Szeretnénk addig is tartalmas kikapcsolódást adni közönségünknek, amíg újra személyesen üdvözölhetjük egymást a Képmás-esteken. Gondoljuk újra együtt a korábbi találkozásainkat egy-egy új téma mentén! Hét tematikus Képmás-estet láthatnak élményekből, gondolatokból újrafűzve, új megvilágításban. Aki pedig lemaradt az elmúlt évek estjeiről, most ízelítőt kaphat belőlük. Hangolódjunk együtt az újraindulásra az online Képmás-estekkel!

„A túlszervezett életünk sürgés-forgása egyáltalán nem hoz lázba, a nyugtalan szellememet eddig semmi nem tudta lekötni, vagy gátolni, hogy szüntelenül keressem, kutassam, hogy van-e más út abban a labirintusban, amely látszólag sehova sem vezet, csak az anyag elhasználódásához és pusztulásához. Korábban hatalmas belső feszültséget éreztem ezzel kapcsolatban: Valóban csak ennyi lenne az élet? Az elmúlt egy évben kezdett csökkenni ez a szorongás, azóta adom át magam az életnek, az univerzumnak, hogy nyugodtan zongorázzon rajtam és én majd vele együtt karöltve lépkedem saját táncomat.” (Részlet Preier Bálint blogjából)

– Mikor kezdtél blogot írni?
– Az előző utazásom előtt. Teniszedző vagyok, de egy ausztriai raktárban dolgoztam akkor, és sok ottani munkatársam kíváncsi volt az utamra, ezért indítottam egy kifejezetten ennek dedikált oldalt. Úgy gondoltam ugyanakkor, ha már elkezdek írni, az ne csak rólam szóljon, legyen egy jótékony célja is ennek a kalandnak. Édesanyám révén ismertem meg dr. Bodnár Máriát, a mosonmagyaróvári hospice ház kezdeményezésének elindítóját, és kiderült, itt lenne szükség a segítségemre. A mostani út pedig a gyerekekről szólt. Ezenkívül szerettem volna megmutatni azoknak, akik elégedetlenek az életükkel – miközben mindenük megvan –, hogy lássák azt is, amit én láttam Ázsiában. Mivel sokan kérték, tervezem az írásaim könyvbe foglalását.

– Hogyan választottad ki a gyerekeket, akiket támogatni szeretnél?
– Korábban is segítettem már árvaházakban – Erdélyben, Nepálban –, jártam cigánytelepen, teniszedzéseket is legtöbbször gyerekeknek tartok, így nem volt kérdés, hogy ezzel az úttal a legkisebbeket szeretném támogatni. Az interneten kezdtem el keresni, hogy kinek lenne szüksége segítségre – azokat a kicsiket választottam, akiknek nem volt sok követőjük. Az ötéves Ati értelmi és mozgássérült, babaként 8 percre megállt a szíve, fontos lenne megtalálni azt a terápiát, ami jobbá teheti az életét. Nárcisz 13 éves, SMA 2-es gerincvelői izomsorvadásban szenved, gyöngyből készült fácskákat készít a támogatóinak. A hároméves Lencsi szintén SMA 2-es beteg, egy járássegítőre gyűjtöttünk számára.

Kép

Preier Bálint – Kép: Páczai Tamás

– Tavaly októberben indultál el újra, ugyanúgy Bangkokból kezdtél el kerekezni, mint 2018 tavaszán, ám most a keleti parton bringáztál egészen Kuala Lumpurig, ott repülőre szálltál, hogy Indonéziába juss, majd – egy álom hatására – az eredeti tervtől eltérően, Burmában, egy buddhista kolostorban fejezted be a négy hónapos utad. Milyen különbségeket tapasztaltál a két út között?
– Szinte semmi mást nem tapasztaltam, csak különbséget. Bár az első alkalommal rövidebb idő alatt tettem meg hosszabb utat – 90 nap alatt 4000 kilométert, a Thaiföld-Laosz-Vietnám-Kambodzsa-Thaiföld kört bejárva –, könnyűnek éreztem, szárnyaltam. Ha problémába ütköztem, felnéztem az égre, és jött a segítség. Az egész úton hét-nyolc ilyen csodába forduló akadály volt. Most napi háromszor történt valami. Tavaly kaptam az egész út alatt hat defektet, idén csak Thaiföldön, az 1000 kilométer alatt három-négyet, folyton eláztam, nem tudtam haladni. Jellemző rám, hogy csak az utazás előtti éjszaka néztem utána az aktuális kinti időjárásnak, mindenhol esőt láttam, hiszen monszun ideje volt, de akkor már eldöntöttem, hogy megyek, így csupán a felszerelésemet pakoltam át hajnalban a vízálló táskába. Végül 2600 kilométert tekertem így.

– Erre a nagyfokú rugalmasságra végig szükséged volt?
– Alapvetően könnyen alkalmazkodom a körülményekhez – mint a víz, olyan vagyok. Elfogadom, hogy ez van, nem tudok mit csinálni, történjen, aminek kell – ha rágörcsölök, háromszor annyi időbe telne a megoldás, és végül ugyanoda vezetne. Így meg, elengedem, olykor elfogadom, hogy mások segítsenek, sokkal gyorsabban megoldódik minden. Még Thaiföldön elvakartam egy szúnyogcsípést a bokámon, de bicikliztem tovább. Egy idő után már fekete gócok is keletkeztek rajta – a legyek beköpték –, és egészen a térdemig terjedt a fájdalom. Ekkor már tudtam, hogy kórházba kell mennem, 10 napon keresztül tisztították a sebemet a kórházakban, bekötött lábbal tekertem tovább. Miután ez meggyógyult, két nap múlva Malajziában elvágtam a talpam egy pálmalevéllel, ez is elfertőződött, szintén kórház lett a vége. Ezt nyilván nem tudtam volna egyedül megoldani.

Kép

Kuala Lumpur (Malajzia), Batu Caves

A legfőbb kihívás ugyanakkor maga a biciklizés volt, az extrém időjárás, a sok defekt. Beázott jó néhányszor a sátram, kilyukadt a párnám, a matracom. Bármelyik országban is jártam – a turistaparadicsomok kötelező műmosolyait nem tekintve –, a mosoly országának éltem meg. Ezért is választottam a biciklis utazást, mert ez elég lassú ahhoz, hogy a helyiek észrevegyenek, megállítsanak. Mindenhol megkínáltak valamivel, kíváncsiak voltak az utamra, közös fotók készültek. Elégedettség, nyugodtság sugárzott belőlük, az, hogy nem kell „ráfeszülni” az életre, bármit meg lehet oldani. Amikor szétdurrant a kerekem, megállt mellettem egy nagy furgon – éppen a benzinkútról jöttem ki, és ragasztót szerettem volna kérni. Tizenöt kilométert kerülve, elvittek egy biciklishez, majd amikor ő nem tudott segíteni, egy másikhoz, és vártak velem. Másfél óra után rákérdeztem, hogy nekik egyébként nem kellene-e dolgozniuk. „De – volt a válasz –, de ez fontosabb”. És ez kivétel nélkül mindenkire jellemző ott, mindenki segít. Nekem pedig ez a mentalitás a középút megtalálásában segített, abban, hogyan vegyem lazán, mégis komolyan a dolgokat.

– A biciklidet ezúttal is egy támogatódtól kaptad, és idén is továbbajándékoztad, éppen karácsonykor egy indonéz árvaház gyerekei számára hagytad ott.
– Igen, egy barátomtól hallottam erről az árvaházról Semarang városában, a muszlim többségű országban itt a keresztény hit szerint nevelik a 70 bent élő gyermeket. Az engem körbevezető kislány megkérdezte, hogy Jézus küldött-e, ugyanis már két hónapja egy bicikliért imádkozik. Nagy volt az öröme, de azt is hangsúlyozta, hogy a kerékpár természetesen mindenkié lesz, hiszen a közösségben mindenki ugyanolyan fontos. Ott jártamkor éppen 800 adag ételt készítettek – ennek eladásából finanszírozzák a gyerekek oktatását, ételét, ruháját.

– Az út lezárásaként két és fél hetet töltöttél egy mianmari buddhista kolostorban. Hogy élted meg a visszaérkezést?
– Sokszor aludtam kolostorokban a többi országban is, a szerzetesek befogadtak éjszakára, hajnalban a gong keltett, majd általában csatlakoztam a közös meditációhoz, reggelihez, és így indultam útnak. Korábban, mikor Indiából jöttem haza 2016-ban, három hónapot szárnyaltam, abban az örömben élve, ami ott eltöltött, majd nagyon mélyre zuhantam. Többször ezt nem szeretném átélni, ezért igyekszem magam középen tartani. Ott az volt a valóság, itt meg ez. És olyasmikre is rádöbbentem, hogy a vécépapír maga a komfort. Amikor visszaérkeztem, szerveznem kellett rögtön a jótékonysági futsal tornát, ami még az utazásomhoz kapcsolódott. A belépők árából és a felajánlásokból 472 ezer forintot sikerült összegyűjteni a gyerekeknek, az utazásom alatt is nagyjából ekkora összeget utaltak azok, akik követték a küldetésem.

