Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

Kisebb csapatokba verődve sétálnak a gyerekek a Hétkúti Wellness Hotel épületének háta mögött, kabátjukat összehúzzák az erős szélben, miközben a Möllmann‑birtok istállói felé baktatnak. A harmincfős társaság legkisebb tagja hét, a legnagyobb tizen­nyolc éves. Fehér lovak lépkednek velük szembe peckesen az úton, néhány fiatal a patájuk nyomában felverődött port törölgeti ki a szeméből. Miközben a tulajdonos körbevezeti őket a területen, a gyerekek a magasba emelik telefonjaikat, és a legjobban sikerült szelfiket már töltik is fel az Instára. Egy külső szemlélő számára átlagos iskolás csoportnak tűnhetnek, a márkás pólók, kütyük és a felszabadult nevetés alapján talán még azt is gondolják, hogy jómódú, szerető családban élnek. Pedig a gyerekek valójában olyan állami gondozottak, akik egy csapatépítő, fejlesztő hétvégére érkeztek Mórra. 

A programon találkoztam olyan gyerekkel, akinek a szülei meghaltak, vagy egyszerűen köddé váltak. Van, akit egy hónapra magához vett egy külföldi család, majd később meggondolták magukat és hazaküldték, és megismertem egy olyan kisfiút is, aki napközben verekedett, de éjszaka bepisilt a szorongástól. 

Magyarországon 25 ezer gyerek él állami gondozásban 

A gyerekek többsége nem árva, hanem olyan fiatal, akit a rossz körülmények miatt kiemeltek a családjából. Ez egy rendkívül forráshiányos ágazat, szakemberből és pénzből is hiány van a rendszerben. Az állami gondozott gyerekek különböző traumákkal kerülnek az otthonokba, és különleges helyzetük miatt máshogy reagálnak a legtöbb dologra, mint azok, akik hagyományos családban cseperednek fel. Feszegetik a határaikat, olykor manipulálnak, vagy látszólag teljesen indokolatlanul sértéseket vágnak a segítőik fejéhez, ugyanakkor nevetnek, bújnak és szeretnek is, ahogy minden gyerek. 

A legerősebb híd a bizalom 

„A szüleink szemében látjuk meg először önmagunkat, és ha úgy érzik a gyerekek, hogy számukra nem elég fontosak, akkor magukat sem látják értékesnek. Egy állami gondozott életében erre rájönnek még a rendszertraumák is, így folyamatosan sérüléseket szenvednek az emberi kapcsolataikban, és nem tudnak bízni” – mondja Kovács Orsolya, pszichológus, a Gyermekhíd Alapítvány szakmai vezetője. 

Kép

Vásáry Tamással készítenek interjút a gyerekek – fotó: Páczai Tamás

Az alapítványt Vásáry Tamás zongoraművész hozta létre három éve, de szakmai kezdeményezésként már nyolc éve foglalkoznak gyerekekkel. A szervezet célja, hogy többoldalú támogatást nyújtson az állami gondozott gyerekeknek, a velük foglalkozó nevelőknek és önkénteseknek. Az alapítvány Magyarországon egyedülálló módon foglalkozik a biztonságos kötődések kialakításával, és a bizalom helyreállításával. Ennek biztosítására egy speciális programot működtetnek, amelynek elsődleges célja olyan mentor – mentorált kapcsolatok létrehozása és gondozása, amely mintaként szolgálhat, segítheti az egészséges önértékelés kialakítását, illetve az együttműködési, döntési és pályaidentitási készségek fejlődését.

„A gyerekek életébe a legnagyobb szeretettel és elhivatottsággal lépünk be, és afféle nagynénik-nagybácsik vagyunk számukra. Nálunk önkéntes csak az lehet, aki hosszú távon vállalja ezt a felelősséget.

Ehhez egy többlépcsős felvételi procedúrát dolgoztunk ki, illetve képzési rendszert: minden önkéntesünknek szakmai esteket és intervíziós támaszt nyújtunk. Fontos, hogy megfelelően legyünk jelen az életükben, hiszen egy újabb kapcsolati törés újabb traumát okozhat szenzitív lelküknek. Nagyon büszke vagyok arra, hogy most már 60-an tevékenykedünk nap mint nap a gyerekekért, hiszen nincs annál jobb érzés, mint amikor azt látjuk, hogy a gyerekek biztonságosan kötődnek mentorukhoz, és az alapítvány közösségéhez. A kis mentoráltam a napom fénypontja, és nagyon örülök, hogy biztos pont lehetek számára” – fejti ki Joó Beatris, a Gyermekhíd Alapítvány operatív igazgatója. 

Mindenki segíthet a maga módján 

A gyerekeket a város különböző intézményeibe iskolázzák be, a tapasztalat azt mutatja, hogy az osztályokban sokszor kiközösítik őket, a szülők pedig csak a baj forrását látják bennük. 
„Végignéztem, ahogy egy szülői közösség eléri az igazgatónál, hogy egy egyébként jól tanuló, állami gondozott roma kislányt kirúgjanak az iskolából, mert tetvek voltak a hajában. Ezeket a gyerekeket sokszor csak a legalacsonyabb színvonalú oktatási intézményekbe veszik be, és ezzel tovább rontanak az esélyeiken” – magyarázza Kovács Orsolya. 
Sajnos előfordul, hogy egy állami gondozott gyerek problémásan viselkedik az iskolában, a szakértő mégis úgy véli, hogy megfelelő szakmai segítséggel ez a kockázat mérsékelhető, a kirekesztés pedig csak ront a helyzeten, hiszen a gyerekek integrációja nemcsak számukra fontos, hanem a társadalom számára is. 

„A Joker című Oscar-díjas film jól szemlélteti, hogy hány ponton sérül egy ember lelke, mielőtt gonosszá válik. Pedig emberi hozzáállással, és egy kis figyelemmel sokat lehetne javítani a nehéz sorsú gyerekek helyzetén, hogy később hasznos tagjai lehessenek a társadalomnak.

Nem egy jótündérre van szükségük, aki a karácsonyi időszakban személytelen ajándékokkal halmozza el őket, hanem arra, hogy valaki jelen legyen az életükben, akiben megbízhatnak” – véli a pszichológus. 

Kép

A Gyermekhíd Alapítvány vezetői és önkéntesei beszélgetnek

Nem az határoz meg valakit, hogy mennyi trauma éri, hanem az, hogy mit tud kezdeni velük 

Egy traumától nemcsak sérülni, hanem gazdagodni is lehet, de csak akkor, ha sikerül feldolgozni a történteket. Az, hogy gyerekként a körülmények áldozatává váltak, még nem azt jelenti, hogy áldozatként kell leélniük az egész életüket. Egy kis odafigyeléssel sokat tehetünk azért, hogy a nehéz sorsú gyerekeknek visszaadjuk a világba vetett hitüket. József Attila is megfogalmazta Nem én kiáltok című versében azt az örök igazságot, hogy értékességünk nem a nagyságunkban, hanem a feladathoz való hozzáállásunkban rejlik: „Légy egy fűszálon a pici él, s nagyobb leszel a világ tengelyénél!”

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egy friss kutatás (Sidi Yael és munkatársai) azt vizsgálta, hogy mennyire ítéljük saját ötleteinket, szempontjainkat eredetinek, illetve mennyiben kérdőjelezzük meg saját kreativitásunkat egy-egy helyzetben. A résztvevőket arra kérték, hogy egyszerű háztartási eszközökről mondják meg, mi mindenre gondolják azokat használhatónak, majd ítéljék meg, hogy hányan állhattak elő ugyanazzal az ötlettel. Eredményeik azt mutatták, hogy a résztvevők meglepően alábecsülik saját ötleteik eredetiségét másokéval szemben. A kísérlet második részében ugyanezt a feladatot kapták a résztvevők, azzal a különbséggel, hogy egy részüknek azt mondták, átlagosan az emberek két alternatívát szoktak adni az eszközök felhasználhatóságát illetően, másik részüknek pedig azt, hogy átlagosan hatot.

