– Hogy viselted a közönség távollétét épp a legnagyobb fellépési szezonban? 
– Megpróbáltam a legjobb oldalát látni, kihasználtam a ritka helyzetet, nagyon kreatív voltam. Olyasmit teremtettem meg, ami lehet, hogy sokkal többet ad majd belőlem a közönségnek, mint eddig bármi, mert nagyon más, mint az eddigi munkáim, és ez talán másképp nem született volna meg. Rendszerint a buszban dolgozom, koncertre menet vagy vissza; sosem tudtam így lelassulni. Hogy mi ez a meglepetés, az még titok, ez év decemberére készítettem, és egy lemezt is összeraktam ez alatt a pár hónap alatt.

Magammal is tudtam foglalkozni, rájöttem, hogy 19 éves korom óta nem volt olyan nyaram, hogy élvezzem a napsütést.

És azt hiszem, az előre dolgozással annyi időt spóroltam most a következő két évre, hogy az is nagy segítség lesz. És közben jókat főztem… Kettős személyiség vagyok, nagyon tudok pörögni is és elmélyülni is. Gyerekkoromban volt ilyen utoljára, hogy ültem, és néztem, ahogy a szél játszik a fűszálakon. Korán keltem, és megszerettem a hajnalokat, amikor már fény van, de még csend, álltam az erkélyen és éreztem, ahogy összecsipked az a hűvös levegő, és éreztem, hogy ez jó. 

– Az előadóművész a közönség visszajelzéséből merít erőt, nem? Ez nem hiányzott? 
– Igen és nem, mert az alkotótársaimtól most is jött sok biztató visszajelzés munka közben, és ha ők örülnek, akkor a közönség is örülni fog, csak most ki kell várnom az ő örömüket. Persze, hiányzott a nyilvánosság, de ha az ember ilyen sokszor találkozik a színpadi énjével, néha elfelejti, hogy van egy magánember énje is. A kettőt olykor nagyon nehéz egyszerre megélni, kettéválasztani. Most annyira az átlagember életemet élhettem, hogy amikor a karantén vége felé ültem az autóban, és

a rádióban meghallottam a hangomat, hirtelen rádöbbentem, hogy jé, ez is én vagyok, illetve „te jó ég! Ez vagyok én!” Annyira nem éltem az életemnek azt a részét, hogy olyan volt, mint amikor feljössz a víz alól levegőt venni. 

– Amikor legutóbb beszélgettünk, elmesélted, hazafelé autózva hogyan teszed le a nagyvárosi életet, és veszed föl fokozatosan a vajdasági falud ritmusát. Most visszaveszed a városi, énekesnői életed, visszatérsz a színpadra. Ez a pár hónap abban segített, hogy könnyebben elválaszd, vagy hogy a kettősségében együtt éld a kétfajta életet? 
– Rájöttem, hogy szeretem, ha gyakrabban találkozik a két világ, nem jó, amikor hosszú időre szétválik. Én már majdnem annyi időt töltöttem színpadon, mint Kishegyesen. Egyik énem a másik nélkül már magányos. 

– Emlékszel olyan pillanatra vagy felismerésre az életedben, amely ennyire kizökkentett, mint ez az autós rádióhallgatás? 
– A teltházas Aréna‑koncerteken, amikor az emberek visszaénekelnek egy dalt, néha eszembe jutott, hogy „Úristen, én ezt a dalt a kis szobámban írtam egyedül, és most itt van!” Ez akkora váltás! Amikor élem, amikor benne vagyok, nem tűnik fel, mennyire népmesei a történetem. 

Kamaszként Taizében voltam egy keresztény táborban. A búcsúestén a tábort vezető atya odalépett hozzám, és megáldott. Mintha akkor egy üvegbúra szétrobbant volna körülöttem, abban a pillanatban minden megváltozott. Szeretem azt gondolni, hogy azóta tudok jót alkotni, azóta lettem én sikeres ember. Egyszer egy nehéz helyzetben megismétlődött ugyanez, egy pap odalépett hozzám, és megáldott. Mintha odafönt tudnák, mikor fogy el a munícióm.

– Még mostanában is 10 évre tervezel előre?
– Persze, sőt!

– Ez a céltudatosság nem nyomasztó néha a munkatársaidnak, a párodnak?
– Nem, szeretik, hogy nem vagyok egy csapongó típus, aki nem tudja, mit miért csinál. Céljaim, terveim vannak, és rendben, fegyelemmel szeretem megvalósítani ezeket. Engem nem lehet megállítani, ha elindulok. Szerintem ez nekik is biztonságérzetet ad. Nagyon szeretem a munkámat, a kollégáimat, ha ezt kivennék a kezemből…

Kép

Kép: Emmer László

– …de mi van, ha olyan akadály jön szembe, ami nem rajtad múlik?
– …az más, én csak tervezek. Lehet, hogy nem jutsz el odáig, ameddig szeretnél, de valameddig eljutsz, még ha túl nagyot is álmodtál. És az jó, mert nem mindegy, hogy hol a határ, és azt mennyire közelíted meg.

– Csak a zenével kapcsolatban tervezel ilyen szigorúan?

– A magánéletben is tervezgetős vagyok, de a nagy álmok, kihívások, célok inkább szakmaiak, a magánéletben nem lehet ennyire tervezni, ott sok minden nem csak rajtam múlik. Persze a nyugodt, biztos háttér komoly támaszt ad.

– Amit megvalósítasz, annak van időd örülni?
– Sokáig nem volt. A menedzserem szoktatott rá, hogy álljak már le néha, élvezzem a pillanatot, üljek rá a siker­élményre, ne azon gondolkozzak már az utolsó szám után, hogy hogy is legyen a következő koncerten. Most az Aréna után le is mentünk kicsit Olaszországba a barátokkal örülni, és meg is kérdeztem magamtól: „Miért is rohanok én át így az életen?”

– Szerinted melyik területen írtál eddig nagyobb ívet az előadói pályádon? Zenében, szövegben, színpadi megjelenésben?
– Ezek nagyon együtt mozognak. Sokan gondolják azt, hogy hirtelen váltottam stílust, valóban sokat változtam – megértettem, hogy működik a világ, a szakma –, de közben pontosan éreztem, milyen tempóban tudok együtt maradni a közönségemmel. Megtanultam, mi áll nekem jól. Szerették azt a hangomat hallani, amelyik recseg, ropog, de 29 dalt úgy elénekelni nem lehet. Ma már tudom, hogy nem kell minden dalban leüvöltenem a csillagokat, nem kell állandóan bizonyítanom, hogy azt is ki tudom énekelni. Az emberek ezt már tudják, és bíznak a portékámban. Megengedem magamnak, hogy játsszak a hangommal, hogy másfajta dalok is szülessenek. És megtanultam, hogy ha a közönség valamire nem vevő, azt nem kell erőltetni. A közönségemnek alkotok, így figyelem őket folyamatosan, akkor is, amikor azt hiszik, hogy nem. Ráadásul igényes a közönségem, és ez is nagy segítség nekem. Én nem a meg nem értett művész akartam lenni, hanem az, akinek van közönsége, aki tud adni, összhangban van önmagával.

– Feladtad, hogy rockénekes legyél?
– Én az vagyok. Nem csak akkor vagy rockénekes, ha szétcsattognak a hátadon a gitárok. Elkezdtem keresni a dallamokat, amiket szeretek, és rájöttem, hogy azokat a közönség is szereti. Rockénekes leszek bármilyen zenei köntösben, mert olyan hangszínnel, sounddal születtem. Amikor ezt megértettem, meg is nyugodtam. Már nem csak akkor hiszem magam jónak, ha rockdalokat énekelek, mert ez a valami bennem van. Ez a hangom személyisége, de ügyesen sok stílusban tudok játszani vele, és Szakos Krisztiánnal nagyon jó csapat vagyunk, egymásra találtunk a zenében. A szakmai csodákat vele élem meg, no meg a zenekarral és Presser Gáborral.

