Családi körkép: kinek mit jelent a nagy kaland?

Apát élete nagy mulasztásai izgatják, szeretné például hátizsákkal bejárni a világot, meg körbebiciklizni a Balatont. Részemről mehet, csak minimum egy gyermeket vigyen magával! Trenírozza is a nagyobbikat, akivel rendszeresen kirándulós és biciklizős apa-lánya programokat szerveznek.

Fanni egymaga is nagy kalandornő, rettentően szeret minden olyan akciót, amikor kikerül a mi ügyeletünk alól. Kicsiben ez úgy néz ki, hogy méterekkel előttem sétál, mint aki már az anyukája nélkül mehet, és ha megkérem, hogy várjon meg, vagy esetleg utol akarom érni, még jobban nekiiramodik.

Emma, akit ilyenkor futólépésben tolok magam előtt a babakocsiban, azzal szórakoztatja magát, hogy különböző dolgokat hajigál ki a babakocsiból. A fél zsömle engem kevésbé izgat, őt annál inkább, amikor rádöbben, hogy nem eheti meg. A fél pár cipő, kis sapka vagy cumi azért már engem is lázba hoz, és igyekszem szlalomban összeszedni, úgy, hogy közben Fannit se tévesszem szem elől.

Ennél nagyobb távolodás Fanni részéről, amikor kijelenti, hogy a Maminál vagy a Mamánál alszik. (Nálunk a nagymamák megnevezésében egy magánhangzónyi a különbség, de mire mi megszoktuk, Fanni elkezdte őket heccből keverni.) Az első ilyen alkalommal több programot is elterveztünk estére a férjemmel, hisz Emma még csak a pocakomban volt, ám romantikázás és filmnézés helyett távol lévő elsőszülöttünk fotóit és videóit nézegettük összeszorult szívvel, és közben borzasztóan üresnek éreztük a lakást. Ahelyett, hogy kialudtuk volna magunkat, felszínesen hánykolódtunk, mert azon járt az eszünk, vajon el tudott-e aludni, nem sír-e, nem ébred-e föl, és mi van, ha mégis, és nem vagyunk ott… Amikor másnap reggel megtudtuk, hogy minden simán ment, férjem összeomlott: „Már nem szeret minket! Nem is hiányzunk neki.” Azóta Fanni már rendszeresen tölt hol az egyik, hol a másik nagymamánál egy-egy éjszakát és titkos kalandokkal teli napot.

Apának ilyenkor minden megmaradt reménye Emmában koncentrálódik, akinek még olyan dolgok jelentik az izgalmat, mint hogy a kisautót maga előtt tolva végiglépdel a folyosón, hogy az ölünkből ő nyomhatja meg a liftgombot, vagy hogy egyedül próbálkozik beletunkolni a kiskanalat a főzelékbe. Az önállóság érzésének izgalmát az sem veszi el, hogy a kistányér és a szája közt félúton többnyire kipotyog minden a kanálból. Gyönyörűséggel tölti el, hogy ha megnyomja az orrunkat, akkor búgó hangot adunk ki a szánkon, és ha kinyitjuk az autó ajtaját, a feje fölött felvillan a lámpa. Emlékszem még, amikor Fanninak is olyan dolgok jelentették az izgalmat, mint hogy lenyűgözve nézte, hogyan forognak a ruhák a mosógépben, vagy mekkorát koppannak a tárgyak, ha ledobja őket. Hosszú perceket időztünk egy-egy bogár, lehullott falevél vagy lépcsőre nőtt mohatelep megfigyelésével. Most Emma az, aki a játszótéren ücsörögve összevont szemöldökkel, két ujját összecsípve veszi fel a kis bogyót, kavicsot, botocskát, és afféle tudós tekintettel vizsgálja őket. Nemsokára már neki is a kopogós cipő meg a pörgős szoknya lesz az egyik fő gondja, akárcsak most a nővérének. Akkor már neki is szólnak az apai dörgedelmek: „Túl csinos, hogy így kimehessen az utcára!”

Mindent összefoglalva úgy látom, nekik felnőni, nekünk meg elengedni őket a legnagyobb kaland.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>