Kép

Preier Bálint 

– Ha tudtad volna, mennyi mindennel kerülsz majd szembe Ázsiában, akkor is vállaltad volna az utat?
– Ha előre tudom, hogy megkapom azokat a vállalkozásötleteket, amiket kaptam, igen. Sok ötletem volt már, de ha valamit nem tudok szívvel-lélekkel csinálni, akkor inkább nem csinálom. Rájöttem, hogy az út egy célkeresés is volt, hogy mit tegyek, hogy ne kelljen a mókuskereket pörgetnem. Teniszt 12 éve oktatok, ez meg is fog maradni, mellette Ausztriába járok ki dolgozni. Ezzel az úttal elengedtem a görcsöt, és így jöttek olyan ötletek, amelyek közül néhányat remélem, hogy már idén meg tudok valósítani. Az egyik ilyen a könyvírás is. Hosszabb távú tervem pedig egy árvaház létrehozása. Ásványrárón van egy telkem, az erdő szélén, itt megvalósítható lenne az az önellátó gazdálkodás, amire meg szeretném majd tanítani a gyerekeket, és amit még én is csak tanulok. Tavaly tavasszal elkezdtem egy alapszintű gazdálkodást Tényőn, erre vágytam már évek óta.

„Indonéziában, Jáva szigetén már négy napja tekertem, és még soha sehol nem láttam ekkora szegénységet, nyomort és világvége-hangulatot, mint ott. Rengeteg volt a hajléktalan, a meztelen ember az utcákon, és nem kevesen a szemetet ették. Sokan leállítottak, hogy adjak nekik húst, cigit vagy pénzt. De ezenkívül volt valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan félelem a levegőben, amit nem értettem és nem tudtam feldolgozni. Megette a lelkemet. Szabadulni akartam. Ételmérgezések, fertőzések, kórházak sorozata után és közben nem voltam ilyen rosszul, mint ott, akkor. Vonat után néztem, hogy megyek 600 kilométert, és onnan már talán könnyű eljutni Balira. De ünnep volt. Én gyorsan odaértem volna, a bicikli viszont csak két nap múlva jött volna utánam” … „Aztán jött az isteni szikra, hogy mi ez, ha nem egy jel. Úgyhogy reggel letértem a főútról, és bele a sűrűbe. Gondoltam, ez lesz a jó választás, onnan ember nem lesz, aki megment. Vettem több ételt, leültem a hajléktalanokkal reggelizni, a koldusoknak mutattam az eddigi képeket a telefonomon, és azt, hogy merre megyek…” „Aztán beálltam egy éppen bajnokságra készülő ifi csapathoz röplabdázni. Hadd szokjam a helyit. A labdán kívül semmi más nem volt ott használható. De iszonyatosan élveztem. Egy idő után valahogy átkapcsoltam egy teljesen más módba azáltal, hogy szembenéztem a félelmeimmel.” (Indonézia, Jáva szigete)

„Nem volt szívem itt hagyni azt a gyönyörű részt, amit tegnap találtam. Ma visszamentem, és látom, hogy a tegnap esti két brutális vihar partra sodort több száz műanyag flakont, üveget, köteleket, miegymást. Úgy gondoltam, ha a természet tegnap megadta nekem azt a csodát, hogy egész nap egyedül lehettem ott a szikrázó napsütésben, ragyogóan tiszta fehér homokos parton, miért ne adhatnám vissza neki, amit kaptam? Elugrottam pár szemeteszsákért, és két óra alatt összegyűjtöttem a 300 méternyi partszakaszon a szemetet.” (Malajzia, Pangkor-sziget)

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Szeretnénk addig is tartalmas kikapcsolódást adni közönségünknek, amíg újra személyesen üdvözölhetjük egymást a Képmás-esteken. Gondoljuk újra együtt a korábbi találkozásainkat egy-egy új téma mentén! Hét tematikus Képmás-estet láthatnak élményekből, gondolatokból újrafűzve, új megvilágításban. Aki pedig lemaradt az elmúlt évek estjeiről, most ízelítőt kaphat belőlük. Hangolódjunk együtt az újraindulásra az online Képmás-estekkel!

– Nagyon izgalmas, hogy hajón dolgozol. Hogy indult a hajós életed?
– Számomra soha nem volt idegen a víz. Kiskorom óta úsztam, utána váltottam a vízilabdára, majd amikor jött nyolcadik után a felvételi, akkor én – egyik ismerősöm ajánlására – egy hajós suli mellett döntöttem.

– Mióta vagy a VMSZ (Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata) kötelékében?
– 2015-ben tettem vízimentő vizsgát, azóta minden nyáron, ha csak tehetem, jövök a Balatonra.

– Mi motivált arra, hogy vízimentő legyél?
– A víz közelsége, a Balaton-part és az, hogy segíteni tudok az embereken. Jó úgy lefeküdni este, hogy jót tettem, tudtam segíteni, hogy hasznosan telt a nap.

– Balatoni vagy?
– Nem, egri vagyok, és ott kezdtem el úszni még óvodás koromban.

– Miért pont az úszást választottad? Miért nem dzsúdót vagy kosárlabdát?
– A szüleim szerették volna, hogy elkezdjem, aztán engem meg megfogott a sportág. Szerettem lejárni az uszodába.

– Hány évesen végezted el a vízimentő tanfolyamot?
– 16 évesen. Akkor ez egy kéthetes tanfolyam volt. Úgy zajlottak a mindennapjaink, hogy ez a két hét be volt táblázva tantermi órákkal és „vízi” órákkal, ahol gyakorolhattuk a vízből mentést és felkészülhettünk a gyakorlati vizsgára.

– Változtál azóta, amióta vízimentő vagy?
– Felelősségteljesebb lettem. Ahogy telnek a nyarak, egyre inkább ezt érzem. Azok az esetek is megérintenek, amik a strandon történnek. Ez arra késztet, hogy amikor csak mint fürdőző megyek be a vízbe, akkor is felelősségteljesebben viselkedjek.

– Mit tanácsolnál a fürdőzőknek eddigi tapasztalataid alapján?
– Sose fürdőzzenek egyedül! Mindig jó, ha van mellettük valaki a vízben, így ha szükséges, akkor tudnak egymásnak segíteni. Azoknak a családtagoknak, akik kint maradnak a parton, mindig jelezzék, hogy merre mennek, mit csinálnak. Ha úszni mennek, akkor azt megköszönnénk, ha a bójasorral párhuzamosan úsznának, nem pedig befelé, a mély víz felé.

– Amikor valakihez oda kell menned tanácsot adni, akkor hogy viselkedsz, milyen vagy?
– Megpróbálom illedelmesen, de kellőképpen határozottan átadni a tanácsokat. Törekszem arra, hogy megértsék: jó szándékkal fordulok feléjük.

– A hétköznapi életedben is ilyen vagy? Magabiztos és határozott?
– Igen, próbálom mindig úgy kezelni a helyzeteket.

Kép

Gergely Gergő - Kép: VMSZ Média

– A tanfolyamon kommunikációs módszereket is tanultatok. Ez hasznos volt?
– Igen. Nekem az a szerencsém, hogy a civil életben is szeretek beszélgetni, szeretek új embereket megismerni, szóval nekem a kommunikációval sosem volt igazából problémám. Nem vagyok rest, ha látom, hogy valami olyat csinálnak, amit nem szabad, akkor egyből odamegyek, és megpróbálom megtalálni velük a közös hangot. Minden ember más, mindenkivel másképp kell kommunikálni.

– Folyamatos figyelem, katamarános szolgálat, járőrözés, egész nap pásztázzátok a vizet… Nem fárasztó egész nap folyamatosan figyelni?
– Mentálisan nyilván megterhelő a folyamatos koncentráció, az, hogy folyamatosan fürkésznünk kell a vizet. Engem az kicsit kikapcsol, ha járőrözök. Pont a napokban néztem meg a telefonom alapján, hogy átlagban napi 10 kilométert lesétálok a strandon járőrözve. Ilyenkor is figyelem a vizet meg a vízparton lévőket, de nekem ez megkönnyíti a napjaimat.

– Büszke vagy arra, hogy vízimentő vagy?
– Igen, büszke vagyok rá. Ajánlottam a barátaimnak is, hogy végezzék el a tanfolyamot. Büszke vagyok a csapatra és a munkára is egyaránt. Nagyon hasznos feladatot látunk el. Segítünk a bajbajutott embereknek vagy bárkinek, akinek problémája adódik. Próbálunk segíteni a vízen és a vízparton is. Ez az egész egy jó csapatépítő munka, mert akik egy strandon dolgoznak, azok között működnie kell a kommunikációnak. Egy mentés esetén ez nagyon fontos. Rádiózunk a központnak, és ha mentőkocsi érkezik, akkor kinyittatjuk a kaput, biztosítjuk a mentőkocsi bejutását… Ezekhez kell a jó kommunikáció egymás között. Meg vagyok elégedve az összes kollégámmal.

– Mit üzennél azoknak, akik gondolkoznak azon, hogy vízimentők legyenek, de eddig még nem mertek belevágni?
– Szerintem egy felejthetetlen nyári élményt adna nekik. A társaság és a munka is nagyon sok élményt, pozitívumot adna az életükhöz.

– Tehát azt javaslod, hogy vágjanak bele?
– A magabiztos úszástudás nagyon fontos, és ha emellett még ambíciót is éreznek magukban, hogy szeretnének segíteni másokon, akkor csak javasolni tudom, hogy végezzék el a tanfolyamot.

– Szerinted trendi dolog vízimentőnek lenni?
– A lányok körében biztos. (mosolyog)

– Ezt úgy érted, hogy a lányoknak bejön, hogy vízimentő vagy?
– Igen, a lányok nagyon szeretnek minket. Szerintem jó imázst ad az embernek, hogyha vízimentő.

– De vízimentőnek lenni nem a külsőségekről szól. Nagyon komoly követelményeknek kell megfelelnie mindazoknak, akik vízimentőként dolgoznak a VMSZ-nél. Nem elég, ha valaki sikeres vizsgát tesz, a tudásáról évről évre is számot kell adnia.
– Ott van mögötte a szakmaiság, igen, minden évben kártyamegújító vizsgát kell tenni, és ott is meg lehet bukni. Teljesíteni kell egy bizonyos szakmai szintet. Nekem ez szerencsére nem okozott még gondot.

