Én személy szerint lelkileg nagyon rosszul éltem meg az iskolabezárás tavaszi időszakát, de a tanári karunk nagyon jó közösség, szeretjük egymást, így kicsit ők is segítettek abban, hogy ne legyen rajtam úrrá az elkeseredés. Megbeszéltük, hogy mindent megteszünk majd azért, hogy a diákokat ezek a dolgok a lehető legkevésbé viseljék meg. Hiányoztak a diákok, a személyes kontatkus, mert bár néha kihívásokkal teli a pályám, főleg a tizenévesekkel, azt azért elmondhatom, hogy nagyon szeretem őket. Szép pillanatokat élek meg tanárként. A diákok is bizalommal vannak irántam, sokat beszélgetünk. Hiányzott, hogy fél évig nem mehettem közéjük.

Először kétségbe ejtett a hír, hogy a mi iskolánkban maszkban kell tanulniuk a felső tagozatos és középiskolás gyerekeknek, és maszkban vagy plexiben kell tanítanunk nekünk, pedagógusoknak.

A tanórákon és a közös helyiségekben is viselnünk kell, egész nap, csak étel-ital fogyasztása esetén vehetők le. Ez egyenlőre szeptember végéig van előírva, a továbbiakat még nem tudjuk. Először nem tudtam elképzelni, hogy ezt hogy fogjuk kivitelezni, az óráimnak ugyanis lényeges része az interakció, és a maszk viselése megnehezíti ezeknek a kivitelezését. A folyosókon, közös helyiségekben megértem, hogy használni kell, de a tanórákon nehezen viselem, hogy nem látom az arcokat.

Én plexit kaptam, mert kijelentettem az igazgatónőnek, hogy nem vagyok hajlandó maszkban tanítani, mert nyelvtanárként elengedhetetlen, hogy a diákok hallják és lássák az artikulációm. A plexi elviselhető, kapok benne levegőt, látszik az arcom, ki tudtam vele egyezni. Tettem egy próbát a maszkkal is, de ahogy beszéltem, rátapadt a számra, zavart, hogy forró alatta a levegő, és nem lehetett hallani rendesen, amit mondok.

Természetesen, hogy hol mekkora szigorral tartatják be a rendelkezéseket, azt iskolafüggő. Van, ahol megengedik a gyerekeknek, hogy az orrukat kidugják a maszkból, máshol ez nem engedélyezett. Valljuk be őszintén, kevés diák cseréli naponta többször a maszkját, nem viselik megfelelően, mi pedig nem tudjuk őket elégszer figyelmeztetni, hiába mondjuk nekik, hogy az egyhetes maszk inkább fertőz, semmint véd… A diákok többsége lazán veszi a járványt, mert ha el is kapják, nem viseli meg őket. Nekünk a szakközépiskolában szerencsénk van, hogy nagyobbak a gyerekek. A kisebb gyerekek nehezebben viselik a maszkot, megfigyeltük a kisebbeknél, akiket a nyelviskolában tanítunk, hogy fejfájósabbak, aluszékonyabbak. A kolléganőmnél egyszer rosszul lett egy tízéves diák. Ablakot nyitottunk, vizet kapott, és hazament.

Egyelőre szerencsére nincs semmi tragédia, a mi szakközépiskolánkban se tanár, se diák nem lett még beteg. Szlovákiában másutt már be kellett zárni pár iskolát, mert találtak korona-pozitívakat.

Számunkra, tanárok számára nehéz megítélni, mennyire veszélyes a mostani helyzet, mert lehet hallani, olvasni egymásnak ellentmondó véleményeket, értékeléseket. Látom, hogy szakmájukban elismert német orvosok, epidemiológusok tiltakoznak a kialakult helyzet ellen. Miért tiltakoznak? Gondolom, ők se őrültek meg… Azt sem értem, miért akarják őket lejáratni, ahelyett, hogy konstruktív szakmai vita alakulna ki, ami minden ember számára megnyugtató megoldást hozhatna. Sajnos mi, emberek is alakítottunk két tábort. Vannak a vírustól félők és a nem félők, akik vissza szeretnék kapni a régi életüket. A két tábor közé viszont nincs, aki hidat verjen.

Én sokat beszélek arról a diákjaimnak, hogy a megelőzés szempontjából is fontos a minőségi táplálkozás, a tartósítószer-mentes étel, friss zöldség és gyümölcs, napfény, mozgás, jókedv, vitaminok, szeretet…

Ezekkel kell élni, és akkor az ember nem lesz beteges, jobb eséllyel veszi fel a harcot a fertőzésekkel.

Magam is próbálom ezeket az elveket betartani. Most készülünk egy drogprevenciós programmal, mert az mindig időszerű, van iskolapszichológusunk és szociális pedagógusunk is. Szellőztetünk, a tantermek egyelőre napfényesek.

Én nagyon szeretem a virágos kertem, sokat gondozom, családommal aktív túrázók vagyunk. A természetjárás nekem mindig sokat segített. Nem vagyok biztos benne, hogy a járvány után minden újra a régi lesz, de az élet utat tör magának, és a hit ereje meg tud tartani, a nehéz idők ellenére is.

A Semmelweis Egyetem kutatói a Nemzeti Népegészségügyi Központ Nemzeti Biztonsági Laboratórium kutatóival együttműködve egy aktív és fertőzőképes koronavírust szerkezetét vizsgálták meg. Dr. Kellermayer Miklós és munkacsoportja vizsgálata azért egyedülálló, mert a szakirodalomban a vírusról eddig megjelent cikkek mindegyike inaktivált, kémiailag kezelt vagy fagyasztott mintán készült – áll a publikációban.

A magyar kutatócsoport a vizsgálat során ún. atomi erőmikroszkópot használt, és a SARS-CoV-2 részecskét egy kis tűvel szúrták meg. A tű hegyét a vírus tetejétől az aljáig nyomták, amitől az összenyomódott, majd a tű eltávolításakor azonnal visszapattant. Ezt száz alkalommal megismételték ugyanazon az organizmuson, ám a vírus szinte teljesen sértetlen maradt. Dr. Kellermayer Miklós szerint a vírus mechanikai és öngyógyító tulajdonságai miatt tud a környezeti körülmények széles köréhez alkalmazkodni. Ez közrejátszhat szokatlanul nagy fertőzőképességében is. A kutatók az organizmus egyéb tulajdonságait is megvizsgálták.

A vírusok a gazdatestet elhagyva általában sebezhetővé válnak, a SARS-CoV-2 azonban tárgyak felületén megtapadva is hosszú ideig fertőzőképes maradhat – a kutatás szerint ehhez a részecskét borító tüskék rugalmassága is hozzájárulhat.

A tüskéket alkotó fehérjék a tű fizikai behatására olyan magas frekvenciával lendültek ki, hogy a másodpercenkénti 300 felvétel készítésére is képes atomi erőmikroszkóp is csak elmosódott képet tudott készíteni róluk. A kutatók szerint ez a nagysebességű mozgás segíthet a vírusnak könnyebben megtalálni a gazdasejteket és összekapcsolódni azokkal.

A korábbi kutatások eredményei eltértek azt illetően, hány ilyen koronaszerű tüske borítja a vírus külsejét: a Cambridge Egyetem tanulmánya szerint körülbelül 24, míg a németországi Max Planck Institute 40-re becsülte a számukat. A magyar kutatók által vizsgált organizmus 61 tüskével rendelkezett. Dr. Kellermayer Miklós szerint ez is bizonyítja, hogy a vírusszerkezet változékonysága nagyobb lehet, mint korábban gondolták.

