Nemzedékek harca 

„Panni 17 éves és klímaszorongása van, vegetáriánus, hogy ezzel is óvja a bolygót. A szülei nem értik, hogy lányuk miért nem eszik a családi hagyomány szerint készített töltött káposztából, hiszen ezzel tönkreteszi a vasárnapi ebédek hangulatát.” 
„Dani 21 éves, a felnőttek szerint lehetetlen alak, aki folyton a gép előtt ül, játszik vagy chatel a haverjaival, és nem lehet vele komolyan beszélni.” 
„Emi négyéves izgága ovis, a szomszéd Julika néni szerint a liberális nevelés kudarca. Julika néni minden találkozás alkalmával kifejti, hogy mit gondol a mai fiatal szülők gyerekneveléséről, akik szerinte túl szabadjára engedik a csemetéiket.” 

Apák és fiaik, anyák és lányaik, szomszéd nénik és gyerekek eltérően látják a világot, értelmezik a helyzeteket és másképp is kommunikálnak ezekről. Ezeket az eltéréseket előszeretettel szoktuk dátumokhoz és korszakokhoz kötni, pedig a nemzedékek közötti különbségek nem magából a születési évszámból vagy a földrajzi helyből erednek, hanem a megélt szocializációs tapasztalat különbözőségeiből.

Csepeli György szerint: „A nemzedék az eszmélet és az emlékezet közössége. (…) Az emlékezet azért közös, mert közös volt az eszméltető történelmi környezet. (…) Egy-egy nemzedék sajátos módon éli meg a történelmet. Identitásába beépül az adott történelmi hatás és ez kollektív emlékezetként kezd működni. Az ily módon megszületett nemzedék azután párbeszédbe vagy konfliktusba bocsátkozik azokkal, akiknek más az emlékezeti hagyományuk, más a kollektív emlékezetük, akár azért, mert korábban, akár azért, mert később születtek.” A különféle generációk (csendes generáció, baby boom nemzedék, X, Y, Z és alfa generáció) különböznek a gondolkodásmódjukban, a hozzáállásukban, a viselkedésükben és értékrendjükben, továbbá másként reagálnak a konfliktushelyzetekre is, ami kommunikációs szakadékot képez a nemzedékek között. 

Címkézett generációk 

Ráadásul olyan korban élünk, amikor a változások hihetetlenül gyorsan zajlanak körülöttünk, az újdonság egy pillanat alatt elavulttá válik. Az új környezet pedig új nemzedéket formál, gyökeresen más látásmóddal. A modern kor vívmányai (digitalizáció, internet, okostelefonok), az egyre gyorsuló világ vagy a klímaválság hírei természetesen az idősebb generációra is hatással vannak, de ők a már kialakult világképükbe építik be az új tapasztalatokat, míg az ezredforduló környékén vagy az utána születettek valóságában ez válik alapélménnyé, erre épül a világuk. 

A generációs szemléletmód csapdája, amikor elkezdjük kategóriákba sorolni az embereket, és ezen a szemüvegen keresztül szemlélni őket. Ha babyboomer, akkor digitális analfabéta; ha az X generációhoz tartozik, akkor karrierista; ha Y, akkor fegyelmezetlen; ha Z, akkor elidegenedett a valós kapcsolatoktól; ha alfa, akkor semmi sem érdekli, csak a kütyük.

Ezek a címkék nemhogy segítenének, inkább eltávolítják a nemzedékeket egymástól, és megnehezítik a másik megértését. Ha rendezni szeretnénk a közös dolgainkat, akkor kategóriák helyett célszerű a generációs elméletből azt kiemelni, hogy különböző hatások hogyan formálják a szemléletmódunkat, viselkedésünket és kommunikációnkat, és hogy ezeknek a hatásoknak a megértésén keresztül közelebb kerülhetünk a másik ember valóságának a megismeréséhez, megértéséhez és elfogadásához. 

Kép

Kép: Freepik

Aszimmetria a tudásban 

A különböző generációk között gyakran a tudásmegosztás kapcsán alakul ki konfliktus, aminek az egyik fő oka a fiatal nemzedék kiváló technikai ismerete. Régen a szerepek egyértelműek voltak: a szülők a nagyszülőkhöz fordultak tanácsért, a gyerekek a szüleiktől tanultak, az idősebb generáció tapasztalatát és tudását pedig nem kérdőjelezte meg senki. Manapság gyakran előfordul, hogy a fiatalabb nemzedék tagjai többet tudnak a digitális eszközök kezeléséről, mint a szüleik, ráadásul a netgeneráció az információkhoz is könnyen hozzájut, ezért a különböző nemzedékek közötti tudásátadás és az ezekhez kapcsolódó kommunikáció is megritkult. Tapscott szerint a netgeneráció kíváncsi, nyitott, független és önvezérelt tanulókból áll, akik hozzászoktak az azonnali válaszokhoz.

Számukra egyszerűbbnek tűnik kiguglizni a káposztástészta receptjét, mint felhívni a nagymamát és megkérdezni, vagy könnyebb egy videót megnézni a virág átültetésének mikéntjéről, mint hazautazni, és ellesni a fortélyt az édesanyjuktól.

Mindezekkel párhuzamosan a kommunikáció is átalakult: egyre nagyobb szerepet kap az online kapcsolattartás, ahol a beszélgetéseket az internetszleng, a rövidítések, az emotikonok, a gifek és a mémek uralják, amelyeket az idősebb generáció nem mindig ért. 

Aszimmetria a hatalom terén 

Sokan emlegetik nosztalgiával a „régi szép időket”, amikor a gyerekek még fegyelmezetten ültek a padokban, követték a tanár utasításait, és tudták, hogy hol a helyük. A fiatal beosztottak tisztelettel tekintettek a tapasztalt, idősebb generációra, nem kritizálták és nem keltek versenyre vele. Rudolf  Dreikurs már a 20. század derekán megfogalmazta, hogy a hatalom terén bekövetkező változások nem csak a szülő-gyerek vagy a tanár-gyerek kapcsolatban jelennek meg, ezek valójában következményei a társadalomban bekövetkezett változásoknak. Jane Nelsen is felhívja rá a figyelmet: olyan viselkedést várunk el a gyerekektől, ami ránk sem jellemző, hiszen nem mutatunk példát sem alázatosságból, sem engedelmességből. Ez pedig sok esetben haladás. Haladás, hogy lehet véleményünk, hogy szabadon kifejezhetjük az igényeinket és a szükségleteinket, hogy nem kényszeríthetnek olyan dologra, amit nem szeretnénk megtenni, hogy szabadon nemet mondhatunk, és nem kell rettegni attól, hogy pórul járunk csak azért, mert másképp gondolkozunk, vagy éppen egy kisebbségi csoport tagjai vagyunk. A családban, a házastársak között is megszűnt a hagyományosan fennálló hierarchiabeli különbség, a férj többé nem teljhatalmú ura és parancsolója a feleségnek, nem rendelkezik felette, a feleség pedig nem az engedelmesség mintapéldája. Rudolf Dreikurs egyenesen úgy fogalmaz: „Amikor apu elvesztette a hatalmát anyu fölött, mindketten elvesztették a hatalmat a gyermekeik felett.” Nevelni azonban nem csak hatalommal lehet, sőt, jól nevelni valójában nem hatalommal lehet.

A feltétlen tekintélytiszteletet és a diktatórikus nevelést megfélemlítéssel, illetve fenyítéssel lehetett fenntartani. Amikor a régi szép idők fegyelmét sírjuk vissza, akkor ezeket az eszközöket is visszasírjuk. 

A tekintélyhez való viszony mára átalakult, a fiatal generáció számára a személyes szabadság az egyik legfontosabb érték. Ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy a demokrácia nem jelentheti a rend felborulását, az anarchia beállását, és a gyermek diktátorrá válását. A felnőttek irányító szerepére továbbra is szükség van, hiszen vannak jogok és kiváltságok, amikre a nagyobb tapasztalat, az érettség és a különféle készségek jogosítják fel őket. A vezetés szükséges, de mindenki (a gyerekek is!) megérdemli, hogy méltósággal és tisztelettel bánjanak vele. A megalázás, megszégyenítés és fenyítés csak rövidtávon kecsegtethet eredménnyel, hosszú távon mindössze annyit érünk el vele, hogy a gyermekek is feljogosítva érzik magukat arra, hogy ugyanezt tegyék másokkal. 

Hídépítés a generációk között 

A kamaszok mindig is megkérdőjelezték a szülői ház mintáit, feszegették a határokat, kutatták az igazságot és az élet értelmét, az idősebb generáció pedig mindig is gyanakvással és előítélettel tekintett az ilyen irányú törekvésekre. A különbség annyi, hogy a világ gyorsabban változik, amivel együtt a hierarchia is felborult, a kommunikációs stratégiák pedig teljesen átalakultak. Ebben a kiélezett helyzetben különösen fontos, hogy ne éljünk tagadásban és elutasításban, hanem tisztelettel forduljunk egymás felé, bármelyik generáció tagjai vagyunk is. 

Kép

Kép: Freepik

Tiszteljük a múlt örökségét! 