– Egyetlen percre sem vágytál vissza a szülésznői hivatáshoz? Egy kézzelfogható, polgári feladathoz?
– Azt hiszem, a monotonitással van bajom… sőt, valójában nem is tudom magam már elképzelni az alkotás nélkül, a zene nélkül. Régebben inkább a színpad érdekelt, magammal foglalkoztam, ma inkább az alkotás érdekel, és már kihallom a tömegből, ha valaki tehetséges. Ilyenkor meg is örülök.

– Szoktál még lovagolni?
– Igen. Vágtázni szeretek. Azt a fajta érzést, hogy egy hatalmas állattal összedolgozunk, én irányítom őt, de azért nagyon is bele tudna szólni, ha akarna. Kölcsönös bizalom, egyensúly. Szabadságot ad, spirituszt.

– Vágtat, ahogy te is?
– Kicsit igen. Talán ezért is tanulok lovagolni.

Kép

Kép: Emmer László

– Egyszer mesélted, hogy azért szeretsz egy Elvis-számot, mert anyukád kedvence volt, és boldognak láttad, amikor hallgatta. Ennyire fontos, hogy őt boldognak lásd?
– Gyerekkoromban sokat láttam sírni, és mindig azt mondogattam neki, „ha nagy leszek, teremtek neked egy olyan világot, ahol nem fogsz soha sírni.” Ezért is tervezek annyira előre, mert megfogadtam, hogy én nem fogok egyik napról a másikra élni. Nem szeretem a keserűséget, azt a monoton beletörődést, amikor az emberek vállán ott ül a bánat és nem mozdul. A meggyötörtségtől, a reménytelenségtől menekülök, mert azt érzem, hogy az tényleg olyan, mint egy vírus, átragad a másikra. De szeretek örömet szerezni olyan embereknek, akiken látom, hogy küzdenek, mindent megtesznek, csak nincs lehetőségük változtatni, mert idősek, betegek, vagy egyszerűen csak olyanok a körülményeik, hogy bilincsként hatnak. Tudom, milyen érzés az, amikor valaki váratlanul jót tesz veled. Amikor rossz kedvem van, igyekszem úgy szervezni a programokat, hogy csak akkor találkozzak másokkal, ha már összeszedtem magam. Magamból sem ezt akarom adni, soha.

– De a melletted élőket nem könnyű ebből kihagyni.
– Mégis igyekszem.

– Kemény vagy. Sosem engeded el magad?
– Az vagyok, lakik bennem egy katonatiszt, és lassan megtanulok vele együtt dolgozni. A karrieremben jó is, hogy velem van. Hajt, nem kímél és sikerekhez juttat. Attól, hogy az emberek látják, hogy bajom van, még nem oldódik meg a problémám. Azt a gondot nem véletlenül én kaptam, nem azért, hogy a szüleimnek, a tesómnak, a férjemnek átadjam. És ez nem azt jelenti, hogy nem tudok együtt örülni velük, és nem is olyasmikről beszélek, amikor valakit megbántanak és elsírja magát. Olyankor mindenki elsírja magát. Én arról beszélek, amikor valaki sokáig láthatóan cipeli magával a gondokat.

– És neked a magad gondja jó lesz majd dal-alapanyagnak is, igaz?
– Pontosan. Szerintem azok nem nagyon tudnak írni és előadni, akik nem éltek meg dolgokat. Az igazi üzenetek a megélt dolgokból születnek. Persze, fikciók is vannak, de a velős mondatokat a valóság szüli. Tudok én vidám, csengő-bongó nótát is énekelni és olyat is, ami gyomron vág. Sokféle vagyok, és sokáig zavart is, miért nem tudok én egyértelműen valamilyen lenni. Folyamatos változásban vagyok, nincs egy arcom, még az is hat rám, hogy aznap hogy van a hajam, milyen ruhában vagyok.

– Mi benned az állandó?

– Szél vagyok. De mindig hozok és viszek valamit.

– Megint az adni és kapni … amikor legutóbb beszélgettünk, kétszer is említetted valahogy a veszteség-nyereség fogalompárt.
– Ebben hiszek. Minden két irányba működik, és szeretek adni is és kapni is.

– Azt is mondtad akkor, pontosan tudod, mit kellett odaadnod a karrierért.
– Ez attól függ, milyen szinten akarod azt csinálni, amit csinálsz. Ha százszázalékosan, akkor annak ára van. A szeretteidnek nem könnyű elfogadni, hogy nem egy átlag rutin szerint éled az életed.

– Sosem gondoltad, hogy nem biztos, hogy megérte?
– Dehogyis. Ezerszer ugyanígy csinálnám. A színpadnál erősebb dopping nem létezik.

– És ebből tudsz adni az életed párjának?
– Nem. Ő csak az örömöt látja és a boldogságot, de az hat rá is. A színpadi dolgokat csak az érti meg, aki már megtapasztalta a tömeg erejét. Azt az eufóriát. Pontosan ezért fontos, hogy ne árulj zsákbamacskát. Amikor megismerkedtünk a párommal, akkor is tudta ezt.

– A drognak az a veszélye, hogy már semmi sem képes überelni az érzést, amit ad. Nem rossz a társadnak azt látni, hogy ennek ő nem részese?
– Ha igazán szeret, akkor nem. Illetve a részese, mert az öröm, amit a színpadon begyűjtök, másnap lehet, hogy ott lesz egy tál levesben vagy egy nagy nevetésben, ami csak az övé, illetve a miénk. Viszont ez egy másfajta érzés, ezzel nem lehet összehasonlítani az örömöt, hogy van egy társad. A hivatásomban lubickolok…

– …és jobb úgy lubickolni, hogy várnak a parton?
– Jobb! Kell a biztos pont. Kapaszkodó. Támasz. Otthon.

– Augusztus 17-én Tiszafüreden indulnak a koncertjeid, szeptember 20-án Budapest Park, márciusban újra Aréna. El tudod képzelni, hogy a jövőben leáldozzon a tömegrendezvények kora? Mennyire fontos neked, hogy tömegek hallgassanak egyszerre?

Csend. Aztán a választ Magdi csak odasúgja:

– Nagyooon.

Csend.

– Nézd, én egy ügyes lány vagyok, biztosan tudnék dobbantani, de azt hiszem, hogy csendben belehalnék. Rájöttem, hogy zenéből rakott össze a Jóisten. Nem kapna táplálékot a lelkem. És szerintem a mai embert nem lehet sokáig megkötözni. Az öröm, az élmény ott kell, hogy legyen az életünkben. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Fel tudnád idézni, mi játszódott le benned, amikor közölték veled, hogy leukémiád van?
– Talán furcsán hangzik, de nem lepődtem meg, amikor a háziorvosom mondta, hogy leukémiára gyanakszik. Eredetileg hasi ultrahang-beutaló miatt mentem hozzá. Azt gondoltam, hogy köldöksérvem van, ugyanis a hasizom gyakorlatoknál fájdalmat éreztem a köldököm környékén. Az ultrahang kimutatta, hogy a lépem jócskán meg van nagyobbodva, de én erre csak legyintettem. A háziorvos viszont azt mondta, hogy ezt komolyan kell venni, mert fajsúlyos probléma állhat a háttérben. Ezt a vérvétel-eredményem meg is erősítette: 120 volt a fehérvérsejtszámom, a normál érték 4 és 11 egység közt van. Azonnal a hematológiára küldtek, ahol csontvelővizsgálat után állították fel a diagnózist: krónikus myeloid leukémia. Megkönnyebbültem. Legalább nem kellett már találgatnom, miért vagyok folyton gyenge, fáradékony. Hazudnék, ha azt mondanám, egyszer sem jutott eszembe, hogy meghalhatok, de elhatároztam, hogy a negatív gondolatokat elhessegettem magamtól.

