A Három Királyfi, Három Királylány Alapítvány ezzel az elismeréssel hívja fel a figyelmet azokra a személyekre, akik kiemelkedő tevékenységet folytatnak a társadalom lelki egészségének megőrzéséért, támogató közösségek létrejöttéért, a családbarát szemléletért, mások boldogulásáért, a kívánt gyermekek megszületéséért. Évente egy személy részesül e kivételes elismerésben, de az alapítvány rajta kívül különdíjjal jutalmaz egy – bármilyen pályán – közösen alkotó, együtt dolgozó házaspárt is. 

Személyekre bárki javaslatot tehet. A Kopp-Skrabski-díj kuratóriuma augusztus 15-ig várja a jelöléseket. A díj mindkét esetben 500.000 forint. Ezen kívül egy személy és egy házaspár közönségdíjban is részesül, ennek díja 300.000 forint. A közönségszavazás
szeptember 1. és szeptember 30. között zajlik majd, a díjak ünnepélyes átadása pedig 2020 októberében várható.

Részletek, személy(ek) ajánlása itt:  https://forms.gle/1UKYnMY7Ywn26uXH8

2019-ben Dr. Bálint Balázs szülész-nőgyógyász orvos, valamint Bittsánszky János nyugdíjas kertészmérnök és Bittsánszky Sári katolikus családreferens kapta a díjat. A közönségdíjat Somodi Dorottya egyéni vállalkozó, a Minden Babának Jár kampány megálmodója, a házaspároknak adható közönségdíjat pedig Orbán Péter és Lévai Zsuzsa gyógypedagógus, tanár-orvos vehette át. 2018-ban Mihalec Gábor párterapeuta, valamint Czeglédi Budai Katalin és Czeglédi Tibor bútorkészítő iparművészek kapták a Kopp-Skrabski-díjat. A közönségdíjat Sződy Judit négygyermekes szoptatási tanácsadó, a házaspároknak adható közönségdíjat pedig Nagy Péter egyházmegyei közoktatási munkatárs és Nagy Judit kardiológiai asszisztens vehette át.

Ki gondolta volna akár még áprilisban is, hogy – immár nyolcadik alkalommal – újra megjelenhet a Balaton Gasztrokalauz! Hiszen senki nem tudhatta, hogy a járvány miatti korlátozások meddig tartanak, s hogy mindez hogyan hat a tóparti gasztronómiára. Nos, amit a Magyar Konyha tesztelőcsapata tapasztalt, az minden várakozást felülmúlt. Nemcsak a régi, jól bevált helyek nyitottak ki nagy lendülettel, hanem még újak is születtek.

A 333 étterem, vendéglő, cukrászda, borászat között 55 új hely szerepel, amelynek többsége idén nyitott – kisvendéglők, halsütödék, pop up helyek, étteremlakás, kultúrbisztró, cukrászda –, másik része pedig most került először a kiadványba. Az új helyeket piktogram jelzi, ahogy az egész évben nyitva tartó vendéglátóhelyeket és azokat is, amelyek szállást is kínálnak. Az igazán minőségi helyek tehát szinte kivétel nélkül túlélték a válságot, az újak pedig igazodtak az évek óta erősödő trendhez: sokszínű, igényes tóparti gasztronómia van kialakulóban, kizárólag a Balatonra jellemző ízekkel és életérzéssel.

A fejlődés tehát töretlen, az étlap is egyre változatosabb a tóparton. Az ínyenc fogások és a helyi alapanyagokra épülő beach foodok mellett egyre több a régi típusú kisvendéglő, ahol az igényesebb vendégek már nemcsak a közismert borokat vagy a Hedon kézműves sört keresik, hanem a keszthelyi tokhalat, a tapolcai pisztrángot, a balatonfenyvesi Angus marhát, a tekeresvölgyi sajtot, vagy éppen a Lellei Konyakmeggyet is.

Egyre több a minőségi strandbisztró is, ahol szinte divat a helyi alapanyagok használata és akár fürdőruhában is kóstolhatunk gourmet fogásokat és kitűnő tóparti borokat.
Mindehhez persze kellett a termelők, piacok, pékségek, delikáteszboltok, borászok támogatása, és az olyan közösségi összefogások is, mint amilyen a Patkó piac, amely bizonyította: a déli part termelői is elkötelezettek, ha egyelőre nem is olyan ismertek, mint a Balaton-felvidék manufaktúrái.

Szerencsére nem lett igazuk azoknak, akik a halászati tilalom miatt a tóparti halételek eltűnését jósolták. Hála az aquakultúráknak és a friss tengeri halakat forgalmazó vállalkozásoknak, a halkínálat viszonylag gazdag, a hekk már senkinek sem kötelező. Aki pedig szereti, mert megszokta, mint a fokhagymás lángost, annak sincs oka szégyenkezni, hiszen ma már a jó lángos sem ritkaság. S hogy melyek a Magyar Konyha kedvenc vendéglői, kikötői éttermei, cukrászdái, borászatai vagy termelői? A kiadványból ez is kiderül.

Idén biztonságosabb itthon nyaralni – a balatoni pihenéshez pedig a legjobb segítség a Balaton Gasztrokalauz, amelyben a borászatok idén először külön fejezetben szerepelnek. A gasztrotúrák mellett így a borutakat is könnyedén meg tudjuk tervezni.

