Az erdő zárótársulás. Ez ökológiai értelemben azt jelenti, hogy ha a környezeti feltételek adottak hozzá (például van termékeny talaj), akkor minden egyes hektárnyi terület törekszik erdővé válni. Ha egy mezőt nem legeltetnek vagy kaszálnak folyamatosan, a szél odafújta vagy az állatok elhullajtotta magok előbb-utóbb kicsíráznak, és kinő belőlük néhány fácska, aztán egyre több, sűrűsödni kezd az aljnövényzet. Ezzel párhuzamosan megjelenik az erdei állatvilág is. Bármerre járjunk is a Földön, a trópusokon az Egyenlítő mentén, a mérsékelt égöv alatt vagy az északi sarkkörön, mindenütt az erdő ad otthont a legtöbb élőlénynek, itt a legnagyobb az élővilág sokfélesége, a biodiverzitás.

Magunk alatt vágjuk

Az erdők képezik a Föld tüdejét is. Egyedülálló anyagcseréjük során a fotoszintetizáló zöld növények kivonják a levegőből a szén-dioxidot, hogy a benne levő szénből a saját szervezetüket építsék, az így felszabaduló oxigént pedig kibocsátják, vissza a levegőbe. Minél nagyobb felületet tesz ki egy növény leveleinek összessége, annál többet – így a fa értelemszerűen többet, mint a fű. A növényeken kívül nincs más ezen a bolygón, ami nagy mennyiségben oxigént termelne. Bármilyen furcsa is a gondolat, az életünk bizony egy másik élőlény anyagcseretermékétől függ. Noha ezt már jó ideje tudjuk, a Föld nagy részén az ember még mindig úgy tekint az erdőre, mint kimeríthetetlen erőforrásra, amelyből a végtelenségig nyerhető a tüzelő‑ és az építőanyag. 2018-ban egyedül Oroszországban öt és félmillió hektár erdőt irtottak ki, Brazíliában hárommilliót. A harmadik helyen Kanada áll: itt több mint kétmillió hektárnyi erdő tűnt el egy év alatt.

Európa észbe kap

Európáról azonban elmondható, hogy észbe kapott: az elmúlt húsz év során összesen nagyjából akkora területet erdősítettek vissza az öreg kontinensen, mint egész Portugália. Igaz, ehhez hozzátartozik az is, hogy a történelmi időkben itt volt a legnagyobb arányú az erdőpusztítás. Jelenleg Európa területének átlagosan 42 százalékát borítja erdő, ám ennek mindössze 0,7 százaléka tekinthető igazi, elsődleges, érintetlen „őserdőnek” (nagy részük szigorúan védett nemzeti parkokban található), a többi ember által telepített és erdészeti kezelés alatt áll. A legtöbb erdőterülettel rendelkező európai ország Svédország (30 millió hektár), bár arányában Finnország területéből foglalják el a legtöbbet a fák: 70 százalékot. A legkevesebb erdővel rendelkező országok között találjuk Hollandiát, Máltát és Dániát, de hazánknak sincs oka büszkélkedni a maga 20 százalék körüli erdősültségével.

Nincs elég erdő, túl sok a vad

Hogy ez a helyzet javuljon, az idén 6000 hektárnyi új erdő telepítésére kerülhet sor, de évi 6000 hektáros növekedéssel is közel száz év kellene ahhoz, hogy a megcélzott 27 százalékot elérjük. Nem beszélve arról, hogy mennyi idő szükséges ahhoz, hogy a most telepítésre kerülő csemetékből „igazi” erdő legyen. Az erdő ugyanis nem csupán fákból áll, és nem is csupán azonos korú fákból.

Kép

Kép: Unsplash

Hosszú idő kell ahhoz, hogy megjelenjen, visszatelepüljön az erdőre jellemző élővilág: a cserjék, a lágyszárú növények, az erdei virágok, a csalán, a gombák, és nyomukban az állatok. A nagyvadaktól például eleinte inkább félteni kell az új erdőt: Magyarországon, mondhatni, túlságosan is bőséges a csülkösvad-állomány, és az őzek, szarvasok, vaddisznók könnyen lecsipegethetik, kitúrhatják a zsenge hajtásokat, a fiatal facsemetéket. Sok év telik el, mire majd a termésükből csemegézhetnek.

Tölgy, bükk, fűz, fenyő

A hazai erdők legjellemzőbb fája a tölgy, amelynek termését, a makkot sok állat szereti, a vaddisznóktól és szarvasoktól kezdve a mókuson és más rágcsálókon át egészen a szajkóig. A korhadt tölgyfák tuskóiban fejlődnek legszebb bogaraink lárvái, mint a hőscincér, az orrszarvú bogár vagy a szarvasbogár. Ahogy a hegyekben felfelé haladunk, a tölgy helyét egyre inkább átveszi a bükk és a lucfenyő: ezeknek az erdőknek a lombkoronája zártabb, ezért aljnövényzetük gyér. Az alföldeken, a folyók mentén ugyanakkor az ártéri erdők jellegzetes fái a nyár, a fűz és az éger. Az ártéri erdőknek egykor fontos szerepük volt abban, hogy áradások idején a hegyekből lezúduló hatalmas mennyiségű vizet visszapárologtassák a levegőbe. Mára alig maradt belőlük: a folyamszabályozásoknak az erdők is áldozatul estek, a maradékot szigorúan védeni kellene, de még ma sincsenek biztonságban.

Sok fa, de nem erdő

Mivel a faipar számára az öreg, odvasodó fák kisebb értékűek, százévesnél idősebb erdőt Magyarországon alig találni. Az idők során számos tájidegen fafajt is betelepítettek, mint például a fekete fenyő, a fehér akác vagy a kanadai nyár. Ezeket a fákat ma már igyekeznek inkább visszaszorítani és őshonos fajokkal helyettesíteni, de van köztük olyan, amely haszonnövényként kivívta magának az őt megillető helyet: az akácot például eredetileg a futóhomok megkötése céljából telepítették be az Alföldre a 18. században. Agresszívan terjedő jövevényfaj, amely az őshonos fákra veszélyt is jelent, ám idővel a méhészet legfontosabb növényévé vált, így teljes kiirtása (különösen mostanság, amikor a méhek ekkora veszélyben vannak) nem lehet cél. Ugyanakkor az akácosra, a karácsonyfa-ültetvényre vagy a katonás sorokban álló nemesnyárasra úgy kell tekinteni, mint mezőgazdasági kultúrára – mint egy búzatáblára vagy kukoricaföldre, de valódi erdőnek nem nevezhetők.

Európa eredeti erdőségeinek kiirtása nagyrészt már az utolsó jégkorszak idején bekövetkezett: a fűtés, a házépítés, illetve az egyes iparágak kialakulása (például szénégetés, üveggyártás, fémolvasztás) tömérdek fát igényelt.

Az erdőirtás teljesen megváltoztatja a tájat. A Földközi-tenger mellékén lévő hegységek talaját egykor a fák gyökere tartotta meg. Az ókorban a hajó­gyártás miatt kivágták az erdőket, így a talaj lemosódott, és csak a kopár sziklák maradtak a helyén.

Az erdők egykori hasznosítási formái közé tartozott a disznók makkoltatása is. A kondát a kanász kiterelte a tölgyesbe, ahol az állatok saját maguk keresték meg a táplálékukat.

