Nem sokat utaztam külföldre életemben, ezért minden út kimagasló élmény. Úgy őrizgetem az emléküket, a tanulságaikat, mint a diétára ítélt nassoló az eldugott doboz bonbont: időnként, rossz napokon előveszem, gyönyörködöm benne, azután visszateszem a dobozába, ínségesebb időkre.

A Földközi-tenger vidéke vonz legerősebben. Horvátországba kétszer jutottam el, és a két utazás merőben más volt. Első ízben hat évvel ezelőtt indultunk útnak férjemmel, három tizenéves gyerekünkkel és csurig pakolt Skoda Felicia kombi kocsinkkal. Csodálatos volt a sátrazás Vir szigetén, egészen közel a tengerparthoz. Egy középkori erőd romjai mellett fürödtünk a kristálytiszta, teljesen átlátszó vízben. Persze soha nem tudunk sokáig egyhelyben pihenni, így már az érkezésünk utáni napon bejártuk Vir szigetét, azután egyre tágítottuk a felfedezendő vidék körét. Sokan, akik csak a tenger miatt jöttek ide, nem értették, miért nem fürdünk és heverészünk egész nap. Nem tudhatták, hogy van a családban egy művészettörténész (én), aki legalább annyira él-hal az emberek emelte épületekért, műalkotásokért, mint más a szép tájakért, simogató tengervízért. Ráadásul akkoriban írtam a könyvemet – szerzőtársammal együtt – a johannita lovagok középkori gyógyító és szegénygondozó tevékenységéről, és elvállaltam, hogy három dalmáciai várukról fényképeket készítek.

Férjem mindig partner volt ezekben az utazós–felderítős–fényképezős barangolásokban, a gyerekeink pedig már megszokták anyjuknak ezt a hóbortját, nem lázadoztak ellene, így most is lelkesen vetettük magunkat a szárazföld belseje felé. Eljutottunk Vrána várához, a Templomos, majd a Szent János Lovagrend magyar tartományának egykori központjához. Romos állapotában is lenyűgöző hatást keltett, mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy az akkori Európa legnagyobb hatalmú urai adták ott egymásnak a kilincset több száz éven át. Talán azért, mert falai között csak kóbor kutya bandukolt, körülötte a kis falu házai pedig magukon viselték még a háború nyomait.

A másik két johannita rendházra már nem volt ilyen egyszerű rátalálni. Egyiket nem is tudtuk megközelíteni, mert a kocsink majdnem beragadt a mély porba, és majdnem szétesett a hepehupás földúton. Férjem és a gyerekek türelmetlenek voltak, szenvedtek a hőségtől és az utak keresgélésétől. Elegük volt, bár igyekeztek nem bántani engem. Néha azért ilyen megjegyzéseket hallottam a kocsi hátsó üléséről: „Anyu már egy összedőlt istállóról is azt hiszi, hogy középkori templom vagy várrom!” Az út mentén valóban csak szinte teljesen elhagyatott településeket láttunk, cirill betűs temetőkkel – innét üldözték el a háború idején a szerb lakosságot. Csak a sűrű, de alacsony erdő fölé magasodó ciprusok jelezték a távolban, hogy ott rejtőzhet a középkori Bojišće település kis Szent Péter-temploma.

Eljutottunk viszont Ljubačba, de onnan is még úttalan utakon kellett autóznunk, a tengelytörést és defektet is kockáztatva, hogy megközelíthessük a félsziget csücskén, egy szirten az egykori rendház romjait. Gyönyörű kilátás tárult innen a szemünk elé a két, szomszédos tengeröbölre, a szemközti szigetekre és hegyekre. Ljuba vára egykor uralta a környező tengert, saját kikötője lehetett, és olyan nagy volt, mint a mi regéci várunk a Zemplénben. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába: láttam a szirt alatt a vitorlás gályákat, amelyek kifutottak a tengerre, a Szentföld felé. Ég és föld, múlt és jelen egy pillanatra összeért ott, ahol álltam – ilyen csak nagyon ritkán történik meg egy ember életében.

Második horvátországi utazásunk három évvel ezelőtt nagyon borúsan indult, nemcsak az eső szakadt és változtatta a sátrunk alatti talajt vörös dagonyává, hanem a lelkünk is tele volt mindenféle feszültséggel. Már-már robbanással fenyegetett a kényszerű összezártság, de végül kisütött a nap, és a mi belső háborgásaink is elcsitultak. Az Isztriai-félsziget is gyönyörű, és ki is választottuk azokat a tengerparti, régi villákat, ahová képzeletben beköltöznénk – no, nem együtt, annyira azért nem békültünk ki, de egymás közelében. A rossz utazás részleteit nemcsak azért nem írom meg, mert családi titkokat sértene, hanem mert ez tanított meg arra, hogy óvni kell az otthonunkat, ahová érdemes hazatérni.

Ha azonban horvátországi nyaralásainkra visszagondolok, soha nem a rossz jut eszembe elsőként, sőt, még másodikként sem – hanem az a különös érzés, amikor ott, a tenger fölé nyúló szirten az idő egy kicsit megállt körülöttem.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A nyolcvanas években Budapest leggazdagabb kerületében, a XII. kerületben volt plébános, ahol 1981-82-ben többedmagával létrehozta az első szociális hálót több száz egyetemista és középiskolás fiatallal. Később tábort rendeztek be a zugligeti templomkertben a Magyarországra érkezett NDK-s menekülteknek. Mi az, ami máig megmaradt emlékként, élményként erről az időszakról?
– Zugligetbe, a XII. kerületbe büntetésből kerültem 1977-ben, „partra vettetés” volt a cél, de én nagy tervekkel érkeztem. Az előző helyemen ugyanis elkezdtem egy sajátos lelkipásztori modellnek a kialakítását: házaspárokkal foglalkoztam, amit az akkori biztonsági szolgálat nem nézett jó szemmel. Elhatároztam, hogy Zugligetben felépítem az álmaimban élő keresztény közösséget, amely nem csupán hirdeti a felebaráti szeretetre épülő karitatív cselekedetek létjogosultságát, hanem meg is valósítja. Szárnyra kelt az Ige: nincs kereszténység karitatív cselekedetek nélkül!

1989 nyarán a keletnémetek ellepték Budapestet. A mi templomunk előtti parkban sátrakat vertek, az utcánkban lakókocsik parkoltak. Ottlétükkel egy szükséghelyzettel szembesítettek minket. Akkoriban még egyetlen civil szervezet sem létezett Magyarországon, az első a Magyar Máltai Szeretetszolgálat volt, amely nem sokkal korábban, 1989. február 10-én alakult. Ez a bátor, kockázatvállaló, küldetéstudattal bíró keresztény plébániai közösség a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével és üzenetével felvértezve – „A hit védelme és a rászorulók támogatása” – eljutott odáig, hogy befogadja ezeket az embereket.

