Botladozó szépség-meghatározások

A definíciók, amelyeket európai gondolkodók alkottak a szépségről, mind igazak, de a valóságnak csak egy kis szeletét írják le: Szép az, ami jó és kellemes. A szépség a harmonikus arányokban és a szimmetriában rejlik. Minden létezőben felfedezhető a szépség, amely arányos formájának a ragyogása. Szép az, ami minden érdektől mentesen tetszik. Szép az, ami érzéki vagy szellemi gyönyört okoz. A sort hosszan lehetne folytatni… Hozzám azok állnak közel, amelyek az érzések oldaláról közelítenek: a szépség megragadja és örömmel tölti el a lelkemet, rabul ejti az érzékeimet, és elfeledteti a valóság gyatrább részeit.

A szépség vonz és vigasztal

A külcsín elleplezi a mögöttes ürességet vagy belső romlást. Ha a házakon szép a vakolat, a turisták, akik nem járnak a belső udvarokban, szépnek látják a várost. Egy vonzó arcú és arányos testalkatú ember már megjelenése első pillanatában szimpátiát ébreszt, függetlenül attól, hogy okos vagy jó szándékú-e. A börtönben a rabok szívesebben viselik a színes, tetszetős szabású egyenruhát, mint a piszkosszürke, bő inget és gatyát.

A tetszés a szépségélmény előszobája.

Felmérések bizonyítják, hogy a jól kinéző diákok jobb osztályzatot kapnak a tanáraiktól, mint a hétköznapi megjelenésű társaik. A bírósági tárgyalásokat vizsgáló kutatások szerint a fizikailag vonzóbb alpereseket kevésbé ítélik el, és ha el is ítélik őket, enyhébb büntetést szabnak ki rájuk, mint a kevésbé vonzóakra. Ez igazságtalan. Mégis, a szépség okozta gyönyörködés ellágyítja a lelkünket, és olyan sok bajunkra gyógyír, hogy gyakran még az igazságtalanságot is hajlandók vagyunk elszenvedni miatta.

A számítógépes kor szolgáltatott arra bizonyítékot, hogy a legszebbnek tartott arc valójában a legátlagosabb méretű és formájú arc. Az átlagos nem keverendő össze a hétköznapival, mert itt éppen az ellenkezőjét jelenti: férfiak által szépnek tartott női arcokat vetítettek egymásra, és a metszethalmazból előtűnt azok átlaga, egy olyan arc, amely a legtöbb embernek tetszett. Széppé válni ezek szerint azt is jelentheti, hogy minél jobban megközelíteni az átlagost – amely ritkább, mint a fehér holló.

Született szépség?

A különlegesen szép kisgyerekekről azt tartja a népi bölcsesség, hogy csúnya felnőttek lesznek. Valójában ez logikus: a szőke fürtös, makulátlanul fehér bőrű, finom vonású, gödröcskés arcú kisgyerekekből (a közvélekedés nálunk őket tartja nagyon szépnek) a kamaszodás átlagosabb embereket formál, akik a tökéletes kicsihez képest tűnnek csak csúnyábbnak.

Nagymamám számos testvére között volt egy ikerpár, két kislány. Terike vörös és ráncos bőrű, akit a rokonok nem szívesen vettek kézbe, Rózsika viszont gyönyörű kisbaba volt, csodájára jártak, és összevesztek rajta a leendő keresztszülők. A csodaszép kislány hamarosan meghalt betegségben. A csúnya testvér felnőtt, és aranyszőke hajú, fehér bőrű, búzakék szemű, bájos mosolyú fiatal hölgy lett. A bálokban egyetlen percre sem maradt táncpartner nélkül. Én hetvenes-nyolcvanas éveiben ismertem meg, amikor szépségét már csak a régi fényképek őrizték, de önfeledt, csilingelő nevetése ma is a fülemben cseng.

Széppé válni

„A rút kiskacsa” című mese a hattyúfiókáról, akit kicsiként kiközösítettek csúnyasága miatt, de felnőve szép hattyúvá alakult, sok csúnyácska vagy átlagos fiú és lány számára ad reményt. És ez a remény nem is légből kapott. Vannak olyan ismerőseink (vagy talán mi magunk?), akik látszólag hétköznapi, szürke „kisegerek” – de ha mások megbecsülő figyelme rájuk irányul, vagy megtalálja őket a boldogság, az elismerés, kivirulnak.

A rút kiskacsák reménysége azért is reális, mert mindenki tetszik valakinek, csak az a kérdés, megtalálják-e egymást…

Azt tartja a népi bölcsesség, hogy negyven után az ember már felelős az arcáért, vagyis ami a lelkünkben van, az kiül az arcunkra. Mint minden leegyszerűsítő megállapításban, ebben is van némi igazság. Én azonban jobban kedvelem és igazabbnak tartom Szent Ágoston megfogalmazását: „Amilyen mértékben növekszik benned a szeretet, olyan mértékben növekszik szépséged, a lélek szépsége.”

A szépség energiát ad sokféle küzdelmünknek, megszínesíti kopárnak érzett életünket, feledteti a fáradtságot. A szép ember, állat, növény vagy dolog puszta látványa is előzékennyé tesz, felvillanyoz, örömmel tölt el – vagyis a szépségélmény az egyik legnagyobb ajándék, amit az élettől kaphatunk. Kevés bennem a hajlam a misztikumra, mégis úgy érzem, hogy Simone Weil, a 20. század misztikus gondolkodója eltalálta a lényeget: „A szép magában foglalja a pillanatnyi lét és az örökkévalóság egységét.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Tisztán emlékszem, mikor jöttem rá az egyetemen, hogy mi a legjobb puskázási stratégia. Eleinte az átlátszó töltőtollamba raktam a fecniket, de ide nem sok információ fért el. A gimi utolsó éveiben én voltam a közösségi puskafelelős,

történelemből például az egyes Árpád-házi uralkodók évszámait telefonszámnak álcázva írtam fel a táblára krétával, majd töröltem le száraz szivaccsal, hogy azért még jól olvasható legyen. Például: Laci 30‑77‑095, Köki 30‑95‑116, Pityu 31‑16‑131.

(A sikeres megfejtésért jár a virtuális vállveregetés!) Ennek továbbfejlesztett változata az ártatlanul a tolltartóban hagyott jegyzetpapír, amire látszólag a különböző tárgyak leckéit írtam, de a kódnyelv igazából a matematikai definíciók pontos felidézésében segített.

Aztán az egyetemen szembesültem a ténnyel, hogy az érettségi teljes tudásanyaga gyakorlatilag mennyiségében azonos például az első féléves élettan tananyaggal – a puskának jóval méretesebbnek kellett lennie. A probléma soha nem a papír előszedése vagy használata volt (a természetesség látszatának keltése addigra már a véremmé vált), hanem az, hogy hogyan rakjam villámsebesen el, ha jön a tanár. Volt, hogy a székre tettem a papírt, amire egy laza kisterpesszel simán ráláttam, de itt problémás volt, ha fel kellett állni. A fekete műszálas szoknyám belső oldala lett a megoldás. A hátsó sliccelt részt oldalra fordítottam, így még ülve is könnyen felhajthatóvá vált a térdig érő szoknyából vagy tíz centi. A dolgom már csak annyi volt, hogy a szoknya belsejére ragasszam a papírt, alapjáraton fejjel lefelé, hogy amikor felhajtom, világosan olvashatóak legyenek pl. a mikológia definíciók. Nyertem, a tanár, még ha gyanút is fogott, nem tudott rajtakapni, egy laza legyintéssel elrejtettem a segítséget, és hiába nézte, hogy van-e valami a padban, az üres volt. Még ha fel is állított, a szoknyám alá biztosan nem nézett be.

Tanárként az egyik leghálátlanabb dolog a puskavadászat. Sokat csináltam, és a téma tapasztalt szakértőjeként bátran és tehetséggel lepleztem le a „csalókat”, jópár egyest is kiosztottam. Eleinte élveztem, hogy most végre nálam van a hatalom, de egy idő után feltettem magamnak a kérdést, hogy van-e értelme ennek a fegyverkezési versenynek. Tényleg erről szól az iskola? Ez a tanulás?

A sok év iskolai témazáró és zh biztosan nem a biológiai tudásomat mélyítette el, hanem a mindenkori rendszer megkerülésének, a leleményes csalások kidolgozásának képességét. Ami lexikális tudásom volt (mert azért anélkül még akkreditált puskamágusként is nehezen végeztem volna el az egyetemet), az is elpárolgott a vizsgaidőszak-záró kocsmázás másnapján.

Milyen tanár szeretnék lenni? Mire szeretném nevelni a gyerekeket? A nemzetközi trendek és kutatások áttanulmányozása nélkül is könnyen felismertem, hogy milyen készségeknek és képességeknek vettem volna hasznát. Az egyetem után külföldre mentem, hazatérve pedig hét évig dolgoztam a médiában, és itt egyértelműen jól jött volna például, ha merek hibázni. Annyira féltem a tévedéstől, hogy nem mertem új, eredeti ötleteket mondani. Az sem ártott volna, ha időben megtanulok együttműködni másokkal, roppant sok konfliktust kerülhettem volna el. A projektek felelős levezénylését is csak élesben tanultam meg, sok-sok álmatlan éjszakát spórolhatott volna meg nekem az oktatás, ha erre felkészített volna.

