Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

Nyitva hagytuk a veranda és a hátsó kert ajtaját. Huzat volt, és finom, tiszta illat lengte be a házat. Anyu épp felmosott, ezért kiültetett minket apuval a gangra, hogy megvárjuk, amíg felszárad a padló. Hallani lehetett a szél erejét, ahogy becsap odabenn egy ablakot. Anyukám közben nekiállt a rózsákat metszeni, mi pedig apuval csak ücsörögtünk, és én a lábamat lóbáltam, mert nem ért le a székről. Csendben várakoztunk, csak úgy voltunk, bámultunk bele a semmibe… Ez a meghitt pillanat az első emlékem a szeretetről.

Szép, mégis félelmetes, veszedelmekkel teli gyerekkorom volt. Falusi környezetben nőttem fel, egy otthonos, egyszerű, fagerendás parasztházban, ahol mindenki együtt élt, a nagyszülők, a gyermekeik és az ő családjaik.

Hatalmas udvar vette körül a házunkat, amit mi rendszeres szorgalommal műveltünk, annak minden élményével és nehézségével együtt. Szabadok voltunk, és szabadon játszhattunk. Futottunk és hemperegtünk a fűben, a szénában, a sárban. Mind egy családként lettünk nevelve. Amíg a nagyszülők az állatokat gondozták, a földet művelték, addig a fiaik a munkahelyükön dolgoztak, és a hétvégeken segítettek be. A nagymamám és menyei a konyhában tüsténkedtek, míg mi, gyerekek a pincébe jártunk zsíros-cukros kenyeret enni. Emlékszem, sok időt töltöttem a disznókkal, kedveltem őket, képes voltam órákon keresztül beszélni hozzájuk. (mosolyog) Megvolt a saját világunk, és benne az egész életünk… Aminek része volt sajnos az ital is. Ha a férfiak ittak, agresszívek lettek – így a félelem jelen volt a mindennapjainkban. Bármi is történt tegnap, arról másnap mindenki mélyen hallgatott, mintha mi sem történt volna.

Még mi, gyerekek sem beszéltünk egymásnak a félelmeinkről, pedig a lakások ajtaja mögött az alkoholmámoros viharok ugyanolyan mindennaposak voltak, mint a főzés.

Magunkba temettük és gyűjtöttük a tegnap és a holnap sebeit. Ennek ellenére fájt, amikor Rákoskeresztúron felépítették a panelházakat, a mi házunkat pedig letarolták, és szétköltöztettek minket…

A legkisebb unokaként vidám, de szégyenlős és félénk szőke kislány voltam, tele tervekkel. Édesanya, képzőművész, festő és híres sportoló is akartam lenni… Hagyni szerettem volna magamból valami maradandót. A képzőművészet iránti vonzalmam apukámtól származik. Ő szobafestő volt, aki szépen rajzolt, de sajnos sosem élt a tehetségével. Az én rajztudásom egyetlen nyomát, a kezem munkáját a grábóci templom belső festményei és bútorai őrzik. Legalábbis sokáig azt hittem, ez az egyetlen nyom, amit magam után hagyhatok… Mert 1980 tavaszán a tervek szertefoszlottak, amikor 12 évesen 39 fokos lázzal bandukoltam a háziorvoshoz, akit egy másik doktor helyettesített.

„Mondták már neked valaha, hogy baj van a szíveddel?” – így hangzott a kérdés, amely megváltoztatta az életemet.

Háromszor volt tüdőgyulladásom egymás után, és fáradékony voltam, de semmilyen más tünetem nem volt. A szüleim ekkor már elváltak, így anyuval ketten éltük át a kérdések következményének súlyát. Kiderült a diagnózis: lyukas szívvel születtem. A születésem után, a fejlődés során ennek magától kellett volna összezárulnia, de sajnos az én szívemen nem forrt össze ez az ötforintos méretű kis lyuk, amely hirtelen az életem legnagyobb szakadékává vált. Megtudtam, csoda, hogy élek, mert csak az elhasznált vér kering a testemben. Féltem. El sem tudtam képzelni, mi vár rám, sosem voltam kórházban, sosem volt komoly bajom. Úgy éltem, mint aki teljesen egészséges, mint aki előtt ott az egész élet… Azt reméltem, ha felébredek, kiderül, hogy álom volt az egész, nincs semmi baj, ott a holnap, és kezemben a jövő.

A kimondott diagnózis után minden reggel egyetlen gondolatom volt: talán ez az utolsó napom? Elkezdtem figyelni az időt, a napokat, szinte ki akartam számolni, hogy még hány órát tölthetek a barátaimmal. Szó szerint minden nap kinccsé vált, a legkedvesebb kincsemmé – amit mégsem tudok megfogni, félretenni, lassítani...

12 és fél évesen kellett rájönnöm arra, hogy az idő az egyik legmisztikusabb dolog, mert nem tudunk vele mit kezdeni.

Anyu nagyon erősnek mutatta magát, de tudtam, hogy nagyon fél. Az ilyen életszakaszokat soha nem dolgozza fel az ember, csak elteszi egy kis fiók mélyére, és soha többé nem felejti el, hogy pillanatok alatt megváltozhat az élete. Az 1980-as években még alig volt gyakorlata az orvosoknak a szívműtétben, kevesen maradtak életben.

A legsötétebb, mégis legemelkedettebb éjszakáim között tartom számon a műtét előtti estét, amikor 13 évesen megterveztem az egész életem. Az ágyamban feküdtem a kedvenc kispárnámmal, betakarózva, és nem tudtam aludni. Sokat gondolkoztam, hogy mi lesz velem. Elképzeltem magamat, hogy milyen is leszek ötvenévesen. Nagy családot álmodtam magamnak, szerető férjet, akivel egész életünkben összetartozunk majd, mint annak idején apám családja, de alkohol és agresszió nélkül. Láttam magamat egészségesen és boldogan. Azt nem tudtam, hogy mi leszek, mivel fogok foglalkozni – a sport kitörlődött a lehetőségek közül –, arra koncentráltam, hogy akárhogyan is, de boldog leszek – egyszerűen azért, mert leszek, mert élni fogok! (mosolyog)

Mások félnek az ötvenéves kortól, én elkezdtem várni, vágyakozni utána, mert annyira szerettem volna megélni. Elérhetetlennek tűnt, és egyre távolabbivá tette ezt a pillanatot az évek alatti kilenc újraélesztés.