Alföldi fekvése miatt természetesen hazánk sosem lesz második Finnország: az erdő jellemzően inkább hegyvidéki növénytársulás. Magyarország tájainak értékes részét képezik a szikes puszták vagy a kiterjedt nádasok – ezek helyén sosem lesz erdő.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A fájdalomcsillapításban már az 1970-es években is elterjedt volt a placebo alkalmazása, az ilyen készítmények sok esetben segítséget jelentettek. Ezeket az etikai elvárások térnyerésével törölték a gyógyászati repertoárból, ma már csak olyan gyógyszereket alkalmaznak a klinikai gyakorlatban, amelyek a placebóhoz képest mérhető hatékonyságúak. Ugyanakkor egyre több bizonyíték van arra, hogy a gyógyulásban a biokémiai folyamatok mellett pszichés tényezők is szerepet játszanak, a szervezetnek van egyfajta öngyógyító képessége. „A betegségek többségéből kezelés nélkül is meggyógyulunk, ha gyógyszert szedünk, a folyamatot jellemzően csak gyorsítani tudjuk. A placebo hatása nem specifikus, csak támogatja a szervezet öngyógyító mechanizmusát” – mondja dr. Csupor Dezső szakgyógyszerész, a Szegedi Tudományegyetem docense.

Nem mai történet

Az ókor, középkor, újkor gyógyszerkincse tele volt placebóval, még a 20. századi gyógyszerkönyvekben is rengeteg ilyen készítmény volt, „például ásványokat etettek az emberekkel, olyanokat is, amelyek változatlan formában távoztak szervezetükből. De nézhetjük az érvágást is, ami az esetek többségében – leszámítva például a magas vérnyomást – tisztán placebo. Viszont a beteg azt érezte, foglalkoznak vele, emiatt pedig javult az állapota” – magyarázza a gyógyszerész. A modern gyógyszervizsgálatoknak a Contergan-ügyként ismertté vált botrány adott új lendületet. Ez volt a 20. század legnagyobb gyógyszeripari baklövése, amelynek középpontjában egy 1957 és 1961 között forgalmazott gyógyszer állt, amit a kismamák is szedhettek – legalábbis eleinte így gondolták. A gyógyszer enyhítette a reggeli rosszullétet és a hányingert, nyugtató, stresszoldó hatása is volt. Később derült ki, hogy gátolja annak a fehérjének a hatását, ami a végtagok fejlődéséért felelős.

A gyógyszer miatt 12 ezer baba született súlyos fogyatékossággal, fizikai és idegrendszeri károsodással, csonka végtagokkal. Ekkortól kezdték komolyan vizsgálni nemcsak a hatásosságot, hanem a biztonságosságot is, és rájöttek arra is, hogy nem elég, ha egy szer hatékonyságát önmagában bizonyítják, azt is nézni kell, hogy a placebóhoz képest mit tud és mennyire biztonságos.

A placebo „mellékhatásai”

„A fejfájás előbb-utóbb magától is elmúlik, így egy placebo is hatásosnak tűnhet – bár nyilván egy rendes gyógyszertől előbb múlik a fájdalom. A valódi placebohatásról alig vannak információk. Ezt úgy lehetne kimutatni, ha a placebo hatását olyan esetekhez viszonyítanánk, ahol a betegek semmit nem kapnak. Ez viszont etikailag nem elfogadható eljárás” – emeli ki Csupor Dezső. Ma már ki tudják mutatni, hogy a placebo miként hat a szervezetre, hogyan befolyásolja a hormonszinteket, a stresszhormonok mennyiségét. Hatása van a légzés sebességére és mélységére, így indukálhat fiziológiai változásokat is, és előfordul, hogy a beteg placebo hatására másképp éli meg a fájdalmat. A placebohatás nemcsak pozitív lehet, hanem negatív is. Voltak például vizsgálatok, ahol az egyik csoport ópiátokat kapott, a másik placebót. Az ilyen kutatások előtt a betegeket mindig tájékoztatják az esetleges mellékhatásokról, ami jelen esetben légzésdepresszió – a légzés lassulása, mélységének csökkenése – lehet. Ez a mellékhatás érdekes módon azoknál is jelentkezett, akik csak placebót kaptak. Ez a jelenség az úgynevezett nocebohatás.

Kép

Kép: Freepik

Versenyben a gyógyszerekkel

A placebohatás legerősebben pszichés problémáknál jelentkezik, az ilyen készítmények antidepresszáns hatása az esetek 50-75 százalékában EEG-vel is kimutatható, alkalmazása szinte teljesen azonos mintázatot eredményez az agyi működésben, mint a komoly gyógyszerek. Akiknél a placebo bevált antidepresszánsként, azoknál 80 százalékban hosszabb távon is hatásosnak bizonyult. Ez az arány a normál gyógyszereknél 90 százalékos. Nehéz olyan antidepresszánst előállítani, amely sokkal hatásosabb, mint a placebo.

A szorongás a másik betegség, amelynél a placebohatás nagyon erős, a gyógyszerhatás legalább 50 százalékát ez adja. A pszichiátriai szerek mellett a köhögéscsillapítóknál – leszámítva a mákalkaloid-származékokat – is nagyon erős a placebohatás.

Ezeknél egy átfogó vizsgálat során azt állapították meg, hogy a hatás 85 százalékát ez adja. És akkor még nem beszéltünk az olyan nehezen definiálható betegségekről, mint az irritábilis bél szindróma, ahol a betegek 15-70 százalékánál hatásos a placebo.

Gyógyító színek és formák

A placebohatás erőssége sok tényezőtől függ, ilyen például az is, hogy milyen formájú egy termék. „Például amikor egy görcsoldónak mondott placebót kicsi sárga tabletta formájában adtak, hatása erősebb volt. Ugyanez igaz arra az esetre, amikor a placebó »antibiotikum« fehér, hosszúkás tablettában van. Ez jól mutatja, hogy az emberi test működése sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk” – mondja a gyógyszerész.

Egyértelműen fontos az is, hogy mit gondolunk a gyógyszerről: minél inkább sejtjük, hogy a szer nem hatékony, annak gyengébb a hatás. Ugyanakkor teljesen soha nem szűnik meg, mert az ember a lelke mélyén kicsit mindig hisz.

A placebónak igazi létjogosultsága akkor van, amikor a beteg panaszaira nincs bizonyítottan hatásos biológiai terápia. Ilyenkor az orvos anélkül is javasolhat például vitaminkészítményt, hogy amúgy vitaminhiány állna fel. Ez nem ördögtől való dolog, hiszen a placebo támogathatja a gyógyulást, segítheti a szervezet öngyógyítását. Viszont, ha van oki terápia, a placebo csak kiegészítő kezelésként jöhet szóba.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Kislányként mi szeretett volna lenni?
– Nem volt egy konkrét álmom, de a sport mindig foglalkoztatott. Dzsesszbalettoztam, karatéztam, tanulásban pedig a Testnevelési Egyetem és az idegenforgalom felé indultam el, és sok mindent át tudtam hozni már a gyermekkori élményeimből is a mostani életembe. A sport megtanított beosztani az időmet, felelősségtudatot kialakítani, veszíteni, abból építkezni, felállni és nyerni.

– A terveit nagyon hamar alapjaiban írta át az a bizonyos görögországi robogóbaleset…
– Az idegenforgalmi tanulmányaim kapcsán jutottam ki szezonális gyakorlatra egy ötcsillagos szállodába. Nagy dolog volt az akkoriban! Pont a szezon vége előtt, szeptemberben történt a baleset. Nyilván ahány ember, annyiféleképpen dolgozta volna fel, nekem sokat jelentettek a család és a barátok látogatásai. Persze volt, aki lemorzsolódott, mással viszont megerősödött a kapcsolatom. Egy több hónapos rehabilitáció alatt ez normális, ahogy minden nehéz élethelyzetben jönnek-mennek a kapcsolatok, be is vonzunk újakat.

A legtöbbet viszont én tehettem magamért, főleg annak feldolgozásáért, hogy ez egy maradandó állapot. Előtte párnapos sérülésem sem volt soha.