Elérkezett az idő, hogy tanárként én magam változtassak, és ne azt adjam tovább, amit én is kaptam. A projektmódszer, a gamification, a kifordított tanterem és a többi összetett módszer mind nagyon jó lehetőségek, ám egy innovációs téren kezdő tanárnak mindez jócskán mélyvíz – rettegtem tőlük.

Kezdetnek kisebb változtatások is elegendők: ilyen lett a bevezetőben említett páros dolgozat, az együttműködés gyakorlásának egyik legegyszerűbben megvalósítható lépcsőfoka. Természetesen sok hibája van (például az egyik gyerek megírja a tz-t, míg a másik csak üdül), amelyeket tudatos feladat- és irányított páralkotással el lehet kerülni. De ennek a módszernek (ahogy a videó- és páros feleletnek, a csoportos beadandóírásnak, a dumaidőnek, az online dolgozatnak, a diákok által összeállított dolgozatnak is) a legnagyobb hozadéka, hogy segít engem, pedagógust, hogy elinduljak az innováció ösvényén. Ami engem illet, rengeteg tüskebokorba akadtam az úton, és volt, hogy úgy eltévedtem, hogy vissza kellett fordulnom, de a kudarcok minden esetben egy még átütőbb siker megalapozói voltak, így összességében azt mondhatom: megéri.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az ízek, az illatok, a tálalás vagy a csomagolás mind-mind felidéznek bennünk valamit. Elég csak a híres, kagyló alakú madeleine-re gondolni – Marcel Proust hétkötetes regényének főhőse ezt a süteményt mártotta teájába, amikor az ízek visszarepítették a múltba, és távoli emlékeket idéztek fel benne. Az egykori kétforintos lángos íze mögött egy végtelennek tűnő balatoni nyár rejlik, NDK-s sátorral a kempingben, tarka, virágos gumimatracokkal és a barackízes palacsinta ígéretével.

Az étel mindig több, mint pusztán táplálék. Izgalmas és sokszor árulkodó szelete a múltunknak, azaz – képzavarokat kedvelő olvasóink kedvéért – fűszer egy nép történelmében.

Hároméves unokahúgomnak a banán vagy a narancs csak egy a sok gyümölcs közül, amelyet szívesen fogyaszt, édesanyámnak azonban néha még bevillan az emlék, micsoda sorok kígyóztak a zöldséges előtt a hetvenes években, ha déligyümölcs érkezett. Érdemes hát az eltűnt idő nyomába eredni, és egy kicsit felidézni a Kádár-korszak néhány ikonikus ételét.

Gulyáskommunizmus. Ízlelgessük egy kicsit a szót. A Kádár-korszak tökéletes jellemzése: ha tele a pocak, oda a forradalmi kedv.

Lényege, hogy ha az állampolgár szép csendben marad, nem lázad, elfogadja a rendszert, akkor előbb-utóbb hozzájut a Trabantjához, a SZOT-üdüléshez, az automata mosógéphez, a fridzsiderhez – és ha mindez megvan, ugyan ki akarna forradalmat? A langyos sör és a virsli évtizedei ezek: mindenkinek jutott, mindenki meg tudta fizetni, és senki nem reklamált, hogy nem elég jó.

A puritán pártvezér, aki rajong az egyszerű ízekért

A hatvanas évektől kezdve elindult egy lassú gazdasági növekedés: nőttek a jövedelmek, emelkedett az életszínvonal, a háztartások egyre modernebbek lettek, nem hiába nevezték hazánkat a szocialista táboron belüli „legvidámabb barakknak”. Ugyanakkor luxusra keveseknek tellett, és a hivatalos propaganda gondoskodott arról is, hogy minél többen tudják: maga Kádár János és felesége is egyszerűen él. A párt első emberéről köztudott volt, hogy szerette a grízes tésztát, a tepertőt, a krumplilevest és a paprikás krumplit. Állítólag a házaspár a külföldi útjain is előszeretettel fogyasztott valami hazait, és az előkelő diplomáciai fogadásokat követően, elegáns szállodai szobájukban gyakran ettek egy kis kolbászt vagy abált szalonnát.

Bár a korszakban tilos volt bárminemű társadalmi lázongás, a hazai háztartásokban és a háziasszonyok életében forradalmi változások zajlottak le: általánossá vált a hűtőszekrény, különféle elektromos konyhai eszközök gyorsították és könnyítették meg a munkát.

A modern szocialista háziasszony már jóval kevesebb időt töltött sütéssel, főzéssel – erre amúgy a napi nyolcórás munkaidő és a parányi lakótelepi konyhák sem ösztönözték különösebben.

Konzervekkel, gyorsfagyasztott árukkal és bébiételekkel jól el voltak látva a közérteknek nevezett élelmiszer-üzletek, igaz, árutípusokon belül válogatni nem nagyon lehetett az egy-két márka közül, ám nem volt áruhiány. Gyakran maga a háziasszony és családtagjai is üzemi konyhán, menzán étkeztek hétközben. Megjelentek és hamar népszerűek lettek a különféle mesterséges ételízesítők: gulyáskrém, fokhagymakrém, valamint a Vegeta, amely mind közül a legnagyobb karriert futotta be.

A Vegetát 1959-ben Jugoszláviában Zlata Bartl és kutatócsoportja kísérletezte ki, és forgalomba kerülése után nagyon gyorsan terjedni is kezdett. 1967-ben már hazánkban is árusítani kezdték, majd 1971-től már kapható Csehszlovákiában, Nyugat-Németországban, Ausztriában, sőt, még Ausztráliában is! Az egyre népszerűbbé váló fűszerkeverék meghozta a szakmai elismerést Bartl számára, aki 2008-ban bekövetkezett halálig büszkén gondolt vissza a létrehozott termékre.

A magyar trikolór: piros paprika, zsír és Vegeta

Nem csoda, hogy nagyon népszerű lett, mivel egy kanál Vegeta kiváltásához egy kiló friss zöldségre és minőségi fűszerre van szükség. Meggyorsította, megkönnyítette, és ami legfontosabb, olcsóbbá tette az ételek elkészítését – ez pedig nem volt utolsó szempont a lakótelepi lakások és a „Kádár-kockák” elnevezésű falusi, sátortetős kockaházak főzősarkaiban. Szórtuk mindenre, ha kellett, ha nem, felejthetetlen egyenízt adva minden ételnek. Az az igazság, hogy sok konyhaszekrényben még ma is ott lapul, dacára annak, hogy tudjuk, az ilyen és hasonló koncentrált ételízesítők tele van ízfokozókkal, egészségre nem éppen kedvező anyagokkal.

A táplálkozási szokások mondhatni konzervatívak voltak: a magyar lakosság sok zsírt fogyasztott, húsból szinte kizárólag csak disznóhúst, hal csak ritkán került az asztalra, és a sütemények tetején vastagon állt a porcukor.

A mai idősebb elhízottak részben ezzel az örökséggel küzdenek meg nap mint nap, amikor a kilóikkal harcukat vívják. „A nyarakat mindig Debrecen mellett töltöttem a nagyimnál, szinte látom magam előtt a konyhát, ahogy délután ott ülök a hokedlin, és »zsíros deszkámra« várok, az asztalon ott a piros fémbödön, amiben a zsírt tároltuk” – mesélte a hatvanas Julika néni, aki saját bevallása szerint ma is gyakran eszik zsíros kenyeret, bár a háziorvosa óvva inti ettől. Alapvetően hagyományos konyhát visz: zsírral főz, rengeteg piros paprikával, liszttel habar és ránt, és férjével nem vetik meg a jó tepertőt sem.

Étkezési kampányok az egészségmegőrzés ürügyével

Az egészségtudatosság és az étkezés akkoriban közel sem fonódott össze olyan szorosan, mint manapság, bár egészséges étkezés-kampányokban nem volt hiány. Nagy reklámkampányt folytattak például a gyerekek és felnőttek tejfogyasztásának növelése érdekében.

„Tej: élet, erő, egészség!” – ez volt a szlogen, amely kitörölhetetlenül bevésődött a hetvenes években gyerekeskedők emlékezetébe.

Akkoriban még nem vagy alig ismerték a tejallergia, laktózérzékenység kórképét. A hírlapokban gyakran közöltek színes híreket a termelőszövetkezetük számára nagy dicsőséget hozó, átlagon felül tejelő tehenekről, nevüket is megemlítve (Riska vagy Borcsa), mintha ezzel az emberek tejfogyasztását is ösztönözni lehetne. A növekvő tömegigényeket azonban nem bírták vajjal kielégíteni, ezért egészségkampányokkal tették népszerűvé a jóval olcsóbb, növényi zsírokból előállított margarint, amely 1972-ig vízzel készült. Az első tejes margarin gyártása – Unilever licensz alapján – 1972-ben kezdődött a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat budapesti, rákospalotai gyárában. Ekkor jelent meg a piacon a kocka Rama, majd 1988-ban a csészés Rama. A margarin mellé társult – a zsírban sütés kiváltására – a Vénusz istennő nevét viselő napraforgóolaj, a még olcsóbbat választók számára pedig a repceolaj. Töretlen diadalmenetet futottak be ezek a termékek az utóbbi időkig, míg egy újabb egészségkampány rá nem döbbentette a lakosságot, hogy talán mégsem ezek a leghasznosabb táplálékok.