A műtét utáni fél évet a kórházban töltöttem, majd teljes rehabilitáció várt rám egy évig. Az orvosok nem tudták, mi zajlik bennem, a szívem teljesen kiszámíthatatlan volt. Kimerültem, és az egykori vidámság helyét a reménytelenség fullasztó, súlyos sötétje vette át. Hátat fordítottam mindennek. Átadtam a kamaszéveimet a vad önpusztításnak. Nem akartam semmit. Menekültem, a pillanatnyi örömöket kergettem, mert úgy éreztem, teljesen felesleges szeretnem. Minek és miért is szeressek bárkit is, ha hosszútávon úgysem szerethetem? Mégis volt, aki kérte, hogy szeressem... (mosolyog)

Tizenkilenc évesen le akartak százalékolni, amit nem hagytam, így édesanyám munkahelyén kaptam nyolcórás irodai állást. Egyszer anyukám megkért, hogy helyettesítsem a munkahelyén, egy értekezleten, mert ő épp nem tudott ott lenni. Mivel kislánykorom óta ismertek a munkatársai, ez teljesen elfogadott volt akkor. Velem szemben ült egy fiatal férfi, egy új szakember a cégnél. Merészen bámult, és én nem értettem, miért néz. Attilának hívták, és más volt, mint a többiek, nekem más… Kitartó és határozott. Azt éreztem, hogy akar engem, mindenestül. Amint lehetősége volt, rögtön randevúzni hívott…

 

Az orvosok nem javasolták, hogy gyermeket vállaljak, mégis a megismerkedésünk után két évvel, váratlanul, de megfogant az első kisfiunk. (mosolyog) 38 éves koromban, négygyermekes édesanyaként, túl a kilencedik újraélesztésen, a szívem már olyan rossz állapotban volt, hogy az orvosom figyelmeztetett: a következő rosszullétem végzetes lehet.

Őrültség, de ez volt az a pont, amikor eldöntöttem: nem hagyom többé, hogy az orvosok és a betegségeim irányítsák az életem.

Ekkor már mindenre gyógyszert kellett szednem: a szívemre, a tüdőmre, a vesémre, a májamra és az asztmámra is. Kívülről figyelve magamat, úgy láttam, mintha kötelek rángatnának összevissza, és a kötelek végén fehér köpenyes emberek dobálnának gyógyszerekkel, azon kísérletezve, hogy mitől leszek jobban, mitől nem lesz annyi bajom.

A természetesnek titulált leépülő, elmúló állapotomat nem fogadtam el, ugyanis értelmetlen volt a számomra. Mert miért valósult meg az egyik legáhítottabb vágyam, az, amit 13 évesen az operáció előtt elterveztem… miért is lettem négygyermekes családanya, ha nem láthatom őket felnőtté válni, és nem lehetek köztük öregen, kedves, idős nagymamaként? Ez képtelenség! Azt éreztem, hogy valami nem stimmel ebben a történetben.

Aznap este a szokásos esti rutin előtt, fürdéshez készülődve levetkőztem, és megálltam a tükör előtt. Farkasszemet néztem önmagammal négy órán keresztül. Feltettem magamnak a kérdéseket, és életemben először, hagytam tisztán megválaszolni: Mit is akarok én tulajdonképpen? Mit mutatok a külvilágnak? Mikor csináltam valamit utoljára először?

Az elhatározás megszületett: „fejest ugrok”, bele az ismeretlenbe. Elköltöztünk, szakítottunk a régi életünkkel, és bérletet vettem egy spinning-órára. Bemutatkoztam az edzőnek, és bár a vágás a mellkasomon helyettem is beszélt, elmondtam, hogy négygyermekes anya vagyok, előtte nem sportoltam, mert nem volt megengedett, volt egy szívműtétem és kilenc újraélesztésem. Az ok, amiért itt vagyok, két szó: élni akarok! Az edző szemrebbenés nélkül elfogadta az indokomat, nem ijedt meg, és sosem mutatta, hogy látja a kínlódásomat, amit az elején rendszeresen átéltem az óráin. (mosolyog)

Az első bringaversenyemen futók is részt vettek, akik futva teljesítettek mindennap sok-sok kilométert. Csodáltam őket! Ámulatba ejtett az a koncentráció, amit ők beletesznek a sportba – tudom, más sportban is ott van ez az elmélyülés, de így, ennyire élesen én csak a futásban láttam. Elvarázsoltak.

Közéjük akartam tartozni, olyan akartam lenni, mint ők. (mosolyog)

2014 májusában vettem részt az első futóversenyen. Beneveztem a 10 km-es távra, egyrészt mert élveztem a bringában is, hogy van egy cél, amiért dolgozhatok, másrészt mert egyre inkább vágytam rá, hogy egyszer én is ott álljak egy futóversenyen a rajtmezőben úgy, mint bárki más, ahol senki nem tudja, mi van mögöttem, ahol csak egy futó lehetek a többiek között.

Azóta több mint hat év telt el, és már több mint 200 versenyen futottam. Az egyik legemlékezetesebb versenyem a tavalyi 81 km-es Korinthosz volt, ahol először sikerült holtpont, émelygés és egyéb „ultrás körülmény” nélkül lefutnom 81 kilométert.

A futás során fokozatosan elhagytam minden gyógyszert, és teljes életmódot váltottam, ennek következtében szép lassan átalakult a szervezetem. Ma a szívem jól van, a futástól megerősödött. Néha az orvosom sem hiszi el azt, ami velem történt. Régen 100 volt a pulzusom, amióta futok, csak 48–50 – az ultrafutókra jellemző, hogy ilyen alacsony a pulzusszámuk. Ma már semmilyen gyógyszert nem szedek, és olyan jó érzés ezt kimondani! (mosolyog)

 

Muszáj volt megtanulnom, hogy egyedül magammal vagyok versenyben. Nem engedhettem meg, hogy máshoz hasonlítsam magam. Kitűntem a hatalmas vágásommal a mellkasomon, a fáradékonyságommal és a más gondolkodásommal is. Minden reggel úgy kelek fel, hogy de jó, megint van egy új napom, és ebben az egy napban nincs idő a versengésre másokkal, csak az idővel, amit arra a napra kaptam. Így élek 1981 szeptembere óta, ez határozza meg a mindennapjaimat: csak magamnak van időm bármit is bizonyítani. A „majd holnap” kifejezést nem tudom tolerálni. Attilától pedig az elköteleződés stabilitását tanultam meg, és azt, hogy létezik igaz ember. Szeretnék olyan jó lenni, mint ő. (mosolyog)

A szívünk súg, csak nem vagyunk elég bátrak meghallani. Ebbe a média is nagyon belejátszik. Zakatolnak a „háttérhangok”: csak szól a tévé, de nem nézem, vagy szól a zene, hogy ne legyen csend – ez persze nem baj, csak így nem súg a szív, illetve amit súg, az olyan halk, hogy egyáltalán nem halljuk, elnyomja a zaj. Amikor egy kórházi ágyon fekszel, vagy otthon éjjel a csendben, akkor lehet hallani, meg a hosszú futásokon. (mosolyog)

Képesek vagyunk bárkivel beszélgetni – de a lelkünkkel miért nem? Ma, 55 évesen már bátor vagyok a csendhez!

Sokáig azt írtam minden levelem aljára: „Legyen meg a te akaratod”, de tiéd az akarat, a te akaratod az, amit a szíved legmélyéről vágysz… ami sosem kézzelfogható, ettől olyan különleges.

A szóbeli bántás célja a hatalom, dominancia és kontroll gyakorlása mások fölött. Az agresszor manipulálja áldozatát annak érdekében, hogy megőrizhesse az egyenlőtlen erőviszonyokat. Azért fontos ez számára, mert saját önbecsülését ezáltal kompenzálja: csak akkor képes önmagát erősnek megélni, ha a másikat megalázhatja.

