Közös akciójuknak köszönhetően a Balaton környékén működő három legnagyobb kórház, a Somogy Megyei Kaposi Mór Oktató Kórház, a Veszprém Megyei Csolnoky Ferenc Kórház és a Zala Megyei Szent Rafael Kórház négy-négy komplett izolációs légzésvédő felszereléssel gazdagodott. Az átadási ünnepséget online tartották meg.

Példamutató a társadalmi szereplők számára, ahogyan az FGSZ Zrt. a járvány első vonalában helytálló orvosok és ápolók védelméért összefogott a jótékony akciókra mindig nyitott Vízimentőkkel. Cselekedetük tudatos részvállalás a járvány elleni védekezésben, de egyben hozzájárulás is a régió egészségügyi fejlesztéséhez.

Ferencz I. Szabolcs, az FGSZ Zrt.  elnök-vezérigazgatója elmondta: „A MOL-csoport és az FGSZ erős bányászati hagyományokkal rendelkező cégek, ezért mi pontosan tudjuk, hogy egy esetleges baj esetén mennyire fontos a munkatársaink légzésvédelme. Örömünkre szolgál, hogy ebben a rendkívüli helyzetben a cégünknél meghonosult szakmai tapasztalatokból át tudunk valamit adni az egészségügynek, ezen belül is a Balaton környéki egészségügyi intézményeknek, hiszen siófoki központú cég vagyunk, így nagyon fontos nekünk a helyi és környékbeli közösségek támogatása.” Az elnök-vezérigazgató abban is bízik, hogy a készülék fokozza a járvány elleni harc hatékonyságát, és ha lenne egy későbbi hullám, akkor is bevethetik azokat. „A kórházi dolgozók egyéb helyzetekben is hasznát fogják venni a készülékeknek, például ha speciális vegyszer okozta balesetet szenvedett páciensekkel érintkeznek” – tette hozzá Bagyó Sándor, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának elnöke. Emiatt a járvány lecsengése után is a régióban maradnak a légzésvédelmi eszközök, és a vízimentők egyesülete fogja tárolni azokat. Ha valamelyik kórház jelzi, hogy szüksége van a berendezésre, pár órán belül eljuttatják az adott intézménybe.

A Dräger készülékeit bányászatban dolgozók, tűzoltók és sürgősségi szolgálatok tagjai számára fejlesztették ki, azóta pedig már klinikai körülmények közt is tesztelték. A kórházakban a szakszemélyzet fogja használni. A légzésvédő készülékegyüttesnek két fajtája van: a nyomólevegős és a palackos sűrített levegős. Előbbit a kórházi sűrített levegős rendszerhez csatlakoztatva tudják majd használni, míg a palackos megoldás nincsen helyhez kötve, így lehetővé teszi a szabad mozgást. További előnye, hogy kompozit anyagból készült, ezért súlya könnyebb, mint a korábbi, acél alapú palackoknak. A felszerelések védelmet nyújtanak a koronavírus ellen is, amely az orvosokra és az egészségügyi dolgozókra is nagy veszélyt jelent: az elmúlt hónapokban az ápolószemélyzet tagjai közül sokan megfertőződtek.

Dr. Fogas János, a Somogy Megyei Kaposi Mór Oktató Kórház főorvosa, dr. Kiss Miklós, a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház adjunktusa és dr. Kovács Tamás, a Zala megyei Szent Rafael Kórház főorvosa is megköszönte a lehetőséget, várják, hogy megtanulhassák a készülékek helyes használatát a főszponzor és a vízimentők segítségével.

Támogatott tartalom.

Június 17-én, a konferencia első napján 17:00 órától a fiúnevelés és a férfi értékek vonatkozásában az iskolalelkészként dolgozó Bese Gergő atya és Bedő Imre, a Férfiak Klubjának alapítója osztja meg velünk gondolatait. 

Június 18-án, szintén 17:00 órai kezdettel Dr. Császár-Nagy Noémi klinikai szakpszichológus tart előadást az apahiányos társadalomról, majd Léder László, az Apa Akadémia alapítója beszél a modern kori apaság kihívásairól. Mindkét alkalommal a konferencia chat felületén várjuk nézőink kérdéseit, melyekre meghívott előadóink készséggel válaszolnak majd előadásaikat követően. A konferencián videóüzenettel mondja el gondolatait az apaságról Böjte Csaba testvér, Kovács Ákos, énekes, Kovács András Péter, humorista és Bárdosi Sándor, olimpiai ezüst érmes birkózó.

Június 21., Apák napja alkalmából a csalad.hu két héten keresztül a férfivá érés és a modern kori apaság kérdéseit járja körül. Az oldalon interjúk, szakmai cikkek és személyes vallomások, blogok (Tóth Gabi, Schäffer Erzsébet) és vlogok (Bárdosi család) foglalkoznak a fiúk és férfiak családban betöltött pótolhatatlan szerepével és az őket kihívások elé állító szerepkonfliktusokkal.

Regisztráció itt>> 

Ki a szervező?

Már a döntés folyamata is érdekes, hogyan dől el, hova és mikor megy a család pihenni. Van, ahol ez a férfi dolga, ő jelöli ki az úticélt, határozza meg az időtartamot és a programot – a családot csak beülteti az autóba, és indulnak is! Tegyük hozzá azért, hogy a nőnek azért még ebben az esetben is össze kell csomagolnia az egész család felszerelését. A skála másik végén a nyaralást megszervező nő áll, aki leveszi a férfi válláról a terhet a gondos szálláskiválasztással és a részletes gyermekprogram-ajánló elkészítésével.

Bármelyik véglet és köztes megoldás jól tud működni – a cél az, hogy minden résztvevő fél, a feleség, a férj és a gyermekek is jól érezzék magukat együtt a nyaraláson, és ne legyen kezdettől konfliktus forrása már maga a döntés is.

Leggyakoribb megoldás a közös döntés, ahol mindkét felnőtt fél rábólint a tervekre. Ez azért is fontos, mert így tudjuk a házastárs teljes motivációját és szimpátiáját megnyerni egy-egy ötlethez. Sőt, ha már nagyobb gyermekeink vannak, az ő szempontjaikat, véleményüket is érdemes meghallgatni – persze a realitások talaján maradva, és a megfelelő határok betartásával.

