Emlékszem, gimis koromban az osztályfőnökünk moziba vitt minket, az egész osztályt. A Holt költők társaságát néztük meg. Kifelé jövet már sötét volt, és versenyt sírtunk egymással. Talán nem is a fiú öngyilkossága miatt, akit az apja nem engedett a saját útján járni, és nem is a kudarcot vallott, de szívét-lelkét adó tanár miatt. Inkább magunkért, akik kamaszként a saját szabadságunkat sirattuk egy szigorú leányintézet falai között. El is gondolkodtam akkor, hogy a szerzetesnővéreknek, akik annyi korlát közé szorítottak minket, vajon mi céljuk lehetett ezzel a lázítónak tűnő filmmel.

Annyira rezgett bennünk a film hatása, hogy egy zenész osztálytársammal indulót komponáltunk Carpe diem, vagyis Ragadd meg a napot címmel. Időnként énekelgettük, és az iskolától búcsúzva is felidéztük. Még ma is a fülemben csengenek a sorai.

Mit jelentett ez akkor? Semmiképp sem féktelen tobzódást, az élvezetek céltalan hajszolását. Sokkal inkább egyfajta életörömet, tágra nyílt szemet és szívet a mindennapok apró csodái felé.

Ez segített elfogadni a fizikai bezártságunkat (félelmetes még ma is belegondolni, hogy eleinte csak kéthavonta, később havonta járhattunk haza), és megnyitotta a szellemi-lelki szabadságunkat.

Néhány évvel ezután, főiskolás koromban ismerkedtem meg a Fokoláre lelkiségi mozgalommal, ahol visszaköszönt a Carpe diem mondanivalója. A mozgalom alapítói – az éppen 100 éve született Chiara Lubich és társai – a második világháború borzalmai közepette, az óvóhelyen meghúzódva, egy szál Bibliával a kezükben a jelen pillanatot kezdték élni. Azt keresték, amit az adott helyzetben tehetnek másokért, az evangéliumot megélve. Nagyon vonzott fiatalként ez az életstílus, sok kapcsolatot és tevékenységet köszönhettem ennek a felismerésnek.

Felnőttként sem feledtem a mindennapok örömeinek keresését. Enélkül bizony sok napom vált volna futószalaggá vagy kétségbeesett segélykiáltássá. A munkámban és a családban ugyanakkor szerettem jó előre, gondosan megtervezni mindent. Például a nyári szünet minden egyes napját is, hogy élményekben gazdag, változatos, sokrétű legyen és a gyermekeim életkorának megfelelő. Az utóbbi években azonban elveszítettem a fonalat. Talán a sok éjszakai munka miatt – hogy nappal ne a gyermekeimtől vonjam meg az együtt töltött időt – elfáradtam. Vagy a túlfeszítettségbe és mindig teljesíteni akarásba fásultam bele.

Lehet, hogy túl nagy lánggal égtem, túlzott intenzitással akartam egyszerre mindent megoldani, és szép lassan elfogytam, mint a gyertyaláng.

Egy biztos: egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem akarok olyan tudatosan tervezni, és nincs is erőm. A jövő helyett megpróbálom a jelenbe fektetni maradék energiámat, és mindig az adott pillanatot élni. „Elég a mának a maga baja” – visszhangzott a Bibliából, és kezdtem visszatalálni a régi ízre.

Most, amikor egy világjárvány keretek közé szorít és újabb hullámokkal fenyeget, lehetetlen tervezni. Azon kapom magam, hogy nyár közepe van, és nem foglaltam szálláshelyet. Nem terveztem konkrét nyaralást. Nem tudom kiszámítani, hogy mi lesz két hét, egy hónap múlva vagy az őszi szünetben. Akár tetszik, akár nem, el kell fogadni, hogy jó ideje napról napra élünk.

Várjuk, hogy mi lesz, és ehhez alkalmazkodunk. Korábban ez a tény rettenetesen frusztrált volna, most viszont megnyugtat, leveszi rólam a fölösleges terhet és aggódást.

Enged szabaddá válni, mindenféle kötöttség vagy megfelelési kényszer nélkül.

Lehet, hogy nincsenek véletlenek?

– Néhány évvel ezelőtt Szolnokon, egy játszótéren beszélgettünk, az interjú alatt, miközben a színészetről beszéltél, a tekinteted a körülöttünk játszadozó kisfiadon volt. És az is kiérződött, hogy Szolnok számodra a világ közepe. És most?

– Amíg élek, az egyik lelki szemem a kisfiamon lesz. Szolnok továbbra is a központ, de kétlaki életet élek. Budapesten lakom, de hetente sokszor három-négy alkalommal is Szolnokra járok. Amikor sokáig otthon vagyok, egyszer csak elkezd hiányozni Szolnok, a lenti lét, a munka. Amikor először befutott a vonatom ide, és láttam a toronyházakat, az állomást, kétségbeestem, te jó Isten, mit fogok itt csinálni – akkor azt gondoltam – hat hétig. Ennyi volt a próbaidőszak. Aztán a város apránként megmutatta rejtett szépségeit, és megszerettem. Amikor Gergőt vártam, sokat jártunk ki férjemmel a Holt-Tisza partjára. Azután, később már a fiammal felfedeztük, hogy van a városnak egy fantasztikus játszótere, egy nagyszerű vadasparkja, a Zagyva holtága, ahol olyan állatokat, növényeket, pókokat látunk, amilyeneket sehol másutt. S ahogy az ős öreg fűzfák göcsörtösen a víz fölé hajolnak… Mesebeli szépségű helyek ezek.

– Téves az a felfogás, hogy a színésznek főváros, hírnév, csillogás kell?

– A színésznek kell a fény, kell a csillogás, de azt gondolom, hogy ezt ugyanúgy meg lehet kapni egy vidéki városban is, sőt. Attól, hogy ott kevesebb ember él, még intenzívebb tud lenni a kapcsolat. Szolnokon az emberek sokkal inkább magukénak érzik azt az egy színházat, a színészeket. Sokszor szinte személyessé válik a kapcsolat néző és színész között.

– És a plusz lehetőségek, amelyeket csak a főváros kínál?

– De ott sem mindenkinek... Nyilván jó lenne forgatni, filmekben játszani, nem jönnek le Szolnokra a filmrendezők, de gyanítom, hogy a pesti színházakba sem. Amikor édesanyám végzett, akkor még kötelező volt legalább néhány évet vidéki színháznál tölteni. Valószínűleg innen datálódik az, hogy csak Pesten színésznek lenni valami. Szerintem ez ma nem így van. Vidéken sok olyan színház van, amely értéket képvisel. Néhány nappal ezelőtt a volt gimnáziumi osztályfőnököm megnézte Márai Sándor Kaland című darabját. Utána kaptam tőle egy elektronikus levelet, amelyben megköszönte a szép előadást, boldog volt, hogy engem színpadon látott. De azt mondta, hogy több volt ez, mint egy szép színházi este: visszakapta a színházba vetett hitét. Sokat jártak régebben a férjével előadásokat nézni, és bizony volt néhány olyan színházi élményük, amitől hátratántorodtak.  Nagy dolog, hogy Budapestről egyre többen jönnek Szolnokra előadást nézni, és azt mondják, megéri.

– Most milyen szezonod van?

– Nagyon jó! Márai Kalandjában Mécs Károly a partnerem, akivel csodálatosan jó együtt játszani. Áldás ez nekem a sorstól, éppúgy, mint az, hogy a szerepköröm megváltozott. Amikor kikerültem a főiskoláról, nehézségként éltem meg azt, hogy naiva alkat voltam, mindig úgy éreztem, hogy nekem ehhez belül semmi közöm, hogy sokkal érettebb vagyok. Most, ahogy telnek az évek, kezd a testem, az arcom hozzáérni a lelkemhez, kezdek összeérni magammal. És ez öröm.

– Figyelve téged az az érzése az embernek, hogy benned is, körülötted is rend van. Valóban így van?