A menzakajától a tízórain át a gyorséttermekig

„Az egyik kedvenc főzelékem a sárgaborsó-főzelék, imádtam, amikor az volt a menzán, de a csokis öntettel megküldött piskótáért is odavoltunk” – emlékezett vissza Zoltán, aki 12 éven át volt menzás a nyolcvanas években, úgyhogy sok paradicsomos káposztát, káposztás cvekedlit, főtt húst meggymártással, robbantott csirkének becézett szaftos csirkedarabkákat, sült cipőtalpnak titulált vékony és szárazra sütött sertésszeletet, spenótot, mákos alias hangyás tésztát, grízes tésztát, úttörőgombócnak nevezett tarhonyát, kis kődarabkákat rejtő lencsefőzeléket, tejbegrízt és tojáslevest fogyasztott el az évek alatt.

A leveseket érdemes külön megemlíteni, mert bármilyen nevet is viseltek, gyakorlatilag a Vegetához hasonló, ipari méretekben gyártott levesporból készítették mindegyiket, a belevalók pedig sokszor felismerhetetlenül kicsi darabokban úszkáltak bennük.

Nem véletlenül ragasztotta rájuk a diákszleng a sportleves, azaz „Mindent bele!” vagy „Minek nevezzelek?”-leves nevet, Petőfi után szabadon. A rendszerváltás után, amikor a menzai ételek még nem, de a háború előtti filmek vetítési lehetősége változott, elterjedt a „Valamit visz a víz”-leves elnevezés is, a Zilahy-regény és film nyomán.

Ma már szokatlan, hogy osztálykiránduláson a gyerekek konzervet kapjanak elő a táskájukból, de a nyolcvanas években a gyíkhúsnak becézett löncshús és a sertésmájkrém gyakori túrázós koszt volt. Akinek nem ízlett, elcserélhette Mackó sajtra vagy egy párizsis szendvicsre. A kirándulós kulacsban Jaffa szörp lötyögött, amely sokáig egyeduralkodó volt a magyar szörpök piacán, de kedvelt üdítő volt a Meggy Márka és a Traubisoda is – ezek akkor még valódi cukorral készültek, nem cukorpótlóval. Népszerű hidegkoszt volt a bizonytalan összetételű Fradi-kolbász (másnéven „Mindent bele”), noha fogyasztását melegen ajánlották, és luxusfelvágottnak számított a „gépsonka”, amelynek kezdetben kizárólag egyetlen változatát lehetett kapni kimérve. A módosabbak persze téli szalámit tettek gyermekük tízórais kenyerébe, amelynek egykori Pick vagy Herz márkanevét nem volt ildomos használni, hiszen a szégyellt kapitalista múltra emlékeztettek volna.

Ám a parizer, azaz párizsi elterjedtségét semmi sem múlhatta felül.

„A parizer olcsósága miatt elég nagy népszerűségnek örvendett, ettük rántva is, bár a bő olajban kisütött húskészítmény minden volt, csak finom nem” – folytatta Zoltán az emlékek felidézését egy akkoriban igencsak kedvelt főzelékfeltéttel. Ennél már csak a bélszínroló volt „jobb”, amelyet iskolai menzákon kevésbé, de kifőzdék, olcsóbb éttermek étlapjain annál inkább fel lehetett lelni: ez az ételkreálmány szintén panírozott volt, és bélszínt nem, ellenben különféle húsnyesedéket és adalékanyagot annál inkább tartalmazott.

A ’70-es évek közepének üde és egészséges hidegkonyhai frissülését jelezte a majonézes franciasaláta megjelenése az élelmiszerüzletek pultjain. Kimérve lehetett venni, papírtálcára vagy üres tejfölösdobozba kanalazta az eladó, és fogyasztóit szinte mámoros örömmel töltötte le, hogy ilyen nyugatias jellegű finomságot kóstolhatnak. Ez a trend a kaszinótojás és az aszpikos-tormás sonkatekercs élelmiszerbolti megjelenésével folytatódott, amelyeknek házi változatai a vendégváró uzsonnák kedvelt menüpontjai lettek. Ám az ebédek legnépszerűbb szereplőjét, a rántott sertést és csirkét soha, semmi nem tudta leváltani dobogós helyéről – még manapság sem igazán. A Kádár-kornak ez az emblematikus, ünnepi és gazdag húsfeltéte ma is népszerű.

A Vasfüggöny nem állhatta útját a nyugati gasztronómiának

A gasztronómia szerencsére nem függ a politikától: a ’80-as évekre egyre népszerűbbek lettek az amerikai filmekből ismert ételek, a hot dog és a hamburger. Egyre több büfében, bódéban kezdték árulni ezeket, ám az igazi áttörést a budapesti City Grill megnyitása jelentette, amely elég nyilvánvaló koppintása volt a nagy amerikai gyorsétteremláncoknak. Egy csipetnyi Amerika volt, jelentős magyar beütéssel: fasírtot, rántott palacsintát és lángost éppúgy lehetett kapni benne, mint hot dogot vagy hamburgert.

A magyar hamburger hatalmas puffancs volt, a szélén rendszerint kilógott a salátalevél, úszott a ketchupban, és jól meg volt rakva csalamádéval.

A City Grill gyorséttermek csillaga akkor kezdett leáldozni, amikor megjelent Magyarországon a McDonald’s. 1988. április 29-én nyílt meg az első üzlet Budapesten, a Régiposta utcában, ahol kígyózó sorok várták, hogy beleharaphassanak egy igazi mekis sajtburgerbe. Emlékszem, milyen csalódott voltam, amikor először ettem McDonald’s-ban: a hamburger kicsi volt és drága, a kóla meg vizezett – mi tagadás, másra számítottam.

A Kádár-korszak szerencsére ma már a múlté, és bár a rendszerváltás után az iskolai és munkahelyi menzák még bő két évtizedig töretlenül vitték tovább a kádári örökséget, a vendéglátásban és a családi tűzhely mellett valóságos gasztroforradalom zajlott le, különösen az utóbbi évtizedben.

Szerencsére ma már egyre több helyen tudják, a magyaros koszt nem feltétlenül jelent rántott húst és zsírban tocsogó, paprikás lében úszó ételeket.

A legnagyobb megújító hatást talán az olasz konyha gyakorolta hazánk hétköznapi gasztronómiájára: a bolognai spagettit ma már ugyanolyan természetességgel készítjük, mint a pörköltet. Régi-új recepteket, hozzávalókat fedezünk fel, és megannyi főzőműsor, gasztroblogger bátorít sokakat arra, hogy próbáljon ki új ízeket. Az én konyhámban alapvető, hogy van olívaolaj, ellenben sertészsír szinte sosincs otthon – bár Horváth Ilona híres szakácskönyve azért ott figyel a polcomon. Igaz, szinte soha nem veszem elő, mert korszerűtlen, és az az idő már eltűnt. Ahogy az a kor is, ahol kádárkolbásznak hívták a rendőrök gumibotját.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

Miközben készültem az interjúra, gondolkodtam, hogy milyen is a tökéletes nagypapa. Találó mottóra bukkantam a„Férfiak Klubja” civilszervezet honlapján: „Férfi. Érték. Minta. Példa.” Ők ajánlották figyelmembe egyik szimpatizánsukat, Fischer Istvánt, aki nagy örömömre azonnal igent is mondott a felkérésre, és meghívott magukhoz. Szépen berendezett budai otthonukból olyasfajta harmónia árad, ami már önmagában sokat elárul az ott lakókról. István udvariasan betessékel, felesége kedvesen kávéval kínál, mutatja az unokák fotóit, aztán tapintatosan el is búcsúzik, hogy Istvánnal beszélgethessünk.

– Hogy fogadta a hírt, hogy nagypapa lesz?
– Mivel már nagyon vártuk, hogy legyen unokánk, hatalmas öröm volt, amikor megszületett Peti, aki ma már tízéves. Én még nem töltöttem be akkor a hatvanat. Bár sokkal fiatalabb nagypapák is léteznek, úgy érzem, pont jókor jött el ennek az ideje az életemben. Akkoriban mentem nyugdíjba. A születésekor épp Rómában vezettem egy csoportot, és egy, a Szent Péter-bazilikát ábrázoló képeslapon csak annyit üzentem haza, hogy „Péter küldi Péternek”. Ez volt az első postai küldemény, amit kapott. Ettől kezdve bárhova mentem, onnan képeslapot kellett küldenem, és hál’ Istennek, ma már duplán teszem ezt, hiszen azóta megszületett a mi kis Petránk is, aki természetesen egy idő után szóvá tette, hogy neki is kell képeslap.