Eltérő vágyak

Nehéz, bár nem megoldhatatlan helyzet, ha a családtagoknak nagyon eltérő elképzelései és igényei vannak a nyaralással kapcsolatban. Muszáj ilyenkor konszenzusra törekedni, olyan megoldást találni, amely mindenki számára elfogadható. Lehet, hogy az egyik fél – mondjuk stresszes, sok utazással járó munkája miatt – csak egy kis hegyvidéki faházban szeretne pihenni, olvasni, madárcsicsergést hallgatni, míg a házastársa – mert irodai munkája során jóval kevesebb inger éri – egész évben arra vár, hogy végre kimozdulhasson és hosszú túrákat tegyen. Ilyenkor jó megoldás, ha előre kitűzik azokat a napokat, amikor a felek a saját vágyaiknak hódolnak, és azokat, amikor együtt töltik az időt.

Téves elképzelés, hogy egy család akkor működik egészségesen és jól, ha életük – és nyaralásuk – minden másodpercét együtt töltik!

Bátran ki lehet jelölni rövidebb-hosszabb „szabadprogramot“ is. Utána – mondjuk egy közös vacsorán – mindenki megoszthatja új élményeit, tapasztalatait, és valószínűleg sokkal nagyobb örömmel beszélgetnek majd, mint ha egész nap együtt lettek volna. Ha nem sikerül konszenzust találni, még ott a kompromisszum lehetősége: például az egyik évben vízpartra mennek nyaralni, a másikban pedig magas hegységbe.

Felerősödő személyiségjegyek

Konfliktusok forrásai lehetnek a másik személyiségéből fakadó eltérések. Ilyenkor intenzíven tölti együtt a család az időt, ezért sokkal több lehet a súrlódás is. A természetükből fakadó különbségek erősebben megmutatkoznak a nem megszokott környezet vagy éppen az új élmények hatására. Ha valaki például jobban a fogához veri a garast szórakozás közben, mint a párja, míg a másik ilyenkor könnyebben költekezik. Vagy ha az egyik fél akkor érzi biztonságban magát, ha a nyaralás minden perce előre be van osztva, és csak végre kell hajtani a részletes tervet, míg a másik legszívesebben csak úgy nekiindulna a világnak, és megélné azt, ami történik aznap.

Egyiküknek fontos lehet az előre lefoglalt szállás, míg a másik nem aggódik azon, hogy hol hajtják álomra a fejüket este. Ezek az eltérések előbb-utóbb összetűzéshez vezetnek.

Ha a pihenés során túl sok a vita, netán veszekedéssé fajul a helyzet, akkor a nyaralás aligha éri el pihentető, közös élményszerző célját.

A kulcs a másikra figyelésben, a vágyak és kívánságok őszinte megbeszélésében, a közös megoldások keresésében van.

Fénykép és valóság

Közös veszélyforrás lehet a túlzott megfelelés vágya másoknak, a külvilágnak – valamint az irreális elvárások a nyaralással kapcsolatban.

Ismerünk olyan párokat, családokat, akik pusztán azért mentek egy népszerűbb helyre nyaralni, mert több ismerősük járt már ott, és ők sem akartak lemaradni.

Önmagában ezért nem érdemes drága, de híres helyre menni, mert nem biztos, hogy ad annyi élményt! Ehhez kapcsolódnak a túlzott elvárásokból adódó csalódások is, amikor hazafelé tartva azt érzi az ember, hogy nem is volt olyan jó az a hely, amilyenre számított – és így az egész nyaralás emlékét átszövi az elégedetlenség.

Mindenképpen érdemes meghallgatni mások véleményét, de magunknak kell mérlegelni, mi a célunk, és mit várunk a pihenéstől, nyaralásról. Ennek megfelelően célszerű kiválasztani az úticélt, szállást, programokat. Merjünk kevésbé ismert helyekre menni, próbáljunk ki szabadabb, testhezálló, nekünk szóló utakat és lehetőségeket! Bőven rejthet meglepetést és élményt a komfortzónánkon kívüli világ, és ehhez nem is szükséges messzire utazni és sok pénzt elkölteni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A kiskereskedelmi szektorban kiemelten magas a női munkavállalók aránya, így például a Tesco munkatársainak is több mint kétharmada nő, akik közül sokan már édesanyák vagy családalapítás előtt állnak. Most az áruházlánc példáján keresztül nézzük meg, hogyan támogathatja kolléganőit egy vállalat az egyensúly megteremtésében.

1. Program kismamáknak és újdonsült anyukáknak

Az idén anyák napján indított TescoMoms programot a kismamáknak és az újdonsült édesanyáknak dolgozták ki.  A program részeként a Tesco segít eligazodni az elintézendők és lehetőségek között: a leendő édesanyák tájékoztatást kapnak arról, miben segít nekik a munkahelyük, milyen jogok illetik meg őket, valamint mikor és milyen állami támogatásokat (CSED, GYED, GYES, CSOK) tudnak igényelni. A szülési szabadság időszakában is igyekszik a vállalat kapcsolatban maradni a tartós távollétüket töltőkkel: közös Facebook csoporton keresztül megosztja a belső híreket és fontos információkat, sőt ugyanitt a távol lévők is tartani tudják egymással a kapcsolatot.

Mindemellett a kisgyermekükkel otthon levőknek tréningekkel és mentoring programban való részvétellel tanulási lehetőséget is kínál a vállalat, hogy még felkészültebben térhessenek majd vissza a munka világába. A munkahelyre való visszatéréskor pedig a HR osztály munkatársai karrierbeszélgetések során segítenek felkészülni és az ideális munkakört megtalálni.

2. Vándorbölcső program

A Tesco nemrég csatlakozott a Három Királyfi, Három királylány mozgalom Vándorbölcső kezdeményezéséhez. A Kárpát-medencében őshonos fából készült bölcső a tescós családok között vándorol majd, és a baba hat hónapos koráig használhatják, mielőtt új otthonba kerül. A bölcső már várja első lakójának érkezését.