Bíztam az orvosokban, reméltem a legjobbat, és hittem a Jóistenben, akit, hogy úgy mondjam, nem ekkor, a nagy bajban kellett leakasztanom a szögről – mindig is hívő ember voltam.

– Mikor voltál lelkileg és a fizikailag a mélyponton?
– Először gyógyszerrel kezdtek kezelni, amitől borzasztóan voltam, de fizikai mélypontom szerencsére nem sok volt, a rossz közérzet egy idő után nem súlyosbodott. Aztán megkezdődött a donorkeresés a csontvelő-átültetéshez. Kompatibilitás szempontjából először a szülőket és a testvéreket nézik meg. Ha nem stimmelnek, akkor a világhálón keresnek megfelelő donort, ami akár évekig is eltarthat. Az öcsémmel óriási szerencsém volt, mert száz százalékos sejtazonossággal rendelkezünk, s ez megnövelte a gyógyulási esélyeket is. A lelki mélypontom mégiscsak ehhez, pontosabban az öcsémhez köthető: nehéz volt elfogadnom, hogy neki kell miattam szenvednie, és számos vizsgálaton keresztülmennie. A sikeres csontvelő-átültetést követően még hat hétig sterilszobában kezeltek – a család, a tanítványaim és az ismerősök telefonon és levélben tartották bennem a lelket, szüleim szentmisét is szerveztek a gyógyulásomért, amelynek az erejét én akkor tényleg éreztem! A gyerekeim ekkoriban tizenévesek voltak. Láttam a szemükben, hogy azt gondolják: Anyu nem halhat meg! Én pedig tudtam, hogy miattuk muszáj meggyógyulnom.

– A betegség sokakat számvetésre késztet. Veled is így volt ez?

– Én rögtön tudtam, hogy hibáztam, és hogy változtatnom kell az eddigi életmódomon. A betegség előtt kizsigereltem magam, minden másra jutott időm, csak a helyes táplálkozásra és a pihenésre nem.

Futva kaptam be az ebédet, sőt, olyan is volt, hogy csak napi egyszer étkeztem. Túlvállaltam magam: mazsorett csoportot vezettem, heti háromszor aerobicot tartottam, éjszakánként javítottam a diákok dolgozatait, egyszóval mindent akartam, és mindenből a maximumot akartam kihozni. A betegség fejbe kólintott, stoptáblát állított elém. Azóta mérsékeltebb tempóval élek.

– Hogy mindig a dolgok derűs oldalát nézed, az veled született tulajdonság, vagy erre is a betegség tanított meg?
– Velem született dolog ez, szeretek szárnyalni. Természetesen én is padlóra tudok kerülni, csak a szerencsém az, hogy gyorsan talpra tudok állni, és haragot sem tudok sokáig tartani. Rendszerint megmagyarázom magamnak, hogy én is legalább annyira vagyok hibás, mint a másik, valamint igyekszem többféle aspektusból szemlélni a dolgokat, és mindig a számomra legkedvezőbb opciót fogadom el.

– Úgy tudom, lételemed a testmozgás.
– Olyannyira, hogy nem tudok, és nem is akarok lemondani róla, csak már nem viszem túlzásba. A sterilszobában is mindennap – módjával – mozogtam egy kicsit, igaz, lógott belőlem az infúziós kanül. Volt olyan időszakom, amikor minden este elmentem futni. Mániává vált, és ha kimaradt egy alkalom, marcangoltam magam. Amikor kiderült a betegségem, visszavettem a tempóból, és miután felgyógyultam, megfogadtam, hogy csak annyit sportolok, amennyi jólesik.

A saját káromon kellett megtanulnom, hogy a szervezetnek és az izmoknak igenis szükségük van pihenésre, illetve hogy egy 50-60 éves ne akarjon huszonéveseket megszégyenítő rekordokat döntögetni.

– A rockzenéért is rajongsz.
– Ez is a betegségem „hozadéka”. 2009-ben az internetet böngésztem, amikor véletlenül beleütköztem egy cikkbe, amely arról szólt, hogy Zeffer András, a P. Mobil együttes egykori tagja, a Mobilmánia alapítója hogyan gyógyult ki a leukémiából. Annyira elkezdett érdekelni az élete, hogy egyre többet és többet olvastam róla. Levelet írtam neki, amelyre már másnap válaszolt is, és egyszer teljesen véletlenül találkoztunk össze a Szent László Kórházban. Megkedveltem őt, s rajta keresztül a rockzenét. Férjemmel, Andrással ennek hatására kezdtünk rockkoncertekre járni. Ilyenkor mindig feltöltődünk, fiatalodunk.

Kép

Magyar Csilla és férje - Kép: Orosz Sándor

– Férjeddel harmincnyolc éve vagytok házasok. Mesélnél az első randevútokról?

– Ha azt gondolod, hogy szerelem volt első látásra, akkor nagyot tévedsz!

1980 májusában a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolára (ma Széchenyi István Egyetem) mentem el a barátnőimmel egy buliba. Alig hogy letettem a kabátom a ruhatárba, egy fiú – ő volt András – máris felkért táncolni. Húzódoztam kicsit, hiszen még meg se csapott a bulihangulat, de végül elmentem vele lötyögni. Külsőleg tetszett ugyan, de én a belevalóbb srácokat kedveltem. Az este folyamán mindent megtettem, hogy lerázzam Andrást, gyakran odamentem az öcsémhez, a barátnőimhez, de ő csak jött utánam, mint egy hűséges pulikutya. Haza akart kísérni. Akkorra már lehűlt a levegő, ezért azt mondta, hogy felmegy a kollégiumba a pulóveréért. Több se kellett, elindultam a sötét utcákon futólépésben egyedül, közben folyton hátrapislogtam, hogy jön-e utánam. Nem jött, és azt hittem, ezzel a történet le is lett zárva.

Igen ám, csakhogy másnap összefutottam öcsémmel a konyhában, aki a hajnalig tartó bulitól álmosan foghegyről odavetette nekem, hogy az a srác, akivel tegnap táncoltam, azt üzeni, hogy tizenegykor vár a Vörös Csillag mozi előtt. Na, még csak ezt hiányzott! Szüleim biztatására azonban mégis elmentem a randira, aztán legközelebb már a tanítóképző főiskola kapujában várt rám. Pár hónapot voltunk együtt, aztán András bevonult katonának, majd ’82 júliusában összeházasodtunk. András azt mondta, már akkor elhatározta, hogy elvesz feleségül, amikor a buliban felkért táncolni, én azonban lassabban szoktam bele a kapcsolatba. Mára remekül összecsiszolódtunk, tökéletes támaszai vagyunk egymásnak. Egy rendkívül családcentrikus, megfontolt, hűséges férjet ismertem meg a páromban, s a betegségem idején is teljes vállszélességgel támogatott.

– Azt mondják, hogy szépen együtt megöregedni nagy kihívás, életre szóló kaland.
– Ez így van! Nem létezik olyan, ahol minden mindig összhangban van. Nálunk is voltak, vannak súrlódások, nézeteltérések. Ez abból is adódhat, hogy teljesen különböző mentalitású és habitusú emberek vagyunk. Mint a tűz és a víz. Én vagyok a nyitottabb, a férjem csendesebb, befelé fordulóbb.