A recski kényszermunkatábor az Államvédelmi Hatóság és az akkori magyar kommunista államvezetés titkos projektje volt. A közel száz magyar átnevelő-büntetőtábor közül valószínűleg a legkegyetlenebb.

A Magyar Dolgozók Pártja vezetőségének ülésén határozták el a büntetőtábor megalapítását. Valószínűleg ott ötletelt Rákosi Mátyás is, aki számára a fogoly-életforma mint politikai eszköz a hétköznapi valóság volt: ő maga is három évet töltött egy távol-keleti hadifogolytáborban, majd politikai fogolyként 15 évet magyar börtönökben, viszonylag jó körülmények között. Ám a legfőbb minta a párt és az ÁVH számára – ahogyan német nemzetiszocialista „kollégáik” számára is a második világháború idején – a szovjet Gulág-típusú kényszermunkatáborok szisztémája volt. Bevált módszer a politikailag felesleges emberek félreállítására, ráadásul szinte ingyenes rabszolgamunka a nagyobb ipari beruházásokhoz.

Ennek magyar változata volt az eredetileg 4500 főre tervezett, végül 1300-1400 férőhelyesre épített recski tábor, ahol a legkülönbözőbb társadalmi csoportokból származó férfiakat kőbányában dolgoztatták, folyamatosan éheztették, megalázták, kínozták.

Az eltitkolás a tábor bezárása után is érvényesült: a kiszabaduló foglyokat titoktartásra kötelezték, börtönnel fenyegették, későbbi civil életükben is megfélemlítették őket, a barakkokat lebontották, helyüket erdősítették, az iratokat nagyrészt megsemmisítették. Ma kövekkel kirakott alaprajzok jelzik, hol voltak az egykori építmények, és az a három kis tó is látható, amelynek medencéjét a rabokkal ásatták ki.

A magyar büntető kényszermunka-táborok kitalálói, működtetői lényegében zavartalanul dolgoztak és éltek a Kádár-korban is. Csak a rendszerváltás előtti években szembesült a magyar társadalom egy része a recski (és más munka- és internáló) táborok létével, és nem elsősorban történészek, hanem dokumnetumfilm-rendezők (Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia, Almási Tamás) tényfeltáró, tanúkat megszólaltató munkásságának köszönhetően.

Filmek mutatták meg tehát a túlélőket (foglyokat és fogva tartókat egyaránt).

Az, hogy egyáltalán ma tudnak néhányan Recskről, nagyban köszönhető Faludy György költőnek is, aki megosztó, de mégis tisztelt és jelképes alakja volt a rendszerváltás utáni magyar kulturális életnek. Emlékező és emlékeztető szerepe az orosz Szolzsenyicinéhez hasonló.

Történt néhány jelképes politikai gesztus az emlékhely létesítése tájékán, 1991 és 1996 között. Ám azóta mintha újra érdektelenné vált volna az emlékezés. A történészek kevéssé foglalkoznak a magyar gulágokkal a kutatható források hiánya miatt. A szégyenfolt „ünneplése”, úgy tűnik, nem vonzó sem a recski önkormányzat, sem a politikusok, sem a hétköznapi emberek többsége számára.

A recski munkatábor nem olimpiai aranyérem, nem világhírű műalkotás, de még csak nem is gazdasági nagyberuházás, amire büszkének lehetne lenni.

A fogolytábor egykori lakói pedig már nagyon kevesen élnek, érdekeik – sérelmeik – érvényesítése egyre avíttabb öreges hőzöngésnek tűnik sokak szemében. A parknak vannak szinte életveszélyesnek tűnő részei: a kínzások egyik fő helyszínéhez, a vizes bunkerhez például egy olyan hídon kell átmenni, amely úgy tűnik, bármikor beszakadhat. Az összedőlni látszó esőbeállók alá se szívesen állnék be, ha elkapna egy nyári zápor. Az információs térképes tábla annyira kopott, hogy nem minden felirat látszik rajta. 

Így a recski emlékpark mai állapotában a „hoztam is, meg nem is” népmesei paradoxon képviselője: emlékezünk is, meg nem is.

Valamivel érkezésem előtt kisebb csoport koszorúzott, látható a képen a friss koszorú. A 70. évforduló napjának délutánján, ottjártamkor körülbelül harminc ember bóklászott szerteszét a viszonylag nagy területen. Nem kevés, de nem is sok, ha azt szeretnénk, hogy a magyar gulágok emléke elrettentő példa legyen a következő nemzedékek tudatában. Vajon a 100. évfordulón lesz-e még megemlékező? Vagy akkor majd tömegek érkeznek szomorú, megrendült ünneplésre a méltón felújított és karbantartott emlékhelyre?

Cikkünk megjelenése után sorban jöttek telefonhívások és levelek olvasóinktól, hogy szeretnének Julin segíteni. Érkeztek felajánlások a szemműtéttel járó költségekhez, a gyerekek beiskolázásához, mások ruhát, bútorokat, háztartási gépeket adományoztak a családnak, és volt, aki személyesen is meglátogatta őket a szendrőládi faluvégen sárból és vesszőkből épített házikójukban.

