„A templom bennünk él” – beszélgetés Somogyi Viktória újságíró-filmrendezővel

– Hadd gratuláljak a dokumentumfilmed újabb sikereihez! „A hit kiárusítása” idén augusztusban két amerikai filmfesztiválra is meghívást kapott. Bár közel három év telt el a bemutató óta, máig nagy figyelem övezi a filmet. Mi áll a lankadatlan érdeklődés hátterében?
– Köszönöm, számomra is hihetetlen, hogy amióta először bemutatták a filmet 2017 októberében Los Angeles-ben, szinte minden hónapban történik vele kapcsolatban valami: fesztivál meghívások, televíziós bemutatók, cikkek, közönségtalálkozók, egyéb felkérések. Ez nagy öröm és pozitív megerősítés, hogy érdemes volt ilyen sok energiát belefektetni, mert az üzenetére ma is szükség van. Ugyanakkor a nagy érdeklődés másik oka sajnos az, hogy a templombezárások – amely a film témája – továbbra is nagyon aktuális és égető problémát jelentenek. A legtöbb esetben nincsen a híveket kielégítő megoldás, akik kétségbeesetten keresnek segítséget minden lehető módon. Itt elsősorban Amerikára gondolok, ahol ez a jelenség egyes területeken hatalmas méreteket ölt és óriási pusztítást végez. A filmben bemutatott katolikus plébániaközösségek küzdelmei sikeres stratégiákat kínálnak fel más, hasonló helyzetbe került hívőcsoportoknak is.

A középpontban álló clevelandi magyar példa által próbáltunk kiutat mutatni és reményt adni a hatalmas kihívással harcoló közösségeknek.

– Sokan úgy gondolhatják, természetes folyamat az, hogy ha kihal egy templomhoz tartozó közösség, akkor a templomépületet bezárják, eladják.
– Amikor templombezárásokról beszélek, nem az adott templomhoz tartozó közösség természetes kihalása, elköltözése, elfogyása által előálló helyzetekre utalok, mert ilyen esetben senki nem tiltakozik a bezárás ellen. Azokra az esetekre gondolok, amikor az egyházmegye vezetése a hívek akarata ellenére, bevonása nélkül határoz a bezárásról, és elzárkózik a párbeszédtől. Egymástól független statisztikák bizonyítják, hogy az érintett plébániaközösségek 40%-a elhagyja magát a Katolikus Egyházat is a nagy csalódottság miatt, mivel elégedetlen az eljárás módjával, az egész folyamattal és annak következményeivel.

– A film készítése alatt sok időt töltöttél az Egyesült Államokban, de attól függetlenül is gyakran és szeretettel látogatsz oda. Miért ilyen fontos számodra az a hely?
– Nekem Amerika a végtelen horizontok helye fizikai és szellemi értelemben is. Európában a látóhatárunkba mindig beleütközik valami vagy valaki, mert viszonylag kis területen, sokan élünk. Az USA-ban az autós utazások során az embernek az az érzése, hogy határtalanok a távlatok, a csodálatos természeti adottságait látva pedig tudatosul, hogy a végtelen és önzetlen bőség veszi körül… Ez mindig nagyon inspiráló, fantasztikus töltekezést és perspektíva-váltást jelent.

De az is rendkívüli élmény Amerikában, hogy 6–9 óra repülés, és az ember egy kontinensnyi messzeségből, kívülről tekinthet a saját életére – ez roppant hasznos lehet.

Emellett sok amerikai és amerikai-magyar barátom van, akikhez szoros szálak fűznek. Az amerikai útjaim során mindig fontosnak tartottam a magyar közösségek felkeresését. Fantasztikus élményekben van minden alkalommal részem, könnyekig megható a szeretetteljes befogadás és az érték-, identitásőrzés ezeken a kis magyar szigeteken. Ezért is tartom nagyon fontosnak a templomaik megőrzését, amelyekhez szívük mélyéből kötődnek, és amelyek a közösségteremtés és -megtartás nélkülözhetetlen helyszínei.

– El tudod képzelni, hogy Rómát elhagyva Amerikába költözz?
– Róma a második otthonom, amihez szintén erős szálak fűznek, 18 éve élek itt. Rómát nehéz elhagyni, ugyanakkor sosem lehet tudni, mit hoz az élet...