Azok, akiknek utóbbit mondták, több kreatív ötlettel hozakodtak elő, pusztán azon előzetes tudásuk alapján, hogy több lehetőség is létezhet.

Ötleteik eredetiségét azonban ez alkalommal is mindkét csoport alábecsülte. A kísérlet harmadik fázisában a kísérletvezetők két csoportra osztották a résztvevőket, egy részüknek azt mondták, hogy korábbi ötleteik nagyon eredetiek voltak, a másik csoportnak pedig azt, hogy nagyon kevéssé voltak azok. Akik azt a megerősítést kapták, hogy előzőleg is nagyon kreatív ötletekkel álltak elő, e kísérleti feladatban sokkal kreatívabban teljesítettek, mint a másik csoport. Konklúziójuk tehát az volt, hogy mind a magunkkal szembeni előzetes pozitív feltételezés, mind a pozitív feedback, azaz a megerősítés kifejezetten ösztönző kreativitást igénylő feladatok megoldásakor.

Merünk vágyakozni?

A kreativitás feladataink megvalósításán túl a vágyaink kifejeződésében is megmutatkozik. Vágyaink, céljaink elérésében sokszor az addig ismeretlen vizekre evezés az, ami segít. Ha a környezetünk támogató, és biztat, akkor megerősít bennünket ezek elérhetőségében. Előfordulhat, hogy annak ellenére, hogy életünk jelentős szereplői látják rátermettségünket, tehetségünket, mi magunk nehezen tudjuk előhívni magunkból a cselekvéshez szükséges erőt és kreativitást. Cselekedni akkor tudunk, ha látunk magunk előtt valamilyen víziót, fantáziát, amelyhez mozgósítani tudjuk belső erőforrásainkat. Ehhez először is hinnünk és bíznunk kell ezek létezésében, vagy legalábbis abban, hogy sikerrel képesek vagyunk kimunkálni azokat.

Kissé visszabontva ennek üzenetét, arra gondolhatunk, hogy kreatívnak lenni valójában nem a cél, inkább annak a folyománya, hogy bizalmat tudunk adni magunknak egy olyan területen, ahol korábban még nem jártunk, vagy már jártunk ugyan, de nem tudtunk hinni magunkban.

Vagyis a kreativitás nem egy állapot, inkább azzá válunk, miközben merünk cselekedni, új területekre merészkedni, és bízni próbálkozásaink sikerességében.

Ha például egy munkahelyi kihívás megvalósítása vagy a szakmai kiteljesedés az, amire vágyunk, akkor a szemlélődés, keresés, fontolgatás, döntéshozás és cselekvés mind szerves részei a folyamatnak és a vágyott eredménynek.

Kép

Kép: Freepik

Miközben ezt tesszük, megteremtjük az új lehetőségét, vagyis kreatívak vagyunk. Hasonlóképpen érezhetünk kapcsolatainkban is, például amikor nyitottá válunk a párkeresésben a pártalálásra. Ilyenkor valami történik bennünk, amivel lehetővé tesszük az egymásra találást – lehet, hogy közben a saját eredetiségünkre is tudunk támaszkodni?

A tolerancia ablak

A különféle lélektani megközelítések tolerancia ablakként, optimális teljesítési zónaként vagy optimális izgalmi állapotként írják le azt a belső állapotot, amiben erőforrásainkat átélve hatékonyan tudunk megküzdeni az előttünk álló feladatokkal. Túl nagy észlelt stressz esetén eszköztelennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, ami hathat ránk úgy is, hogy szinte lefagyunk, ledermedünk. Vagyis a külső kihívást sokkal nagyobbnak érzékeljük belső eszköztárunknál és rendelkezésre álló megküzdési stratégiáinknál. Ilyenkor nagyon vágyunk valami frappáns, kreatív megoldásra, amivel kizökkenhetünk a tehetetlenség állapotából. Igen ám, de ez nem úgy megy, hogy kitűzzük célként, hogy márpedig kreatívak leszünk a megoldásban – paradox módon egy csavarra van szükség: megnyugodni abban, hogy vagyunk, és ez pont elég ebben a pillanatban.

Mert ahol jelen vagyok, ott tudok változni is. Úgy is mondhatnám, hogy beleélem magam az általam választott tevékenységbe, s mozgósítom bennük az érzelmi energiáimat – például a szabadság vagy elengedettség érzését.

Valahol ez maga a kreativitás, amiben én magam teremthetek valami újat, többet, mint ami eddig volt.

Tanulás a jelenben

A kreativitás fejleszthető, tanulható is. Amikor meg tudunk nyugodni az adott pillanatban, a szemlélődés biztonságában, akkor ezzel egyidejűleg a folytonosság élményét is át tudjuk élni. Ebben az állapotban már képesek vagyunk a szempontjainkat gazdagítani, és alternatívákat kidolgozni. Minél többször tudjuk beleengedni magunkat az itt és most állapotába, annál színesebbnek és élménydúsabbnak élhetjük azt meg. Amikor képesek vagyunk megélni a jelent, akkor formálódni kezd bennünk valami új, és ránk van bízva, milyenné színezzük. Ehhez szükségünk van arra, hogy viszonylagos nyugalmat és biztonságot teremtsünk magunkban vagy magunk körül, mert a nyugalmi állapot az, amiben szabadon tudunk alkotni. Az idővel való folytonos harc, a parallel tennivalók közötti egyensúlyozás olyan, mintha pengeélen táncolnánk: minden ki van élezve arra, hogy csak éljük túl, legyünk túl rajta. Ebben az állapotban szinte képtelenség elengedettnek lenni, ilyenkor segíthet, ha tudunk váltani – akár egy olyan tevékenységre, amibe bele tudunk merülni. Egy kicsit olyan, mintha hátrébb lépnénk kettőt, ahonnan aztán más perspektívából tudunk szemlélődni, megnyugodva, fesztelenül.

Könnyen elképzelhető, hogy ez a szempontváltás hozzásegít a megoldáshoz, pusztán azáltal, hogy magunkat elkezdjük szabadabbnak érezni, amely állapotban már sokkal könnyebb döntéseket hozni vagy teljesíteni.

De egy beszélgetés adta megkönnyebbülés is hasonló eredményre vezethet, ahogy az is, ha van a környezetünkben olyan személy, akiből inspirációt merítünk. Ugyanakkor az is lehet, hogy mások társaságára egyáltalán nem vágyunk, de például egy podcast meghallgatása vagy az olvasás adta inspirálódás feltölt bennünket.

Bármi, amire kíváncsiak vagyunk, segít. A kíváncsiság a gyermeki létállapot leglényegesebb eleme. A kicsiktől sokat lehet tanulni, mert őszintén és kendőzetlenül tudnak kíváncsiak lenni, és ez segíti őket a kísérletezésben, vagyis végső soron saját kreativitásuk kibontakozásában. Amikor vágyunk arra, hogy többet tudjunk, ismerjünk a világból, akkor az új tapasztalások új asszociációkhoz visznek közelebb, ami végső soron nagyon is összefügg a kreativitással, hiszen új ötletek és gondolatok születhetnek belőle. A kíváncsiság alapú felfedezés lehetővé teszi, hogy ízig-vérig átéljük az élményt, amely aztán kreatívabbá tesz. A tolerancia ablakunkban mocorgás ott kapcsolódik mindehhez, hogy ha optimális a stressz szintje, akkor tudunk teljesen és nyitott szívvel benne lenni ezekben az élményekben.