Az új koronavírus hőellenállását vizsgálva azt találták, hogy vírus egyedülálló módon akkor alig változik, ha 10 percen át 90 Celsius fokos hőnek van kitéve; mindössze néhány tüskéjét veszítette el, de a szerkezete sértetlen maradt.

Ez magyarázatot adhat arra is, miért maradt fertőzőképes a meleg éghajlatú országokban, vagy a nyári időjárás ellenére is.

És akkor mégis megtörtént a baj. Úgy kezdődött, hogy egy kaliforniai háziasszony recepteket keresgélt valamelyik közösségi oldalon, de pár perc után furcsa érzést tapasztalt a szemében: mintha magától ide-oda cikázna a tekintete. Azt hitte, csak kimerült, de amikor végignézett magán, azt látta, hogy a teste telis-tele van kék meg zöld foltokkal! Estére felment a láza, hasmenése lett, és úgy érezte, szétesnek a gondolatai. Másnap délelőtt 11 órakor a kaliforniai háziasszony elhunyt. 

Esetét gyors egymásutánban újabbak követték: minden fertőzöttnél megjelent a cikázó szemmozgás, a bevérzések és a széteső kognitív funkciók.

Csakhogy a vírus terjedésére különös mintát követett: egyáltalán nem az egymás közelében élők kapták el, hanem korra, nemre és lakóhelyre való tekintet nélkül mindenféle emberek az ország minden tájáról. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a vírus az interneten keresztül terjed, a szemen át jut be az emberi agyba – és attól kezdve a testben egyértelműen biológiai kórokozóként viselkedik, vagyis egy teljesen új típusú, virtuális-biológiai hibridről volt szó. Az USA egy darabig titkolózott, úgyhogy mire tényleges adatokhoz jutott a világ, már négymillió áldozatot követelt a betegség, amelynek halálozási rátája az optimista becslések szerint is százszázalékos volt, és amelyet virtualitása és rendkívüli virulenciája miatt a WHO Virulent Virtual Virus-nak, rövidítve ViViVi 1.1-nek nevezett el. 
A ViViVi ezek után hamar megfertőzte az egész világot. Egy év leforgása alatt hatszázmillió halottat produkált, már eltemetni sem volt idő őket, a kék-lila tetemek keresztben feküdtek a lassan újra benépesülő utcákon. Nem volt más választás, az összes ország leállította az internetszolgáltatását, de már későn.

A vírus már mutálódott GSM-hálózatra is: először csak az SMS lett fertőző, aztán már a fülön át is terjedt, és az akusztikus beszélgetések is veszélyessé váltak. 

Gyökeresen megváltozott az életünk. Akkoriban az internet már kiiktathatatlan szerepet játszott az emberek életében. Ez részben a koronavírus-járványnak volt köszönhető: ott értettük meg, hogy tök fölösleges időrablás annyit összejárni, az oktatás és a szellemi munkák nagy része simán végezhetőek otthonról! Szinte minden cég home office-olt, csak a legszükségesebb szakmák maradtak analógok – futárok, mesteremberek, sebészek (a többi orvosi szakma jórészt átállt telefonos tanácsadásra). 
A párkapcsolatok nagy része is online működött. Mindegy volt, hol éltél, mert ugyanannak a Világ nevű kis falunak a lakosa voltál! Így vált lehetségessé, hogy egy francia nő afrikai férjével személyesen még sosem találkozott, mégis leélhettek együtt egy életet. A szex is működött a tapintásérzékelők segítségével (nemi betegségek kizárva!), az utódnemzés pedig a drónos spermaküldő szolgálaton keresztül volt zavartalan. 
Az emberek egyfajta ijesztő süketségként élték meg a járvány kezdeti hónapjait. A Világ nevű kis falu megint hatalmasra tágult.

Kénytelenek voltunk személyesen találkozni, és ilyenkor szomorú tényekre derült fény, úgy mint: embertársainknak szaga van, beszéd közben néha köpködnek, és ha megunjuk, nem lehet egy gombnyomással kikapcsolni őket! Rengeteg szakítás, válás, öngyilkosság történt ezekben az időben.

A kormányok kénytelenek voltak épületeket megnyitni, hogy ott szükségmegoldásként a tanárok személyesen taníthassák a diákjaikat. Az osztálytársak, akik soha életükben nem találkoztak egymással, olyan zsivajt csaptak a tanórákon, hogy a pedagógusok tömegesen kaptak idegösszeroppanást. 
Persze, mint minden nagy válságban, most is burjánzásnak indultak az életnek bizonyos területei. A városokban felütötte fejét a forgalom: emberek jöttek-mentek, analóg-beszélgettek az utcán. Élelmes autógyárosok hatalmas autókat, „buszokat” állítottak forgalomba, hogy lehetővé tegyék a gyorsabb fizikai haladást.

A régmúltban divatos, úgynevezett „vendéglők” nyitottak meg, ahol az emberek személyesen együtt táplálkozhattak. „Uszodák”, ahol nagy közös vízmennyiségben hús-vér személyek úszkáltak együtt, „piacok”, ahol fizikailag tapintható árukat vásároltunk konkrét személyektől, akikkel közben meg lehetett tárgyalni az újból kitágult világ dolgait… 

Ezek után én azt mondom: van remény. Az Ember fantasztikus lény. Mindent túlél. Mindenhez alkalmazkodik. És hátha még tanulni is képes a hibáiból!

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A legtöbb ókori nép egyenesen az istenektől származtatta a fuvolát a csodás hangja miatt. Megszólaltatni azonban, gondolom én laikusként, korántsem egyszerű. Milyen technikai kihívásokkal szembesül az, aki ezt a hangszert választja?

Gedai Eszter: Az ajkunk, amivel a levegőt a befúvónyílásra irányítjuk, érzékeny testrészünk, egyszerre kell kifinomultan és stabilan használnunk. Emellett a légzéstechnika tökéletesítésére, a tüdő teljes terjedelmének kihasználására törekszünk. Tulajdonképpen az egész testünk összehangolt működésére szükség van, mégpedig úgy, hogy fuvolázás közben semmit nem látunk azokból a testrészeinkből, amelyek a legfontosabbak a megszólaltatásához.

Kovács Kinga: Annak ellenére, hogy négy fuvola hangja együtt nagyon kellemesen cseng, jóval kevesebb művet írtak erre az összeállításra, mint például vonósnégyesre. Ennek egyik oka, hogy az alt- és a basszusfuvola, amelyeket mi is használunk a kvartettben, csak 20. századi fejlesztésű hangszerek.

– Mi motivált benneteket abban, hogy megalapítsátok a Flautett Fuvolakvartettet?

Ernyey-Balogh Júlia: A történetünk a győri Széchenyi István Egyetem Varga Tibor Zeneművészeti Intézetében kezdődött, mindannyian ott tanultunk. Tanárunk, mentorunk, Ittzés Gergely fuvolaművész ötlete volt, hogy kvartettben zenéljünk, ugyanis az egyetemen a kreditszerzés egyik legörömtelibb része a kötelező kamaraóra. Kinga, Zsófi és Szarvas Anna csatlakozott hozzám, velük alkottunk fuvolakvartettet, s az én diplomakoncertemen került sor az első nagy fellépésünkre.

Kovács Kinga: A közös próbák alatt nagyon jól egymásra hangolódtunk, és megfogalmazódott bennünk, hogy jó lenne a későbbiekben is együtt zenélni, így nyílt meg a „kötelezőből” egy fantasztikus lehetőség.

Gedai Eszter: Aztán Anna helyét 2015-ben én vettem át. A barátság és a munkakapcsolat nem szakadt meg, Anna azóta is mindig szívesen látott vendég.