– Hasonló habitusúak, vagy nagyon különbözőek az unokái?
– Ég és föld a két gyerek: Peti lassabb, megfontoltabb, csendes gyerek, Petra viszont egy igazi kis cserfes, örökmozgó hatéves. Neki hidegben is van kedve az udvaron rohangálni, Peti inkább behúzódik, olvas és legózik. Ő teniszezik, Petra balettozik. Sokszor mondja a nagymamának, hogy „csinálj így, csinálj úgy”! Beáll a tükör elé, nem is veszi észre, hogy figyeljük, de előadja magát. Ágnes lányomat egyébként fiúnak vártuk, úgy tartották, hogy túlhordás esetén biztosan fiú lesz, ezért meg is döbbentem, amikor a Baross utcai klinika portáján megláttam kiírva, hogy Fischer Ágnes. Alig hittem el, de természetesen nagyon örültünk a megszületett kislánynak. Peti unokánk születése ezért is volt különleges élmény, ajándék a számunkra. Aztán pedig Petra is megszületett. A nejem is, a lányunk is egyke, és – bár nekem volt két jóval idősebb féltestvérem – valójában engem is egyedüli gyerekként nevelt az édesanyám és a nagymamám. Édesapám ugyanis a születésem előtt meghalt.

– Az apai, nagyapai minta akkor teljesen kimaradt az életéből. Vagy volt esetleg olyan családi barát, férfi rokon, akivel közelebbi kapcsolatot ápoltak?
– Szüleim között 30 év volt a korkülönbség, így csak az anyai nagyapám élt, amikor megszülettem, de mire négyéves lettem, ő is elhunyt. A szoros kapcsolatom nagymamámmal viszont úgy érzem, mindenért kárpótolt. Anyukám nem ment újból férjhez, s mivel Leányfalun éltünk, „rábízott” a régi ismerős plébánosra, hogy faragjon belőlem férfit. Sokat köszönhetek neki, valamint nagyapám öccsének is, aki azon túl, hogy a nehéz időkben befogadott minket, rengeteget foglalkozott velem. Az, hogy később ifjúsági válogatott röplabdázó lettem, alapvetően neki is köszönhető, hiszen magyar bajnok középtávfutóként belém oltotta a sport iránti szeretetet. Férfiasságból, emberségből sokat tanultam első főnökeimtől is, akik 18 évesen felkaroltak, igyekeztek mindenben támogatni.

Úgy gondolom, hogy az élet némiképp kárpótolt édesapám idő előtti elvesztéséért.

– Sikerült olyan apává válnia, akire gyerekként vágyott volna?
– Bízom benne, de erről igazából a lányomat kellene megkérdezni. Mindenesetre nagyon igyekeztem, és sikerként könyvelem el, hogy mindig is közel álltunk egymáshoz. Amikor 17 évesen kiment Amerikába egy évre tanulni, hetekig éreztem a hiányát. Most már nevetek ezen, de akkor igazán megviselt, noha tudtam, hogy a jövője szempontjából nagyon fontos a nyelvtanulás és a tőlünk független életvitel, más világ és kultúra megismerése.

– Mennyire szoros a kapcsolata az unokákkal? Milyen gyakran találkoznak?
– A kapcsolatunk szerencsére nagyon intenzív. Peti születése után, amint lehetett, a közvetlen közelében szerettem volna lenni. Szerencsére ez könnyen ment, hiszen akkoriban a lányomék a mellettünk lévő lakásban éltek. Bár azóta elköltöztek egy kertes házba, kocsival csak 20 percnyi távolságra vagyunk egymástól. Sokat járunk hozzájuk. A feleségem egy igazán rátermett nagymama, és én is segítek, amiben tudok.

– Bármikor lehet önöket ugrasztani?
– Bármikor.

Van úgy, hogy megbetegszik az egyik vagy a másik gyerek, a szülőknek pedig dolgozniuk kell. Minden kisgyerekes családban ismerős ez a probléma. Mi szerencsére ilyenkor azonnal tudunk segíteni.

Nyáron is nagy szükség van ránk, gyakran vannak nálunk a gyerekek. Bár a feleségem még dolgozik, jó logisztikával, folyamatos egyeztetésekkel mindig meg lehet szervezni, hogy éppen ki vigyázzon rájuk. Szeretünk nagyon együtt lenni. Márciusban például közösen megyünk síelni. Karácsonykor azt is igénylik a gyerekek, hogy náluk aludjunk, mert akkor másnap reggel lehet az új ajándékokkal közösen játszani. Peti unokámmal sok dologban egy húron pendülünk, annak dacára, hogy a mai fiatalság ebben a digitális világban teljesen máshogy működik, mint ahogy mi működtünk annak idején. Az én konzervatív hóbortjaimat szerencsére jól fogadja: gyakran kéri, hogy meséljek neki „régi” dolgokról. Van egy közel százezer darabos képeslap-gyűjteményem, erről és az utazásaim emlékeit őrző egyéb tárgyakról, ereklyékről is gyakran beszélgetünk. Viszonylag korán elvittem az Országházba is, mert érdekelte a Szent Korona, de voltunk a Hősök terén és a Várban is. Kirándultunk kettesben több helyre: Visegrádra, Vácra, Esztergomba, jártunk Aquincumban, tavaly pedig együtt voltunk Velencében a karneválon. Petra még csak hatéves, egyelőre más dolgok érdeklik, de várom azt az időszakot is, hogy hármasban menjünk felfedezni a világot.

– Türelmes nagypapa?
– Igyekszem. Peti lassan kiskamasz. A szüleinek, akik folyamatosan odafigyelnek a tanulására, bizony elfogy néha a türelmük, és ilyenkor jó, ha kéznél van egy türelmes nagyszülő. A humán dolgokban örömmel segítek, nyelvtanozunk, fogalmazást írunk. Szeretném, ha az unokáim is megtanulnának szépen, választékosan beszélni, és ebben a közös hobbink, a keresztrejtvényfejtés is sokat segít.

– Van, hogy fordul a kocka, és Peti korrepetálja a nagypapát mondjuk informatikából?
– Velem nehezebb a dolga, mert egy igazi „kőkorszaki szaki” vagyok, nem használok számítógépet, nem internetezek. Peti kedvéért már óvatos érdeklődést azért mutatok a technika vívmányai iránt, például a tabletjén rendszeresen Honfoglalót játszunk, amit mindketten nagyon szeretünk.

– Beleszól a gyerekek nevelésébe, mondjuk abba, hogy mennyit üljenek naponta a gép előtt?

– Visszafogottan osztogatjuk csak a tanácsainkat. Messzemenőkig igyekszünk tiszteletben tartani a szülők döntéseit.

Észrevételt tehetünk, de beleszólni abba, hogy például melyik iskolát válasszák, nincs jogunk. Megjegyzem, én is szentendrei diák voltam, most Peti is az, ez is összeköt bennünket. A „gépezést” azért nem tudtam szó nélkül hagyni. Ugyan manapság már nem ritka, hogy valaki hatévesen kezelni tudja a tabletet, Petra is tudja, de amikor a tízéves unokám okostelefont kapott, annyit azért mondtam a lányomnak, hogy én csak azt kérem tőled, hogy írni, olvasni és beszélni tanuljanak meg. Az úszást és a sportosabb életformát én is forszírozom.

– Van olyan emléke az unokákkal kapcsolatban, ami meghatározó, ami örökre bevésődött?

– Sok ilyen van, de a legnagyobb élmény nap mint nap megtapasztalni azt a fajta nagyon mély köteléket, ami csak unoka és nagyszülő között létezik.

Ezt mindig érzem, ha hozzám dugják a fejüket, vagy megfogják a kezemet, vagy amikor megyünk hozzájuk, és átölelve, harsányan örülnek a jövetelünknek. Később alig akarnak hazaengedni. Leírhatatlan érzés!

Kifogyott az öngyújtója, hiába küszködik. Idegesen eldobja a cigit, amúgy is le kéne szokni, ha már apa lesz. Lelép a radiátorról, leül a többi szerencsétlen kispapa közé. Rossz rájuk nézni. Az egyik a körmét rágja, a másik idegesen fel-alá járkál, a harmadik csak ül, maga elé mered, a lábát rázza, és előre-hátra dülöngél, mint egy pszichopata. A váróterem falai ötpercenként mintha rándulnának egyet. Egy nővér megáll az ajtóban, és az ő nevét mondja. Jöjjön apuka, mert szülünk!

Érzi, hogy az anyaméh, ami az eddigi élete, szűkülni kezd. Egyre kevesebb dolog fér el benne, ki kell dobálni őket. A dohányzás az első. Aztán jön a napi két óra képernyő előtti tespedés. Aztán a vágy az új kocsira: kiderül, hogy simán jó a régi is.

Ám ez sem elég. Ki kell dobni a nyugalmat, a szabadidőt, a síelést, a pénzt a bankszámláról. Végül csak ő marad: a teste, meg ami abban van. De a méh tovább szűkül, neki is mennie kell. Kifelé, bármi is legyen ott. 
A fejét dugja ki a legnehezebben. A gondolatait: hogy mostantól egyetlen tárgy körül forognak majd. Elsőre nem is megy, át kell ölelnie a görcsöktől szenvedő feleségét. Átöleli, és ismételget valami érthetetlen mondatot, aminek az a vége, hogy nem én. Suttogva mondogatja. És egyszer csak látja, hogy a feje már kint van. Mély levegőt vesz. A feje már apa.
A válla könnyebben kicsúszik. Hiszen az apaságra lett kitalálva: hogy vigyen. Gondokat, súlyokat, embereket. Egy apa viszi a családját, egyértelmű kép. „Az én terhem könnyű.” Végre ez a csapott, csontos testrész, melyet eddig legfeljebb vonogatott, értelmet nyer. Ilyenekben, hogy: apa, vegyél a válladra, apa vállalt értünk valamit, apa új vállalkozásba kezdett.