Milyen jelek utalnak szóbeli bántalmazásra?

Néha észre sem vesszük, annyira simán csusszan be egy hétköznapi kommunikációs helyzetbe a bántás. Ilyen az is, ha a bántalmazó lekicsinyli az elért eredményt. Például amikor az egyik kisfiú belövi a gólt, a másik meg mázlinak titulálja azt. Ha ez gyakran ismétlődik, az ügyes fiú elbizonytalanodhat abban, hogy tényleg jó focista-e.

Hasonlóan áshatja alá egy gyermek lelkesedését, ha a másik lelombozó megjegyzéseket tesz egy alkotására: „Nem is így néz ki egy kutya, de béna!” Ha a korábban szívesen rajzolgató gyermekünk többé nem hajlandó ceruzát venni a kezébe, akkor szinte biztosan kritizálta valaki. A nem építő jellegű bírálás szintén a szóbeli bántalmazás egyik formája. Pedagógusok is gyakorta élnek ezzel, nem sejtve, milyen károkat okoznak. Az osztály előtt felolvasott dolgozatbakik is ebbe a kategóriába tartoznak, ha poénkodik rajtuk a tanár.

A szarkazmus egy határon túl szintén bántó lehet. Nagyot üt, ha a másik személy valamely gyengeségét célozza, amelyről nem tehet. Tetézi a fájdalmat, amikor a heccet nem értékelő szenvedő alanyt még számon is kérik humortalansága miatt.

„Levegőnek néznek”

A kiközösítés éppen annyira fájó lehet, mint a fizikai bántás. Az indirekt bántalmazás egyik formája, amikor egy gyermeket fokozatosan szorítanak ki a közösségből, míg végül teljesen magára marad. „Mintha leprás volnék” – érezheti. És valóban, a gyerekek között ragályos betegségként terjed annak hite, hogy az áldozattal ciki beszélni, és ha valaki mégis megteszi, akkor ő is páriává válik.

Ebbe a kategóriába tartoznak azok a kapcsolatok is, amelyekben az egyik fél folyton elfeledkezik a másikról. Nem emlékszik, mit beszéltek meg, nem jelenik meg a találkozókon, nem tartja be az ígéreteit. A bántalmazott értéktelennek, mellőzöttnek éli meg magát. A profi bántalmazók ilyenkor alig észrevehetően elkezdik devalválni őt. Először az áldozat érzelmeit érvénytelenítik: „Minek ez a hiszti, mindig nyafogsz!” A leértékelés finoman vált át kritizálásba, ítélkezésbe, majd sértegetésbe. Az egyik legsúlyosabb szóbeli bántalmazás az áldozat vagy az agresszor állításainak a tagadása, hiszen ezzel az előbbi realitásérzékét kérdőjelezi meg az utóbbi, elbizonytalanítva őt saját józan ítélőképességében.

Csicskáztatás

Különösen kisebb gyermekektől halljuk, hogy „barátomnak” hívják egy társukat, akit mi külső szemlélőként nem tartanánk annak. Olyan jeleneteknek lehetünk szemtanúi, amikor az egyik gyerek folyamatosan parancsolgat a másiknak, ugráltatja, utasítgatja. A kisgyermek még nem képes teljesen elkülöníteni egymástól a különféle interakciókat, és nem érti, mitől lesz valaki a barátunk. A kölcsönösség, egyenlőség fogalmai még ismeretlenek számára, éppen ezért érdemes beszélgetnünk ezekről, akár mesélés vagy szerepjátékok formájában.

Rettegj!

A szóbeli bántalmazás extrém fokozatai kifejezetten az áldozat megfélemlítését célozzák. Ez lehet érzelmi zsarolás („Ha nem teszed, amit mondok, annak súlyos következményei lesznek!”) vagy konkrét fenyegetés is („Megverlek, ha még egyszer megteszed.”). A családon belüli erőszak példái gyakran éppen ilyenek, a gyengébb fél sértegetésével, illetve dührohamokkal megspékelve a leértékelést, kritizálást.

Így neveld az agresszorodat!

Logikus lenne a kapcsolatból való kilépés, de ez sokszor nem lehetséges. Gyakran kérdezik tőlem az áldozatok szülei, miért nem a bántalmazó jár pszichológushoz? És valóban, miért az áldozat váltson iskolát, gyakran újabb terhet róva ezzel a családra? A bántalmazóknak nem érdekük a gyógyulás, így kevésbé jutnak el a szakemberhez. Megoldást jelenthet megtanítani a gyermeknek azokat a technikákat, amivel kordában tarthatja a bántalmazót. Fontos, hogy a magabiztos fellépés trükkjeit alkalmazva beszéljen vele (lásd az előző cikkünket)!

Technikák, amelyek akkor működnek, ha a bántalmazónak van empátiás készsége, de nem teljes a rálátása a saját viselkedésére: Fejezd ki az érzéseidet! (Például: „Megbántottál ezzel!”) Fejezd ki a bántalmazó érzéseit! (Például: „Látom, haragszol.”) Kérdezz vissza! (Például: „Cipeld a táskám!” „Miért, te viszed az enyémet?”) Kérd meg az agresszort! (Például: „Kérlek, tedd arrébb a holmidat, ez az én helyem!”) Durvább helyzetekben: Tisztázd a határaidat! (Például: „Nincs jogod parancsolgatni nekem.” „Ugyanolyan gyerek vagy, mint én, nem mondhatod meg, mit tegyek.”) Következmények megfogalmazása: (Például: „Nem mondhatsz nekem ilyeneket! Ha még egyszer megteszed, az anyukám beszélni fog a tiéddel.”)

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Segíti a lelki egyensúlyukat, amikor bízvást számíthatnak arra, hogy ha a fene fenét eszik is, reggel 9-kor lehet reggelizni, mert anyának addigra véget ér a reggeli meetingje, fél egykor asztalon lesz az ebéd, este hatkor pedig vacsora kerül elénk. Ehhez viszont a két home office-os irodakukac szülő részéről komoly tervezésre és munkamegosztásra van szükség. A rendelkezésre álló alapanyagokat Zsófi, a feleségem tartja számon, míg legfontosabb véleményformálóként (mert ő az, aki a legkevesebb ételt hajlandó megenni) Dávid fiam az, aki segít vasárnap délután megalkotni a heti menüt.

A cél, hogy az étel maximum 40 perc alatt megfőzhető legyen, és mindenki szeresse.

Azt, hogy ki főzi meg, az is befolyásolja, hogy éppen kinek van kevésbé halaszthatatlan dolga, szerencsére ebben is nagy az egyenlőség nálunk, így fele-fele arányban szokott ez kijönni. A múlt héten például ezt ettük ebédre:

Hétfő: krumplistészta

Ezt nagymamám egészen sajátosan készítette, zsíron pirította meg a hagymát, és nem tett bele pirospaprikát, csak sót és borsot. Annyira szerettem, hogy gimnazistaként Szolnokon rendszeresen felültem tanítás után a vonatra, és átmentem Törökszentmiklósra egy jó krumplistésztára. Tanulság: a kamasz unokákat a hasukon keresztül lehet a legjobban megfogni.
A „reformkonyha” jegyében én már nem zsíron, csak olajon dinsztelem a hagymát, és pirospaprika is megy bele. Simán elkészül 40 percen belül.