Az összefogásnak köszönhetően Juliék idén nyáron házat vásároltak (!) központi fűtéssel, vezetékes vízzel, fürdőszobával és mellékhelyi­séggel. Korábbi lakhelyükön csak villany volt, a vizet kútról vették, az árnyékszék a kertben volt, tisztálkodni dézsában tudtak. Közben sikeresen alakult Juli betegségének feltárása és műtéti kezelése. 

Juli esélyei ezzel megnőttek, hogy a közfoglalkoztatás rendszerén kívül találjon munkát. A férje hónapokat tölt Budapesten, ő pedig egyedül van otthon a gyerekekkel és mezőgazdasági munkákat végez. Az az álma, hogy a műtétsorozat végén újra felvételizzen egy miskolci gyárba, ahova korábban a szeme állapota miatt nem vették fel – pedig a tesztje kitűnő volt. Szükség is lenne erre, hiszen az új ház új kihívások elé állítja őket: gáz-, villany-, víz-, internet- és tv-számlákat kell fizetni, a lányok pedig hamarosan középiskolába mennek.

Férje idén szívinfarktust kapott, így keresőképessége csökkent, a család eltartásának oroszlánrésze az apró, törékeny asszonyra fog hárulni. De nem hiszem, hogy megijedne a saját árnyékától, nem ilyennek ismertem meg! Egy lokálpatrióta közönyével lépett életében először mozgólépcsőre Budapesten, mosolyogva készült élete első altatására, hetekkel ezelőtti ottjártamkor pedig hetykén vetette oda az utca túloldalára egy ismerősének: „Leszámolok a hónap végén, aztán decemberben megyek a miskolci Bosch‑ba, megpróbálom.” „Nem fogod te aztat bírni!”– kiabáltak vissza, de Juli már csak nekem hallhatóan morogta vissza a fogai között: „Majd meglátod te, mit bírok én, vesztenivalóm úgysincs!”
A Rézműves család szépen berendezkedett a Szendrőlád központjában vásárolt házban, a gyerekek végre méltó körülmények közül indulnak reggelente iskolába és óvodába, Juli munkát keres és készül a következő, 2020 tavaszán esedékes szemhéj-rekonstrukciós műtétre. Történetén gyakran elgondolkodunk szerkesztőségünkben, hálásak vagyunk, hogy a Jóisten titkos követeinek figyelmét Szendrőládra irányíthattuk.  

Az első, szemhéj‑rekonstrukciós műtétet dr. Lukáts Olga végezte a Semmelweis Egyetem Szemészeti Klinikáján, a másikat Prof. Dr. Barabás József professzor az Arc-, Állcsont-, Szájsebészeti és Fogászati Klinikán. Az intézményektől minden segítséget megkaptunk, ami ahhoz kellett, hogy a vidékről Budapestre utazó kisgyermekes beteg a lehető legideálisabb körülmények között gyógyulhasson. Nagy segítségünkre volt Béres Erika, a szendrőládi Nemadomfel ház vezetője, aki folyamatosan segítette őt az ügyintézésben, utazásban.

A legjelentősebb adományt egy idősebb hölgytől kaptuk, aki nem szeretné magát megnevezni. Története a Gondviselés szokatlan útjaira példa. Sohasem látott még Képmást, a szelektív hulladékgyűjtőben találkozott tavalyi júniusi számunkkal, megtetszett neki és beleolvasott, ekkor látta meg Juli történetét és telefonált, hogy segíteni szeretne, pedig nem szokott adományozgatni.
 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

Kisebb csapatokba verődve sétálnak a gyerekek a Hétkúti Wellness Hotel épületének háta mögött, kabátjukat összehúzzák az erős szélben, miközben a Möllmann‑birtok istállói felé baktatnak. A harmincfős társaság legkisebb tagja hét, a legnagyobb tizen­nyolc éves. Fehér lovak lépkednek velük szembe peckesen az úton, néhány fiatal a patájuk nyomában felverődött port törölgeti ki a szeméből. Miközben a tulajdonos körbevezeti őket a területen, a gyerekek a magasba emelik telefonjaikat, és a legjobban sikerült szelfiket már töltik is fel az Instára. Egy külső szemlélő számára átlagos iskolás csoportnak tűnhetnek, a márkás pólók, kütyük és a felszabadult nevetés alapján talán még azt is gondolják, hogy jómódú, szerető családban élnek. Pedig a gyerekek valójában olyan állami gondozottak, akik egy csapatépítő, fejlesztő hétvégére érkeztek Mórra. 

A programon találkoztam olyan gyerekkel, akinek a szülei meghaltak, vagy egyszerűen köddé váltak. Van, akit egy hónapra magához vett egy külföldi család, majd később meggondolták magukat és hazaküldték, és megismertem egy olyan kisfiút is, aki napközben verekedett, de éjszaka bepisilt a szorongástól. 