– Hogyan kell elképzelnünk az újraépítkezést: nagyon mélyről fokozatosan felívelő folyamatként vagy hullámvölgyek sorozataként élte meg? Mi volt benne a legnehezebb?
– Az elején, amikor még műlábam sem volt, előfordult, hogy csak zokogtam a mosdóban. Meg kellett barátkoznom azzal, hogy életem végéig, ha tükörbe nézek, az énképem úgy kacsint vissza, hogy nincs meg teljesen az egyik lábam. Az viszont nagyon izgatott, milyen lesz műlábbal járni. Mennyire fogok bicegni, mennyire rombol bele a nőiességembe? Az elején úgy fogtam fel, hogy nagyon. Most, 12 évvel később azt mondom, nem annyira. Ahogy sétálok, a férfiak is a szemembe néznek, nem az állapotomat figyelik, ami jólesik. Az elején úgy éreztem, nem vehetek fel miniszoknyát, rejtegetnem kell valamit. Ma sem fedem fel bárhol az állapotom, de vállalom magam.

Onnantól vagyok rendben, amikortól a végtaghiány nem az első vagy a második dolog az életemben, hanem félre tudom tenni sokadiknak.

– Mi mindenben kellett teljesen átformálnia az életvitelét?
– Sosem voltam nagy túrázó, de arra azért időbe telt készen állni, hogy például egy visegrádi programot végigbírjak délelőtti bobozással, délután sétával az erdőben, pisztrángozással. A műlábat nem feltétlenül arra találták ki, hogy 24 órában rajtam legyen. Ez visszavett az aktivitásomból, de alkalmazkodom hozzá. Gyerekként a busz után sem futottam, úgyhogy a futást nem hiányolom, inkább azt volt nehéz elfogadni, hogy korlátok közé vagyok szorítva. Van, hogy a műláb másnapra feltör itt-ott, mint egy cipő. A mankó viszont nagyon látványos, és a kezem sem szabad tőle, az nem én vagyok. Az elején két bottal mentem, aztán eggyel, bele kellett jönnöm, mint a biciklizésbe. Nem az én térdízületem hajlik, hanem egy művégtag, máshogy terhelek és égetem az energiát, kezdetben két utcasarok után leizzadtam és sírtam, fájt mindenem, legszívesebben a sarokba dobtam volna. Meg kellett szoknom a tempót. Ma viszont már, ha elmegyek Párizsba várost nézni, 15–20 kilométert is le tudok gyalogolni. Nem bírnám minden nap, de amikor az mozgat, hogy felfedezzek egy helyet – imádok világot látni –, akkor örömmel figyelem a lépésszámlálót, hogy „úristen, ennyit mentünk?”

Kép

Hajmási Éva 

– Mennyire lehet hozzászokni, hogy az emberek megfigyelik az utcán?
– Ha látok valakit, aki valamitől más, én is odapillantok.

Szerintem a furcsa a mai világban még jó is, mert kilöki az embereket a komfortzónájukból, megrökönyíti, kíváncsivá teszi őket. Egy kicsit a jó értelemben vett másságra tanít.

És aki rákérdez, az általában azt mondja a történetemre, hogy le a kalappal, ő nem lett volna rá képes. Nem sajnál, hanem jót közvetítek felé, ami nekem is öröm.

– Úgy tudom, beszélget friss balesetesekkel is, hogy erőt adjon nekik.
– Egyfajta révészkedés ez. Nekem is segített anno, amikor ott állt előttem egy hús-vér lány, aki hasonló utat járt be, akinek megnyílhattam, akivel könnyebben elbeszélgettem, mint mással, mert összefűzött minket egy kapocs. De az erőmerítésben a sportot is nagy lehetőségnek tartom, pedig az elején elleneztem. Azt gondoltam, még bemelegíteni sem tudnék, hiszen a sport azt üzeni, mozogj, használd maximálisan a tested. Nem tudtam elképzelni, egy lábbal mire lennék képes, nem akartam csúnya szóval élve „bohóckodni”, tévesen alulértékeltem a dolgot. A nagymamám járt utána, mit lehet kihozni ebből az életformából, ő ajánlgatta a speciális sportokat is. Amikor felépültem, és elkezdtem dolgozni egy budai szállodában recepciósként, felhívtam a későbbi edzőmet, Beliczay Sanyi bácsit, akinek a számát Szekeres Pál paralimpiai bajnoktól kaptam meg, mert a mamám még őt is behívta hozzám a rehabilitációs központba. Sanyi bácsi annyit mondott: olyan mosolygós hangom van, hogy ha tetszene nekem a kerekesszékes vívás, a tanítványává fogadna, ami nála nagy dolog.

– És ezek szerint tetszett…
– Mivel rögzített kerekesszékben ülünk, igen, mert a szaladgálást a páston nem tudtam volna elképzelni. Amennyire negatívan álltam hozzá, annyira százszorosan pozitívba fordult. Ahogy beültem székbe, és éreztem a lábmunka helyett a felsőtestből mozgást, az teljesen átadta a sport örömét: úgy mentem haza, hogy ezt szeretném csinálni!

Mert itt nem arról van szó, hogy „szegénynek nincs lába, hadd mozgassa a kezét, és majd sportnak nevezzük”, hanem tényleg kőkemény élsportról.

Nemhogy könnyebb volna, mint az épeké, hanem nehezebb, hiszen plusz egy nehézséggel próbálunk maradandót alkotni. Az első versenyemre úgy mentem oda, hogy fiatal vagyok, van más sportágból versenyrutinom – aztán örültem, ha az utolsók között kullogtam…

Kép

Hajmási Éva

– Mennyi időbe telt felzárkóznia a világelithez?
– 2010 elején kezdtem, s két és fél évet kellett várni az első érmemre. Az élsport nem fél év alatt hoz eredményt, de szorgalmas vagyok, úgyhogy ha nem jött volna össze, még pár évig biztosan csinálom.

– Nagyon más ember lett mindattól, amin végigment?
– Teljesen. Sok mindent elvett a baleset, de adott is bőven; ha nem lett volna, most nem ülnénk itt. Sok sorstársam úgy véli, őket megmentette a balesetük valami későbbi rossztól, bár én szerintem a régi énemmel is jófelé mentem volna, szerény, átlagos lány voltam. Az elején kerestem, miért pont velem történt, de ma már nem foglalkoztat. Külföldi országokban terveztem idegenforgalmi karriert, bejárva a világot. Most meg mintha egy más dimenzióban élnék. Ha egy ép ember beül egy kerekesszékbe, és végigmegy a belvároson, ő is mindjárt másnak érzi magát. Én ezzel mindennap szembesülök, mert mindig mások jönnek szembe, akik rám csodálkoznak.

Annyi impulzus ér – figyelő szempár, kérdezősködés –, hogy néha úgy érzem, mintha én is máshonnan nézném a saját életem.

– A világot viszont így is bejárja, csak egy kicsit másképp.
– Sok helyre eljutottam versenyezni, bár nézelődni nem mindenhol volt időnk. Nyilván más lenne turistaként, nem adrenalintól fűtve mászkálni, mert izgulós vagyok, kell is, hogy verseny előtt legyen bennem versenydrukk, ami a páston aztán elmúlik. Általában szeptembertől júliusig kb. másfél havonta vannak a versenyek, nyáron háromhetes pihenővel. Most ugye úgy készülünk augusztus közepétől, hogy egy év múlva remélhetőleg lesz paralimpia Tokióban. Pont egy évvel lett halasztva, augusztus 15-én indultunk volna. Ha már versenysportolok, oda is természetesen győzni megyek! Nagy vágyam egyéniben is olimpiai érmet szerezni, persze a csapatsikerekre meg az Eb-címeimre is büszke vagyok. Ezt mind én értem el, pedig olyan sok összetevős az élet, azon belül a sport is, annyi mindennek kell egyszerre megfelelően alakulnia. Jó, hogy erre vitt a sors, de én is kellettem hozzá!