Nehéz úgy egyensúlyozni, hogy a tűz szabadon loboghasson, a víz pedig zavartalanul csordogálhasson a maga medrében, de hát a házasság kőkemény lelki munka, élethosszig tartó tanulási folyamat.

Volt egy mélypont a házasságunkban, amikor el is válhattunk volna. Elvesztünk a napi rutinban, nem fordítottunk egymásra elegendő figyelmet. Ha akkor nem ülünk le, és nem beszéljük meg a problémákat, biztosan szét is váltak volna az útjaink.

– Szerinted mi a te eddigi életed tanulsága?
– Többek között az, hogy bár az évek rohannak, nekem nem kell versenyt futnom az idővel, nem érdemes kizsigerelnem magam és feszegetni a határaimat. Meg kellett tanulnom, hogy nem szégyen segítséget kérni, ha nem bírom egyedül cipelni a terheimet. Ma már szeretem magam annyira, hogy mindent megteszek azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Fontosnak tartom, hogy mindig találjak magamnak olyan elfoglaltságot, ami boldoggá tesz, s amivel esetleg mások hasznára is lehetek.

– Milyennek szeretnéd látni magad tíz év múlva?
– Ha a sok kemoterápia és a gyógyszerek, amiket kaptam, nem roncsolták meg túlzottan a szervezetem, akkor bízom abban, hogy még sok szép év elé nézek. Szeretném, ha az unokáim olyan nagymamát ismernének meg bennem, aki boldogan túrázik velük, aki érdekes, tanulságos történeteket mesél, s aki bölcs tanácsaival segít nekik eligazodni az élet útvesztőiben.

Emmeline Goulden mintha már a születésétől fogva harcra lett volna predesztinálva. Mindkét szülője régi lázadó brit családból származott, anyja ősei ráadásul a Man-szigetről, ahol a világon először szavazhattak nők is a parlamenti választásokon. Emmeline Manchesterben született 1858. július 15-én, de később mindenkinek július 14-ét mondott, mert ezzel a kis módosítással a francia forradalommal és a Bastille lerombolásával hozhatta magát összefüggésbe.

A lány már fiatal korában pezsgő politikai aktivitással volt körülvéve: a szülei – mint büszke brit állampolgárok – kiálltak az amerikai rabszolgatartás ellen, és támogatták a nők választójogának ügyét is. Tizennégy éves korában tanúja volt annak, amint az édesanyja szenvedélyes beszédet mondott egy szüfrazsett-gyűlésen. Ettől kezdve ő is elkötelezett feministának tartotta magát. Húszéves korában szerelmi házasságot kötött egy Richard Pankhurst nevű, negyvennégy éves ügyvéddel, aki maga is a szólásszabadság és a női választójog lelkes híve volt. Az ő támogatása is közrejátszott abban, hogy kérlelhetetlen politikai harcossá vált.

Az elkövetkező tíz évben öt gyermeket szült, de ez nem akadályozta abban, hogy belevesse magát a közéletbe. Mint mondta, ő nem háztartási gép, ezért nevelőnőt fogadtak a gyerekek mellé, Emmeline pedig részt vett a legintenzívebb politikai küzdelmekben.

Számos liberális és feminista szervezetben kipróbálta magát, de egyiket sem találta elég radikálisnak. Konfliktusból konfliktusba keveredett, mert azt az elvet vallotta, hogy komoly eredményt csak kemény fellépéssel lehet elérni. Meggyőződése volt, hogy az amerikai rabszolga-felszabadítást is a mérsékeltek megalkuvása hátráltatja. Egy idő után saját szervezetet hozott létre Női Választójogi Liga néven, majd más politikai pártok és szövetségek tagja és alapítója is lett. Feltétel nélküli választójogot, a férfiakéval megegyező válási és öröklési feltételeket követelt.

Francis nevű kisfia, majd férje tragikus halála után Emmeline még elkeseredettebben és kérlelhetetlenebbül küzdött az elveiért. Tüntetéseken tiltakozott a rendszer ellen, és nemsokára három lánya is csatlakozott hozzá. Christabel, Adela és Sylvia még az édesanyjuknál is radikálisabbak voltak. Négyük közül először Christabel került börtönbe 1905-ben, amikor egy tiltakozó gyűlésen leköpött egy rendőrt. Adelát és Sylviát 1906-ban, Emmeline-t 1908-ban tartóztatták le először.

Ettől kezdve nem volt megállás. A felháborodott és elszánt nők nem engedtek, a hatóságok pedig nem bántak velük kesztyűs kézzel. Az egyre vadabb tiltakozásokon egyre vadabb dolgok történtek.

A rendőrök hamar rájöttek, hogy négy-öt szülést megért családanyák nem fognak olyan könnyen megijedni tőlük.

Ha kellett, ütötték-verték őket az utcán, a mellüknél fogva rántották a földre, bilincsbe verték őket. A börtönben nyomorult körülmények között tartották fogva a legvadabbakat, és bár néha a népharagtól tartva viszonylag hamar elengedték őket, a bent töltött hetek, hónapok sokakat megtörtek.

A börtönbeli bánásmódra adott női válasz sokszor az éhségsztrájk volt. A hatóságok erre kényszertáplálást vezettek be. Lefogták, lekötözték a börtönbe zárt aktivistákat, és orrukba vezetett szondán át próbálták táplálni őket, vagy erőszakkal tömték a torkukba az ételt. Emmeline mindezeknek a harcoknak végig a középpontjában küzdött. Megkapta a magáét mindenből, amit a „rebellis” feministák ellen fel tudott vonultatni a rendszer. Amikor pedig szabadlábon volt, folyamatosan, fáradhatatlanul kampányolt. Utazott, előadásokat tartott, politikusokkal tárgyalt. Anyagi helyzete többször is katasztrofálisan megrendült: rengetegszer költözött, bérlakásokban, ócska szállodákban lakott. Az évtizedes harc hatására megromlott a kapcsolata a saját gyerekeivel is, nemsokára mindannyian a saját útjukat járták.

Az utcán és az előadótermekben folyó elkeseredett, néha véres küzdelem nem maradt hatástalan, és a haladó szellemű politikusok is egyre többet tettek a nők egyenjogúsításáért Nagy-Britanniában. 1918-ra megérett a helyzet a változásra. A sok meggyőzés és erőszak eredményeként, valamint az első világháborúban az ipari termelést fenntartó női munkások hatására bevezették a harminc éven felüli nők szavazati jogát. Ez persze csak részleges eredmény volt.

Az első világháborúban Emmeline felfüggesztette nőjogi küzdelmeit, és – szemben a német fenyegetéssel – a brit világbirodalom hangos támogatójává vált. Heves nacionalista kirohanásokat intézett mindenki ellen, aki véget akart vetni a brit gyarmati uralomnak. A szovjet bolsevizmus veszélyét érzékelve eltávolodott a szocialista eszméktől, és 1926-ban belépett a Konzervatív Pártba, két évvel később pedig jelöltette magát képviselőnek a választásokon.

A sok küzdelem, megaláztatás, éhségsztrájk és stressz persze megtette a hatását Emmeline egészségi állapotára. Amikor pedig egyik lánya, Sylvia házasságon kívül szült gyermeket, a botrány elsodorta Pankhurst választási kampányát. Megöregedve, betegen bevonult egy idősek otthonába, ahol még abban az évben, 1928-ban, hatvankilenc éves korában meghalt. Éppen halála után két héttel lépett életbe az a törvény, amely kiterjesztette a szavazati jogot a 21 éven felüli nőkre is.