A cikk forrása ez a tanulmány: Sidi Y., Torgovitsky I., Soibelman D.., Miron-Spektor E, Ackerman R.: You may be more original than you think: Predictable biases in self-assessment of originality. 2020.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Alapok: bizalom és biztonság

Az önállósulás a biztonságos kötődéssel kezdődik, ami viszont csecsemőkorban alakul ki. A baba igényeinek kielégítése alapozza meg a környezetébe, valamint saját hatékonyságába vetett bizalmát. Korábban léteztek olyan hiedelmek, amely szerint az újszülöttet nem szabad elkényeztetni, különben a fejünkre nő. Mára a baba minden rezdülésére reagáló viszonyulásunkkal esünk át a ló túlsó oldalára. Egyik szélsőségből sem származik magabiztos, autonóm személyiség. Míg a magára hagyott, túl hamar leválasztott baba kötődésében sérül, az ajnározott csecsemő függővé válik.

Hogyan hagyjuk érvényesülni a csecsemőt?

• Szoptassunk igény szerint, de ne reagáljunk a csecsemő minden megnyilvánulására etetéssel! A szükségleteihez igazodó szoptatással a baba képessé válik táplálkozása fölött kontrollt gyakorolni. Ez azonban az első heteket leszámítva nem jelent folyamatos cicin lógást, ami túlterheli a kismamát, és elfedi az újszülött egyéb ösztönkésztetéseit.

• A kommunikáció a sírás differenciálódásával kezdődik, figyeljünk érzékenyen a baba jelzéseire! Ha eleget aludt, tisztába tettük, megetettük, és nem beteg, akkor talán csak társaságra vágyik, amikor sír. Tartsuk meg, ringassuk és segítsük lecsillapítani indulatait! Így kezdődik érzelmeinek szabályzása, amely nélkülözhetetlen stabil személyiséggé válásához.

• Kapcsolódjunk hozzá, beszélgessünk vele! Az anyuka eleinte tekintetéből, gagyogásából találja ki, mi járhat gyermeke fejében. Érzéseket, vágyakat tulajdonít neki, és úgy viszonyul hozzá, mint egy gondolkodó lényhez, ezzel segítve fejlődését.

• Hagyjunk teret számára mozdulatai próbálgatásához! Nem csak a fizikailag jól kialakított terep a fontos. Nem kell aggódnunk minden akciója miatt, engedjük egyedül is érvényesülni. A magabiztosság alapja a kísérletezések sorozatából szerzett tapasztalat és sikerélmény.

Kitárul a nagyvilág

• Engedjük elmenni saját képességei határáig! A felegyenesedéssel és a járás kialakulásával megnövekedik a kicsi által bejárható tér. Egyre messzebb távolodik az anyától, és elkezdődik a háttérből kísérés időszaka. Az anya figyel, megóvja a veszélytől a totyogót, aki a biztonságosan felállított kereteken belül szabadon tevékenykedhet, élményeket szerezhet. A túlzottan védelmezett gyerekek fizikailag ügyetlenebbekké, félénkebbé válnak, mivel nem kapnak lehetőséget önmaguk kipróbálására.

Kép

Kép: Freepik

• Ne erőltessük, de segítsük a szükségletek természetes szabályzásának kialakulását! Manapság a szülők egyik legnagyobb problémájává a szobatisztaságra nevelés vált, amelyhez hozzájárul a szupernedvszívó pelenkák alkalmazásán túl egyfajta elkényelmesedés is. Pedig komoly jelentősége van a megfelelő toaletthasználatnak a későbbi autonómia elérésében, hiszen ez a gyermek első, jelentős önkontrollfunkciót mozgósító tevékenysége. Pár évtizede a pszichológusok még arra biztatták az anyukákat, hogy ne kényszerítsék ­bilire az arra alkalmatlan egy-másfél éves apróságokat. Ma viszont nem kevesen négyévesen is bepisilnek, vagy csak pelusba hajlandók kakilni, ami nemcsak a környezetre ártalmas, de önállósodásukat sem segíti.

Én egyedül!

A kisovis mottóját a szemfüles szülő bizony a maga javára fordíthatja. Igaz, türelmet, odaszentelődést igénylő feladat, ám a későbbiekben maradéktalanul megtérül, ha a gyermek kezdeményezéseinek erejét meglovagolva hagyjuk önállóan

– étkezni, sőt, maga után elpakolni az asztalról

– mosakodni, fogat mosni (nem feltűnő ellenőrzés, korrigálás mellett)

– kiválasztani a ruháit, akár kikészíteni a másnapit, kis segítséggel öltözni

– felvenni a cipőjét

– játszani, és elrakni a játékait

– meghatározni, merre sétáljunk, esetleg mivel közlekedjünk

– biztonságos helyen kissé eltávolodni (játszótéren, parkban)

– nagyszülőnél egy-két napot ott aludni (ha szeretne)

A nagyovis, kisiskolás (6–7 éves) gyerek jó esetben egyedül

– zuhanyozik, fürdik, fésülködik, öltözik-vetkőzik, és gyakran már igényli, hogy ne zavarják közben kíváncsi tekintetek

– elalszik esti rutint, meseolvasást követően

– barátokat választ magának, akiknek keresi a társaságát, és akikhez átmehet játszani

– ott alszik unokatesónál, jó barátnál

Az iskolás gyerek (7–10 éves kor között valamikor) képessé válik önállóan

– leckét írni, házifeladatot készíteni, bepakolni a táskáját

– elmenni a boltba, ott illedelmesen viselkedni, kérni és fizetni

– a játszótéren csatlakozni másokhoz, kiismerni a csoportszabályokat

– tartós barátságokat kialakítani, együttműködni kortársakkal

– alapvető társas normákat betartani

Oviskorban a kezdeményezőkészség támogatása a legfontosabb feladatunk. Adjunk időt gyermekünknek, ne kritizáljuk, hiszen a hibákból is tanulhat! Kisiskolások esetében elsősorban az erőfeszítés, kitartás, teljesítmény elismerése, értékelése a lényeges. Sose a konkrét osztályzatokat bíráljuk, vegyük figyelembe az odáig vezető utat is!

Ne feledjük, az önállóság az életrevalóság záloga, közvetítsük ezt gyerekeinknek!

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ha summázni lehetne, hogy mi tűnik szembe leginkább a vonatutakon, az a tapintat jellemző hiánya lenne. Kifejezetten sokszor tapasztalom a tapintatlanságát a telefonján ordítva beszélő és kéretlen témákkal utastársai figyelmét próbára tevő fiatalnak, a tömött vagonban fennhangon vitatkozó középkorúaknak, a nagy hangon tudatosan kifelé, az utazóközönségnek panaszkodó idős embereknek, és elszenvedem a szűk ülésen szétvetett lábbal terpeszkedők fizikai „agresszióját” is. Egyáltalán nem vagyok embergyűlölő, túl nagy elvárásokkal sem fordulok utastársaim felé, de tény:

Nem állunk jól egymás szempontjainak és vele a közösségi közlekedés komfortjának figyelembevételével.

Ezeken töprengve jutott eszembe a Márai Sándor Füves-könyvében olvasható gondolatsor a tapintatról. Ki is kerestem az 1943-ban íródott kis eszmefuttatást, amelyet ma is érdemes felidéznünk:

Nem várja el senki, hogy egy vonaton csakis a tapintat és gyöngédség e Márai által megfestett bajnokai utazzanak, de néha picike beleérzőképesség nem ártana!

A tapintatlanság mindig harsány, mindig letaglózó, és kiköveteli mások figyelmét. Elegendő egyetlen ilyen ember egy vonatkocsiban, hogy befolyásolja a többiek hangulatát, közérzetét, amit a csendes többség rendszerint csak megadóan elszenved.