„Nagyon okosak lettünk, csak a bölcsességet veszítettük el.” (Polcz Alaine)

Igaz ugyan, hogy az információs szupersztráda minden kérdésünket képes megválaszolni, mindazonáltal sokat veszíthetünk, ha leértékeljük a felmenőink tapasztalatait, és elveszítjük a kapcsolatot a múltunkkal. 
Nemrégiben részt vettem egy klímaváltozásról szóló kerekasztal-beszélgetésen, ahol néhány véleményben megjelent az idősebb nemzedék felelőssége, és úgy tűnt, időnként bizony megfeledkezünk arról, hogy a nagyszüleink még újrahasznosítottak, komposztáltak és sokkal inkább kapcsolatban voltak a természettel, mint a modern kor embere. A reakciókból teljesen nyilvánvaló vált, hogy amikor fontos kérdések kapcsán mi és ti szembenállásban kezdünk gondolkozni, akkor valójában árkokat ásunk, ami nem viszi előre sem a probléma megoldását, sem az egymáshoz való közeledést. 
A generációk közötti valós kötelék és a kommunikáció erősítése azért is fontos, mert a múlt történetei, a közös gyökerek és hagyományok egyaránt fontos szerepet játszanak identitásunk, önértékelésünk és megküzdési képességeink alakulásában. 

Maradjunk nyitottak! 

Csepeli György szerint a digitális tapasztalás nagyban hasonlít a gyermekkori mágikus tapasztaláshoz. Felnőttként sem érdemes legyinteni erre, ugyanis ha képesek vagyunk újra felfedezni a gyermeki énünket, a nyitottságot, a kreativitást és spontaneitást, és mindezt harmóniába hozni a felnőttkorban megszerzett élettapasztalattal és bölcsességgel, akkor abból igazán jó dolgok sülhetnek ki. 

A nyitottság azt is jelenti, hogy elfogadjuk, hogy az életkor nem minden, vannak dolgok, amiket egy fiatal jobban tud nálunk, és ő is taníthat minket. Ha érdeklődéssel fordulunk a fiatalok világa felé, akkor ők is szívesebben beszélgetnek majd velünk más kérdésekről is. 

Töltsünk időt egymással! 

Közhely, de a minőségi együtt töltött idő és a beszélgetés nem megspórolható. Ez nem jelenti azt, hogy mindenben egyet is kell értenünk, a cél nem a meggyőzés, hanem a másik gondolatainak meghallgatása, megértése és elfogadása a kölcsönös tisztelet légkörében. Amikor kritizálás nélkül meghallgatjuk a másik embert, azzal éreztetjük, hogy az ő oldalán állunk és erősítjük a kapcsolatot. A legtöbb ember (különösen igaz ez a kamaszokra) teljesen elzárkózik és elutasítóvá válik, amikor kioktatják. Gondoljunk csak azokra a lelkifröccsökre, amiket gyerekkorunkban kellett végighallgatnunk: előre lehetett tudni, mi fog elhangzani, hozzánk mégsem jutott el az üzenet, mert érzelmileg teljesen bezárkóztunk. Prédikálás helyett érdemes párbeszédet kezdeményezni a kölcsönös együttműködés és tisztelet jegyében. Ilyenkor valóban kíváncsiak vagyunk a másik gondolataira és érzéseire, ezáltal ő is nyitottá válik a mi nézőpontunk figyelembevételére, ami elindíthat az együttműködés, valamint a közös problémamegoldás útján.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az esküvő és a lagzi sokak számára egyet jelent a fényűzéssel (limuzin, galamb- és pillangóröptetés, méregdrága ruha, kastélybérlés, tűzijáték). Vannak, akik ilyenkor kifejezetten fontosnak érzik, hogy prezentálják a rokonságnak: tessék, itt vagyunk, ennyire boldogok vagyunk, ma semmi sem drága – de hát nincs is ezzel semmi baj, hiszen ahány pár, annyiféle ízlés és igény. Vannak, akik inkább szolidabb keretek közt ünnepelnek – ennek oka nem a zsugoriság, inkább a tudatosság és a környezetvédelem. Több hazai esküvőszervező szerint a greenwedding egyre szélesebb körre jellemző lesz nemcsak 2020-ban, hanem a rá következő években is, ugyanis a fenntarthatóságra törekvés olyan globális és létfontosságú jelenség, ami mostantól az esküvők világát sem kerülheti el.

„Fontos, hogy másoknak is örömet szerezzünk”

„A ruhám természetes anyagokból készül, Bálint Sára, a Bridalwear tervezője varrja, akinek egész kollekciói vannak antik csipkéből. A gyűrűink kőből, itthon készültek egy manufaktúrában. A meghívót én magam terveztem, és online küldtük ki. A templomi esküvő és a vacsora helyszíne Budapesten lesz, így sokan tömegközlekedéssel is tudnak jönni. A vacsorát anyukámék kertjébe tervezzük, bérelünk sátrat, asztalokat, székeket, tányérokat – mindet újrahasznosítható anyagból. A vacsora hozzávalóit a helyi piacról szerezzük be, és mi fogjuk elkészíteni a fogásokat is. Ami a dekorációt illeti: olyan dolgokból alkotok, amik már megvoltak itthon, vagy amiket kölcsön kapunk a családtól (a befőttes és bébiételes üvegek kiválóak asztaldísznek: készíthető belőlük csipkével díszített váza vagy mécsestartó). A virágkreációkat a lagzi után egy idősek otthonának adjuk, mert fontos számunkra, hogy a mi nagy napunkkal másoknak is örömet szerezzünk. A gyerekeknek újrahasznosított papírra nyomtattam színezőt, s az én régi ceruzáimmal színezhetnek, ha unatkoznának. Köszönőajándékok helyett mi inkább adományozunk az egyetlen hazai gyermekhospice háznak.” (Zsófia)

„A párom és én a magyar átlagnál szerintem jóval környezettudatosabban élünk, éppen ezért szerettük volna, ha szemléletünk és életmódunk az esküvőnkön is tükröződik. Újrahasznosított papírból készültek a menü- és az ültetőkártyáink, a meghívókat pedig kis üvegcsébe tettük. Köszönőajándéknak süteményt sütöttem, de nem nejlonba, hanem komposztálható dobozokba tettem, amiket facsipesszel zártam le.” (Eszter)

„A lagzinkon az ételeket részben termelői alapanyagokból készítette a Szimpla Háztáji étterem. A szóda és a sör visszaváltható üvegben érkezett, kizárólag kézműves gyümölcsleveket hozattunk, kézműves pékségből származott a kenyér, és természetesen vegetáriánus menüt is kínáltunk a vendégeknek. Magam készítettem régi befőttesüvegekből az asztalokra „vázát”, amelyekbe őstermelő kertjéből kapott aranyesőágakat tettem díszítésképpen.” (Imola)

„Egy családi barátunk esküvőjén az ültetőkártyák nagyméretű szárított, préselt falevelekből készültek, az asztalokat mohával, rezgővel és fával dekorálták. A köszönőajándék náluk virághagyma volt, amely mellé a „Végy egyet, locsold és nézd, hogy nő a szerelmünk” felirat került.” (Finta Zsófia esküvő- és rendezvényszervező, Sophie&BA)

Kép

Kép: Freepik

„Ismerek egy esküvői filmest, aki elhivatott környezetbarát. Már nem is vállal olyan eseményt, ahol galambröptetés vagy tűzijáték van, és plusz kedvezményeket ad a zöldesküvőt képviselő pároknak. Szimpatikus irány!” – mondja Varga Barbara esküvőszervező, a BARA Wedding alapítója, aki szerint szívet melengető látni, hogy a környezettudatos párok mennyire boldogok és hálásak, hogy az elveikből nem kell engedniük, illetve hogy a mindennapjaikra jellemző környezettudatos attitűdjüket az egybekeléskor is meg tudják élni. Továbbá örömmel tapasztalja, hogy a házasodni vágyók nyitottak: akik „sima” menyegzőt szeretnének, azok is szívesen veszik a környezetbarát esküvői tanácsait, és alkalmaznak belőle jó párat.

További „zöld” tippek Varga Barbara esküvőszervezőtől:

Kereshetünk olyan helyszínt, amelynek működtetői maguk is fontosnak tartják a környezetvédelmet, és fenntartható vendéglátást folytatnak.

Cserepes virágokat – például cserepes levendulát – is használhatunk az asztali dekorációhoz, de elérhetőek manapság a művészien elkészített papírvirág-dekorációk is, amelyek egy részét bérelni lehet.

Az élővirágokból készült csokrokat az esküvő után küldjük el komposztálásra, vagy ajándékozzuk tovább egy gyerekotthonnak, idősek otthonának vagy egy kórház recepciójára.

Díszítsünk bátran kővel, fával, fémmel, üveggel – ezek sosem mennek ki a divatból!

Szép látványt nyújthat egy-egy origami-zuhatag is: hajtogathattok vagy vásárolhattok darumadarakat újrahasznosítható papírból, és felfűzhetitek őket.

A menyasszonytáncon kapott pénz egy részét vagy a köszönetajándékra szánt pénzt az ifjú pár felajánlhatja támogatási céllal különböző szervezeteknek, alapítványoknak.

Ha nem akarunk lemondani a léggömbökről, legalább lebomló lufikat szerezzünk be – ám azt tudni kell, hogy lebomlásuk előtt ezek is károkat okozhatnak a kisebb állatoknak.

Ne használjunk műanyag szívószálat! Ha mégsem szeretnénk mellőzni, akkor van papír- vagy bambuszszál helyette. A tányérok és poharak esetében is kerüljük a műanyagot; a megmaradt süteményeket se műanyag dobozba, hanem inkább papírdobozkába csomagoljuk el a vendégeknek!