Magyarországon 25 ezer gyerek él állami gondozásban 

A gyerekek többsége nem árva, hanem olyan fiatal, akit a rossz körülmények miatt kiemeltek a családjából. Ez egy rendkívül forráshiányos ágazat, szakemberből és pénzből is hiány van a rendszerben. Az állami gondozott gyerekek különböző traumákkal kerülnek az otthonokba, és különleges helyzetük miatt máshogy reagálnak a legtöbb dologra, mint azok, akik hagyományos családban cseperednek fel. Feszegetik a határaikat, olykor manipulálnak, vagy látszólag teljesen indokolatlanul sértéseket vágnak a segítőik fejéhez, ugyanakkor nevetnek, bújnak és szeretnek is, ahogy minden gyerek. 

A legerősebb híd a bizalom 

„A szüleink szemében látjuk meg először önmagunkat, és ha úgy érzik a gyerekek, hogy számukra nem elég fontosak, akkor magukat sem látják értékesnek. Egy állami gondozott életében erre rájönnek még a rendszertraumák is, így folyamatosan sérüléseket szenvednek az emberi kapcsolataikban, és nem tudnak bízni” – mondja Kovács Orsolya, pszichológus, a Gyermekhíd Alapítvány szakmai vezetője. 

Az alapítványt Vásáry Tamás zongoraművész hozta létre három éve, de szakmai kezdeményezésként már nyolc éve foglalkoznak gyerekekkel. A szervezet célja, hogy többoldalú támogatást nyújtson az állami gondozott gyerekeknek, a velük foglalkozó nevelőknek és önkénteseknek. Az alapítvány Magyarországon egyedülálló módon foglalkozik a biztonságos kötődések kialakításával, és a bizalom helyreállításával. Ennek biztosítására egy speciális programot működtetnek, amelynek elsődleges célja olyan mentor – mentorált kapcsolatok létrehozása és gondozása, amely mintaként szolgálhat, segítheti az egészséges önértékelés kialakítását, illetve az együttműködési, döntési és pályaidentitási készségek fejlődését.

„A gyerekek életébe a legnagyobb szeretettel és elhivatottsággal lépünk be, és afféle nagynénik-nagybácsik vagyunk számukra. Nálunk önkéntes csak az lehet, aki hosszú távon vállalja ezt a felelősséget.

Ehhez egy többlépcsős felvételi procedúrát dolgoztunk ki, illetve képzési rendszert: minden önkéntesünknek szakmai esteket és intervíziós támaszt nyújtunk. Fontos, hogy megfelelően legyünk jelen az életükben, hiszen egy újabb kapcsolati törés újabb traumát okozhat szenzitív lelküknek. Nagyon büszke vagyok arra, hogy most már 60-an tevékenykedünk nap mint nap a gyerekekért, hiszen nincs annál jobb érzés, mint amikor azt látjuk, hogy a gyerekek biztonságosan kötődnek mentorukhoz, és az alapítvány közösségéhez. A kis mentoráltam a napom fénypontja, és nagyon örülök, hogy biztos pont lehetek számára” – fejti ki Joó Beatris, a Gyermekhíd Alapítvány operatív igazgatója. 

Mindenki segíthet a maga módján 

A gyerekeket a város különböző intézményeibe iskolázzák be, a tapasztalat azt mutatja, hogy az osztályokban sokszor kiközösítik őket, a szülők pedig csak a baj forrását látják bennük. 
„Végignéztem, ahogy egy szülői közösség eléri az igazgatónál, hogy egy egyébként jól tanuló, állami gondozott roma kislányt kirúgjanak az iskolából, mert tetvek voltak a hajában. Ezeket a gyerekeket sokszor csak a legalacsonyabb színvonalú oktatási intézményekbe veszik be, és ezzel tovább rontanak az esélyeiken” – magyarázza Kovács Orsolya. 
Sajnos előfordul, hogy egy állami gondozott gyerek problémásan viselkedik az iskolában, a szakértő mégis úgy véli, hogy megfelelő szakmai segítséggel ez a kockázat mérsékelhető, a kirekesztés pedig csak ront a helyzeten, hiszen a gyerekek integrációja nemcsak számukra fontos, hanem a társadalom számára is. 

„A Joker című Oscar-díjas film jól szemlélteti, hogy hány ponton sérül egy ember lelke, mielőtt gonosszá válik. Pedig emberi hozzáállással, és egy kis figyelemmel sokat lehetne javítani a nehéz sorsú gyerekek helyzetén, hogy később hasznos tagjai lehessenek a társadalomnak.

Nem egy jótündérre van szükségük, aki a karácsonyi időszakban személytelen ajándékokkal halmozza el őket, hanem arra, hogy valaki jelen legyen az életükben, akiben megbízhatnak” – véli a pszichológus. 

Nem az határoz meg valakit, hogy mennyi trauma éri, hanem az, hogy mit tud kezdeni velük 

Egy traumától nemcsak sérülni, hanem gazdagodni is lehet, de csak akkor, ha sikerül feldolgozni a történteket. Az, hogy gyerekként a körülmények áldozatává váltak, még nem azt jelenti, hogy áldozatként kell leélniük az egész életüket. Egy kis odafigyeléssel sokat tehetünk azért, hogy a nehéz sorsú gyerekeknek visszaadjuk a világba vetett hitüket. József Attila is megfogalmazta Nem én kiáltok című versében azt az örök igazságot, hogy értékességünk nem a nagyságunkban, hanem a feladathoz való hozzáállásunkban rejlik: „Légy egy fűszálon a pici él, s nagyobb leszel a világ tengelyénél!”