– Szeretnéd folytatni?
– Pillanatnyilag azon vagyok, hogy továbbtanuljak, de ha lesz rá lehetőségem, akkor jövőre is jövök.

– Köszönöm a beszélgetést! Eseménymentes szolgálati napokat kívánok!

Kell, hogy legyen átjáró!

A tizenhetedik század elejére sokat csillapodott a Kolumbusz által felszított eufória. A felfedezőknek nehezen legyőzhető kihívással kellett szembenézniük: ha nyugat felé akartak Ázsiába jutni, akkor egy tizennégy-tizenötezer kilométer hosszú, kettős kontinens állt az útjukban. Magellán és Drake óta ugyan lehetséges volt délről megkerülni az amerikai földrészt, de ez hosszadalmas és veszélyes vállalkozás maradt. A monopóliumaikat féltékenyen őrző spanyol és portugál gyarmattartók sem könnyítették meg a többi európai dolgát. Mivel a távol-keleti kereskedelem ígérete továbbra is valamiféle mesés gazdagság képzetét keltette az európaiakban, mindenáron új útvonalakat akartak találni Kína és India irányába. Szinte természetesnek tűnt, hogy ha a déli útvonal messzi és macerás, akkor találni kell egy jóval rövidebb, északi kerülőutat. Így vált szinte kényszerképzetté az úgynevezett Észak-nyugati átjáró kutatása.

A mai Kanada északi peremvidékein elterülő óriási, labirintusszerű szigetvilág ellenállhatatlan erővel vonzotta a felfedezőket. Biztosak voltak benne, hogy ha elég állhatatosan keresgélnek, akkor előbb-utóbb a Csendes-óceánon találják magukat. Akkoriban még senkinek sem volt fogalma arról, hogy mire vállalkoznak; nem sejtették, hogy a jeges szigetrendszer nyugati felén még csak a hatalmas, észak-kanadai partvidékre jutnának. Eddig a területig további háromszáz évig senkinek sem sikerült elvergődnie.

A legalkalmasabb ember

Dánia ugyan nem vehette fel a versenyt Európa legnagyobb és legerősebb országaival, de tengeri nemzet lévén igényt tartott volna a távol-keleti kereskedelem egy szeletére, és természetesen gyarmatokra is. IV. Keresztély király ennek érdekében expedíciót szervezett, aminek az volt a célja, hogy megtalálja az Észak-nyugati átjárót, és ha lehet, útközben foglaljon el némi használható földterületet is. A parancsnoki posztra egy gyakorlott, nagy tudású veteránt nézett ki, Jens Munkot (1579. június 3– 1628. június 3. vagy 24.). A férfi értékes munkaerőnek számíthatott, mert személyéhez a király a múltja ellenére is ragaszkodott.

Már a nagyapja, Niels is vitatható alaknak számított: azért veszítette el a nemesi rangját, mert tiltott viszonyba keveredett egy rabszolgalánnyal. Az ő fia, Erik ennél jóval komolyabb bajba keveredett: csalásért és a királyi vagyon jogosulatlan felhasználásáért minden vagyonától megfosztották, majd várbörtönbe zárták. Fia, Jens is Erik egyik házasságon kívüli kapcsolatából, egy borbély lányától született, 1579-ben. Hatéves volt, amikor az apját elítélték. Számkivetett fattyúként az apja nővérénél nevelkedett tovább, de csak tizenkét éves koráig, amikor elküldték szolgálni egy hajóra. Egy évre rá már Brazíliába utazott, az átkelés költségeit szolgaként törlesztette egy kereskedelmi hajón. A hajót francia kalózok támadták meg, és hét ember kivételével mindenkit megöltek.

Jens Munk, a koravén, tizenhárom éves kisfiú benne volt a hétben.

Brazíliába elvergődve minden munkát elvállalt, amire csak lehetősége volt, aztán húszéves korára összeszedte a pénzt arra, hogy hazautazzon Dániába. Amikor odaért, megtudta, hogy az apja öngyilkos lett a börtönben. Tíz évig különböző hajókon szolgált tisztviselőként, aztán megcsapta a kalandorélet szele. Egy társával kétszer is megpróbálta felkutatni az Észak-nyugati átjárót, de nem jártak sikerrel. Ezek után katonatisztként háborúzott a svédek ellen, később pedig bálnavadászként tevékenykedett az északi vizeken. Mire negyvenéves korában megkapta a király megbízását, négy nyelvet beszélt, az ország egyik legjobb navigátora volt, sokat próbált, megkeményedett tengerész, és még a hadviseléshez is értett. Tökéletes tulajdonságok a gyarmatosításhoz. És persze az sem ártott az ügynek, hogy egy balul sikerült bálnavadász-vállalkozáson szinte mindenét elveszítette.

Kudarc és túlélés

Az expedíció 1619 májusában indult el két hajóval: a negyvennyolc fős Enhiörningennel és a kisebb, tizenhat fős Lamprenennel. Elhajóztak Grönland déli csücske alatt, majd elérték a mai kanadai végeken a Hudson-szorost. Ez csak néhány évvel korábban kapta a nevét Henry Hudsonról, a szerencsétlenül járt felfedezőről, akit a lázadó legénysége a fiával együtt kitett egy csónakba meghalni a jeges sarkvidéken. Munkék keresztülhajóztak a szoroson, és behatoltak az akkor még különálló tengernek gondolt Hudson-öbölbe. El is érték a túloldalát, a későbbi Churchill-folyó torkolatánál. Itt azonban elhagyta őket a szerencséjük. Kiderült, hogy egy navigációs hiba miatt egészen máshol tartózkodnak, mint ahol gondolják. Eközben elérte őket a tél, és a két hajó a jég fogságába esett.

Kép

Egy korabeli holland felfedező, Jan Janssen térképe az Észak-nyugati átjáróról ​​​​​​​Kép: Profimédia - Red Dot

A tisztek és tengerészeik megpróbáltak tartós tábort verni a parton. Kunyhókat építettek, nekiláttak vadászni és fákat dönteni, de a sarkvidéki tél erősebbnek bizonyult. A közönséges matrózok életének akkoriban szinte semmi értéke nem volt. Sokuk nem is tudta az indulásnál, hová tartanak, egyszerűen feliratkoztak a legénységlistára egy kikötői kocsmában, mert kellett a pénz, hogy ne haljanak éhen. Gyakran hiányos öltözékben, nem ritkán mezítláb indultak neki a tengernek. Ilyen felszereléssel nem sokáig lehet életben maradni az északi szélesség ötvennyolcadik fokán, nagyjából Stockholm magasságában. A hideg, a kimerültség és a krónikus C-vitamin-hiány miatt kialakult skorbut egymás után szedte az áldozatait. A legénység tagjai egy idő után annyira legyengültek, hogy a halottakat sem tudták eltemetni.

Maga Munk, aki a kényszerű telelés elején még tudományos megfigyeléseket tett a vándormadarakról és az éppen kialakult holdfogyatkozásról, lassan szintén elveszítette életerejét. A következő év júniusában már csak feküdt a kunyhójában, és a halált várta. Meg volt győződve róla, hogy rajta kívül mindenki meghalt. Utolsó erejével bejegyzést írt a naplójába: azt kérte a világtól, hogy ha esetleg megtalálja valaki a holttestét, akkor temesse el tisztességesen, és a hajónaplót juttassa el a királynak, hátha legalább a felesége és a gyerekei kaphatnak valami segítséget a koronától. Aztán mégis összeszedte erejét, és felkelt. Megdöbbenve észlelte, hogy nemcsak kitavaszodott, de két társa is ott botorkál a környéken.

Ők hárman maradtak életben a hatvannégy emberből, és nekik kellett hazanavigálniuk. Úgy, ahogy tudták, összefoltozták a fagyban megrongálódott Lamprenent, és elindultak hazafelé. Tizenhat tengerész helyett ez a három legyengült, lesoványodott ember kezelte a vitorlákat és a kormányt. Hatvannyolc nap hajózás után, több vihart átvészelve a norvégiai Bergen városánál értek partot. Itt Jens Munk még ki sem fújhatta magát, máris elfogták és börtönbe zárták, mert az egyik életben maradt tengerésze hangoskodott és kötekedett a kocsmában. Végül rövid raboskodás után szabadon engedték, de csak azért, mert a menekülésük híre eljutott Dániába, és Keresztély király követelte a kiadatásukat.

Az átjáró legendájának vége

Otthon aztán hamar kiderült, mi a nagy ragaszkodás oka. A király azt követelte, hogy Munk azonnal induljon vissza a Hudson-öbölbe, és alapítson dán kolóniát. A sokat látott felfedező talán hajlott is volna erre, mivel a felesége időközben elhagyta egy másik férfi kedvéért, viszont a hírek hatására egész Dániában egyetlen lélek sem volt hajlandó jelentkezni egy ilyen kalandra.

Végül győzött a józan ész és a korona újabb érdekei: Keresztély kinevezte a tapasztalt Munkot a királyi flotta parancsnokává, majd 1625-ben, amikor Dánia belépett a harmincéves háborúba, el is küldte harcolni. Három év múlva, valószínűleg a harcokban szerzett sérüléseibe halt bele, bár egyes értesülések szerint a feldühödött király verte agyon.

Az Észak-nyugati átjárón végül Roald Amundsen hajózott át először, mégpedig 1906-ban.