1989. augusztus 14-én kapunkat kitártuk, és 48.600 menekültről gondoskodtunk három hónapon át. Négy tábort hoztunk létre a fogadásukra: Zugligeten kívül egyet Csillebércen, kettőt a Hárs-hegyen.

Elszántak voltunk, s hittük, hogy felelősek vagyunk értük. Azt tettük, ami a dolgunk. Személy szerint nem gondoltam arra, hogy ezáltal részt vettem a jövőt ígérő rendszerváltásban. Ugyanakkor az örömmel töltött el, hogy életemben először azt tehettem, amiért pap lettem.

Ezek az események a politikai rendszerváltást, amely általában evilági távlatokat jelöl, az én keresztény rendszerváltoztatásommá avatta, amelynek az a jellemzője, hogy élni tud a szabadsággal. A szabadság értelme és célja pedig: tenni a jót, ami által jobb világ érkezik el. Meggyőződésem, hogy ha az ember jót tesz, ő maga és a világ is jobb lesz. Ez az igazi rendszerváltoztatás! Ez a hónapokon át tartó, nem mindennapi szolgálat harminc évvel ezelőtt meghatározta gondolkodásunkat, akaratunkat.

– Jól értem, hogy sosem magánemberként, hanem sokkal inkább egy közösség vezetőjeként élte meg a rendszerváltozást?
– Igen. Azért lettem pap, mert nem akartam egyedül maradni. Mindig közösséget akartam kovácsolni olyan emberekből, akik szeretetben egymásért élnek, s ebben ismerik fel az élet gazdagságát, akik olyanok, mint a kovász és a só: jól érzik magukat együtt. Isten minden embert elhív az emberré válás útjára. Ennek az útnak az állomásai: önismeret, önnevelés, közösségi lét. Ezeket az értékeket elsajátítva emberhez méltó életet tervezhetünk, egymás iránti szeretetben és szolgálatban. Ezt az életformát sajátítottam el keresztény családomban, a győri bencés gimnáziumban és a keresztény egyházközösségekben. Azért lettem pap, hogy ennek az életformának az elsajátításában segítsem az embereket.

A harcos ateista államalakulat ezt akadályozta, üldözte; a hívő közösségek életét beszorította a templomokba, templomon kívüli megnyilatkozásaikat tiltotta. E tiltás a papokat harmadrendű, a hívőket másodrendű állampolgárokká degradálta.

– Mikor vette észre, hogy tényleg megtörténhet a kommunizmus összeomlása, s elkezdődhet egy új állam- és életforma?
– A kommunizmus mint eszme életidegen. Nemes elvek hangzatos hirdetése mellett az ember ösztönös vágyainak kielégítésére hivatkozott. Mintha, a szükséges javak biztosítása, birtoklása elégséges válasz lenne az élet kérdéseire. Az emlékezetből is ki akarták törölni a Biblia figyelmeztetését: „Nem a javakban való bővelkedéstől függ az ember élete.” A fiatalok megnyeréséért lebontották az erkölcsi törvények gátjait a fiatalokat mámorító nemi vágy szabad áradása érdekében, s ezzel megszüntették a felkészülésüket a rendezett házaséletre, családi életre. Pedig a mérték tudása az igaz ember stratégiája.

A keresztény szellemben nevelkedett hívő emberek elutasították a kommunista eszméket. Ellenálló magatartásukkal az ellenkezés, az elégedetlenség légkörét állandósították.

Véleményem szerint a vég akkor kezdődött el, amikor a társadalom formálói azok lettek, akik a kommunizmus neveltjei voltak, s akiknek a munkaerkölcse távol került nagyszüleik, szüleik hozzáállásától a munkához. Szarkasztikusan így fejezte ezt ki a nép: „Úgy kell dolgozni, hogy más is hozzáférjen.”

– Milyen lehetőséget hozott a rendszerváltozás az egyházaknak?
– Minden rendszerváltásban a szabadság vágya jelenik meg, de ne legyenek illúzióink: a szekularizált világ emberének csupán evilági vágyai vannak. Így történhetett meg, hogy 1956 belefulladt a „gulyáskommunizmusba”, 1989-90 pedig a nyugati jólét-ígéretek áldozata lett. Az általános jólét pedig nem jött el, és sohasem érkezik meg, mert a földön mindenki számára gondtalan anyagi helyzet sohasem lesz.

Talán e helyzetben az egyházak, keresztény felekezetek reménykedtek leginkább a szabadság eljöttében. Bizonyos értelemben meg is érkezett, de ezzel együtt az egyházaktól elidegenített emberek közönye is érvényesült. Néha még a templomba járó emberek sem értik, hogy az egyház tagjainak küldetésük van a világban. Úgy tűnik, a templomok békés csendje nekik elegendő. Az erkölcsi bátorság kérdése merülhet fel itt: hogyan szólhat a hívő a nem hívőhöz? Úgy, hogy hisz abban, amit teljes felelősséggel átél, de nemcsak egy szűk közösségben, hanem mindenki hasznára. A mi társadalmunkban sajnos az individualizmus rátelepedett a közéletre, nem Krisztus-központú.

Mi annak idején Zugligetben, a tiltásokkal dacolva, zászlót bontottunk a világban, ahová küldetésünk szól.

– A koronavírus-járvány is hoz most egyfajta rendszerváltozást az emberiség életébe. „Hát hol van most Isten? Milyen isten az olyan, amelyik eltűr egy ilyen világméretű pusztítást?” – ezeket a kérdéseket sokaktól hallottam az elmúlt hetekben. Mit mondana azoknak, akik ezt kiabálják?
– Örömmel nyugtázzuk, hogy Isten nem bíró, de azt elvárnánk tőle, hogy betegségeinkben gyógyítónk legyen?! Milyen nehezen látjuk be, hogy minden kapcsolat hordozója a szeretet! Isten és ember hitbéli kapcsolatára is ez érvényes. Isten nem azért Isten, hogy megóvjon betegségtől, bajtól, s hogy biztonságot, jólétet ajándékozzon. „Csak” szabaddá akar tenni bennünket. Inkább azt a kérdést kellene feltenni magunknak, hiszünk-e egy olyan Istenben, aki meg akar szabadítani bennünket önző, bűnös önmagunktól, hogy képesek legyünk a szeretetre, élni a másik emberért.