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egy friss kutatás (Sidi Yael és munkatársai) azt vizsgálta, hogy mennyire ítéljük saját ötleteinket, szempontjainkat eredetinek, illetve mennyiben kérdőjelezzük meg saját kreativitásunkat egy-egy helyzetben. A résztvevőket arra kérték, hogy egyszerű háztartási eszközökről mondják meg, mi mindenre gondolják azokat használhatónak, majd ítéljék meg, hogy hányan állhattak elő ugyanazzal az ötlettel. Eredményeik azt mutatták, hogy a résztvevők meglepően alábecsülik saját ötleteik eredetiségét másokéval szemben. A kísérlet második részében ugyanezt a feladatot kapták a résztvevők, azzal a különbséggel, hogy egy részüknek azt mondták, átlagosan az emberek két alternatívát szoktak adni az eszközök felhasználhatóságát illetően, másik részüknek pedig azt, hogy átlagosan hatot.

Azok, akiknek utóbbit mondták, több kreatív ötlettel hozakodtak elő, pusztán azon előzetes tudásuk alapján, hogy több lehetőség is létezhet.

Ötleteik eredetiségét azonban ez alkalommal is mindkét csoport alábecsülte. A kísérlet harmadik fázisában a kísérletvezetők két csoportra osztották a résztvevőket, egy részüknek azt mondták, hogy korábbi ötleteik nagyon eredetiek voltak, a másik csoportnak pedig azt, hogy nagyon kevéssé voltak azok. Akik azt a megerősítést kapták, hogy előzőleg is nagyon kreatív ötletekkel álltak elő, e kísérleti feladatban sokkal kreatívabban teljesítettek, mint a másik csoport. Konklúziójuk tehát az volt, hogy mind a magunkkal szembeni előzetes pozitív feltételezés, mind a pozitív feedback, azaz a megerősítés kifejezetten ösztönző kreativitást igénylő feladatok megoldásakor.

Merünk vágyakozni?

A kreativitás feladataink megvalósításán túl a vágyaink kifejeződésében is megmutatkozik. Vágyaink, céljaink elérésében sokszor az addig ismeretlen vizekre evezés az, ami segít. Ha a környezetünk támogató, és biztat, akkor megerősít bennünket ezek elérhetőségében. Előfordulhat, hogy annak ellenére, hogy életünk jelentős szereplői látják rátermettségünket, tehetségünket, mi magunk nehezen tudjuk előhívni magunkból a cselekvéshez szükséges erőt és kreativitást. Cselekedni akkor tudunk, ha látunk magunk előtt valamilyen víziót, fantáziát, amelyhez mozgósítani tudjuk belső erőforrásainkat. Ehhez először is hinnünk és bíznunk kell ezek létezésében, vagy legalábbis abban, hogy sikerrel képesek vagyunk kimunkálni azokat.

Kissé visszabontva ennek üzenetét, arra gondolhatunk, hogy kreatívnak lenni valójában nem a cél, inkább annak a folyománya, hogy bizalmat tudunk adni magunknak egy olyan területen, ahol korábban még nem jártunk, vagy már jártunk ugyan, de nem tudtunk hinni magunkban.

Vagyis a kreativitás nem egy állapot, inkább azzá válunk, miközben merünk cselekedni, új területekre merészkedni, és bízni próbálkozásaink sikerességében.

Ha például egy munkahelyi kihívás megvalósítása vagy a szakmai kiteljesedés az, amire vágyunk, akkor a szemlélődés, keresés, fontolgatás, döntéshozás és cselekvés mind szerves részei a folyamatnak és a vágyott eredménynek.

Miközben ezt tesszük, megteremtjük az új lehetőségét, vagyis kreatívak vagyunk. Hasonlóképpen érezhetünk kapcsolatainkban is, például amikor nyitottá válunk a párkeresésben a pártalálásra. Ilyenkor valami történik bennünk, amivel lehetővé tesszük az egymásra találást – lehet, hogy közben a saját eredetiségünkre is tudunk támaszkodni?

A tolerancia ablak

A különféle lélektani megközelítések tolerancia ablakként, optimális teljesítési zónaként vagy optimális izgalmi állapotként írják le azt a belső állapotot, amiben erőforrásainkat átélve hatékonyan tudunk megküzdeni az előttünk álló feladatokkal. Túl nagy észlelt stressz esetén eszköztelennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, ami hathat ránk úgy is, hogy szinte lefagyunk, ledermedünk. Vagyis a külső kihívást sokkal nagyobbnak érzékeljük belső eszköztárunknál és rendelkezésre álló megküzdési stratégiáinknál. Ilyenkor nagyon vágyunk valami frappáns, kreatív megoldásra, amivel kizökkenhetünk a tehetetlenség állapotából. Igen ám, de ez nem úgy megy, hogy kitűzzük célként, hogy márpedig kreatívak leszünk a megoldásban – paradox módon egy csavarra van szükség: megnyugodni abban, hogy vagyunk, és ez pont elég ebben a pillanatban.

Mert ahol jelen vagyok, ott tudok változni is. Úgy is mondhatnám, hogy beleélem magam az általam választott tevékenységbe, s mozgósítom bennük az érzelmi energiáimat – például a szabadság vagy elengedettség érzését.