A belső szerveknek is apává kell válniuk. A szívnek a legkönnyebb, az már kilenc hónapja erre edz. A gyomor felkészül a bébitápra. A máj örül a legjobban, csökkenhet a megszokott alkoholszint. Legalábbis ígéretet kap, hogy talán. Semmiképp sem ma. Leghamarabb a tejfakasztó után.

Az a bizonyos szerv büszkén kiáltja a test többi részének, hogy látjátok, apa lett, végig ez volt a célom. A szőrös lábak könnyedén, észrevétlenül csusszannak ki utána, gyorsan le is térdelnek, hogy hálát adjanak. 
Az orvos mondja, hogy fiú, de ő tudja, hogy több annál. Ő mostantól apa.
A fiára néz, és bőg. Mint minden újszülött.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Adrienn a kijárási korlátozások életbe lépésekor megkönnyebbülten sóhajtott fel: a feszített munkatempó után végre lazíthat egy kicsit.

„Tíz éve folyton fáradt voltam, tíz-tizenkét órákat is bent dolgoztam a cégnél, így hát hálás voltam a mentális böjtért. Végre nem csörgött óránként a telefonom, nem kellett beállítanom az ébresztőt sem. Eleinte sokat jógáztam, sétáltam, élveztem, hogy emberléptékű lett Budapest. Étvágyam nem nagyon volt, beértem egyetlen zsömlével és némi tejjel, éreztem, hogy fogytam is egy kicsit. Aztán teltek tovább a napok, és eluralkodott rajtam (és férjemen is) a szorongás. Féltünk attól, hogy feléljük a félretett pénzünket, vagy hogy a munkahelyeinken leépítések lesznek. Evéssel kezdtem nyugtatni magam. Vágytam valami biztonságosra, valamire, ami boldogsággal tölt el.

Mire észbe kaptam, már pop cornt és sós mogyorót majszoltam, a férjem pedig tizennégy év után újra rágyújtott a cigarettára, és hát ő is csipegetett.

Felkerekedtünk nagybevásárlást csinálni. Nem tudtuk, mi lesz, ezért az tűnt biztosnak, ha jól bespájzolunk. Így visszagondolva több élelmiszert pakoltunk a kosárba, mint karácsonykor szoktunk. Egy kis csoki meg chips, némi fagylalt, fagyasztott édesség, például szilvás gombóc, mert hát az eláll… Pontosabban elállt volna, ha áprilisban nem nyitogattuk volna másfél-két óránként a hűtőt. Amikor már nagyon untam magam, főzőműsorokat kerestem a neten – sós péksüteményeket és habos tortákat sütöttem. Három hét alatt három és fél kilót szedtem fel. Amikor már nem tudtam összegombolni a farmerom, és szuszogva hajoltam le a cipőmért, azt mondtam: Na, itt a vége, ez így nem mehet tovább! Elkezdtem apró szabályokat bevezetni: nem ettünk dobozból vagy zacskóból, nem az egész tábla csokit vettük magunk elé, hanem kiporcióztuk az előre eltervezett mennyiséget, és csakis annyit fogyasztottunk el. Napi háromszor-négyszer ettünk, komótos tempóban, mert azt olvastam, hogy így hamarabb jelentkezik a jóllakottság érzése. Célokat tűztünk ki, például átültettük a virágokat, a férjem felszerelte végre azokat a polcokat, amikért évekig könyörögtem, esténként pedig felváltva videóchateltünk olyan ismerőseinkkel, akikkel rég beszéltünk. Nemsokára újra a versenysúlyunknál leszünk!”

Horváth Norbert gasztrocoach, az érzelmi evés szakértője szerint nem csoda, hogy sokaknak nem sikerül (elsőre) olyan napirendet és életformát kialakítani, ami az állandó bizonytalansággal terhelt időszakhoz jól illeszkedik. „Az otthon, a lakás az emberek többségének a komfortzónát jelenti, ahova a kijárási korlátozás és a koronavírustól való félelmünk kényszerített bennünket. Előállt egy paradox helyzet: a szívünkhöz legközelebb álló, legkomfortosabb helyen éreztük magunkat fenyegetve olyasvalamitől, amit se tapintani, sem látni nem tudunk. Mindenki másképpen élte meg a helyzetet: egyeseknek kevés volt az életükbe áramló inger, hiszen minden nap egyformának tűnt.

Ha ugyanazok az élmények érnek nap mint nap, és újak nem érkeznek, vagy ha nem érezzük magunkat elég produktívnak (esetleg még kapcsolat- vagy szeretetéhségtől is szenvedünk), akkor a hiányzó ingereket – legyenek ezek színek, illatok, emberek, élmények – ízekkel igyekszünk pótolni.

Hogy milyennel, az sokban függ attól, hogy milyen ételpreferenciáink alakultak ki életünk során, s hogy milyen ételekhez milyen érzelmeket kötünk. Akik karanténperiódusban sokat nassoltak, ropogtattak, tulajdonképpen a megszokott struktúrát próbálták pótolni.”

Csabánál akkor következett be a lelki mélypont, amikor bejelentették, hogy a tetőzés június-júliusra várható.

„Akkor tényleg azt gondoltam, soha nem lesz vége. De ez a hullámvölgy mindössze két napig tartott – tudtam, hogy saját magamat kell kihúznom a depresszióból. Elhatároztam, hogy ebből a helyzetből is pozitívan jövök ki. Bár nagyon szeretek sütni és főzni, tudatosan fogtam vissza az étkezést. Szinte teljesen lecsökkentettem a cukorfogyasztást, és arra is oda figyeltem, hogy ne egyek fehér liszttel készült termékeket. Ez nem volt könnyű, hiszen édesszájú vagyok, és egyik kedvenc reggelim a vajas kifli. De azt gondolom, mindenről le tud mondani az ember, csak akarat kell hozzá. Minden nap edzettem 1-1,5 órát, és heti háromszor futottam. Az agyamat is igyekeztem lefoglalni: miután részben kultúrával foglalkozom, a munkám egy része bizonytalan időre leállt, de a kollégákkal kitaláltuk, hogy az internet segítségével fogunk eljutni minden gödöllői háztartásba, és a saját NetTv oldalunkon anyagokat (felolvasásokat, fejlesztő programot az óvodásoknak, művészeti órákat, TV-tornát időseknek) teszünk közzé. Nagyobb hangsúlyt fektettem a hobbimra is: elkezdtem két színdarab rendezői munkálatait.

Az elmúlt két hónap szerintem mindannyiunk életében jelentős változást hozott valamilyen szinten. A legrosszabb talán az volt, hogy nem tudtuk, mit hoz a holnap.

Mindenkinek át kellett alakítania az életét egyik napról a másikra, és erre nem igazán voltunk felkészülve. Megszoktuk a jólétet, az anyagi javakat, azt, hogy igazán nincsenek már korlátaink, mindeközben már nem tudtunk örülni az apró dolgoknak, nem figyeltünk egymásra, és talán már saját magunkra sem. Remélem, hogy mindannyian tanultunk ebből a helyzetből, s ha visszaállunk a megszokott ritmusba, egy kicsit másképp tekintünk majd a természetre, a saját életünkre, s több időt szánunk egymásra és magunkra.”

Zoltán a belső bizonytalanságát úgy próbálta leküzdeni, hogy szinte folyton a hűtő előtt állt.

„Amikor kiderült, hogy gyakorlatilag leáll minden az országban, első körben úgy éreztem, hogy oké, akkor most van némi kis idő, és tudok pihenni. Aztán, ahogy jöttek a hírek a betegség terjedéséről, úrrá lett rajtam a félelem, és ezt az érzést csak tovább fokozta a bezártság, valamint az, hogy a megszokott és rutinosan működő dolgaimat a folyamatos újratervezés és áthangolás kezdte mozgatni – mondja. – Normális esetben odafigyelek a táplálkozásomra, nem eszem mértéktelenül, sokat és rendszeresen mozgok, sportolok, de mindez a karantén-időszak alatt felülíródott.

Ettem az egészségtelen ételeket, a cukrot, gyorséttermi kajákat rendeltem, és közben otthon ültem, volt, hogy reggeltől estig köntösben. Aztán körülbelül két hét után, amikor a változás már szembetűnő lett, hirtelen észbe kaptam, hogy „te jó ég, mit csinálok?”