Ez a keresztény rendszerváltás, az ember személyes rendszerváltása: amikor Isten segítségével megszabadul önzésétől, és képes szeretni, a másikért élni – és feltündököl az élet értelme!

Az emlegetett zugligeti történet erre utal, és a jelen világjárvány is erre hív bennünket. Lehetőség, hogy a rászorulóknak, a bajban lévőknek ajándékozzuk az életünket. Ezektől a gesztusoktól változik a rendszer, születik az új világ, amely jobb az előbbinél.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

A klienseim korábban is kitüntetett szerepet töltöttek be az életemben. Aki még nem járt pszichológusnál, annak nehéz hasonlatokkal illusztrálni ezt a köteléket. Talán az alkotótársak közötti viszony írja le legjobban. Valójában most látom be igazán, milyen fontossággal bír az a tér, amelyben a terápia zajlik. Biztonságos keretet nyújt, ahol szinte kitapinthatóan jelenik meg az a terápiás kapcsolat, amit a két ember közösen alkot meg.

Belépek a rendelőbe, körbejárok, megnyugszom az ismerős közegben.

Lám, nem csak az én személyem az, ami megtart és meghittséget nyújt. Talán ezért is választották olyan kevesen az online konzultációs formát? Teljesen megértem. Vajon milyen érzéseket kelt majd a valódi találkozás a kliensben?

A depressziós kamaszlány – mint az éppen megszületett kiscsikó – kicsit dülöngélve lépked, óvatosan kémleli a hirtelen minden ingerével rázúduló világot. Nevetgél, viccelődik, tavalyi emlékeit idézi, amelyeket utólag csodálatosan izgalmassá és széppé varázsol a nemrég átélt bezártság: barátok, biciklizés, medencézés. Nem lépte át az otthonuk küszöbét több mint egy hónapja. Szörnyen hiányoznak neki a kortársai, az iskola, a mozgás. Nehezen jutok szóhoz, inkább hagyom, hadd ismerkedjen a saját hangjával, hiszen az ő időszámítása szerint irgalmatlan hosszú ideje nem beszélt már magáról.

Belém nyilall a felismerés: mindent kicsit óvatosabban kell tennem! Most a legfontosabb az aranyfényű figyelem. Tényleg újra kell tanulnunk az egész folyamatot, még azokkal is, akik már elindultak az önfeltárás rögös ösvényén.

A negyvenes férfivel korábban még nem találkoztam. Hűha, ez így elég intenzív lesz! Zavarban van, kicsit oldom a hangulatot, aztán teljesen visszavonulok. Öt percen belül kiderül számomra, hogy a háttérben kell maradnom, és nem a direktív terápiás formát kell választanom. Nem bánom, nekem is hitelesebb így.

Különös érzés fog el, sokkal megfontoltabb vagyok, mint egyébként. Bizonytalannak érzem magam, nem tudom, mennyire veszi észre a másik. Mint amikor hosszú kihagyás után belebújsz a korcsolyádba, és elrugaszkodsz a Balaton jegén. Egy darabig ügyetlenül egyensúlyozol, és csak arra tudsz gondolni, hogy el ne bukj. Remélem, hamar meglesz ismét a ritmus, és átadhatom magam a mozgás örömének. Bár ennek a mostani állapotnak is megvan a maga szépsége: több koncentráció, odaadás és lelkesedés.

A hatéves hiperaktív kisfiú egy darabig nem veszi fel a szemkontaktust. Anyja kissé idegesen tolja be a játékszobába, és sietve távozik, mielőtt a gyerek meggondolhatná magát. Ismerem a fiút, látom rajta az indulatot. Nem akart jönni. Kicsit kérdezgetem, hogyan telik a karantén. Anya otthon dolgozik, a tesója tanul, ő pedig unatkozik. Még ovis. Megkérdezem, szeretne-e ismét együtt játszani velem. Felragyog a tekintete, és gyakorlott mozdulattal nyúl a kedvenc társasunkért. Kíváncsian várom, mikor kerülnek elő a bábok, de nem erőltetem. Végül az orvosi táskát hozza. Vírusosat játszunk. Anyja arca felderül, amikor a rendelőbe lépve ránéz. Látja rajta, maradna még.

Hálát érzek, amikor kilépek az utcára. Ez a pár óra nem csak a páciensek számára bírt terápiás hatással.

Eszembe jutnak a többiek, akik még nem jelentkeztek vissza. Hiányoznak. Vajon miként viselik a szabadságvesztést? Tudnak-e élni az óvatos nyitás esélyével? Elhatározom, értesítem őket az újrakezdés lehetőségéről.

– Hihetetlen, hogy milyen fiatalok vagytok, mégis már 25 éves jubileumot ünnepeltek a zenekarral! Szinte még beszélni sem tudtatok, de már zenéltetek?
– Ez a szám minket is megüt, tényleg nagyon fiatalok voltunk, én konkrétan 11 éves, amikor megalakult a zenekar. Minden egy iskolai zenéléssel kezdődött: az unokatestvérem, Dávid kitalálta barátjával, Buzás Attilával (a zenekar későbbi bőgőse – a szerk.), hogy ha már lehet választani, tánc helyett ők inkább zenélnének az osztálybulin. Kézenfekvő ötlet volt ez, mivel minket egész gyerekkorunkban a zene vett körül, édesapám, Eredics Kálmán a Vujicsics együttesben zenél, a nagybátyám, Eredics Gábor a zenekar vezetője. Mivel mi, tesók és unokatesók gyakorlatilag a Vujicsics koncertjein nőttünk fel, Dávid rögtön ehhez a zenéhez nyúlt, amikor hirtelen elő kellett rukkolni egy produkcióval. A jól ismert dallamokat gyorsan megtanította az osztálytársaknak, és össze is állt a banda. Én szintén nagyon fiatalon kezdtem tamburázni tanulni, így Dávid engem is megkért, hogy szálljak be. Emlékszem, az első próbán én, a hozzájuk képest kicsi, nagyon izgultam, de olyan jól sikerült helytállnom, hogy azóta, az alapítástól tagja vagyok a Söndörgőnek.

– Nem sokkal később a két öcséd, Salamon és Benjámin is beszállt a zenekarba.
– Igen, ahogy akkora lett a kezük, hogy a tamburán le tudták fogni a hangokat, bekerültek a Söndörgőbe. Korán kiderült, hogy szeretnénk, ha a zenélés része lenne az életünknek, ezért rögtön komolyan csináltuk. Jelenleg is négy Eredics tagja a zenekarnak. Gimi helyett mindannyian zeneművészetibe mentünk, aztán valamennyien elvégeztük a Zeneakadémiát is.