Az időszakos jég miatt azonban ezután sem használták kereskedelmi útvonalként. Az 1950-es, 60-as évekig kellett várni, mire az első tudományos, hadi és kereskedelmi utak elindultak. Az útvonalat azonban még ma sem használják túl gyakran, pedig egyre több a szállítandó kanadai olaj, és egyre kevesebb a jég. Egyelőre úgy tűnik, minden kíváncsiság és haláleset hiábavaló volt az elmúlt évszázadokban.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>

– János, te hogyan viselted az elmúlt három hónapot, és hogyan alakult át az életed?

János: Nekem és szűk családomnak meglepően kevés aggodalmat hozott, nagyon izgalmas periódus kerekedett belőle. Természetesen embertelenség lett volna, ha nem rendít meg a sok-sok haláleset, Ferenc pápa szívszaggató imája az áldozatokért az üres Szent Péter-téren. Ugyanígy féltettem a városban rekedt felnőtt gyermekeimet, akik végig dolgoztak, és nagyon hiányzott az ölelésük. Meg úgy egyáltalán, az emberi kontaktus. Szeretem meglapogatni a barátaimat. Nekem, képzelettel dolgozó embernek megrendítő volt, milyen gyorsan sci-fivé változhat az életünk, gondolok itt többek között a maszkra, a köhögés démonizálására, UFÓ-ruhás egészségügyisekre, határlezárásokra. Egyik pillanatról a másikra disztópiában találtuk magunkat. A járvány gyakorlatilag elvette a jövőt és a totális mobilitás illúzióját. A feloldások óta is roppant óvatosan és feltételesen tervezünk.

– Balázs, te mozgásodban korlátozott vagy, hiszen egy lábbal élsz, mégis annyira fürge és aktív vagy, hogy gyakorlatilag futólépésben kell haladnom, ha tartani akarom veled a tempót. Úgy érzem, hogy te a saját „bezártságodat” és korlátaidat maximálisan elfogadtad. A COVID miatti korlátozás hogyan érintett?

Balázs: Én sosem voltam egy önmarcangoló, önpusztító típus. 1992-ben diagnosztizáltak csontrákot a sípcsontomban, 16 évesen amputálták a jobb lábam, de én erre annyit mondtam: túléltem, meggyógyultam, hajrá tovább!

Neked felállni egyetlen mozdulat, nekem kettő-három, de én az állapotommal járó többletfeladatokat elfogadtam.

A COVID miatti korlátozásokkor azt érzékeltem, hogy az emberek nagy része a többletfeladatokat nehezen akarta elfogadni. Ódzkodtak a kesztyűtől, a maszktól, morogtak, hogy le kell fertőtleníteni a vásárolt árut, illetve hogy nem lehet kimozdulni. Ezek apró kellemetlenségek, amik miatt felesleges bosszankodni. Nálunk, a Hunguest Hotelsnél megállt az élet, március 23-tól home office-ban dolgoztam. Feleségemmel és két gyermekemmel egy A3-as lapra „órarendet” készítettünk, szépen felírtuk, melyik nap mit fogunk csinálni. Gyakran kimentünk a kertbe, amit lehetett, házhoz rendeltünk, heti egyszer pedig a feleségem ment vásárolni. Nem éltük meg katasztrófaként az elmúlt hónapokat, szerettünk sokat együtt lenni.

– János, te és a családod milyen mentális akciótervet dolgoztatok ki?

János: Természetesen semmilyet, mint ahogy senki más se készült józanul ilyesmire. Viszont ez a periódus az életmódunkból rengeteg pozitív dolgot felerősített, és jó néhány negatívumot vagy legalábbis stresszfaktort kiszűrt. Például rájöttünk, hogy a Messengert lehet elmélyült lelki beszélgetésre vagy bensőséges imára is használni. Én egy internetes lelkigyakorlaton is részt vettem, és bár nem utazhattam Izraelbe, ahová lelkigyakorlatra mentünk volna, helyette viszont nagyon intenzíven, minden érzékemmel jártam Betániában, Jézus és Lázár lakomáján.

Sokkal több volt nálunk a közös családi ima, a közös étkezés, kirándulás, beszélgetés, kertészkedés, s több időm jutott barkácsolni.

Kevesebb lett a bevétel, ám az üzemköltség is sokkal kisebbre zsugorodott: heti egyszer mentünk bevásárolni, feleségem és ötéves kislányom fantasztikus karantén-kenyereket sütött, zöldséget-gyümölcsöt rendeltünk házhoz helyi termelőktől. Elmaradt jó néhány fellépésem, de karantén-színházat indítottam a Facebook oldalamon, 165 adás ment le, és Delhitől Ljubljanáig, New Jerseytől Fiuméig, Lübecktől Sydneyig rengetegen követték az adásokat. Jöttek plusz feladatok is: a Várkert Bazár oldalára húsvéti dalciklust írtunk felkérésre Gryllus Danival. Mindenképp fontosnak éreztem, hogy tartsam a lelket az emberekben – Harcsa Veronikával, Bolyki Lacival, a Louisiana Double-lel, Tompos Kátyával örömfokozó karanténdalokat írtunk és osztottunk meg.

– Volt olyan pont, amikor, ha csak egy rövid időre is – akár a fogyatékosság, akár a COVID-periódus miatt – elvesztettétek a türelmeteket, elcsüggedtetek?

Balázs: Szerencsére az amputációmkor és most, a koronavírus idején is biztos háttér volt mögöttem. Annak idején édesanyám otthagyta a munkáját, hogy minden idejét és energiáját rám áldozhassa. Most a családom volt a biztos bázis, így nem volt okom elcsüggedni, de mint mondtam, én nem is vagyok ilyen típus.

Elcsépeltnek hangozhat, de nem szabad másokat hibáztatni, mert sehova se vezet. A megoldást nem kívülről kell várni – magunknak kell megkeresni.

János: Én sem csüggedtem el. Hálás voltam és vagyok azért, hogy felettem az ég, alattam a föld mennyi mindent ad, élményt, élelmet, életet. Hálás vagyok a szakmámért, az irodalomért, mert láthattam, milyen ereje van, hogy kitágítja a világot, mennyi emberben képes tartani a lelket hónapokon át. De azért ijesztő volt kilépni a külvilágba, és érzékelni a növekvő félelmet, az agressziót, és azt, ahogy az emberek egyetlen köhintéstől halálra válnak, és páni félelemmel ugranak el egymás útjából. Látni a hosszú sorokat a posta vagy a bolt előtt, elképzelni, mi lenne itt ősszel vagy télen… Nem voltam ráfüggve napi szinten a hírekre, de így is volt mitől rémüldözni, miért imádkozni. Szívszorítóak voltak a kihalt templomokból közvetített COVID-misék.

A mozgás nekem rengeteget jelent, a helyi kocakosarasokkal azonban épp csak ki tudtunk próbálni egy vadiúj tornatermet, s máris lecsapódott a „sorompó”. A foci is nagyon hiányzott, egyedül rugdostam a kertünkben kiskapura, pontosabban a Jóistennel fociztam csak. Ha valami okból kerekesszékbe kényszerülnék, biztosan keresnék parasport-lehetőséget, és nem nyugodnék, amíg egy jó kis kerekesszékes kosárcsapatra nem bukkanok. Persze, ha fizikailag erre nem lennék képes, az biztos borzasztóan megviselne, mint ahogy az apróbb sérülések is feldühítenek.

Hatalmas iskolája lenne az az állapot a türelemnek, mert ezt régóta, intenzíven tanulgatom, s haladtam is már benne, de még mindig nem az erősségem.

– Az elmúlt pár hónapban sajnos tapasztalhattunk agressziót és dühöt is. Voltak, akik gyanakodva, félve vagy dühösen néztek embertársaikra, fiatal az idősre és fordítva. Vagyis pillanatok alatt gyártottunk sztereotípiákat. Balázs, ez neked speciális igényűként nyilván ismerős helyzet.

Balázs: Ezelőtt jó néhány évtizeddel a speciális igényűek el voltak bújva, nem kellett velük számolni, találkozni. Ha valakinek például levágta a lábát a vonat vagy megsérült munkabalesetben, az otthon maradt „bezárva”, mert nem voltak olyan eszközök, amelyek segítettek volna a járásban, közlekedésben. Legfeljebb a szűkebb környezetében tudtak az állapotáról. Azonban a 21. században elkezdődött az integrálódás, és az információs társadalom fejlődése lehetővé teszi, hogy a fogyatékosság már ne az alkalmatlanságot, a képességek hiányát jelentse, hanem egy olyan helyzetet, amelyben a környezet alakításával az emberek életminősége – a fogyatékos emberek életminősége is – javulhat. Egyre nagyobb a lehetőség a találkozásra, a társadalmi beilleszkedésre, de sajnos a fejekben még mindig nincs meg az akadálymentesítés. Ami kicsit más és elüt a normálistól, azt nem szeretjük látni, vagy csak nagyon nehezen fogadjuk el, a feszültséget pedig hajlamosak vagyunk egymáson levezetni. Így volt ez a kijárási korlátozás, az idősávos vásárlás idején is.

– Szerintetek hogyan lehetne sikeresen akadálymentesíteni a fejekben?

Balázs: A leghatékonyabb eszköz az empátia fejlesztése. Teljesen mindegy, hogy épekről vagy fogyatékkal élőkről van-e szó. Az érzékenyítés hozzájárul a fogyatékosság és az egymással kapcsolatban gyártott előítéletek, a félelem, a tartózkodás, a sajnálkozással telített elfordulás felszámolásához. Mindezt már gyerekkorban el kell kezdeni. Sokszor látom, hogy ép szülő inkább elfordítja a gyermeke fejét, ha sérült embert lát, pedig lehet, hogy a gyerek kíváncsi lenne – válaszolni kell neki, amikor kérdez.

A másik oldalon, a speciális igényű emberek oldalán pedig bátorítást és lehetőséget kell adni, hogy az érintettek elhagyják a szűk, ismert környezetüket, és felfedezzék a világot, „láthatóvá váljanak”.