A minap például egy fiatal lány harsogta telefonjába – és a kocsiban utazó sokaság fülébe – egy néhány nappal korábbi gasztroenterológiai vizsgálatának menetét, és ütemesen cifra megjegyzésekkel spékelte a beszámolót. De vajon miért nem kértem/kértük meg, hogy fogja kicsit halkabbra, mert nem vagyunk kíváncsiak ilyen mélységig és ilyen stílusban tálalva az életére? Miért nem adunk jelzéseket, ha valaki körülöttünk nagyon „sok”? Lehet, hogy meg kéne tanulnunk szeretetteli határozottsággal kérni ilyen esetekben a visszafogottabb viselkedést – csak nem ver szájba a nagyhangú szájkaratés! Lehet, hogy jelzéseket kellene adnunk a tapintatlan embertársaink felé – persze csak gyöngéden, tapintatosan...

– Egyszer a Párbeszéd házában a feleség-szerepről beszéltél. Milyen ma ez a szerep?
– A Rokonok és a Jadviga párnája adta az ötletet a szervezőknek, de épp azt mondtam ott is, hogy nincs olyan, hogy „feleségszerep”, sem filmben sem a magánéletben. Egy nő több szerepben is éli az életét anya, gyerek, szerető, feleség, testvér vagy barát. Ezek erősítik, árnyalják egymást, ha az ember elég érzékeny és okos. Vannak persze alap toposzok, de az arányok nemcsak koronként, emberenként, életszakaszonként is változnak. Ma is emlékszem arra a pillanatra, amikor gimnazista koromban rádöbbentem, hogy az anyukám nemcsak anya, nemcsak azért van, hogy kiszolgáljon, szeressen, mellettem legyen. Akkor kezdtem őt személyiségnek látni, hogy ő is volt gyerek, ő is volt szerelmes satöbbi. Nem ő változott meg, hanem az én gondolkodásom róla. Most, hogy a fiam 9 éves, és nyiladozik az értelme, az akarata, fejlődik az egója, megpróbálok úgy figyelni rá is, hogy ne csak a kicsi fiamat lássam benne, hanem elfogadjam, hogy mindenféle gondolatok cikáznak benne, amelyek egy részét én talán soha nem is fogom megismerni.

– A fiaddal kapcsolatban  érzed a generációs ellentétet?
– Ez egyelőre feloldódik az anya-gyerek kapcsolatban. Sok időt tudunk együtt tölteni, és remélem, tartalmasan is. Ez persze mindkettőnktől odafigyelést kíván. Neki meg kell tanulnia kimondani azokat a dolgokat, amelyek forrnak benne, nekem pedig – Szabó Magda metaforájával élve – most az a feladatom, hogy észrevegyem, amikor kinyit számomra egy ajtót.

Kép

Tóth Ildikó – ​​​​Kép: Emmer László

– Ez anyai feladat?
– Erre az apának is nyitottnak kell lennie. Ilyen értelemben a hagyományos szereposztás végképp felborult. A nők részt kérnek a férfi szerepből és a férfiak is a női, például a tradicionális anyaszerepből. Már Németh László nőalakjai is bontogatták a kizárólagos anya-feleség szerep falait. Szabadulni akartak a sztereotípiáktól. Závada Pál hőse, Jadviga például alapvetően nem monogám, és ezt a vonást talán mindannyian a személyiségünkben hordozzuk, de az értelmünkkel mégis uralkodni tudunk rajta.

Kép

Tóth Ildikó – ​​​​​​Kép: Emmer László

– Szerinted miért nem divatosak ma a „hűség” és „elköteleződés” fogalmak?
– Mindig voltak a történelemben olyan események, amelyek megelőzték a korukat, és hosszú időbe telt, mire az emberiség lépést tudott velük tartani. Az egyéni fejlődésben is van ilyen átmeneti diszharmónia, például a kamaszok külsején is láthatóak a jelei. Az emberiség most egy nyakigláb kamaszhoz hasonló, keze-lába hihetetlenül megnőtt az információrobbanással és technikai fejlődéssel. A szíve és az agya azonban nem tud ezzel mit kezdeni. Nem tud válogatni a sokféle út közül. Mindet nem lehet bejárni egy emberélet alatt. Érettségben el kell jutnunk odáig, hogy ha egyet kiválasztunk a százból, a másik 99-et el kell engedni, és azzal nem kevesebbek leszünk, hanem többek. A nők is annyi mindent szeretnének, és aztán sokszor a gyerek már nem, vagy csak későn fér bele. Pedig a természet rendje szerint huszonévesen kellene szülni. Negyvenévesen már olyan élettapasztalat birtokában van az ember, hogy akkor már nem egy csecsemő szoptatásával kellene foglalkoznia, hanem a tizenéves gyerekével megismertetni a világot.

Ez a cikk a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg.

Az aktuális lap kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben, vásárolja meg!

Emlékszem, gimis koromban az osztályfőnökünk moziba vitt minket, az egész osztályt. A Holt költők társaságát néztük meg. Kifelé jövet már sötét volt, és versenyt sírtunk egymással. Talán nem is a fiú öngyilkossága miatt, akit az apja nem engedett a saját útján járni, és nem is a kudarcot vallott, de szívét-lelkét adó tanár miatt. Inkább magunkért, akik kamaszként a saját szabadságunkat sirattuk egy szigorú leányintézet falai között. El is gondolkodtam akkor, hogy a szerzetesnővéreknek, akik annyi korlát közé szorítottak minket, vajon mi céljuk lehetett ezzel a lázítónak tűnő filmmel.

Annyira rezgett bennünk a film hatása, hogy egy zenész osztálytársammal indulót komponáltunk Carpe diem, vagyis Ragadd meg a napot címmel. Időnként énekelgettük, és az iskolától búcsúzva is felidéztük. Még ma is a fülemben csengenek a sorai.

Mit jelentett ez akkor? Semmiképp sem féktelen tobzódást, az élvezetek céltalan hajszolását. Sokkal inkább egyfajta életörömet, tágra nyílt szemet és szívet a mindennapok apró csodái felé.

Ez segített elfogadni a fizikai bezártságunkat (félelmetes még ma is belegondolni, hogy eleinte csak kéthavonta, később havonta járhattunk haza), és megnyitotta a szellemi-lelki szabadságunkat.

Néhány évvel ezután, főiskolás koromban ismerkedtem meg a Fokoláre lelkiségi mozgalommal, ahol visszaköszönt a Carpe diem mondanivalója. A mozgalom alapítói – az éppen 100 éve született Chiara Lubich és társai – a második világháború borzalmai közepette, az óvóhelyen meghúzódva, egy szál Bibliával a kezükben a jelen pillanatot kezdték élni. Azt keresték, amit az adott helyzetben tehetnek másokért, az evangéliumot megélve. Nagyon vonzott fiatalként ez az életstílus, sok kapcsolatot és tevékenységet köszönhettem ennek a felismerésnek.

Felnőttként sem feledtem a mindennapok örömeinek keresését. Enélkül bizony sok napom vált volna futószalaggá vagy kétségbeesett segélykiáltássá. A munkámban és a családban ugyanakkor szerettem jó előre, gondosan megtervezni mindent. Például a nyári szünet minden egyes napját is, hogy élményekben gazdag, változatos, sokrétű legyen és a gyermekeim életkorának megfelelő. Az utóbbi években azonban elveszítettem a fonalat. Talán a sok éjszakai munka miatt – hogy nappal ne a gyermekeimtől vonjam meg az együtt töltött időt – elfáradtam. Vagy a túlfeszítettségbe és mindig teljesíteni akarásba fásultam bele.

Lehet, hogy túl nagy lánggal égtem, túlzott intenzitással akartam egyszerre mindent megoldani, és szép lassan elfogytam, mint a gyertyaláng.

Egy biztos: egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem akarok olyan tudatosan tervezni, és nincs is erőm. A jövő helyett megpróbálom a jelenbe fektetni maradék energiámat, és mindig az adott pillanatot élni. „Elég a mának a maga baja” – visszhangzott a Bibliából, és kezdtem visszatalálni a régi ízre.