Réman Zsófia: Ittzés Gergely mondta a kezdetekkor, hogy mennyire szokatlan, hogy ilyen hamar tisztán összeszól a fuvolahangunk – ez nagy biztatást jelentett számunkra. Azóta célunk, hogy magas színvonalon zenéljünk és eljuttassuk a zenénket minél nagyobb közönséghez. Szívesen működünk együtt más zenészekkel, zeneszerzőkkel és különböző művészeti ágak képviselőivel.

A repertoárunk egyre gazdagabb: a barokk muzsikától a kortárs művekig minden stílusban szívesen játszunk, nemcsak négy fuvolára írott darabokat, hanem átiratokat is.

– Már gyermekként is zenei karrierről álmodoztatok?

Réman Zsófia: Nekem természetes volt, hogy dallamok vesznek körbe, ugyanis a szüleim és a testvérem is zenész, a tágabb rokonság zenésztagjaival együtt pedig már kitennénk egy kisebb zenekart. Gyakorlatilag a Kolozsvári Magyar Opera zenekari árkában nőttem fel, egészen kicsi koromtól fogva ez a világ vonzott a legjobban. Emlékszem, volt egy jazz CD-nk fuvola- és zongorajátékkal, rengetegszer meghallgattam, és eltökéltem, hogy egyszer én is fuvolán fogok játszani. Az utam a kolozsvári zenelíceumból indult, majd győri, budapesti és düsseldorfi tanulmányok után eljutottam az álmom beteljesüléséig: jelenleg a Flautett mellett a Budafoki Dohnányi Zenekar fuvolistája vagyok.

Kovács Kinga: Én is zenészcsaládból származom, édesapám fuvolatanár. Egyértelmű volt, hogy zenész szeretnék lenni, magával ragadott minden, ami zene. A budaörsi Leopold Mozart Zeneiskola fuvolatanára vagyok, valamint Alexander-technika tanárként a Budapesti Alexander-technika Tanárok Egyesületének tagja. E két dolog remekül támogatja egymást. A fuvolával nem volt zökkenőmentes az utam, gyakran éreztem, hogy szándékaim ellenére nem sikerül megvalósítani a hangszeren, amit szeretnék. Az izmaim feszültek voltak, de én ezt észre sem vettem. Ekkor kezdtem el az Alexander-technikát használni, majd tanulni, később pedig oktatni. A módszer segíti a testtudatosságot, az egészséges testtartást, oldja a stressz okozta görcsöket, segíti a jobb közérzet kialakulását. A lányok is alkalmazzák magukon.

Gedai Eszter: Az én édesapám szolfézstanár, a bátyám orgonaművész. Már zeneiskolásként élénken érdeklődtem a kamarazene iránt, több évig játszottam egy zeneiskolás növendékekből álló fuvolakvartettben. Versenyekre és mesterkurzusokra jártam, 2016-ban Belgiumban, Leuvenben tanultam ösztöndíjasként, és csembalótanulmányokat is folytattam. A XVI. kerületi Rácz Aladár Alapfokú Művészeti Iskolában fuvolát tanítok.

Ernyey-Balogh Júlia:

Én vagyok a kakukktojás, ugyanis nálunk a családban senki nem volt zenész, és nem kisgyermekként határoztam el, hogy fuvolista leszek.

Öten vagyunk testvérek, mindannyian tanultunk valamilyen hangszeren, szüleim átadták zeneszeretetüket, nagyon sokat énekeltünk, kamaráztunk együtt. Egyik nővérem szintén zenei pályát választott, és jelenleg is egy kórusban énekel az egész család, már az unokák is. A kóruséneklés különösen fontos nekem, nem hiába jártam a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolába 12 évig. Őszintén szólva nem gyerekkori álom volt, hogy fuvolista legyek, de a zene egyre jobban átszőtte az életem. Fuvolatanulmányaim mellett hárfa szakon elvégeztem a konzervatóriumot, és már fuvolatanár voltam, amikor az ELTE-n tettem szakvizsgát zenei munkaképesség-gondozásból, közismert nevén a Kovács-módszerből. Jelenleg két pici gyermekemmel vagyok itthon, emellett segítő kutyákat képezek ki. Van is két „szakmabeli” kutyusunk, Szálka a terápiás kutya, Perec pedig a mozgássérült-segítő tanuló.

– Hol szoktatok próbálni?

Réman Zsófia: A kezdetekkor Kispesten, Julinál volt a bázis, aztán Juli megházasodott és elköltözött a Déli pályaudvar közelébe, így a Flautett is „költözött” vele.

Kovács Kinga: Ráadásul a Juliék melletti lakás megüresedett, így én beköltöztem a szomszédjukba, majd amikor elköltöztem onnan, akkor pedig Zsófi költözött a helyemre. A lakók viszont azóta gondosan ügyelnek arra, hogy véletlenül se legyen még egy-két szoba kiadó a házban (nevet), de egyébként szerencsénk van, mert ez a ház élvezi a fuvolamuzsikát.

– Felléptetek már sok fesztiválon: Művészetek Völgye, Budapesti Tavaszi Fesztivál, Tiberius Nemzetközi Kamarazene Fesztivál, Ars Sacra Fesztivál… Olyan kiemelkedő szólistákkal játszottatok együtt, mint Ittzés Gergely, Matuz István, Kanyó Dávid, Hegedűs Endre. De melyik volt a legemlékezetesebb koncert számotokra?

Réman Zsófia: A hétéves szülinapi koncertünk bennem nagyon mély nyomot hagyott, szép összegzése volt addigi pályafutásunknak.

Teltház előtt léptünk fel, ott voltak a családtagjaink, a barátaink, a mentoraink, hívtunk vendégművészeket, volt kvíz, állófogadás, torta, vetítés az elmúlt évek legemlékezetesebb pillanataiból.

Kovács Kinga: És volt olyan koncertünk is, amely az ijedelem miatt vált emlékezetessé. Például amikor közvetlenül a fellépés előtt vettük észre, hogy két teljes szólam hiányzik minden kottából. Elhagytunk egy mappát az Ars Sacra Fesztiválon, még előző nap… Sose felejtem el Juli és Zsófi arcát, amikor ezt észrevették és mondták nekünk.

Ernyey-Balogh Júlia: Én büszke voltam magunkra, mert gyorsan tudtunk reagálni a helyzetre, pillanatok alatt átalakítottuk a műsortervet, nagyon összeszedetten játszottunk, és ezt a közönség is megerősítette. Nekem ez bizonyította, hogy valóban egy jól működő, összeszokott csapat vagyunk.

Gedai Eszter: Szerintem büszkék lehetünk a BMC-ben adott koncertünkre is, amikor kizárólag kortárs zeneműveket adtunk elő. Merész vállalkozás volt, a különböző és szokatlan zenei nyelvezetek elsajátítása miatt. Két művet kifejezetten a kvartettünknek írtak, és a legtöbb darabot együtt dolgoztuk ki a mesterekkel, Dukay Barnabással, Olsvay Endrével, Sáry Bánkkal, Tornyai Péterrel, Nagy Ákossal, Könczei Árpáddal, Rózsa Pállal. Ráadásul majdnem mindannyian ott ültek a közönség soraiban.

– Barátság is összeköt benneteket?

Réman Zsófia: Persze!

Elsősorban barátok vagyunk, és csak aztán kvartett.

Talán egyszerűbb egy együttes élete, ha a tagok között pusztán csak szakmai kapcsolat van, mégis szerintem sokkal többet adhat emberileg az intenzív baráti kötődés. Míg a legtöbb együttesben van egy vezető, egy vezéregyéniség, addig nálunk mindenki egyenrangú.