– Honnan ered a Söndörgő név?
– A történet oda nyúlik vissza, amikor Dávid nem akart táncolni. Az első megbeszélésen valaki bedobta ezt a vicces nevet, és csodák csodájára, rajtunk maradt.

Az első nemzetközi kiadású lemezünknél meg akartuk változtatni a nevünket, de az angol kiadónk kategorikusan közölte, hogy kizárt, mert ez a név jó. Ott végleg eldőlt, többet nem foglalkozunk vele, hogy nemzetközileg ki lehet-e mondani vagy sem.

– Sok zenésznek folyamatosan tanítania kell a koncertezés mellett, csak így tud megélni. Ti már kizárólag a zenekari bevételekből tartjátok fenn magatokat?
– Nagyon hamar elkezdtük tudatosan építeni a zenekart, magunkat képezve megpróbáltuk a leghatékonyabb embereket magunk köré gyűjteni, hogy ha már ennyi áldozattal jár ez az életforma, biztosítani tudja egyre bővülő családjaink számára a megélhetést. 2010-ben a külföldi karrierünk berobbanása óta tudunk megélni a Söndörgőből. Mellette a Zeneakadémia népzene tanszékén tanítunk mind a négyen, Eredicsek.

– Mivel sikerült kitörnötök a határokon túlra? 
– 2007-ben jelent meg egy közös lemezünk Ferus Mustafov makedón szaxofonossal, és ez az album nagyon jó nemzetközi visszhangot kapott.

Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a londoni Queen Elizabeth Hallban koncertezünk, ezután pedig egymást érték a meghívások, csupa olyan helyszínre utaztunk, ahonnan aztán a szervezők, ügynökök továbbadták egymásnak a zenekart.

– Tőlünk nyugatabbra lelkesebben tódulnak az emberek világzenei koncertekre?
– A világzene egy gyűjtőfogalom, gyakorlatilag minden beleférhet, ami nem kifejezetten popzene, hanem többféle néphagyományból és zenei stílusból tevődik össze. Országonként eltérő, hogy reagál az ilyen zenére a közönség: Franciaországban nagyon kíváncsiak rá, népszerű a műfaj és nagy rajongótábora van, és ugyanez igaz Németországra is, de érdekes módon Hollandiában az utóbbi időben csökkent a népszerűsége. Új jelenség, hogy egyre többször hívnak minket jazzfesztiválokra, ahol a jó minőségű, jó előadású világzenei koncerteket ugyanúgy meghallgatják és szeretik az emberek. De összességében azt látom, hogy a világzenének nevezett műfajnak mostanában nem megy annyira jól, nem érdekli igazán a fiatal közönséget, és az a része, ami egy-két évtizede divat volt, kezd lecsengeni.

– Részben ennek következménye, hogy a ti zenétek is folyamatosan változik, egyre bátrabban távolodtok el a világzenei alapoktól?
– Mi délszláv népzenét játszó magyar zenekarként kerültünk bele ebbe a zenei kategóriába, aztán ahogy a feldolgozások jobban átalakultak, a zenekar fejlődésével kialakult a saját hangunk.

Negyed évszázados működésünk után elmondhatom, hogy a Söndőrgőnek kialakult a saját stílusa, amely ugyan köthető a világzenéhez, de mi magunkat nem oda soroljuk.

A tavaly megjelent albumunkkal már egészen addig merészkedtünk, hogy saját szerzemények is szerepelnek rajta, és ezzel inkább a klasszikus zene és a jazz irányába indult el a zenekar.

– Édesapátok is délszláv népzenét játszik, ti is onnan indultatok. Vannak szerb felmenőitek, vagy honnan ered ez a vonzalom?
– A családi kötődés nem olyan szoros, hogy okot adjon az elmélyült foglalkozásra a szerb zenével. Inkább a lakóhely volt meghatározó ebből a szempontból: apukámék Pomázon nőttek fel, ahova évszázadokkal ezelőtt sok szerb költözött, akik a törökök elől menekültek. Ezek a szerb közösségek példaértékűen ápolták a délszláv zenei hagyományokat. Vujicsics Tihamér Pomáz szülötte, és rendszeresen visszajárt a nagyobb szerb ünnepeken, apáméknak volt lehetősége többször találkozni vele és hallani őt játszani. A Vujicsics együttes nemsokára 47 éves lesz, ennek a zenei hagyománynak az ápolására és tanítására tették fel az életüket, és ez hatott ránk is, a zenei gondolkodásunkat ez határozta meg legerősebben.

– Nekem ennyi nem elég. Biztos nem csak a jó szülői minta miatt játszotok évtizedeken át szerb zenét. Mi fogott meg a hangulatában, ha úgy tetszik, miben más, miben több, mint a magyar népzene?
– Nincsen jobb és rosszabb. Minden népzenében ott van, hogy milyen nép sajátja, benne vannak az emberek és az érzéseik. Ha elmegyünk a Balkánra, érezhető, hogy az ottaniak máshogyan élnek, mint a magyar emberek, más a temperamentumuk, és ez átjön a zenéjükben is, lehet benne érezni a térség sajátosságait. A népzenét nem kotta alapján, hanem hallás után tanulták meg a régiek, ezért a népi dallamokban erősen jelen van a személyes hang. Miközben továbbadódik másnak, az előadóból is belekerül valami.

– Gazdag zenei hangzásotok a különleges hangszerparkotoknak is köszönhető. Hány hangszert visztek magatokkal egy-egy fellépésre?
– Általában fejenként három hangszert szólaltatunk meg minden koncerten. Egyszer Benjámin öcsém összeszámolta, hogy az alapfelállásunkban 17 hangszer utazik velünk, de volt egy olyan időszak, amikor ez a szám 22-re emelkedett – de ez hosszútávon nem volt fenntartható. Mindenki játszik valamilyen tamburán, és amikor mélyebbre megyünk a Balkánon, akkor jönnek a makedón, bolgár, törökös hangzások és ezekhez a klarinét, szaxofon, kaval, dobok, derbuka, tapan, saz és a harmonika.

– Egy családi vállalkozás sosem egyszerű műfaj. Ti hogy jutottak dűlőre, ha néha felütötte a fejét a „testvérharc”?
– Nem mindig könnyű helyzet, már csak azért sem, mert időközben mindenkinek családja lett, sok minden változott az elmúlt két és fél évtizedben az életünkben, de a zenekar az állandóságot képviseli benne. Rengeteg előnye mellett ennek hátránya is van. Fél évvel ezelőtt a zenekar életében egy váratlan esemény történt: kiszállt Buzás Attila, az egyik alapító tag.