Harcostársai és ellenfelei egyaránt elismerték, hogy a nők jogaiért folytatott küzdelmével megfizethetetlen szolgálatot tett Nagy-Britanniának és közvetve az egész világnak. Korabeli leírások szerint a temetése olyan volt, mint amikor egy hősi halált halt tábornokot búcsúztatnak a csapatai.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Körtvély Adrienne és Springer Orsolya divat- és stílustervezéssel foglalkozik huszonöt éve. A sokéves munka- és élettapasztalat után 2019 februárjában társultak arra a közös misszióra, hogy a mai emberek életébe visszahozzák a kézimunka örömét. Ezzel nem csak a hagyományokat kívánják aktívan életben tartani. Modern eszközökkel hozzák vissza a leegyszerűsített világunkba azokat az elhanyagolt, finommotorikus mozgásokat, amellyel nemcsak a kezünket, de az agyunkat is fejlesztjük.

A programon Adrienne-től megtudom: „A Kézimunka Akadémia célja, hogy hagyományőrző tartalmak fejlesztésével alternatívát teremtsen a kézírásnak. Az elmúlt 15 évben az elektronikai eszközök az átlagember számára is könnyen elérhetővé váltak. Ezek napi szintű használata, a technológiák, alkalmazások fejlődése egyrészt előnyt jelent, közelebb kerül a távol, ismerőssé válik az ismeretlen, a technikai fejlődésnek ugyanakkor árnyoldala is van. Az olyan napi rutin például, mint a kézírás, teljesen háttérbe szorult. A mentális egészség megőrzéséhez viszont szükségünk van a kéz finommotorikus tevékenységének fenntartására. Nélküle az egészséges, felnőtt emberek szem-kéz koordinációja, a térbeli tájékozódási és egyáltalán az önálló életre való alkalmasság képessége csökken. Mindenképpen szükség van az életünkben olyan tevékenységre, amely ezt pótolja. Mi úgy gondoljuk, hogy a couture hímzés lehet az új kézírás. A hímzés bárki számára elérhető, nem igényel nehezen hozzáférhető helyszíneket, erőforrásokat.”

Orsolya azt vallja, hogy a fenntarthatóság záloga a kézműves tevékenységekhez való visszatérés, a nagyipari túltermeléssel szemben az egyedi igények kielégítése, az érték teremtése a viseletkultúrában is, hogy a hosszan készülő darabokat viselőik hosszan is hordják és megbecsüljék.

„Az értéket számunkra az öltözködés terén a természetes alapanyagok minőségi megmunkálása, a multifunkcionalitás, a variálhatóság, az átalakíthatóság és az újraalakíthatóság jelenti. Olyan öltözékeket szándékozunk tervezni, amelyek nem kerülnek szemétbe, és akár generációról generációra továbbadhatók. Olyan hagyományos kézműves, illetve művészi technikákat alkalmazunk, mint a kézi hímzés (ennek egészen különleges formái is), a hajócsipke-készítés, a gyöngyfűzés. A hagyományokat nemcsak a technikák felelevenítésével igyekszünk ápolni, hanem azzal is, hogy felhasználjuk azok motívumkincsének újraértelmezett formáit. A couture azonban természetéből fakadóan csak kevesek számára érhető el, a slow design és fenntarthatóság gondolata viszont akkor szökken szárba, ha minél szélesebb körben elterjeszthető. Erre igen alkalmasak azok a módszerek, amelyek bevonják a használókat saját tárgyaik elkészítésébe. Ruhák esetén ez például egy egyszerű öltözék egyedi díszítése lehet.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Adrienne-t egy külön beszélgetésre is elcsípem, a kezdetekről kérdezem, arról, hogyan találkoztak.

– Egy évfolyamon végeztünk a Budapest Divatiskolában, ami akkor a Magyar Divatintézetben működött. Pörgős élet volt, nagyon jó tanáraink és lehetőségeink voltak, a divatszakmát kívülről-belülről láttuk. Csak egy éve dolgozunk együtt, de az elmúlt években folyamatosan követtük egymás munkáit. Sőt, egy baráti körrel jó pár éve szakmai utazásokat tartunk minden évben, itt is mindketten oszlopos tagok vagyunk.

– Milyen foglalkozásaitok vannak?
– Jelenleg a Tűbetűzés – monogramhímző és Tambour – couture hímző workshopok futnak, de hamarosan indítunk tűfestő, bullion hímzés, 3D hímzés és komplex couture kurzusokat is. Ezek általában olyan technikák, amelyek a világ több táján virágoznak, nálunk azonban egy kicsit elkoptak, szinte feledésbe merültek. Mondhatjuk, hogy Csipkerózsa álmukból ébresztjük ezeket a technikákat.

– Vannak konkrét megkeresések, hogy milyen workshopot tartsatok? A Tambour hímzés például hogy merült fel?
– Saját kurzusaink mellett szerencsés módon a szakma is felfigyelt ránk. Elsőként a Történelmi vásárok eseményein jelentünk meg a Magyar Nemzeti Múzeumban, tavaly decemberben. Majd a Rotschild Klára életét és munkáit bemutató kiállítás kurátora, Simonovics Ildikó talált ránk, így már több, couture díszítőtechnikát bemutató eseményt terveztünk kifejezetten a múzeum felkérésére.

Szintén konkrét kérésre építettünk fel egy tematikát a karácsony előtt szervezett Csillaghegyi Gyapjúnapra is, ahol gyerekekkel, felnőttekkel hímeztünk alapöltéseket tartalmazó filc karácsonyfadíszeket. A Tambour egy nagyon különleges és praktikus hímzésfajta, abszolút alap a couture technikák között. Egy kis piackutatás után kiderült, hogy ezt ismerik, és többen szeretnék is megtanulni.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Kik keresik a foglalkozásokat? Teljesen kezdők is be mernek jelentkezni?
– Keresi a szakma, mert például Tambour-oktatás ilyen tematikával máshol nincs. Keresik azok is, akik kézműves hobbikat űznek szabadidejükben, és van céges, csapat­építős felkérésünk is.

– Honnan hova tudtok eljutni egy teljesen kezdővel?
– Bármeddig, ha van benne kitartás. Orsi olyan távlatokat nyit, hogy az ember képzelete szárnyal tőle, húzza őt a kitartás felé.

– Magasabb szintű képzéseket terveztek? Olyanra gondolok, ahol például varrónők sajátíthatnak el különleges, díszítő technikákat?
– Igen, szeretnénk kifejezetten szakmabelieknek szóló kurzusokat is indítani. Alapvetően három irányban gondolkodunk: professzionális hímzésoktatás, hagyományokra építő, couture hímzőműhely alapítása és a készségfejlesztés, egészségmegőrzés célzattal végzett kézi hímzés, mint hobbitevékenység széles körű népszerűsítése.