Pont emiatt léptünk kapcsolatba és kezdünk együttműködésbe az Access4you-val – ez a cég a világon egyedülálló magyar fejlesztésű tanúsító–minősítő rendszert dolgozott ki, és részletes információt ad a speciális igényű emberek számára, hogy az adott hotel, étterem, irodaház vagy bevásárlóközpont valóban használható-e a számukra.

János: Mindig is azt gondoltam, hogy puzzle a világ, és ha csak a szép és ép kicsi kockákat rakosgatjuk egymás mellé, az összkép lyukas, leprás, szederjes lesz. Fontos az esélyegyenlőséget nem csak szlogenszinten gyakorolni! Minden támogatást meg kell adni azoknak, akik hátránnyal indulnak, és nevelőiket, szüleiket is intenzíven kell segíteni. Látom, milyen hősiesen küzdenek, milyen elképesztő szinten gyakorolják az önátadást azok az ismerősök, akik speciális igényű gyermeket nevelnek. Nem lehetünk elég hálásak nekik! Hozzájuk képest én, átlagos apuka, csak macskajancsi vagyok. A szomszéd faluban, Mányon él egy édesapa, bokszedzőként, raktárosként dolgozik, és halmozottan sérült kisfiát hurcolja télen-nyáron tizenéve a karjában, nyakában. Beszerzett egy tandem biciklit, bejárták az országot. Elképesztő életöröm lakik a kissrácban, és hatalmas dolog, hogy egy felnőtt férfiember ilyen alázattal és szeretettel tudja szolgálni őt.

Támogatott tartalom. A cikk az Access4You megbízásából, a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

Az erdő zárótársulás. Ez ökológiai értelemben azt jelenti, hogy ha a környezeti feltételek adottak hozzá (például van termékeny talaj), akkor minden egyes hektárnyi terület törekszik erdővé válni. Ha egy mezőt nem legeltetnek vagy kaszálnak folyamatosan, a szél odafújta vagy az állatok elhullajtotta magok előbb-utóbb kicsíráznak, és kinő belőlük néhány fácska, aztán egyre több, sűrűsödni kezd az aljnövényzet. Ezzel párhuzamosan megjelenik az erdei állatvilág is. Bármerre járjunk is a Földön, a trópusokon az Egyenlítő mentén, a mérsékelt égöv alatt vagy az északi sarkkörön, mindenütt az erdő ad otthont a legtöbb élőlénynek, itt a legnagyobb az élővilág sokfélesége, a biodiverzitás.

Magunk alatt vágjuk

Az erdők képezik a Föld tüdejét is. Egyedülálló anyagcseréjük során a fotoszintetizáló zöld növények kivonják a levegőből a szén-dioxidot, hogy a benne levő szénből a saját szervezetüket építsék, az így felszabaduló oxigént pedig kibocsátják, vissza a levegőbe. Minél nagyobb felületet tesz ki egy növény leveleinek összessége, annál többet – így a fa értelemszerűen többet, mint a fű. A növényeken kívül nincs más ezen a bolygón, ami nagy mennyiségben oxigént termelne. Bármilyen furcsa is a gondolat, az életünk bizony egy másik élőlény anyagcseretermékétől függ. Noha ezt már jó ideje tudjuk, a Föld nagy részén az ember még mindig úgy tekint az erdőre, mint kimeríthetetlen erőforrásra, amelyből a végtelenségig nyerhető a tüzelő‑ és az építőanyag. 2018-ban egyedül Oroszországban öt és félmillió hektár erdőt irtottak ki, Brazíliában hárommilliót. A harmadik helyen Kanada áll: itt több mint kétmillió hektárnyi erdő tűnt el egy év alatt.

Európa észbe kap

Európáról azonban elmondható, hogy észbe kapott: az elmúlt húsz év során összesen nagyjából akkora területet erdősítettek vissza az öreg kontinensen, mint egész Portugália. Igaz, ehhez hozzátartozik az is, hogy a történelmi időkben itt volt a legnagyobb arányú az erdőpusztítás. Jelenleg Európa területének átlagosan 42 százalékát borítja erdő, ám ennek mindössze 0,7 százaléka tekinthető igazi, elsődleges, érintetlen „őserdőnek” (nagy részük szigorúan védett nemzeti parkokban található), a többi ember által telepített és erdészeti kezelés alatt áll. A legtöbb erdőterülettel rendelkező európai ország Svédország (30 millió hektár), bár arányában Finnország területéből foglalják el a legtöbbet a fák: 70 százalékot. A legkevesebb erdővel rendelkező országok között találjuk Hollandiát, Máltát és Dániát, de hazánknak sincs oka büszkélkedni a maga 20 százalék körüli erdősültségével.

Nincs elég erdő, túl sok a vad

Hogy ez a helyzet javuljon, az idén 6000 hektárnyi új erdő telepítésére kerülhet sor, de évi 6000 hektáros növekedéssel is közel száz év kellene ahhoz, hogy a megcélzott 27 százalékot elérjük. Nem beszélve arról, hogy mennyi idő szükséges ahhoz, hogy a most telepítésre kerülő csemetékből „igazi” erdő legyen. Az erdő ugyanis nem csupán fákból áll, és nem is csupán azonos korú fákból.

Kép

Kép: Unsplash

Hosszú idő kell ahhoz, hogy megjelenjen, visszatelepüljön az erdőre jellemző élővilág: a cserjék, a lágyszárú növények, az erdei virágok, a csalán, a gombák, és nyomukban az állatok. A nagyvadaktól például eleinte inkább félteni kell az új erdőt: Magyarországon, mondhatni, túlságosan is bőséges a csülkösvad-állomány, és az őzek, szarvasok, vaddisznók könnyen lecsipegethetik, kitúrhatják a zsenge hajtásokat, a fiatal facsemetéket. Sok év telik el, mire majd a termésükből csemegézhetnek.

Tölgy, bükk, fűz, fenyő

A hazai erdők legjellemzőbb fája a tölgy, amelynek termését, a makkot sok állat szereti, a vaddisznóktól és szarvasoktól kezdve a mókuson és más rágcsálókon át egészen a szajkóig. A korhadt tölgyfák tuskóiban fejlődnek legszebb bogaraink lárvái, mint a hőscincér, az orrszarvú bogár vagy a szarvasbogár. Ahogy a hegyekben felfelé haladunk, a tölgy helyét egyre inkább átveszi a bükk és a lucfenyő: ezeknek az erdőknek a lombkoronája zártabb, ezért aljnövényzetük gyér. Az alföldeken, a folyók mentén ugyanakkor az ártéri erdők jellegzetes fái a nyár, a fűz és az éger. Az ártéri erdőknek egykor fontos szerepük volt abban, hogy áradások idején a hegyekből lezúduló hatalmas mennyiségű vizet visszapárologtassák a levegőbe. Mára alig maradt belőlük: a folyamszabályozásoknak az erdők is áldozatul estek, a maradékot szigorúan védeni kellene, de még ma sincsenek biztonságban.

Sok fa, de nem erdő

Mivel a faipar számára az öreg, odvasodó fák kisebb értékűek, százévesnél idősebb erdőt Magyarországon alig találni. Az idők során számos tájidegen fafajt is betelepítettek, mint például a fekete fenyő, a fehér akác vagy a kanadai nyár. Ezeket a fákat ma már igyekeznek inkább visszaszorítani és őshonos fajokkal helyettesíteni, de van köztük olyan, amely haszonnövényként kivívta magának az őt megillető helyet: az akácot például eredetileg a futóhomok megkötése céljából telepítették be az Alföldre a 18. században. Agresszívan terjedő jövevényfaj, amely az őshonos fákra veszélyt is jelent, ám idővel a méhészet legfontosabb növényévé vált, így teljes kiirtása (különösen mostanság, amikor a méhek ekkora veszélyben vannak) nem lehet cél. Ugyanakkor az akácosra, a karácsonyfa-ültetvényre vagy a katonás sorokban álló nemesnyárasra úgy kell tekinteni, mint mezőgazdasági kultúrára – mint egy búzatáblára vagy kukoricaföldre, de valódi erdőnek nem nevezhetők.

Európa eredeti erdőségeinek kiirtása nagyrészt már az utolsó jégkorszak idején bekövetkezett: a fűtés, a házépítés, illetve az egyes iparágak kialakulása (például szénégetés, üveggyártás, fémolvasztás) tömérdek fát igényelt.

Az erdőirtás teljesen megváltoztatja a tájat. A Földközi-tenger mellékén lévő hegységek talaját egykor a fák gyökere tartotta meg. Az ókorban a hajó­gyártás miatt kivágták az erdőket, így a talaj lemosódott, és csak a kopár sziklák maradtak a helyén.

Az erdők egykori hasznosítási formái közé tartozott a disznók makkoltatása is. A kondát a kanász kiterelte a tölgyesbe, ahol az állatok saját maguk keresték meg a táplálékukat.

Alföldi fekvése miatt természetesen hazánk sosem lesz második Finnország: az erdő jellemzően inkább hegyvidéki növénytársulás. Magyarország tájainak értékes részét képezik a szikes puszták vagy a kiterjedt nádasok – ezek helyén sosem lesz erdő.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A fájdalomcsillapításban már az 1970-es években is elterjedt volt a placebo alkalmazása, az ilyen készítmények sok esetben segítséget jelentettek. Ezeket az etikai elvárások térnyerésével törölték a gyógyászati repertoárból, ma már csak olyan gyógyszereket alkalmaznak a klinikai gyakorlatban, amelyek a placebóhoz képest mérhető hatékonyságúak. Ugyanakkor egyre több bizonyíték van arra, hogy a gyógyulásban a biokémiai folyamatok mellett pszichés tényezők is szerepet játszanak, a szervezetnek van egyfajta öngyógyító képessége. „A betegségek többségéből kezelés nélkül is meggyógyulunk, ha gyógyszert szedünk, a folyamatot jellemzően csak gyorsítani tudjuk. A placebo hatása nem specifikus, csak támogatja a szervezet öngyógyító mechanizmusát” – mondja dr. Csupor Dezső szakgyógyszerész, a Szegedi Tudományegyetem docense.