– Mélyen hiszek abban, hogy a világban rend van, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy nincs. Most válság van, nincs pénz, nincs annyi munka, megemelték a benzinárakat. Mindezt a magam bőrén is érzem. Primér módon ez nagyon rossz, mert néznem kell, hogy milyen ételt veszek, mennyi benzint töltök az autóba, és az meddig lesz elég, de ha egy picit távolabb állok magamtól, akkor azt gondolom, lehet, hogy ez mégsem baj. Hiszen évek óta arról beszélünk, hogy túl sok az autó, és időnként Budapesten már nem lehet lélegezni. Az emberek az árak miatt talán leteszik a kocsit. Amit nem tettek meg a józan ész alapján, azt most anyagi okokból teszik meg. Karácsonykor nem volt annyi pénz, mégis sok ember mondta, hogy olyan jó karácsonya volt, nem volt a szokásos szaladgálás, nem őrültünk meg, leültünk és beszélgettünk. Azt látom, hogy az emberek –magamat is beleértve – addig, amíg nem rázzák meg őket, nem mozdulnak. Hiszem, hogy a világban rend van, legfeljebb nem ismerjük fel. Idejövet a buszon, könyvet olvasott előttem egy ember, és eszembe jutott, hogy amikor nincs pénz a szabadságra, vagy hogy valahova elutazzam, akkor marad a könyv.

– Kislányos vagy, de túl vagy a lány korszakon, nő vagy, asszony, anya. Melyiket hogyan élted meg?

– Ezek az állapotok együtt vannak jelen. Szinte egy napomon belül élem meg a különböző életkoraimat. Amikor Gergővel időre óvodába kell menni, és valami fontosat meg kell beszélni, akkor komoly anyuka, sőt néha nagymama vagyok. Amikor tegnap este zizit dobáltunk egymás szájába, és harsányan nevettünk a padlón, akkor azt mondom, ugyanolyan hatéves gyerek vagyok, mint a kisfiam. Valójában azt gondolom, hogy idő nincs, nem létezik! Egyszerre történik minden! Nem az ember, csak a funkciói változnak az élet folyamán.

Kép

Huszárik Kata – Kép: Emmer László

– Nem egy szabályos családban nőttél fel, édesanyád egyedül nevelt, mégis harmonikus ember lettél. Mi kell a szép gyerekkorhoz?

– Az enyémhez elsősorban anyukám kellett. Ő szeretett apa és anya helyett egyszemélyben. Tőle kaptam annyi figyelmet, annyi mesét, annyi gondolkodást, amit sokszor más gyerekek nem kapnak meg két oldalról sem.

– Ez máig tart?

– Lényegében igen, a szeretet, ami összeköt bennünket, az konstans. A kapcsolat változik. Én elég hamar, 19 éves koromban költöztem el hazulról. Azután volt egy időszak, amikor visszaköltöztem, és az nagyon nehéz volt, mert édesanyám folytatta volna ott, ahol elszakadtunk egymástól, de közben eltelt 10 év, én már máshol tartottam. Azóta, hogy a fiam megvan, talán még szorosabb lett a kapcsolatunk. Pont a napokban beszéltünk erről, hogy igényelnénk egymás társaságát, de az élet, a gyerek, a munka, elvisz bennünket, – én szaladok a színházba, ő Gergőre vigyáz – és csak a praktikus dolgokra szorítkoznak a beszélgetéseink. De remélem, ez csak eddig volt így. Tegnap elmentünk sétálni a városba, együtt ebédeltünk, és megbeszéltük, hogy minden hónapban tartunk egy ilyen anya-lánya napot, amikor semmi mással nem foglalkozunk csak egymással, és beszélgetni fogunk.

– Van egy közös műsorotok is, Lázár Ervin műveiből „Fény-játékok” a címe. Amikor láttam ezt az előadást, két fogalom jutott eszembe, ahogy egymásra figyeltetek: a szeretet és a tisztelet. Hogyan alakult ki a műsor?

– Lázár Ervin Csillagmajor című könyvében van egy novella, A bajnok. Amikor elolvastam, eldöntöttem, hogy én ezt egyszer színpadon mindenképpen szeretném elmondani. Anyuhoz is nagyon közel áll Lázár Ervin. Kettőnk gondolkodása annyira hasonló, hogy ez a műsor szinte magától alakult ki. Fél mondatokból is megértettük egymást. Az egész kicsit küldetésszerű is volt. Lázár Ervinnek általában a gyerekmeséit ismerik, pedig vannak csodálatos drámai novellái is, és szeretnénk, hogy ezeket mások is megismerjék. Ez volt mind a kettőnkben a késztetés. Máig járjuk vele az országot, ha hívnak, szívesen megyünk.

– Édesapád sohasem hiányzott az életedből?

– De. Ez egy hosszú, és nehéz folyamat volt, mint ahogy az is, hogy egyáltalán rájöjjek, hogy nekem ezen a téren gondom van. Valahol nagyon mélyen, sok réteg alatt, rejtve volt egy seb, amit igenis ki kellett nyitni, hogy gyógyulhasson. Színésznek lenni a legjobb terápia. Olyan, mintha egy héten négyszer-ötször mennék pszichológushoz. Annyi feszültség feloldódik. Vannak előadások, amelyek nagyon nehezek, fizikailag és lelkileg is, és mégis a végén, amikor kijövök, a lelkemről leszakadt 80 kiló súly.

– A házasságod is segített?

– Mindenképpen. Mint ahogy az is, hogy anya lettem, és megismertem a szülői oldalt, azt, hogy mit jelent felelősséget vállalni egymásért egy családon belül.

– A szakmádban a taps vagy a rendező dicsérete a fontosabb?

– Mind a kettő és egyik sem. A belső elégedettség a döntő. Néha előfordul, hogy a közönség ,,nem jön velünk”. Ennek ellenére mindig igyekszem ugyanolyan intenzitással játszani. Ha csak egy, vagy két ember van, akiben aznap este elindítok valamit, akkor már megérte. Most, amikor ennyi gond van, azt mondják, a színház, és egyáltalán a művészet luxuscikk – én mélyen hiszem, hogy nem az. Csak nehezen mérhető a hatása. Lehet, hogy csak annyi történik, hogy a néző, amikor hazafelé megy, és valaki nem adja meg neki az elsőbbséget, nem fekszik rá a dudára, és nem ordít a másikra, hanem sóhajt egyet és továbbmegy. Nem lehet tudni kinek hogyan változik meg a következő órája, napja, és ez mit idéz elő. A művészet képes erre a csodára, elindíthatja a dominó effektust, ami nem tudni hol végződik.

Kép

Huszárik Kata – Kép: Emmer László

– Azt mondtad egyszer, hogy előadás után a jelmezzel mindent levetsz, semmit nem viszel magaddal. És a magánéletből a színpadra?

– Odaviszem a magánéletemet, de megszűrt módon. Olyan ez, mintha az ember az élete során a sokféle tapasztalással, és történéssel elkezdene befőtteket rakni egy spájzba. Amikor felmegyek a színpadra, akkor elő tudom ezeket venni, és azt bontom ki, amire szükségem van. Néha cseresznyét, máskor szilvát...

– Szereted a próbaidőszakot?

– Lehet, hogy furcsa szerzet vagyok, de azt szoktam mondani, hogy én nem szeretem, ha néznek! Közben nyilván van bennem exhibicionizmus, mert ezt a pályát választottam. Nagyon szeretek próbálni. Azután nagyon szeretek játszani, tulajdonképpen az is próba. Az utóbbi időben sportot űzök abból, hogy minden egyes előadáson egy picit mást játszom, különben egy idő után rutinszerűvé válik a legszebb szerep is.

– Nem nehéz a civil élet a művész számára?

– De igen. Bár nemrég rájöttem, hogy meg tudom szerelni a víztartályt. Kitaláltam, szétszedtem, megjavítottam. Inkább az érzékenységgel van gond, ami a művészet velejárója, annak köszönhetően az a sok minden, ami jön a világból, az  néha rajtam ragad. De kizárni sem szabad a világot, mert abból élek, ami körülvesz, ehhez pedig hozzátartozik a hajléktalan, a részeg ember a buszon, az ordibálás az aluljáróban. Ha tetszik, ha nem. Persze néha szüksége lenne az embernek egy kis csöndre, nekem jelenleg egy kis egyedüllétre.