Gedai Eszter: Sok mindenben hasonlítunk, a különbözőségeinket pedig jól tudjuk kezelni, sőt, sokszor még előnyt is kovácsolunk belőlük: hasznát vesszük a szólamok kiosztásánál, a programjaink szervezésénél. Fontos, hogy egyformán gondolkodunk az élet alapkérdéseiről. A hangzásról, a zenei formálásról alkotott elképzeléseink nagyon hasonlóak, hiszen ugyanabban az intézményben, ugyanazon tanároktól tanultunk.

– Az Alexander-technikán kívül van még valami, ami segít benneteket a szereplés okozta izgalom és stressz leküzdésében?

Kovács Kinga: Igen.

Amikor a fellépések előtt megfogjuk egymás kezét és imádkozunk, az nagyon megnyugtató.

Van, amikor a nagy rohanás miatt ez csupán egyetlen pillanat, de ez a lelki összekapcsolódás sok erőt ad.

– Könnyűzenét szoktatok hallgatni?

Réman Zsófia: Igen, én például nagyon szeretem a jazzt. Klasszikus zenét kikapcsolódásként nem is hallgatok, mert arra akaratlanul elkezdek figyelni szakmai füllel.

Gedai Eszter: Én világzenét, népzenét is szívesen hallgatok.

Ernyey-Balogh Júlia: Szerintem akkor tudunk a színpadon teljes élményt nyújtani, ha nyitottak vagyunk a különféle zenei műfajokra.

– November 21-én ünnepli tízéves fennállását a kvartett. Hogyan készültök rá?

Gedai Eszter: Egyrészt hamarosan megjelenik egy CD-nk, már az utómunkálatoknál tartunk. Másrészt egy szép jubileumi koncertet tervezünk. A műsor még alakul, többféle változatra készülünk, a járvány okozta kiszámíthatatlanság miatt online koncertre is.

Kovács Kinga: A tervek szerint – ha tényleg minden a legjobb forgatókönyv szerint alakul – fellép velünk tanárunk, mesterünk, Jóföldi Anett, aki a Budapesti Fesztiválzenekar fuvolaművésze, Szarvas Anna, a Flautett korábbi tagja, Bíró Gergely, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar ütőhangszeres szólamvezető művésze, aki ráadásul nemzetközi diplomás Alexander-technika oktató, mind a négyen vettünk tőle Alexander-órákat. És persze velünk lesz Staszny Zsófia énekművész barátunk is, aki koncertjeink visszatérő vendége.

– Mit tanácsolnátok azoknak, akik nem jártak még komolyzenei koncerten? Mivel győznétek meg őket, hogy igenis érdemes időt szánni például egy fuvolakvartett koncertjére?

Gedai Eszter: Elsősorban azt, hogy ne a névből, a „komolyból” induljanak ki, mert ez sokak számára riasztó lehet. Én pont ezért inkább a klasszikus zene elnevezést használom.

Egy korábbi koncertünk címe „Könnyed komolyság” volt, jelezve, hogy könnyedség, pajkosság, humor is gyakran előfordul a klasszikus zenében.

Ernyey-Balogh Júlia: Mindig igyekszünk úgy összeállítani a műsorunkat, hogy mindenki megtalálja benne azt, ami a szívéhez és az ízlésvilágához a legközelebb áll. Egy fajsúlyosabb háromtételes mű után például előszeretettel játszunk egy játékosabb, könnyedebb darabot.

Kovács Kinga: És vannak olyan darabok a repertoárunkon, amelyeknek az a célja, hogy a hallgató lelkének mélyét érintse. Minden darab mindenkit máshogy gazdagít, függően a befogadó személyiségétől, aktuális lelkiállapotától.

– A zenét sokan a kommunikáció egyik eszközének tartják, mások úgy vélik, hogy az emberek közti nézetkülönbségeket feloldó gyógyszer, és vannak, akik úgy tartják, hogy egyfajta híd lehet különböző vallású és politikai nézetű emberek közt. Számotokra mit jelent a zene?

Ernyey-Balogh Júlia: A kamarazenélés a legnagyszerűbb „csapatépítő tréning”.

Gedai Eszter: Közös öröm. Megnyílás a másik ember felé, de önmagam felé is.

Kovács Kinga: Olyasvalami, amivel ki tudjuk fejezni érzelmeinket, gondolatainkat, lelkiállapotunkat.

Réman Zsófia: Olyan, mint a gyöngyhalászat: elmerülünk a zeneművekben, megkeressük bennük a gyöngyöket, aztán feljövünk a felszínre, hogy megmutassuk azokat a közönségnek.

Sajnos sok baleset azért következik be ezekben a hónapokban, mert a tavon sportolók közül sokan figyelmen kívül hagyják, vagy tévesen értelmezik a viharjelző rendszer jelzéseit, pedig a fényjelzések és a hozzájuk tartozó szabályok pontos ismerete életet menthet!

A vihar-előrejelző és viharjelző szolgálat minden évben április 1-től október 31-ig működik a Balatonon, a Velencei-, a Tisza- és a Fertő tavon.

A jelzőpontok villogó fénnyel jelzik, ha erős szél vagy vihar várható az adott területen. A jelzéseket körülbelül egy órával a szél megerősödése előtt adják ki. Alap-, első- és másodfokú viharjelzést különböztetünk meg.

Amikor a viharjelző rendszer „alapon” van, akkor nem lép működésbe a viharjelző lámpa, vagyis nem ad semmilyen fényjelzést. Alapfokú viharjelzés esetén a széllökések a következő órában várhatóan nem haladják meg a 40–45 km/h-s sebességet, vagyis vihar nem várható.

Elsőfokú viharjelzés esetén a viharjelző berendezések 45-ször villannak fel percenként. Amikor az elsőfokú viharjelzés életbe lép, az arra figyelmeztet, hogy hamarosan megerősödik a szél, a szélerősség elérheti a 45–65 km/h-s sebességet. Ilyenkor csónakkal és más vízi sporteszközzel (pl. kajak, kenu, felfújható csónak stb.) csak a parttól számított 500 méteren belül szabad tartózkodni, fürdőzni és úszni pedig csak a part közelében javasolt.

Másodfokú viharjelzés esetén a viharjelző lámpák percenként 90-szer villannak fel. Ez a jelzés arra figyelmeztet, hogy a vihar rövid időn belül megérkezik, a széllökések erőssége pedig meghaladja majd a 65 km/h-s sebességet. Másodfokú viharjelzés esetén fürdeni, valamint csónakkal és más vízi sporteszközzel – a vitorlás hajók kivételével – közlekedni TILOS!

Figyeljünk a viharjelző rendszer jelzéseire, ha vízen vagy vízparton tartózkodunk, mert időben felhívják a figyelmet egy esetleges veszélyhelyzetre, így komoly baleseteket kerülhetünk el!

A KIKAPCS. Alapítvány követes kampányt indított szeptember 1-jén. 19 nagykövet fogott össze: barátok, cégvezetők, influencerek és vállalkozók együtt tesznek azért, hogy a szervezet küldetése megvalósuljon. A kezdeményezés lényege, hogy nem az alapítvány gyűjti az adományokat, hanem a követek kampányolnak, akár kreatív kihíváson keresztül a kitűzött célösszegért.