A meghívók esetében is használhatunk újrahasznosított papírt, kereshetünk a nyomtatáshoz zöldnyomdát, de a leginkább környezetbarát megoldás, ha online esküvői meghívót készíttetünk.

Köszönőajándékként használhattok magpapírokat is (a képeslapra applikált magpapír-forma könnyedén eltávolítható, és földbe, cserépbe ültetve a benne lévő fűszer- vagy virágmagok kikelnek), de remek meglepetés a virághagyma vagy minden olyan, ami természetes: méz, lekvár, levendulazsák, bioszappan.

Szombaton az időjárás meglehetősen zord arcát mutatta. Viszont a viharfelhők sem tántorították el a zenés színházi élményekre kiéhezett közönséget, akik már a nyitás előtt órákkal sorban álltak, hogy elfoglalhassák helyeiket.

Az eső röviden eleredt, de – ahogy A Szépség és a Szörnyeteg című előadás főcímdalában is áll – vannak még csodák, az ég végül kegyeibe fogadta a Budapesti Operettszínház Szabad ég alatt című koncertsorozatának nyitóestjét, így megkezdődhetett ez a nagyszerű rendezvényfolyam.

Az est négy főszereplője ezúttal Janza Kata, Vágó Zsuzsi, Szabó P. Szilveszter és Kocsis Dénes volt. Hamar kiderült, hogy sztárjaink nemcsak énekes-színészként, hanem bizony humoristaként is megállnák a helyüket, hiszen a műsorvezetői szerepet magukra öltve vicces történetekkel, csipkelődő megjegyzésekkel szórakoztatták a nézőket, olykor interaktív módon megszólítva őket, akik persze hangos kacajokkal díjazták közvetlenségüket. Egyértelműen érezhető volt, hogy a hallgatók és az előadók is nagyon várták már, hogy újra kaphassanak és adhassanak, mindenki szívét megmelengette az újbóli viszontlátás. 

Az est műsora egyfajta „best of musical”, a trónról letaszíthatatlan közönségkedvencek legszebb dalaiból áll össze. Felcsendültek többek között az Elisabeth, a Rebecca és a Mozart! legendás dalai, melyek nem túlzunk, ha azt mondjuk, azonnal libabőrt varázsoltak mindenki karjára. Emellett Andrew Lloyd Webber és Leonard Bernstein musical-klasszikusait is élvezhette a közönség.

Nem kérdés, az este folyamán az érzelmek teljes skáláját megjárhatták a résztvevők. Igazán megható pillanat volt, mikor Kocsis Dénes dalra fakasztotta a közönséget, akik egy emberként énekelték A zene, az vagyok én utolsó szavát.

Legalább ennyire megismételhetetlen élményt ígérnek a július 23-án kezdődő Operett Open Air gálák is. Dolhai Attila már a sorozat sajtótájékoztatóján előrevetítette: egy kicsit ki lehet kacsintani a közönséghez, cinkoskodni, akár közösen is lehet énekelni a közönséggel! A fantasztikus szereposztást ismerve garantált a könnyed, nyáresti szórakozás. Dolhai Attila, Lukács Anita, Vadász Zsolt, Fischl Mónika, Szendy Szilvi, Laki Péter, Bordás Barbara, Dancs Annamari és Dénes Viktor előadják az operett-repertoár gyöngyszemeit olyan nagyszerű művekből, mint a Marica grófnő, A csárdáskirálynő, A mosoly országa és Mágnás Miska – nehéz eldönteni, hogy a szereposztás a vonzóbb, vagy a műsor!

A hangulatot varázslatos látványvilág egészíti ki. A klasszicista stílusú műemlék épületegyüttes falát különleges vetítés színezi, mely Somfai Péter keze munkáját dicséri. A Budapesti Operettszínház műszaki igazgatója az alábbiakat mondta a vetített látványról:

„A Budapesti Operettszínház a művészi eszközök, értékek, hatások mellett mindig is különösen odafigyelt az előadások látványvilágára. Komoly, iránymutató előzményekkel dicsekedhetünk. A kétezres évek közepétől megszokottá vált, hogy akár öt-hat projektor hatása egészíti ki a díszletet, varázslatos trükköket létrehozva. Most is szeretnénk egy igazi csemegével meglepni a visszatérő közönségünket. A Vármegyeháza udvarán, ebben a kis ékszerdoboz jellegű térben is vetítési hatásokkal egészítjük ki az előadásainkat. Ez nem egy nagy színháztér, hanem egy olyan hely, ahol a közönség egészen közel kerülhet az előadáshoz, szinte kézzel fogható közelségbe. A nagyon hangulatos, ugyanakkor kis tér minden pozitív hatását élvezhetik a nézők, az akusztikus produkció szinte együtt lélegzik majd a közönséggel.”

Valóban, a művészek és a nézők ilyen jellegű közelsége igazi varázslatot hozott létre már az első gálaesten, ami méltó újrakezdés volt a hosszú kényszerpihenő után. Janza Kata szavaival élve: „Reméljük, mindenkinek jól esett, nekünk biztos!”

Aki lemaradt az élményről, az bepótolhatja: négy operettgálával várják az érdeklődőket július 23-án, 24-én, 25-én, 26-án.

Jegyek ide kattintva vásárolhatók.

A kékalga nem ritka lakója a Balaton vizének, és túlzott jelenléte nemcsak itthon fordul elő: a világ tavainak többségét évtizedek óta veszélyezteti a lebegő mikroszkopikus algák (fitoplanktonok) elszaporodása. A Balaton vizében legnagyobb tömegben a kovamoszatok és a kékmoszatok (cianobaktériumok) fordulnak elő. A kovamoszatok általában tavasszal, március és április hónapban fordulnak elő tömegesen. A kékalgák elszaporodásának időszaka a nyár, ami szerencsétlenül egybeesik a tó legintenzívebb turisztikai időszakával. A ’70-es és ’80-as években már annyira súlyosan veszélyeztették a balatoni turizmust a nyári hónapokban rendszeressé váló „vízvirágzások”, amelyeket a fonalas kékalga okozott, hogy régiós stratégiát kellett kidolgozni ellenük.

Miért veszélyeztetik a fürdőzőket a kékmoszatok?

„A baktériumok egyik törzsét a cianobaktériumok, avagy kékmoszatok, kékbaktériumok alkotják. Ezek egysejtűek, amelyeknek a belsejében jellegzetes gázüregek láthatók. Gyakran több ezer sejt összeáll és szerkezet nélküli sejtkolóniát alkot, különösen a bőséges növényi tápanyagot tartalmazó édesvizekben, nyáron. A kékalga tömeges megjelenését nevezi a népnyelv »vízvirágzásnak«, ám ez cseppet sem ártalmatlan, szemet gyönyörködtető jelenség – foglalja össze a tudnivalókat a kékmoszatokról Gedai Zsuzsanna biológus. – Ilyenkor ugyanis mérgező törzseik is megjelenhetnek.

A Balaton jellemző cianobaktériumai potenciális toxintermelők, és mérgeik irritáló, májkárosító, még rákkeltő hatást is kiválthatnak.

Megmérgezhetik a halakat, de nemcsak a vízi élővilágra hatnak, hanem az emberi szervezetre is veszélyesek lehetnek. Az orrba, szembe kerülő kékalgák nyálkahártya-irritációt, asztmatikus tüneteket okozhatnak, a bőrt irritálhatják, ha pedig a gyerekek a vízzel véletlenül lenyelik, lázat, hányást és hasmenést idézhetnek elő.”

A változatosság jegyében egyazon faj különböző populációi eltérő mértékű toxicitást mutathatnak, és szerencsére gyakran előfordulnak toxint egyáltalán nem termelő törzsek is. A víz minőségét figyelő szakemberek munkája ezért is nélkülözhetetlen a veszélyhelyzetek megelőzésében.

Kép

Kép forrása: news.algaeworld.org

Hogyan és miért szaporodnak el a Balatonban kékmoszatok, amelyek károssá válhatnak?

Vörös Lajos professzornak, az MTA Ökológiai Kutatóközpont Balatoni Limnológiai Intézet kutatójának tanulmányából jól meg lehet érteni ezt a jelenséget.

A kulcs a foszfor, amelynek túlkínálata nemkívánatos algásodáshoz vezethet, a foszfort pedig leginkább a Balaton vízutánpótlásának a felét szolgáltató Zala-folyó szállítja a Keszthelyi-öbölbe.

A hatvanezres lakosú Zalaegerszeg iparával a tó külső foszforterhelésének jelentős részét adja a folyó közvetítésével. Nem véletlen tehát, hogy a tó területének mintegy 6 százalékát kitevő Keszthelyi-medence a tó cianobaktériummal legnagyobb mértékben terhelt területe ma is, noha a ’80-as évekhez képest a helyzet sokat javult. Nagyberuházások segítették a terület foszformentesítését: a parti települések szennyvizeit kivezették a vízgyűjtő területről, a szennyvizeket foszformentesítik, csökkentették a szerves- és műtrágyázást, megépült a Kis-Balaton és Marcali tározórendszere. Ennek hatására jelentősen, mintegy harmadára csökkent a tó külső foszforterhelése, és jelentősen csökkent a planktonikus algák biomasszája is – de a káros algásodás időről-időre ma is problémát jelent.