A zenélés árnyoldala, hogy vannak időszakok, amikor a családtagjaink nem sokat látnak minket, ezenkívül a folyamatos készenlét, a sok utazás és éjszakázás sokat kivesz az emberből, és rengeteg lemondással jár ez az életforma a család részéről is.

Attila úgy döntött, hogy másik utat szeretne járni, és mi kénytelenek voltunk ezt tudomásul venni. Tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz a helyére bárkit is találni, de szerencsére decemberben megismertük Dénes Ábelt, az új bőgősünket, aki a 25 éves online szülinapi koncertünkön nagy sikerrel debütált. Ábel beépülésére nincs is jobb módszer, mint közösen dolgozni vele egy új albumon, ezt már augusztusban fel szeretnénk venni, és jövő év elején megjelentetni.

– Gondolom, egy ilyen jubileumnál számvetés is történt. Mik az új terveitek?
– Szeretnénk továbbra is saját magunk és mindenki örömére zenélni, mert akkor jó egy zenekar, ha mindannyiunknak öröm, amit csinálunk.

Nekünk ez az életünk, a zene a legfontosabb célunk.

Május 11-én indítottunk volna el egy tíz alkalomból álló lakáskoncert sorozatot, és amint lehet, meg is fogjuk tartani. Ezekre az alkalmakra meg szeretnénk hívni olyan vendégzenész-kollégákat, akikkel eddig még nem volt lehetőségünk együtt zenélni, így különleges produkciókra lehet majd számítani. Buzás Attila kilépése miatt nem éreztük szerencsésnek, hogy tartsunk egy születésnapi nagy koncertet például a Müpában, és amikor gondolkoztunk rajta, hogyan lehetne ezt családiasan megünnepelni, még nem is sejtettük, hogy átmenetileg talán a legműködőképesebb koncertformátumra esett a választásunk. A koncertek előtt és után lehet majd beszélgetni velünk, és azt hiszem, nagyon fogjuk élvezni, hogy végre nem lesz távolság köztünk és a közönség között. Legalábbis nem több, mint másfél méter.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

 

Rendhagyó feladatot szántam kedvenc negyedikeseimnek: legyenek a társszerkesztőim! Csak az, aki szeretne! Írjanak jót is meg rosszat is jelenlegi helyzetükről! Íróik – és persze szüleik - engedélyével megosztok néhányat azokkal, akik hozzám hasonlóan szeretnének kapni egy nagy adag lélekmelengető napvitamint kedves gyerekektől!

Micsoda véletlen! Két cimbora szinte egyszerre válaszolt. Nem beszélték meg, megérezték, hogy mikor kell egyszerre megnyomni az elküldés gombját. Ők voltak az elsők, mint a régi szép iskolás időkben, amikor együtt nyitottuk az iskolát. Most nincs hajnali dobozgyűrés, sakkparti, foci. Mi van helyette?

Kedves, szőlőszemű barátom okosan rendezgeti szavait.

„A karantén azért rossz, mert nem találkozhatok Andrással és nem hallgathatom Csaba vicceit, ez :( A karantén még azért is rossz, mert nem focizhatok a barátaimmal és nem ebédelhetek velük, és ez már duplán :( :(
Viszont a karantén azért jó, mert anya és apa finom ebédet készít, és a tesóm minden héten csinál palacsintát :) :) És még azért jó, mert itthon vagyok a családommal :).”
Ambrus

Íme, a cimborája beszámolója:

„Online nehéz igaziból focizni. Persze lehet gépen játszani együtt, de az nem annyira élvezetes, mint közösen az iskolaudvaron. Van jó oldala ennek a vírusos időszaknak is. Többet vagyok együtt a szűk családdal, többet játszom a testvéreimmel. Sokat segítek a házimunkában. Például rendet rakok a szobámban, felporszívózom a nappalit. Sokszor segítek apukámnak a kertben füvet nyírni, palántákat (zöldség, gyümölcs) ültetni. A konyhában is ügyeskedem. Megtanultam főzni egy-két egyszerű ételt, mint például a tükörtojást, palacsintát. Nem is gondoltam volna, hogy meg tudom tanulni kezelni az Excelt, Wordöt, PowerPointot. Ha készen vagyunk a tanulással, feladatainkkal és a házi munkával, irány mozogni!”
Bence

És a lányok? Ők rácsodálkoznak a világra.

„Amikor meghallottam, hogy hétfőn nem kell menni iskolába, eleinte örültem, de most már szívesebben mennék suliba. Az osztálytársaim is hiányoznak. Így olyan, mintha két nyári szünet lenne. Mostanában sokat gördeszkázok, és apáékkal mindennap megyünk sétálni. Szerencsére jön a jó idő, és lehet fagyit enni. Volt időm megtanulni fára mászni. Fentről egészen más a világ.
Boglárka

„Amióta itthon vagyok, és nem járok iskolába, sok mindenre van időm, és több mindent fedezek fel a kertünkben. Idén hamar lett jó idő, és így gyorsabban virágoztak ki a fák és a növények. Előbukkantak a kis állatok és a madarak. Képeket is készítettem róluk. Egyszer pont láttam, hogy a rigó éppen egy gilisztát húz ki a földből. Azóta többször is láttam őt és a párját a kertben vagy az ablaknál.
Egyik este kimentem a teraszra, és egy süni szaladt el előttem, pár nappal később pedig a pincénél sétált. Egy-két napja láttam, hogy a szomszédnál kiscicák születtek. Kettő fehér, egy fekete és egy szürke.
Sok jó dolog történt velem, amióta nincs iskola. Apával biciklizünk és videójátékozunk. Anyának sokat segítek, sütünk-főzünk, persze a tanulás mellett. Nagyon jó itthon, de hiányoznak a barátaim, főleg a legjobb barátnőm.”
Luca

És íme, egy élvezetes hosszú beszámoló részlete. A teljes bejegyzést húsz év múlva majd kordokumentumnak fogom használni!