Egyik követük Szalma Katalin, aki már több éve foglalkozik sajátos nevelési igényű gyermekekkel: „Hét éve dolgozom sajátos nevelési igényű gyermekek mellett, így ismerem a családok szociális és társadalmi nehézségeit, az integráció általános hiányát. A KIKAPCS. tevékenysége lehetőséget ad az érintett szülők, gyermekek és testvérek pihenéséhez, feltöltődéséhez, baráti és támogató közösség megteremtéséhez.” Takács Ákos nem engedte el a Red Bull szárnyait, ez megjelenik kampányüzenetében is: „Szárnyakat adni sokféleképpen lehet, de talán ebben a formában a legjobb.” Bagi Renáta, a Dora Natura alapítója pedig kreatív KIKAPCS. - Dora Natura termékcsomagot állít össze, amelynek árából 50%-kal az alapítványt támogatja. Egy másik követ, Szabó György a Sanoma volt vezérigazgatója, aki most kuratóriumi tagként támogatja a szervezetet. De akad olyan nagykövet is, aki 100 km-t fog futni egy hónap alatt, mindennap korán kel, vagy vacsorát szervez a baráti körében, és ezzel népszerűsíti a KIKAPCS. ügyét. 

„Az elmúlt év tapasztalatai bebizonyították, hogy mekkora örömet jelent ez a közösség a családoknak. Ez a nap nagyon fontos számunkra, hiszen a nagykövet-kampány segítségével minél több család tud ennek a közösségnek a részese lenni. Fantasztikus látni, hogy mind a barátaink, mind sikeres cégvezetők időt és energiát fordítanak erre az ügyre, és együtt-közösen tesznek azért, hogy a céljaink megvalósuljanak” – mondja a két alapító, Bárdió Luca és Környei Viktória. 

2019-ben indult a KIKAPCS. Alapítvány, amelynek célkitűzése, hogy kedvezményes kikapcsolódást és közösséget biztosítson olyan családok számára, akik sajátos nevelési igényű (SNI) gyermeket nevelnek.

Itt olvashat munkájukról részletesen.

2019-ben 20 sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekkel rendelkező családnak biztosítottak közösséget és szállodai nyaralást, szakmai programmal egybekötve. Jelenleg hét szállodával építettek ki partnerséget Magyarországon, amelyek között szerepel a Szent Orbán Erdei Wellness Hotel, az Ópusztaszeri Erdei Vendégházak és a Kolping Hotel- Alsópáhok is. A nyaralások alatt a lányok lehetőséget nyújtanak arra, hogy ezek a családok is megtapasztalják a közösségbe tartozás élményét, az együtt töltött minőségi időt, és lehetőséget teremtenek arra, hogy az SNI-s gyermekek is barátokat szerezzenek.

2020-ban már 52 család tartozik közösségükbe, és azt szeretnék, hogy ez a szám 2021-re még több legyen.

Nemsokra rá a városi kórházban találom magam. Itt már apum is velem van. Izgulok, mert nem tudom, mi vár rám, de közben éberen figyelem a folyosón várakozó embereket. Anyum valami olyasmit mond, hogy a mellettem ülő néninek a hasába zacskót tettek, de az kiszakadt, és most azért van itt. Csodálkozom. Nem értem, hogy kerülhet valakinek a hasába zacskó. Gyanakvóan nézek anyura.

A következő pillanatban már egy másik helyszínen vagyok. Anyum egy doktornővel beszélget a közelgő „rutin beavatkozásról”. Aztán egyszer csak felém fordul, és azt mondja, hogy meg fognak műteni. Megijedek, de közben teljes természetességgel kérdezem tőle: „Akkor most én is meg fogok halni, mint Dávid?” Látom, hogy anyum szeme könnyes lesz, és hallom, ahogy arra kéri a doktort, vigyázzanak rám, mert nemrég veszítette el a kisfiát.

Dávid két évvel később született, mint én. Szőke, göndör hajú fiúcska volt, aki élete három és fél évét szinte végig kórházban töltötte.

Már-már állandó lakója volt a városi gyermekkórháznak. Háromszor műtötték különböző belgyógyászati problémákkal. Sikertelenül. A temetéséről élénk emlékképeim vannak. Ott állok a kiásott föld mellett, és amikor leeresztik a koporsót, közelebb lépek a sírhoz. Anyum megfog hátulról, nem akar engedni, de közben hallom, ahogy mamám azt mondja: „Hagyd csak, hadd menjen!” 

Mielőtt bevisznek a műtőbe, még ráállítanak egy mérlegre. Utána már a jéghideg fémasztalon találom magam, nincs rajtam ruha, csak egy vékony lepedő, fejem fölött pedig hatalmas lámpák világítanak. Körülöttem mindenki fehér köpenyben sürög-forog, az orvosok zörögve készítik elő az eszközöket. Közben megy a zene, mindenki jókedvű, de rajtam kezd eluralkodni a pánik. Kétségbeesve kérdezem, hol van anyu, mire az egyik nővér csak annyit mond, mindjárt jön, ne aggódj, mindjárt itt lesz. De közben már nyomja is belém az altatót, én pedig nem tudok ellenkezni. Lassan leragadnak a szemeim, és teljesen elkábulok.

Amikor felébredek, mindenből kettőt látok.

Este van, és alig vannak körülöttem emberek. De egyszer csak megjelennek a szüleim. Kérdezik, mit szeretnék, azt mondom, inni. Nagyon szomjas vagyok, de az orvos nem engedi, hogy vizet igyak. Csak citromlevet. Nemsokára hoz is anyum egy kis üveggel, amit rövid idő alatt felhajtok. Nem érdekel az íze, örülök, hogy valami lemehet a torkomon.

Később a nővérek lepedőt cserélnek, mert bepisilek. Nem mindig érzem, hogy mikor kell kimennem vécére. Utána átvisznek egy másik kórterembe, ott fekszem három öltéssel a hasamban. Anyum szerint a műtét tizenöt percig tartott, szerencsére nem voltak komplikációk. Amikor kiveszik a varratot, hisztizek, nem akarom, hogy bántsák a sebet. Egy hét után viszont hazaengednek, én pedig elkezdek készülődni az óvodai ballagásomra.

Az ünnepségen fekete csillogó ruhát viselek, abban kell elszavalnom a nekem kiosztott verset. Az óvónő a mellé a szőke fiú mellé ültet, akivel annyira szimpatizálok. Ő az első plátói szerelmem. Amikor felállok a székről, forog velem a világ. Nem a szőke herceg miatt, sokkal inkább az izgalom és a gyengeség lesz úrrá rajtam. De végül sikerül elmondanom a gondosan betanult szöveget.

Az ünnepség végi táncon már nem veszek részt. Helyettem a húgom csinálja végig az esernyős mutatványokat, én meg a családdal együtt nézem, ahogy gyakorlatlan mozdulataival próbálja leutánozni a többieket. Akkor nagyon édesnek találom, pedig gyakran szoktunk veszekedni. Ilyenkor anyum mindig megszid, és azt mondja: „Ne marakodjatok, mert csak ti ketten vagytok ott egymásnak!”

Igaza van. És akkor is, amikor közli velem, hogy a műtéti heg soha nem fog eltűnni. Mindig látszani fog a hasamon. Most is jól kivehető. Talán azért, mert fontos feladata van: emlékeztet. Életre. Halálra. 15 perc lebegésre.

Én is szeretek rohanni, kapkodni – pl. rohamtempóban vásárolni, takarítani –, de nagy időzsonglőr vagyok akkor is, ha a család életét kell szervezni, vagy dolgozok, mert akkor olyan hasznosak vagyunk, akkor élünk. Viszont az élet apró szépségeit biztosan nem tudjuk ilyenkor észrevenni. Ezért a gyors takarítást követően mindig leülök egy kávéval, teával néhány percre kiélvezni a munka gyümölcsét. Igyekezzünk minél több „slow elemet és tevékenységet” beépíteni életünkbe és személyes életterünkbe.

Tempólimit otthon?!

A slow home legjelesebb képviselői kétségkívül a régi bútorok.