A megnövekedett foszforterhelésre az algák azonnal reagálnak, és tömegük gyorsan megnő. A helyzetet bonyolítja, hogy az algatermelődést az időjárás is befolyásolja, emiatt azonos külső feltételek mellett a tó algásodásának mértéke akár két-háromszoros különbséget mutathat egyik évről a másikra.

Mi a helyzet a többi algafajjal?

Tavasszal, a hűvös vízben egy kovaalgás csúcs alakul ki, nyár második felétől és ősz elején. Amikor pedig a vízben nitrogénhiány jellemző, a nitrogénkötő kékalgák szaporodnak el. A kékalgák a tó nyugati részei felé egyre növekvő mennyiségben vannak jelen. A két biomassza-csúcs között – tavasz végén, nyár elején – egy úgynevezett „tisztavizes” időszak figyelhető meg, amikor az egyéb algacsoportok (zöldalgák, ostoros algák, nem nitrogénkötő kékalgák) fordulnak inkább elő a biomasszában.

A cikket folyamatosan frissítjük a kékalga-veszély alakulásának megfelelően.

– Háromgyermekes édesapaként hogyan gondolsz vissza a gyermekkorodra? Milyen gyerek voltál, s az elmúlt évtizedekben mi mindenben változtál?
– Nagyon fontos, hogy az ember mit hoz magával otthonról. Bennem annak ellenére, hogy szegény családban nőttem fel, csupa szép élmény maradt meg gyerekkoromból. Mindent, amit tudok, otthon tanultam, és mindezt most nagyon jól tudom hasznosítani a saját otthonomban, a családomban. Azt vettem észre, a fiam ugyanolyan érdeklődő, mint én voltam, nem is kell megkérnem, hogy segítsen, ha dolgozom, hanem magától megteszi annak ellenére, hogy még csak nyolcéves. Jó ezt látni, jó felfedezni magam benne! Édesanyám elmondása szerint én is rendes gyerek voltam: szorgalmas, segítőkész. Ezek a tulajdonságok a mai napig bennem vannak, sőt, segítségnyújtásban sokszor át is esem a ló túloldalára, amit az emberek ki is használnak. Amit viszont megtanultam az utóbbi időben: tudni kell nemet mondani bizonyos dolgokra! Nagyon sokáig nem tudtam, és az felőrölt, bedarált.

– Mit jelent ma neked a környék, ahol felnőttél – milyen érzéseket hoz fel, ha arra jársz? Vannak-e dolgok, szavak, amiknek a jelentését csak azok tudják igazán, akik Békésből, Dobozról jöttek?
– Nagyon furcsa érzések kavarognak bennem, amikor hazamegyek Dobozra. Édesanyám halála óta inkább rossz érzés tölt el, amikor hazautazom, és akkor is, amikor a szülőházunkba be kell lépnem.

Otthon halt meg az édesanyám, nekem mindig ez a kép ugrik be, amitől nagyon nehéz visszatérnem. Amióta elment, nem is tudtam otthon aludni egyszer sem, minden megváltozott…

Hihetetlenül jó viszont, hogy Doboz díszpolgárává választottak, jólesik az elismerés, főként az, hogy büszkék rám és arra, amit elértem! Szavak pedig nincsenek, inkább helyszínek, amikre jó szívvel gondolok vissza. Szanazug, a Kettős-Körös fontos helyszín volt minden dobozi gyereknek, vagy akár mondhatom, hogy a gyulai, békéscsabai, békési embereknek is. Aztán jöttek a középiskolás évek Gyulán, amik kinyitottak egy új világot előttem, ez szintén mérföldkő volt az életemben. Rengeteg kapcsolatra tettem szert, barátságok alakultak ki, a zenei pályám is ott kezdett jó irányt venni.

– Amikor nehéz körülmények közt éltetek, milyennek képzelted el magad felnőttként, mik voltak a vágyaid? Mi adott erőt, hogy akkor se add fel, amikor nem látszott, hogy megvalósulhatnak?
– Gyerekfejjel fel sem tűnik az embernek, milyen áldozatokat hoz, mennyit kell nélkülöznie esetleg az álmaiért, vagy mennyi munkát, energiát fektet beléjük. Mert akkor nem ezt méricskéli, hanem hihetetlenül nagy elánnal, lelkesedéssel tesz azért, ami az élete, ami a legfontosabb számára. Hiszem, hogy ha valaki nagyon erősen szeretne valamit, azt előbb vagy utóbb bevonzza, persze ezt nemcsak a jó dolgokra értem, hanem a rosszakra is. Én nagyon meg akartam mutatni a világnak – elsőként a családomnak –, hogy különb vagyok mindenkitől, vinni akarom valamire! És ezért nem volt fáradalmas tenni. Tudtam, hogy zenészként lehetek a legjobb, amellett, hogy több mindenhez értek, több szakmám is van, de a zene, a színpad az igazi közegem, ahol igazán otthon érzem magam. A sikerek érkezése tudatosította bennem, hogy a helyemen vagyok, és nagyon megérte kitartani. Ha újrakezdhetném, valószínű, hogy akkor is ezt a nehezebb, rögösebb utat választanám, mert ez ad értéket az embernek, ez tanít alázatra, ez nevel igazán kitartónak.

Kép

Mező Misi – Kép: Tyukodi László

– Gondolom, ezt a fizikai munkával töltött éveidre és a zenei pályád kezdeti nehézségeire is érted.
– Mindkét időszak arra tanított, hogy semmit nem adnak ingyen, a sikerek nem hullanak csak úgy az ember ölébe. Mindenért nagyon meg kell dolgozni. Küzdelmes évek voltak, akár a kemény, melós napokat nézem, akár a zenei pályám korai éveit. Aki nincs benne, az nem tudhatja, mi mindenen kell keresztülmenni, és mennyi áldozattal jár az, hogy egyszer talán ünnepelt sztár lehess.

– A származásod mennyire határozta meg az életutadat? Mit tudsz mondani a hozzád hasonló helyzetből indulóknak, amikor beszélgettek, hogyan adsz át az erődből nekik?
– Szerintem két egyforma eset, egyforma sors nincsen. Van, akit az élete során sok atrocitás ér, de olyan is, aki szinte soha nem szembesül ilyennel. Ahonnan jövök, ott nekem soha nem volt gondom a származásomból. Békében megéltünk egymás mellett – igazából, ha dolgoztál, ha hasznos része voltál a közösségnek, nem éreztél semmilyen különbségtételt. Én így emlékszem a gyermekéveimre.

Azán jött a nagyvárosi élet, ahol már kikerültem a mikroközösségemből, és ahol már többször találkoztam megkülönböztetéssel. De én akkor is különb akartam lenni, és nem felvenni a kesztyűt, mert az erőszak erőszakot szül.

Azt szoktam mondani: nem siránkozni kell, hanem mindenkinek van esélye a próbára. Meg kell próbálni, mert ha nem teszed, sosem tudod meg, sikerülhet-e. Sokat kell tenni érte, bizonyos helyzetből indulóknak talán jóval többet, mint másoknak, de akkor is cselekedni kell a boldogulásért, és nem csak panaszkodni. A munkában hiszek, de abban nagyon!

– Új fordulatot jelentett az utadon, amikor édesanyád elvesztésének tapasztalatai is segítettek közel kerülni Istenhez. Mit találtál meg a hitben, a vallásban, ami addig hiányzott az életedből?
– Azt, hogy nem hiába élek a földön, hogy céljaim vannak és terveim. Hogy van egy Isten, aki olyannak szeret, amilyen vagyok, minden hibámmal együtt, aki képes megbocsátani a bűneimet. Aki akkor is szeret, ha sokan mások már nem. Akkor is nyújtja a kezét, ha már mindenki más ellökte. Akinek köszönhetően megváltottak vagyunk, és aki egy közösséget ajándékozott nekünk. Tudjuk azt, hogy tartozunk valakihez, tartunk valahová. Ez a tény nyugalommal tölt el, és erővel ajándékozza meg azokat is, akik már elfáradtak testileg, lelkileg, mert ilyen gondoskodó és szerető a mi Istenünk.

Kép

Mező Misi - Tyukodi László

– A baptista teológia elvégzése után mennyire áll ma egy más Mező Misi a színpadon, mint mondjuk tíz éve? Érzed azt is, hogy a körülötted lévők másként tekintenek, esetleg jobban figyelnek rád?
– Teljesen más ember áll ma a színpadon, ha nem így lenne, nem is lett volna hatása Istennek az életemre. Más lelkület van jelen, más értékrend, más jövőkép, sok minden változott. Az emberek gondolhatják, hogy ez a más lehet jó is, meg rossz is, de én csak a jót látom és tapasztalom meg benne, a legfontosabbnak azt élem meg, ami engem általa örömmel tölt el. Nem tudom, mások – például a zenekart kedvelők – mit gondolnak erről a változásról, ugyanis ők lehet, hogy épp tiszteletből nem vallják meg az igazat, mert nem szeretnének megbántani.

De azt tudom, hogy több rajongónk is követett engem a lelki, hitbeli változásban, és az ilyet nagyon jó látni!