Kedd: paradicsomszósz, főtt krumpli, főtt tojás

Na, ezt például én meg nem eszem (ennyit arról, hogy ki a legválogatósabb…), és be kellene érnem tegnapi krumplis tésztával, viszont abból úgysem maradt, így kiváló alkalom, hogy Bud Spencer nyomán egy jó kis hagymás babot üssek össze. Karikára vágott kolbász kiolvadó zsírján sütöm meg a felkarikázott hagymát, ráöntöm a konzervbabot meg némi paradicsompürét, amit lekanyarítottam a paradicsomszószból, só, bors, és kész is van, max. 15 perc. Érdekes, de rajtam kívül még Mira is eszi, pedig nem is szereti a Bud Spencer-filmeket.

Szerda: aprópecsenye

Ebben az a jó, hogy variálni lehet, így nem unalmas. Csirkemellfilé az alap, de hogy mi megy mellé köretként… Lehet rizs – ha gyorsan kell –, lehet kockára vágott, először sós vízben megfőzött (de csak annyira, hogy szinte még félkemény), majd forró olajban kisütött krumpli, vagy a hússal együtt párolt zöldborsó, vagy valami üveges szósz. Egy kicsi csalás van benne mindig, mert egy fél Maggi-kockát szoktam a húsra dobni, amikor kiereszti a levét, így a só–bors–majoranna szentháromságán túl kap még egy erős plusz ízt. Ha nagyon sok összetevővel készül, akkor sem több mint 45 perc. Rizzsel meg kb. 25 perc alatt elkészül.

Csütörtök: póréhagymás rizottó

A járványhelyzet dinamikája szerint először élesztőt nem lehetett kapni (most már persze hegyekben áll az áruházakban), mostanra a rizottó-rizs lett az új élesztő, hetek óta nem jutok hozzá a közeli boltban. Ha főzünk mellé húslevest, akkor alaplé is akad, de ilyen még nem fordult elő, ezért szégyenszemre bolti alaplével készül, póréhagymával és só-bors fűszerezésű, jól megpirított csirkemellel.

Egyszer csak úgy próbaképpen készítettem egy kis adagot estére, de olyan zajos sikert aratott a gyerekeknél, hogy azóta amolyan ünnepi ételnek számít, bármennyire is gyorsan elkészíthető.

Közbevetésként ideírom, hogy levesekről eddig nem esett szó, mert ez tényleg nagyon időfüggő, de heti egy hétköznapon legalább azért befér egy zöldbab-, zöldborsó- vagy krumplileves megfőzése is.

Péntek: sonkás tészta

A sonkás tészta az egyik legalkalmasabb étel arra, hogy a gyerekeket bevezesse az ember a konyhai munkába. Művészetet akartam írni elsőre, de attól én azért igen messze állok, amint a fenti listából is vélhetőleg kiderült már. Egy kilencéves már simán felkockázza a sonkát és kiméri a tejet, összekeveri a carbonara-porral, míg a nagyobbik meg tudja pirítani, és a tésztát is ki tudja főzni. Minimális felügyelettel csodálatosan delegálható projekt, és varázslatosan gyorsan készen is van.

A kifőzött tésztát egyébként a lányok nálunk sokszor inkább friss paradicsommal és fehérsajttal eszik, amúgy olaszosan.

Szombat – reggelire házi zsömle, ebédre saslik-nyársak

A hétvége végre az örömfőzésről szólhat, nem a tábori körülmények közötti improvizációról.

Ha reggel 6-kor elkezdem, fél 9-re elkészül a friss zsömle egyenesen a sütőből (itt is csalok persze, és a kenyérsütő gép dagasztja helyettem). A fél 6-os első fecske, Dávid már úgyis ébren van ilyenkor, így társaságom is akad.
Saslikot készíteni azért jó, mert mindenki a saját szájíze szerint rendelheti meg tőlem a nyársakat, vagy akár magának is összerakhatja. Nálunk általában ezek a hozzávalók: csirkemellkocka (fokhagymával bedörzsölve), kolbász, császárszalonna, cukkini, hagyma, paradicsom. A sütőben sül kb. negyven percet, rizs és jégsaláta dukál mellé, vacsorára pedig ki lehet tunkolni a szaftot a tepsiből kenyérrel.

Vasárnap: rakott krumpli

Az igazi össznépi főzés jegyében megfőzöm a krumplit, Dávid felvágja a hozzávalókat, Mira lerakja, és én, mint a nagy földrajzi tejfelezések mestere, adagolom a tejfölt és a sót. Anya ezalatt a kanapén relaxál, jól megérdemelt pihenésként a héten nyújtott áldozatos munkájáért. Egyszerűen megunhatatlan a folyamat, szerintem a nirvánába belépve is rakott krumplit készítenek majd együtt az emberek.

A kihangosított telefon körül ülve mind a négyen érezzük, hogy ahogy telnek a másodpercek, a pillanat a fontos kérések csendjévé növekszik. Mint amikor egyetemistaként Görögországba akartam menni az akkori barátommal, vagy amikor a lányom gimiben piercinget szeretett volna, meg a fiam jogosítványt… és mielőtt későbbi vejeink megkérték lányaink kezét… De a leghosszabb hatásszünet sem nyúlhat a végtelenségig, mert érdektelenségbe fullad az előadás, ezt anyu jól tudja. Jön is már a drámai tetőpont: „Vigyetek el engem a Pennybe shoppingolni”.

Kávéscsészék koppannak az asztalon, a leesett állak alatt. Összenézünk. Az én 74 éves anyukám, aki három krónikus betegséget cipel évtizedek óta; aki eddig fegyelmezetten ki se tette a lábát a kertkapun? Aki orvos apukámat trenírozza hetek óta, hogyan kell a higiéniai rendszabályokat betartani; aki büszke arra, hogy soha semmi feleslegeset nem vásárol; aki szembetegsége miatt már évek óta nem tudja kiböngészni az áruk címkéjét? Akinek a férjét az említett élelmiszerboltban megalázta és megmotozta a túlbuzgó biztonsági őr, ezért azóta soha be nem teszi a lábát oda, vagyis apukámnak eszébe sem jutna elkísérni, hogy segítsen neki? Mert hát mi, ugye, 65 év alatt be sem léphetünk.

„Tessék? Anyukám, megvesszük mi neked, amit kérsz, elmegyek veled sétálni is…” Próbálok érveket találni, de közben már ő is sorolja, hogy kesztyűt vesz meg maszkot, hogy 9-től úgyis csak az öregek mehetnek, ezért nem lesz tömeg. Hogy annyira vágyik már rá, hogy kiválassza, amit megvesz. És végül a legütősebb indok, hogy ő ezt már eldöntötte.

