekuckóznak az ágyba, és az a módszerem, hogy lekapcsolom a nagy villanyt, és elemlámpánál olvasok. Belealudni nem szoktak, pedig jó lenne, de amikor már azt hiszem, hogy alszanak, akkor biztos, hogy valamelyik felkiált: „Mit mondtál? Nem értettem!”

– Végül muszáj megkérdeznem, hogy hogyan érint benneteket, vagyis az IGYIC programjait a következő hónapokban a koronavírus miatti vészhelyzet.
– Szinte teljes egészében megtartottuk az első féléves tesztsorozatunkat, ezeket most értékeljük ki. Látszik, hogy nagy az érdeklődés. Az IGYIC online projektjei éppen startra kész fázisba érkeztek. Hiánypótló Meseterasz videókritika-sorozatunk, IGYIC-honlapunk és szakmai-ismeretterjesztő Mesecentrum blogunk áprilisban indul, így mi otthonról folyamatosan dolgozunk.

Görgey Gábor

Még ma

Nem a szétfoszló álomsemmiben,

nem a vágy mézeskalácsországába jutva be,

nem a javulás labirintusán végigtapogatózva,

nem a kikövetkeztetett gondolatok szerint,

nem mitikus áttételeken át,

nem az anyagmegmaradás elve alapján,

nem irodalmilag és nem jelképesen,

nem is jövőre és nem is holnap, hanem

még ma

velem leszel a paradicsomban.

A vers első nyolc sora nemmel kezdődik. A költő nemet mond azokra a széltében-hosszában elterjedt hamis elképzelésekre, amelyekkel oly sokan próbálták, próbálják tagadni Jézus feltámadásának tényét, történeti valóságát. Jézus és nyomában az ember feltámadása nem a halálfélelem ellen kitermelt hiú, szánalmas emberi vágy, hit valami szétfoszló álomsemmiben. Nem is a javulás labirintusán végigtapogatózva lehet kiérdemelni, jótettekkel, a parancsolatok teljesítésével, egyre jobbá válva, s végül méltónak bizonyulva a mennyei örök életre. A feltámadás nem jutalom holmi érdemekért. A feltámadás hite nem a logika következtetésének megvalósulása, nem azért létezik, mert az ember levezeti, hogy ha Isten van, akkor feltámadásnak is lennie kell. Bár ez igaz, de Jézus nem ettől támadt fel, és az egyén sem ettől fog feltámadni. Nem is mitikus áttételeken át jön a feltámadás.

Krisztus feltámadása nem mítosz.

Nem olyan, mint az ókorban elterjedt pogány misztériumvallások hőseinek, isteneinek, Dionüszosznak, Ozirisznek, Mitrásznak, a természet vegetációs isteneinek feltámadása. Az ókori elképzelések szerint ezek a természettel együtt évente meghalnak, majd feltámadnak az évszakok ciklikus változásával, míg Jézus, velük szöges ellentétben, a Római levél 6,9 szerint egyetlenegyszer halt meg a bűnökért, és egyszer támadt fel, úgyhogy nem hal meg többé. Azóta is, ma is él. Az ő feltámadása nem mitikus esemény, hanem valóságos, azaz történelmi esemény volt. És Jézus nem az anyagmegmaradás elve alapján támadt fel test szerint, folytatja a költő. Nem testének földi anyaga támadt fel, hanem új, szellemi, romolhatatlan testet adott neki Isten, olyan testet, amelyről ugyan nem sokat tudunk, de azt biztosan, hogy nem vonatkoznak rá a fizikai anyag, a biológiai test törvényszerűségei.

Végül Jézus nem irodalmilag és nem jelképesen támadt fel, ahogy sokan, egyes teológusok is vélik. Szerintük az evangéliumokat olyan korban írták, amikor az emberek mitikus módon gondolkodtak, ezért a bibliai írók sem szólhattak hozzájuk másképp, csak a mítoszok nyelvén. Ilyen mitikus beszéd volna a Jézus feltámadásáról szóló beszéd is, amelyet, úgymond, „mítosztalanítani” kell. Nos, e kifejezés annyira hátborzongató, hogy már csak ezért sem lehet igaz.

A feltámadás – valóság.

Görgey a tagadások sorát egyetlen állítással, Jézus szavával zárja, amelyet a kereszten mellette függő jobb latornak mondott: „Még ma velem leszel a paradicsomban”. A feltámadás nem a távoli jövőben történik, hanem még ma, a lator halála és az ő, Jézus halála napján. A test szerinti feltámadás ugyan a végső nap eseménye lesz, amikor Jézus másodszor is eljön a földre, ezúttal ítélni élőket és holtakat – ki tudja, milyen sokára. Mégis az a helyzet, hogy a meghalt ember számára ez a nap, a feltámadás napja nyomban a halála után, még ma kezdetét veszi, mert a halál után az egyén számára nem létezik többé idő, időmúlás. Az egész ember testestül-lelkestül a halál öntudatlan állapotában van, ahogy a Biblia kifejezi: alszik, nem tud magáról, és a halála utáni első tudatos élménye az lesz, hogy feltámad. Úgy, ahogy Krisztus feltámadt – valóban feltámadt!

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>