3. Babacsomag, hozzátáplálási kézikönyv

A nagyobb vállalatok, mint a Tesco, nem csak jó tanácsokkal és összetartó közösséggel segíthetik a munkatársaikat a gyermekvállalásban. Az áruházlánc például babacsomaggal köszönti a tescós családok újszülöttjeit, amiben a friss szülők pelenkát, valamint babagondozó termékeket találnak. A baba egy későbbi életszakaszára készülve pedig egy, a hozzátáplálást segítő kézikönyvvel is meglepi az újdonsült szülőket munkahelyük.

4. Segítség az iskolás gyerekek szüleinek

Minden kisiskolás gyermek és persze szülő életében nagy esemény az iskolakezdés, ezért a Tesco abban is segít, hogy ezt az élményt közösen élhessék át: minden elsős gyerek szüleinek extra szabadnapot biztosít a vállalat az iskolakezdés napjára. Az elmúlt hónapok kihívásait pedig táblagépek kölcsönzésével próbálta megkönnyíteni a cég, így azok az iskolások is könnyebben vehették az akadályokat, akiknek egyébként nem állt otthon rendelkezésre a megfelelő eszköz ehhez.

Nem csak a legkisebbek szüleinek van azonban szükségük támogatásra. Bizonyára minden iskolás gyerkőcöt nevelő édesanya és persze édesapa is tudja, mekkora segítséget jelent, ha a nyári szünet ideje alatt a munkahelyük is segíti a gyerekek felügyeletét. A Tescónál évente 200 gyerek vehet részt nyári táborozásban, a vállalat a központi irodában gyerekmegőrzőt szervez a kollégák gyerekeinek, és egy napig a kicsik is bekukkanthatnak a munka világába a „Vállvetve apával” program keretében.

Támogatott tartalom.

– Mióta él bentlakásos otthonban?
– 1994-ben sérült meg a gerincvelőm, kerekesszéket kaptam, s még ugyanebben az évben költöztem be ide az otthonba.

– Hogyan érintették önöket a járvánnyal kapcsolatos intézkedések?
– Március 16. óta van nálunk látogatási és kijárási tilalom. Lassan három hónapja vagyunk elzárva a szeretteinktől, a külvilágtól, a szabad mozgástól, a természettől. Nem volt húsvétunk, nem volt anyák napja, nem volt pünkösd, se gyermeknap. Csak a tv- csatornáiról értesülhetünk a világban történtekről, semmi kézzelfogható tapasztalatunk nincsen.

– Megbetegedett valaki?
– Senki nem volt még csak megfázva sem. Nagyon nehezen vettük viszont az elzárást, aminek rettenetes lelki, szellemi, mentális következményei vannak.

– Mit gondolt erről a vírusról? Veszélyesnek érezte önökre nézve?
– Az első napokban kicsit megijedtem. Igazából minden évben van influenzajárvány, itt az intézményben is megtapasztaljuk január-február környékén.

Volt olyan év (2014 vagy 2012?), amikor egy hónap alatt 28-an haltak meg itt az otthonban az influenza szövődményétől! Semmilyen intézkedést nem foganatosítottak akkor, nem volt szájmaszk, kesztyű, izolálás. Senki nem jött az ÁNTSZ-től sem.

Tehát minden év elején átment egy influenzajárvány az intézményen, de az idei évben meglepően kevés lakót érintett. Ezek fényében számomra érthetetlen volt ez a március közepi lezárás. Neves infektológusok azt állítják, hogy már januárban megfertőződött az európai lakosság fele, és ők már immunisak lettek márciusra a vírussal szemben. A politikusok viszont sok országban bepánikoltak.

– Mit jelentett a lezárás az itt élő időseknek? Hogyan élték meg az elmúlt heteket lelkileg?
– Akik korábban kijártak rendszeresen, azok nagyon nehezményezték, de mindenki remélte, hogy csak egy-két hét, és minden a régi lesz. Közben hallgattuk a médiában a félelmet keltő híreket, emiatt az első hónapot még mindenki elég jól tűrte. Mára már sok idős nem hiszi el, hogy szükség volt minderre.

Nagyon megviselt mindenkit ez a bezártság, a szeretetelvonás.

Lelkileg belebetegedtek az itt élő emberek, egyre elkeseredettebbek lettek azok is, akik nem járhattak ki, de akikhez korábban rendszeresen jöttek látogatni. Hiányolták a szeretetet, a család látványát. Én rendszeresen hívogattam az infóvonalat, de nem kaptam érdemi válasz, hogy mikor szabadítanak fel minket. Nem tudtam, van-e olyan szervezet, fórum, amin keresztül üzenhetnénk a döntéshozóknak, hogy ne védjenek már ennyire.

A lelki nehézségeken kívül másfajta akadályokat is tapasztaltunk. Nagyon nehezen jutunk a saját pénzünkhöz, hiszen nem mehetünk ki a bankba. Nem mehetünk szakrendelésre, vagy ha mégis muszáj, utána két hét szobakarantén követi. Nincs lehetőség ruhanemű-vásárlásra és egyéb szükségletekre sem. Mindemellett tudom, hogy az intézmény is parancsot teljesített, hiszen a kormány veszélyhelyzetet hirdetett meg. Tehát ilyenkor megszűnik vagy sérül a lakosság önrendelkezési joga.

– Milyen egészségügyi intézkedések történtek az otthonban?

– Május elsején jött a katonaság „fertőtleníteni” az épületet. Pici sátrakba terelték az embereket, mert elég hideg volt az a nap.

Össze lettünk szorítva, mint a szardíniák a konzervben – akkor nem számított a távolság. A fertőtlenítés nem ártott, mert már hat éve nem volt tisztasági meszelés az otthonban.

– Mekkora az intézmény területe? Hogyan tartják tisztán?
– Az intézmény maga hatalmas, a lakóterület az irodákkal, a konyhával kb. 5000 négyzetméter. Minderre hat takarító van, de soha nincsen benn annyi, mert van szabadnap, táppénz, etc. Napi három takarító takarítja tehát ezt a hatalmas és sok kis helységre tagolt épületet. Lehetetlen küldetés. Ha egész nap itt lennének, akkor sem győznék. Tehát általában kosz van. Most, a járvány idejére hoztak néhány takarítót, ők csak a folyosókat sikálták, de az is segítség volt.