Valahol ez maga a kreativitás, amiben én magam teremthetek valami újat, többet, mint ami eddig volt.

Tanulás a jelenben

A kreativitás fejleszthető, tanulható is. Amikor meg tudunk nyugodni az adott pillanatban, a szemlélődés biztonságában, akkor ezzel egyidejűleg a folytonosság élményét is át tudjuk élni. Ebben az állapotban már képesek vagyunk a szempontjainkat gazdagítani, és alternatívákat kidolgozni. Minél többször tudjuk beleengedni magunkat az itt és most állapotába, annál színesebbnek és élménydúsabbnak élhetjük azt meg. Amikor képesek vagyunk megélni a jelent, akkor formálódni kezd bennünk valami új, és ránk van bízva, milyenné színezzük. Ehhez szükségünk van arra, hogy viszonylagos nyugalmat és biztonságot teremtsünk magunkban vagy magunk körül, mert a nyugalmi állapot az, amiben szabadon tudunk alkotni. Az idővel való folytonos harc, a parallel tennivalók közötti egyensúlyozás olyan, mintha pengeélen táncolnánk: minden ki van élezve arra, hogy csak éljük túl, legyünk túl rajta. Ebben az állapotban szinte képtelenség elengedettnek lenni, ilyenkor segíthet, ha tudunk váltani – akár egy olyan tevékenységre, amibe bele tudunk merülni. Egy kicsit olyan, mintha hátrébb lépnénk kettőt, ahonnan aztán más perspektívából tudunk szemlélődni, megnyugodva, fesztelenül.

Könnyen elképzelhető, hogy ez a szempontváltás hozzásegít a megoldáshoz, pusztán azáltal, hogy magunkat elkezdjük szabadabbnak érezni, amely állapotban már sokkal könnyebb döntéseket hozni vagy teljesíteni.

De egy beszélgetés adta megkönnyebbülés is hasonló eredményre vezethet, ahogy az is, ha van a környezetünkben olyan személy, akiből inspirációt merítünk. Ugyanakkor az is lehet, hogy mások társaságára egyáltalán nem vágyunk, de például egy podcast meghallgatása vagy az olvasás adta inspirálódás feltölt bennünket.

Bármi, amire kíváncsiak vagyunk, segít. A kíváncsiság a gyermeki létállapot leglényegesebb eleme. A kicsiktől sokat lehet tanulni, mert őszintén és kendőzetlenül tudnak kíváncsiak lenni, és ez segíti őket a kísérletezésben, vagyis végső soron saját kreativitásuk kibontakozásában. Amikor vágyunk arra, hogy többet tudjunk, ismerjünk a világból, akkor az új tapasztalások új asszociációkhoz visznek közelebb, ami végső soron nagyon is összefügg a kreativitással, hiszen új ötletek és gondolatok születhetnek belőle. A kíváncsiság alapú felfedezés lehetővé teszi, hogy ízig-vérig átéljük az élményt, amely aztán kreatívabbá tesz. A tolerancia ablakunkban mocorgás ott kapcsolódik mindehhez, hogy ha optimális a stressz szintje, akkor tudunk teljesen és nyitott szívvel benne lenni ezekben az élményekben.

A cikk forrása ez a tanulmány: Sidi Y., Torgovitsky I., Soibelman D.., Miron-Spektor E, Ackerman R.: You may be more original than you think: Predictable biases in self-assessment of originality. 2020.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Alapok: bizalom és biztonság

Az önállósulás a biztonságos kötődéssel kezdődik, ami viszont csecsemőkorban alakul ki. A baba igényeinek kielégítése alapozza meg a környezetébe, valamint saját hatékonyságába vetett bizalmát. Korábban léteztek olyan hiedelmek, amely szerint az újszülöttet nem szabad elkényeztetni, különben a fejünkre nő. Mára a baba minden rezdülésére reagáló viszonyulásunkkal esünk át a ló túlsó oldalára. Egyik szélsőségből sem származik magabiztos, autonóm személyiség. Míg a magára hagyott, túl hamar leválasztott baba kötődésében sérül, az ajnározott csecsemő függővé válik.

Hogyan hagyjuk érvényesülni a csecsemőt?

• Szoptassunk igény szerint, de ne reagáljunk a csecsemő minden megnyilvánulására etetéssel! A szükségleteihez igazodó szoptatással a baba képessé válik táplálkozása fölött kontrollt gyakorolni. Ez azonban az első heteket leszámítva nem jelent folyamatos cicin lógást, ami túlterheli a kismamát, és elfedi az újszülött egyéb ösztönkésztetéseit.

• A kommunikáció a sírás differenciálódásával kezdődik, figyeljünk érzékenyen a baba jelzéseire! Ha eleget aludt, tisztába tettük, megetettük, és nem beteg, akkor talán csak társaságra vágyik, amikor sír. Tartsuk meg, ringassuk és segítsük lecsillapítani indulatait! Így kezdődik érzelmeinek szabályzása, amely nélkülözhetetlen stabil személyiséggé válásához.

• Kapcsolódjunk hozzá, beszélgessünk vele! Az anyuka eleinte tekintetéből, gagyogásából találja ki, mi járhat gyermeke fejében. Érzéseket, vágyakat tulajdonít neki, és úgy viszonyul hozzá, mint egy gondolkodó lényhez, ezzel segítve fejlődését.