Ezek a patinás darabok az időtlenséget, a nyugodtságot, a régi korok tudását jelenítik meg számunkra. Az egyedi darabokat még valószínűleg kézzel, egyesével készítették, így a mester szívét-lelkét is őrzik. A természet adta anyagok, például fa, bőr, gyapjú, cserép, vessző, vászon, vas, réz, kő stb. – és persze az élő növényeink, házi állataink is – a maguk „természetességével” nyugtatóan hatnak ránk, míg élettelen, mű társaik természetellenesek, ezért csak a legszükségesebb mennyiséget tartsuk belőlük otthon. A stílusok közül a country stílus (a városban) a vidékre vágyódást, a pihenést, a családi összetartozást testesíti meg számunkra, de bármely más stílus keverhető rusztikus, naturális elemekkel – fékezés gyanánt.

Lehetőségünk van olyan tárgyakat is beszerezni otthonra, amelyek segítenek a lassulásban. Kotyogós kávéfőzővel kávét főzni például egy valódi slow life tevékenység, de kelt tésztát sem lehet kapkodva készíteni. A gyertya, füstölő is eltereli figyelmünket a rohanó időről.

Apropó, idő: kinek hány órája van otthon a falon?

A sok szem előtt lévő tárgy, egy zsúfolt otthon mindig az elfoglaltságot juttatja eszünkbe, a cselekvésre buzdító tárgyak mellett „nem merünk” csak úgy pihengetni.

Egy csendes sarok, zug, erkély, terasz egy formás, hívogató fotellel sokat tehet értünk: remek helyül szolgálhat egy kis merengéshez, olvasáshoz vagy a „műtárgyaink” nézegetéséhez. 

Végezetül pedig, ha már a rengeteg kütyü, high tech berendezés könnyíti életünket, próbáljuk ezeket nem szem előtt tartani, legyen szó akár kommunikációs eszközről, akár konyhai háztartási gépről. Egy állandóan pittyegő, villogó telefon, számítógép mellett nem lehet kellően elmélyülni és kikapcsolódni. Pedig lakásunk az ilyen nyugalmi állapotban tudja igazán kifejteni inspiráló hatását, ilyenkor tud feltölteni és lelazítani minket.

A fenti elemeken túl bevethetünk persze bármi mást is, a lényeg, hogy az adott dolog a „pillanatnyi nyugalmat” jutassa eszünkbe, hogy egy fárasztó nap után a torok és a gyomor is fellélegezhessen.

– Hogyan született meg a Pocket Doki ötlete?
– A Pocket Doki ötlete három évvel ezelőtt fogalmazódott meg, amikor úgy döntöttünk, hogy a szakmai kompetenciáinkat és tapasztalatainkat felhasználva az egészségügy területén szeretnénk innovatív megoldásokat létrehozni. A Bethesda Gyermekkórházzal együttműködünk, így merült fel egy integrált digitális mérőeszköz létrehozásának igénye. Bár az elmúlt években a különböző testi funkciókat mérő okoseszközök elárasztották a piacot, a terveink szerint miénk lesz az első, amely egy egységes állapotkép kialakítására is alkalmas, mert egyedülálló módon az összes, különböző eszközökkel mért adatot közös platformon tudja kommunikálni.

– Hogyan működik az applikáció a gyakorlatban? Milyen adatokkal dolgozik, honnan származnak és hogyan érkeznek be ezek az adatok az adatbázisba?

– Az Integrált Digitális Egészségügyi Mérőeszköz (IDEM) egy vérnyomás-, egy vércukorszint- és egy koleszterinszint-mérőeszközből, egy pulzusszámot és véroxigénszintet mérő okosórából, valamint egy mellkasi övből áll, ez utóbbi többek között EKG-ként és pulzusmérőként szolgál, és jelzi a szívritmus-zavarokat is.

Ezt a csomagot használja majd rendszeresen a felhasználó. A felvett adatok egy okoseszközön keresztül kerülnek a felhőbe, ahol digitálisan tároljuk azokat. A fejlesztésnek köszönhetően kiválthatók lesznek a papíralapú egészségügyi kiskönyvek, vérnyomásnaplók.

Minél gyakrabban, minél több adatot mérünk, annál egységesebb állapotkép alakítható ki az egyénről. Terveink szerint a felhőbe a felhasználók sztenderd, orvosszakértővel mért egészségügyi határértékei is felkerülnek majd. Emellett szándékunkban áll jelentős mennyiségű egészségügyi adatot vásárolni és feltölteni, hogy nagy információs korpuszok alakuljanak ki, amelyek lehetővé teszik az egyes páciensek adatainak elemzését és összevetését a statisztikai átlaggal.

– Hogyan garantálja a beérkező adatok biztonságát az INNObyte?
– A fejlesztés része egy titkosítási protokoll, ami alapján a felhőbe csak anonim adatok kerülnek fel, amelyekhez kizárólag az adott felhasználó és az általa megnevezett orvos juthat hozzá.

– Kik a Pocket Doki lehetséges felhasználói?

– Három célcsoportot határoztunk meg: az egyéni felhasználókat, az állami és magán szervezeteket, valamint az egészségügyi és szociális intézményeket.

Az első csoportban főként az idősekre, az egészségtudatos emberekre és a mozgássérültekre gondoltunk; a másodiknál a sportegyesületek, munkahelyek, fegyveres szervezetek részéről számítunk érdeklődésre; a harmadikban pedig a háziorvosok, a szociális otthonok és a kórházak szerepelnek. Az olyan szociális otthonokban például, ahol kevés a személyzet, nagy támogatást adhat az orvosnak, ha a páciensekről rendszeresen mért és elemzett adatok állnak rendelkezésre. Így könnyen és gyorsan átlátható, hogy mi történt az elmúlt napokban, hetekben.

– Mit jelent a digitális egészségügyi asszisztens, és miben tud segítséget nyújtani a felhasználóknak?
– A digitális asszisztens lényegében egy intelligens „beszédrendszer”, amely hasonlít a természetes emberi hangra, és képes kérdésekre is válaszolni. Az asszisztens elsősorban az idősebb korosztály azon tagjainak tud segíteni, akik alapvetően nem használnak okoseszközöket, sőt, esetleg problémát jelent számukra az olyan technológiai eszközök, mint egy okostelefon kezelése. A digitális asszisztens élő hangon kommunikál a felhasználóval, elmondja az eszközök használatára vonatkozó információkat, adott esetben megbeszéli a pácienssel, hogy az adatok alapján orvosi vizsgálatra van szükség. Ez egy különleges módja a figyelmeztetésnek, ami a kézzel írt naplózáskor hiányzik.

– A felhasználón kívül kivel közöl adatokat az applikáció? Van-e lehetőség arra, hogy szükség esetén értesítést küldjön a felhasználó orvosának?
– Jogilag nagyon szigorúan szabályozott terület az, hogy egy egészségügyi információ hogyan juthat el az egészségügyi intézménybe. Elképzelésünk szerint a kezelőorvosok, háziorvosok az általuk preferált formában kapják majd meg az adatokat. Ez történhet e-mailben vagy az általunk fejlesztett online felületen.

Bár jelenleg a jogszabályok szerint a beteg által mért adat nem tekinthető validnak, hivatalosan is érvényesnek, mi szeretnénk az orvosok számára megmutatni, hogy ha rendszeresen mért, nagy mennyiségű, elemzett adat kerül hozzájuk, az megkönnyíti a munkát a pácienssel.

– Tehát első körben a háziorvosi kört kell arról meggyőzni, hogy erre szükség van?
– Igen, abszolút. Folyamatosan dolgozunk orvosszakértőkkel a projekt kapcsán, nagyon jó ötleteket kaptunk már tőlük, alapvetően nyitottak arra, hogy ez működőképes legyen. A Covid-járvány kapcsán például fontos kérdés lett, hogy egy háziorvos hogyan kaphat egységes egészségügyi állapotképet az olyan páciensről, akit a veszélyeztetettsége miatt nem szívesen hívna be a rendelőjébe.