– Mennyien laknak bent, milyen korúak?
– Körülbelül 280-an lakhatunk itt bent. Az átlagéletkor az ellátottaknál kb. 70 év lehet. Igazából még saccolni sem nagyon merek. Van olyan lakó, aki 90 felett jár.

– Súlyos alapbetegségeik vannak az itt élőknek?
– Itt mindenkinek van valamilyen alapbetegsége, hisz idős korára az ember elkopik. Kinek több, kinek kevesebb. A járvány ideje alatt a gyulai Pándy Kálmán Kórházat járványkórházzá alakították, emiatt onnan is ide került kb. 25 beteg. Az ő állapotuk súlyos, mert ők a krónikus belgyógyászati osztályon voltak. Folyamatosan hozták őket, nem egyszerre. Kiürítették az egyik emeletet számukra, az eredetileg ott lévőket más osztályokra helyezték át. Az ő részlegüket hermetikusan lezárták, csak a nővérek mehettek be, mert nem lehetett tudni, van-e közöttük COVID-fertőzött. Ugyanazok az ápolók, nővérek látták el ezeket a betegeket is, mint a többi lakót. Mára már az a részleg is kinyitott, de nem mentem megnézni az ottani betegeket. Páran haza tudnak menni, a család vállalja őket, a többi húsz itt marad örökre. Egy-két évvel ezelőtt a békéscsabai kórház ápolási osztályáról is kaptunk sok beteget, mert megszüntették az osztályt. Így ez az intézmény már inkább elfekvő lett, mit idősotthon.

– Kapnak itt az otthonban különleges kezelést azok, akik a kórház krónikus belgyógyászatáról kerültek ide?
– Nem hiszem, hiszen nincs hozzá eszköz, infrastruktúra. Orvos van, de nem napi nyolc órában, mert van saját körzete is a doktornak. Naponta egy órát van itt, reggel 8-tól 9-ig. Természetesen jön az orvosi ügyelet, amikor nincs rendelési idő.

– Volt-e olyan idős ember, aki a karantén alatt hunyt el, és nem tudott találkozni a szeretteivel?

– Nem tudok olyanról, hogy végstádiumban lévőhöz ne engedték volna be a hozzátartozóját.

Egyszer használatos vékony védőruhát vettek fel ilyen esetben a látogatók, egy ilyen esetről tudok. Itt is kötelező a szájmaszk. Én nem hordom, mert légzési nehézségem van.

– Kik vigyáznak önökre, és milyen szabályok vonatkoznak rájuk?
– Közel 80 dolgozó jár be naponta dolgozni. Ők eddig is jöttek-mentek, most már hivatalosan is mehetnek mindenfele, ami nem baj, csak ellentmondásos azzal, ahogyan bennünket óvnak.

– Mostanra már sok korlátozást feloldottak. Milyen változások történtek?
– Még nem érezzük a feloldást, hisz csak lazítottak a megszorításokon. Bejöhet bizonyos számú látogató, de időpontot kell kérnie a hozzátartozónak. Ez még nincs fenn az intézmény honlapján. Már volt egy-két látogató, őket beengedték időpont-egyeztetés nélkül most még, mert nem volt tömeg.

– Van egy nagyon szép hobbija, mesélne erről is?
– A járvány előtt természetfotózással töltöttem az időmet. Mindennap órákat jártam a környéken, a határban.

A természet megnyugtat, feltölt, ott kint megfeledkezhetek mindenről. Most nem volt lehetőségem megtapasztalni az erőt adó megújulást, a tavaszt.

– Merre szokott sétálni?
– Időnként a városba a ligeten keresztül, ott vannak madarak és sok szépség. Máskor a Kettős-Körös mentén, a gáton Mezőberényig szoktam elmenni a mopedemmel. csodás környezetben. A kapcsolat a természettel semmihez sem hasonlítható, segít megőrizni a testi-lelki egyensúlyt. Ez a boldogság. Ott nem kell szerepet játszani, ott önmagadra lelsz. Ezt a természetfotós hobbim alapja, és az a hitem, hogy minden életforma értékekkel rendelkezik, tekintet nélkül arra, hogy hogyan ítélik meg az emberek. Ez vezérel, amikor fényképezni megyek, amikor posztolom a rovarokat. Igyekszem őket pozitívan bemutatni, mert az emberek sajnos nem szeretik őket. Márpedig a rovarok nagyon jól elvannak az emberiség nélkül, de az emberiség nem élhet rovarok nélkül.

– Mi az, amire a fényképezéssel kapcsolatban a legbüszkébb?
– Arra, hogy a fotóim könyvek illusztrációjaként is megjelenhettek. Dr. Vas Zoltán biológus „Darazsak” című könyvét illusztrálja néhány képem. Aranyosi Ervin költő is kért tőlem néhány madárfotót a verses kötetéhez, amely nyomdai előkészületben van. Schmidt Egon ornitológusnak is hamarosan megjelenik egy könyve, abban is lesz fotóm illusztrációként. Ez hatalmas megtiszteltetés és hatalmas ajándék a sorstól! Ilyenről még csak nem is álmodtam.

Pap Zsuzsanna megörvendezteti a kepmas.hu olvasóit néhány gyönyörű természetfotójával:

 

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. Gyakran bosszankodunk azon, hogy az élet nem mindig felfelé ívelő változás. Ezért is fontos olyanokkal találkozni, akiknek egy- egy válsághelyzetben is megtalálták a lehetőségeket. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Túlélők podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

 

 

Mondhatnánk a filmre, hogy 85 percnyi tömény döbbenet, de valójában annál jóval több, mert utána még sokáig elgondolkodtat, s némiképp tán a világnézetünket is (újra) formálja. Az elején még fészkelődve kívül tudunk helyezkedni az eseményeken, míg hallgatjuk, hogy a diktatúra egykori kiszolgálói hogyan magyarázzák tetteiket, a lelkiismeretükkel küzdve, vagy épp elnyomva magukban a szembenézést a súlyos múlttal, amit a jelen tükre is kíméletlenül megmutat, ha belepillantanak. Nyilván nem véletlen, sokkal inkább szimbolikus, hogy némely interjúalanyával a rendezőnő is egy tükör elé ülve beszélget. Amerikából a volt hazájába utazást a kislánya születése ihlette, aki így közvetetten az alkotó múzsájává is vált.