Most, amikor egy világjárvány keretek közé szorít és újabb hullámokkal fenyeget, lehetetlen tervezni. Azon kapom magam, hogy nyár közepe van, és nem foglaltam szálláshelyet. Nem terveztem konkrét nyaralást. Nem tudom kiszámítani, hogy mi lesz két hét, egy hónap múlva vagy az őszi szünetben. Akár tetszik, akár nem, el kell fogadni, hogy jó ideje napról napra élünk.

Várjuk, hogy mi lesz, és ehhez alkalmazkodunk. Korábban ez a tény rettenetesen frusztrált volna, most viszont megnyugtat, leveszi rólam a fölösleges terhet és aggódást.

Enged szabaddá válni, mindenféle kötöttség vagy megfelelési kényszer nélkül.

Lehet, hogy nincsenek véletlenek?

– Néhány évvel ezelőtt Szolnokon, egy játszótéren beszélgettünk, az interjú alatt, miközben a színészetről beszéltél, a tekinteted a körülöttünk játszadozó kisfiadon volt. És az is kiérződött, hogy Szolnok számodra a világ közepe. És most?

– Amíg élek, az egyik lelki szemem a kisfiamon lesz. Szolnok továbbra is a központ, de kétlaki életet élek. Budapesten lakom, de hetente sokszor három-négy alkalommal is Szolnokra járok. Amikor sokáig otthon vagyok, egyszer csak elkezd hiányozni Szolnok, a lenti lét, a munka. Amikor először befutott a vonatom ide, és láttam a toronyházakat, az állomást, kétségbeestem, te jó Isten, mit fogok itt csinálni – akkor azt gondoltam – hat hétig. Ennyi volt a próbaidőszak. Aztán a város apránként megmutatta rejtett szépségeit, és megszerettem. Amikor Gergőt vártam, sokat jártunk ki férjemmel a Holt-Tisza partjára. Azután, később már a fiammal felfedeztük, hogy van a városnak egy fantasztikus játszótere, egy nagyszerű vadasparkja, a Zagyva holtága, ahol olyan állatokat, növényeket, pókokat látunk, amilyeneket sehol másutt. S ahogy az ős öreg fűzfák göcsörtösen a víz fölé hajolnak… Mesebeli szépségű helyek ezek.

– Téves az a felfogás, hogy a színésznek főváros, hírnév, csillogás kell?

– A színésznek kell a fény, kell a csillogás, de azt gondolom, hogy ezt ugyanúgy meg lehet kapni egy vidéki városban is, sőt. Attól, hogy ott kevesebb ember él, még intenzívebb tud lenni a kapcsolat. Szolnokon az emberek sokkal inkább magukénak érzik azt az egy színházat, a színészeket. Sokszor szinte személyessé válik a kapcsolat néző és színész között.

– És a plusz lehetőségek, amelyeket csak a főváros kínál?

– De ott sem mindenkinek... Nyilván jó lenne forgatni, filmekben játszani, nem jönnek le Szolnokra a filmrendezők, de gyanítom, hogy a pesti színházakba sem. Amikor édesanyám végzett, akkor még kötelező volt legalább néhány évet vidéki színháznál tölteni. Valószínűleg innen datálódik az, hogy csak Pesten színésznek lenni valami. Szerintem ez ma nem így van. Vidéken sok olyan színház van, amely értéket képvisel. Néhány nappal ezelőtt a volt gimnáziumi osztályfőnököm megnézte Márai Sándor Kaland című darabját. Utána kaptam tőle egy elektronikus levelet, amelyben megköszönte a szép előadást, boldog volt, hogy engem színpadon látott. De azt mondta, hogy több volt ez, mint egy szép színházi este: visszakapta a színházba vetett hitét. Sokat jártak régebben a férjével előadásokat nézni, és bizony volt néhány olyan színházi élményük, amitől hátratántorodtak.  Nagy dolog, hogy Budapestről egyre többen jönnek Szolnokra előadást nézni, és azt mondják, megéri.

– Most milyen szezonod van?

– Nagyon jó! Márai Kalandjában Mécs Károly a partnerem, akivel csodálatosan jó együtt játszani. Áldás ez nekem a sorstól, éppúgy, mint az, hogy a szerepköröm megváltozott. Amikor kikerültem a főiskoláról, nehézségként éltem meg azt, hogy naiva alkat voltam, mindig úgy éreztem, hogy nekem ehhez belül semmi közöm, hogy sokkal érettebb vagyok. Most, ahogy telnek az évek, kezd a testem, az arcom hozzáérni a lelkemhez, kezdek összeérni magammal. És ez öröm.

– Figyelve téged az az érzése az embernek, hogy benned is, körülötted is rend van. Valóban így van?

– Mélyen hiszek abban, hogy a világban rend van, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy nincs. Most válság van, nincs pénz, nincs annyi munka, megemelték a benzinárakat. Mindezt a magam bőrén is érzem. Primér módon ez nagyon rossz, mert néznem kell, hogy milyen ételt veszek, mennyi benzint töltök az autóba, és az meddig lesz elég, de ha egy picit távolabb állok magamtól, akkor azt gondolom, lehet, hogy ez mégsem baj. Hiszen évek óta arról beszélünk, hogy túl sok az autó, és időnként Budapesten már nem lehet lélegezni. Az emberek az árak miatt talán leteszik a kocsit. Amit nem tettek meg a józan ész alapján, azt most anyagi okokból teszik meg. Karácsonykor nem volt annyi pénz, mégis sok ember mondta, hogy olyan jó karácsonya volt, nem volt a szokásos szaladgálás, nem őrültünk meg, leültünk és beszélgettünk. Azt látom, hogy az emberek –magamat is beleértve – addig, amíg nem rázzák meg őket, nem mozdulnak. Hiszem, hogy a világban rend van, legfeljebb nem ismerjük fel. Idejövet a buszon, könyvet olvasott előttem egy ember, és eszembe jutott, hogy amikor nincs pénz a szabadságra, vagy hogy valahova elutazzam, akkor marad a könyv.

– Kislányos vagy, de túl vagy a lány korszakon, nő vagy, asszony, anya. Melyiket hogyan élted meg?

– Ezek az állapotok együtt vannak jelen. Szinte egy napomon belül élem meg a különböző életkoraimat. Amikor Gergővel időre óvodába kell menni, és valami fontosat meg kell beszélni, akkor komoly anyuka, sőt néha nagymama vagyok. Amikor tegnap este zizit dobáltunk egymás szájába, és harsányan nevettünk a padlón, akkor azt mondom, ugyanolyan hatéves gyerek vagyok, mint a kisfiam. Valójában azt gondolom, hogy idő nincs, nem létezik! Egyszerre történik minden! Nem az ember, csak a funkciói változnak az élet folyamán.

Kép

Huszárik Kata – Kép: Emmer László

– Nem egy szabályos családban nőttél fel, édesanyád egyedül nevelt, mégis harmonikus ember lettél. Mi kell a szép gyerekkorhoz?

– Az enyémhez elsősorban anyukám kellett. Ő szeretett apa és anya helyett egyszemélyben. Tőle kaptam annyi figyelmet, annyi mesét, annyi gondolkodást, amit sokszor más gyerekek nem kapnak meg két oldalról sem.

– Ez máig tart?

– Lényegében igen, a szeretet, ami összeköt bennünket, az konstans. A kapcsolat változik. Én elég hamar, 19 éves koromban költöztem el hazulról. Azután volt egy időszak, amikor visszaköltöztem, és az nagyon nehéz volt, mert édesanyám folytatta volna ott, ahol elszakadtunk egymástól, de közben eltelt 10 év, én már máshol tartottam. Azóta, hogy a fiam megvan, talán még szorosabb lett a kapcsolatunk. Pont a napokban beszéltünk erről, hogy igényelnénk egymás társaságát, de az élet, a gyerek, a munka, elvisz bennünket, – én szaladok a színházba, ő Gergőre vigyáz – és csak a praktikus dolgokra szorítkoznak a beszélgetéseink. De remélem, ez csak eddig volt így. Tegnap elmentünk sétálni a városba, együtt ebédeltünk, és megbeszéltük, hogy minden hónapban tartunk egy ilyen anya-lánya napot, amikor semmi mással nem foglalkozunk csak egymással, és beszélgetni fogunk.