– Milyen igaz! Ezt mondtad akkor is, amikor Vatikánba érkeztél?
– Mondhattam volna, hiszen egy olaszországi turistaút alkalmával jártam először Rómában, és amikor körbenéztem a városban, éreztem, hogy itt szeretnék élni. Ezen az úton hallottam egy idegenvezetőtől, hogy bár még nem EU-tag Magyarország, de az unióbeli diákokhoz hasonló feltételekkel lehet jelentkezni olasz felsőoktatási intézményekbe. Budapestre visszatérve azonnal beadtam a jelentkezésemet. Felvettek, és egy jezsuita ösztöndíjjal kikerültem Rómába, amiért nagyon hálás vagyok a rendnek. Majd itt Szőnyi Zsuzsának és Ipacs Katalinnak, a római magyar közösség meghatározó tagjainak és a Vatikáni Rádió akkori munkatársainak köszönhetően kezdtem a Vatikáni Rádióban dolgozni.

– Csupán homályos elképzeléseink lehetnek arról, milyen itt az élet. Mesélnél róla?
– A mindennapok nagyon változatosak. Ferenc pápának gyakran vannak váratlan programjai és lépései, aminek következtében gyakran van újdonság, változás a munkánkban, hiszen figyelmesen követnünk kell, hogy hallgatóinknak az aznapi adásban hírt adhassunk ezekről a történésekről. Érdekes tapasztalat, hogy sokan azt gondolják, a Vatikánban dolgozva gyakran találkozunk a pápával, de ez nem így van. Ugyanakkor minden hírt megkapunk a Szentatya tevékenységéről, ilyen értelemben vagyunk a közelében.

Ferenc pápa nagyon aktív, idős kora ellenére is nagy munkabírású, mindig történik valami körülötte. Mi ezt követjük, és ez kifejezetten izgalmas!

– Milyen nőként dolgozni a Vatikánban?
– 16 éve dolgozom a Vatikáni Rádióban, és örömmel mondhatom, hogy soha nem tapasztaltam semmilyen hátrányos megkülönböztetést vagy nehézséget azért, mert nő vagyok. Amikor arra gondolok, hogy 1991-ben a nőkről rendezett pekingi ENSZ-konferencián a vatikáni delegációt Mary Ann Glendon, egy harvardi jogprofesszor asszony vezette, aki később a Pápai Társadalomtudományi Akadémia elnöke lett, amelynek tagjai között Nobel-díjasok és a világ leghíresebb szakemberei vannak, akkor világossá válik, nem is kell tartanom attól, hogy nőként hátrányban lennék. Egyre több női kinevezéssel találkozhatunk a Vatikánban. A nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatban pedig, mint minden pozícióban, inkább azt tartom fontosnak, hogy az adott személy szakmailag és emberileg a legrátermettebb legyen – hogy aztán ez a személy férfi vagy nő, az számomra közömbös.

Kép

Somogyi Viktória

Még hozzátenném: a vatikáni érvényesülés értelmezésekor nem tartom szerencsésnek, hogy az egyházi intézményeket ugyanolyan világi értékrendek és szempontrendszerek, trendek alapján ítéljük meg, mint a nemzetközi vagy egyéb vállalatokat. Szerintem nem lehet egy szintre helyezni őket, és nem lehet ugyanazt elvárni sem. A templombezárások kapcsán látottak és ennek következtében megérett gondolataimat alkalmaznám ebben a kérdésben is: ahogy a templomokat, plébániákat nem lehet pusztán statisztikák, üzletvezetési, gazdasági szempontok alapján megítélni, mert spirituális, szakrális valóságokról van szó, amelyekben más nézőpontok és dinamikák is érvényesülnek és fontosak, ugyanígy a vatikáni vagy egyházi intézményekben is lehetnek más szempontok, amelyek fontosabbak, mint a társadalmi trendek elvárásai.

Humorosan azt is mondhatnám, ha egy labdarúgó csapatban játszom, nem kérem rajta számon a baseballban alkalmazott szabályokat, azokat nem akarom ráerőltetni, és tiszteletben tartom a csapat szabadságát, hogy a saját szabályai szerint szervezze működését.

– Kanyarodjunk vissza a filmhez! Hogyan találkoztál Jeff MacIntyre Emmy-díjas producerrel?
– A 2013-as konklávé idején ismerkedtem meg egy amerikai újságíróval, aki egyik beszélgetésünk közben rákérdezett, milyen terveim vannak. Akkora már megfogalmazódott bennem a vágy, hogy belevágjak egy dokumentumfilm elkészítésébe egy amerikai magyar témában. Kiderült, hogy ez az újságíró is készít dokumentumfilmeket, és felajánlotta, hogy összekapcsol a munkatársával. Felvettük a kapcsolatot. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy elkezdhettünk egyáltalán beszélgetni is filmtervekről. Égi jelnek tekintettem, mondván, ezek szerint megérett az idő, hogy elinduljak ebbe az irányba. Nagyon sokat tanulhattam tőle, hálás vagyok a sok tapasztalatért.