Attól kezdve igyekeztem tudatosan felépíteni a napomat. Reggel időben felkeltem, felöltöztem, úgy tettem, mintha egyébként el kellene mennem dolgozni, ki kellene mennem ügyeket intézni, csak hát ez a mozzanat ugye elmaradt, mert home office-ban dolgoztam. Visszaálltam a sportolásra is, és bár nem szeretem az otthoni, általam csak „szőnyegen fetrengős mocorgásnak” nevezett sportolást, jobb híján ez is tökéletes volt, és persze ott volt a Margitsziget, ahol esténként azért lefutottam egy kört. Megnyugtatott, hogy nem céltalanul lődörgök, hanem adtam egy változatos struktúrát a napjaimnak. A sok kellemetlenség mellett, amit a kényszerű lassítás és megállás hozott magával, azért történtek jó dolgok is. Például felemelő érzés volt estéről estére az ablakban állva hallgatni a felzúgó tapsot, amit a hálás emberek küldtek a frontvonalban dolgozó egészségügyi dolgozóknak.

Olyan emóciók erősödtek fel újra, mint például az egymásra figyelés, a segíteni akarás, az empátia és a tisztelet. Ha valamit megtanulhatunk az elmúlt hetek, hónapok eseményeiből az az, hogy csak összefogással lehet jövője mind az emberiségnek, mind pedig a magyarságnak.

Vissza az életbe, de hogyan?

A szakértő szerint, ha eleve elégedettek voltunk a korábbi életünkkel, akkor nem okozhat túl nagy gondot annak visszaállítása. Érzelmi evésnél jól látható, hogy ha az adott hiányterület – amelyet étellel pótolunk – újra jól működik, akkor az ételre irányuló sóvárgás csökken, majd meg is szűnhet. Amennyiben a kijárási korlátozásokat megelőzően sem volt meg a balansz, akkor az már lehet egy komolyabb kérdés, mert egy hatvan napnál tovább tartó folytonos érzelmi stressz akár komoly hatással is lehet a lelkünkre, sőt, sok esetben a fizikai állapotunkra is.

Érdemes tehát egy kis önvizsgálatot tartani és összefoglalni akár írásban is, hogy milyen életet szeretnénk élni, és azt milyen módon tudjuk lépésről-lépésre megvalósítani.

„A hálózat létrehozásával a Szerencsejáték Zrt. olyan embereknek kívánt munkalehetőséget biztosítani, akik egészségügyi problémáik miatt már évek óta nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak elhelyezkedni a nyílt munkaerőpiacon” – magyarázta Rosner Imre, a Szerencsejáték Zrt. karitatív osztályának vezetője a társaság 16 évvel ezelőtt meghozott döntését, miszerint kizárólag megváltozott munkaképességű dolgozókat foglalkoztat sorsjegy-értékesítő hálózatában.

Kisfaludy Sándor a hálózat létrehozásával egyidőben lett a vállalat munkatársa karitatív sorsjegyárusként. Munkája elismeréseként 2020. március 15-e alkalmából Miniszteri Elismerő Oklevélben részesült.

Sándor igazi ikonja a Szerencsejáték Zrt. megváltozott munkaképességű munkatársakat foglalkoztató, sorsjegyeket értékesítő hálózatának. Nemcsak magas színvonalú munkájával támogatja a hálózat sikerét, hanem Sopronban az új kollégák beállítását is támogatja, illetve maga is új személyeket keres annak érdekében, hogy a hálózatot fejleszteni tudják.

– Hogyan lett a Szerencsejáték Zrt. karitatív sorsjegy-értékesítő hálózatának a munkatársa?
– Mozgássérültként nagyon nehéz olyan munkahelyet találni a nyílt piacon, amely megváltozott munkaképességűeket foglalkoztat, és maga a munka is megfelelő. Munkaközvetítőn keresztül bukkantam rá 2004-ben a Szerencsejáték Zrt. álláshirdetésére, amelyben sorsjegy-értékesítő hálózatukba kerestek munkatársat. Mindig is szerettem emberekkel foglalkozni, szívesen beszélgetek velük, és jó hallgatóság is vagyok, ezért is gondoltam, hogy ezt a munkát örömmel tudnám végezni. Felvettek, és immár 16 éve dolgozok sorsjegy-értékesítőként, ugyanazon a helyen, Sopronban, a GYESEV vasútállomáson.

– A cégvezetésben is nagyon szeretik, számíthatnak önre akkor is, ha hálózatfejlesztésről, új munkatársak kiválasztásáról van szó. Mire figyel, amikor új értékesítő kollégát keresnek?
– A vállalatnál eltöltött 16 év alatt nagy rutint szereztem abban, mire kell odafigyelni a kiválasztásnál, és eddig még soha nem hagyott cserben az emberismeretem sem. Ehhez a munkához nagy türelemre, jó kommunikációs készségre, megbízhatóságra és emberszeretetre van szükség. Az új kollégáknak mindig segítek a betanításban, megosztom velük a kereskedelmi tapasztalataimat, odafigyelek rájuk, hiszen mindenkinek jólesik a bátorító, ösztönző szó, különösen az első hetekben.

– Mit szeret leginkább a munkájában?
– Szeretek emberekkel foglalkozni, a munkámnak minden egyes mozzanatát élvezem: az értékesítéstől kezdve addig a pillanatig, amikor együtt izgulok a vevőkkel, hogy nyertek-e. Sokan odajönnek az árusító asztalhoz, tanácsot kérnek, és a végén egy jó beszélgetés kerekedik belőle.

Sok olyan visszatérő vásárlónk van, akik számára az, hogy betérnek hozzánk, nemcsak a játékról szól, hanem valóságos rituálé, ami ugyanúgy hozzátartozik az életükhöz, mint a reggeli kávé.

A járvány miatt ez most ugyan nem lehetséges, és mindenkinek nagyon hiányzik a személyes kontaktus, de interneten jó néhány vásárlómmal továbbra is tartjuk a kapcsolatot.

– Ön szokott játszani?
– A feleségemmel minden héten lottózunk, de eddig sajnos nem nagy sikerrel – kettesnél nem volt még nagyobb találatunk –, de nem bánjunk, mert igazából a játék öröméért tesszük, maga az izgalom kárpótol, ha éppen nem nyerünk. Néha egy-egy kaparós sorsjegyet is veszünk. Az új sorsjegyeket pedig már csak azért is kipróbáljuk, mert ha nem ismerjük, hogyan adhatnánk tanácsot a hozzánk fordulóknak?

– 2016-ban az „Év karitatív sorsjegyárusa” elismerést kapott a Szerencsejáték Zrt-től, idén pedig Miniszteri Elismerő Oklevélben részesült. Számított erre a kitüntetésre?
– Annyit tudtam, hogy felterjesztettek az elismerésre, de ez még múlt év novemberében történt, és időközben el is feledkeztem róla. Amikor a vezérigazgató úr márciusban – a járványhelyzet miatt nem tudott személyesen gratulálni – felhívott és gratulált a kitüntetéshez, nagyon felemelő érzés volt. A miniszteri elismerés nagy megtiszteltetés számomra, és úgy gondolom, hogy az elmúlt 16 évem megkoronázása. Bár a munkámat egyébként is nagyon szeretem, de azért ezek a pillanatok visszaigazolást adnak arról, hogy jól is csinálom.

– Igazi közösségi embernek tartják a kollégái, és a hobbija sem mindennapi.
– Amióta csak az eszemet tudom, imádom a zenét. Fiatal koromban a barátaimmal rengeteg bált, táncos mulatságot szerveztünk, és mi szolgáltattuk a zenét. Ma már az én korosztályomban nem divat az ilyen típusú rendezvény, de szerencsére az internetes rádiós műsorvezetésben – ahol dj-ként keverem a zenét – kiélhetem ezt a szenvedélyemet. Emellett a szeretteimmel töltöm szívesen a szabadidőmet, sétálunk, olvasunk. Megígértem a feleségemnek, hogy egyszer elviszem Párizsba, ez mindkettőnk nagy álma. És ahogy a mondás is tartja: Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó.

Támogatott tartalom.

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója Isten áldását kéri az emberekre, bárhol is tartózkodnak. Mint mondta, a mi Urunknak a tér és az idő nem gond, az ő Szent Szívében együtt vagyunk, egyek vagyunk.

– Az Egység utáni vágy lobog az én szívemben is, különösen most, hogy szülőföldünknek a 100 évvel ezelőtti szétdarabolásának évfordulója közeleg. Gyerekeinknek, nektek és a Kárpát-medencében élő minden jóhiszemű magyar, román, szlovák, ukrán, szerb, horvát, szlovén, osztrák, szász, sváb, zsidó, cigány, örmény embernek üzenem szeretettel, bizalommal! Mint minden évben az idén is megújítjuk Istennel és Testvéreinkkel kötött szövetségünket. Összetartozunk, és nem csak mennyei Atyánk szívében akarunk egyek lenni, hanem a valóságban is mint jó testvérek egy családként szeretnénk élni - kezdte Csaba Testvér.