– Az új lemezetek több dalából érződik a saját kis közösségeink, összetartozásaink fontossága. Lehet, hogy a te lelki változásod a zenésztársaidat is inspirálja, köztük a szövegíró Kara Misát?
– Ezt az átalakulást a családom mellett elsősorban természetesen a zenésztársaim érzékelték, akik elsőre inkább megmosolyogtak. Aztán ahogy teltek az évek, látták az egész dolog komolyságát, ami szerintem akkor tudatosult bennük igazán, amikor beiratkoztam a Baptista Teológiai Akadémia misszió szakára. És igen, Misa valahogy ráérez, mi lehet igazán hiteles az én számból. A „Piros az alma” című dal például egy bibliai utalás. Örülök, hogy nem szimplán a saját érzéseit, tapasztalásait veti papírra, hanem az én lelkületemet is belecsempészi a dalaink szövegébe.

– Miért „A leghosszabb perc” lett az album címe? Az albumé, amin több olyan nóta is szerepel, amelyeknek az üzenete felerősödött, új értelmet nyert a járványidőszakban...
– Egy zenekar mindig megérzi egy lemez elkészültekor, hogy melyik dal a legerősebb, amire mindenki egyöntetűen azt mondja: úúú, ez mindent visz! Mi is érezzük, bár nyilván elfogultabbak vagyunk, ezért a visszajelzések is nagyon fontosak. Most ez a dal kapta a legtöbb szavazatot, plusz a szövege is talán a legjobban tükrözi egy 21 éves zenekar komolyságát. Azért lehet minket komolyan venni, mert vannak még üzeneteink. A járványidőszak sok mindenre megtanította az embereket, de bennünket is mint közösséget. Egy dolgot kérek az Istentől: ezek a felnyitott szemek maradjanak nyitva, ne csukódjanak vissza, hanem tényleg tanuljunk a dolgokból, és ne térjünk vissza a régi kerékvágásba! Figyeljünk valóban oda a környezetünkre, ne csak önző módon magunkra koncentráljunk. Ha így tudnánk élni, nagyobb esélye lenne az emberiségnek a túlélésre.

– Az elején a gyermeki vágyaidról kérdeztelek, a végén pedig arról: mik a felnőtt vágyaid?

– Nekem nincsenek különleges igényeim. Szeretném látni a gyermekeimet békében, boldogságban, szeretetben, egészségben felnőni.

Legyenek boldog emberek, találják meg önmagukat abban, amit csinálnak, és legalább annyira tiszteljék, szeressék az embertársaikat, mint saját magukat. Az egészségnél és a szeretetnél, a békességnél számomra nincsen fontosabb. Isten áldjon mindenkit!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

Az ökológiai lábnyom (röviden ökolábnyom vagy ÖL) egy globális hektárban (gha) kifejezett érték, amely megmutatja, mekkora földterületre van szüksége egy társadalomnak a fogyasztásához és megtermelt hulladékai, szennyezése elnyeléséhez. Hat értékből (ún. számlaosztályból) tevődik össze, ezek: a szén(dioxid elnyelő)-, legelő-, erdő-, halászati, szántó- és beépített terület-lábnyom. Az ÖL párja a biokapacitás (BK), vagyis a rendelkezésre álló termékeny földterület.

Hogy állunk ma?

A 2019-es Nemzeti Lábnyom Elszámolások szerint 1961-től napjainkig évente átlagosan 2,1 százalékkal nőtt az emberiség ökológiai lábnyoma, az akkori 7 milliárd gha-ról háromszorosára. Közben a technológiai haladás miatt a biokapacitást is kiterjesztettük – ám csak évente fél százalékkal. 20,6 milliárd gha fogyasztás áll szemben tehát 12,2 milliárd fedezettel, ami 70%-os túlhasználatot jelent. Az ÖL legaggasztóbb részét a szén‑dioxid-kibocsátás jelenti, amely kezdetben szinte elhanyagolható volt, ma azonban a teljes érték 60%-a.

Az emberiség 1970-ben lépte át az „egy bolygó határt”, 2018-ban augusztus 1-re tették az ún. túllövés napját, amikor is elfogyott az egész évre való természeti erőforrás (számunkra, s nem mellesleg a többi faj számára is).

Kutatótársammal, Szigeti Cecíliával megbecsültük történelmi távlatokban az ÖL korrelációját a GDP-vel, s ez alapján az emberiség ökolábnyomát az elmúlt 12 ezer évre. Ez a mai egy főre jutó 2,8 globális hektárral (gha) szemben az ipari forradalomig 1,3 gha alatt maradt, azaz az ún. növekedési paradigma áttörésekor (1800 körül) még csak a bolygó erőforrásainak 5, legfeljebb 10%-át használtuk ki.

Kép

Kép: Pixabay

Lábnyomdivat és égi lábnyom

Az ökológiai lábnyom rendkívüli nemzetközi elismertségre tett szert, s ma már a fő alternatív indikátornak számít a GDP-vel szemben. Vagy mellette? Az ÖL szerepel az EU, a WWF és szinte minden ország, statisztikai hivatal jelentéseiben, stratégiájában, vállalatok ezrei tűzték ki célul saját lábnyomuk csökkentését. Az ÖL divatot teremtett! Ma már beszélünk a termékek vízlábnyomáról, amelyet literben, s a karbonlábnyomról, amelyet szén‑dioxid-egyenértékben mérünk. Utóbbi a nagy cégek számára kötelező például Franciaországban és az Egyesült Királyságban, de jól ismertek az EU‑tagállamok üvegházhatásúgáz‑csökkentései céljai is: 2030-ra 40% az 1990-es szinthez képest. A legérdekesebb új felvetés azonban egy magyar kutatótól, Kocsis Tamástól származik, aki kidolgozta az ún. égi lábnyom koncepcióját. Az égi lábnyom (az Ehrlich-Holdren féle IPAT-egyenletből kiindulva) a boldogság nem anyagi dimenzióit számszerűsíti, azaz boldogsághatékonyságnak is nevezhető.

A Föld-túlhasználat legismertebb és legrettegettebb következménye a globális klímaváltozás. Hogy 48 deficites év után még egyáltalán itt lehetünk, az bolygónk felhalmozott természeti erőforráskészleteinek (pl. kőolaj), visszacsatolási mechanizmusainak (pl. Golf-áramlat), nem utolsósorban pedig az adaptív emberi találékonyságnak köszönhető.

Böjte Csabát szabadon idézve: Isten bámulatosan jól felszerszámozta a bolygót s gazdáját. S hova is fordulhatnánk jobb helyre reményért, mint a Szentíráshoz: Noénak megígérte az Úr, hogy nem lesz több óriási árvíz. Később Ábrahám Szodoma és Gomorra megmentéséért fordult Teremtőjéhez, aki végül tíz jó ember kedvéért megkönyörült volna. Aki tenni akar tehát Isten kedvére, a teremtés művének megóvásáért, próbáljon bekerülni a „biomókus-élcsapatba”, amelynek földi lábnyoma szinte láthatatlan, de erőfeszítéseiket az égben annál inkább ­nyilvántartják!  

Az ökolábnyomot a kanadai William Rees professzor és svájci doktorandusz tanítványa, Mathis Wackernagel dolgozták ki az 1990-es évek elején. A ma 75 éves professzor munkásságának ez csak kis szelete, ám a tanítvány a szó legnemesebb értelmében karriert csinált belőle: 2003-ban megalakította és ma is vezeti a Global Footprint Network-öt (GFN), amely az ökolábnyom-adatok fő kiszámítója és terjesztője, így mind tudományos, mind tudatformáló hatása felbecsülhetetlen. Wackernagel a Google Tudós adatai szerint 59-es Hirsch-indexével a világ legidézettebb kutatója a „mérések” területén, de a „társadalmi változás” kategóriában is bronzérmes. Alapkönyvnek számít a hazánkban 1991-ben megjelent Ökológiai lábnyomunk című műve. ÖL persze azelőtt is létezett, hogy felfedezték volna. A GFN 1961-től közöl ÖL- és BK-adatokat.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Szabóinas és házitanító

Dél-Németországból származó zsidó család gyermekeként született a Pozsonyhoz közeli kisvárosban, Szentgyörgyön 1832-ben. Eredeti neve Wamberger Hermann volt, ő azonban magyarságát hangsúlyozva fiatal korától a Vámbéryt használta. Születése idején apja, a Talmudban járatos ortodox zsidó iparosember már nem élt, az 1831-es kolerajárvány vitte el. Ármin, akit édesanyja nagy szegénységben nevelt, három esztendősen bal lábára megbénult, egész életére sánta maradt. Édesanyja rövidesen ismét férjhez ment, Dunaszerdahelyre költöztek.

A kis Ármin itt kezdte az iskolát, kezdetben a helyi zsidó, majd a református kisiskola diákja volt. A tanulás mellett hamar dolgozni kezdett, szabóinasnak szegődött, majd a nyéki kocsmáros gyermekei mellett házitanítóskodott. A 40-es évek elejétől, mint fogékony, tehetséges gyermek, a gimnázium első két osztályát Szentgyörgyön végezte, mellette tanított, korrepetált, hogy eltarthassa magát. Ebben az időben szakított végleg ősei zsidó hitével, megkeresztelkedett, a református egyház tagja lett, bár különösebben nem vonzották a hit dolgai, zsidó identitását pedig a kor asszimilációs gyakorlatának megfelelően egy életre maga mögött hagyta.