– Magyarországon ma a legtöbb színész azzal a feltétellel ad interjút, hogy politikáról egy szót sem. Shakespeare is azt mondta, hogy a színész feladata felmutatni „a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”. Mit gondolsz erről?

– Egy színésztől olyan sok érdektelen dolgot megkérdeznek az újságok. Hol nyaralok, mit csomagolok, pizsamában alszom-e vagy hálóingben... Hát nem sokkal fontosabb az, hogy milyennek látom a világot magam körül, hogy miben hiszek? Én vállaltam a gondolataimat, érzéseimet, jobboldali kötődésemet. Erre sokan azt mondták: húha, mi lesz veled! Ezt önmagában is szomorúnak érzem, hogy ettől tartani kell. És akkor egyszer, addig sem, és azóta sem, rákerestem, hogy mit írnak rólam egy internetes oldalon. És elszörnyedtem. Hiszem, hogy a valódi liberális gondolkozás nem csak az, hogy elfogadok egy másféle bőrszínt, kultúrát vagy szexuális hovatartozást. A legnagyobb próbatétel, hogy el tudom-e fogadni azt, hogy más másképpen gondolkozik, mint én. Itt a valódi elfogadás. Ez a lényeg. Fogadjuk el a másságot a gondolkozásban is. Egy gyerek számára még minden fekete és fehér, van a jó királyfi és a rossz sárkány, és a jó legyőzi a rosszat. Utálja a rosszat, szereti a jót. Aztán, ahogy az évek múlnak, megtanulja az ember, hogy a szépséges herceg néha gyáva és megfutamodik, a sárkány pedig időnként tud esendő és szeretetreméltó lenni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2012. márciusi számában jelent meg.

Az aktuális lap kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben, vásárolja meg!

1. (Nem) Elég időben szólni

Na de mit jelent az „időben”, például egy vasárnapi ebédnél, amikor a nagymama csak „azt az egyet kéri”, hogy pontosan érjünk oda? Az nyilvánvaló, hogy a családnak minimum egy héttel előbb be kell jelenteni az eseményt és egy-két naponta emlékeztető jelzéseket beiktatni, különösen, ha fél füllel elkapunk a lakásban bármilyen szófoszlányt, amelyben szerepel a „vasárnap” kifejezés. Fontos, hogy az aznapi reggelinél már csak a részletekre hagyatkozzunk! (Mint például: ki vezet, vegyünk virágot vagy szedjünk a kertből, ki meddig tud maradni). Ezzel megelőzhetjük, hogy valakinek is eszébe jusson vitatni az alaptételt, hogy MA EGYKOR EBÉD A NAGYINÁL. A legmelósabb a start előtti szakasz. Mert bár az utolsó figyelmeztetéskor már mindenkinek „csak cipőt kell venni”, mégis kiderül, hogy pont az a ruha van szennyesben, hogy utalni, jelentkezni, regisztrálni kellett volna ma délig, hogy megígértük nagymamának, hogy viszünk magunkról egy papírképet, ami el sem készült…

Ilyenkor (az úrinőség látszatát kevéssé keltő jelenetek után) lerogyok a fotelba, és próbálom felidézni, hol rontottam el. Amikor először válaszolta csemetém, fölnézve a legózásból, hogy „Mindjárt”? Vagy már akkor, amikor beletörődtem, hogy kisfiam a határozott fájások dacára öt nappal elhalasztja megszületését?

2. (Ne) Egyeztessük az óránkat!

Ha az időt nem is befolyásolhatjuk kedvünk szerint, ott van még az óra! Öt perc előre állítás például épp elég ahhoz, hogy középső lányom, aki a megálló és lakásunk közti 800 méter fizikai valóságáról egyszerűen nem vesz tudomást, elérje a buszt, vagy a család ne késse le a bűnbánati részt a misén. Nehézség csak akkor adódik, ha egy precíz családtag visszaállítja a mutatót, és így a szokásos késésfaktorra rárakódik ez az öt perc is, hiszen van, aki (nagyjából mindenki) gyanítja, hogy az óra öt perccel többet mutat.

3. (Ne) Tisztázzuk, kire kell várni!

Családunk a késés tárgykörében az évek során kollektív bűnbakot is kitermelt, pici álmodozónkat férjem a kezdetektől „főfékhengernek” becézte, aki ha már viselnie kell a címkét, természetesen a mai napig nem akar csalódást okozni. Ennek ellenére nyilván szükség van aktuális bűnösre is, hiszen különben mivel is hangolódnánk a családi eseményekre? Ezért kardinális kérdés, ki ér le utolsónak a kocsiba és ki zárja az ajtót. És persze a leginkább ludas kérdezi meg végül: „Na? Most is kire kellett várni?”

***

Tóth Gergely: Indulás mint közösségi tett

Indulás. Ez a szó, bár nem személy, egyediségénél fogva megérdemli a nagybetűt: egyszeri, megszentelt, legnagyobb jelentőségű pillanatról van szó. Tulajdonképpen ebben csúcsosodik ki az esemény. Ha már elindultunk, általában oda is érünk, és ott el is vagyunk, az előkészületek eredete is homályba vész a lelki ráhangolódástól az izgalmon át a szépítkezés-öltözés-pakolásig. S elég ritkán fordul elő, hogy egyáltalán nem megyünk el, vagy végső retorzióként otthon hagyjuk a gyerekeket, házastársat, más botrányosan késlekedőt. De az indulás, az más! Az indulás és mikéntje perdöntő jelentőségű. Meg főleg a „mikor”!

Kép

Kép: Freepik

Ki ne ismerné az érzést, amikor el kell indulni a színházba, bérmálkozásra, családi ebédre, évzáróra, autós vagy repülős külföldi útra! A szinglilét talán legegyértelműbben felsőbbrendű helyzeti előnye az egyedül való elindulás. A közös indulás kliséi visszatérő témát képeztek a hajdani Ludas Matyiban (feleség szépítkezik, férj őrjöng), de számomra a legkifejezőbb irodalmi megörökítése Hajnal Géza egyik „Papucsa”. Ádám legvégül agresszív oroszlánként, ordítva kényszeríti Évát és a gyerekeket indulásra, Budáról a horvát tengerpart felé. Ám így is 4-5 óra késéssel tudnak csak beülni az autóba. Végre haladnak, bár dermedt és baljóslatú a csend. Nem is mer senki megszólalni legalább egy órán át. Így az sem derül ki, észrevette-e valaki Ádám előtt, hogy az M3-ason már Gyöngyösnél járnak…

Nálunk a misére indulás készületi ideje családtagtól függően 5-15 perc, nagycsaládi eseményre fél óra, a tengerpartra fél nap, síelni a több cucc miatt kicsit több. Egyedül indulva egy hétnél rövidebb utakra egy-másfél óra alatt készülök össze, ennél nem sokkal kevesebb egy fél-két napos budapesti út készületi igénye. Ám az ördög a részletekben rejlik. Ezek ugyanis nettó idők! Ha beleszámítjuk feleségemnél a születésnapra való tortasütést, nálam a fontosnak és elengedhetetlenül sürgősnek ítélt feladataim otthagyását, az „ezt még gyorsan megcsináljuk” típusú dolgokat (mint az összes edény elmosogatása, hűtő kipakolása, szomszédok alapos felkészítése a váratlan helyzetekre), a bruttó idők kalkulálhatatlanná válnak. Ez különösen igaz, ha bármilyen internetképes készülék bárkinél be van kapcsolva. Külső szemlélő csak arcokon tükröződő kék fényt lát, s ki tudná meghúzni a pontos határt a jogos térkép- és kompmenetrendnézés, az utolsó pillanatban elküldött ímélek és a botrányosan önző sztár- vagy teniszmeccsnézegetés között! Hisz a biztos sávszélességből távozunk a bizonytalan térerő, wifi és roaming-tarifák világába.