– És ki még? Kikről – és miről – szólnak a mindennapjai a vívás mellett?

– A munkáról már nem, mert amellett csak heti négy edzésre tudtam járni, ami talán a tizenhat közé jutásra lenne elég. Most heti kilenc edzésünk van…

Sokat segített a Magyar Sportcsillagok Ösztöndíj, amely az eredményeimnek köszönhetően támogatást nyújtott a turizmus szakos diplomámhoz. Emellett egy EU-s pályázat keretében elmaradott településeken terjesztettük az elmúlt időszakban a szabadidősportot, átmozgató napokat tartva, ezeken bemutattam a gyerekeknek a kerekesszékes vívást. Családot is terveznék majd a megfelelő emberrel, de még várat magára. Van sok tapasztalat mögöttem, a jövőmért is teszek. Sok időt töltök a családdal és a mamámmal, aki felnevelt, mert anyukám külföldön dolgozott, apukám meg már nem él. Amióta külön költöztem, hiányzik a reggeli közös kávézgatásunk, van, hogy mostanság is bekopogok Budapest másik felében a Mamihoz, hogy jó reggelt, jöttem kávézni! Ő pszichológus volt amúgy, már 80 éves, nagyon erős személyiség. Makacs, akárcsak én, de úgy szeretjük a másikat, ahogy van. A mai napig rengeteget tanulok tőle.

– A Kaleta-ügy nyomán egyre több nemtetszéssel találkozhat az a szülő, aki képeket posztol a gyerekeiről a közösségi médiában. A gyermeket is megilleti a magánélet joga születésétől kezdve. Szülőként milyen felelősségünk van ebben a kérdésben?
– Társadalmi nézőpontváltásnak lehetünk tanúi: egyre erősebbé válik az elvárás a szülők felé, hogy ne tegyenek fel képeket gyermekeikről a közösségi médiára, már csak azért sem, mert azok pillanatok alatt a dark weben végezhetik. De egyébként a gyerek személyiségi jogai is fontosak ebben a kérdésben. Jogos a társadalom reakciója, helyes, hogy érzékenyek lettünk erre, azonban látni kell, hogy évtizedekig normálisnak számított kiposztolni a gyerekünkről olyan fotót, ahogy strandolt. Most hirtelen ez már nem elfogadott, ami a szükséges lépés a helyes irányba, az viszont nem szerencsés, ha megindul a sárdobálás azokra a szülőkre, akik eddig ezt tették.

A szülők számára szerintem létezik kompromisszumos megoldás: ne osszunk meg a gyermekünkről meztelen, félmeztelen képeket, sem olyanokat, amelyek intim környezetben és helyzetben mutatják őt.

Ne posztoljuk őt olyan helyzetben, ami a magánélethez való jogát, személyiségi jogait sérti. Egy alvó vagy bilin ülő gyerek cuki, de nem tartozik a külvilágra. Ne tegyünk nyilvánossá képet a személyes szférájukról, az ágyukról, ahogy ott fekszenek, ne mutassuk őket, amikor kiszolgáltatott helyzetben vannak, sírnak vagy hisztiznek. Ne tárjunk a nyilvánosság elé olyan képet, amelyet valaki akár évekkel később felhasználhat ellenük, hogy nevetségessé tegye őket. Az internet nem felejt, és az online zaklatás, kortárs erőszak valós veszély – nem akarhatjuk, hogy mi szolgáltassuk a muníciót ahhoz, hogy valaki bántsa a gyerekünket. Semmiképp se posztoljunk egy képet, ha a gyerek maga nem szeretné, esetleg kéri is, hogy ne fotózzuk őt vagy ne használjuk a fotóját. Sőt, beszéljük meg vele, hogy megengedi-e, hogy megmutassuk a képeit – bár azt tudni kell, hogy a gyerek sokszor csak azért egyezik bele valamibe, mert meg akar felelni a szülői vágynak. A pletykalapok címlapján megjelenő népszerűséghajhász címek sincsenek rendben, mint például „Sárika és Zsoltika mindketten SNI-sek, és a celeb szülők életét megnehezítik”.

De fontos, hogy ne csak az érintettekre hárítsuk a felelősséget, ne legyünk áldozathibáztatók! Az lenne a normális, ha a szülő nyugodtan posztolhatna bármilyen fényképet, amit jónak tart, a potenciális bántalmazókat, bűnözőket meg ki tudnánk szűrni. De nem ilyen világban élünk.

– Mi a helyzet az influenszerekkel, akik abból élnek, hogy megmutatják a magénéletük minden részletét a többszázezres követőtáboruknak?
– Sajnos a közösségi háló tele van olyan kiskorú influenszerekkel, akiket a szüleik úgy használnak, mintha nekik nem lenne külön személyiségük. Tulajdonképpen napjainkban zajlik a szülők és az influenszerek felvilágosítása a gyermekek személyiségi jogairól és a rájuk leselkedő veszélyekről, most tanulja ezt minden érintett. A gyermekek magánélethez fűződő jogát sokan nem értik, főleg azt a részét, hogy az nem a nagykorúságukkal kezdődik, hanem a születésüktől fogva jár nekik. 

– A gyermek fotóinak posztolása csak egy vékony szelete az internetes veszélyeknek. Mi az a cyberbullying?
– A cyberbullying az internetes zaklatás, vagyis a bántalmazásnak azon formája, amely az interneten zajlik. A kamasz korosztály már nem elsősorban az osztályteremben szekálja, zaklatja egymást, hanem sokkal inkább az interneten. Gyűlölködő üzeneteket küldenek egymásnak, vagy akár létrehoznak olyan csoportokat, mint pl. „Petit gyűlölők csoportja”, s aztán ehhez az osztály nagy része csatlakozik. A csoport nyilvános, bárki láthatja a bejegyzéseket, és itt aztán mindenki elmondja, hogy miért utálják az osztálytársukat. Megalázó fotókat töltenek fel, gúnyos mémeket gyártanak. A cyberbullying egy másik fajtája már a szexuális bántalmazás témakörébe tartozik: amikor idegenek felveszik a kapcsolatot a gyerekekkel, bizalmukba férkőznek. Az idegen fotókat kér, ráveszi a gyereket, hogy vegye le a pólóját és úgy fényképezze le magát. Később már esetleg találkozni is akar vele. A cyberbullying veszélyeiről és az elérhető segítségről az UNICEF-nek éppen most zajlik egy kampánya a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvánnyal közösen.

– Szinte közhely, hogy a gondoskodó szülői közeg és bizalmi kapcsolat az, amely leginkább megóvja a gyermeket minden veszélytől, hiszen van kihez fordulnia és van kitől segítséget kérnie.
– Igen, ez így van. De a szexuális bántalmazás körülményei gyakran nagyon összetettek. Sosem a gyerek hibája a bántalmazás, viszont arról is fontos beszélnünk, hogy a bántalmazó gyakran képvisel valamilyen értéket a gyermek számára: egy felnőtt, aki figyel rá, gondoskodik róla, valamit ad neki, tehát egy hiányállapotba lép bele. Lehet, hogy a gyermek nem kapott elég figyelmet.

A szexuális bántalmazás áldozatainak nagy része olyan gyerek, aki elhanyagoló családban nőtt fel, és a törődés hiányára tud ráépülni a bántalmazó kapcsolat.

Ezért van az, hogy a legveszélyeztetettebb gyerekek azok, akik gyermekotthonban élnek. Többnyire olyan gyerekek lesznek a gyermekprostitúció vagy emberkereskedelem áldozatai, akik kevés figyelmet vagy gondoskodást, vagy egyenesen bántalmazást kaptak a környezetüktől. Egyszer csak felbukkan valaki körülöttük, aki törődik velük, ajándékot vesz nekik, kialakul egy kötődés, egy kamasz számára szerelemnek tűnő illúzió, majd jön a kérés a felnőttől, hogy „csak most az egyszer feküdj le egy idegennel, csak hogy kijöjjek a pácból”.