– A Kárpát-medencében több mint ezer évvel ezelőtt megszületett egy csodálatos álom, melyet az itt élő emberek magukénak éreztek. Őseink mertek vérszerződést kötni az itt élő törzsekkel, nemzetekkel, népekkel. „Fogjunk össze – mondták – és együtt, közösen tegyük tündérkertté ezt a földet! Legyen e táj otthon, szülőföld, a boldog béke szigete nekünk, gyermekeinknek, unokáinknak! Fogjuk meg egymás kezét, bízzunk egymásban, meg tudjuk csinálni, mert ez a Teremtő Istenünk akarata!” Ez a csodálatos álom, melyet mertek megfogalmazni és kimondani, mint abroncs a hordó dongáit, összefogta e térségben élő embereket, s a számtalan különbözőség ellenére egy nagy családdá formált bennünket Szent István koronája alatt. Sajnos ez az álom omlott össze, foszlott szét száz évvel ezelőtt. Akkor nagyon sokan úgy érezték, hogy külön-külön jobb lesz. Idegen érdekek szolgái uszítottak, és mi vakon, balgán elkezdtünk civakodni, ujjal mutogatni, egymásnak hátat fordítani és akarva, nem akarva, így a testvér a testvéren mély sebeket ejtett!

A ferences rendi szerzetes sajnálattal érzékeli, hogy a válás, a darabokra hullás összetört, meggyengített, és boldogabbá nem tett bennünket.

– E keserűséget érezve, gyermekeink szomorú szívvel, vállukon a vándortarisznyával útra kelnek, sokan még hátra sem néznek, mennek szolgálni más, békésebb országokba. Idegen erők vásárolják meg földjeinket, erdőinket, düledező, őseinktől ránk maradt épületeinket, s mi egymást szapulva menthetetlenül kiégünk, eladósodunk. Erdély földjén annyi gond van, ha egy újabb vérszerződéssel összefognánk, és váll a váll mellett közösen dolgoznánk, akkor is bajos lenne e sodródó térséget újból felvirágoztatni, a kritikus fiataljaink számára szülőföldünket vonzó hazává tenni. Gyermekeink itt az otthonainkban szüleik szétválását nem ünneplik, nem harangoznak, verset sem mondanak, csak mindenek ellenére konokon kérik az Istent, hogy merjenek már a buta felnőttek egy asztalhoz ülni, egymás szemébe nézve a közös gondjaikat megbeszélni, és jókedvűen nagyokat nevetni.

Ezt teszem én is, – nem mérlegelem, hogy van rá esély vagy nincs – egyszerűen térdre borulok, és imádkozom azért, hogy végre megértsük, hogy nem mi vagyunk egymásnak ellenségei. Imádkozom a kiengesztelődésért, az őszinte párbeszédből fakadó áldott békéért, az összefogásért. Imádkozom, mert nem azért neveljük fel a gyermekeinket, hogy idegen országok napszámosaiként tengessék életüket, s üresen hátrahagyott otthonaink ajtaját csapkodja a szél, hanem azért, hogy együtt e szép földön boldogok legyünk! Eltelt egy keserves évszázad, és én társakat keresek, Istennek hála, ez a csodálatos álom nagyon sokunkban még mindig bennünk él, izzik a parázs a hamu alatt. Gyertek, fogjunk össze, ne ünnepeljünk, és gyászolva ne is harangozzunk, hanem csendesen, bizakodva imádkozzunk! Szeretettel kérjük Istenünket, adja meg, hogy együtt láthassuk drága szülőföldünket virágba borulni, gyarapodni, a felcseperedő fiatalokat maguk számára mosolyogva otthont építeni, kacagó, életerős gyermekeket vállalva szép családjaikban! Imádkozzunk, és beszélgessünk el egymással egy jó pohár bor mellett bölcsen, előre nézve, hisz mindannyian ugyanazt szeretnénk, ugyanazokra az egyszerű dolgokra vágyunk: szeretnénk a szemünk előtt felnövekvő unokákkal játszani, nagyokat kirándulni, őseink imádságos dalait bizalommal, teli torokkal, jó testvérekként énekelni!

További információ a Dévai Szent Ferenc Alapítvány Facebook-oldalán. 

– Egészséges patriotizmus nélkül nem lehet egy nemzetellenes rendszert megváltoztatni. Emlékszik arra, hogyan lett a hazaszeretet ilyen fontos része az életének?
– Egy kis faluból, Hercegkútról származom, így szívemben-lelkemben magammal hoztam a kötődést ahhoz a közösséghez, amelyik felnevelt. Később, amikor Sárospatakon jártam gimnáziumba, a város történelmi hagyományai és a mély nemzeti elkötelezettséggel oktató történelemtanárom belém oltottak egy egészséges patriotizmust, amit igyekeztem továbbadni a tanítványaimnak is. Szerettem volna olyan légkört kiépíteni, ahol fontos a nemzeti érdek szem előtt tartása és a közösség építése. Úgy gondolom, hogy egy nemzet akkor lehet sikeres, ha közösségeiben erős. Ilyen értelemben Bibó István „A szabadságszerető ember politikai tízparancsolatában” hiszek, vagyis abban, hogy kis közösségek nélkül nem tud jól működni egy társadalom, és ezt meg is tapasztaltam a ’80-as években.

– Az erős, értékek mentén szerveződő civil közösségekre utal?
– A ’80-as évek közepe – a korábbi időszakhoz képest – a civil társadalom aranykora volt, sorra jöttek létre olyan egyetemi, vidéki civil társadalmi szerveződések, amelyek tanulási folyamatokat kínáltak az embereknek. Megmutatták például, hogy mit kezdhetnek a saját autonómiájukkal, és hogyan fejezhetik ki szabadon a véleményüket.

Ezért is vártam azt, hogy a rendszerváltoztatás után létrejön egy olyan világ, ahol nyíltan, intézményes keretek között, jogilag szabályozott környezetben próbálják az egymással versengő pártok minél hatékonyabban képviselni a közjót a nemzet érdekében.

– Ez jól hangzik… Ön szerint miért nem egy ilyen demokrácia épült a rendszerváltás alapköveire?  
– A civil társadalmat lefejezte a rendszerváltoztatás, hiszen a legjobb erőit kiszívta a pártpolitika. A civil társadalom újjászervezése pedig azért váratott magára, mert az a pezsgés, ami a ’80-as éveket jellemezte, átfordult pártpolitikai küzdelmekbe. Sok esetben nem mutattak a felek együttműködő hozzáállást, és sajnos olyan álláspontok is érvényesültek, amelyek sokszor nem a nemzet érdekét tartották szem előtt, pedig éppen ez lett volna a legfontosabb.

– Ezért is csalódtak olyan sokan a rendszerváltásban?
– Valószínűleg az emberek csalódása a rendszerváltoztatás első periódusában kettős gyökerű volt. Egyrészt a pártok acsarkodása egymással, az erőteljes sárdobálás, minősítgetés nem azt az oldalát mutatta meg a demokráciának, amit az emberek vártak. Másrészt az áttérés a piacgazdaságra komoly következményekkel járt. A korábbi ipari struktúra szétesése, a termelőszövetkezetek felszámolása és az, hogy a váltás miatt sokan elvesztették a munkájukat, azt eredményezte, hogy a fiatalok és a legidősebbek a rendszerváltoztatás vesztesének érezték magukat.

– Idővel azonban újult erőre kaptak a civilek…
– A civil társadalom fejlettsége erős kapcsolatban van a társadalom strukturális folyamataival. Ez azt jelenti, hogy egy erős középosztály feltételez egy erős civil társadalmat is, és szerintem mi most ennek a megerősödési folyamatnak a közepén vagyunk. Úgy 10–15 éve az emberek megint elkezdtek keresni olyan csoportokat, szervezeteket, ahol kiélhetik a kötődéseiket. A mostani időszakra ez még inkább érvényes, hiszen a globalizálódó világban egyre inkább felértékelődik a nemzetállam és a helyi közösségek jelentősége. Alkotmánybíróként is megtanultam, hogy a nemzeti identitás, az alkotmányos identitás egy olyan védőbástya egy nemzet életében, amelyik a legfontosabb értékeit, történelmi hagyományait, nyelvét, kultúráját, közösségét meg tudja óvni. Ezért kell mindezt erősíteni, és megteremteni az alkotmányos önvédelmet azokban a vitákban, amelyek jelenleg is napirenden vannak Európa jövőjével kapcsolatban.

– Sok ideológiai vitában vett részt a magánéletében a rendszerváltás idején?
– Az én környezetemet nem szakította ketté a rendszerváltoztatás. Úgy érzem, hogy meg tudtam tartani azokat a kapcsolataimat, amelyeket a Szakkollégiumban és a társadalompolitikai klubokban alakítottunk ki.

– Jól sejtem, hogy mégis ez volt az egyik legkonfliktusosabb időszaka az életének?
– A Fidesz a Bibó Szakkollégiumban jött létre, és már a rendszerváltoztatást megelőzően nagyon súlyos belső egyetemi konfliktusok alakultak ki a szakkollégiumok és az országos találkozók miatt. Mentünk raportra, számonkérték, hogy mi zajlik a szakkollégiumokban, pártfegyelmi eljárást indítottak ellenem, mert részt vettem az MDF alapításában, ott voltam a Fidesz megalakulásakor, bár nem lettem tagja, és kiadtuk a Századvég ’56-os számát.

Ekkor a pártállam már végelgyengülésben volt, de még próbálta mutogatni a karmait. Súlyos büntetésekkel fenyegettek, ezért kicsit kamikaze-akciónak tűnt, amit csináltunk.