– Van egy közös műsorotok is, Lázár Ervin műveiből „Fény-játékok” a címe. Amikor láttam ezt az előadást, két fogalom jutott eszembe, ahogy egymásra figyeltetek: a szeretet és a tisztelet. Hogyan alakult ki a műsor?

– Lázár Ervin Csillagmajor című könyvében van egy novella, A bajnok. Amikor elolvastam, eldöntöttem, hogy én ezt egyszer színpadon mindenképpen szeretném elmondani. Anyuhoz is nagyon közel áll Lázár Ervin. Kettőnk gondolkodása annyira hasonló, hogy ez a műsor szinte magától alakult ki. Fél mondatokból is megértettük egymást. Az egész kicsit küldetésszerű is volt. Lázár Ervinnek általában a gyerekmeséit ismerik, pedig vannak csodálatos drámai novellái is, és szeretnénk, hogy ezeket mások is megismerjék. Ez volt mind a kettőnkben a késztetés. Máig járjuk vele az országot, ha hívnak, szívesen megyünk.

– Édesapád sohasem hiányzott az életedből?

– De. Ez egy hosszú, és nehéz folyamat volt, mint ahogy az is, hogy egyáltalán rájöjjek, hogy nekem ezen a téren gondom van. Valahol nagyon mélyen, sok réteg alatt, rejtve volt egy seb, amit igenis ki kellett nyitni, hogy gyógyulhasson. Színésznek lenni a legjobb terápia. Olyan, mintha egy héten négyszer-ötször mennék pszichológushoz. Annyi feszültség feloldódik. Vannak előadások, amelyek nagyon nehezek, fizikailag és lelkileg is, és mégis a végén, amikor kijövök, a lelkemről leszakadt 80 kiló súly.

– A házasságod is segített?

– Mindenképpen. Mint ahogy az is, hogy anya lettem, és megismertem a szülői oldalt, azt, hogy mit jelent felelősséget vállalni egymásért egy családon belül.

– A szakmádban a taps vagy a rendező dicsérete a fontosabb?

– Mind a kettő és egyik sem. A belső elégedettség a döntő. Néha előfordul, hogy a közönség ,,nem jön velünk”. Ennek ellenére mindig igyekszem ugyanolyan intenzitással játszani. Ha csak egy, vagy két ember van, akiben aznap este elindítok valamit, akkor már megérte. Most, amikor ennyi gond van, azt mondják, a színház, és egyáltalán a művészet luxuscikk – én mélyen hiszem, hogy nem az. Csak nehezen mérhető a hatása. Lehet, hogy csak annyi történik, hogy a néző, amikor hazafelé megy, és valaki nem adja meg neki az elsőbbséget, nem fekszik rá a dudára, és nem ordít a másikra, hanem sóhajt egyet és továbbmegy. Nem lehet tudni kinek hogyan változik meg a következő órája, napja, és ez mit idéz elő. A művészet képes erre a csodára, elindíthatja a dominó effektust, ami nem tudni hol végződik.

Kép

Huszárik Kata – Kép: Emmer László

– Azt mondtad egyszer, hogy előadás után a jelmezzel mindent levetsz, semmit nem viszel magaddal. És a magánéletből a színpadra?

– Odaviszem a magánéletemet, de megszűrt módon. Olyan ez, mintha az ember az élete során a sokféle tapasztalással, és történéssel elkezdene befőtteket rakni egy spájzba. Amikor felmegyek a színpadra, akkor elő tudom ezeket venni, és azt bontom ki, amire szükségem van. Néha cseresznyét, máskor szilvát...

– Szereted a próbaidőszakot?

– Lehet, hogy furcsa szerzet vagyok, de azt szoktam mondani, hogy én nem szeretem, ha néznek! Közben nyilván van bennem exhibicionizmus, mert ezt a pályát választottam. Nagyon szeretek próbálni. Azután nagyon szeretek játszani, tulajdonképpen az is próba. Az utóbbi időben sportot űzök abból, hogy minden egyes előadáson egy picit mást játszom, különben egy idő után rutinszerűvé válik a legszebb szerep is.

– Nem nehéz a civil élet a művész számára?

– De igen. Bár nemrég rájöttem, hogy meg tudom szerelni a víztartályt. Kitaláltam, szétszedtem, megjavítottam. Inkább az érzékenységgel van gond, ami a művészet velejárója, annak köszönhetően az a sok minden, ami jön a világból, az  néha rajtam ragad. De kizárni sem szabad a világot, mert abból élek, ami körülvesz, ehhez pedig hozzátartozik a hajléktalan, a részeg ember a buszon, az ordibálás az aluljáróban. Ha tetszik, ha nem. Persze néha szüksége lenne az embernek egy kis csöndre, nekem jelenleg egy kis egyedüllétre.

– Magyarországon ma a legtöbb színész azzal a feltétellel ad interjút, hogy politikáról egy szót sem. Shakespeare is azt mondta, hogy a színész feladata felmutatni „a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”. Mit gondolsz erről?

– Egy színésztől olyan sok érdektelen dolgot megkérdeznek az újságok. Hol nyaralok, mit csomagolok, pizsamában alszom-e vagy hálóingben... Hát nem sokkal fontosabb az, hogy milyennek látom a világot magam körül, hogy miben hiszek? Én vállaltam a gondolataimat, érzéseimet, jobboldali kötődésemet. Erre sokan azt mondták: húha, mi lesz veled! Ezt önmagában is szomorúnak érzem, hogy ettől tartani kell. És akkor egyszer, addig sem, és azóta sem, rákerestem, hogy mit írnak rólam egy internetes oldalon. És elszörnyedtem. Hiszem, hogy a valódi liberális gondolkozás nem csak az, hogy elfogadok egy másféle bőrszínt, kultúrát vagy szexuális hovatartozást. A legnagyobb próbatétel, hogy el tudom-e fogadni azt, hogy más másképpen gondolkozik, mint én. Itt a valódi elfogadás. Ez a lényeg. Fogadjuk el a másságot a gondolkozásban is. Egy gyerek számára még minden fekete és fehér, van a jó királyfi és a rossz sárkány, és a jó legyőzi a rosszat. Utálja a rosszat, szereti a jót. Aztán, ahogy az évek múlnak, megtanulja az ember, hogy a szépséges herceg néha gyáva és megfutamodik, a sárkány pedig időnként tud esendő és szeretetreméltó lenni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2012. márciusi számában jelent meg.

Az aktuális lap kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben, vásárolja meg!

1. (Nem) Elég időben szólni

Na de mit jelent az „időben”, például egy vasárnapi ebédnél, amikor a nagymama csak „azt az egyet kéri”, hogy pontosan érjünk oda? Az nyilvánvaló, hogy a családnak minimum egy héttel előbb be kell jelenteni az eseményt és egy-két naponta emlékeztető jelzéseket beiktatni, különösen, ha fél füllel elkapunk a lakásban bármilyen szófoszlányt, amelyben szerepel a „vasárnap” kifejezés. Fontos, hogy az aznapi reggelinél már csak a részletekre hagyatkozzunk! (Mint például: ki vezet, vegyünk virágot vagy szedjünk a kertből, ki meddig tud maradni). Ezzel megelőzhetjük, hogy valakinek is eszébe jusson vitatni az alaptételt, hogy MA EGYKOR EBÉD A NAGYINÁL. A legmelósabb a start előtti szakasz. Mert bár az utolsó figyelmeztetéskor már mindenkinek „csak cipőt kell venni”, mégis kiderül, hogy pont az a ruha van szennyesben, hogy utalni, jelentkezni, regisztrálni kellett volna ma délig, hogy megígértük nagymamának, hogy viszünk magunkról egy papírképet, ami el sem készült…

Ilyenkor (az úrinőség látszatát kevéssé keltő jelenetek után) lerogyok a fotelba, és próbálom felidézni, hol rontottam el. Amikor először válaszolta csemetém, fölnézve a legózásból, hogy „Mindjárt”? Vagy már akkor, amikor beletörődtem, hogy kisfiam a határozott fájások dacára öt nappal elhalasztja megszületését?