– Gyermekprostitúció vagy gyermekkereskedelem? Mi a különbség?

– Magyarországon 2020. július 1-jétől a 18 év alatti gyermeket, aki prostituáltként dolgozik, emberkereskedelem áldozatának tekintik.

Ennek a jogszabályváltozásnak óriási a jelentősége, ugyanis korábban még a gyermeket büntették meg szabálysértés elkövetőjeként, ha az önkormányzat által kijelölt „türelmi zónán” kívül végzett szexuális szolgáltatást. De ma már az emberkereskedelem áldozataként azonosítják, az ehhez kapcsolódó védelmi intézkedésekkel és büntető következményekkel együtt.

Kép

Szlankó Viola – Kép: Egyed Péter

A kifejezéseknek is nagy jelentősége van. A prostitúció legális Magyarországon, a gyermekprostitúciónak így van egy olyan csengése, mintha akár az is törvényes lehetne. Azáltal, hogy ezt emberkedelemnek hívjuk, a köznyelvben is azt erősítjük, hogy ez egy súlyos bűncselekmény.

A gyermekpornográfia kifejezéssel hasonló a helyzet: azt sugallja, hogy itt valami legális dologról van szó, hiszen pornót nézni nem tiltott; ezért helyesebb – és pontosabb is – a gyermekpornót szexuális bántalmazást megörökítő fotónak nevezni.

A gyermekek kizsákmányolása szexuális céllal tilos és büntetendő a hatályos jogszabályok, nemzetközi egyezmények, vagy az UNICEF működésének alapját is képező Gyermekjogi egyezmény értelmében.

– Kik a legveszélyeztetettebb gyerekek?
– Azok, akik elsodródnak a családjuktól, a gyermekotthonok lakói, a mélyszegénységben élők, a sérülékeny, hátrányos helyzetű társadalmi csoportok gyermekei. Itthon nem jellemző a gyermekrablás szexuális kizsákmányolás céljából. Évente több ezer gyermek tűnik el, de ők többségükben megszöknek a saját családjuktól vagy gyermekotthonokból, és rövid időn belül meg is kerülnek. Gyakran a környezet tudtával tartózkodnak valahol.

Szomorú tény, hogy a legtöbb gyermeket a saját családjában vagy annak közvetlen környezetében éri bántalmazás.

A gyermekotthonokba, nevelőszülőkhöz, a gyermekvédelmi szakellátásba rendszeresen kerülnek be gyerekek úgy, hogy biztonságuk érdekében kiemelik őket a családjukból a hatóságok. Így jutott el hozzám például egy nemi betegséggel élő ötéves kislány az egyik munkám során. Éppen ő került sorra a családban, hogy kiálljon az utcára prostituáltként. Vannak olyan családok, ahol a kilátástalanság tudata generációk során át öröklődik, a szülő is így nőtt fel. Úgy élnek le egy életet, hogy az őket ért sérelmekre sosem kaptak jóvátételt, sosem kaptak hatásos külső segítséget a sorsuk megváltoztatására. Ők nem is tudatosítják magukban a traumáikat, hanem sokszor természetesnek veszik. A kizsákmányolást a túlélés, az élet velejárójának tekintik, hiszen ez lehet a megélhetésük alapja napról napra.

– Mi történik a gyerekkel, miután kiemelik a családjából?
– Gyermekotthonba vagy nevelőszülőkhöz kerül. Magyarországon 23.000 gyermek él állami gondoskodásban. A kutatások azt mutatják, hogy a bántalmazott gyermekek közel egyharmada maga is bántalmazó szülő lesz. A gyermekek mindent eltanulnak a felnőttektől, a jó és a rossz példát is. Amikor a gyermekvédelmi szakellátásban dolgoztam, jellemző volt, hogy a szexuálisan bántalmazott, kihasznált gyerekek gyakran maguk is elkezdték zaklatni a fiatalabb társaikat. A szexuális deviancia egyértelműen a személyiségfejlődés során elszenvedett hatásokból ered, a legtöbb pedofil maga is a sok esetben durva gyerekkori bántalmazás áldozata. Ez persze egyáltalán nem mentség, de legalább egy magyarázat, és segít megérteni magát a problémát. Ez fontos ahhoz, hogy változást érjünk el társadalmi vagy akár mikroszinten is.

Tehát a gyermekotthoni vagy nevelőszülői elhelyezés csak része a megoldásnak, a lelki sebzettséget is gyógyítani kellene. 

– Hogyan lehet hatékonyan segíteni ezeken a gyermekeken?
– Az a kormányzati törekvés, hogy gyermekotthonok megszűnjenek, és a gyerekek nevelőszülőkhöz kerüljenek; tehát hogy a társadalom szövetébe beágyazódva nőjenek fel, és családokban gondoskodjanak róluk, ne intézményekben. A jogszabály szerint 12 évnél fiatalabb gyermeket nevelőszülőnél kell elhelyezni, azonban erre a gyermekvédelmi rendszernek jelenleg még nincs kapacitása, rengeteg nevelőszülő hiányzik.

Én meg vagyok róla győződve, hogy kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk. Egy bántalmazott gyermeken az segít, ha olyan közösségbe kerül, ahol átíródnak a rossz minták, lesz valaki, aki valóban törődik vele, értékes kapcsolatai alakulnak ki.

Ez az, ami a világképét, beállítódását is megváltoztathatja. A terápia önmagában nem mindig elég, azt gondolom, hogy a gyógyulás a terápiában is elsősorban a terapeuta és a páciens kapcsolata miatt működik: amikor megtapasztalsz egy bizalmi viszonyt, ahol lehetsz őszinte, hibázhatsz, elfogadnak. Akkor tudsz meggyógyulni, ha valaki az eddigi önző kizsákmányolás helyett másképp törődik veled: hosszú éveken át megért, gondoskodik rólad, a szükségleteidre és a valódi érzéseidre reagál. A bántalmazott gyerekeknek is csak akkor van valódi lehetőségük maguk mögött hagyni a traumáikat, ha megélhetik ezt.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. Gyakran bosszankodunk azon, hogy az élet nem mindig felfelé ívelő változás. Ezért is fontos olyanokkal találkozni, akiknek egy- egy válsághelyzetben is megtalálták a lehetőségeket. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Túlélők podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Minden egyben

A nagytakarításnak része a nagymosás, az abroszok, függönyök mosásához pedig sok mosóport használunk el. Ezek többsége mosószódát tartalmaz tisztítószerként, azt egészítik ki egyéb vegyszerekkel – a környezetre pedig ezek az egyéb vegyszerek jelentik az igazi terhelést.

A mosószóda, ami nem más, mint nátrium-karbonát, önmagában is kapható, hatékony és abszolút környezetbarát: gyártása során nem keletkezik a környezetre ártalmas melléktermék, használat után pedig lebomlik.

Világos vagy fehér anyagoknál alkalmazható önmagában is, színes és sötét daraboknál viszont jobb mosódió, mosószappan vagy hagyományos mosópor mellé adagolni. Ha két rész mosószóda kerül egy rész mosószappan mellé, nincs komolyabb fakító hatása – viszont gyapjúhoz és selyemhez nem tanácsos használni.