Akkor nincs mit tenni, ébredtem rá, akkor akár elmegy nélkülünk is. De közben már én is másképp láttam.

Eszembe jutott, milyen kilépni egy fojtott levegőjű szobából, egy iskolai évzáró ünnepségről vagy az irodából egy nagy hajrá után, a nyaralás előtti este. Hogy én sem vagyok egy shoppingkirálynő, de már hónapok óta szeretnék venni egy farmert meg egy cipőt, és a szokásossal ellentétben ez a terv most nem nyűgnek, hanem lehetőségnek tetszik.

Pár pillanatra én vagyok ő, az irodalomszerető és hajdan verseket író, egykor tündöklő logikájú és csillogó tekintetű, szellemes matematikus, aki mindig a társaság középpontja volt, akit körülrajongtak a tanítványai. Ő, aki már nem ismeri meg a tanítványokat és kollégákat az utcán, ha ráköszönnek, aki lassan egy évtizede szokja, hogy egyre kisebb távokat tesz meg a gurulós bevásárlós járókájával, pár éve azt is, hogy nem rittyenthet három fogásos ebédeket az unokáinak. Sütit sem süt szívesen, amióta a mirelit meggy helyett csirkemájat olvasztott ki. Persze a gyerekek kocsival elviszik magukhoz ebédre – hisz már régóta nem vezet. Lassan talán azzal is megbékél, hogy a vakság felé tartva sosem fogja újraolvasni a Thibault családot, és nem gyönyörködhet a Kondor Béla-rézkarcban, amelyet az első fizetésükből vettek.

Milyen érzés lehet napról napra elveszíteni szabadságunk maradékait? És mekkora jelentősége van a járványügyi ajánlásokhoz képest annak, ha egy morzsányit mégis visszakaphatunk belőle, ha csak egy bevásárlás erejéig is?

Megvan a Házibuli parkolós jelenete, amikor ülnek az aggódó szülők az éjszakában kamasz utódukra várva? Miközben lassan telnek a percek, az jár a fejükben, vajon jól tették-e, hogy beleegyeztek. Hogy emlékszik-e még a tanácsaikra. Hát így várakoztunk mi a nagyira szombat délelőtt, az élelmiszerbolt parkolójában.

És igen, benne volt a pakliban, hogy a biztonsági őr majd őt is gyanúsan méregeti, mit szöszöl annyit a felvágottaknál. És az is, hogy a pénztárnál elfelejti a PIN kódját, és kiönti az összes aprót a pultra. De hazaérve úgy mosolygott anyu, mint amikor két hónappal ezelőtt távoli eléréssel bevettük egy csoportos Skype-beszélgetésbe, amit kivetítettünk neki a nagy tévéjére.

Az előszobában lepakoltunk, ő a kezembe nyomott egy tálca sütit meg egy boltban vett tortát az aktuális szülinaposnak. Búcsúzóul én is hazárdírozásba kezdtem, és végre, hónapok után először, alaposan megölelgettem az én anyukámat.

„A Völgyhétvégéket azért találtuk ki, hogy 2020-ban se maradjunk művészetek és Völgyérzés nélkül, a művészek, zeneipari szereplők pedig munka nélkül. Különleges hétvégi programokkal készülünk, jó lesz újra koncerteket hallgatni, színházba, kiállításra menni, filmeket nézni, kézműveskedni, táncolni, beszélgetni, együtt lenni és nagyon kíváncsiak vagyunk, milyen hangulatot kap a kapolcsi közös fesztiválozás az őszi időszakban.” – mondta Oszkó-Jakab Natália, a Művészetek Völgye igazgatója.

A Völgyhétvégéken nyílik meg Kapolcs új főtere, ami egyúttal egy új fesztiválhelyszín is. Itt lép fel többek között az Erik Sumo Band, a Csík Zenekar, a Kiscsillag, az Irie Maffia, a hiperkarma, a Random Trip, a 30Y és az Ivan and the Parazol. Szintén felújított pompájában, társasjátékokkal, kiállításokkal és a Nemzeti Filmintézet Filmarchívum filmjeivel várja a látogatókat a MűvészVölgy Kúria névre keresztelt kapolcsi kastély. A főtéri események mellett egy-egy hétvégére programot hoz Kapolcsra a Harcsa Veronika Udvar, a Momentán Udvar, a Kaláka Versudvar, a Hagyományok Háza Folkudvara, a Hangfoglaló Udvar, a Színház Színpad, a Világzenei Udvar és a 30 éves Muharay Elemér Népművészeti Szövetség Muharay Udvara. Aktív programokban sem lesz hiány, biciklis és gyalogos túrák indulnak a Völgyhétvégék minden napján. Kiállításra hív az 51-es körzet, a kapolcsi buszmegálló és kinyit a KenderKert, a Muflon Jazz Udvar, a Diabelli, a Magyar Írószövetség Udvara, a Völgykomolyzene helyszíne, a Tűzoltószertár, az ÉltetőVölgy, a Kalapos Udvar, a MANK Artporta, a Fazekasműhely, a Manó Udvar, a Virágzsó Udvar, a Szépmíves Udvar. Nem maradhat el a helyi termékek vására sem, és finom falatokkal készülnek a kapolcsi Kék Abrosz Vendégasztalok.

A részletes program június 1-től megtalálható a www.muveszetekvolgye.hu oldalon.

A Völgyhétvégék időpontjai:
1. hétvége: szeptember 3-6.
2. hétvége: szeptember 11-13.
3. hétvége: szeptember 25-27.
4. hétvége: október2-4.

Akinek már van Művészetek Völgye bérlete:

Azok, akik megvették az idei bérletüket a Művészetek Völgye Fesztiválra, a jegyvisszaváltás mellett több lehetőség közül is választhatnak, amivel segíteni tudják a Művészetek Völgye további működését. Beválthatják a jegyüket a Völgyhétvégékre vagy beválthatják a jegyüket a 2021-es jubileumi fesztiválra vagy felajánlhatják a jegyük árát támogatásként. A szervezők köszönik a jegyvásárlók bizalmát és továbbra is azon dolgoznak, hogy összeköthessék és egy alkotó közösséggé alakíthassák a hazai kulturális élet legjavát és a művészetkedvelő közönséget.

Így kezdtük idén a Háziszörp Kft bodzaszezonját. Néhány éve alapítottuk kis gyümölcsfeldolgozónkat, ahol idénygyümölcsökből készítünk tartósítószer-mentes szörpöket. Most a bodza ideje jött el. Persze később felkeressük majd a bodzaültetvényeket is, hogy megfelelő mennyiségben kínálhassunk bodzaszörpöt azoknak, akik ezt a finom és egészséges italt szeretnék megvásárolni. A mi szörpreceptünk a régi: tiszta gyümölcslé és cukor, mindenféle egyéb adalék nélkül. „Bag in Box”, azaz „zacskó a dobozban” csomagolásban tároljuk, ügyes kis csappal az oldalán, hogy romlás nélkül, folyamatosan fogyasztható legyen.