2. (Ne) Egyeztessük az óránkat!

Ha az időt nem is befolyásolhatjuk kedvünk szerint, ott van még az óra! Öt perc előre állítás például épp elég ahhoz, hogy középső lányom, aki a megálló és lakásunk közti 800 méter fizikai valóságáról egyszerűen nem vesz tudomást, elérje a buszt, vagy a család ne késse le a bűnbánati részt a misén. Nehézség csak akkor adódik, ha egy precíz családtag visszaállítja a mutatót, és így a szokásos késésfaktorra rárakódik ez az öt perc is, hiszen van, aki (nagyjából mindenki) gyanítja, hogy az óra öt perccel többet mutat.

3. (Ne) Tisztázzuk, kire kell várni!

Családunk a késés tárgykörében az évek során kollektív bűnbakot is kitermelt, pici álmodozónkat férjem a kezdetektől „főfékhengernek” becézte, aki ha már viselnie kell a címkét, természetesen a mai napig nem akar csalódást okozni. Ennek ellenére nyilván szükség van aktuális bűnösre is, hiszen különben mivel is hangolódnánk a családi eseményekre? Ezért kardinális kérdés, ki ér le utolsónak a kocsiba és ki zárja az ajtót. És persze a leginkább ludas kérdezi meg végül: „Na? Most is kire kellett várni?”

***

Tóth Gergely: Indulás mint közösségi tett

Indulás. Ez a szó, bár nem személy, egyediségénél fogva megérdemli a nagybetűt: egyszeri, megszentelt, legnagyobb jelentőségű pillanatról van szó. Tulajdonképpen ebben csúcsosodik ki az esemény. Ha már elindultunk, általában oda is érünk, és ott el is vagyunk, az előkészületek eredete is homályba vész a lelki ráhangolódástól az izgalmon át a szépítkezés-öltözés-pakolásig. S elég ritkán fordul elő, hogy egyáltalán nem megyünk el, vagy végső retorzióként otthon hagyjuk a gyerekeket, házastársat, más botrányosan késlekedőt. De az indulás, az más! Az indulás és mikéntje perdöntő jelentőségű. Meg főleg a „mikor”!

Kép

Kép: Freepik

Ki ne ismerné az érzést, amikor el kell indulni a színházba, bérmálkozásra, családi ebédre, évzáróra, autós vagy repülős külföldi útra! A szinglilét talán legegyértelműbben felsőbbrendű helyzeti előnye az egyedül való elindulás. A közös indulás kliséi visszatérő témát képeztek a hajdani Ludas Matyiban (feleség szépítkezik, férj őrjöng), de számomra a legkifejezőbb irodalmi megörökítése Hajnal Géza egyik „Papucsa”. Ádám legvégül agresszív oroszlánként, ordítva kényszeríti Évát és a gyerekeket indulásra, Budáról a horvát tengerpart felé. Ám így is 4-5 óra késéssel tudnak csak beülni az autóba. Végre haladnak, bár dermedt és baljóslatú a csend. Nem is mer senki megszólalni legalább egy órán át. Így az sem derül ki, észrevette-e valaki Ádám előtt, hogy az M3-ason már Gyöngyösnél járnak…

Nálunk a misére indulás készületi ideje családtagtól függően 5-15 perc, nagycsaládi eseményre fél óra, a tengerpartra fél nap, síelni a több cucc miatt kicsit több. Egyedül indulva egy hétnél rövidebb utakra egy-másfél óra alatt készülök össze, ennél nem sokkal kevesebb egy fél-két napos budapesti út készületi igénye. Ám az ördög a részletekben rejlik. Ezek ugyanis nettó idők! Ha beleszámítjuk feleségemnél a születésnapra való tortasütést, nálam a fontosnak és elengedhetetlenül sürgősnek ítélt feladataim otthagyását, az „ezt még gyorsan megcsináljuk” típusú dolgokat (mint az összes edény elmosogatása, hűtő kipakolása, szomszédok alapos felkészítése a váratlan helyzetekre), a bruttó idők kalkulálhatatlanná válnak. Ez különösen igaz, ha bármilyen internetképes készülék bárkinél be van kapcsolva. Külső szemlélő csak arcokon tükröződő kék fényt lát, s ki tudná meghúzni a pontos határt a jogos térkép- és kompmenetrendnézés, az utolsó pillanatban elküldött ímélek és a botrányosan önző sztár- vagy teniszmeccsnézegetés között! Hisz a biztos sávszélességből távozunk a bizonytalan térerő, wifi és roaming-tarifák világába.

Ám minden stressz véget ér egyszer, s eljön az indulás szent pillanata: ráfordítjuk a bejárati ajtó kulcsát, indítjuk a kocsit, becsöngetünk nagymamáékhoz. Egyszerre lépünk, ülünk, rezdülünk. A próbának egyetlen mértéke van: mennyire sikerült közben megőrizni emberségünket, hidegvérünket? Hogy mindent elintéztünk-e, utólag általában mellékes. Ritkán történik otthon gázrobbanás, szül a kutya váratlanul, jut a főnöknek eszébe elbocsátás rémével terhelő, sürgető ügy. A türelem és hidegvér fontos. Ki kell egyenesítenünk az időt, lesimítva az indulás előtti percek hullámhegyét, felgyorsítva a készületi idő lapos elejét, hogy ne járjunk úgy, mint balga szüzek a lámpással. Nehéz feladat ez Pató Pál úr országában, félúton a Hamvas Béla által megénekelt időtlen Mediterránum és másodpercre hangolt Észak között.

Mindig irigyeltem a barátomékat, akik elhatározzák, hogy elérik Keszthelyről az Adriára menet a reggel 7 órás kompot, és tényleg! Mi is elhatározzuk, de már nem görcsölünk rá. Ekkor szűnik a distressz, jön a flow, élvezzük már a készületet is. Mert a földi élet hitünk szerint nem siralomvölgy vagy egyszeri epizód, nem lélekvándorlásos taposómalom vagy carpe diem élvhajhászás, hanem advent. Edzés, próba, készület. A röpke, mégis leghosszabb útra, a legmagányosabb meghalásból a legsze(nte)bb közösségbe. Az élet a Nagy Indulás eljövetele!

A két cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Mivel foglalkozik mostanában?
– Elkezdtem írni az új könyvemet, amely az egyetemi éveimről fog szólni, és a folytatása lesz az életem első tizennyolc évét részletező Magyar Copperfieldnek. Ezzel a készülő könyvvel be is fejezem az önéletrajzírást, mert 24 éves korom után már nem igazán gondolom érdekesnek az életem, hiszen akkortól már íróként dolgoztam. A Magyar Copperfielddel megtanultam, hogyan kell napló jellegű regényt írni: azzal kell feküdni, és másnap azzal ébredni.

– A könyvben irigylésre méltóan korai emlékeit is elmeséli. Hogy lehet arra emlékezni, amikor valaki még rugdalózóban kúszik a lakásban?
– Az emlékezet szelektál, van, amit elfelejt az ember, de ami megjelenik, az nagyon élesen jön elő, és csak azokkal kell foglalkozni. Nekem valóban vannak nagyon korai emlékeim is, de másokról is tudok, akiknek szintén. Számomra inkább az volt érdekes, hogy ezek a szelektált emlékek összefüggenek.