Zöld zsíroldó

Mivel a mosószóda viszonylag erős lúg, kiváló zsíroldó lehet takarításhoz és mosogatáshoz, lehet akár a hideg zsíroldó környezetbarát alternatívája is. Tisztítható vele a tűzhely, a mikró, a fürdőben a csempe és a kerámia felületek. Ehhez egy evőkanálnyi mosószódát kell feloldani fél liter meleg vízben, majd azt szórófejes flakon segítségével a felületekre fújni, aztán pár percet állni hagyni. Ha súrolásra is szükség van, szórható rá, vagy vizezés előtt bele szódabikarbóna is. A két por keveréke száraz súrolóporként működik, nedves szivaccsal jól eldolgozható. Az alumínium felületeket korrodálhatja, így azokon nem szabad állni hagyni. A vízben oldott mosószóda zsíros ablakok tisztítására is használható. Ilyenkor szintén kézi szóróból lehet kipermetezni, majd az ecetes tisztítás előtt meleg vizes ronggyal áttörölni. 

Klórgáz nélkül

A legtöbb háztartási fertőtlenítőszer nátrium-hipokloritot tartalmaz, amiből más vegyszerekkel érintkezve klórgáz fejlődhet. Ez az anyag a szemet már kis mennyiségben irritálja, nagyobb mennyiségben a tüdőt is károsíthatja. Más komponenseik is lehetnek egészségre ártalmasak, ráadásul a legtöbb esetben nincs is szükség ilyen szerek alkalmazására. Rendszerint megfelel helyettük az egyszerű ecet és a citrom, de jó lehet a teafa illóolaja is, amelyből pár csepp elég a meleg felmosóvízbe, és akár a vécébe is.

A lefolyó tisztításához sem kellenek maró anyagok, az ecettel kevert szódabikarbóna segít megelőzni a dugulást.

Kevesebb foszfáttal

A tisztítószerekben, mosószerekben lévő vízlágyítók segítenek megelőzni a vízkőlerakódásokat, amelyek amúgy szürke foltokként jelennének meg a textileken, és megakadályozzák, hogy a mosógép elvízkövesedjen. Vízlágyításra a legtöbbször foszfátot használnak, ami a természetes vizekbe kerülve növeli a tápanyagkínálatot, algásodásához vezet. Ez az állandóan cserélődő folyóvizeknél kevésbé okoz gondot, de a tavaknál komoly problémákhoz vezet – régebben a Balaton is amiatt algásodott el, mert a környékbeli települések vizét közvetlenül a tóba engedték. Ma már ezt nem teszik, de a szennyvíztisztító telepeknek a foszforvegyületek eltávolítása komoly feladatot ad, némi foszfát pedig a legjobb technika mellett is visszamarad. Bár ez töredéke a korábbi mennyiségnek, a vízi élővilágot ez is károsítja. A mosószerek foszfáttartalmát szabvány korlátozza, amely szerint környezetbarátnak azok a termékek nevezhetőek, amelyeknek maximum 7 százaléka foszfát. Környezetkímélőnek maximum 15 százalékos foszfáttartalom mellett mondhatók a mosószerek.

Kép

Kép: Unsplash

Mosógéptisztítás

Aki környezetbarát módon akar mosni, annak érdemes olyan mosószert venni, amiben kevés foszfát van, de ezt az anyagot a zeolit helyettesítheti, több termékbe ilyen anyag is kerül. Ha figyelünk rá, a mosógép fűtőszála akkor sem megy tönkre, ha mosáshoz kizárólag mosószódát használunk, foszfátos szereket egyáltalán nem. Ilyenkor arra van szükség, hogy a gépet évente egyszer ecettel kezeljük – az ecetsav azért hasznos, mert mérhető környezeti kárt semmiképpen nem okoz. Alkalmazáskor nem kell mást tenni, mint a gépbe önteni 2 liter 20 százalékos ecetet, majd elindítani egy 60 fokos mosást. A programot még az első öblítés előtt le kell állítani, majd úgy hagyni egy napot, hogy az ecetes víz jobban tudjon dolgozni. A gép a másnapi újraindításkor ismét felmelegíti a vizet, és befejezi a programot.

Fehér ruha, fehér csempe

Sok tisztítószer és mosószer tartalmaz optikai fehérítőket, amelyek olyan szerves vegyületek, amelyek a színezékekhez hasonlóan megkötődnek a textileken. Ezek elnyelik az UV-sugárzást, kék fényt bocsátanak ki, kioltva ezzel a fehér anyagok sárgás árnyalatát. Viszont miközben a textil fehérnek látszik, valójában nem tiszta. Fehérítésre érdemesebb nátrium-perkarbonátot használni, ami úgynevezett oxidatív fehérítőszer. Ez az anyag oxidálja például a kávé, a tea és a gyümölcslé okozta foltokat, terítők is jól fehéríthetők vele. 
Fehérítőhatása 50–60 fokon érvényesül leginkább, ilyenkor szabadul föl belőle legjobban a szennyeződéseket roncsoló, fertőtlenítő hatású oxigén. Használható penész ellen is, ilyenkor vízzel kell elegyíteni, majd bepermetezni vele a penészes felületet. Jó fugatisztításhoz is, aminél fél liter meleg vízhez kell adni 2–3 kiskanálnyit belőle, majd ezzel az eleggyel bekenni a fugát, és annak környékét. Hagyni kell hatni pár percig, majd először sima vizes, később ecetes vagy citromsavas vízzel kell áttörölni.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Sok olyan embert ismerek, aki nem templomlátogató, és időnként gunyorosan, kihívóan beszél a hitről, a kereszténységről. De előfordul, hogy némelyikük egy-egy őszinte pillanatában azt is megvallja, hogy bizony vannak élethelyzetek, amikor valósággal bemenekül az istenházába. Mert az életünkre rátelepedő világ zaja közepette, sok fájdalmas élményt, emléket, kihívást hurcolva jólesik, ha megszépülhet a lelkünk. Erre pedig a legmegfelelőbb hely a templom. A szakrális tér és benne az a csend, amelyben néhány perc erejéig számot vethetünk, fölfelé tekinthetünk, és egyszer csak feltörhet belőlünk az addig elnémított ima szava is. Ebben a templomi áhítatban egyszerre megtapasztaljuk az Odafentivel való közösséget, amiről a Cseh Tamás által Ady Bandinak becézett, de költőfejedelemnek elismert alkotó így beszél: „Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.” És ez a csöndes, váratlan ölelés, ez a hitélmény megszépít. Nem csupán bensőleg, de az arcon is ott fénylik, ott tükröződik az Istennel találkozás szentséges öröme, az ő kibeszélhetetlen dicsősége.

Tudnánk-e tagadni, hogy mennyire nagy szükségünk van mostanság ezekre a különleges, lélekszépítő, életegyensúlyozó élményekre és tapasztalatokra? Amikor annyi minden feszíti az életünket, és olyan sokféle irányba.

Amikor a kilencvenes évek elején először jártam Magyarországon, furcsák voltak a kifejezéstelen, leginkább a zombifilmekhez hasonlítható, érzelmek nélküli arcok a tömegközlekedésben, az utcákon és a boltokban. Ez a jelenség számomra addig ismeretlen volt. Sokszor azon mulattam a metrón, hogy lám, én vagyok itt az egyetlen ember, aki mosolyogni mer / tud / akar. Persze ez vírusként azóta a teljes Kárpát-medencébe eljutott. Sőt, már a falvak lakóinak arcán is otthonos, nem kell messze mennünk a kifejezéstelen tekintetekért. Életünk valóságával olyan szépen találkozik mindaz, amire Pál apostol már kétezer éve emlékeztet: hogy a hit valami olyan örömet szabadít fel bennünk, ami megtelepszik az arcon is; megszépít, így szavak nélkül is tanúságtevője leszel annak, aki remegéseid, szorongásaid és félelmeid közepette kitartóan tanít örülni.

A közhiedelemmel ellentétben nem három hónapból áll a tanítók nyári szünete. A gyerekeké sem! Szabadságom egy részére a régi tanév, másik szeletkéjére a következő pályázik. Tehát jól be kell osztanom azt, ami jut.