Ám minden stressz véget ér egyszer, s eljön az indulás szent pillanata: ráfordítjuk a bejárati ajtó kulcsát, indítjuk a kocsit, becsöngetünk nagymamáékhoz. Egyszerre lépünk, ülünk, rezdülünk. A próbának egyetlen mértéke van: mennyire sikerült közben megőrizni emberségünket, hidegvérünket? Hogy mindent elintéztünk-e, utólag általában mellékes. Ritkán történik otthon gázrobbanás, szül a kutya váratlanul, jut a főnöknek eszébe elbocsátás rémével terhelő, sürgető ügy. A türelem és hidegvér fontos. Ki kell egyenesítenünk az időt, lesimítva az indulás előtti percek hullámhegyét, felgyorsítva a készületi idő lapos elejét, hogy ne járjunk úgy, mint balga szüzek a lámpással. Nehéz feladat ez Pató Pál úr országában, félúton a Hamvas Béla által megénekelt időtlen Mediterránum és másodpercre hangolt Észak között.

Mindig irigyeltem a barátomékat, akik elhatározzák, hogy elérik Keszthelyről az Adriára menet a reggel 7 órás kompot, és tényleg! Mi is elhatározzuk, de már nem görcsölünk rá. Ekkor szűnik a distressz, jön a flow, élvezzük már a készületet is. Mert a földi élet hitünk szerint nem siralomvölgy vagy egyszeri epizód, nem lélekvándorlásos taposómalom vagy carpe diem élvhajhászás, hanem advent. Edzés, próba, készület. A röpke, mégis leghosszabb útra, a legmagányosabb meghalásból a legsze(nte)bb közösségbe. Az élet a Nagy Indulás eljövetele!

A két cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Mivel foglalkozik mostanában?
– Elkezdtem írni az új könyvemet, amely az egyetemi éveimről fog szólni, és a folytatása lesz az életem első tizennyolc évét részletező Magyar Copperfieldnek. Ezzel a készülő könyvvel be is fejezem az önéletrajzírást, mert 24 éves korom után már nem igazán gondolom érdekesnek az életem, hiszen akkortól már íróként dolgoztam. A Magyar Copperfielddel megtanultam, hogyan kell napló jellegű regényt írni: azzal kell feküdni, és másnap azzal ébredni.

– A könyvben irigylésre méltóan korai emlékeit is elmeséli. Hogy lehet arra emlékezni, amikor valaki még rugdalózóban kúszik a lakásban?
– Az emlékezet szelektál, van, amit elfelejt az ember, de ami megjelenik, az nagyon élesen jön elő, és csak azokkal kell foglalkozni. Nekem valóban vannak nagyon korai emlékeim is, de másokról is tudok, akiknek szintén. Számomra inkább az volt érdekes, hogy ezek a szelektált emlékek összefüggenek.

– A nevét kétszer is megváltoztatta életében. Minden új név új identitás is egyben. Lehetőség, de ugyanakkor veszteség is.
– Életemnek valóban egy új korszaka kezdődött azzal hatéves koromban, amikor az addig megszokott családnevemet először kellett felcserélnem egy másikra: új lakásba költöztem a régiből, ahol a nagyszüleim neveltek, és megváltoztak a családi körülményeim is, mivel az anyám és az új nevelőapám magukhoz vettek. Annyi minden történt egyszerre, hogy apatikus lettem, nem törődtem semmivel. Ha jól belegondolok, megváltoztam akkoriban: visszahúzódóbb, szűkszavúbb lettem.

– Miért kellett később még egyszer megváltoztatnia a nevét?
– Ekkor ugye Rózner Gézának hívtak. Az első könyvem megjelenése előtt a kiadóm azt tanácsolta, hogy ne ilyen néven publikáljak, hanem válasszak inkább egy magyar nevet – gondoltam, rendben van, végül is Petőfi is Petrovics volt. Nekem hirtelenjében nem jutott más név eszembe, csak az anyai nagyszüleimé, a Bereményi. Később még ebből is tudtak gondjaim támadni: amikor a Rózner névre kiállított személyimmel mentem felvenni a jogdíjamat, magyarázkodnom kellett, ezért inkább teljesen Bereményivé váltam.

Ez a név az én döntésem eredménye volt, a többit kaptam.

– Sokat dolgozott színházakban. Mi a színházak szerepe az életében?
– A prózaírás mellé még három műfaj jött az életembe: a színház, a dalszövegírás és a forgatókönyvírás.

Kép

Bereményi Géza – Kép: Fortepan, adományozó: Erdei Katalin

Amikor megjelent az első novellás kötetem, megkeresett az egyik olvasó, aki egy miskolci amatőr színtársulat vezetője volt, hogy szeretné, ha jeleneteket, darabokat írnék számukra. Leutaztam Miskolcra, összeismerkedtem ezekkel az amatőr színészekkel, majd elkezdtem nekik dolgozni, így tanultam bele a színházi szakmába valamennyire. Nem sokkal ezután megkeresett egy filmrendező is, hogy írjak neki egy forgatókönyvet. El kell mondanom, hogy az első miskolci darab és a Romantika című film is nagy bukás volt, de általuk rengeteget tanultam ezekről a műfajokról. Ahogy a Magyar Copperfieldben is megírtam, már gyerekkoromban nagy hatással voltak rám a slágerszövegek, majd egyszer csak utamba vetődött egy különleges rajztanár, aki festő akart lenni, de angol dalszövegeket írt, és a baráti társaságának énekelgette is őket. Cseh Tamásnak hívták, és amint összeismerkedtünk, felajánlottam, hogy írnék neki, pedig még nem is hallottam énekelni. Már másnap felmentem a lakására, még aznap este megszületett két dalszöveg az általa megírt dallamokra. Rá következő nap odaköltöztem, kaptam egy matracot, és azon aludtam másfél évig. Naponta egy vagy két dalszöveget írtam neki.Talán ezért is vándoroltam annyit műfajról műfajra, hogy a magam ura legyek, és az éppen aktuális műfajt a kedvem szerint csináljam.

Én az elején otthagytam mindig azokat a helyzeteket, amikben nem éreztem szabadnak magam.

– Mostanában is ír dalszövegeket?
– Igen, valamennyit írok.

– Sokat tanult a könyv írása közben magáról? Mégiscsak végiggondolta az egész gyerekkorát...
– Nekem ez ugyanolyan felfedezőút volt, mint az olvasónak. Nagyon érdekes, talán egy pszichiáter tudná elmagyarázni, miért történt úgy, hogy az alatt a három és fél év alatt, amíg írtam a könyvet, rengeteget álmodtam, az álmaim tanácsokat adtak, egy részüket bele is vettem a könyvbe. Mintha egyszer csak felébresztettem volna az álomvilágom. Talán a régi, gyerekkori helyszínek felidézése segített ebben: sokszor nagy részletességgel emlékeztem vissza arra is, hogy melyik bútordarab hol helyezkedett el a szobában, és a helyek nagyon meghatározóak tudnak lenni, remekül rögzítik az emlékképeket. Szabályosan visszaköltöztem gondolatban életem régi helyszíneire, pedig előzőleg azt hittem, semleges térben fog játszódni a regény.

Amióta viszont befejeztem a könyvet, nincsenek álmaim, pedig visszavárom őket.

– Miféle tanácsokat kapott az álmaiból?
– Többször kikövetkeztettem belőlük, hogy mi következzen a regényben. Írás közben sokszor más fényt kaptak az események, egyrészt a műfaj miatt, hiszen valamennyire objektívnek kell lenni közben.

– Ennyi érdekes eseményt valóban nem lehet egyszerű sem felidézni, sem regénybe szerkeszteni. Az olvasó azt érezheti: ezeknek az íróknak milyen kalandos életük volt, nem csoda, hogy író lett belőlük!
– Valamelyik francia irodalmár mondta, hogy ha a szakácsnője irodalmi értékűen leírná az addigi életét, az is nagyon érdekes lenne az olvasóknak. Ezzel én teljesen egyetértek. De ez a műfaj nem engedi meg a kísérletezgetést, nem tűr meg fikciós elemeket, mert az igazságnak van egy jellegzetes szövete – ahogy ezt a könyvben is leírtam –, amit mindenki felismer.