A kert árnyékos, szélvédett sarkában, a mogyoróbokrok takarásában van a komposztdomb helye. Mellette a bodza (Sambucus nigra), amelynek minden része hasznos! A komposztdombot árnyékolja, lehulló levelei értékes tápanyagokkal dúsítják, az érést gyorsítják. Virágzás közben persze megérkeznek a fekete levéltetvek is, de jut a virágból mindenkinek bőven. Különös, de a méhek egyáltalán nem látogatják az illatos bodzavirágot!

Vékony rétegben kiterítve, naptól védve kell szárítani, hogy a nyár melegéből és fényéből a téli megfázások ellenszerét megőrizzük.

Ebben az időszakban, májusban tele van minden asztal, szekrény teteje: tálcákon a kamilla, a kakukkfű szárad, a bodzának viszont egy egész abrosz kell, hogy elég helyük legyen az illatos virágernyőknek! A fekete bodzát a népi gyógyászatban gyakran „a szegény ember patikája” néven emlegették. Nem véletlen, hiszen négyezer éve használjuk, állítólag a legrégebbi gyógynövény, amelyet az ember valaha is termesztett. A természetgyógyászat például teaként a meghűlés kezelésében használja. Gyógyteaként olyan problémákat is kezeltek vele, mint a székrekedés, a szemgyulladás, de használták még vértisztítónak, fájdalomcsillapítónak, hánytatónak vagy éppen vizelethajtónak is. Ugyanis a fekete bodza virágában és termésében számos hasznos makroelem és vitamin található.

A bodza népies nevei: bocfa, csete, fái bodza. A palóc népi babonák szerint ha a bodzára tapostak, meghajlítva földet hordtak rá, akkor a tehénből, a disznó sebéből kihullott a pondró. A Csereháton ezt a bodza letépett ágacskáitól és a megfelelő ráolvasástól remélték. Göcsejben is azt tartották, hogy a disznókat elkerüli a vész, ha az óljukba bodzaágat szórnak. Az alsó-őrségiek szerint viszont a bodzát nem volt szerencsés a ház mellé ültetni, mert akkor belecsapott a villám.

De többféle bodza is létezik! Az egyik a földi- vagy gyalog bodza (Sambucus ebulus), ez a növény nem fás szárú, hanem magasra növő évelő, és később virágzik. Csak az általunk illatosnak ismert bodzabokrot szoktuk illatos virágáról megnevezni. Egyes növény-rendszertanokban a pézsmaboglárfélék (Adoxaceae) családjába, míg mások a loncfélék (Caprifoliaceae) közé sorolják.

A bodza Európában nagyon elterjedt. Már a Római Birodalomban fogyasztották úgy, ahogy ma is szokás itt-ott: likőr formában.

Finomított cukor és víz oldatába beáztatják a bodzavirág fejeket, így a virág íze bejut a szirupba. Utána alkohollal keverik. Számos országban az aromás italt szénsavas vízzel keverve fogyasztják. Ázalékos szörpöt azért könnyű belőle készíteni, mert virága nagyon különlegesen fűszeres. Vigyázni kell azonban, hogy levél ne essen a vízbe, mert az kesernyés ízű.

Az északi féltekén, Európában és Észak-Amerikában a bodzavirágszezon május végétől június elejéig tart. Elsősorban a napos helyeket kedveli, de nagyon különböző éghajlati körülmények között is megnő, beleértve a nedves és a száraz termékeny talajokat is. Egyébként Afrika északnyugati részén és Délnyugat-Ázsiában is elterjedt.

A 19. században kedvelt étel volt a tojásosan kirántott bodzavirág, más néven bodzafánk. Északnyugat-Európában volt népszerű a belőle készített könnyű szeszes ital, különösen Viktória királynő uralkodása idején, bár ahogyan írtuk, valójában a bodzalikőr receptjét már a római kor óta ismerték. Közép-Európában, Németországban, Ausztriában és Magyarországon leggyakrabban aromás szörpként fogyasztják, vízzel hígítva.

Számos receptet találhatunk: például bundában sült bodzavirág, bodzasziruppal készült almatorta.

Hallottam már Franciaországban grapefruit-bodza italról is. De a szirupot használják borjúhús-öntethez és csirkemell mellé is. Még elképzelni is nehéz a háromrétegű bodza tortát!

Céget, vállalakozást, munkahelyi közösséget vezetni szép, összetett feladat. Kis céget különösen, mert ott az egyes emberek nem statisztikai számok csupán, fogaskerekek, hanem érzelemgazdag, gondolkodó, érzékeny, félelmekkel és örömökkel teli emberek, félig-meddig élettársak, ha nem is éjszakánként, hanem nappal, nyolc órában. Érdekes módon többnyire mindenki azt hiszi, az ő problémája a többiek problémája is, és ha látnák annak a kérdőívnek az eredményeit például, amit most én látok, nagyon meg lennének lepve. Előttem ugyanis azok a kérdőívek vannak nyitva, amelyekben a munkatársakat kérdeztem meg arról, hogyan és milyen körülmények között tudják elképzelni az iroda újranyitását a koronavírus-járvány okozta hirtelen hazaköltözés hetei után. Van abban minden, meg az ellenkezője is.

Lelkesen otthonmaradók és a közösségi munkát tűkön ülve várók, megfertőződéstől félők és a járványt átverésnek titulálók. Aggódók és lazák, gondterheltek és türelmetlenek. És trollok meg trollnők.

Milyen könnyű lenne úgy döntéseket hozni, hogy kijön egy ilyen kérdőívből egy szép egyöntetű eredmény, de legalábbis többségi, amit aztán a többség akaratára hivatkozva szépen be lehet jelenteni, és ennyi. De persze nem. Vezetőnek lenni ezért nehéz. Mert mindenkinek nem lehet a kedvére tenni, mindenki sosem lesz megelégedve, mindig mindenki mást akar és azt is máshogy, és 35 emberből mindig lesz egy, akinek pont az nem jó, ami végül kialakul. Ezt látom itt a válaszok felett ülve, de végül is vezetőnek lenni ilyen, tudom én, ezt vállaltam, ennek igyekszem megfelelni, és fejlődöm is benne évről évre. (Bár még mindig lelkesen és idealistán törekszem arra, hogy senki ne utáljon semmi miatt, és mindig figyelmeztetnem kell magamat, hogy ez nem reális célkitűzés.)

De most itt ülök az összegző Excel-táblázatom előtt, és a lényeg, az igazi lényeg az, hogy a táblázatnak 35 sora van. Ennyi sora volt március 13-án is – és ennyi sora van most is.

Senki nem morzsolódott le, senkinek nem engedtük el a kezét, mindenki itt van a fedélzeten, mindenki végigküzdötte, dolgozta, félte, lelkesedte ezt a furcsa, hibrid, emlékezetes időszakot.

Az újrakezdést is együtt tervezzük, István, Enikő, Évi, Pilu, Marcsi, Viki, Botond, Niki, Lőrinc, Máté, Béla, Szabi, Peti, Zita, Nóri, Heni, Mesi, Nelli, Petra, Móni, Hajni, András, Timi, Kati, Lívia, Andi, Kriszti, Ildi, Szonja, Tamás, Ria, Dorka, Ági, Dávid. Meg én. Mindenki megvan.