Nem mai történet

Az ókor, középkor, újkor gyógyszerkincse tele volt placebóval, még a 20. századi gyógyszerkönyvekben is rengeteg ilyen készítmény volt, „például ásványokat etettek az emberekkel, olyanokat is, amelyek változatlan formában távoztak szervezetükből. De nézhetjük az érvágást is, ami az esetek többségében – leszámítva például a magas vérnyomást – tisztán placebo. Viszont a beteg azt érezte, foglalkoznak vele, emiatt pedig javult az állapota” – magyarázza a gyógyszerész. A modern gyógyszervizsgálatoknak a Contergan-ügyként ismertté vált botrány adott új lendületet. Ez volt a 20. század legnagyobb gyógyszeripari baklövése, amelynek középpontjában egy 1957 és 1961 között forgalmazott gyógyszer állt, amit a kismamák is szedhettek – legalábbis eleinte így gondolták. A gyógyszer enyhítette a reggeli rosszullétet és a hányingert, nyugtató, stresszoldó hatása is volt. Később derült ki, hogy gátolja annak a fehérjének a hatását, ami a végtagok fejlődéséért felelős.

A gyógyszer miatt 12 ezer baba született súlyos fogyatékossággal, fizikai és idegrendszeri károsodással, csonka végtagokkal. Ekkortól kezdték komolyan vizsgálni nemcsak a hatásosságot, hanem a biztonságosságot is, és rájöttek arra is, hogy nem elég, ha egy szer hatékonyságát önmagában bizonyítják, azt is nézni kell, hogy a placebóhoz képest mit tud és mennyire biztonságos.

A placebo „mellékhatásai”

„A fejfájás előbb-utóbb magától is elmúlik, így egy placebo is hatásosnak tűnhet – bár nyilván egy rendes gyógyszertől előbb múlik a fájdalom. A valódi placebohatásról alig vannak információk. Ezt úgy lehetne kimutatni, ha a placebo hatását olyan esetekhez viszonyítanánk, ahol a betegek semmit nem kapnak. Ez viszont etikailag nem elfogadható eljárás” – emeli ki Csupor Dezső. Ma már ki tudják mutatni, hogy a placebo miként hat a szervezetre, hogyan befolyásolja a hormonszinteket, a stresszhormonok mennyiségét. Hatása van a légzés sebességére és mélységére, így indukálhat fiziológiai változásokat is, és előfordul, hogy a beteg placebo hatására másképp éli meg a fájdalmat. A placebohatás nemcsak pozitív lehet, hanem negatív is. Voltak például vizsgálatok, ahol az egyik csoport ópiátokat kapott, a másik placebót. Az ilyen kutatások előtt a betegeket mindig tájékoztatják az esetleges mellékhatásokról, ami jelen esetben légzésdepresszió – a légzés lassulása, mélységének csökkenése – lehet. Ez a mellékhatás érdekes módon azoknál is jelentkezett, akik csak placebót kaptak. Ez a jelenség az úgynevezett nocebohatás.

Kép

Kép: Freepik

Versenyben a gyógyszerekkel

A placebohatás legerősebben pszichés problémáknál jelentkezik, az ilyen készítmények antidepresszáns hatása az esetek 50-75 százalékában EEG-vel is kimutatható, alkalmazása szinte teljesen azonos mintázatot eredményez az agyi működésben, mint a komoly gyógyszerek. Akiknél a placebo bevált antidepresszánsként, azoknál 80 százalékban hosszabb távon is hatásosnak bizonyult. Ez az arány a normál gyógyszereknél 90 százalékos. Nehéz olyan antidepresszánst előállítani, amely sokkal hatásosabb, mint a placebo.

A szorongás a másik betegség, amelynél a placebohatás nagyon erős, a gyógyszerhatás legalább 50 százalékát ez adja. A pszichiátriai szerek mellett a köhögéscsillapítóknál – leszámítva a mákalkaloid-származékokat – is nagyon erős a placebohatás.

Ezeknél egy átfogó vizsgálat során azt állapították meg, hogy a hatás 85 százalékát ez adja. És akkor még nem beszéltünk az olyan nehezen definiálható betegségekről, mint az irritábilis bél szindróma, ahol a betegek 15-70 százalékánál hatásos a placebo.

Gyógyító színek és formák

A placebohatás erőssége sok tényezőtől függ, ilyen például az is, hogy milyen formájú egy termék. „Például amikor egy görcsoldónak mondott placebót kicsi sárga tabletta formájában adtak, hatása erősebb volt. Ugyanez igaz arra az esetre, amikor a placebó »antibiotikum« fehér, hosszúkás tablettában van. Ez jól mutatja, hogy az emberi test működése sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk” – mondja a gyógyszerész.

Egyértelműen fontos az is, hogy mit gondolunk a gyógyszerről: minél inkább sejtjük, hogy a szer nem hatékony, annak gyengébb a hatás. Ugyanakkor teljesen soha nem szűnik meg, mert az ember a lelke mélyén kicsit mindig hisz.

A placebónak igazi létjogosultsága akkor van, amikor a beteg panaszaira nincs bizonyítottan hatásos biológiai terápia. Ilyenkor az orvos anélkül is javasolhat például vitaminkészítményt, hogy amúgy vitaminhiány állna fel. Ez nem ördögtől való dolog, hiszen a placebo támogathatja a gyógyulást, segítheti a szervezet öngyógyítását. Viszont, ha van oki terápia, a placebo csak kiegészítő kezelésként jöhet szóba.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Kislányként mi szeretett volna lenni?
– Nem volt egy konkrét álmom, de a sport mindig foglalkoztatott. Dzsesszbalettoztam, karatéztam, tanulásban pedig a Testnevelési Egyetem és az idegenforgalom felé indultam el, és sok mindent át tudtam hozni már a gyermekkori élményeimből is a mostani életembe. A sport megtanított beosztani az időmet, felelősségtudatot kialakítani, veszíteni, abból építkezni, felállni és nyerni.

– A terveit nagyon hamar alapjaiban írta át az a bizonyos görögországi robogóbaleset…
– Az idegenforgalmi tanulmányaim kapcsán jutottam ki szezonális gyakorlatra egy ötcsillagos szállodába. Nagy dolog volt az akkoriban! Pont a szezon vége előtt, szeptemberben történt a baleset. Nyilván ahány ember, annyiféleképpen dolgozta volna fel, nekem sokat jelentettek a család és a barátok látogatásai. Persze volt, aki lemorzsolódott, mással viszont megerősödött a kapcsolatom. Egy több hónapos rehabilitáció alatt ez normális, ahogy minden nehéz élethelyzetben jönnek-mennek a kapcsolatok, be is vonzunk újakat.

A legtöbbet viszont én tehettem magamért, főleg annak feldolgozásáért, hogy ez egy maradandó állapot. Előtte párnapos sérülésem sem volt soha.

– Hogyan kell elképzelnünk az újraépítkezést: nagyon mélyről fokozatosan felívelő folyamatként vagy hullámvölgyek sorozataként élte meg? Mi volt benne a legnehezebb?
– Az elején, amikor még műlábam sem volt, előfordult, hogy csak zokogtam a mosdóban. Meg kellett barátkoznom azzal, hogy életem végéig, ha tükörbe nézek, az énképem úgy kacsint vissza, hogy nincs meg teljesen az egyik lábam. Az viszont nagyon izgatott, milyen lesz műlábbal járni. Mennyire fogok bicegni, mennyire rombol bele a nőiességembe? Az elején úgy fogtam fel, hogy nagyon. Most, 12 évvel később azt mondom, nem annyira. Ahogy sétálok, a férfiak is a szemembe néznek, nem az állapotomat figyelik, ami jólesik. Az elején úgy éreztem, nem vehetek fel miniszoknyát, rejtegetnem kell valamit. Ma sem fedem fel bárhol az állapotom, de vállalom magam.

Onnantól vagyok rendben, amikortól a végtaghiány nem az első vagy a második dolog az életemben, hanem félre tudom tenni sokadiknak.

– Mi mindenben kellett teljesen átformálnia az életvitelét?
– Sosem voltam nagy túrázó, de arra azért időbe telt készen állni, hogy például egy visegrádi programot végigbírjak délelőtti bobozással, délután sétával az erdőben, pisztrángozással. A műlábat nem feltétlenül arra találták ki, hogy 24 órában rajtam legyen. Ez visszavett az aktivitásomból, de alkalmazkodom hozzá. Gyerekként a busz után sem futottam, úgyhogy a futást nem hiányolom, inkább azt volt nehéz elfogadni, hogy korlátok közé vagyok szorítva. Van, hogy a műláb másnapra feltör itt-ott, mint egy cipő. A mankó viszont nagyon látványos, és a kezem sem szabad tőle, az nem én vagyok. Az elején két bottal mentem, aztán eggyel, bele kellett jönnöm, mint a biciklizésbe. Nem az én térdízületem hajlik, hanem egy művégtag, máshogy terhelek és égetem az energiát, kezdetben két utcasarok után leizzadtam és sírtam, fájt mindenem, legszívesebben a sarokba dobtam volna. Meg kellett szoknom a tempót. Ma viszont már, ha elmegyek Párizsba várost nézni, 15–20 kilométert is le tudok gyalogolni. Nem bírnám minden nap, de amikor az mozgat, hogy felfedezzek egy helyet – imádok világot látni –, akkor örömmel figyelem a lépésszámlálót, hogy „úristen, ennyit mentünk?”