– Elégedett a könyv fogadtatásával?
– Nagyon sok olvasó visszajelezte, hogy a könyv egyik nagy értéke, hogy egyfolytában lehet olvasni. Képzelje, vannak olyan társaságok, akik versenyt rendeztek abból, hogy mennyi idő alatt olvassák végig. Végül Víg Mihály, zenész, dalszövegíró nyerte a versenyt, 24 óra alatt végzett a több mint 600 oldalas regénnyel. Úgy olvasta egyfolytában, hogy le se feküdt aludni közben.

Kép

Bereményi Géza – Kép: Wikipédia

Üzenték nekem, hogy olyan jó lenne, ha lennének régi fényképek a könyvben a szereplőkről, de én ezzel nem tudok azonosulni, mert vallom, hogy a prózaírásnak fel kell idéznie, meg kell jelenítenie a szereplőt, és egy fénykép csak korlátozza a fantáziát. A személyes Facebook-oldalamra végül mégis tettem fel fényképeket, mert ha már elolvasta valaki a könyvet, akkor azért érdekes lehet látni a valós arcokat.

– A könyvben egy fejezetet szentel az emigrálás kérdéskörének. Végül itthon maradt. Nem bánta meg?
– Mások vezettek rá az emigrálás gondolatára. Már 1956-ban, tízéves koromban rám bízta édesanyám és a nevelőapám, hogy kiköltözzünk-e Párizsba. Úgy döntöttem, maradnék, mert nem szerettem volna összezárva lenni a nevelőapámmal. Később a kortársaim közül sokan elmentek, ezért bennem is felmerült az ötlet.

Néha úgy tűnt, az ismerőseimnek az én elvándorlásom sokkal fontosabb, mint nekem, és sokszor rosszul is éreztem amiatt magam, hogy csalódást kell okoznom a külföldön élő barátaimnak, mert nem emigrálok.

Egyszer Amerikát is levizsgáztattam, és a valóságban teszteltem, hogy tényleg az emberi elvágyódás hozta-e létre. Kíváncsi voltam, vajon be tud-e fogadni egy olyan embert, mint amilyen én vagyok. Tényleg annyira nyitott világ, amibe én is beleférnék, és tudna pályát és megélhetést biztosítani nekem? Ma már látom, hogy ezt a játékot is csak azért találtam ki, mert meg akaratam óvni az önazonosságomat. Azt az önazonosságot, ami biztosította, hogy három hónap elteltével felüljek a hazafelé tartó repülőre, annak ellenére, hogy akkor úgy tűnt, a megélhetésem biztosított lett volna az álmok országában. 

Mi a helyzet akkor, ha az idő előrehaladtával kezdjük úgy érezni, hogy az életvitelünk – vagy eleve a személyiségünk – már egyre kevésbé passzol a család többi tagjáéhoz? Ebben az életszakaszban jobban vágyunk a privátszférára, arra, hogy saját szabályaink szerint éljünk, de éppúgy igényeljük a csendet és a nyugalmat is. Szeretnénk önállóbbak lenni, kipróbálni milyen, amikor a saját kezünkben van az irányítás, és nem szólnak bele a döntéseinkbe. Szeretnénk tesztelni, sikerül-e helytállnunk a háztartásban a szüleink nélkül.

A kirepülés kitolódásának oka legtöbb esetben az, hogy a fiatalok közül sokan felsőoktatásban tanulnak tovább a középiskola befejeztével, és az is előfordul, hogy egyetem előtt egy-két évet útkereséssel töltenek.

Igen, nehéz az elindulás. Főállású munkahely hiányában az egyetemi évek anyagilag igencsak megterhelők lehetnek – főleg azok számára, akik önköltséges szakon tanulnak tovább.

Sokan szorulnak a család támogatására a tanulás miatt, és sajnos csak kevesek tehetik meg, hogy a szülőktől elköltözzenek.

Vegyük Anna és Marci esetét, akik 22 és 23 évesek: közel három éve alkotnak egy párt, kapcsolatuk harmonikus, mindketten Budapesten járnak egyetemre. Marcinak még egy éve van hátra a mesterdiploma megszerzéséig, Anna ősszel fejezi be az alapszakot, utána pedig elvégezné a kétéves mesterképzést is. Egyetem mellett mind a ketten heti 20–25 órában dolgoznak, de nem biztosak abban, hogy ebből az összegből tudnák fedezni egy budapesti albérlet költségeit és a bevásárlással járó kiadásokat. Kénytelenek ezért várni, amíg legalább az egyikük főállásban dolgozni kezd, ami a legjobb esetben is még minimum egy év. Ezáltal azonban nemcsak a kirepülés, hanem a házasság és a családalapítás ideje is jócskán kitolódik a szülők generációjához képest.

Még nehezebb helyzetben vannak azok, akik egyedül költöznének külön a szülőktől, hiszen egy személynek az albérlet nemhogy diákfizetésből, de még felnőtt keresetből is csaknem megfizethetetlen.

Így marad az az opció, hogy teljes albérlet helyett szobát bérelnek valahol kedvezőbb áron. Ezt tette a huszonegy éves Zita is, aki már egy éve havi hatvanezer forintért két másik lánnyal osztozik egy albérleten. Zitának alkalmazkodnia kell hozzájuk, fel kell osztaniuk a házimunkát egymás között, emellett a diákbéréből havi szinten alig tud félretenni.

Sok fiatalnak – különösen azoknak, akik vidéken élnek – a bejárás az egyetemre napi szinten komoly gondot okozhat. Számukra népszerű és kedvező árú megoldást jelent a kollégiumi lakhatás. Sajnos ez a lehetőség nem nyújt több privátszférát, mint az otthonlét, arról nem is beszélve, hogy egy apró szobán kell osztozni egy, de gyakran akár másik három emberrel is. Olykor pedig a kollégiumok épületeiben egy szintre csak egy nagyobb konyha és egy vizesblokk jut. Húszéves ismerősöm, Bálint a kényelmetlenségek ellenére is örül annak, hogy önállóan gondoskodhat magáról, a kollégium ára töredéke egy albérlet árának, és az épülettől alig 10 perc alatt beér az órákra. Sokan azonban kevésbé szerencsések, nekik több kellemetlenséget okoz együtt élni ennyi emberrel.

Mamahotelben élve úgy érezhetjük, hogy megrekedtünk valahol a kamasz- és a felnőttkor között azáltal, hogy nem lehetünk teljesen önállók – hiszen anyagilag nagyrészt a szülőkre vagyunk utalva –, másrészt azonban számos helyzetben fontos, „felnőttes” döntéseket kell meghoznunk, felnőttként kell megfelelnünk a feladatainknak.

A társadalmi felfogás, miszerint ciki, ha valaki a húszas éveiben még a szüleivel él egy fedél alatt, nemhogy nem segít ezt az időszakot könnyebben átvészelni, de sokszor még a fiatalok önbecsülését is aláássa, egyeseknél szorongást is okoz. Ezért fontos, hogy beszéljünk a problémáról, hiszen sokakat érint.

„A boldogság olyan, mint a víz: ha fogva akarod tartani, ökölbe szorított kézzel fogsz élni.” (idézet a filmből) 

A történet 

Toni és Paul, a 100 dolog című film főszereplői úgy élnek, mint hal a vízben. Az általuk alapított, feltörekvő start-up cég éppen egy világmegváltó telefonos applikációt fejleszt, és titokban arról ábrándoznak, hogy osztatlan sikert aratva ők lesznek a következő Steve Jobs és Wozniak. Meglehetősen közel kerülnek ehhez az eredményhez, azonban egy parttalan vita meglepő fogadáshoz vezet, amelynek folyományaként anyaszült meztelenül ébrednek fel a lakásukban, ahonnan minden egyes használati tárgy eltűnt. A kihívás a következő: pontosan száz napot kell kibírniuk így, és minden nap végén csupán egyetlen tárgyat kaphatnak vissza. A tét nem kicsi: a vesztes kénytelen a részesedése felét az alkalmazottaiknak adni. Vajon kibírják az életet, ha nincsenek körülöttük a megszokott dolgaik? 
Paul nagyon szenved, mert a mindennapjai egész eddig a telefonja, az internet és a fejlesztések körül forogtak, most viszont nem tud mit kezdeni a saját kavargó és nyomasztó gondolataival, amelyek elől legszívesebben a világ végére menekülne. Nincs lehetősége a jól megszokott gyógyszeréhez sem folyamodni, hiszen a vásárlás és a pénzhasználat tilos. A kissé piperkőc, mindenből a minőséget választó Toni, akárcsak az üzleti életben, ebben a helyzetben is rendkívül módszeres. Gondosan megtervezi a stratégiáját, hogy milyen sorrendben és melyik tárgyat szeretné visszakapni, hogy minél előbb helyreállítsa a saját kényelmét. Nem számol azzal a váratlan fordulattal, hogy valaki leveszi a lábáról, így különös élethelyzetekkel és furcsa érzelmekkel kell megküzdenie. 