– Mi a cél? Hol látjátok a Kézimunka Akadémiát 5 év múlva?
– Nagyon szeretnénk, ha egy nagy és állandóan növekvő, elkötelezett közösség napi-heti szinten okosítaná a kezét velünk. Szeretnénk, ha ennek látványos mérföldkövei lennének, ami még több embert vonz. Vágyunk olyan megrendelésekre, amelyek közösségi műhelyekben készülnek. Például szállodákba vagy más attraktív terekbe nagy méretű kárpitok, mivel nemcsak divat oldalról érdekes a couture, lakberendezési, belsőépítészeti kihívásokra is szívesen reflektálnánk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Itt van mindjárt egy kihagyhatatlan mű, a János vitéz Petőfitől. És rögtön az elején egy párválasztással, férfi-női szerepekkel kapcsolatos, kissé pikáns alaphelyzet: Jancsi, akinek a juhnyájra kell vigyáznia, a fűben heverész, Iluska pedig, térdig állva a hideg patak vizében, görnyed, csapkodja, mossa a ruhákat. A fiú nem pattan föl segíteni, sőt, még szabotálja is a munkát, és arról győzködi a lányt, hogy hagyja a fenébe a dagadt ruhákat (érdekes, egy másik szeretethiányos magyar költő is a ruhákra volt féltékeny), inkább vele hetyegjen. Tudjuk, ha a férfi kellően erőszakos, általában célt ér, miként a mi Kukoricánk is, de végül mindketten lebuknak. Iluskát a mostoha hazaparancsolja (vélhetően büntetést kap, hiába fenyegetőzik megtorlással a pásztorfiú), Jancsi pedig elveszíti a birkái nagy részét. Ő van megsértve, amikor a gazda ezt számonkéri rajta; kénytelen elbujdosni.

A fiatalok sorsa – nemi szerepük szerint – különböző: ugyan társadalmi helyzetük hasonló (mindketten árvák), a férfi el tud menni, katonának áll, karriert csinál, míg Iluskát halálra kínozzák. Igaz, Jancsi sem találja a boldogságot, elhunyt kedvese után ered, és csak a transzcendens világban lehetnek egymáséi. Az élet vize (ezt kínálja a szamáriai asszonynak Jézus) biztosítja számukra a feltámadást, az egyesülést, a beteljesülést. Nos, mindebből látszik, hogy a történet a mai európai korszellem szerint ezer sebből vérzik. Mert ugyan Petőfi zseni, a János vitéz gyönyörű, a XXI. század politikailag korrekt világának egyáltalán nem felel meg.

Van-e itt megoldás? Kétségtelenül szerencsésebb volna, ha Iluska is pásztorkodhatna, és ő rágcsálná a fűszálakat, míg Jancsi dögönyözi a szennyest a patakban. Történtek is effajta kísérletek a feminizmus részéről, amire a társadalom válasza a mosógép feltalálása volt, mentesítve így civilizációnkat a patakban tisztítással járó fáradságtól. Legújabban már a nemi egyenjogúságra sincsen szükség, hiszen ha valaki nincs megelégedve a saját helyzetével, átesik egy nemváltó műtéten, ezzel utat nyitva a mosástól a fűben heverészés felé.

Hogy ez Iluskának még nem adatott meg, az legyen az ő tragédiája, és mindannyiunk szerencséje, mert csak szebb így a János vitéz, mintha ezeken az alternatívákon Petőfinek el kellett volna gondolkodnia.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

6:00 – A reggel

Mindig reggel 6-kor kelek. Így szoktam meg, még aktívabb koromban. Negyven évet dolgoztam raktárvezetőként vidéken, a gyárban. Aztán nyugdíjba mentem, és most Pesten élek egy tízemeletes panelház földszinti lakásában. Gyakran van honvágyam, hiányzik a kert, ahol kapáltam és permeteztem, meg a tanyácskám is, azzal a tákolt kisházzal. De hát most itt van Pest, ezt kell elfogadni és szeretni. Mindjárt megeszek egy pirítóst teával, felöltözöm és megborotválkozom. Kétnaponta lemegyek a kisboltba, szigorúan maszkban, kesztyűben. Inkább felveszem, nehogy megszóljanak, mert ez a koronavírus azért még itt van nálunk is a levegőben, és mert múltkor jól megkaptam a magamét egy középkorú férfitől. Azt mondta, siessek haza, én, a nyugger, mert csak megkapom és terjesztem a vírust. Egykedvűen megvontam a vállam. Keményebb beszólásokat is kaptam már életem során.

10:00 – A háziorvosi rendelőben

Egy negyven körüli férfi előre-hátra hintázik a széken, és vöröslő fejjel hadarja: „Hát, ezt nem hiszem el! Csak gyógyszert jöttem íratni, de tessék! A sok öreg meg bemegy bratyizni a doktor úrhoz! Nincs más dolguk, mint idejönni és beszélgetni. Előtte már biztos végigjárták a piacot, ahol szintén elkrákogták, hogy mijük fáj. Az ilyenek miatt tart itt ez az ország! És különben sem érek én rá órákig várakozni!” Én a falhoz lapulok, alig várom, hogy az asszisztens kihozza a receptjeimet, és elinalhassak. Nem akarom, hogy kipécézzen magának a pasi.

11:30 – A gyógyszertárban

Visszafelé útba ejtem a patikát, hogy kiváltsak néhány gyógyszert. Azt a fránya kétezrest mindig összekeverem az ötezer forintossal! A maszktól meg a bepárásodott szemüvegemtől olyan az egész, mint egy sötétben tapogatózós kabaré. Mindegy, inkább lassabban veszem ki a pénzt a tárcából, mint hogy átvágjam magam. A gyógyszertáros hölgy a homlokát ráncolja, aprókat kopog az ujjaival a pulton, és úgy néz rám, mint valami rossz helyre kézbesített árucikkre. Kínos.

Érzem, hogy legördül egy izzadságcsepp a hátamon. Tudom, sietnem illene, de sajnos egy ideje remeg a kezem, és ez mindent megnehezít.

A belvárosba és a bevásárlóközpontokba már be se járok. Kimerítő lenne szatyrokkal egyensúlyozni, lesni a szabad ülőhelyeket a buszon, és folyton résen lenni, hogy el ne lökjön a metróaluljáróban az a sok ember. Épp elég izgalom nekem a közlekedési lámpa itt, a telepen! Esküszöm neked, hogy direkt úgy van programozva, hogy én pont ne érjek át. Múltkor még a zebra közepéig sem jutottam el, de már villogott a zöld. Komolyan mondom, kész szerencsejáték, hogy áthajtanak-e rajtam, vagy megkímélik az életem!

12:30 – Gondolatban Pistánál

Még így is jobb a helyzetem, mint néhány cimborámnak. Ott van például a Pista, aki idősek otthonában él. Nem ő akarta, csak úgy betették. A fia. Azt mondta, jobb lesz neki ott. Eladatta a szülői házat, abból befizette ide a Pistát, és vett magának is valami kulipintyót. Önálló életet akart élni. Havi egyszer látogat el az otthonba. Ha nagyon siet, akkor csak felteszi a recepciós pultra a kekszekkel, csokikkal és egy pamut pizsamával megrakott kosarat, hogy majd az ápolók vigyék fel az apja szobájába. Olyan is van, hogy nem siet, és akkor felmegy az apjához, igaz, el is visz valamennyit a nyugdíjából. Másnap a Pista a szomszédoktól kér cigit és némi aprót a kávéautomatához. Egyébként szörnyen remeg a keze, néha elejti a párizsis-vajas kenyeret. Az ápoló ilyenkor morog, hogy még ezt is neki kell feltakarítani. Pista hall mindent, de semmiért nem szól. Azt mondja, örül, hogy itt ránéznek, törődnek vele. Beveszi a gyógyszereket, teszi, amit mondanak. Csak akkor jön ki a sodrából, ha a beígért francia krémes helyett szottyadt, tölteléknélküli piskótát kap ebédre. Legalább egy krémest hadd érdemeljek már meg, na! – kiabálja. Múltkor azt mondta neki a nővér, hogy ne mászkáljon sokat a folyosón. Inkább üljön csak bent a szobában, addig sincs vele gond. A Pista megesküdött, hogy hallotta, amint azt mondják a háta mögött:

„Mit járkál még 86 éves létére?! Úgyis hamarosan eltolja a rollert a másvilágra!”