Mi mindent tehet egy gyermek sok másik gyermekért! Akik egy része meg sem született, másik hányada alig valamicskét élt, a szerencsésebbek pedig már nagykorúak, ám könnyen lehet, hogy a világ egy másik szegletében élve mit sem sejtenek a valódi származásukról.

Legalábbis a vér szerinti szüleikről, rokonaikról és arról, hogy miként kerültek az őket felnevelő családhoz. Bár talán nem is akarják tudni az igazat. Mint kiderül, Nanfu Wang saját famíliája is tele van dermesztő történetekkel, amelyeknek mintha mindenki egyszerre volna cinkosa és áldozata. Az 1979–2015 közötti időszakról, tehát a közelmúltról van szó, amely Kínában a hétköznapok részévé tette a kényszersterilizációkat, a terhességmegszakításokat, a csecsemőgyilkosságokat és a gyermekkereskedelmet. Mindezt csúcsra járatott, hurráoptimista propaganda hazudta a lakosság felé természetesnek, elfogadhatónak, mi több: nemes célnak.

Sokan ma is azzal nyugtatják magukat, hogy nem volt más választásuk, hogy az éhezés elkerülése, a nemzet fennmaradása érdekében hagyták a már megszületett második gyermeküket kegyetlenül az út szélén, vagy a húspiacon egy dobozban. 

Különösen meghökkentő, mennyire hevesen „szurkolt” mindenki azért, hogy fia szülessen. Aki a család nevét továbbviszi. Még az anyák is másként bántak a fiúgyermekkel, az államgépezet ilyen szintig befolyásolni tudta a legjóravalóbb polgárok gondolkodását is. Akik a filmben nemegyszer mosolyogva beszélnek erről az időszakról – igaz, nem könnyű eldönteni, hogy a nosztalgia miatt, vagy inkább a szépíthetetlent ezzel is szépítve, kínjukban, zavarukban. A rendezőnőt dicséri, hogy igen mélyre ás, nem elégszik meg félutakkal. Mégis, ahol a nyomozása már túl szenzitív családi kötelékeket érintene, tudja, hol a határ. És a szemek, a tekintetek – amelyeket sok európai oly hasonlónak lát, pedig nem azok – időnként még többet is mondanak ebben a filmben, egy-egy kitartott snittben a szavaknál. Aztán van, hogy szavak is érkeznek melléjük, csak ki kell várni.
A néző szava viszont elakad egy időre a záró képsorok után. Nem is igazán tudjuk, azokat sirassuk-e, akik végül nem élhették meg a rájuk váró – sok esetben keserves – sorsot, hanem már a születésük pillanatában politikai parancsra „angyallá váltak”; vagy azokat, akik az emberpiacról egy emberibb környezetbe (örökbefogadókhoz) kerültek, ugyanakkor elszakították őket szüleiktől, testvéreiktől. De legfőképp: mi van azokkal, akik maradtak? Akiknek a saját bűneik terhét kell cipelniük abban a közegben, amely szép szóval vagy erőszakkal az életük vezérelvévé tette, hogy „pataknyi vérontás is jobb egy második gyermek születésénél”. Nanfu Wang filmje letaglóz. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A játék boldoggá tesz

Mi a közös a társasban, a kártyázásban és a lottózásban? Kutatók megfigyelték, hogy játék közben endorfin szabadul fel és aktivizálódik az agyi örömközpont. Teljesen mindegy, hogy milyen típusú az a játék, ez a folyamat minden esetben lezajlik.

A játék fiatalon tart

„Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani” – vélte George Bernard Shaw ír drámaíró. Állításával sok pszichológus ért egyet, hiszen bizonyított tény, hogy a játék fiatalon tart, vitalitást, energiát ad. A lényeg, hogy örömünket leljük abban, amit csinálunk.

A szakemberek szerint ugyanis, aki a játékot élvezi, annál beindulnak a biológiai mechanizmusok, endorfin szabadul fel, ami segítheti a megküzdést a stresszel.

A játék segít a jelenben maradni

Amikor belefeledkezünk a játékba, ún. „flowba”, áramlatba kerülünk. Csíkszentmihályi Mihály – a híres flow-elmélet megalkotója – szerint amikor 100 százalékig elmerülünk egy bizonyos tevékenységben, a jelenre fókuszálunk, ami az agy szempontjából a legnagyobb boldogságot jelentő idősík. A játék pedig biztosan a jelenre irányítja a figyelmünket.

A játék összekapcsol

Lehet-e annál nagyobb közösségi élményt átélni, mint amikor végigizgulunk egy focimeccset és kedvenc csapatunk győzelme láttán eufórikus örömmámorban úszva ölelkezünk össze szurkoló társainkkal? Talán mindenki ismeri az első világháborúban megtörtént esetet, amikor a németek és az angolok 1914 karácsonyán együtt fociztak. Ez a történet arra emlékeztethet bennünket, hogy a játék – a nevetés és elengedés képessége, a jelenben létezés, valamint a jókedv érzése – lehet a döntő cselekvés a valahova tartozáshoz.

Fontos a tudatosság!

Felnőttek generációinak kedvenc játéka a lottó, a totó, és főként a sporteseményekért rajongók körében népszerű a tippmix. Ez utóbbi esetén nemcsak a kedvenc csapataikért izgulhatnak a szurkolók, de azért is, vajon jó tippelték-e meg a játék végkifejletét. Ám az ilyen típusú játékoknál nagyon fontos a tudatosság, a felelősségérzet! Ebben pedig a játékosok valódi társa és támogatója a nemzeti lottótársaság, amely működése alappillérének a felelős játékszervezést tekinti, és ezért bizony jelentős lépéseket is tesz.

A Szerencsejáték Zrt. célja ugyanis az, hogy a játék megmaradhasson annak, ami: játéknak.