Júliusra nem tervezek iskolai munkát. Végre szabadnak érzem magam, és rendet tehetek saját (tengernyi) holmim közt. Apa ezt örömmel fogadja, átvállalja még az ebéd elkészítését is!

Ne takaríts, oh, tanító, ha nem akarsz sírni! A rendrakás ugyanis szomorkodássá alakul… Nem óhajtom ebben a frissen kialakult „szamárfészekben” tölteni az életem, ezért szorgalmasan selejtezek, de a fel-felbukkanó emlékek lelassítanak és megríkatnak. Olyannak érzem magam, mint a cseresznyefa, amelynek éppen a gyümölcsérés előtt tördelték le az ágait.

Négy évvel ezelőtt kaptam egy nagyszerű osztályt. Az utolsó félév koronázta volna meg munkámat. Ezt a korona szót is ellopta a vírus, és ellopott szinte mindent tőlem, ami széppé teszi a negyedikben tanító életét.

Elmaradt a bizonyítványosztás is, amikor szertartásosan megszorongatjuk a kis könyvecskét, és ez a mozdulat átvisz a következő tanévbe. Egy kedves albumot lapozgatok, talán századszor. Sok meglepetés mellett ezt is az én drága negyedikes osztályomtól kaptam. Potyognak a könnyeim, borzasztóan sajnálom magam, kicsit szégyellem is, aztán mérges leszek (mert azt is szoktam), de nincs kin levezetnem a mérgem. Egy vírust, egy járványt mégsem tudok megpofozni.

Kép

Végre elfogadható rend van a polcokon, az íróasztalomon. Készen állok az új kalandra. Huszonhárom új elsős kismókus várja (remélem), hogy szeptemberben együtt kezdhessük a tanévet. De előtte: pi-he-nés!

Első szünetes tevékenységként bevásárlok a családnak. Lassan, megfontoltan, kapkodás nélkül. Furcsán néznek rám a Bosnyák téri boltban, mert hangosan ujjongok egy rakás kicsi, százforintos doboz láttán. Mások nem tudják, hogy megtaláltam a tökéletes tárolót az elsősök logikai készletének. Igen, megfogadtam, hogy nem „dolgozom”, de ezt nem lehetett kihagyni. Mivel szabadságon vagyok, ellenálltam a méhecskés matricáknak. Büszke vagyok magamra. Holnap azért megnézem, kapható-e még, nehogy valami kolléga (aki nem hajlandó nyáron pihenni, mint én) orvul felvásárolja.

A családi tanács döntése alapján polcot kell csináltatnunk, a közeli barkácsboltban leadom a megrendelést. A munkás hétköznapok alatt ezt nem tehettem meg. Várakozás közben a pulton egy nagy tekercs smirglit pillantok meg. Igen, ez kell! A négy éve készített, az írás előkészítéséhez gyártott játékomat fel kell újítanom! Persze nem most, majd augusztusban, de a smirgli most van itt. Megveszem.

Az élelmiszerboltban talán nincs kísértés, csak ennivaló. Egy hang azt súgja, hogy ne menjek be, holnap is ráér…  Az üzletben árucsere volt. Valaki a fagyasztott árukat tartalmazó pultok közé sunyin elhelyezett, iskolában is klassz holmikkal próbált kicselezni. Sikerült neki.

Ugyanaz a mozdulat a fagyasztott spenótért vagy egy csomag alkoholos jelzőfilcért nyúlni, drága kollégák, én szóltam, vigyázzatok!

Otthon kipróbálom a filceket, szép kiírt betűket írogatok különféle lapokra. Körök, fecskefarkak, betűk… Ejnye, hiszen vakáció van, gyorsan elrakom az elsős füzeteket. Nem túl mélyre.

Lakótelepen lakunk, ahol a munkájára igényes közös képviselő szép piros laminált lapon értesít a lomtalanításról. Az eseménynek már vége, de azért lopva körülnézek, nem lát-e valaki, amikor óvatos mozdulatokkal leszedem a hirdetőtábláról a kincset. Ha közelít az iskolaidő kezdete (csak akkor!!), pompás szívecskéket fogok belőle kivagdalni az olvasástanításhoz. Nyilván mind a tizenkét hozzánk tartozó lépcsőházban van ilyen lap…

Délutánra elromlik az idő, kedvem támad megnézni egy részt kedvenc régi NSZK-s krimisorozatomból. Nem szégyen ilyesmivel tölteni az időt, kiváló alkalom a dekorációnak szánt képek vagdalására. Figyelmem megosztása pompásan működik, több mint harminc év gyakorlatom van benne. A gonosz főszereplő egy halom papírméhecske kivágása közben is gonosz marad. Mire elkapják őkelmét, kész egy komplett ábécé. Ez nem munka, hisz szünidő van, és egyszerűen esik az eső.

Este a hűvös idő ellenére a lakóházak által ölelt udvaron találkozunk néhány ismerőssel, hangulatos a beszélgetés, egy kis sör mellett üldögélünk a kerti padokon. Rutinosan szedem össze a sörösdobozok nyitófüleit. A kérdő tekintetek láttán elmagyarázom, hogy ezek a fülek pompás Mikulás-övcsatok lesznek az iskolában.

Nem dolgozom, pihenek, de a lehetőséget mégsem engedhetem elszalasztani.

Másnap reggel a bejárati ajtónk kilincsén egy csinos kis papírtáskát találok, benne két sajtosdoboz. Gyötröm az emlékezetem. Csak fél pohár sört ittam meg este, komolyan csak annyit, valakinek mégis sikerült meggyőzően elmagyaráznom, hogy a sajtosdoboz egy tanító számára nem szemét. Nem iszom több sört.

A következő napot valóban iskolamentesen kívánom eltölteni, átválogatom a ruhatáramat. Fogyókúrám eredményeként végre sikerült sok kilótól megszabadulnom, megválok sátor méretű ruháimtól (ez erős motiváció a visszahízás ellen). Délre készen vagyok. A szekrények rendben, a padlón pedig csinos kupacban az engem kinőtt blúzokból, nadrágokból gondosan kivágott kis textil-négyzetek állnak, mellettük a gombok. Jók lesznek egy rajzórán, képeket fogunk belőlük ragasztani. Ma sem sikerült elszakadnom kedvenc munkakörömtől.

Megfogadtam, hogy csak augusztus elseje után nézek a tantervbe, július végéig a tanmenet szót ki sem ejtem a számon. Eddig sikerült.

Ma még a szemészeten és a fülészeten sem hoztam szóba, ahová koromból adódóan minden nyáron elzarándokolok. Pedig a hosszú várakozás során megismerkedtem Panni nénivel, aki nyugdíjas tanító néni. Holnap elbiciklizek hozzá a fonalért és színes papírokért, amelyekről beszélgettünk.

Kép

Hosszú, géptelen idő után ma este kinyitottam a számítógépem. Megrohannak az online oktatás emlékei, az igyekezettel keveredő botladozásaim, ügyetlenkedéseim élményei. Igen, meg kellene ismernem néhány feladatszerkesztő oldalt, ez a jövő – de mégiscsak szünet van. Csak egyet engedélyezek magamnak. Gondosan kijegyzetelem az oktatófilmet, lejegyzem kockás füzetembe a lépéseket, befejezném, de ezek a hétpróbás dolgok mindig felajánlanak valami újat. Elvesztem…

Egyébként köszönöm, jól telik a szünet! Semmi munka!