17:00 – Öregek közt

Icu régebben tanár volt egy középiskolában, most már itthon van, nyugdíjas. Mindig ilyenkor sétáltatja a drótszőrű tacskóját. Néha ücsörgünk a padon és beszélgetünk. Ica épp azt újságolja, hogy a fiatalok el akarnak bennünket, öregeket pusztítani, mert szerintük mi vagyunk a felelősek a klímaváltozásért. Állítólag fészbúk csoportok is alakultak, amiket az időskorúak iránti gyűlölet tart össze. „Eriggy már, Ica, ez abszurd! Gyártod itt nekem az összeesküvés-elméleteket! Nem te és nem én vagyok a felelős az ő elégedetlenségükért, kiábrándultságukért. Ezek a nyűgök azóta jellemzőek az ifjúságra, amióta csak világ a világ. Nem gonoszak ők, csak lázadnak. Ez így normális. Majd lenyugszanak.” „Nem érted, Ernő?! Ki akarnak bennünket zárni a való életből, azt akarják, hogy ne mehessünk el szavazni! Ezt nem én találom ki, ezt parlamenti képviselők nyilatkozzák! Feleslegesek lettünk. Kifosztanak majd bennünket is az unokázós telefonbetyárok! Én mondom neked, csúnya világ jön, jobb lesz mielőbb elmenni.” „Marhaság, Icu, marhaság! Igenis szükség van ránk! Hát, ki adja át a hagyományokat, ha nem mi? Mi tanítjuk be a munkahelyen a gyakornokokat, mi segítjük ki az unokákat, ha hitelt vesznek fel. Na, látod!”

Icu vállat von, elővesz a zsebéből egy marék szotyit, finoman megböki a karom, int a fejével, hogy vegyek.

Ülünk egy darabig az árnyékot adó fák alatt, és közben arra gondolok, hogy mi nem vagyunk régiségek. Vagy ha igen, akkor olyan antik darabok vagyunk, amelyeknek még igenis helyük van a polcon.

Most vagyok 72, csak öt éve nem dolgozom, de amíg lehetett, én bejártam Pesten is a boltba, a raktárba, cipeltem az árut ki-be. Nekem mindig is fontos volt, hogy megmutassam a világnak, hogy még működik a testem és az agyam, hogy nem felejtettem el megbecsülni a pénzt, és hogy még igenis át tudom adni a tudásom a fiataloknak. Igaz, egyszer megkérdezték a kollégáim némi gúnnyal a hangjukban, hogy meddig akarok még dolgozni. Akkor az egy kicsit szíven ütött, mert úgy éreztem, már nincs rám szükség. Pedig szerintem mi pont annyit érünk, mint bárki más, még ha kicsit összetöpörödtünk is az évek során.

Kép

Kép: Freepik

19:00 – Alkonyodik…

Egy kicsit még piszmogok az íróasztalomnál, keresztrejtvényt fejtek, összeírom a kiadásaim, és folytatom az élettörténetem. Pár hónapja kezdtem el írni egy kockás spirálfüzetbe. A gyerekkoromról, örömökről, csalódásokról, nehézségekről, szerelemről. De vajon kíváncsi lesz rá egyáltalán valaki? Mindegy, én azért írok, és majd rád hagyom, Danikám. Apropó szerelem: Jaj, de vártam, hogy a nagymamád azon a bizonyos csütörtöki napon velem legyen végre a cukrászdában! A sarokban lévő asztalnál vártam őt az első randevún, és azon töprengtem, vajon hogyan köszönjek neki, és milyen süteményre hívjam meg. Szép lány volt a mama, de engem a humorával és a kedvességével vett le igazán a lábamról. Eljegyeztem, aztán megesküdtünk. Majdnem negyven évet éltünk együtt, aztán sajnos ő Alzheimeres lett. Először a neveket kezdte elfelejteni, amikor pedig a helyzet rosszabbra fordult, már csak gügyögött. Egy nap végleg elment, de megígértem, hogy elrendezek még itt pár dolgot, és aztán sietek hozzá.

Most biztos azt kérdezed, miért meséltem el mindezt neked, Danikám. Tudod, az évek számának növekedésével az ember megbarátkozik „az élet estéjének” gondolatával, de azt nagyon nehéz elfogadni, hogy a fiatalabbaknak nem kellünk, csak akadályként tekintenek ránk. Tudom én, hogy vannak, aki szerint az élet könnyebb lenne nélkülünk. Tisztában vagyok azzal is, hogy mi, öregek iszonyú fárasztóak, és néha gorombák is tudunk lenni. Hidd el, én hozzátok, fiatalokhoz is teljes együttérzéssel fordulok, mert tudom, nektek sem könnyű, megvannak a saját problémáitok. Habár a munka és a hit sok mindenre gyógyír. Erre majd emlékezz alkalomadtán.

A ti szupererőtök abban rejlik, hogy otthon vagytok a digitális világban, a technikai újítások terén. A mi szupererőnk a ráncainkban bújik meg, mert minden egyes ráncnak megvan a maga története.

Az ősz hajunk azt jelzi, hogy nevettünk és sírtunk. A sebek, a májfoltos, bedagadt kezek és a csípőprotézis pedig azt, hogy sokat dolgoztunk, és a nehézségek közepette felneveltük a gyermekeinket. Most próbáljuk türelemmel és alázattal egyengetni az unokáink életét. Úgy vélem, az öregség beletartozik az isteni tervbe. Ha kizártok minket vagy nem vesztek rólunk tudomást, azzal tulajdonképpen a modernség, a fiatalság nevében elutasítjátok a múltat, a gyökereket. Tisztelettel kérlek téged, benneteket: hadd éljünk még egy kicsit veletek, közöttetek!

Utóirat: Te is megöregszel egyszer, épp ezért már most olvasd el, kérlek, a kedvemért Dino Buzzati Hajtóvadászat öregekre című könyvét!

Szeretettel gondolok Rád, és ölellek innen a távolból is:

Nagypapa

Szépen felállítottuk a figurákat, kezdődhetett a parti. Nem is annyira a rafinált megnyitás, a trükkös vezércselek vagy az alaposan kifundált stratégia számított (ez egyikünknek sem erőssége), hanem maga az élmény, amint hónunk alá csapva cipelhetjük a huszárt vagy a gyalogot, s pláne, ha egy-egy ütés alkalmával diadallal leemelhetjük ellenfelünk bábuját, és kirakhatjuk a pálya szélére.

Gyűltek is szépen az elesett harcosok, megannyi gyalog- és tisztáldozata a kemény küzdelemnek, amikor egy férfi bukkant elő a felhős időben szinte szürkületnek ható fényviszonyok közepette. Kis kocsit húzott, azt leparkolta a fűben, és érdeklődve figyelt. Már csak egy kibic hiányzott, aki pillanatok alatt megalázza a dilettáns apukát! Ideges is lettem, próbáltam nagyvonalúan kommentálni egy-egy lépésemet, s úgy tenni, mint aki tudna persze jobbat is, de hát a gyerek ellen mégse… Az idegen sokáig néma maradt, később megszólalt, de mindig csak Zsombinak adott tanácsokat. Udvariasan, halkan, szerényen, meglátva az állásban rejlő legelképesztőbb lehetőségeket is. Én szívem szerint befejeztem volna régen, de görcsösen igyekeztem mutatni ennek a sakktudornak, hogy nem vagyok annyira szerencsétlen amatőr, aki csak a jópofa műanyag figurák miatt torpant meg pár pillanatra, hanem igazi játszmába bonyolódtunk a fiammal.

