Szabó Borbála: Virtuális vírus
Senki nem számított rá, hogy kitör. A 2020-as koronavírus-járvány óta nem volt nagyobb pandémia a Földön. Akkor a világ levonta a tanulságokat, meghoztak rengeteg óvintézkedést, a vakcinafejlesztési protokollt új alapokra helyezték, és így sokkal nagyobb biztonságban volt az emberiség, mint valaha. Úgy tűnt, a katasztrófa, ami milliókat pusztított el, nem ismétlődhet meg. Többé nem lephet meg minket semmiféle új járvány. Az emberiség felkészült.
És akkor mégis megtörtént a baj. Úgy kezdődött, hogy egy kaliforniai háziasszony recepteket keresgélt valamelyik közösségi oldalon, de pár perc után furcsa érzést tapasztalt a szemében: mintha magától ide-oda cikázna a tekintete. Azt hitte, csak kimerült, de amikor végignézett magán, azt látta, hogy a teste telis-tele van kék meg zöld foltokkal! Estére felment a láza, hasmenése lett, és úgy érezte, szétesnek a gondolatai. Másnap délelőtt 11 órakor a kaliforniai háziasszony elhunyt.
Esetét gyors egymásutánban újabbak követték: minden fertőzöttnél megjelent a cikázó szemmozgás, a bevérzések és a széteső kognitív funkciók.
Csakhogy a vírus terjedésére különös mintát követett: egyáltalán nem az egymás közelében élők kapták el, hanem korra, nemre és lakóhelyre való tekintet nélkül mindenféle emberek az ország minden tájáról. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a vírus az interneten keresztül terjed, a szemen át jut be az emberi agyba – és attól kezdve a testben egyértelműen biológiai kórokozóként viselkedik, vagyis egy teljesen új típusú, virtuális-biológiai hibridről volt szó. Az USA egy darabig titkolózott, úgyhogy mire tényleges adatokhoz jutott a világ, már négymillió áldozatot követelt a betegség, amelynek halálozási rátája az optimista becslések szerint is százszázalékos volt, és amelyet virtualitása és rendkívüli virulenciája miatt a WHO Virulent Virtual Virus-nak, rövidítve ViViVi 1.1-nek nevezett el.
A ViViVi ezek után hamar megfertőzte az egész világot. Egy év leforgása alatt hatszázmillió halottat produkált, már eltemetni sem volt idő őket, a kék-lila tetemek keresztben feküdtek a lassan újra benépesülő utcákon. Nem volt más választás, az összes ország leállította az internetszolgáltatását, de már későn.
A vírus már mutálódott GSM-hálózatra is: először csak az SMS lett fertőző, aztán már a fülön át is terjedt, és az akusztikus beszélgetések is veszélyessé váltak.
Gyökeresen megváltozott az életünk. Akkoriban az internet már kiiktathatatlan szerepet játszott az emberek életében. Ez részben a koronavírus-járványnak volt köszönhető: ott értettük meg, hogy tök fölösleges időrablás annyit összejárni, az oktatás és a szellemi munkák nagy része simán végezhetőek otthonról! Szinte minden cég home office-olt, csak a legszükségesebb szakmák maradtak analógok – futárok, mesteremberek, sebészek (a többi orvosi szakma jórészt átállt telefonos tanácsadásra).
A párkapcsolatok nagy része is online működött. Mindegy volt, hol éltél, mert ugyanannak a Világ nevű kis falunak a lakosa voltál! Így vált lehetségessé, hogy egy francia nő afrikai férjével személyesen még sosem találkozott, mégis leélhettek együtt egy életet. A szex is működött a tapintásérzékelők segítségével (nemi betegségek kizárva!), az utódnemzés pedig a drónos spermaküldő szolgálaton keresztül volt zavartalan.
Az emberek egyfajta ijesztő süketségként élték meg a járvány kezdeti hónapjait. A Világ nevű kis falu megint hatalmasra tágult.
Kénytelenek voltunk személyesen találkozni, és ilyenkor szomorú tényekre derült fény, úgy mint: embertársainknak szaga van, beszéd közben néha köpködnek, és ha megunjuk, nem lehet egy gombnyomással kikapcsolni őket! Rengeteg szakítás, válás, öngyilkosság történt ezekben az időben.
A kormányok kénytelenek voltak épületeket megnyitni, hogy ott szükségmegoldásként a tanárok személyesen taníthassák a diákjaikat. Az osztálytársak, akik soha életükben nem találkoztak egymással, olyan zsivajt csaptak a tanórákon, hogy a pedagógusok tömegesen kaptak idegösszeroppanást.
Persze, mint minden nagy válságban, most is burjánzásnak indultak az életnek bizonyos területei. A városokban felütötte fejét a forgalom: emberek jöttek-mentek, analóg-beszélgettek az utcán. Élelmes autógyárosok hatalmas autókat, „buszokat” állítottak forgalomba, hogy lehetővé tegyék a gyorsabb fizikai haladást.
A régmúltban divatos, úgynevezett „vendéglők” nyitottak meg, ahol az emberek személyesen együtt táplálkozhattak. „Uszodák”, ahol nagy közös vízmennyiségben hús-vér személyek úszkáltak együtt, „piacok”, ahol fizikailag tapintható árukat vásároltunk konkrét személyektől, akikkel közben meg lehetett tárgyalni az újból kitágult világ dolgait…
Ezek után én azt mondom: van remény. Az Ember fantasztikus lény. Mindent túlél. Mindenhez alkalmazkodik. És hátha még tanulni is képes a hibáiból!
Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