Jóllét vagy hajsza a boldogságért? 

Ha közelebbről megvizsgáljuk az egyes generációk életét, rájöhetünk, hogy a jólléthez nincs kész, jól konzerválható recept. Dédszüleinknek, nagyszüleinknek és szüleinknek is egészen más eszményképe volt a boldog és elégedett életről. Voltak, akik létbiztonságra, békességre áhítoztak, míg mások anyagi biztonságra, vagyonra, megint mások pedig a döntés és a választás szabadságára vágytak leginkább. Paul és Toni is ráébred, hogy napjainkban a lehetőségek végtelen tárháza és a folytonos újrakezdhetőség, illetve a bárkivé válás lehetőségének illúziója tartja fogva elménket. Ennek eredményeképpen hiába adott a létbiztonság, a pénzügyi stabilitás, illetve a választás szabadsága, sokan egyáltalán nem tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában, a tengernyi lehetőség közül melyiket akarjuk igazán, és nem értjük, hogy ha ilyen szerencsés helyzetben vagyunk, akkor miért nem vagyunk elégedettek? 

Egyáltalán mit jelent a jóllét? A folyamatos vidám mosolyt, a sosem szűnő felszabadult örömöt, a gond nélküli, elégedett életet? Egyfajta hedonista taposómalmot, az élet élvezeteinek vagy a luxusnak a hajszolását? Esetleg mindez csupán menekvés a nyomasztó gondolataink és a hiányaink elől? 

Seligman, a pozitív pszichológia atyja szerint a tudományosan megalapozott jóllét összetett, komplex fogalom, amelynek öt alkotóeleme van, és ezek közül csupán az egyik a pozitív érzelem.

Elmélete szerint a boldogság, illetve az élettel való elégedettség nem végcél, mindössze a pozitív érzelem egyik faktora. A vidám hangulat mellett fontos, hogy képesek legyünk elmélyülni, fontos célt szolgálhassunk, legyenek jó kapcsolataink és eredményeink. Az elmélyülés állapotában teljesen elmerülünk a feladatban, és úgy érezzük, megállt az idő, ugyanakkor a tevékenység közben ritkán jelenik meg gondolat vagy érzelem, csupán utólag címkézzük az élményt jónak. Az értelem annak a megélését jelenti, hogy tartozunk valahová és olyan célt szolgálunk, amit magunknál nagyobbnak tartunk. A pozitív kapcsolatokra törekvés a jóllét fontos eleme, az élet nehéz helyzeteiben a legmegbízhatóbb támaszt a fontos kapcsolataink jelentik, illetve minden más vizsgált tevékenység közül a másokon való segítés okozza a legmegbízhatóbb növekedést a jóllét érzésében. Az ötödik elem, a teljesítmény a sikert és az eredményeket jelenti, amikor megéljük, hogy képesek vagyunk befolyásolni a környezetünket és nálunk van a kontroll. Önmagában az öt alkotóelem egyike sem határozza meg a jóllétet, de mindegyik szerepet játszik benne. 

Kép

A pozitív érzelmek hajszolása, illetve a negatív érzelmek elnyomása éppen ellenkező hatást vált ki, mint amit elérni szeretnénk: valójában megnöveli a boldogtalanság valószínűségét. Nem kell minden pillanatban boldognak éreznünk magunkat, a jóllétnek az elmélyülés, az életcél, a másokkal való kapcsolat és a teljesítmény legalább olyan fontos összetevője, mint az öröm, az elégedettség vagy a boldogság érzése. 

Tárgyak bűvöletében 

A film szereplői a kezdeti nehézségek után megtapasztalják az egyszerűség által elnyerhető teljességet, vagyis azt, hogy elegendő kevesebbet fogyasztani és kevesebb tárgyat birtokolni, a boldogság valójában nem ezen múlik. Őket egy fogadás indítja el a változás útján, de számunkra lehet ez egy értékalapú, önként választott életmód, ami abból a felismerésből származik, hogy a döntéseink és választásaink nemcsak személyesen ránk, hanem a környezetünkre és az egész társadalomra hatnak. 
Csíkszentmihályi Mihály Tárgyaink tükrében című könyvében amellett foglal állást, hogy az ember szelfje jelentős mértékben azon tárgyak visszatükröződése, amelyekkel kapcsolatba kerül. Mivel az otthonunk tárgyait mi magunk választjuk (illetve selejtezzük le), a tárgyainkból pontosan lehet következtetni arra, hogy mit szeretünk és hogyan gondolkozunk. Ugyanakkor a hatás kétirányú, az otthon tárgyai maguk is alakítják a személyiségünket. A tárgyainkon keresztül sokat tanulhatunk önmagunkról is.

Egy alkalommal a terapeutám azt a feladatot adta, hogy vigyek el a következő ülésre három, számomra fontos tárgyat, és ezeken keresztül meséljek magamról.

Izgalmas felfedezés volt annak a megértése, hogy miként jelennek meg a tárgyakban az érzelmeim és a gondolataim, és valójában nem is a tárgyak a fontosak, hanem az emlékek, amik hozzájuk kötnek. 
Csíkszentmihályi szerint a tárgyak sok esetben nem eszközként szolgálnak bennünket, hanem mi válunk a rabszolgáikká. A tárgyak gyakran státuszszimbólumok, ezért hajlamosak vagyunk rengeteg, teljesen fölösleges dolgot felhalmozni csak azért, hogy kielégítsük a birtoklás utáni mérhetetlen vágyunkat. A folyamatos önmegvalósítás, és az igényeink hajszolása közben nem egyszerű megállni, önvizsgálatot tartani és átgondolni, hogy miért is ragaszkodunk azokhoz a dolgokhoz, amik körülöttünk vannak. Etikai szempontból talán még ennél is fontosabb kérdés, hogy vissza tudunk-e fordulni a gyűjtögetés útján, hogy tudatosan csak olyan dolgokat vásároljunk meg, amikre valóban szükségünk van. 

Kép

Újratanuljuk a létezést 

Eredményekben, pontszámokban, tárgyakban és a megszerzett vagyonban mérjük a saját értékességünket és az életünket is.

Mindent számszerűsítünk, s közben könyvekből, applikációk és kütyük segítségével próbáljuk a legapróbb részletekig újratanulni a létezést. Hogyan legyünk fókuszáltabbak? Hogyan lélegezzünk, sétáljunk, fussunk, együnk, mozogjunk, üljünk, aludjunk, neveljünk, szeressünk, beszéljünk helyesen?

A sor a végtelenségig folytatható, s közben a legfontosabb dolog válik a legnehezebbé: benne maradni az aktuális pillanatban és megélni azt.