És nem tudok mást csinálni, örülök a trolloknak meg a trollnőknek, fülig ér a szám, gombóc van a torkomban, mert persze lesznek még rossz idők meg jók. Most nem is tudjuk még, hogy ez itt mi volt, amin túlvagyunk, és hogy túlvagyunk-e rajta egyáltalán, meg most jön majd a neheze is sok szempontból. Még nem tudjuk, hogy munkadömping vagy munkaínség képében, de már érezzük a kis feszültséget az idegekben, a finom remegést, az ugrásra kész állapot élességét – és nem lesz ez könnyű, tudjuk jól. De egy próbát kiálltunk, és jó volt együtt kiállni. És nem csak rajtunk múlt, nem csak vezetői döntéseken, igeneken minden egyes ember mellett – hanem minden egyes munkavállalónkon, akik sokkal többet dolgoztak ebben az időben, mint eddig. Akik külsősök és alvállalkozók helyett is munkát végeztek. Akik váratlan feladatokkal szembesültek egészen szokatlan körülmények között. Akik támogatták egymást, odafigyeltek, kitartottak, megköszönték, kibírták.

Hűségesek voltunk egymáshoz ezekben az időkben. Elkötelezettek. Bátrak. Köszönjük szépen.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

„Nőnek születni kell” – tartja a mondás, legalábbis nálunk. Vannak azonban olyan részei a világnak, ahol a nőknek megszületni sem szabad. A szelektív abortusz lényege, hogy a szülők elvetetik a gyermeket, ha az ultrahang során kiderül, hogy kislány. A nők hiánya különösen Kínában (11,9 millió) és Indiában (10,6 millió) kiugró, de mérhető még Albániában, Örményországban, Azerbajdzsánban, Grúziában, Tajvanban, Montenegróban, Hongkongban, Dél-Koreában, Tunéziában és Vietnamban is.

A lányokat hagyják meghalni

Indiában korábban bevett gyakorlat volt, hogy a lánycsecsemőket a Gangeszbe fojtották, a technológia fejlődésével azonban a nemi diszkrimináció a magzati korra tevődött át, és bár a szelektív abortusz nem legális Indiában, a beépített kiskapuknak köszönhetően a terhességmegszakítások 99 százaléka még mindig a lány magzatokat érinti. A dél-ázsiai országban sokan úgy tartják, hogy „lányt felnevelni olyan, mint a szomszéd kertjét öntözni.” Az indiai társadalomban olyannyira elterjedt ez a gondolkodás, hogy évente 239 ezer kislány hal meg ötéves kora előtt azért, mert elhanyagolják pusztán nemi hovatartozása miatt. A felmérésekből kimutatható, hogy India 35 államából 29-ben a leánygyermekek halandósága kirívó mértékben meghaladja a fiúgyermekekét, ami azért érdekes, mert azokban az országokban, ahol nincs ilyen típusú nemi diszkrimináció, biológiai okokból a fiúgyermekek halandósága általában magasabb.

„Bár a 2017–2018-as felmérésében az indiai kormány nem közölt hivatalos adatokat a végrehajtott abortuszok számáról, egy körültekintő módszertannal felállított becslés szerint körülbelül 11,8–14,1 millió nőnemű magzat életét oltották ki 1990 óta szelektív terhességmegszakítással. A lányszületéssel szembeni negatív hozzáállás legalapvetőbb oka a közösségek patriarchális társadalmi berendezkedése. A hindu társadalmi berendezkedés és a férfiágon való öröklés következtében a nők csak házasság révén tudják fenntartani magukat. Az indiai esküvői szokások miatt a kiházasítás azonban rendkívül költséges a lány családjának, nem beszélve a hozomány megfizetésének terhéről. A férj családja gyakran még az esküvő után is követelésekkel áll elő, amely könnyen adósságba kényszerítheti a lányos családot.” – írja Mogyorósi Alexandra A hiányzó nők kérdése Indiában című tanulmányában.

A szakértő arra is felhívja a figyelmet, hogy a tradicionális hindu társadalomban a nők családban betöltött szerepe másodlagos, életüket örökös gyámságban, egy férfi uralma alatt kell leélniük. Férjüket istenként kell tisztelniük, házasságtörés esetén kitaszítással vagy halállal kell szembenézniük. Ha megözvegyülnek, csak fehérben járhatnak, kevesebb ételt kapnak, és ha nem kergetik el őket a háztól, épphogy megtűrik őket. A nők megbecsültsége Indiában az idők során nem sokat változott, az egyetlen dolog, amellyel a közösségen belül tekintélyt szerezhetnek, ha fiú utódot szülnek.

A gazdasági vonatkozásokon kívül vallási okok is erősítik a fiúpreferenciát. A hindu közösségben a fiú utód nélkülözhetetlen a halotti szertartásnál, mivel csak ő gyújthatja meg az apa halotti máglyáját.

Korábban azt gondolták, hogy az életszínvonal emelkedése, és a középosztály gyarapodása a szelektív abortuszok számának visszaesésével jár majd, hiszen a jobb módú családok már megengedhetik maguknak, hogy felneveljék a lánygyermekeket. A fiúpreferencia azonban olyan erősen él a társadalomban, hogy a kevesebb gyermeket vállaló szülőknek egyre fontosabb lett, hogy legalább az egyik, vagy az egyetlen utódjuk fiú legyen. Az indiai törvényhozás folyamatosan próbálja visszaszorítani a szelektív abortusz szörnyű hagyományát, és évről évre többet áldoz a költségvetésből a nők helyzetének javítására, egyelőre nem túl látványos eredménnyel.

Az „egykepolitika” következményei

Kínában a családokat az 1960-as évekig arra buzdították, hogy minél több gyereket vállaljanak. Ennek az lett az eredménye, hogy kevesebb mint 30 év alatt 530 millióról 940 millió főre nőtt a távol-keleti ország népessége. A demográfiai robbanásból, az erőforráshiányból és a lakhatásból fakadó problémákat kezdetben úgy próbálták megoldani, hogy a ’70-es évek elején maximum kettőben határozták meg az ideális gyerekszámot, és mivel ez nem hozta meg a kívánt eredményt, 1979-ben bevezették az „egykepolitikát”. A kínai társadalom hagyományosan előnyben részesíti a fiúgyermekeket, így a korlátozásnak köszönhetően rendszerszintűvé váltak a szelektív abortuszok.

Az „egykepolitika” nagyon súlyos következményekkel járt: úgy eltolódott a nemek születéskori aránya, hogy jelenleg születéskor minden 100 leánygyermekre 117 fiú jut. Ez azt jelenti, hogy több tízmillió férfinak nem jut majd feleség Kínában, már most több településen egyáltalán nincs hajadon, és rengetegen küzdenek azzal, hogy nem találnak maguknak párt. A hírek szerint százával adják el a pakisztáni nőket kínai férfiaknak, hol házasságra, hol prostitúcióra kényszerítik őket.