– A nevét kétszer is megváltoztatta életében. Minden új név új identitás is egyben. Lehetőség, de ugyanakkor veszteség is.
– Életemnek valóban egy új korszaka kezdődött azzal hatéves koromban, amikor az addig megszokott családnevemet először kellett felcserélnem egy másikra: új lakásba költöztem a régiből, ahol a nagyszüleim neveltek, és megváltoztak a családi körülményeim is, mivel az anyám és az új nevelőapám magukhoz vettek. Annyi minden történt egyszerre, hogy apatikus lettem, nem törődtem semmivel. Ha jól belegondolok, megváltoztam akkoriban: visszahúzódóbb, szűkszavúbb lettem.

– Miért kellett később még egyszer megváltoztatnia a nevét?
– Ekkor ugye Rózner Gézának hívtak. Az első könyvem megjelenése előtt a kiadóm azt tanácsolta, hogy ne ilyen néven publikáljak, hanem válasszak inkább egy magyar nevet – gondoltam, rendben van, végül is Petőfi is Petrovics volt. Nekem hirtelenjében nem jutott más név eszembe, csak az anyai nagyszüleimé, a Bereményi. Később még ebből is tudtak gondjaim támadni: amikor a Rózner névre kiállított személyimmel mentem felvenni a jogdíjamat, magyarázkodnom kellett, ezért inkább teljesen Bereményivé váltam.

Ez a név az én döntésem eredménye volt, a többit kaptam.

– Sokat dolgozott színházakban. Mi a színházak szerepe az életében?
– A prózaírás mellé még három műfaj jött az életembe: a színház, a dalszövegírás és a forgatókönyvírás.

Kép

Bereményi Géza – Kép: Fortepan, adományozó: Erdei Katalin

Amikor megjelent az első novellás kötetem, megkeresett az egyik olvasó, aki egy miskolci amatőr színtársulat vezetője volt, hogy szeretné, ha jeleneteket, darabokat írnék számukra. Leutaztam Miskolcra, összeismerkedtem ezekkel az amatőr színészekkel, majd elkezdtem nekik dolgozni, így tanultam bele a színházi szakmába valamennyire. Nem sokkal ezután megkeresett egy filmrendező is, hogy írjak neki egy forgatókönyvet. El kell mondanom, hogy az első miskolci darab és a Romantika című film is nagy bukás volt, de általuk rengeteget tanultam ezekről a műfajokról. Ahogy a Magyar Copperfieldben is megírtam, már gyerekkoromban nagy hatással voltak rám a slágerszövegek, majd egyszer csak utamba vetődött egy különleges rajztanár, aki festő akart lenni, de angol dalszövegeket írt, és a baráti társaságának énekelgette is őket. Cseh Tamásnak hívták, és amint összeismerkedtünk, felajánlottam, hogy írnék neki, pedig még nem is hallottam énekelni. Már másnap felmentem a lakására, még aznap este megszületett két dalszöveg az általa megírt dallamokra. Rá következő nap odaköltöztem, kaptam egy matracot, és azon aludtam másfél évig. Naponta egy vagy két dalszöveget írtam neki.Talán ezért is vándoroltam annyit műfajról műfajra, hogy a magam ura legyek, és az éppen aktuális műfajt a kedvem szerint csináljam.

Én az elején otthagytam mindig azokat a helyzeteket, amikben nem éreztem szabadnak magam.

– Mostanában is ír dalszövegeket?
– Igen, valamennyit írok.

– Sokat tanult a könyv írása közben magáról? Mégiscsak végiggondolta az egész gyerekkorát...
– Nekem ez ugyanolyan felfedezőút volt, mint az olvasónak. Nagyon érdekes, talán egy pszichiáter tudná elmagyarázni, miért történt úgy, hogy az alatt a három és fél év alatt, amíg írtam a könyvet, rengeteget álmodtam, az álmaim tanácsokat adtak, egy részüket bele is vettem a könyvbe. Mintha egyszer csak felébresztettem volna az álomvilágom. Talán a régi, gyerekkori helyszínek felidézése segített ebben: sokszor nagy részletességgel emlékeztem vissza arra is, hogy melyik bútordarab hol helyezkedett el a szobában, és a helyek nagyon meghatározóak tudnak lenni, remekül rögzítik az emlékképeket. Szabályosan visszaköltöztem gondolatban életem régi helyszíneire, pedig előzőleg azt hittem, semleges térben fog játszódni a regény.

Amióta viszont befejeztem a könyvet, nincsenek álmaim, pedig visszavárom őket.

– Miféle tanácsokat kapott az álmaiból?
– Többször kikövetkeztettem belőlük, hogy mi következzen a regényben. Írás közben sokszor más fényt kaptak az események, egyrészt a műfaj miatt, hiszen valamennyire objektívnek kell lenni közben.

– Ennyi érdekes eseményt valóban nem lehet egyszerű sem felidézni, sem regénybe szerkeszteni. Az olvasó azt érezheti: ezeknek az íróknak milyen kalandos életük volt, nem csoda, hogy író lett belőlük!
– Valamelyik francia irodalmár mondta, hogy ha a szakácsnője irodalmi értékűen leírná az addigi életét, az is nagyon érdekes lenne az olvasóknak. Ezzel én teljesen egyetértek. De ez a műfaj nem engedi meg a kísérletezgetést, nem tűr meg fikciós elemeket, mert az igazságnak van egy jellegzetes szövete – ahogy ezt a könyvben is leírtam –, amit mindenki felismer.

– Elégedett a könyv fogadtatásával?
– Nagyon sok olvasó visszajelezte, hogy a könyv egyik nagy értéke, hogy egyfolytában lehet olvasni. Képzelje, vannak olyan társaságok, akik versenyt rendeztek abból, hogy mennyi idő alatt olvassák végig. Végül Víg Mihály, zenész, dalszövegíró nyerte a versenyt, 24 óra alatt végzett a több mint 600 oldalas regénnyel. Úgy olvasta egyfolytában, hogy le se feküdt aludni közben.

Kép

Bereményi Géza – Kép: Wikipédia

Üzenték nekem, hogy olyan jó lenne, ha lennének régi fényképek a könyvben a szereplőkről, de én ezzel nem tudok azonosulni, mert vallom, hogy a prózaírásnak fel kell idéznie, meg kell jelenítenie a szereplőt, és egy fénykép csak korlátozza a fantáziát. A személyes Facebook-oldalamra végül mégis tettem fel fényképeket, mert ha már elolvasta valaki a könyvet, akkor azért érdekes lehet látni a valós arcokat.

– A könyvben egy fejezetet szentel az emigrálás kérdéskörének. Végül itthon maradt. Nem bánta meg?
– Mások vezettek rá az emigrálás gondolatára. Már 1956-ban, tízéves koromban rám bízta édesanyám és a nevelőapám, hogy kiköltözzünk-e Párizsba. Úgy döntöttem, maradnék, mert nem szerettem volna összezárva lenni a nevelőapámmal. Később a kortársaim közül sokan elmentek, ezért bennem is felmerült az ötlet.

Néha úgy tűnt, az ismerőseimnek az én elvándorlásom sokkal fontosabb, mint nekem, és sokszor rosszul is éreztem amiatt magam, hogy csalódást kell okoznom a külföldön élő barátaimnak, mert nem emigrálok.

Egyszer Amerikát is levizsgáztattam, és a valóságban teszteltem, hogy tényleg az emberi elvágyódás hozta-e létre. Kíváncsi voltam, vajon be tud-e fogadni egy olyan embert, mint amilyen én vagyok. Tényleg annyira nyitott világ, amibe én is beleférnék, és tudna pályát és megélhetést biztosítani nekem? Ma már látom, hogy ezt a játékot is csak azért találtam ki, mert meg akaratam óvni az önazonosságomat. Azt az önazonosságot, ami biztosította, hogy három hónap elteltével felüljek a hazafelé tartó repülőre, annak ellenére, hogy akkor úgy tűnt, a megélhetésem biztosított lett volna az álmok országában.