„Apa itthon van, itthonról dolgozik. Anya a főzés nagymestere! Janka, aki másodikos, jó poénokat süt el komor időszakokban is, Dalma, ötéves kishúgom is vicces, bár néha tud idegesítő lenni. Bálint örökmozgó kismackó, nagyon szeret táncolni és vezényelni. A napomat tanulással kezdem, ha fölébred Janka, együtt folytatjuk. Utána csellózom, hétfőn és kedden online zeneórám van. Ebéd után a függőágyban gondolkozom: Inkább már hajnalban kezdeném a tanulást, csak lenne iskola! „Játssz velem!” – szól ekkor a kérés Dalmától, és én harminc percig tologatom őt egy kartondobozban.
Este anya vagy én olvasunk mesét, utána megyünk lefeküdni. Így telik egy napom, és még van nagyon-nagyon sok!”
Jázmin

Köszönöm, gyerekek! Szeretettel várom az új beszámolókat! Majd csak kibírjuk valahogy!

Gyere, tanmenet, leporollak, ne haragudj! Azt hiszem, kicsit visszatért az életkedvem.

Amikor Firenze város 1299-ben úgy döntött, hogy katedrálist épít, nagyra törő tervet vázoltak fel. Eldöntötték, hogy lecserélik a régi templomot. A város központjában álló Santa Reparata ugyan ősi és patinás volt, a városatyák mégis arra törekedtek, hogy valami igazán maradandót alkossanak. A feltörekvő, gazdagodó polgárság valami lélegzetelállítót és tiszteletet parancsolót akart a helyére építeni. Olyat, ami a kereszténység szimbóluma lesz.

Már az első pillanattól kezdve rengeteg probléma adódott az építkezéssel, néha évtizedekre le is állt a munka. 1418-ra végül felépítették, de ez volt az az időszak, amikor nem halogathattak tovább egy fontos szembesülést: egyetlen építész sem tudja megmondani, hogyan kell felépíteni azt a gigantikus kupolát, amelyet a templom megkoronázásának szántak. Abban a korban még nem létezett sem az a mérnöki szakértelem, sem a technológia, amivel létre lehetett volna hozni ezt a roppant struktúrát, ami még a római Pantheonénál is nagyobb lett volna. A város gazdag gyapjúkereskedő céhe versenyt írt ki annak eldöntésére, ki legyen az építkezés vezetője.

Ekkor lépett a művészettörténet színpadára egy bizonyos Filippo Brunelleschi.

1377-ben született, és jómódú polgári családból származott. Apja azt remélte, hogy az ő foglalkozását folytatja majd, és jegyző lesz, de a makacs fiatalember inkább művészi ambícióit követte. Húszas éveire kiváló ötvössé, aranyművessé képezte ki magát, aztán átnyergelt az építészetre.

Ebben az időben már készülődött az igazi, érett reneszánsz, de egyelőre elvont, gondolati szinten maradt. Egyre többen tisztelték, csodálták az ókori görögök és rómaiak művészetét, odáig azonban még kevesen jutottak el, hogy az ókori alkotásokat a maguk fizikai valóságában is behatóan tanulmányozzák. Brunelleschi rajongása viszont olyan mértékű volt, hogy barátjával, a szintén aranyműves Donatellóval két évet töltött Rómában a 15. század legelején. Bejárták a régi romokat, jegyzeteltek, rajzokat és számításokat készítettek, megfigyelték a kövek, téglák elhelyezkedését, az épületek statikáját.

Mire Brunelleschi visszatért Firenzébe, kiforrott koncepciója volt a művészet megújításáról, az ókori kultúra mélységes tiszteletéről és integrálásáról. Azonnal elkezdte terjeszteni az új eszméket, és felívelő, sikeres munkásságával gyakorlatilag feltalálta a reneszánsz építészetet. Amikor több sikeres megbízás után tudomást szerzett a katedrális kupolájával kapcsolatos „versenypályázatról”, harcba szállt, és el is nyerte az építészi állást. Ráadásul – mivel Firenze szigorú építkezési szabályai kifejezetten tiltották a támpillérek használatát – úgy kellett felépíteni ezt az óriási kupolát, hogy valami egészen forradalmi újítás révén így is megtartsa a saját tömegét.

Brunelleschi – bár a legtöbben komplett bolondnak tartották elbizakodottságáért – ekkor használta föl mindazt a hatalmas tudásanyagot, amit a szorgalmával gyűjtött össze a római romok között.

A sikeréhez hozzájárult az is, hogy kiterjedt és alapos matematikai tudással rendelkezett, és tisztában volt a statika alapszabályaival.

Az építészeti forradalom kirobbantásához ugyanakkor szükség volt a tervrajzok forradalmára is. Ennek érdekében Brunelleschi föltalálta a lineáris perspektívát. Ahelyett, hogy középkori szokás szerint háromdimenziós modellekkel jelenítette volna meg a felépítendő épületet, kidolgozta, hogyan lehet inkább két dimenzióban ábrázolni azt. A képzeletbeli messzeségben összefutó vonalak, az enyészpont és más, ma már alapvető fogalmak létezését neki köszönheti minden építész és grafikus.

Az új gondolatok működőképességét rendkívül ötletes és egyben tudományos igényű módszerrel tesztelte. Ráadásul nagy feltűnést keltett a különcködésével, ami a modern marketing szempontjából is úttörő vállalkozásnak tűnik. A katedrálissal szemben álló keresztelőkápolnát lerajzolta egy lapra, majd egy apró lyukat fúrt bele, éppen az általa feltalált enyészpontba. Ezután szembe állt a kápolnával, és a rajzot az épület felé fordította, hogy ő maga ne lássa, és a lyukon keresztül átnézett a kápolna irányába. Ugyanekkor a másik kezével egy tükröt tartott, amiben – mintha csak saját magát nézné – az épület rajzát vizsgálgatta, és az arányokat, enyészpontokat, falsíkokat azon melegében össze is vetette a pontosan szemben lévő keresztelőkápolna valós dimenzióival.

A dóm építése során persze számos technikai problémával került szembe, már pusztán a feladat nagyságrendje miatt is. Ezek során szerkesztett egy két ökör által forgatott, hatalmas fogaskerekekkel működtetett darut, valamint egy másikat, a Castello nevűt, amelyik a felemelt építőanyagokat vízszintes irányban is nagy pontossággal tudta mozgatni. Az ökröket ráadásul nem is kellett leszerszámozni és fordított irányba bekötni, mert egy váltómű gondoskodott az irányváltásokról. A munkásoknak sem kellett több száz lépcsőfokon lemászniuk az épülő kupoláról, ha megéheztek, mert jól szervezett rendben ételt és hígított bort küldetett nekik a száz méteres magasságba.

Brunelleschi egész életét erre a vállalkozásra tette fel.