Nem hátra és nem előre tekintgetni, hanem a jelenre fókuszálni, apró dolgokat észrevenni, és virtuális helyett valódi dolgokba fektetni az energiáinkat. Jon Kabat-Zinn szerint a tudatos jelenlét „a figyelem irányításának egy különleges módja: amely a jelen pillanatra vonatkozik: annyira mentes a reaktivitástól és ítélkezéstől, illetve annyira nyitott, amennyire csak lehetséges.” A tudatos jelenlét feltétele, hogy hagyjunk magunknak időt megélni az élményeket. A slowlife mozgalom a felgyorsult világunkban a lassúság újrafelfedezését tűzte ki célul és a fogalom megtisztítását az olyan negatív asszociációktól, mint a lustaság, a semmittevés, a lemaradás vagy az élményekből való kimaradás. A lassúság megélése úja hozzásegíthet a reflektálás képességének, az együttlét élményének, illetve a meghitt közelségnek és gondoskodásnak a teljesebb megtapasztalásához.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud  csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Gimnazistaként szerettem a csendes reggeleket. Szerettem korán beérni a suliba, a negyedik emeleti osztályteremből reggelente még a napfelkelte is pont látszott a Villányi út végében, ha volt nulladik óra. Szerettem, hogy ilyenkor még üres az osztályterem, és csak ültem az ablakban, nézve az érkező diákokat, iskolatársakat. Láttam, ahogy fürtökben szállnak le a villamosról, és ahogy igazgatják a táskáikat. Néztem, ahogy a még távolban levők sietnek, az iskola elé érkezők pedig üdvözlik egymást.

Az a tavaszi reggel is nagyon szép volt. De akkor egyszer csak megláttam őket. Szívem nagy szerelme, aki előző félévben még nekem udvarolt és hívott el moziba, most érkezett a suli elé. Üdvözölt egy hosszú szőke hajú lányt, majd kézen fogva besétáltak az ajtón. KÉ-ZEN-FOG-VA!!!

Hogyan lehetséges ez? Úgy volt, hogy majd elmegyünk libegőzni, igaz, én is lemondtam pár randit és ő sem jelentkezett egy ideje, de… Kézen fogva mással?! Hát nem tudja, mennyire odavagyok érte? Rémes, torokszorító félelemmel futottam le másfél emeletet, ahol a lépcső olyan tágas, hogy egy pihenőről rá lehet látni az alsóbb emeletekre. Jól láttam: tényleg kézen fogva jönnek. A döbbenet és a meglepettség állapotából a becsengetés riasztott fel. Te jó ég! Elfelejtettem, hogy töri témazáróval kezdünk. 
Visszanézve, a fenti történet már inkább megmosolyogtat, mint feldúl. De akkoriban nem így éreztem, lényegében az volt az első szakításom. Hasonlóképp diákomhoz, Petihez, akivel Zsuzsi egy szép napon szakított. A történtekről nem értesültem azonnal, hisz biosztanárként csak kevés időt töltök a csoporttal, de Peti dolgozatán egyértelműen látszott, hogy nem készült. Vagy legalábbis ezt gondoltam akkor. Amikor már a jegyek kihirdetésénél a füle botját sem mozdította a kettes hírére, azért megérdeklődtem az egyik osztálytársától, hogy mi a helyzet vele. „Tanárnő nem hallotta? A Zsuzsi dobta.” – „Ó!” Úgy döntöttem, valamit jó lenne kitalálni, így egyik óra után odahívtam. „Na most akkor mi lesz azzal a bioszfakt álommal? Ahhoz jobb jegyek kellenek, Péter!” – „Á, tanárnő, nemtom, olyan mindegy… Már nem jöhet össze a négyegészötös átlag ilyen jegyekkel. Hagyom…” – „Mi lenne, ha beadandóval vagy más feladatokkal feljavíthatná a jegyet? Például biológiai szempontból roppant különleges folyamat az, ami most épp zajlik önben.” Zavartan, de érdeklődve néz. „Mármint?” –

„A szerelemnek és a szakításnak saját biokémiája van, és óriási irodalma.” – „De tanárnő, ez nem is tananyag még…” – „És?! Biológia nem? Ha ír egy önmegfigyelést, elmagyarázza, hogy amit most érez, azt mi okozza, mögé rakja az irodalmat, akkor simán fel tudom húzni a jegyét. A dolgozatot is újraírhatja.”

 – „Ez komoly? Még van esélyem bioszfaktra jelentkezni?” – „Sőt, oda kifejezetten olyan embereket várok, akik meg tudnak küzdeni a nehézségeikkel.” – „Jól van, tanárnő, hát, megpróbálhatom. Ennél rosszabb már úgyse lesz.” 

Kép

Kép: Unsplash

A beadandó elkészült, és bár elsőre nem lett kiváló, a visszajelzésem után egy kis második körös munkával eléggé jól sikerült. Peti megértette, mi történt benne a szerelem fázisában, és azt is, hogy a szakítás miért ilyen rossz: szinte pontosan olyan reakciót vált ki a szervezetben, mint a valós fizikai fájdalom. Az evolúciós háttere a csoportból való kitaszítottság elkerülése szinte bármi áron, hisz a természeti társadalmakban a közösség jelentette a túlélést: a biztonságot és az élelmet.

A szakítás fájdalma azért ilyen nagy, hogy az egyed lehetőleg mindenáron kerülje el azt, hogy a csoportból kihulljon. Ha a fájdalom mégis elkerülhetetlen, akkor a legjobb orvosság a szociális kapcsolatok megerősítése. Azaz időtöltés a barátainkkal.

Egy közös fagyizás, séta vagy jó beszélgetés tudományosan igazolt gyógyhatással van az elhagyott emberre, de már akkor is nagyon jót teszünk, ha egy szívecskét küldünk Messengeren vagy SMS-ben az illetőnek. 
Petit és Zsuzsit egy hónappal később ismét együtt láttam délutánonként, közösen készültek a közelgő tanulmányi versenyre. A magánéletük részleteit nem ismertem, de annak örültem, hogy úgy tűnt, jól vannak. Tulajdonképpen irigykedve gondolok rájuk, abban az értelemben, hogy milyen jó is lett volna, ha annak idején az első „szakításom” után azt a történelemdolgozatot nem kellett volna megírnom, vagy megismételhettem volna. Esetleg készíthettem volna egy beadandót a nagy történelmi szerelmekről, tudtommal van belőlük bőven. Lehet, hogy nemcsak a jegyem lett volna jobb, hanem a hosszú távú viszonyom is a történelemmel – ami jelenleg inkább érdektelen távkapcsolat… De talán még nem késő utánanézni, mi is történt Cézárral és Kleopátrával.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Most már elég lesz!” – kiáltott utánam a kutyás bácsi nevetve, miközben a szokásos köreimet róttam a Kassai téri templomkertben. „Még van húsz percem hátra!” – szuszogtam mosolyogva, de azért megálltam egy percre, hogy váltsak pár szót az „ismerősömmel.”

Már az első futások után világossá vált, hogy nemcsak én „járok haza” a térre! Ott vannak a „kutyások”, a „kávézók”, a „családosok”, „a misére igyekvők” és a „randizók”.

Egy idő után olyan zavarba ejtően gyakran láttuk egymást, hogy kényszert éreztünk arra, hogy mosolyogjunk vagy integessünk. Olykor röviden beszélgetünk, csak néhány szóra állunk meg, aztán mindenki megy a saját dolgára. Ha nyolc éve ugyanott futsz, sok mindent megtapasztalsz! Láttam, ahogy a környékbeli nagypocakú kismamákból babakocsi-tologató édesanyák lettek, ahogy biciklizni tanultak a gyerekek, ahogy kislányok ugróiskolát rajzoltak a kőre, és azt is, ahogy pár nappal később összemosta a színeket az eső. Volt kakaskodás, sőt, még egy szakítást is láttam, ami annyira kellemetlen volt, hogy inkább hazasiettem, mert úgy éreztem, amit egymásra olvasnak, az nem tartozik rám.

De ők, az ismeretlen ismerőseim is tanúi voltak egy s másnak. Látták, hogyan készítettem fel a testemet a terhességre, hogyan olvadtak le rólam a kilók, majd kúsztak vissza, ahogy a kislányom növekedett bennem. Látták, hogyan próbálom visszaszerezni az erőmet a császármetszés után, majd később tanúi voltak annak is, amikor két kör között megadtam magam a fájdalomnak, és térdre rogytam a hírtől, hogy a kistesónak a méhemben már nem ver a szíve.

Ez az a hely, ahol a nagy ház közös képviselője hajnalban rám nevet, a levegőbe emeli a karját, és úgy csinál, mintha egy vonatkürtöt cibálna, és közben azt üvöltözi, hogy „hajrá!”.