Annál büszkébb volt ekkor már magyarságára, amelyet csak erősített 1848 élménye, amelyet Pozsonyban élt át, a szabadságharc leverése pedig mély ellenszenvet ültetett el benne a cári orosz birodalom iránt. Ekkor már a pozsonyi bencés gimnázium diákja volt.

Hamar megmutatkozott rendkívüli nyelvtehetsége, sorra tanulta a klasszikus és a világnyelveket.

1851-ben, miután anyagi okokból úgy döntött, abbahagyja a gimnáziumot, Pestre költözött szerencsét próbálni.

Tudós, iskolák nélkül

Mivel tandíja egy részével adós maradt, korábbi gimnáziumi bizonyítványát sem tudta kiváltani, az érettségiig pedig soha nem jutott el. A következő években házitanítóként járta az országot, közben sokat olvasott, képezte magát, további nyelveket sajátított el. Még 1851-ben, amikor a szlavóniai Kutyevóban kapott munkát, beleszeretett tanítványába, a lány anyja azonban egy év után eltávolíttatta a fiatalembert, akinek annyi haszna volt ebből a kalandból, hogy a sokadik nyelvet, a horvátot is elsajátította és belefogott az orosz nyelv tanulásába is.

A magántanítóskodás szünetében Bécsbe ment, ám a császárvárosban nem sikerült semmilyen állást szereznie. Megismerkedett viszont a neves turkológussal, Hammer-Purgstall báróval, aki a török nyelvre irányította a figyelmét. Pestre visszatérve ágybérlőként szűkös körülmények között tengődött, főleg angol és francia nyelvleckék adásából tartotta fenn magát. Szinte minden szabadidejét az Egyetemi Könyvtárban töltötte, ahol a könyvtár őre, a költő Garay János vette szárnyai alá.

Tudósokkal, irodalmárokkal ismerkedett meg, olyanokkal, mint Vörösmarty Mihály vagy a nyelvész, történetíró Teleki József, vidéken járva felkereshette Arany Jánost.

További élete meghatározó eseménye volt az az egy esztendő, amelyet Kecskeméten töltött. Itt is házitanítóskodott, közben azonban tökélyre fejlesztette török és arab nyelvtudását. A városban Ballagi Mór volt a mentora, aki könyvekkel látta el az ambiciózus fiatalembert, és felhívta rá báró Kemény Zsigmondnak, a jeles politikusnak és publicistának a figyelmét. Kecskemét után rövid ideig még tanítóskodott, közben azonban már a perzsa nyelvet tanulta, korábbi tudását gyarapította. Akkor nyílt meg a nagy lehetőség előtte, amikor pártfogói báró Eötvös József figyelmébe ajánlották, aki az ifjú karrierjének egyengetését két jeles tudósra, Hunfalvy Pálra és Teleki Józsefre bízta.

Rasid Effendi

Így történt, hogy némi anyagi támogatás ­birtokában Vámbéry 1857-ben elindulhatott álmai úti célja, Isztambul felé. Négy évet töltött itt, találkozott 48-as emigránsokkal, török főember házában volt nyelvtanár, majd egy helyi politikus titkára, közben azonban török, arab, perzsa kéziratokat gyűjtött, török–német szótárt készített, beszámolókat küldött haza az Akadémiának, és ekkor kapta egy alkalmazójától a muszlim világban később is használt Rasid Effendi nevet. Hazatérve 1861‑ben lett az Akadémia levelező tagja, a következő évben pedig a magyarság rokonainak keresésére indult Közép-Ázsiába.

Muszlim dervisnek öltözve, a helyi nyelvek és kultúrák biztos ismeretének birtokában, de inkognitóban ment, hiszen az ott élők az orosz hódítás és az angol befolyás árnyékában ellenségnek tekintették az európaiakat.

Bejárta Híva, Bokhara, Szamarkand városát, a belső-ázsiai kánságokat nyelvészeti, néprajzi, földrajzi adatokat gyűjtve, amelyek alapján 1864-ben Londonban angolul adott ki könyvet, előadást tartott a Királyi Földrajzi Társaságban, sőt, még Lord Palmerston miniszterelnök is fogadta. Az angolokat elsősorban politikai megfigyelései érdekelték, informátoruknak, tanácsadójuknak tekintették, idővel évjáradékot folyósítottak a számára, de későbbi isztambuli útjai során II. Abdul Hamid szultán is a barátságába fogadta.

Itthon még 1865-ben kinevezték a pesti egyetem keleti nyelvek tanszékére, kezdetben – diplomája, érettségi­je sem lévén – csak nyelvtanítónak, 1868-tól azonban már egyetemi tanárként, a török tanszék alapítójaként dolgozott. 1876-ban lett az MTA rendes, majd tiszteleti és igazgatósági tagja, és alapítója, majd elnöke a Magyar Filológiai Társaságnak. Híres tanítványokat nevelt, akik közül Goldziher Ignác és Germanus Gyula a legismertebbek. Bár ekkor már elismert tudós, jeles nyelvész, úti beszámolói révén közkedvelt író volt, úgy nyilatkozott, hogy „céhen kívüli műkedvelő vagyok csupán”. Máshol pedig így vallott önmagáról: „Minden vagyok inkább, csak tudós nem vagyok és nem is lehettem azzá, a szónak ismeretes értelmében. Ahhoz, hogy tudós legyek, nem volt meg az előképzettségem, iskolázottságom és a vérmérsékletem”.

Az ugor–török háborútól az élet alkonyáig

1882-ben, amikor A magyarság eredete című tanulmányát közreadta, amelyben a magyar nyelv és nép kettős, egyszerre finn–ugor és török eredete és rokonsága mellett érvelt, viták kereszttüzébe került.

Ez volt a nevezetes ugor–török háború, amelyben a finn–ugrista nyelvészek, Budenz, Hunfalvy és mások kígyót-békát kiáltottak rá, Vámbéry kettős rokonság-elmélete azonban máig nem nyert végleges cáfolatot. De a rokonság kérdése mellett számos más is foglalkoztatta, így a nyugati kultúrának a Kelet világára gyakorolt hatása, a török filológia problémái vagy a belső-ázsiai, ekkorra már orosz megszállás alá került népek és kánságok története, 1905-ben pedig megírta önéletrajzát is.

A tudósi munka mellett keveset tudunk magánéletéről. 1868-ban nősült, egy orvosprofesszor lányát, Rednitz-Arányi Kornéliát vette el, akitől egy fia, a későbbi neves jogász és polgári radikális politikus, az 1948-ban amerikai emigrációban elhunyt Vámbéry Rusztem született. Élete alkonyára Vámbéry itthon és külföldön is a turkológia elismert szaktekintélyének és népszerű útleírások jó tollú szerzőjének számított. Termékeny, hosszú élet után a halál 1913 szeptemberében szívér-elmeszesedés következtében érte, végső nyughelye, síremléke a Kerepesi temetőben van, és különösen Dunaszerdahely őrzi emlékét, leghíresebb fiaként.

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Épp a buszra várok a harmincöt fokban, a belvárosi beton szinte izzik, a levegő párás, a kezemmel legyezem magam. Elhalad előttem egy húsz év körüli lány. Tangapapucsot és pici farmer sortot visel, amelynek a zsebei kifordulva lógnak rá combjára. Egyik kezében dobozos itóka szívószállal, másikban papírzacskó, vállán pici „Louis Vuitton” táska. Bézs színű ujjatlan, mélyen dekoltált trikója alól kissé kilátszik rózsaszín melltartójának csipkéje.

Jön a busz, előkotrom bérletemet a táskám aljából. A sortos lány elém áll. Neki is melege lehet, mert percenként a vállához érinti a hideg üdítőt, fel-felemeli derékig érő, szögegyenes barna haját, strasszköves, hosszú körmeivel pedig tincsei közt matat. Felszáll a buszra, leül a székre, és leveszi sötétszürke, tükröződő lencsés napszemüvegét. Láthatóvá válik szép, szív alakú arca, mandulavágású barna szeme és hosszú, dús műszempillája. Eddig csak a kozmetikusom mesélt 5D-s pilláról, de én nem csináltatok, mert néha sajnos szinte a csikorgásig szeretem dörzsölni a szemem.

A lány fülhallgatót dug a fülébe, lábait keresztbeteszi, előrehajol, hogy megigazítsa lábujja közt a papucsa pántját. Így már én is látom, amit a párja lát, amikor este lekerül róla az a falatnyi top. De hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek, pláne 2020-ban, amikor az „élj úgy, ahogy neked jó” és a „légy, aki szeretnél” szlogenek szövik át életünket! Nem vagyok prűd nő, nincs érzékem a divathoz, de mivel rendelkezem némi esztétikai érzékkel, azért eltöprengek azon, hogy ez a lány vajon hogyan festene kevesebb alapozóval, kicsivel rövidebb műszempillával, egy lezser fazonú ujjatlan overálban, kontyba fogott hajjal, szandállal. Szerintem úgy is szép lenne, de elhessegetem a gondolatot, elvégre tényleg nem az én tisztem ezzel foglakozni, és nincs jogom senkit megítélni – még gondolatban sem – az öltözéke miatt. Pontosan tudom, hogy nem az Audrey Heburnök, hanem a Kim Kardashianok korát éljük.

Ma már megszokott, hogy a nők többsége utcán, szórakozóhelyen, közösségi oldalakon egyre több mindent mutat meg magából.