– Hogyan használhatók majd fel népegészségügyi szinten az összegyűjtött adatok?
– Úgy tervezzük, hogy szisztematikusan felépített kommunikációt folytatunk orvoscsoportokkal annak felderítésére, hogy a felhőben tárolt nagy mennyiségű anonim adatból milyen következtetések vezethetők le. Emellett szeretnénk kialakítani azt a protokollt, amely segítségével az Állami Egészségügyi Ellátó Központtal (ÁEEK) együttműködésben, interfészeken keresztül továbbítjuk az adatokat az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatói Tér (EESZT) részére.

– Milyen célkitűzésekkel alapították az INNObyte Informatika Zrt-t?
– Az idén hatodik születésnapját ünneplő vállalkozást azzal a célkitűzéssel hozták létre az alapítók, hogy a szoftverfejlesztés terén kiemelkedő minőségű megoldásokat szállítson a multinacionális, a piaci és a közigazgatási megrendelők számára. Lengyel Kálmán, a cég alapítója és vezérigazgatója korábban ügyféloldali tanácsadóként dolgozott számos informatikai projekten; a jelenlegi tulajdonosi struktúrában Blénessy László egy szoftverfejlesztő multinacionális cég delivery vezetőjeként szerzett tapasztalatokat; én pedig cégvezetőként elsajátított HR és kommunikációs ismereteimet építettem be. 

– Hadd gratuláljak a dokumentumfilmed újabb sikereihez! „A hit kiárusítása” idén augusztusban két amerikai filmfesztiválra is meghívást kapott. Bár közel három év telt el a bemutató óta, máig nagy figyelem övezi a filmet. Mi áll a lankadatlan érdeklődés hátterében?
– Köszönöm, számomra is hihetetlen, hogy amióta először bemutatták a filmet 2017 októberében Los Angeles-ben, szinte minden hónapban történik vele kapcsolatban valami: fesztivál meghívások, televíziós bemutatók, cikkek, közönségtalálkozók, egyéb felkérések. Ez nagy öröm és pozitív megerősítés, hogy érdemes volt ilyen sok energiát belefektetni, mert az üzenetére ma is szükség van. Ugyanakkor a nagy érdeklődés másik oka sajnos az, hogy a templombezárások – amely a film témája – továbbra is nagyon aktuális és égető problémát jelentenek. A legtöbb esetben nincsen a híveket kielégítő megoldás, akik kétségbeesetten keresnek segítséget minden lehető módon. Itt elsősorban Amerikára gondolok, ahol ez a jelenség egyes területeken hatalmas méreteket ölt és óriási pusztítást végez. A filmben bemutatott katolikus plébániaközösségek küzdelmei sikeres stratégiákat kínálnak fel más, hasonló helyzetbe került hívőcsoportoknak is.

A középpontban álló clevelandi magyar példa által próbáltunk kiutat mutatni és reményt adni a hatalmas kihívással harcoló közösségeknek.

– Sokan úgy gondolhatják, természetes folyamat az, hogy ha kihal egy templomhoz tartozó közösség, akkor a templomépületet bezárják, eladják.
– Amikor templombezárásokról beszélek, nem az adott templomhoz tartozó közösség természetes kihalása, elköltözése, elfogyása által előálló helyzetekre utalok, mert ilyen esetben senki nem tiltakozik a bezárás ellen. Azokra az esetekre gondolok, amikor az egyházmegye vezetése a hívek akarata ellenére, bevonása nélkül határoz a bezárásról, és elzárkózik a párbeszédtől. Egymástól független statisztikák bizonyítják, hogy az érintett plébániaközösségek 40%-a elhagyja magát a Katolikus Egyházat is a nagy csalódottság miatt, mivel elégedetlen az eljárás módjával, az egész folyamattal és annak következményeivel.

– A film készítése alatt sok időt töltöttél az Egyesült Államokban, de attól függetlenül is gyakran és szeretettel látogatsz oda. Miért ilyen fontos számodra az a hely?
– Nekem Amerika a végtelen horizontok helye fizikai és szellemi értelemben is. Európában a látóhatárunkba mindig beleütközik valami vagy valaki, mert viszonylag kis területen, sokan élünk. Az USA-ban az autós utazások során az embernek az az érzése, hogy határtalanok a távlatok, a csodálatos természeti adottságait látva pedig tudatosul, hogy a végtelen és önzetlen bőség veszi körül… Ez mindig nagyon inspiráló, fantasztikus töltekezést és perspektíva-váltást jelent.

De az is rendkívüli élmény Amerikában, hogy 6–9 óra repülés, és az ember egy kontinensnyi messzeségből, kívülről tekinthet a saját életére – ez roppant hasznos lehet.

Emellett sok amerikai és amerikai-magyar barátom van, akikhez szoros szálak fűznek. Az amerikai útjaim során mindig fontosnak tartottam a magyar közösségek felkeresését. Fantasztikus élményekben van minden alkalommal részem, könnyekig megható a szeretetteljes befogadás és az érték-, identitásőrzés ezeken a kis magyar szigeteken. Ezért is tartom nagyon fontosnak a templomaik megőrzését, amelyekhez szívük mélyéből kötődnek, és amelyek a közösségteremtés és -megtartás nélkülözhetetlen helyszínei.

– El tudod képzelni, hogy Rómát elhagyva Amerikába költözz?
– Róma a második otthonom, amihez szintén erős szálak fűznek, 18 éve élek itt. Rómát nehéz elhagyni, ugyanakkor sosem lehet tudni, mit hoz az élet...

– Milyen igaz! Ezt mondtad akkor is, amikor Vatikánba érkeztél?
– Mondhattam volna, hiszen egy olaszországi turistaút alkalmával jártam először Rómában, és amikor körbenéztem a városban, éreztem, hogy itt szeretnék élni. Ezen az úton hallottam egy idegenvezetőtől, hogy bár még nem EU-tag Magyarország, de az unióbeli diákokhoz hasonló feltételekkel lehet jelentkezni olasz felsőoktatási intézményekbe. Budapestre visszatérve azonnal beadtam a jelentkezésemet. Felvettek, és egy jezsuita ösztöndíjjal kikerültem Rómába, amiért nagyon hálás vagyok a rendnek. Majd itt Szőnyi Zsuzsának és Ipacs Katalinnak, a római magyar közösség meghatározó tagjainak és a Vatikáni Rádió akkori munkatársainak köszönhetően kezdtem a Vatikáni Rádióban dolgozni.

– Csupán homályos elképzeléseink lehetnek arról, milyen itt az élet. Mesélnél róla?
– A mindennapok nagyon változatosak. Ferenc pápának gyakran vannak váratlan programjai és lépései, aminek következtében gyakran van újdonság, változás a munkánkban, hiszen figyelmesen követnünk kell, hogy hallgatóinknak az aznapi adásban hírt adhassunk ezekről a történésekről. Érdekes tapasztalat, hogy sokan azt gondolják, a Vatikánban dolgozva gyakran találkozunk a pápával, de ez nem így van. Ugyanakkor minden hírt megkapunk a Szentatya tevékenységéről, ilyen értelemben vagyunk a közelében.

Ferenc pápa nagyon aktív, idős kora ellenére is nagy munkabírású, mindig történik valami körülötte. Mi ezt követjük, és ez kifejezetten izgalmas!