• Hagyjunk teret számára mozdulatai próbálgatásához! Nem csak a fizikailag jól kialakított terep a fontos. Nem kell aggódnunk minden akciója miatt, engedjük egyedül is érvényesülni. A magabiztosság alapja a kísérletezések sorozatából szerzett tapasztalat és sikerélmény.

Kitárul a nagyvilág

• Engedjük elmenni saját képességei határáig! A felegyenesedéssel és a járás kialakulásával megnövekedik a kicsi által bejárható tér. Egyre messzebb távolodik az anyától, és elkezdődik a háttérből kísérés időszaka. Az anya figyel, megóvja a veszélytől a totyogót, aki a biztonságosan felállított kereteken belül szabadon tevékenykedhet, élményeket szerezhet. A túlzottan védelmezett gyerekek fizikailag ügyetlenebbekké, félénkebbé válnak, mivel nem kapnak lehetőséget önmaguk kipróbálására.

• Ne erőltessük, de segítsük a szükségletek természetes szabályzásának kialakulását! Manapság a szülők egyik legnagyobb problémájává a szobatisztaságra nevelés vált, amelyhez hozzájárul a szupernedvszívó pelenkák alkalmazásán túl egyfajta elkényelmesedés is. Pedig komoly jelentősége van a megfelelő toaletthasználatnak a későbbi autonómia elérésében, hiszen ez a gyermek első, jelentős önkontrollfunkciót mozgósító tevékenysége. Pár évtizede a pszichológusok még arra biztatták az anyukákat, hogy ne kényszerítsék ­bilire az arra alkalmatlan egy-másfél éves apróságokat. Ma viszont nem kevesen négyévesen is bepisilnek, vagy csak pelusba hajlandók kakilni, ami nemcsak a környezetre ártalmas, de önállósodásukat sem segíti.

Én egyedül!

A kisovis mottóját a szemfüles szülő bizony a maga javára fordíthatja. Igaz, türelmet, odaszentelődést igénylő feladat, ám a későbbiekben maradéktalanul megtérül, ha a gyermek kezdeményezéseinek erejét meglovagolva hagyjuk önállóan

– étkezni, sőt, maga után elpakolni az asztalról

– mosakodni, fogat mosni (nem feltűnő ellenőrzés, korrigálás mellett)

– kiválasztani a ruháit, akár kikészíteni a másnapit, kis segítséggel öltözni

– felvenni a cipőjét

– játszani, és elrakni a játékait

– meghatározni, merre sétáljunk, esetleg mivel közlekedjünk

– biztonságos helyen kissé eltávolodni (játszótéren, parkban)

– nagyszülőnél egy-két napot ott aludni (ha szeretne)

A nagyovis, kisiskolás (6–7 éves) gyerek jó esetben egyedül

– zuhanyozik, fürdik, fésülködik, öltözik-vetkőzik, és gyakran már igényli, hogy ne zavarják közben kíváncsi tekintetek

– elalszik esti rutint, meseolvasást követően

– barátokat választ magának, akiknek keresi a társaságát, és akikhez átmehet játszani

– ott alszik unokatesónál, jó barátnál

Az iskolás gyerek (7–10 éves kor között valamikor) képessé válik önállóan

– leckét írni, házifeladatot készíteni, bepakolni a táskáját

– elmenni a boltba, ott illedelmesen viselkedni, kérni és fizetni

– a játszótéren csatlakozni másokhoz, kiismerni a csoportszabályokat

– tartós barátságokat kialakítani, együttműködni kortársakkal

– alapvető társas normákat betartani

Oviskorban a kezdeményezőkészség támogatása a legfontosabb feladatunk. Adjunk időt gyermekünknek, ne kritizáljuk, hiszen a hibákból is tanulhat! Kisiskolások esetében elsősorban az erőfeszítés, kitartás, teljesítmény elismerése, értékelése a lényeges. Sose a konkrét osztályzatokat bíráljuk, vegyük figyelembe az odáig vezető utat is!

Ne feledjük, az önállóság az életrevalóság záloga, közvetítsük ezt gyerekeinknek!

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ha summázni lehetne, hogy mi tűnik szembe leginkább a vonatutakon, az a tapintat jellemző hiánya lenne. Kifejezetten sokszor tapasztalom a tapintatlanságát a telefonján ordítva beszélő és kéretlen témákkal utastársai figyelmét próbára tevő fiatalnak, a tömött vagonban fennhangon vitatkozó középkorúaknak, a nagy hangon tudatosan kifelé, az utazóközönségnek panaszkodó idős embereknek, és elszenvedem a szűk ülésen szétvetett lábbal terpeszkedők fizikai „agresszióját” is. Egyáltalán nem vagyok embergyűlölő, túl nagy elvárásokkal sem fordulok utastársaim felé, de tény:

Nem állunk jól egymás szempontjainak és vele a közösségi közlekedés komfortjának figyelembevételével.