A vállalat 2019-ben már negyedik alkalommal kapta meg az európai lottótársaságokat tömörítő European Lotteries kiemelt felelős játékszervezési tanúsítványát, amelyet elsőként szerzett meg a kelet-közép-európai régióban 2010-ben.

A Szerencsejáték Zrt. kiemelt figyelmet fordít minden olyan területre, amely a játékosok védelmét és széleskörű tájékoztatását, illetve a prevenciót szolgálja. Ennek keretében erősítette tovább reklámetikai tevékenységét is.  A vállalat a jelenlegi hazai jogi és reklámetikai szabályoknál szigorúbb saját kódexszel rendelkezik, és betartásának ellenőrzését független szervezetre, az ÖRT-re bízta a kibővített tartamú együttműködés keretében.

A Szerencsejáték Zrt. Reklámetikai Kódexe többek között egyes védett célcsoportok meghatározására, a marketingkommunikációs üzenetek és eszközök megfelelő használatára, az internetes média alkalmazására, az értékesítés ösztönzésére, valamint a sorsolási műsorok szabályozására terjed ki. A Kódex tartalmát a mai trendeknek, illetve a megváltozott külső szabályzóknak (European Lotteries felelős játékszervezési keretrendszer, Magyar Reklámetikai Kódex) megfelelően aktualizálta, frissítette.

„Állami vállalatként a Szerencsejáték Zrt. működésének alapját a felelős játékszervezés képezi, amely az egész cég működésének iránytűje. A nemzeti lottótársaság tevékenysége, a szerencsejátékok szolgáltatása során erős bizalmi kötődést alakít ki és ápol a játékosokkal. Ez a fajta szoros kötődés és ennek felelősségteljes kezelése a társaság egyik legfontosabb képessége. Fókuszában áll etikus marketing és kommunikációs tevékenységünk, amelyet az elmúlt években kiváló együttműködéssel támogatott az Önszabályozó Reklám Testület. Felelős vállalatként ezt az együttműködést 2020-ban még magasabb szintre emeltük, ezzel is biztosítva játékosaink biztonságát” – hangsúlyozta Bánhegyi Zsófia, a Szerencsejáték Zrt. marketing és kommunikációs igazgatója.

Támogatott tartalom.

Glyndwr Michael harmincnégy éves volt, és keserű sors jutott osztályrészéül. Wales déli részén született egy kisvárosban, szegény munkáscsaládban. Az apja szénbányász volt, de öngyilkos lett, amikor a fia tizenöt éves volt. Ettől kezdve az anyjával élt, de nem tudott mit kezdeni magával, soha nem talált olyan munkát, amelyből eltarthatta volna magát. Harmincegy évesen végleg magára maradt, mert az anyja is meghalt. Glyndwr ekkor nekiindult, és csavargóként járta Nagy-Britannia útjait. Mint olyan sokan mások, ő is Londonban kötött ki. Az utcákon élte a hajléktalanok életét még három évig.

Ekkor – vagy azért, mert annyira éhes volt, vagy mert öngyilkos akart lenni – patkányméreggel átitatott kenyérmaradékot evett valahol a King’s Cross egyik raktárépületében. Itt találtak rá, miközben haldoklott. A kórházban még két napig élt.

Az orvosok és az ápolók valószínűleg nagyon csodálkoztak, amikor néhány nap múlva szigorú tekintetű ismeretlenek érkeztek a kórházba, és ellentmondást nem tűrő arccal, hivatalos papírokat lobogtatva magukkal vitték a holttestet. A háttérben a második világháború egyik döntő momentuma állt, a szövetségesek szicíliai partraszállása. 

1943-ra elérkezett az idő, hogy Olaszországot elvegyék a tengelyhatalmaktól. A legtöbb stratéga egyetértett abban, hogy Szicíliát kell lerohanni, majd onnan észak felé elfoglalni az Appennini-félszigetet. Ahogy Churchill a maga nyers szókimondásával megfogalmazta: „Csak egy ostoba barom nem tudja, hogy Szicíliáról van szó.”

A cél pedig az volt, hogy a németek ne tudják. A szövetségesek tisztában voltak vele, hogy Hitler minden bizalmát elvesztette Mussolini felé, és már egyáltalán nem bízik az olaszokban. Ezért aztán Mussolini hiába mondogatta, hogy a partraszállás Szicíliában várható, Hitler lesöpörte ezt az érvet az asztalról.

Meg volt győződve róla, hogy az angolok és az amerikaiak Görögország vagy Szardínia felől fognak támadni. Annak érdekében, hogy alaposan megerősítsék ezt a tévhitet, a szövetségesek az egész világháború egyik legnagyobb szabású félretájékoztató kampányát indították meg.

Az angoloknak létezett már egy tervük az ellenség hatékony megtévesztésére, aminek az volt a lényege, hogy egy jól kiválasztott helyen tengerbe dobott holttest felhasználásával hamis információt juttatnak el hozzájuk. Ennek az ötletnek a szálai Ian Fleminghez, a James Bond-figura megteremtőjéhez vezetnek, aki a háború alatt a brit titkosszolgálat magas rangú tisztje volt. Egy olyan holttestre volt szükségük, akit senki nem fog keresni, akinek a személye nem vezet veszélyes kutakodáshoz és kellemetlen kérdésekhez.

Ezzel párhuzamosan minden részletre kiterjedő, átgondolt kampányt indítottak annak érdekében, hogy a megtévesztés során felhasznált hamis információkat a lehető legtöbb oldalról megtámogassák. A szövetségesek nem voltak restek létrehozni egy tizenkét hadosztályból álló teljes hadsereget Kairóban, amit fel is fegyvereztek, sőt, megtévesztésként fából készült műtankokkal és más műpáncélosokkal is felduzzasztottak. Hogy mindez hihető legyen, teljesen valóságos hadmozdulatokat indítottak Szíriában, egymás után vették fel a görög tolmácsokat, görög valutát és térképeket halmoztak föl. A műveletekről szóló kommunikációt szándékosan szárazföldi telefonvonalon bonyolították, és a rádióforgalmat a minimumra csökkentették, mert tudták, hogy a német hírszerzésnek ez szemet fog szúrni.