1446-ig élt, de az építkezés egyes részei még tovább is tartottak. Mire mindenestül elkészült a katedrális, 1461-et írtak. 169 méter hosszú, 104 méter széles és 107 méter magas lett. Filippo mester a firenzei dóm, vagyis a Santa Maria del Fiore-székesegyház kriptájában van eltemetve.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Csaknem húsz éve dolgozott szerkesztő-riporterként a Magyar Rádiónál, amikor 1990. május 13-án Surján László, a népjóléti miniszteri poszt várományosa maga mellé hívta önt szóvivőnek. Egy évvel később dr. Antall József kereste meg azzal, hogy legyen az általa vezetett kormány szóvivője. Az élete gyökeresen megváltozott, új, kihívásokkal teli terepen kellett bizonyítania. Hogyan élte meg a markáns váltást?
– A történelem hullámverése engem is kimozdított egy olyan hivatásból – a Rádióból –, amit életre szólónak gondoltam. 1973. január elsején kerültem gyakornokként a Magyar Rádió belpolitikai rovatához, a Családi tükör volt az egyik legismertebb műsorom. Amikor Surján László megkeresett azzal, hogy csatlakozzam az alakulóban lévő minisztériumához, kértem egy nap gondolkodási időt, majd úgy döntöttem, megpróbálom. 1990 októberében üzent nekem Antall József miniszterelnök: átmennék-e a minisztériumból kormányszóvivőnek. Igent mondtam, de bevallom, hónapokig kétségek közt mentem az Arany János utcai épületbe dolgozni, és eltöprengtem azon, hogy vajon nem a Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádióban lenne-e inkább a helyem.

A pénzügyi, gazdasági és morális válsággal sújtott országban az tűnt okosnak, aki kivárt, és megpróbálta túlélni ezt az időszakot. A taxisblokád drámai napjai alatt erősödött meg bennem a meggyőződés, hogy helyesen döntöttem, s hogy jó helyen vagyok.

Való igaz, hogy egy szinte ismeretlen terepre kellett lépnem, de úgy gondoltam, hogy ha rám van szükség egy újfajta kommunikáció megteremtésében, akkor állok tisztelettel a feladatok elébe. Ráadásul teljes mértékben képes voltam azonosulni azzal az értékrenddel, amelyet az első szabadon választott kormány képviselt, Antall Józseffel az élen.

– Lehetett ekkoriban érzékelni valamit abból, hogy a Kádár-rendszer megbukik?
– A lazulást magam is érzékeltem a Rádiónál. A nyolcvanas évek elején még a legegyszerűbb, legártalmatlanabb műsorokat is lehallgatta adás előtt a rovatvezető, de volt, hogy a szuperlektor is. Ám lassanként érzékelhetővé vált a belső szigor lazulása, érződött, hogy változás előtt áll az ország, s hogy a rendszer bomladozik, recseg-ropog. De hogy földindulásszerű változás indul majd el, s hogy szabad választások lesznek, azt nem mertem volna gondolni. Reménykedtem abban, hogy jobb szelek fújnak majd.

– Magyarország első női kormányszóvivőjének lenni a sok férfi tisztségviselő között úttörő vállalás lehetett!
– Csak 1992-ben, egy amerikai szakemberek által vezetett szóvivői tréningen tudatosult bennem, hogy – egyetlen palesztin kolléganőmet kivéve – az egész világon nem volt rajtam kívül női kormányszóvivő! Elődök és példák nélkül vágtam bele egy olyan feladatba, amelyet menet közben kellett megtanulnom. Nemcsak a kormányüléseken, hanem a közigazgatási államtitkári értekezleteken is részt vettem, a döntések folyamatának megismerésével is igyekeztem bekapcsolódni a kormányzati munka menetébe. Nagy hasznomra vált az újságírói gyakorlatom: „belülről” tudtam, mire volt szüksége a sajtónak. Megpróbáltam egy kiegyensúlyozott, viszonylag szépen formált magyar nyelven közvetíteni a kormányzati döntéseket.

A „közvetítés” ez esetben kulcsfontosságú szó, ugyanis Antall József mellett a kormányszóvivő nem politikus volt, hanem a magyar kormány politikáját, döntéseit és intézkedéseit tolmácsoló szakember.

– Előfordult olyan emlékezetes eset, amikor legjobb meggyőződésével szemben volt kénytelen valamilyen döntést közölni a nyilvánossággal?
– Nem volt olyan kormányhatározat vagy parlamenti döntés, amit ne tudtam volna elfogadni emberileg, újságíróként vagy értelmiségiként. Az lett volna a baj, ha hazudnom kell, de Antall József senkitől sem kívánta, hogy hazudjon. Tőlem is azt kérte, hogy a kormány munkájának tartalmát közvetítsem. Nem kellett megtagadnom azokat az elveket, amelyek korábban vezéreltek, és ma is irányítanak. Amikor megértettem, hogy közvetítője és nem alakítója vagyok az eseményeknek, akkor már könnyebben elfogadtam azokat a néha bizony fájdalmas döntéseket, amelyeket a nyilvánossággal közölnöm kellett. Kevés felszabadító hírt mondhattam, s ami jó hír volt, azt is kiforgatta, becsmérelte az ellenzék és a sajtó.

– Hogyan emlékszik vissza az Antall Józseffel és kormányával együtt végzett munkára?
– Antall József környezetében mindannyian tudtuk, hogy nagyon beteg. Számomra kifejezetten nagy lelki megterhelést jelentett, hogy közelről láthattam küzdelmét a súlyos kórral. S ugyanakkor arra ösztönzött, hogy minden tudásommal és erőmmel megfeleljek az elvárásainak. Miniszterelnök úr sosem a saját állapotával foglalkozott – az ország sorsa érdekelte. Amint egyszer valakinek mondta: Magyarországot hazájának, nem pedig működési területének tartotta. Elkötelezett hazafi volt, úgy, mint az édesapja, a nagyapja és minden felmenője. „Személyes sorsom nem érdekel, mert nekem az adatott meg, ami a legnagyobb. Megérhettem, hogy Magyarország szuverenitását az én kormányzásom alatt állíthattuk helyre. A szovjet csapatkivonást, a varsói szerződés feloszlatását, a KGST megszüntetését is ez idő alatt írhattuk alá. Ez hallatlan nagy érzés nekem” – nyilatkozta egyszer.