Kép

Hajmási Éva 

– Mennyire lehet hozzászokni, hogy az emberek megfigyelik az utcán?
– Ha látok valakit, aki valamitől más, én is odapillantok.

Szerintem a furcsa a mai világban még jó is, mert kilöki az embereket a komfortzónájukból, megrökönyíti, kíváncsivá teszi őket. Egy kicsit a jó értelemben vett másságra tanít.

És aki rákérdez, az általában azt mondja a történetemre, hogy le a kalappal, ő nem lett volna rá képes. Nem sajnál, hanem jót közvetítek felé, ami nekem is öröm.

– Úgy tudom, beszélget friss balesetesekkel is, hogy erőt adjon nekik.
– Egyfajta révészkedés ez. Nekem is segített anno, amikor ott állt előttem egy hús-vér lány, aki hasonló utat járt be, akinek megnyílhattam, akivel könnyebben elbeszélgettem, mint mással, mert összefűzött minket egy kapocs. De az erőmerítésben a sportot is nagy lehetőségnek tartom, pedig az elején elleneztem. Azt gondoltam, még bemelegíteni sem tudnék, hiszen a sport azt üzeni, mozogj, használd maximálisan a tested. Nem tudtam elképzelni, egy lábbal mire lennék képes, nem akartam csúnya szóval élve „bohóckodni”, tévesen alulértékeltem a dolgot. A nagymamám járt utána, mit lehet kihozni ebből az életformából, ő ajánlgatta a speciális sportokat is. Amikor felépültem, és elkezdtem dolgozni egy budai szállodában recepciósként, felhívtam a későbbi edzőmet, Beliczay Sanyi bácsit, akinek a számát Szekeres Pál paralimpiai bajnoktól kaptam meg, mert a mamám még őt is behívta hozzám a rehabilitációs központba. Sanyi bácsi annyit mondott: olyan mosolygós hangom van, hogy ha tetszene nekem a kerekesszékes vívás, a tanítványává fogadna, ami nála nagy dolog.

– És ezek szerint tetszett…
– Mivel rögzített kerekesszékben ülünk, igen, mert a szaladgálást a páston nem tudtam volna elképzelni. Amennyire negatívan álltam hozzá, annyira százszorosan pozitívba fordult. Ahogy beültem székbe, és éreztem a lábmunka helyett a felsőtestből mozgást, az teljesen átadta a sport örömét: úgy mentem haza, hogy ezt szeretném csinálni!

Mert itt nem arról van szó, hogy „szegénynek nincs lába, hadd mozgassa a kezét, és majd sportnak nevezzük”, hanem tényleg kőkemény élsportról.

Nemhogy könnyebb volna, mint az épeké, hanem nehezebb, hiszen plusz egy nehézséggel próbálunk maradandót alkotni. Az első versenyemre úgy mentem oda, hogy fiatal vagyok, van más sportágból versenyrutinom – aztán örültem, ha az utolsók között kullogtam…

Kép

Hajmási Éva

– Mennyi időbe telt felzárkóznia a világelithez?
– 2010 elején kezdtem, s két és fél évet kellett várni az első érmemre. Az élsport nem fél év alatt hoz eredményt, de szorgalmas vagyok, úgyhogy ha nem jött volna össze, még pár évig biztosan csinálom.

– Nagyon más ember lett mindattól, amin végigment?
– Teljesen. Sok mindent elvett a baleset, de adott is bőven; ha nem lett volna, most nem ülnénk itt. Sok sorstársam úgy véli, őket megmentette a balesetük valami későbbi rossztól, bár én szerintem a régi énemmel is jófelé mentem volna, szerény, átlagos lány voltam. Az elején kerestem, miért pont velem történt, de ma már nem foglalkoztat. Külföldi országokban terveztem idegenforgalmi karriert, bejárva a világot. Most meg mintha egy más dimenzióban élnék. Ha egy ép ember beül egy kerekesszékbe, és végigmegy a belvároson, ő is mindjárt másnak érzi magát. Én ezzel mindennap szembesülök, mert mindig mások jönnek szembe, akik rám csodálkoznak.

Annyi impulzus ér – figyelő szempár, kérdezősködés –, hogy néha úgy érzem, mintha én is máshonnan nézném a saját életem.

– A világot viszont így is bejárja, csak egy kicsit másképp.
– Sok helyre eljutottam versenyezni, bár nézelődni nem mindenhol volt időnk. Nyilván más lenne turistaként, nem adrenalintól fűtve mászkálni, mert izgulós vagyok, kell is, hogy verseny előtt legyen bennem versenydrukk, ami a páston aztán elmúlik. Általában szeptembertől júliusig kb. másfél havonta vannak a versenyek, nyáron háromhetes pihenővel. Most ugye úgy készülünk augusztus közepétől, hogy egy év múlva remélhetőleg lesz paralimpia Tokióban. Pont egy évvel lett halasztva, augusztus 15-én indultunk volna. Ha már versenysportolok, oda is természetesen győzni megyek! Nagy vágyam egyéniben is olimpiai érmet szerezni, persze a csapatsikerekre meg az Eb-címeimre is büszke vagyok. Ezt mind én értem el, pedig olyan sok összetevős az élet, azon belül a sport is, annyi mindennek kell egyszerre megfelelően alakulnia. Jó, hogy erre vitt a sors, de én is kellettem hozzá!

– És ki még? Kikről – és miről – szólnak a mindennapjai a vívás mellett?

– A munkáról már nem, mert amellett csak heti négy edzésre tudtam járni, ami talán a tizenhat közé jutásra lenne elég. Most heti kilenc edzésünk van…

Sokat segített a Magyar Sportcsillagok Ösztöndíj, amely az eredményeimnek köszönhetően támogatást nyújtott a turizmus szakos diplomámhoz. Emellett egy EU-s pályázat keretében elmaradott településeken terjesztettük az elmúlt időszakban a szabadidősportot, átmozgató napokat tartva, ezeken bemutattam a gyerekeknek a kerekesszékes vívást. Családot is terveznék majd a megfelelő emberrel, de még várat magára. Van sok tapasztalat mögöttem, a jövőmért is teszek. Sok időt töltök a családdal és a mamámmal, aki felnevelt, mert anyukám külföldön dolgozott, apukám meg már nem él. Amióta külön költöztem, hiányzik a reggeli közös kávézgatásunk, van, hogy mostanság is bekopogok Budapest másik felében a Mamihoz, hogy jó reggelt, jöttem kávézni! Ő pszichológus volt amúgy, már 80 éves, nagyon erős személyiség. Makacs, akárcsak én, de úgy szeretjük a másikat, ahogy van. A mai napig rengeteget tanulok tőle.

– A Kaleta-ügy nyomán egyre több nemtetszéssel találkozhat az a szülő, aki képeket posztol a gyerekeiről a közösségi médiában. A gyermeket is megilleti a magánélet joga születésétől kezdve. Szülőként milyen felelősségünk van ebben a kérdésben?
– Társadalmi nézőpontváltásnak lehetünk tanúi: egyre erősebbé válik az elvárás a szülők felé, hogy ne tegyenek fel képeket gyermekeikről a közösségi médiára, már csak azért sem, mert azok pillanatok alatt a dark weben végezhetik. De egyébként a gyerek személyiségi jogai is fontosak ebben a kérdésben. Jogos a társadalom reakciója, helyes, hogy érzékenyek lettünk erre, azonban látni kell, hogy évtizedekig normálisnak számított kiposztolni a gyerekünkről olyan fotót, ahogy strandolt. Most hirtelen ez már nem elfogadott, ami a szükséges lépés a helyes irányba, az viszont nem szerencsés, ha megindul a sárdobálás azokra a szülőkre, akik eddig ezt tették.

A szülők számára szerintem létezik kompromisszumos megoldás: ne osszunk meg a gyermekünkről meztelen, félmeztelen képeket, sem olyanokat, amelyek intim környezetben és helyzetben mutatják őt.

Ne posztoljuk őt olyan helyzetben, ami a magánélethez való jogát, személyiségi jogait sérti. Egy alvó vagy bilin ülő gyerek cuki, de nem tartozik a külvilágra. Ne tegyünk nyilvánossá képet a személyes szférájukról, az ágyukról, ahogy ott fekszenek, ne mutassuk őket, amikor kiszolgáltatott helyzetben vannak, sírnak vagy hisztiznek. Ne tárjunk a nyilvánosság elé olyan képet, amelyet valaki akár évekkel később felhasználhat ellenük, hogy nevetségessé tegye őket. Az internet nem felejt, és az online zaklatás, kortárs erőszak valós veszély – nem akarhatjuk, hogy mi szolgáltassuk a muníciót ahhoz, hogy valaki bántsa a gyerekünket. Semmiképp se posztoljunk egy képet, ha a gyerek maga nem szeretné, esetleg kéri is, hogy ne fotózzuk őt vagy ne használjuk a fotóját. Sőt, beszéljük meg vele, hogy megengedi-e, hogy megmutassuk a képeit – bár azt tudni kell, hogy a gyerek sokszor csak azért egyezik bele valamibe, mert meg akar felelni a szülői vágynak. A pletykalapok címlapján megjelenő népszerűséghajhász címek sincsenek rendben, mint például „Sárika és Zsoltika mindketten SNI-sek, és a celeb szülők életét megnehezítik”.