A probléma súlyosságát a kínai kormány is felismerte, ezért 2016 januárjában két gyerekre módosították a törvényt, majd 2018 év végén bevezették a „független termékenység” politikáját, azaz a nők maguk dönthetik el, hány gyerekük lesz. Az adatokból egyelőre nem látszik, hogy a korlátozások feloldása a női termékenység emelkedéséhez vezetett volna, pedig a „nőhiány” akkor is gondot fog okozni a következő évtizedekben, ha hirtelen demográfiai robbanás lenne Kínában.

11 millió kínai nő a semmiből

Bár a hatóságok az „egykepolitika” idején kényszerabortusszal – előrehaladott terhességeket is megszakítottak– és kényszersterilizációval sújtották a törvényszegőket, így is akadtak olyan családok, akik megszülték, és elbújtatták lányaikat. Amerikai és kínai kutatók úgy számolják, hogy 11 millió fiatal kínai lány és nő születését titkolták el, vagy jelentették késve a szülők a hatóságok felé, és ezek a lányok csak a beiskolázáskor vagy házasságkötéskor kerültek elő.

Szakértők szerint, ha egy társadalomban aránytalanul magas az egyedülálló férfiak aránya, az hosszú távon társadalmi szintű frusztrációt és az erőszakos cselekedetek számának emelkedését okozhatja. A jelenségnek köszönhetően az érintett térségekben nő a pedofil bűncselekmények száma, és egyre többen igénylik a prostituáltak szolgáltatásait. A nemi aránytalanság kedvez az emberkereskedőknek is, akik más országokból hoznak hajadonokat, hogy pénzért eladják őket a magányos férfiaknak. Indiában és Kínában is igyekeznek a törvényhozók orvosolni a múltban elkövetett hibákat, ám ahhoz, hogy a szelektív abortuszok és a gyerekgyilkosságok következtében kialakuló demográfiai aránytalanság helyrebillenjen, a társadalom gondolkodásának teljes átalakulására lenne szükség.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nem sokat utaztam külföldre életemben, ezért minden út kimagasló élmény. Úgy őrizgetem az emléküket, a tanulságaikat, mint a diétára ítélt nassoló az eldugott doboz bonbont: időnként, rossz napokon előveszem, gyönyörködöm benne, azután visszateszem a dobozába, ínségesebb időkre.

A Földközi-tenger vidéke vonz legerősebben. Horvátországba kétszer jutottam el, és a két utazás merőben más volt. Első ízben hat évvel ezelőtt indultunk útnak férjemmel, három tizenéves gyerekünkkel és csurig pakolt Skoda Felicia kombi kocsinkkal. Csodálatos volt a sátrazás Vir szigetén, egészen közel a tengerparthoz. Egy középkori erőd romjai mellett fürödtünk a kristálytiszta, teljesen átlátszó vízben. Persze soha nem tudunk sokáig egyhelyben pihenni, így már az érkezésünk utáni napon bejártuk Vir szigetét, azután egyre tágítottuk a felfedezendő vidék körét. Sokan, akik csak a tenger miatt jöttek ide, nem értették, miért nem fürdünk és heverészünk egész nap. Nem tudhatták, hogy van a családban egy művészettörténész (én), aki legalább annyira él-hal az emberek emelte épületekért, műalkotásokért, mint más a szép tájakért, simogató tengervízért. Ráadásul akkoriban írtam a könyvemet – szerzőtársammal együtt – a johannita lovagok középkori gyógyító és szegénygondozó tevékenységéről, és elvállaltam, hogy három dalmáciai várukról fényképeket készítek.

Férjem mindig partner volt ezekben az utazós–felderítős–fényképezős barangolásokban, a gyerekeink pedig már megszokták anyjuknak ezt a hóbortját, nem lázadoztak ellene, így most is lelkesen vetettük magunkat a szárazföld belseje felé. Eljutottunk Vrána várához, a Templomos, majd a Szent János Lovagrend magyar tartományának egykori központjához. Romos állapotában is lenyűgöző hatást keltett, mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy az akkori Európa legnagyobb hatalmú urai adták ott egymásnak a kilincset több száz éven át. Talán azért, mert falai között csak kóbor kutya bandukolt, körülötte a kis falu házai pedig magukon viselték még a háború nyomait.

A másik két johannita rendházra már nem volt ilyen egyszerű rátalálni. Egyiket nem is tudtuk megközelíteni, mert a kocsink majdnem beragadt a mély porba, és majdnem szétesett a hepehupás földúton. Férjem és a gyerekek türelmetlenek voltak, szenvedtek a hőségtől és az utak keresgélésétől. Elegük volt, bár igyekeztek nem bántani engem. Néha azért ilyen megjegyzéseket hallottam a kocsi hátsó üléséről: „Anyu már egy összedőlt istállóról is azt hiszi, hogy középkori templom vagy várrom!” Az út mentén valóban csak szinte teljesen elhagyatott településeket láttunk, cirill betűs temetőkkel – innét üldözték el a háború idején a szerb lakosságot. Csak a sűrű, de alacsony erdő fölé magasodó ciprusok jelezték a távolban, hogy ott rejtőzhet a középkori Bojišće település kis Szent Péter-temploma.

Eljutottunk viszont Ljubačba, de onnan is még úttalan utakon kellett autóznunk, a tengelytörést és defektet is kockáztatva, hogy megközelíthessük a félsziget csücskén, egy szirten az egykori rendház romjait. Gyönyörű kilátás tárult innen a szemünk elé a két, szomszédos tengeröbölre, a szemközti szigetekre és hegyekre. Ljuba vára egykor uralta a környező tengert, saját kikötője lehetett, és olyan nagy volt, mint a mi regéci várunk a Zemplénben. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába: láttam a szirt alatt a vitorlás gályákat, amelyek kifutottak a tengerre, a Szentföld felé. Ég és föld, múlt és jelen egy pillanatra összeért ott, ahol álltam – ilyen csak nagyon ritkán történik meg egy ember életében.

Második horvátországi utazásunk három évvel ezelőtt nagyon borúsan indult, nemcsak az eső szakadt és változtatta a sátrunk alatti talajt vörös dagonyává, hanem a lelkünk is tele volt mindenféle feszültséggel. Már-már robbanással fenyegetett a kényszerű összezártság, de végül kisütött a nap, és a mi belső háborgásaink is elcsitultak. Az Isztriai-félsziget is gyönyörű, és ki is választottuk azokat a tengerparti, régi villákat, ahová képzeletben beköltöznénk – no, nem együtt, annyira azért nem békültünk ki, de egymás közelében. A rossz utazás részleteit nemcsak azért nem írom meg, mert családi titkokat sértene, hanem mert ez tanított meg arra, hogy óvni kell az otthonunkat, ahová érdemes hazatérni.

Ha azonban horvátországi nyaralásainkra visszagondolok, soha nem a rossz jut eszembe elsőként, sőt, még másodikként sem – hanem az a különös érzés, amikor ott, a tenger fölé nyúló szirten az idő egy kicsit megállt körülöttem.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>