Miután egy megbízható patológussal hosszasan konzultáltak, Glyndwr Michael mellett döntöttek. Mivel tudták, hogy ez a vállalkozás hatással lesz a háború kimenetelére, a lehető legalaposabban megterveztek minden apró részletet. A hadműveletnek a Mincemeat nevet adták, aminek a magyar fordítása általában vagdalthús, de ez esetben a tartalmát pontosabban kifejezi a fasírt szó – ez ugyanis közelebb áll az eredeti angol jelentéshez, ami az ellenfél teljes megsemmisítésére utal.

Az álinformációt egy személyes levél hordozta, amelyet a teljes hitelesség kedvéért tényleg maga az állítólagos forrás, Sir Archibald Nye altábornagy írt meg pontosan meghatározott irányelvek alapján, a sós tengervízben nem oldódó tintával.

A levél Sir Harold Alexandernek, az angol-amerikai tizennyolcadik hadsereg parancsnokának szólt, és figyelmeztette, hogy a németek nagy erőket vontak össze a görög partoknál, valamint Krétánál. Azt írta, hogy a küszöbön álló támadás érdekében komolyabban meg kell erősíteniük a csapataikat a Peloponnészoszi-félszigeti Araxos-foknál és Kalamata városánál.

A levelet egy lezárt aktatáskába helyezték, amelyet a szabványos egyenruhába és ballonkabátba öltöztetett holttest derekára erősítettek egy bőrborítású acél lánccal. A kabát belső zsebébe gondosan összeválogatott tárgyak kerültek. Először is egy William Martin őrnagy névre szóló, fényképes katonai igazolvány. Fotót már nem lehetett készíteni Michael arcáról, ezért a rá kissé hasonlító Ronnie Reed századost fotózták le. A gondos előkészítésnek köszönhetően a hírszerzési zsargonban zsebpiszoknak nevezett tárgyak között volt többek közt egy fénykép a halott Pam nevű menyasszonyáról, egy szerelmeslevél, egy nemrég vásárolt jegygyűrű számlája, egy hetvenkilenc fontnyi összegű tartozásról szóló követelés értesítője a Lloyd’s Banktól, egy ezüst kereszt, egy Szent Kristóf-medál, cigaretta, egy valódi előadásra szóló londoni színházjegy és egy haditengerészeti klubbelépő. 

„Martin őrnagy” holttestét tengeralattjárón szállították a spanyol partok közelébe. Itt óvatosan kihelyezték a vízbe egy olyan helyen, ahol az áramlatok szinte biztosan partra sodorják, a dél-spanyolországi Huelva közelében.

Ez azért volt lényeges, mert a britek tudták, hogy ezen a helyen a német titkosszolgálat kiváló kapcsolatokkal rendelkezik. Biztosak lehettek benne, hogy bár Franco Spanyolországa papíron semleges, a valóságban készségesen együttműködik a német vezetéssel. 

Egy halász 1943. április 30-án annak rendje és módja szerint meg is találta a testet, átadta a hatóságoknak, azok pedig nem hivatalos csatornákon értesítették az Abwehrt, a német katonai hírszerzést. Miután kinyitották a táskát, felbontották, majd óvatosan visszazárták a levelet, és mindent lefényképeztek, a németek visszaadták a testet a spanyoloknak. Ők eltemették, a nála talált táskát pedig udvariasan visszaszolgáltatták a briteknek, akik pontos vizsgálatokkal megállapították, hogy a németek elolvasták a csalilevelet.

A megtévesztés olyan jól sikerült, hogy az szinte a kitalálóit is váratlanul érte. Hitler végleg meggyőződött róla, hogy a balkáni partraszállás valós veszély, ezért megerősítette a görög vizeken szolgáló csapatait, sőt, ehhez részben Szicília környékéről vont el erőket. A szövetségesek hamarosan nagy erőkkel támadtak, és a vártnál jóval kevesebb áldozattal elfoglalták Szicíliát.

A német vezetés annyira bekapta a horgot, hogy már javában folyt a brit–amerikai invázió, amikor ők még mindig csapatokat csoportosítottak át az olasz partok mellől Görögország irányába. Mire végül feleszméltek, már régen késő volt.

Glyndwr Michael, a nincstelen walesi hajléktalan holtteste a spanyolországi Huelvában maradt eltemetve, William Martin őrnagy néven. Amikor az akció titkosítását a hetvenes években feloldották, a brit haditengerészet átvette a sír gondozását, 1997-ben pedig a fejkő feliratát kiegészítették az eredeti névvel.

– Hogyan lettél sportoló?

– Vidéken születtem és nőttem fel, 12 évesen találkoztam először hozzám hasonló mozgáskorlátozott emberekkel, amikor Budapestre, a Mozgásjavító Általános Iskolába írattak be a szüleim. Gerincferdülésem volt, ezért javasolták az úszást, így 2004 decemberében elkezdtem. Egy hét alatt megtanultam három úszásnemet, kezdetben heti 2, majd rövidesen 4, egy év múlva pedig már heti 10–11 edzésen vettem részt. 5–6 évesen még nagyon féltem a víztől, gyerekként több negatív vizes élmény is ért, de amikor az akkori edzőm, Málnai István szárnyai alá vett, megváltozott az életem. Ő főleg végtaghiányos gyermekek úszásoktatásával, mozgásrehabilitációjával, edzésével foglalkozott. 2005‑ben vettem részt életem első paraúszóversenyén. Egy év alatt megfordult velem a világ.

Az első úszódresszemet is ekkor kaptam, és amikor édesapám meglátott, azt mondta: „Olyan jól nézel ki benne, hogy elindítunk a pekingi olimpián!” És én tényleg ott voltam.

– Bizonyára nem volt zökkenőmentes a sikerekhez vezető utad. 

– Egyáltalán nem. A legközelebbi 50 méte­res medence nagyjából 100 km-re volt tőlünk, az egész családom részt vállalt abban, hogy megvalósulhassanak az edzéseim. Édesapám nagy támasz volt, de a húgom is sokszor elkísért, anya pedig a hátországot jelentette. 2005 és 2007 között Málnai István edzésterve alapján édesapám felügyelte az edzéseimet, majd Zalaegerszegre igazoltam. Apám szívét-lelkét beletette, de ez nagy nyomást is jelentett – nagyon meg akartam felelni neki. Meg kellett tanulnom határokat húzni és változtatni ezen, mert éreztem, hogy nagy feszültséget okoz, és egy idő után visszafog. 