Egyébként is, láttam én már jártamban-keltemben sok mindent lányokon, nőkön, asszonyokon: nyáron combcsizmát és cicanacin fehérneműt, szűk pamutruha alatt kirajzolódó alsónemű-körvonalakat, szandált harisnyával vagy zoknival, céges megbeszélésen mellbimbót, mely átütött a selyemblúzon, elit étterem mosdójában köldökvillantós fűzőben csücsörítős szelfizést, de volt szerencsém nadrágkosztümbe, farmerbe, térd fölé érő szoknyába, egyszínű pólóba bújt emberekhez is. Elfogadom az egyedit és a szokatlant éppúgy, mint a klasszikust és a hétköznapit, mert tudom, hogy a sokszínűség és a befogadás életünk része kell hogy legyen, mégis zakatolnak a kérdések a fejemben: vajon mit mond el rólunk, ha túl mély a dekoltázsunk? Ha alul is sok húst láttatunk magunkból, akkor komolyan vesznek minket?

Amilyennek látszunk, úgy fognak bánni velünk

Soós Katalin stílustanácsadó szerint a stílus az a ránk jellemző külső megjelenési forma, amely az öltözködésünk, a sminkünk, a frizuránk és viselkedésünk összességéből áll. A stílusos megjelenés kifejez minket, és összhangban áll a személyiségünkkel. Az öltözetünknek mindig üzenete van a külvilág felé, és a külsőnk elmond rólunk egy történetet. Nagyon nem mindegy, hogy mit viselünk, ráadásul az emberek elsőre a külső alapján ítélnek meg minket, és aminek öltözünk, amilyennek látszunk, olyannak fognak gondolni, és úgy is fognak bánni velünk.

Természetesen lehet viselni sortot, miniszoknyát, tangapapucsot, leggingset rövid felsővel, csak nem biztos, hogy érdemes. Mivel a popsztárok és filmsztárok többsége sokat mutat a testéből a nyilvános szereplésekkor, a nők – legfőképp a tízen-huszonévesek – joggal gondolhatják, hogy ez a trendi, ez lehet a követendő. Ha sok csupasz bőrfelületet mutatunk, illetve erotikus jelzéseket teszünk magunkra (például feltűnően piros rúzst használunk), az nem biztos, hogy túl szerencsés ránk, érvényesülésünkre és céljainkra nézve. Sajnos a mai, szabados világban a nők nagy részének erről a rossz üzenetről fogalma nincsen.

A férfiak csömört kaphatnak

Az üdítős lánnyal a metróban is „együtt” utazom. Feltűnik, hogy csupán egy-két férfi pásztázza őt végig a tekintetével, a többi a telefonjába mélyed vagy észre sem veszi. Immunisak lennének a magukból túl sokat mutató nőkre? Lehetséges, hogy egy libbenő, térd alá érő szoknya vonzóbb és érdekesebb lehet egy férfinak, mint egy félcombig sem érő sztreccs szoknya vagy egy picike sort?

A szakértő szerint valóban lehet csömört kapni a sok „villantástól”.

„Ha egy nő a terített asztalon kínálja a portékáját, akkor elképzelhető, hogy egy idő után már semmiféle komolyabb izgalmat és érdeklődést nem vált ki a férfi ösztöneiből. Persze megbámulja a mély ruhakivágásban látható melleket vagy a csupasz combokat, és elcsámcsog rajta kissé, de a vadászösztönét nem kelti fel az ilyesfajta megjelenés. Csak azoknak a férfiaknak mozgatja meg jobban a fantáziáját, akik könnyű prédára vágynak. Egy komoly gondolkodású férfi – ha hosszú távú, komoly kapcsolatot akar – általában olyan partnerre vágyik, aki csak neki mutogatja magát.”

Kép

Kép: Unsplash

„Szuperférfi” a metrón

A metrókocsi pár megálló után megtelik, a sortos lányt már sehol se látom. A szerelvénybe egy harminc év körüli férfi furakodik. Haja alul felnyírt, a maradék a feje tetején gumival pár centis copfba van összekötve. Bal és jobb karján gyöngykarkötők, ujjain gyűrűk, vállán szürke kisméretű táska. Testhez simuló, szaggatott, világoskék farmert visel, köldökig „V”-ben kivágott, bicepszben hasadó, mályvaszínű pólóval (az AJ felirat hirdeti, hogy Armani Jeans). Mintha a pasi Richard Gere és Jared Leto keveréke lenne. Csupán egy méterre áll tőlem. Magamba szívom édeskés parfümjének illatát. Az általános iskolai tanárnőmnek volt hasonló illata. Imádtam! Azon kapom magam, hogy a Stayin’ Alive dallamát dúdolom alig hallhatóan. Leállítom magam, és inkább a telefonomba mélyedek, de ettől persze még látom a férfi cipőjét: belebújós kékszínű velúr, díszfűzőkkel. A következő megálló már az enyém lesz – lassan felkászálódom az ülésről. Még egy utolsó pillantást vetek a férfire, ezúttal az arcára. Elszégyellem magam, mert az ő szemöldöke szebben van kiszedve, mint az enyém.

A lógó gatya borzasztó

A leggyakoribb, főleg nyáron elkövetett hiba, hogy a férfiak egy része a férfias testalkati jellemzőket eltorzító öltözéket visel.

– véli a stílusszakértő. Gyakori hiba, hogy tapadós csőnadrágot és cuppanós pólókat hordanak, emiatt a megjelenésük inkább tűnik femininnek, mint férfiasnak. Továbbá rettenetes látványt nyújt, amikor egy férfi kissé letolt gatyával jár, amelyből a boxeralsója egy része a derekánál kilátszik, vagy ha zakót, inget és nyakkendőt párosítanak össze farmerrel és edzőcipővel. „A férfidivatot sem kerülte el a szaggatott nadrágok trendje. Annak ellenére, hogy egy foszlott szélű, szakadt nadrágot 20 évvel ezelőtt maximum a hontalanok hordtak, miután kihúzták a kukákból, most mindenki lelkesen viseli. Érdemes lenne a férfiaknak és a nőknek is feltenni maguknak a kérdést: a külső megjelenésem méltó ahhoz, aki belülről én vagyok? Ennek megfelelően nem volna szabad hordani olyan ruhákat, amelyek méltatlanok hozzánk, amelyek lehúznak lelkileg, és lerontják a megjelenésünk minőségét!”

Hogyan ne keltsünk „olcsó” hatást?

Ha szeretnénk, hogy komolyan vegyenek bennünket, ne vegyünk fel gyűrődős vagy korunkhoz nem illő ruhát, ne villantsunk melltartópántot, ne lógjon ki a csípőfazonú nadrágból a bugyink. Véssük az eszünkbe: a melltartó nem top! Ne viseljük szoknyával, megfelelő felsőruházat nélkül! Ügyeljünk arra, hogy ne legyen festéktől lenőtt a hajunk, méterekre érződő parfümünk, mossuk le a lekopott körömlakkot, kerüljük a túl erős szemfestéket, az extra nagy karika fülbevalót, a bőr agyonszoláriumozását. „Ha kerüljük a harsány vagy éppenséggel túl sokat mutató darabokat, akkor a megjelenésünk kifinomultabbá válik. Az ilyen ruhadarabok beszerzése több időt, több utánajárást igényel, de mindenképpen megéri befektetni az energiát önmagunkba.”

„Ha képzeletbeli zászlónkra az ápoltság, a rendezettség, a minőség és az ízlésesség szavakat írjuk, nagy baj nem lehet” – biztat a szakértő.

A kifinomult stílus tanulható!

Jó hír, hogy a stílusosság egyáltalán nem pénz kérdése és – a szakértő szerint – tanulható. Turkálós ruhákat is lehet gondosan válogatva megvásárolni, ízlésesen párosítani, megteremtve a stílusok és színek harmóniáját. Ha a kiegészítőket a ruházat stílusában választjuk meg, akkor máris „össze lesz rakva” a megjelenésünk. Szerinte Magyarországon megvolna az igény a nőkben a szépre és minőségre, csak az öltözködési szabályok ismeretének hiánya és a boltok silány kínálata az, ami olykor megakadályozza őket abban, hogy csinosan és stílusosan öltözzenek. A szakember szerint a felnőtt generáció felelőssége, hogy megtanítsa a fiataloknak, hogy mi a szép, mi a jó, mi az erkölcsös vagy éppen esztétikus – az öltözködés terén is.

– Testközelből ismerhette az akkori romániai helyzetet – mennyire volt előrelátható a fordulat?
– Egyáltalán nem volt az, épp ezért a rendszer sem készített elő semmiféle menekülőutat magának. A vezetők a váltás pillanatában tanácstalanul álltak, hogy most mit kellene tenni. A tömegbe lövetni vagy parlamenti választásokat tartani? Meglepte őket, hogy egy olyan paranoiás alaknak, mint Ceaușescu – aki amúgy mindenre fel volt készülve, külön ételkóstolója is volt, hogy meg ne mérgezzék –, nem állt egy helikopter készenlétben, amelyikkel el tudott volna menekülni. Ami pedig engem lepett meg: az, hogy ennyire mélyen belekerültem a történelembe. Az ember máskor csak éli az életét, közben pedig valahol máshol történnek az események, valahol valami eldől, ám ennek csak hullámai jutnak el hozzá. Akkor viszont kifejezetten az volt az érzésem, hogy – ilyen patetikusan és kézzelfoghatóan – benne élek a történelem sodrában. Hogy valahogy így történhettek a híres forradalmak, például az 1848-as is, amikor a tömeg megmozdul, kinyilvánítja az akaratát. Nem tárgyalóasztalnál, kabinetek mélyén történnek a történelmet meghatározó események, hanem velünk, körülöttünk.