– Félt a következményektől?
– A tanítványaimat féltettem, hogy az akkor még nem teljesen kimúlt, erejét fitogtató pártállami hatalom retorziót fog indítani.

– És indított?
– A Fidesz néhány alapítója ellen indítottak ügyészségi eljárásokat, de akkor már felgyorsult a rendszerváltoztatás, és végül nem lett komolyabb következménye a szövetség megalakulásának. Egyébként számos olyan konfliktus volt, amely első pillantásra talán nem tűnik nagy jelentőségűnek, de súlyos értékviták álltak mögötte, hiszen ez az ádáz politikai csatározások és a felfokozott érzelmek időszaka volt.

– A rendszerváltoztatás után Amerikában tanult, többek között a Harvardon is kutathatott. Mekkora kultúrsokkot jelentett akkoriban a „szabadság földjére” költözni?
– Szerencsés voltam, mert már egyetemi hallgatóként lehetőségem nyílt egy buszbérlettel körbejárni Amerikát. Utána jött a German Marshall Fund ösztöndíja, ahol szintén sokat tapasztaltam, a legnagyobb élmény mégis az volt, amikor eldöntöttem, hogy a Harvard Kennedy Schoolra akarok menni. Elsősorban az oktatási modellt szerettem volna tanulmányozni, mert az volt a cél, hogy a Századvég Politikai Iskolában is valamit megvalósítsunk belőle. Nyilvánvalóan csodálattal viseltettem egy olyan társadalom iránt, ahol könnyen be lehet külsősként is illeszkedni, a politikával kapcsolatban azonban sok illúziómat elvesztettem. Bill Clinton első megválasztásának időszaka volt, és ekkor derült ki számomra igazán, hogy a politikának vannak olyan sötét bugyrai, amelyekbe az ember nem szívesen nyer bepillantást.

– Ez is közrejátszott abban, hogy bár minden körülmény adott volt, mégsem akart részt venni a hazai pártpolitikai helyezkedésben?

– A rendszerváltoztatás hajnalán még hittünk abban, hogy a népi–urbánus törésvonal áthidalható, a haza és a haladás ügye a pártpolitikai érdekek fölé emelhető, de ez nem így történt.

Kancelláriaminiszterként azonban úgy gondoltam, hogy segítenem kell azt a politikai generációt, amelynek a felnevelésében nekem is részem volt.

– Mire emlékszik vissza legszívesebben a rendszerváltoztatás időszakából?
– Nagyszerű volt látni, ahogy magára talált és építkezni kezdett egy olyan fiatal rendszerváltó generáció, amelyik nagyon kevés kompromisszumot volt hajlandó megkötni azért, hogy értékeit, elveit, céljait megvalósítsa. Örülök annak, hogy ennek a generációnak a kinevelésében én is részt vehettem.

– Hogyan látja visszanézve a saját szerepét?
– A történelem majd kiállítja a bizonyítványt. Úgy érzem, hogy megtettem, amit megkövetelt a haza.

– Van bármi, amit másképp csinálna, ha visszautazhatna az időben?
– Ha ugyanez a kérdés egy olyan dimenzióban merült volna fel, ahol tisztább és értékorientáltabb a politika, ahol nem a rövidtávú szavazatmaximalizáló szempontok és egymást gyalázó viták uralják a közéletet, akkor lehet, hogy már a rendszerváltoztatás kezdetén bekapcsolódtam volna a politikai életbe. De cseppet sem bánom, hogy így alakult. Az akkori körülmények között a mostani fejemmel sem cselekednék másképp, mint ahogy akkor tettem.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

Végül is favonatpályát kezdünk építeni alagúttal, remízzel, dombbal. A polcoktól az asztalokig fog kanyarogni. (Az én javaslatomra megkerülve – de el nem érve! – a babakonyhát is.) A Matyi kiválogatja a nagy kosárból a megfelelő elemeket, én pedig beépítem őket. A karjaim tele vannak erővel, az arcom kipirul, gyorsan és jól haladunk! A babakonyhából a lányok kedvesen odaintenek egyet, amikor arra építkezünk, és mi visszaintünk – de csak egyet, mert erre azért most nincs időnk. Nagy pillanat, amikor az elemes kismozdony világítva, zakatolva megteszi első útját a vadonatúj pályán! 
És akkor az óvó néni bejelenti, hogy ebéd. Haladéktalanul fel kell szedni a vasutat, mert a sín akadályozni fogja az étkezést.

Jaj, milyen buta vagyok én! Mindennap úgy építkezem, mintha sose kéne lerombolni, és mégis minden ebédnél le kell. 

Semmi kedvem enni, mire jó ez a hülye evés? És miért ilyen értelmetlen az élet…? Ilyeneket gondolok. De aztán finom a pörkölt, plusz ma ivólevet is adnak, úgyhogy kicsit jobb hangulatba kerülünk a Matyival, és szépen megesszük. 
Az ebéd végén megjelenik az ajtóban egy alak.
– Matyi, jöttek érted! – kiáltják azok, akik felismerik az illetőt.
Micsoda? Máris?? De hát még csak a nap felénél tartunk!

Még rengeteg tervünk volt, ami megvalósításra vár, még nem mondtam el neki azt a viccet, ami akartam! Nem, nem vihetik el ilyen hamar a legjobb barátomat! Szeretnék odaordítani neki, hogy: ne hagyd magad! Kapaszkodj az asztal lábába, menekülj, bújj el a mosdóban!

De a Matyi sajnos már szalad is boldogan az anyukája karjába, hátra se néz. 
Megkeseredik a számban az utolsó falat. Az óvó nénik lerakodják a kis kempingágyakat, és le kell feküdnünk aludni. Mi a fenének, amikor én nem akarok aludni! Én még építeni akarok! Ma direkt nem fogok elaludni, majd megmutatom nekik! Helyette egész idő alatt szavalni fogok magamban, vagy számolni, hogy ébren marad… 
… Úgy néz ki, egy jót aludtam, mert az óvó nénik már halkan ébresztgetnek minket. Eszembe jut, hogy a Matyi már nincs itt, így már nem is érdemes felkelni. De hát muszáj. 
Aztán valahogy mégis elkezdem jobb színben látni a dolgokat. Most, hogy túlvagyunk a nap felén, már nyugodtabb vagyok. Közben kint besötétedett, fel kell kapcsolni a villanyokat a csoportszobában. Meglátom a Jankát a babás polcnál, neki is hazament már a legjobb barátnője, így hát odamegyek hozzá.
– Játszunk? – kérdezi, és én persze rögtön tudom, mit akar játszani. Amit mindig: családosat. Most nekem is van kedvem hozzá, születik néhány plüssállat gyerekünk (meg az én kérésemre egy legóember), akik rosszalkodnak, felnőnek és orvosok meg tanárok lesznek (csak a legóemberből lesz vasutas).
Azt vettem észre, hogy délután sokkal gyorsabban telik az idő, mint délelőtt! Belefeledkezünk a játékba, és én éppen háttal ülök az ajtónak, amikor meglátom a Janka arcán, hogy itt vannak. Jöttek érte is. Elszorul a szívem, most mi lesz így velem?
– Nyugi, holnap találkozunk! – búcsúzik tőlem, és vidáman kiszalad. Fél füllel még hallom, hogy kint az öltözőben csacsog az anyukájával, de direkt nem figyelek, mert mérges vagyok rá. 
Még játszogatok egy kicsit, de igazából már semmihez sincs kedvem. Egyszer csak fölnézek az ablakra, és látom, hogy esik a hó. Ettől hirtelen el is felejtem a bánatom és odaszaladok, hogy közelebbről is megnézzem. Gyönyörű, ahogy a fehérség már elkezdte belepni a mérleghintát, a rugós lovacskát és félig már a kis kunyhót is, amiben olyan sokat játszottunk. Hirtelen eszembe jut minden: az izgalmas reggelek meg a nyugodt esték, a sok játék, vécére menés, fogmosás, nevetés és sírás – egészben látom ezt az egész hosszú, és mégis túl rövid óvodai napot. 
Jól elmerültem a gondolataimban, mert mikor körülnézek, már csak az óvó néni üldögél mellettem kabátban.

– Már mindenki elment? – kérdezem ijedten – Engem meg ittfelejtettek?
Az óvó néni megnyugtat, hogy biztosan nem felejtettek el, csak talán elakadtak ebben a nagy hóban. Mikor kimondja a nevemet, melléteszi, hogy „bácsi”, amin én jót nevetek. Hogy lennék én bácsi?

Amíg várakozunk, segítek neki rendet rakni. Kicsit lassú vagyok, de segítek: ceruzákat a tartóba, autókat a parkolóházba, kisedényeket a konyhába. Nem gondoltam, hogy egyszer ezt fogom gondolni, de most már én is szeretnék hazamenni. Elfáradtam. 
És akkor meglátom, hogy végre itt vannak! Jöttek értem! 
Még egy utolsó pillantást vetek a rendberakott csoportszobára, és elköszönök az óvó nénitől. Az öltözőben átveszem a kinti cipőmet, és végre elindulunk. Kint már mindent belepett a hó. Minden tiszta, új és hófehér. 
Megyek haza.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>