– Önmagáért beszél, hogy a filmedet levetítették a római Szent Kereszt Pápai Egyetemen, a „Válságmenedzsment az egyházban” kurzuson, és megvitatták a harmadéves hallgatók a dékán vezetésével.
– Az is emlékezetes volt, amikor a Los Angeles-i premier után visszatérve Rómába éppen a magyar püspöki konferencia ad limina látogatása zajlott a Vatikánban. A Vatikáni Rádióban gyorsan megszerveztem a püspökatyák számára a film bemutatását. Nagyon érdekes, hosszú beszélgetés alakult ki utána, értékes véleményeket és gondolatokat hallhattam.

– Tervezed más, fontos téma bemutatását a jövőben, hasonló oknyomozó újságírói módszerekkel?
– Egyelőre két filmterv foglalkoztat, de ezek nem igényelnek oknyomozói munkát, amit valahol sajnálok, mert nagy tanulság számomra, hogy az igazság mindig feltárul, elég keresni és a mélyére tekinteni az összefüggéseknek. Illetve most éppen egy angol nyelvű könyvön dolgozom, ami a dokumentumfilmhez kapcsolódik. Több mint 40 interjút készítettünk ugyanis „A hit kiárusítása” projekthez, amelyekből csak egy-két mondat került be az 51 perces filmbe, és vannak olyanok, amelyek teljesen kimaradtak, pedig értékes gondolatokat fogalmaztak meg az interjúalanyok. Kár lenne veszni hagyni ezeket. A film elkészülése óta találkoztam olyan személyekkel, akik még további hasznos szempontokat vagy segítséget nyújthatnak a veszélybe került közösségeknek. Érdekes kezdeményezések is tapasztalhatók az USA-ban: a hívők igyekeznek megmenteni vagy visszavásárolni eladott templomaikat. Ezekre a megoldási lehetőségekre is szeretném felhívni az érintettek figyelmét. Magát a dokumentumfilmet is szeretném közönségtalálkozók keretében még több emberrel megismertetni Magyarországon, a határon túl és az amerikai magyar közösségekben.

Szeretnék segítséget nyújtani a filmmel és a könyvvel a templomuk elvesztése miatt veszélybe kerülő magyar diaszpóra-közösségeknek.

Miután útjára bocsátottam a filmet és a könyvet, elindulhatnak majd az újabb filmtervek is. Viszont egy főállás és magánélet mellett ez is komoly kihívás...

– Ennyi feladat mellet hogyan tudod építeni a kapcsolatodat Istennel?
– Vannak kiiktathatatlan dolgok az ember életében, amikre mindig igyekszünk időt szentelni. Számomra ilyen az istenkapcsolat.  Más vallás vagy hitrendszer követői ezt talán spiritualitásnak nevezik. Minden reggel legalább egy félórát fordítok életemnek erre az aspektusára. Ha a nap elején mégsem kerül rá idő, akkor a nap folyamán vagy este igyekszem pótolni. Ha hagyom, hogy a feladatok elárasszanak, és elhanyagolom a befelé fordulást és a belső hangra figyelést, érzem, hogy kezdenek szétforgácsolódni a dolgok, lazul a fókusz. Ezért próbálok időt találni a lelki épülést jelentő olvasmányokra is.

Meggyőződésem, ahhoz, hogy fizikai síkon képesek legyünk megvalósítani álmainkat, terveinket, először szellemi és lelki értelemben kell dolgoznunk rajtuk. Ehhez nélkülözhetetlen számomra az istenkapcsolat, vagy ha úgy tetszik, a spiritualitás. Ez határozza meg a perspektívát és helyezi kontextusba az adott feladatot.

A tervek megvalósítása során felmerülő megoldhatatlannak, hatalmasnak tűnő akadályok esetén is, mint a film elkészítése közben számos alkalommal, ez az égi szál jelentette a mentsvárat, ahonnan a legváratlanabb és legzseniálisabb megoldás, segítség érkezett.

Ha lekapcsolódunk erről az égi szálról, látjuk, hova juthat a világunk. „A hit kiárusítása” bemutatóin a beszélgetések alkalmával gyakran idézik a nézők a film egyik mondatát, ami bennem is nagyon mélyen elraktározódott. Egy hispán bevándorlók által látogatott bronx-i templom bezárása kapcsán az egyik latin-amerikai hívő fogalmazta meg, hogy a templomot senki nem veheti el tőlünk, senki nem rombolhatja le, zárhatja be, mert a templom bennünk él. Amikor elárasztanak a feladatok, és a belső templom ápolására kevesebb idő és figyelem jut, igyekszem felidézni magamban ezt a gondolatot, és korrigálni a prioritásokat.