– Mit csinált, amikor kitört a forradalom?
– Másodéves dramaturghallgató voltam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és Szophoklésztől Beckettig tanulmányoztam a nagy elődöket, előadásokat néztem, készültem a hivatásomra. Osztovits Levente osztályfőnökkel és egy szuper osztállyal, amely az élet nagy ajándéka volt. 1989. december 10. után azonban felhívott egy rádiós ismerősöm, hogy „Romániában mozognak a dolgok”. Akkor már a napi hírekben szerepelt Tőkés László, Temesvár. Megkértek, hogy erdélyiként, aki románul is értek, menjünk be a barátaimmal a rádióba, figyeljük a Romániából érkező híreket. Három napig ki sem mozdultunk. Sűrűsödtek az események, a média egyre feszültebben követte a történéseket. Hallgattuk a román Szabad Európát, a román Amerika Hangját.

Egyszer csak kitört a forradalom – így hívom, mert egyértelműen az volt. Egy erős tömegmegmozdulás halálos áldozatokkal, amelynek a hatására egy diktatórikus, szocialista berendezkedésből lett aztán egy ügyetlen, de mégiscsak kapitalizmus.

– Tehát a Magyar Rádió épületében – mindenről frissen értesülve – a békés diáklétből hirtelen egy forradalom „közepén” találta magát. Hogyan élte meg?
– Miután december 22-én Ceaușescu elmenekült, felgyorsultak az események, és pánik tört ki több romániai városban annak kapcsán, hol bujkálhatnak még orvlövészek, akik az emberek közé lőnek. Megkérdezték a rádiónál, kimennék-e a helyszínre, és nem hezitáltam! Kaptam egy magnót, pár akkumulátort, és elindultam egyedül kocsival a határ felé. Nem lehetett tudni, mi lesz a kaland vége, de annyira lenyűgözött, hogy így benne vagyok a történelem sodrásában, és én tudósíthatok másoknak arról, ami történik, hogy csak pillanatokra volt időm félni. Például amikor beértem Nagyváradra, s hallottam a repülőtérnél az éles gépfegyver-sorozatokat. Az úton megállított egy rendőr, nem lehetett tudni, melyik oldalon áll, bevisz vagy lelő. Erre ékes angolsággal csak annyit mondott a letekert ablakon át: „How do you do, sir?”.

– Mi történt Nagyváradon?
– Bevittek az ideiglenes forradalmi tanács elnökéhez interjút készíteni. Sosem feledem, egy föld alatti folyosón át vezettek, és hallottam a gépfegyverek závárzatát, ahogy közeledtünk. Nem tudták, ki jön. Az a fémes hang most is a fülemben van… Ceaușescu kivégzését Kolozsváron, Kántor Lajos irodalomtörténész barátom lakásában, a tévében néztem. Ránk ült a történelem, el sem hittük, de éreztük, hogy az igazság esetlen és torz módon jelenik meg abban a tárgyalásnak álcázott kivégzésben. Egyszerre volt bennünk sajnálat egy másik ember iránt és a történelmi igazságtétel érzése.

Egy 40 perces élő adásban végeztek ki két embert, két szörnyeteget, de volt ebben valami félelmetesen komplex. Valahogy így képzeltem azt, amikor a középkorban valakit fővesztésre ítéltek, és végrehajtották.

– Hogyan viselkedtek az emberek a felfordult Romániában?
– Felborultak a szerepek, előtérbe kerültek, akik addig sehol nem voltak, legfeljebb őrizetben vagy megfigyelés alatt. Mi első kézből szállítottuk a híranyagokat Erdélyből, románokat is kérdeztünk. Elképesztő nyitottság kísérte a munkánkat, éreztük, hogy az emberek óriási nyomás alól szabadulnak fel, és a jobbik énjük kezd hatni. Ellenségeskedést, gyanakvást nem tapasztaltam, persze azokban a körökben mozogtam, amelyek a forradalom pártján álltak. Pár hónappal később pedig egy magyar politikai delegációt is elkísértem tolmácsként Bukarestbe, az akkori új miniszterelnökkel, Petre Romannal és a román értelmiség színe-javával tárgyaltunk. Hihetetlen élmény volt látni, hogyan próbálják megfogalmazni egy új világ kereteit.

A következő évek eseményei – a marosvásárhelyi fekete március vagy a bányászverések Bukarestben – persze lebontották a forradalom eufóriáját.

Szomorú volt megélni, ahogy az egész elveszíti az erejét, ahogy a pénz hatására az emberek kezdenek másként gondolkodni, s elfogynak az ideálok. Maradt egyfajta ügyeskedés a régi figurákkal, amelyben nem lehetett tisztázni semmit. Márciusban visszamentem az egyetemre dramaturghallgatónak, csak egy pár hónapos epizód volt az életemben, amikor ilyen közel kerülhettem a történelemhez.

– Az viszont más szempontból is történelmi pillanat volt, amikor románok és magyarok összefogtak – a változás reményében…
– Minden társadalomnak egy bizonyos százaléka radikális, türelmetlen, félti a jogait. Egy másik része viszont nyitott a párbeszédre, kíváncsi a másik félre. Az határozza meg egy ország belső kommunikációját, melyik tud inkább hatni a közéletre. A román emberekben is ott volt az, hogy kezdjük újra, higgyünk egymásnak. Az értelmiséget partnernek éreztem. A legnagyobb gyanakvást érdekes módon a román papoknál tapasztaltam: volt egy találkozóm a marosvásárhelyi püspökkel és a paptársaival, ott minden egyes szót mérlegeltek, háromszor visszakérték az interjút újra átrágni. Nyilván ennek is történelmi okai vannak. De a forradalom első napjaiban valóban egy euforikus egymásra találást éltünk meg!

– Közben a magyarországi rendszerváltást is a saját bőrén tapasztalta. Ezt – a románhoz képest – milyennek érezte?

– Magyarországon a ’80-as évek végén – egy-két területet leszámítva – viszonylag szabadon lehetett már létezni, csak vigyázni kellett, hogy az ember hol mit mond. A romániai helyzet azonban olyan mély elnyomásból indult, hogy vér nélkül talán nem is lehetett volna megoldani.

Onnantól, hogy Ceaușescu titkosrendőrsége a tömegbe lőtt, visszafordíthatatlanná vált a folyamat. Magyarországot viszont felkészültebben érte 1989, amiben nagy szerepe lehetett ’56-nak és a ’68-as prágai tavasznak, a ’81-es lengyelországi szükségállapotoknak. A társadalom nagy része tudott ezekről, az átlagos magyar polgár politikailag felvilágosultabb volt, mint az átlagos román.

Az átmenet itt, Magyarországon ezért sokkal inkább hasonlított egy alkufolyamathoz, aminek utána bizonyos fokig meg is ittuk a levét, mert az új berendezkedés azt is elfogadta, hogy a múlt bűneit ne dolgozzuk fel, ne tegyük tisztába, néhány szimbolikus próbálkozást leszámítva.

Gazdaságilag és a politikai elitet tekintve is előrébb tartottunk. Amikor gyerekkoromban iskolába jártam, minden teremben volt egy Ceaușescu-portré, amelyet egyszer csak kicseréltek másikra. Kérdeztük, miért. „Mert azon csak egy füle volt” – jött a válasz. Nálunk a személyi kultusznak ez a szintje Rákosival elmúlt…

– Sajnál vagy bán esetleg valamit abból, ami és ahogyan történt?
– Soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha a történelmi váltás másképp zajlik. Amit nagyon sajnálok a folytatásban, az az, hogy az ideálok igen gyorsan aprópénzre váltódtak. Olyan szintű gazdasági-kulturális alkalmazkodás, nyugat felé fordulás indult el, amit semmi nem indokolt. Leegyszerűsítve: a világútlevél kezdetben arra kellett nekünk, hogy elmehessünk világgá –bevásárolni, de nem járt együtt belső gazdagodással, fejlődéssel. A szellemi élet jelenlegi színvonala – nálunk és nyugaton is – szerintem jóval alulmúlja a nyolcvanas évek második felét. Rövid lejáratú gondolataink vannak, túl sok energiát vesz el a túlélés, mi büszkébbek voltunk valaha. És ezt nem kötöm politikához, pártokhoz. Talán mértéken felül hasra estünk a külföldi pénz előtt. A csehek, a lengyelek, ahol nem volt ilyen kritikátlan kiárusítás, véleményem szerint előrébb tartanak.

– Mit üzenhet a mai generációnak 1989?
– A rendszerváltás ma már történelem, nem ahhoz kell visszanyúlnunk. A mai generációnál – köztük az én gyerekeimnél, akik most indulnak az életben – azt érzem a legfontosabbnak, hogy egészséges tudással lépjenek be az európai körforgásba, és reálisan szemléljék magukat. 

Egy olyan nemzethez tartozzanak, amely büszke az értékeire, de másokra is nyitott.

Egyetemi oktatóként arra a korszerűbb európai gondolkodásra kellene felkészítenem a jövő értelmiségét, aminek a titkát én sem tudom, csak sejtem, keresem.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.