Nekünk, akik vele dolgoztunk, ezek a mondatok is erőt adtak ahhoz, hogy helytálljunk. Csodáltuk műveltségét, munkabírását, önfegyelmét, és csak imádkozhattunk érte, hogy túlélje mindazt, amit a betegség rárótt. Nem akart megfelelni és tetszeni sem a sajtónak, sem az ellenzéknek. Volt egy egészen különleges, finom humora, amit a sajtón keresztül aligha lehetett érzékeltetni. Igyekeztek gőgös, rideg, elzárkózó embernek beállítani őt. Hamisan. A kormányfői munka hihetetlen megterheléssel járt. Ha egy-egy feszültséggel teli, fontos esemény után nem szólt semmit, azt már dicséretnek lehetett tekinteni, néha viszont egyetlen szemvillanás, egy fél mondat is elég volt ahhoz, hogy az ember tudja: bizony, most nem állt a helyzet magaslatán. Fontos emlékeim közé tartoznak azok a gesztusai, amelyekkel elismeréssel nyugtázta a munkámat.

A kilencvenes években bizony történelmi átalakulás részesei lehettünk. Nem ártana, ha azok, akik ma a rendszerváltozás kormányzati szereplői felett ítélkeznek, belegondolnának, hogy milyen óriási fordulat zajlott akkoriban!

Amit kül- és belpolitikai téren létre lehetett hozni az adott körülmények szorításában, azt az Antall-kormány végrehajtotta. Szép, értékes és felejthetetlen korszak volt ez számomra, minden nehézsége ellenére vagy inkább azokkal együtt.

– A politika még a legerősebb barátságokat is képes megmételyezni. Az ön baráti köre szenvedett bármiféle csorbát a rendszerváltozás idején?
– Szerencsére nem. A tágabb családunkban előfordulnak politikai nézetkülönbségek, másként látjuk a világot, holott egy fészekből valók vagyunk. Ezt el kell fogadnunk. Éppen ezért eljutottunk oda, hogy ha együtt vagyunk, sosem beszélünk politikáról. Ami a baráti kapcsolatokat illeti: minden barátságunk épségben megmaradt, évtizedek óta szeretjük és becsüljük egymást. Tavaly voltunk 50 éves házasok a férjemmel, az aranylakodalmunkon szinte valamennyien velünk ünnepeltek. Fontos érték számunkra a barátság.

– Hogy látja, az Y-generáció tagjainál hogyan nyilvánulnak meg a rendszerváltás hatásai?
– A rendszerváltás számukra távoli történet. Jó lenne, ha nemcsak a történelemórákon kapnának képet a harminc évvel ezelőtti eseményekről, hanem a családi legendáriumokból is. Antall Józsefre is hivatkozhatok, akinek meggyőződése volt, hogy a családi történelmi tudat rendkívül fontos, mert a fiatal generáció ebben találja meg a gyökereit, a magyarságát és saját értékeit. A tízéves unokám jobban ért a digitális berendezésekhez, mint én, ebből következik, hogy az Y és Alfa generációval az én korosztályom technikailag nem tudja felvenni a versenyt. Az azonban elengedhetetlen, hogy beavassuk őket az életünkbe, s élményszerűen meséljünk nekik a családunk történetéről.

– Antall József halála után a Boross-kabinet hivatalos kommunikátora maradt, majd dolgozott távközlési cég PR igazgatójaként, három évig vezette a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Sajtóirodáját, alapítója és vezérigazgató-helyettese lett a Magyar Katolikus Rádiónak, jelenleg pedig a Magyar Művészeti Akadémia szóvivője, s az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke. A szakmai kihívások és megmérettetések során volt olyan életbölcsesség, amibe kapaszkodhatott?

– Az elmúlt évtizedekben rendre olyan feladatokat vállaltam, amelyekhez újra és újra neki kellett rugaszkodni, kishitűségemet legyőzve „fel kellett nőni”.

Sokat segített és segít a szentírási bátorítás: „Ne féljetek!” De Antall Józsefet is idézhetem, aki arra bíztatott, hogy mindig vállaljam a meggyőződésem, s a férjem, aki mindig mellettem áll, hisz bennem és ösztönöz, hogy továbbra is szelíd állhatatossággal végezzem a munkám. A hét unokámnak is ezeket a bölcsességeket szeretném továbbadni.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

2020. május 18-án ünnepeljük az internet világnapját, május utolsó vasárnapján pedig a gyereknapot. E két jeles nap adta az ötletet, hogy a megváltozott körülmények között is ünnepeljünk.

10 kérdésből álló családi fejtörőt állítottam össze, amely az internet sokszínű világának egy-egy szeletét mutatja be. Cél, hogy az egyes kérdésekre a család közösen találja meg a válaszokat.

A játék 2020. május 18-án indult.

A helyes válaszokat 2020. május 29-én éjfélig lehet elküldeni üzenetként a Dr. Baracsi Katalin, az internetjogász Facebook-oldalra.

A helyes megoldást beküldők között családi ajándékcsomagok találnak gazdára az első digitális gyereknap támogató partnereinek jóvoltából.

Oldalra pislogva megy le a lépcsőn, a kapuban hosszasan várakozik, és valamiért csak a második villamosra száll fel.
Ismét ellenőrzi a telefonját.

A duplaajtón megy be, a nagyobb liftet választja. Két szendvicset vesz és két vizet. Egy savasat és egy menteset. A savasat szereti.
Nem figyel oda a munkájára, percenként ellenőrzi a telefonját.

Valamicskét muszáj lenne dolgoznia, de inkább ellen­őrzi a telefonját.
Két adag házhoz szállított ebéd. Az egyikhez édesség is jár, valami amorf dolog, mindenmentes, talán zabsüti. Egyáltalán nem eszik édességet.
Már csak pár órát kell kihúznia a munkahelyén, ellen­őrzi ismét a telefonját.
Fél öt helyett már négykor elindul. 
Nem arrafelé megy, amerre kellene. Néhány felesleges átszállást is beiktat. Vannak helyek, épületek, amiket muszáj látnia, ezeknél külön is ellenőrzi a telefonját.
Mindkét mozijegy a zsebében. Az ötödik sor legszélén ül. Se kóla, se popcorn.
A film után (egyáltalán nem tudja, hogy miről szólt) azonnal ellenőrzi a telefonját.
Hideg, esős este, a járda úttest felőli oldalán sétál. Több autó és egy busz is lefröcsköli.

Két pizzát rendel. Bármilyet. És két vizet. Egy savasat. Egy menteset.
A lépcsőházban ellenőrzi a telefonját. Azután az ajtóban is. Majd az előszobában. A nappaliban. A konyhában, az étkezőben. A fürdőszobában. Meg még a WC-n is. Végül a hálóban.

Megágyaz. Lefekszik. Mellette sima és jéghideg a párna.   
 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>