Párbeszéd a cirkusz nyelvén 

A Cirque du Monde oktatójának, Tommaso Negrinek a vezetésével indított workshopon elsősorban gyógypedagógusok, fejlesztőpedagógusok és olyan szociális munkások vehettek részt, akik a mindennapjaikban hátrányos helyzetű, kirekesztett, bántalmazott fiatalokkal foglalkoznak. A program a cirkusz eszközeivel fejleszti a veszélyeztetett fiatalok szociális képességeit és személyiségét, kreativitását, önértékelését, magabiztosabb társadalmi szereplőkké teszi őket, valamint segíti őket beilleszkedni a társadalomba. A kurzuson elsajátított módszerek alkalmazhatók nevelőintézetben élő fiatalok, szellemi és/vagy testi fogyatékos gyerekek, bántalmazottak, pszichiátriai betegek, börtönben lévők vagy drogfüggők esetében is.   
„2018 nyarán rendezték a workshop első, egyhetes, decemberben pedig a második, négynapos részét. A tanult játékos módszerekkel, interaktív és kooperációs gyakorlatokkal eredményesebben tudom majd a hátrányos helyzetű fiataloknak megmutatni a kitartó munka örömét, valamint visszaadni az önmagukba vetett hitet. Merthogy a helyzet az, hogy az önképük eltorzul az iskolai kudarcok, a rossz családi környezet hatására” – mondja Nyári-Nagy Ibolya, aki a Magyar Zsonglőr Egyesület tagjaként az elmúlt években számos budapesti és vidéki helyszínen (például Borsodnádasdon, Sajókazán, Alsózsolcán és Kazincbarcikán), valamint nevelőotthonokban végzett szociális cirkuszi tevékenységet. Az elméleti és gyakorlati részekből álló workshop a világhírű Recirquel Társulat Szentendrei úti próbatermében zajlott, négy napon át. Az elméleti oktatás során sok szó esett arról, hogy a szociális cirkusz hatékonyan fejleszti a motoros és a tanulási készségeket, a kognitív folyamatokat, valamint a társas együttműködési készségeket is. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

A gyakorlati etapban számos játék várta a résztvevőket: kipróbálhatták, milyen átjutni egy két méter magasan kifeszített kötélen. Természetesen a kötélhez nem volt szabad hozzáérni, s nem lehetett átbújni alatta. Ibolyáék csapata bő háromnegyed óra alatt ért el egyik végpontból a másikba, ami rendkívül szép eredmény. Az ügyesség, az egyensúlyérzék és a stratégia megbeszélése, valamint a csapattagok közötti kommunikáció elengedhetetlen elemei a sikeres szereplésnek.

Volt olyan játék, amely az intuícióra épített: a részt vevő felnőttek körben álltak, ők voltak azok, akik meghatározták, hol legyen a körben a „kapu”. A kör közepére beküldött résztvevőnek a saját megérzéseire kellett hagyatkoznia – a körben állók szeméből kellett kiolvasnia, hol is lehet az a bizonyos kijárat (a körben állók szemmel nem jelezhetnek, csak „sugározhatnak”).

Ibolya szerint ez a könnyűnek tűnő, ám nehéz játék remekül fejleszti majd a fiatalok megérzéseit, könnyebben elérhető, hogy szemkontaktust létesítsenek egymással, nem utolsósorban pedig erősíti az egymásba vetett bizalmat. 

Mi haszna a játéknak a Hős utcában? 

„Amikor kimegyek egy nevelőintézetbe, a fiatalok eleinte furcsán néznek rám, pontosabban azt furcsállják, hogy valaki odamegy közéjük, és figyelmet, időt akar szentelni rájuk.

Számomra a legmegdöbbentőbb az, hogy mennyire idegen nekik a játék öröme. Gyakran kérdezik, hogy minek játszunk, mi haszna ennek” – meséli Ibolya.

Elárulja, hogy a kamaszokat meglehetősen nehéz rávenni a koncentrációra, például a Hős utcai mélyszegénységben élő gyerekeket kezdetben különösen nehéz volt bevonni a gyakorlásba, a játékba. Motiválatlanok, agresszívak és passzívak voltak, ódzkodtak a szabályok betartásától, de a kitartó próbálkozásoknak hála a jég elkezdett olvadni, a gyakorlás összekovácsolta a társaságot, a foglalkozás biztos ponttá vált a gyerekek életében, egyre türelmesebbé, kommunikatívabbá és ügyesebbé váltak. „Öröm volt látni a változást a fiatalok attitűdjeiben. Elkezdték hinni, hogy ők is jók valamiben, s hogy ők is képesek alkotni, célokat elérni. Ha sok gyakorlás után először sikerül egy zsonglőr- vagy artistafeladat, az akkora élmény, hogy mankó lehet az élet más területein is” – avat be Ibolya, s hozzáteszi, hogy a zsonglőrködés egyébként jól alkalmazható arra, hogy az agresszivitás csökkenjen, ráadásul a finommotorikus mozgáson keresztül a jobb és bal agyfélteke összehangolása, illetve a szem-kéz koordináció is javul. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

Fontos, hogy minden gyerek a képességei szerint kapjon feladatot. A különböző eszközöket – karikát, labdát, tányért, buzogányt – használó játékos foglalkozásokon megtapasztalják, hogy az erő igenis bennük van, hogy képesek a céljaik megvalósítására, és hogy a sikerük a saját kitartásuktól függ. A siker pozitívan hat az önképükre, ráéreznek arra, hogy csapatban dolgozni/játszani jó – tudniillik a cirkusz egyaránt hat az egyéni és társas kompetenciákra –, mindemellett stratégiát, egyfajta megoldókulcsot is kapnak a kezükbe, amellyel felvértezve már könnyebben elboldogulnak a mindennapokban.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az Óbudai Danubia Zenekar március 13-án adta utolsó koncertjét a Zeneakadémián Perényi Miklós csellóművész közreműködésével – már közönség nélkül, üres nézőtér előtt. Az azóta eltelt több mint két hónap során a zenekar amellett, hogy régebbi koncertfelvételeit szombat esténként koncertszerűen tette elérhetővé, számtalan online, otthonról készült videóval kedveskedett a közönségnek.

Több mint másfélmillióan látták a Tavaszi szél népdalból készült videót, ahol a zenekar muzsikusai otthonról „kapcsolódtak be” a közös muzsikálásba, de népszerűek voltak ugyanígy készült híres popslágerekre készített átirataik is. Mosolyra fakasztották az egészségügyben dolgozókat, online énekórákkal segítették a pedagógusokat, altatódalokkal látták el a kisgyermekes szülőket.

„A karantén-időszakot a nehézségei mellett lehetőségként éltük meg, hogy az általunk képviselt értékeket, a szimfonikus zenét – amelyet mi 21. századi zenekarként nyitottan és befogadóan értelmezünk – olyan közönséghez juttassuk el online, akikhez eddig nem sikerült, vagy nem volt időnk, lehetőségünk eljutni. Azt hiszem, a karantén alatt szerzett tapasztalatok, a bezártság rávilágított az igazi értékekre, a zene, a művészet fontosságára, ezzel is magyarázható, hogy ilyen sikerrel futottak az online zenei videóink, tartalmaink. Hálás vagyok a zenekar minden tagjának, akik kreativitással, lelkesedéssel és nagy tudással álltak az új feladatokhoz.” (Hámori Máté vezető karmester)

Kép

A zenekar – Kép: Posztós János

A zenekar minden évad végén átadja a Példakép-díjat egy muzsikusának, akit a többiek választanak meg az elismerésre. Az idei speciális évadban ehelyett az Arany Karantén Díj tulajdonosát kereste a zenekar – ehhez a közönség segítségét kérték, szavazással. Az ÓDZ Facebook-oldalán közzé tett, a zenekar művészei által otthon, saját ötlet alapján készített másfél-kétperces videókra a közönség szavazhatott. A 24 óra alatt legtöbb szavazatot kapott videó került ki nyertesként, így a díjat a zenekar ütőszólamvezetője, Keresztes Magor kapja, aki családja körében forgatta a nyertes felvételt.

A nyertes videó visszanézhető itt:

https://www.facebook.com/watch/?v=716899605789465