De fontos, hogy ne csak az érintettekre hárítsuk a felelősséget, ne legyünk áldozathibáztatók! Az lenne a normális, ha a szülő nyugodtan posztolhatna bármilyen fényképet, amit jónak tart, a potenciális bántalmazókat, bűnözőket meg ki tudnánk szűrni. De nem ilyen világban élünk.

– Mi a helyzet az influenszerekkel, akik abból élnek, hogy megmutatják a magénéletük minden részletét a többszázezres követőtáboruknak?
– Sajnos a közösségi háló tele van olyan kiskorú influenszerekkel, akiket a szüleik úgy használnak, mintha nekik nem lenne külön személyiségük. Tulajdonképpen napjainkban zajlik a szülők és az influenszerek felvilágosítása a gyermekek személyiségi jogairól és a rájuk leselkedő veszélyekről, most tanulja ezt minden érintett. A gyermekek magánélethez fűződő jogát sokan nem értik, főleg azt a részét, hogy az nem a nagykorúságukkal kezdődik, hanem a születésüktől fogva jár nekik. 

– A gyermek fotóinak posztolása csak egy vékony szelete az internetes veszélyeknek. Mi az a cyberbullying?
– A cyberbullying az internetes zaklatás, vagyis a bántalmazásnak azon formája, amely az interneten zajlik. A kamasz korosztály már nem elsősorban az osztályteremben szekálja, zaklatja egymást, hanem sokkal inkább az interneten. Gyűlölködő üzeneteket küldenek egymásnak, vagy akár létrehoznak olyan csoportokat, mint pl. „Petit gyűlölők csoportja”, s aztán ehhez az osztály nagy része csatlakozik. A csoport nyilvános, bárki láthatja a bejegyzéseket, és itt aztán mindenki elmondja, hogy miért utálják az osztálytársukat. Megalázó fotókat töltenek fel, gúnyos mémeket gyártanak. A cyberbullying egy másik fajtája már a szexuális bántalmazás témakörébe tartozik: amikor idegenek felveszik a kapcsolatot a gyerekekkel, bizalmukba férkőznek. Az idegen fotókat kér, ráveszi a gyereket, hogy vegye le a pólóját és úgy fényképezze le magát. Később már esetleg találkozni is akar vele. A cyberbullying veszélyeiről és az elérhető segítségről az UNICEF-nek éppen most zajlik egy kampánya a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvánnyal közösen.

– Szinte közhely, hogy a gondoskodó szülői közeg és bizalmi kapcsolat az, amely leginkább megóvja a gyermeket minden veszélytől, hiszen van kihez fordulnia és van kitől segítséget kérnie.
– Igen, ez így van. De a szexuális bántalmazás körülményei gyakran nagyon összetettek. Sosem a gyerek hibája a bántalmazás, viszont arról is fontos beszélnünk, hogy a bántalmazó gyakran képvisel valamilyen értéket a gyermek számára: egy felnőtt, aki figyel rá, gondoskodik róla, valamit ad neki, tehát egy hiányállapotba lép bele. Lehet, hogy a gyermek nem kapott elég figyelmet.

A szexuális bántalmazás áldozatainak nagy része olyan gyerek, aki elhanyagoló családban nőtt fel, és a törődés hiányára tud ráépülni a bántalmazó kapcsolat.

Ezért van az, hogy a legveszélyeztetettebb gyerekek azok, akik gyermekotthonban élnek. Többnyire olyan gyerekek lesznek a gyermekprostitúció vagy emberkereskedelem áldozatai, akik kevés figyelmet vagy gondoskodást, vagy egyenesen bántalmazást kaptak a környezetüktől. Egyszer csak felbukkan valaki körülöttük, aki törődik velük, ajándékot vesz nekik, kialakul egy kötődés, egy kamasz számára szerelemnek tűnő illúzió, majd jön a kérés a felnőttől, hogy „csak most az egyszer feküdj le egy idegennel, csak hogy kijöjjek a pácból”.

– Gyermekprostitúció vagy gyermekkereskedelem? Mi a különbség?

– Magyarországon 2020. július 1-jétől a 18 év alatti gyermeket, aki prostituáltként dolgozik, emberkereskedelem áldozatának tekintik.

Ennek a jogszabályváltozásnak óriási a jelentősége, ugyanis korábban még a gyermeket büntették meg szabálysértés elkövetőjeként, ha az önkormányzat által kijelölt „türelmi zónán” kívül végzett szexuális szolgáltatást. De ma már az emberkereskedelem áldozataként azonosítják, az ehhez kapcsolódó védelmi intézkedésekkel és büntető következményekkel együtt.

Kép

Szlankó Viola – Kép: Egyed Péter

A kifejezéseknek is nagy jelentősége van. A prostitúció legális Magyarországon, a gyermekprostitúciónak így van egy olyan csengése, mintha akár az is törvényes lehetne. Azáltal, hogy ezt emberkedelemnek hívjuk, a köznyelvben is azt erősítjük, hogy ez egy súlyos bűncselekmény.

A gyermekpornográfia kifejezéssel hasonló a helyzet: azt sugallja, hogy itt valami legális dologról van szó, hiszen pornót nézni nem tiltott; ezért helyesebb – és pontosabb is – a gyermekpornót szexuális bántalmazást megörökítő fotónak nevezni.

A gyermekek kizsákmányolása szexuális céllal tilos és büntetendő a hatályos jogszabályok, nemzetközi egyezmények, vagy az UNICEF működésének alapját is képező Gyermekjogi egyezmény értelmében.

– Kik a legveszélyeztetettebb gyerekek?
– Azok, akik elsodródnak a családjuktól, a gyermekotthonok lakói, a mélyszegénységben élők, a sérülékeny, hátrányos helyzetű társadalmi csoportok gyermekei. Itthon nem jellemző a gyermekrablás szexuális kizsákmányolás céljából. Évente több ezer gyermek tűnik el, de ők többségükben megszöknek a saját családjuktól vagy gyermekotthonokból, és rövid időn belül meg is kerülnek. Gyakran a környezet tudtával tartózkodnak valahol.

Szomorú tény, hogy a legtöbb gyermeket a saját családjában vagy annak közvetlen környezetében éri bántalmazás.

A gyermekotthonokba, nevelőszülőkhöz, a gyermekvédelmi szakellátásba rendszeresen kerülnek be gyerekek úgy, hogy biztonságuk érdekében kiemelik őket a családjukból a hatóságok. Így jutott el hozzám például egy nemi betegséggel élő ötéves kislány az egyik munkám során. Éppen ő került sorra a családban, hogy kiálljon az utcára prostituáltként. Vannak olyan családok, ahol a kilátástalanság tudata generációk során át öröklődik, a szülő is így nőtt fel. Úgy élnek le egy életet, hogy az őket ért sérelmekre sosem kaptak jóvátételt, sosem kaptak hatásos külső segítséget a sorsuk megváltoztatására. Ők nem is tudatosítják magukban a traumáikat, hanem sokszor természetesnek veszik. A kizsákmányolást a túlélés, az élet velejárójának tekintik, hiszen ez lehet a megélhetésük alapja napról napra.

– Mi történik a gyerekkel, miután kiemelik a családjából?
– Gyermekotthonba vagy nevelőszülőkhöz kerül. Magyarországon 23.000 gyermek él állami gondoskodásban. A kutatások azt mutatják, hogy a bántalmazott gyermekek közel egyharmada maga is bántalmazó szülő lesz. A gyermekek mindent eltanulnak a felnőttektől, a jó és a rossz példát is. Amikor a gyermekvédelmi szakellátásban dolgoztam, jellemző volt, hogy a szexuálisan bántalmazott, kihasznált gyerekek gyakran maguk is elkezdték zaklatni a fiatalabb társaikat. A szexuális deviancia egyértelműen a személyiségfejlődés során elszenvedett hatásokból ered, a legtöbb pedofil maga is a sok esetben durva gyerekkori bántalmazás áldozata. Ez persze egyáltalán nem mentség, de legalább egy magyarázat, és segít megérteni magát a problémát. Ez fontos ahhoz, hogy változást érjünk el társadalmi vagy akár mikroszinten is.

Tehát a gyermekotthoni vagy nevelőszülői elhelyezés csak része a megoldásnak, a lelki sebzettséget is gyógyítani kellene. 

– Hogyan lehet hatékonyan segíteni ezeken a gyermekeken?
– Az a kormányzati törekvés, hogy gyermekotthonok megszűnjenek, és a gyerekek nevelőszülőkhöz kerüljenek; tehát hogy a társadalom szövetébe beágyazódva nőjenek fel, és családokban gondoskodjanak róluk, ne intézményekben. A jogszabály szerint 12 évnél fiatalabb gyermeket nevelőszülőnél kell elhelyezni, azonban erre a gyermekvédelmi rendszernek jelenleg még nincs kapacitása, rengeteg nevelőszülő hiányzik.

Én meg vagyok róla győződve, hogy kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk. Egy bántalmazott gyermeken az segít, ha olyan közösségbe kerül, ahol átíródnak a rossz minták, lesz valaki, aki valóban törődik vele, értékes kapcsolatai alakulnak ki.

Ez az, ami a világképét, beállítódását is megváltoztathatja. A terápia önmagában nem mindig elég, azt gondolom, hogy a gyógyulás a terápiában is elsősorban a terapeuta és a páciens kapcsolata miatt működik: amikor megtapasztalsz egy bizalmi viszonyt, ahol lehetsz őszinte, hibázhatsz, elfogadnak. Akkor tudsz meggyógyulni, ha valaki az eddigi önző kizsákmányolás helyett másképp törődik veled: hosszú éveken át megért, gondoskodik rólad, a szükségleteidre és a valódi érzéseidre reagál. A bántalmazott gyerekeknek is csak akkor van valódi lehetőségük maguk mögött hagyni a traumáikat, ha megélhetik ezt.