– Milyen nőként dolgozni a Vatikánban?
– 16 éve dolgozom a Vatikáni Rádióban, és örömmel mondhatom, hogy soha nem tapasztaltam semmilyen hátrányos megkülönböztetést vagy nehézséget azért, mert nő vagyok. Amikor arra gondolok, hogy 1991-ben a nőkről rendezett pekingi ENSZ-konferencián a vatikáni delegációt Mary Ann Glendon, egy harvardi jogprofesszor asszony vezette, aki később a Pápai Társadalomtudományi Akadémia elnöke lett, amelynek tagjai között Nobel-díjasok és a világ leghíresebb szakemberei vannak, akkor világossá válik, nem is kell tartanom attól, hogy nőként hátrányban lennék. Egyre több női kinevezéssel találkozhatunk a Vatikánban. A nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatban pedig, mint minden pozícióban, inkább azt tartom fontosnak, hogy az adott személy szakmailag és emberileg a legrátermettebb legyen – hogy aztán ez a személy férfi vagy nő, az számomra közömbös.

Még hozzátenném: a vatikáni érvényesülés értelmezésekor nem tartom szerencsésnek, hogy az egyházi intézményeket ugyanolyan világi értékrendek és szempontrendszerek, trendek alapján ítéljük meg, mint a nemzetközi vagy egyéb vállalatokat. Szerintem nem lehet egy szintre helyezni őket, és nem lehet ugyanazt elvárni sem. A templombezárások kapcsán látottak és ennek következtében megérett gondolataimat alkalmaznám ebben a kérdésben is: ahogy a templomokat, plébániákat nem lehet pusztán statisztikák, üzletvezetési, gazdasági szempontok alapján megítélni, mert spirituális, szakrális valóságokról van szó, amelyekben más nézőpontok és dinamikák is érvényesülnek és fontosak, ugyanígy a vatikáni vagy egyházi intézményekben is lehetnek más szempontok, amelyek fontosabbak, mint a társadalmi trendek elvárásai.

Humorosan azt is mondhatnám, ha egy labdarúgó csapatban játszom, nem kérem rajta számon a baseballban alkalmazott szabályokat, azokat nem akarom ráerőltetni, és tiszteletben tartom a csapat szabadságát, hogy a saját szabályai szerint szervezze működését.

– Kanyarodjunk vissza a filmhez! Hogyan találkoztál Jeff MacIntyre Emmy-díjas producerrel?
– A 2013-as konklávé idején ismerkedtem meg egy amerikai újságíróval, aki egyik beszélgetésünk közben rákérdezett, milyen terveim vannak. Akkora már megfogalmazódott bennem a vágy, hogy belevágjak egy dokumentumfilm elkészítésébe egy amerikai magyar témában. Kiderült, hogy ez az újságíró is készít dokumentumfilmeket, és felajánlotta, hogy összekapcsol a munkatársával. Felvettük a kapcsolatot. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy elkezdhettünk egyáltalán beszélgetni is filmtervekről. Égi jelnek tekintettem, mondván, ezek szerint megérett az idő, hogy elinduljak ebbe az irányba. Nagyon sokat tanulhattam tőle, hálás vagyok a sok tapasztalatért.

– Önmagáért beszél, hogy a filmedet levetítették a római Szent Kereszt Pápai Egyetemen, a „Válságmenedzsment az egyházban” kurzuson, és megvitatták a harmadéves hallgatók a dékán vezetésével.
– Az is emlékezetes volt, amikor a Los Angeles-i premier után visszatérve Rómába éppen a magyar püspöki konferencia ad limina látogatása zajlott a Vatikánban. A Vatikáni Rádióban gyorsan megszerveztem a püspökatyák számára a film bemutatását. Nagyon érdekes, hosszú beszélgetés alakult ki utána, értékes véleményeket és gondolatokat hallhattam.

– Tervezed más, fontos téma bemutatását a jövőben, hasonló oknyomozó újságírói módszerekkel?
– Egyelőre két filmterv foglalkoztat, de ezek nem igényelnek oknyomozói munkát, amit valahol sajnálok, mert nagy tanulság számomra, hogy az igazság mindig feltárul, elég keresni és a mélyére tekinteni az összefüggéseknek. Illetve most éppen egy angol nyelvű könyvön dolgozom, ami a dokumentumfilmhez kapcsolódik. Több mint 40 interjút készítettünk ugyanis „A hit kiárusítása” projekthez, amelyekből csak egy-két mondat került be az 51 perces filmbe, és vannak olyanok, amelyek teljesen kimaradtak, pedig értékes gondolatokat fogalmaztak meg az interjúalanyok. Kár lenne veszni hagyni ezeket. A film elkészülése óta találkoztam olyan személyekkel, akik még további hasznos szempontokat vagy segítséget nyújthatnak a veszélybe került közösségeknek. Érdekes kezdeményezések is tapasztalhatók az USA-ban: a hívők igyekeznek megmenteni vagy visszavásárolni eladott templomaikat. Ezekre a megoldási lehetőségekre is szeretném felhívni az érintettek figyelmét. Magát a dokumentumfilmet is szeretném közönségtalálkozók keretében még több emberrel megismertetni Magyarországon, a határon túl és az amerikai magyar közösségekben.

Szeretnék segítséget nyújtani a filmmel és a könyvvel a templomuk elvesztése miatt veszélybe kerülő magyar diaszpóra-közösségeknek.

Miután útjára bocsátottam a filmet és a könyvet, elindulhatnak majd az újabb filmtervek is. Viszont egy főállás és magánélet mellett ez is komoly kihívás...

– Ennyi feladat mellet hogyan tudod építeni a kapcsolatodat Istennel?
– Vannak kiiktathatatlan dolgok az ember életében, amikre mindig igyekszünk időt szentelni. Számomra ilyen az istenkapcsolat.  Más vallás vagy hitrendszer követői ezt talán spiritualitásnak nevezik. Minden reggel legalább egy félórát fordítok életemnek erre az aspektusára. Ha a nap elején mégsem kerül rá idő, akkor a nap folyamán vagy este igyekszem pótolni. Ha hagyom, hogy a feladatok elárasszanak, és elhanyagolom a befelé fordulást és a belső hangra figyelést, érzem, hogy kezdenek szétforgácsolódni a dolgok, lazul a fókusz. Ezért próbálok időt találni a lelki épülést jelentő olvasmányokra is.

Meggyőződésem, ahhoz, hogy fizikai síkon képesek legyünk megvalósítani álmainkat, terveinket, először szellemi és lelki értelemben kell dolgoznunk rajtuk. Ehhez nélkülözhetetlen számomra az istenkapcsolat, vagy ha úgy tetszik, a spiritualitás. Ez határozza meg a perspektívát és helyezi kontextusba az adott feladatot.

A tervek megvalósítása során felmerülő megoldhatatlannak, hatalmasnak tűnő akadályok esetén is, mint a film elkészítése közben számos alkalommal, ez az égi szál jelentette a mentsvárat, ahonnan a legváratlanabb és legzseniálisabb megoldás, segítség érkezett.

Ha lekapcsolódunk erről az égi szálról, látjuk, hova juthat a világunk. „A hit kiárusítása” bemutatóin a beszélgetések alkalmával gyakran idézik a nézők a film egyik mondatát, ami bennem is nagyon mélyen elraktározódott. Egy hispán bevándorlók által látogatott bronx-i templom bezárása kapcsán az egyik latin-amerikai hívő fogalmazta meg, hogy a templomot senki nem veheti el tőlünk, senki nem rombolhatja le, zárhatja be, mert a templom bennünk él. Amikor elárasztanak a feladatok, és a belső templom ápolására kevesebb idő és figyelem jut, igyekszem felidézni magamban ezt a gondolatot, és korrigálni a prioritásokat.