Ahol egy fiatal sportoló segített nyújtani, amikor látta, hogy begörcsölt a lábam. Ahol a pap mosolyogva viszonozza a „laudéturt”, miközben a reggeli misére siet, és ahol egy hajléktalan ember a könyveibe menekül a valóság elől. Őt egy ideig nem láttam, pedig azelőtt évekig majdnem mindennap a fák árnyékában ült egy padon, és kedvesen felém biccentett, amikor elfutottam mellette. Néhány héttel később megjelent elnyűtt kabátjában, amit még hőség idején is gyakran visel. Odaszaladtam hozzá, és elmondtam neki, hogy aggódtam érte, mert egy ideig nem láttam. Meglepődött, nincs hozzászokva ahhoz, hogy csak úgy lehuppannak mellé és szóba elegyednek vele, de aztán láttam rajta, hogy örül a kérdésnek. Elmondta, hogy volt egy betegsége, és meg kellett műteni, de már jól van. Amikor elköszöntem tőle, hogy folytassam az edzést, megfordult a fejemben, hogy legközelebb megkérem, mesélje el az élettörténetét. Így szoktak rám találni a legfontosabb témák!

Ha belegondolunk, a futás egy nagyon személyes műfaj!

Aki rendszeresen edzőcipőbe bújik, mindent azzal dolgoz fel: kijár a terepre örülni és szomorkodni, felpörögni és megnyugodni, gyötrődni és kiengedni, döntéseket hozni, egyszóval: gondolkodni. De gondolkodás közben is kerülhet bajba az ember, és ilyenkor jó tudni, hogy számíthatunk egymásra, mert így, ismeretlenül is ismerősök vagyunk.  

Bunkóból okos

Ahhoz képest, hogy eleinte bunkofonnak hívtuk, hamar megszerettük a készüléket, sőt, ma már az okos jelzővel illetjük. A tudomány hamarosan meg is fogalmazta a felmerülő kérdéseket: kutatók például arra figyelmeztettek, hogy pszichésen megterhelő lehet az a folyamatos készenléti állapot, amire a mobiltelefon késztet. Ma már a mobil túlzott használata, a multitasking és a gyereknevelés új kihívásai állnak a figyelem középpontjában.

Ez így normális?

„Azt, hogy mennyi az egészséges mértékű használat, nem óraszámban lehet meghatározni” – mondja Kővágó Pál pszichológus. A viselkedéses függőségeknek két fontos kritériuma van: egyrészt a tevékenység akadályozza az egyént a normál életvitelben, munkájának elvégzésében, másrészt az egyén az adott cselekvést külön kérésre sem képes abbahagyni. Azt, hogy mi számít normálisnak, mindig az adott közösség határozza meg: bizonyos csoportokban rendkívüli udvariatlanság, máshol elvárás a kütyük folyamatos nyomkodása. A mobil túlzott használata ugyanakkor sok esetben egy hiányra adott válaszreakció. A hiányt okozhatja például a kortárs csoportba való beilleszkedés nehézsége vagy kudarca, amelyet az egyén a telefon folyamatos használatával, a virtuális térben való állandó jelenléttel kompenzál. „Ilyenkor pszichológusként az a feladatom, hogy az okkal, magával a hiánnyal foglalkozzak” – mutat rá a szakember.

A korral jár

„A használat generációs jellemzőit az adott korosztály fejlődéslélektani stádiuma határozza meg: például a kiskamaszok számára offline és online is az a legfontosabb, hogy új ismeretségeket szerezzenek, folyamatosan jelen legyenek kortárs csoportokban – így náluk a mobilon is a Facebook- és az Instagram-használat dominál.” A fiatal felnőtteknél értelemszerűen más motivációk vannak jelen, ők a már meglévő kapcsolataikat igyekeznek ápolni – de rájuk jellemző az ún. Facebook-féltékenység is, amit ma olyan divatos elemezni. „A kifejezés azt a hozzáállást tükrözi, amikor az egyén azért követi ismerősei bejegyzéseit, hogy megtudja, jobban élnek-e, mint ő. Ez természetesen komoly hatással van az önértékelésre.”

Mindent egyszerre csinálunk?

Kővágó Pál arra is figyelmeztet, hogy a 10 év alatti gyerekeknek nem feltétlenül jó, ha minden tevékenységet egy eszközön végeznek, tehát a mobilon telefonálnak, játszanak, skype-olnak. Nekik ugyanis éppen arra van szükségük, hogy különböző helyekről különböző hatások érjék őket, így a fejlődésük veszíthet komplexitásából, ha az ingerek csupán egyetlen forrásból érkeznek.

Kép

Kép: Rawpixel

A felnőtteknél pedig a kütyük használata nyomán már nemcsak offline, hanem online is terjedő multitaskingolás indíthat el bizonyos folyamatokat. Tari Annamária a „Generációk online” című könyvében idézi a Nyelv és Tudomány 2015-ös cikkét, amely a többfeladatosság hatásait összegzi. A cikk ismerteti, hogy Earl Miller neurológus és kutatótársai szerint agyunk abszolút nincs felkészülve arra, hogy multitaskingoljunk. A több dologra figyelés ugyanis valójában nem létezik: amit így nevezünk, az igazából azt jelenti, hogy gyorsan tudjuk váltogatni a tevékenységeket. Ennek az átkapcsolásnak azonban ára van. „Bár sokszor hisszük, hogy rengeteg dolgot megcsináltunk, a multitasking jelentősen csökkenti a hatékonyságunkat. Emellett növeli a kortizol nevű stresszhormon, illetve az adrenalin termelését, ezek pedig túlzottan stimulálják az agyunkat” – idézi a pszichoterapeuta. Érdemes tehát átgondolnunk, hogy gyermekünk hányféle tevékenységet űz a mobilján, illetve hogy mi magunk hányféle feladatot intézünk párhuzamosan a kütyüinken.

Bonyolult kapcsolatban?

Ha a párkapcsolatban válik konfliktus forrásává az eltérő attitűd, elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy a felek milyen hozzáállással érkeztek a kapcsolatba. Mint sok más területen, itt is fontos az önismeret, illetve elengedhetetlen, hogy igényeinket kommunikálni tudjuk a másik felé. Ha például nekünk fontos az, hogy hetente egyszer kütyük jelenléte nélkül beszélgessünk egy órát a párunkkal, ne várjuk el, hogy társunk ezt magától kitalálja, inkább tegyük egyértelművé a kérést.

A mintakövetés hatalma

A gyerekek egy része azért nem mesél még kérésre sem az általa használt alkalmazásról vagy mobilos játékról a szüleinek, mert pontosan tudja, hogy a beszélgetést egy újabb szidás követi majd. „Ha értékítélet nélkül, valódi kíváncsisággal fordulunk a csemetéhez (Mit szeretsz ebben, miért érdekes számodra?), együtt játszunk vele, társas tevékenységgé tesszük akár a mobilos játékot is, akkor a következő lépés máris az lehet, hogy más közös tevékenységekbe is bevonjuk, így tehát a kütyüs móka csak egy lesz a játékok közül” – tanácsolja a pszichológus. Emellett fontos tudatosítanunk, hogy ebben is mi adjuk a mintát. Ha a mi kezünkben is folyamatosan ott van a kedvenc kütyünk, nem meglepő, hogy a gyerek nem a szóbeli kérésünkre hallgat majd, hanem a tőlünk látott cselekvést utánozza.

Juhász Péter Tibor, a Magyar Telekom Nyrt. marketing kommunikációs vezetője elismeri, hogy hiányérzete van, ha napközben nincs nála a telefonja, a hétvégéket azonban a készülék rendszerint magányosan tölti a konyhaasztalon. „A még óvodás korú gyerekeink pedig gyakorlatilag nem fogyasztanak digitális tartalmat. Szigorú szabály még, hogy az ebédlőasztalhoz a felnőttek sem hozzák a kütyüiket. Szerintem felnőttként már látnunk kell, hogy adott szituációban mit jelent elővenni a telefont: kapcsolatba kerülünk-e általa valakivel, vagy inkább eltávolodunk attól, aki mellettünk ül” – teszi hozzá a cég kommunikációs vezetője.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>