Ezeken töprengve jutott eszembe a Márai Sándor Füves-könyvében olvasható gondolatsor a tapintatról. Ki is kerestem az 1943-ban íródott kis eszmefuttatást, amelyet ma is érdemes felidéznünk:

Nem várja el senki, hogy egy vonaton csakis a tapintat és gyöngédség e Márai által megfestett bajnokai utazzanak, de néha picike beleérzőképesség nem ártana!

A tapintatlanság mindig harsány, mindig letaglózó, és kiköveteli mások figyelmét. Elegendő egyetlen ilyen ember egy vonatkocsiban, hogy befolyásolja a többiek hangulatát, közérzetét, amit a csendes többség rendszerint csak megadóan elszenved.

A minap például egy fiatal lány harsogta telefonjába – és a kocsiban utazó sokaság fülébe – egy néhány nappal korábbi gasztroenterológiai vizsgálatának menetét, és ütemesen cifra megjegyzésekkel spékelte a beszámolót. De vajon miért nem kértem/kértük meg, hogy fogja kicsit halkabbra, mert nem vagyunk kíváncsiak ilyen mélységig és ilyen stílusban tálalva az életére? Miért nem adunk jelzéseket, ha valaki körülöttünk nagyon „sok”? Lehet, hogy meg kéne tanulnunk szeretetteli határozottsággal kérni ilyen esetekben a visszafogottabb viselkedést – csak nem ver szájba a nagyhangú szájkaratés! Lehet, hogy jelzéseket kellene adnunk a tapintatlan embertársaink felé – persze csak gyöngéden, tapintatosan...

– Egyszer a Párbeszéd házában a feleség-szerepről beszéltél. Milyen ma ez a szerep?
– A Rokonok és a Jadviga párnája adta az ötletet a szervezőknek, de épp azt mondtam ott is, hogy nincs olyan, hogy „feleségszerep”, sem filmben sem a magánéletben. Egy nő több szerepben is éli az életét anya, gyerek, szerető, feleség, testvér vagy barát. Ezek erősítik, árnyalják egymást, ha az ember elég érzékeny és okos. Vannak persze alap toposzok, de az arányok nemcsak koronként, emberenként, életszakaszonként is változnak. Ma is emlékszem arra a pillanatra, amikor gimnazista koromban rádöbbentem, hogy az anyukám nemcsak anya, nemcsak azért van, hogy kiszolgáljon, szeressen, mellettem legyen. Akkor kezdtem őt személyiségnek látni, hogy ő is volt gyerek, ő is volt szerelmes satöbbi. Nem ő változott meg, hanem az én gondolkodásom róla. Most, hogy a fiam 9 éves, és nyiladozik az értelme, az akarata, fejlődik az egója, megpróbálok úgy figyelni rá is, hogy ne csak a kicsi fiamat lássam benne, hanem elfogadjam, hogy mindenféle gondolatok cikáznak benne, amelyek egy részét én talán soha nem is fogom megismerni.

– A fiaddal kapcsolatban  érzed a generációs ellentétet?
– Ez egyelőre feloldódik az anya-gyerek kapcsolatban. Sok időt tudunk együtt tölteni, és remélem, tartalmasan is. Ez persze mindkettőnktől odafigyelést kíván. Neki meg kell tanulnia kimondani azokat a dolgokat, amelyek forrnak benne, nekem pedig – Szabó Magda metaforájával élve – most az a feladatom, hogy észrevegyem, amikor kinyit számomra egy ajtót.

– Ez anyai feladat?
– Erre az apának is nyitottnak kell lennie. Ilyen értelemben a hagyományos szereposztás végképp felborult. A nők részt kérnek a férfi szerepből és a férfiak is a női, például a tradicionális anyaszerepből. Már Németh László nőalakjai is bontogatták a kizárólagos anya-feleség szerep falait. Szabadulni akartak a sztereotípiáktól. Závada Pál hőse, Jadviga például alapvetően nem monogám, és ezt a vonást talán mindannyian a személyiségünkben hordozzuk, de az értelmünkkel mégis uralkodni tudunk rajta.

– Szerinted miért nem divatosak ma a „hűség” és „elköteleződés” fogalmak?
– Mindig voltak a történelemben olyan események, amelyek megelőzték a korukat, és hosszú időbe telt, mire az emberiség lépést tudott velük tartani. Az egyéni fejlődésben is van ilyen átmeneti diszharmónia, például a kamaszok külsején is láthatóak a jelei. Az emberiség most egy nyakigláb kamaszhoz hasonló, keze-lába hihetetlenül megnőtt az információrobbanással és technikai fejlődéssel. A szíve és az agya azonban nem tud ezzel mit kezdeni. Nem tud válogatni a sokféle út közül. Mindet nem lehet bejárni egy emberélet alatt. Érettségben el kell jutnunk odáig, hogy ha egyet kiválasztunk a százból, a másik 99-et el kell engedni, és azzal nem kevesebbek leszünk, hanem többek. A nők is annyi mindent szeretnének, és aztán sokszor a gyerek már nem, vagy csak későn fér bele. Pedig a természet rendje szerint huszonévesen kellene szülni. Negyvenévesen már olyan élettapasztalat birtokában van az ember, hogy akkor már nem egy csecsemő szoptatásával kellene foglalkoznia, hanem a tizenéves gyerekével megismertetni a világot.

Ez a cikk a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg.

Az aktuális lap kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben, vásárolja meg!