– Hogy tudtad meghúzni ezeket a határokat?

– Az edzőmnek mertem beszélni a bennem lévő érzésekről és félelmekről, a szüleim és a testvérem pedig a családi biztonságot adták – és ez így volt jól. Elkezdett formálódni bennem, hogy a saját részemnek, a magamra való odafigyelésnek mekkora jelentősége van. Azt hiszem, ekkor nőttem fel, és ekkor jöttek a sikerek is – az Eb- és vb-győzelem. Mióta figyelek arra, hogy nekem mi a jó, kialakítottam a saját életemet, és jobban érzem magam a bőrömben. 

A szüleim épnek neveltek – ezt az is bizonyítja, hogy 12 éves koromig egyáltalán nem találkoztam hozzám hasonló végtaghiányos emberrel. Főként a tanulásban, de az élet minden területén olyan elvárásokat támasztottak felém, mintha ép lennék, mert azt akarták, hogy életrevaló legyek.

Ez a szigor persze gyerekként rosszul esett, de felnőttként jól jön, amikor el akarom érni a céljaimat, amikor csak azért is meg akarom csinálni, amit elgondoltam. Azáltal, hogy jobban odafigyelek magamra, elkezdtem megélni egyfajta teljességet. Sok változáson mentem keresztül, ahogy mindenki a lelki fejlődése során. Az egyik ilyen belső érzésből jövő döntésem az volt, hogy eldobtam a műlábat, amit mankóval használtam, hogy ne tűnjek ki az emberek közül, és kerekesszékkel kezdtem el járni. Ahogy láb nélkül vagyok, úgy vagyok önmagam. 

– Bátor dolog.

– Az elfogadás erősítette fel ezt a hangot, és erősített meg engem is. Azóta tudom igazán megélni a sikerélményeket is, amióta elfogadtam, hogy én így vagyok tökéletes. Belegondoltam: ha én nem vagyok büszke magamra, miért lenne rám büszke a társadalom? A párkapcsolataimban nem okozott, és most sem okoz problémát, a párom így szeret és kész. Persze az úszóközeg, a közösség kellett, és a mai napig kell, hogy ne rút kiskacsaként nézzenek rám, mert az önbizalom, a belső erő fontos, de a közösség ereje az, ami ezt meg tudja sokszorozni. És az én közösségem remek emberekből áll. Fontosnak tartom, hogy egy gyermek tudja, ki ő és ki lehet. Engem az úszás a sikerélmény és öröm által kiemelt a rút kiskacsa státuszból.

– Mi tart fent mostanában?

– Nagyon jól mennek az edzések, és ez hatalmas erőt ad. Nagyobb az önbizalmam, figyelek a testem jelzéseire. Rájöttem, hogy meg kell tennem a testemért azt, amitől jobban működik, és ettől harmóniába kerültem önmagammal, megvan a testi-lelki egyensúly. A sikerrel együtt jött az az érzés, hogy még többet, még jobban kellene csinálni.

Emlékeztetnem kell magamat, hogy nem lehet mindig ezer fokon égni. Minden edzést tökéletesen akarunk végrehajtani, de ez nehéz, még kimondani is nehéz.

Ezért tudatosan figyelek az egyensúlyra, mert a magasból nagyot lehet zuhanni, és akkor jön az űr és az elidegenedés érzése.
A tokiói paralimpia nekem már a negyedik paralimpiám lesz. Eddig háromszor úgy mentem ki, hogy érmet hozok haza, és háromszor nem jött össze. Nagyjából 16 éve dolgozom érte, kezdem újra és újra a csalódások után – de megéri. Kevesebb, mint egy évvel a nyári játékok előtt persze minden pillanatban ott lebeg a szemem előtt, és igyekszem minden energiámat erre összpontosítani. Ugyanakkor maradok a földön, a szilárd talajon, és ha nem úgy jön össze, akkor is békében leszek ezzel. Az például segít, hogy olyan dolgokat teszek, amelyek örömöt okoznak.

– Mik ezek a dolgok?

– Szeretek másokat motiválni. Hiszek az őszinte kommunikációban, és szerintem a nyíltság jelenti az integrációhoz vezető utat. Mindig azt hittem, az a küldetésem, hogy paralimpiai bajnok, világbajnok legyek. Mintha ezzel adnám vissza a szüleimnek, amit beletettek, hogy idáig jussak. Aztán amikor idén Londonban megnyertem a világbajnokságot, csodálatos volt, de rájöttem, hogy utána ürességet érzek, mert a pillanat elmúlik. Sokkal jobban szerettem az oda vezető utat, a felkészülés folyamatát, amiben sok más cél is teret kap az úszás mellett, és egységben, nyugalomban tart.
Arra is rájöttem, hogy szükségünk van olyan emberekre, akikkel mindig számíthatunk egymásra, és olyanokra is, akikre felnézünk, akik motiválnak. Az egész élet így épül fel. Szeretném, ha a jövőm arról szólna, hogy motiválom a következő generációt. Ezért is építjük folyamatosan a közösségünket, büszke vagyok rá, hogy az edzőnk, Szabó Álmos – elsőként a Vasas színeiben – létrehozta a Vasas Paraúszó Szakosztályt. Így profi körülmények között tudunk készülni, és figyelni a jövő tehetségeire. Ebben vagyok otthon, ezért itt adok magamból annyit, amennyit csak lehet. Tudom, hogy sokkal nagyobb jelentősége van annak a segítségnek, amely a hozzánk közel állóktól vagy hozzánk hasonlóktól jön. Szeretném, ha a szakosztályunk kibővülne, és a parasportolók elfogadottsága nőne. Ezért

motivációs előadásokat tartok, és mindennap megdolgozom azért, hogy jobb legyek. Jó lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol az elfogadás és az egyenlőség alap.

Amíg ez nincs így, fontos, hogy beszéljünk róla. Mára ezt érzem küldetésemnek, hivatásomnak.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>