Már vagy fél órája játszottunk, a bábuk fogytak, egyre sötétebb lett, a bácsi nem tágított, feleségem talált magának egy padot, azon üldögélve unatkozott. Nem mertem döntetlent ajánlani, mert mit gondolna a kibicünk, nyúzzuk csak kifulladásig, vagy amíg be nem zárják a kaput.

Végre aztán vége lett, alig néhány gyalog maradt a királyok mellett, mégiscsak kiegyeztünk döntetlenben.

– Állítsuk vissza helyükre a bábukat – jött oda a feleségem is. A bácsi azonban hevesen tiltakozott: nem, nem!

Nocsak, gondoltam, még lejátszaná? Egy ilyen igazi sakkőrültnek remek csemege ez a végjáték. De nem. Felkapta egymás után a bábukat, s pakolni kezdte őket a kocsiba. Kiderült, hogy ő a strand alkalmazásában éjszakára összegyűjti, és zárt helyre viszi a tizenhat harcost, mert a könnyű kis műanyagfiguráknak egyébként lába kél. Gyorsan nekünk is lábunk kélt egy kis szabadkozás után, de a férfi csak kedvesen mosolygott, és pakolta a sakk-készletet.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A múlt családi és történelmi titkai, a transzgenerációs szemlélet és az epigenetika több Képmás-esten is beszédtéma volt, amelyeket három kivételes film is inspirált. Az ehhez a témához kapcsolódó Képmás-estekből szerkesztett Önöknek Szám Kati egy új Képmás-estet.

Szeretnénk addig is tartalmas kikapcsolódást adni közönségünknek, amíg újra személyesen üdvözölhetjük egymást a Képmás-esteken. Gondoljuk újra együtt a korábbi találkozásainkat egy-egy új téma mentén! Hét tematikus Képmás-estet láthatnak élményekből, gondolatokból újrafűzve, új megvilágításban. Aki pedig lemaradt az elmúlt évek estjeiről, most ízelítőt kaphat belőlük. Hangolódjunk együtt az újraindulásra az online Képmás-estekkel!

Az alábbi Képmás-estekből szerkesztettük a filmet:

A férfi elmesélve és eltáncolva (Hagymányok Háza)
Megszólaló vendég: Berecz István néptáncos testvéréről, Marcikáról mesél.

Családfánk ágán (Várkert Bazár)
Megszólaló szakértő vendég: Orvos-Tóth Noémi - klinikai szakpszichológus a transzgenerációs szemléletről és az epigenetikai öröklődésről

A múlt sebei (Várkert Bazár)
Megszólaló vendégek:
Tóth Ildikó, színésznő
Piotr Sobociński JR - operatőr
Perczel-Forintos Dóra - klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta

Megtartó közösségek (Várkert Bazár)
Megszólaló vendégek:
F. Várkonyi Zsuzsanna - pszichológus, az Akik maradtak című film forgatókönyvírója
Szőke Abigél - színésznő

Az online Képmás-estben részleteket láthatnak az alábbi filmekből:

Az élet maga (Köszönjük az HBO-nak!)
Aurora Borealis - Északi fény (Köszönjük a Filmteam Kft. engedélyét!)
Akik maradtak (Köszönjük a Budapest Filmnek!)

A beszélgetéseket Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője vezette.

Az online Képmás-est támogatója:

Szeretnénk addig is tartalmas kikapcsolódást adni közönségünknek, amíg újra személyesen üdvözölhetjük egymást a Képmás-esteken. Gondoljuk újra együtt a korábbi találkozásainkat egy-egy új téma mentén! Hét tematikus Képmás-estet láthatnak élményekből, gondolatokból újrafűzve, új megvilágításban. Aki pedig lemaradt az elmúlt évek estjeiről, most ízelítőt kaphat belőlük. Hangolódjunk együtt az újraindulásra az online Képmás-estekkel!

– A rendszerváltás előtt bontogatta szárnyait a pszichológia, vagy minden próbálkozást csírájában elfojtottak?
– Válaszomhoz némi szakmatörténeti megemlékezésre van szükség. Az 1945 utáni időkhöz kell visszanyúlnunk. A háború előtt jeles pszichológiai műhelyek működtek Magyarországon. Pszichoanalitikusok, kutató orvos-pszichológusok, mint a jeles Szondi Lipót, és akadémikus pszichológusok. Közülük sokan életveszélybe kerülve, üldözötté válva mentették az életüket, többen emigráltak külföldre. A nagy vérveszteség után nehéz volt a szakma túlélési lehetőségeit kialakítani.

A Lipótmezőn – az akkori Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben – tudott csendben megmozdulni a pszichológiai élet.

1948-ban Benedek István (Benedek Elek unokája. a szerk.), aki korábban Szondi Lipót munkatársaként ösztöndiagnosztikai kutatásokat folytatott, alapított egy lélektani laboratóriumot. Többen a pszichoanalitikusok közül itt találtak menedéket. 1951-ben a politikai vezetés letörte a kibontakozó pszichológiai életet, kiebrudalták a munkatársakat, a lélektani labor pedig megszűnt. A hírhedt Rákosi-éra a szovjet tudományos viták nyomán Magyarországon is élesen támadta a pszichológiai szellemű pedagógiát, vagyis a pedológiát; a lélektant itthon is burzsoá áltudományként utasították ki a tudományok rendszeréből.

– Nem hittek benne, vagy féltek tőle?
– Világos, hogy féltek tőle! A kommunista rezsimben a hatalomnak olyan emberekre volt szüksége, akik hűek a rendszerhez, akik nem gondolkodnak önállóan. Akkoriban nem a klinikai területet támadták, hiszen az alig létezett, hanem a pedológiai irányzatot, amely tulajdonképpen a pszichológia átlélegzése a nevelő munkába, hogy ne csak oktassunk, hanem a személyiséget is formáljuk, vagyis szabad lelkű, szabad gondolkodású, autonóm személyiségeket neveljünk. A kommunista diktatúra félt az autonóm gondolkodástól, ezért lehetetlenítették el – sok mással együtt – a pszichológiát. A magyar pedológust, Mérei Ferencet is elítélték. A tesztek használatát megtiltották. A pszichológus szakma feleslegessé, tevékenysége üldözötté vált.

A proletárdiktatúra 1956-ig „dühöngő” állapotban volt.

– Mondhatjuk, hogy üldözték a szakma képviselőit?
– Az elnémítás, tiltás, a pszichológia kvázi megsemmisítése tetszhalál-állapotot idézett elő. Nagynevű szakemberek messze kerültek a hivatásuktól, Marton Magdának például állatkísérletekkel levegőtisztasági kutatásra kellett áttérnie. 1956-ig igen kevés szakmai működésnyom maradt, az is a rendszert kiszolgálókhoz vezet vissza. 1956 a forradalom, a nagy átrendeződés korszaka volt. Kádár puha diktatúrája következett, a „tiltás, tűrés, támogatás” három „T”-je határozta meg a szellemi életet. Ekkor kezdett ébredezni a tetszhalálból a pszichológia. 1958-ban mint tudományt rehabilitálták, megindult az egyetemeken a tanítása, majd 1963-ban az alkalmazott pszichológus-képzés. Ekkortól egy csodálatos, fellendülő folyamat vette kezdetét, amit magam úgy jegyzek, mint a „fényes szellők” pszichológiatörténeti korszakát. Lelkesedés, aktivitás, önkéntes szolgálat, a szakma felépítése indult meg. A klinikai terület újjászületett, ismét csak a Lipótmezőn.

Kép

Bagdy Emőke lipótmezői irodájában, 1989-ben

– Ön mikor lett aktív részese és formálója ennek a folyamatnak?
– A gyakorlati pszichológia, amely az emberek szolgálatába állítja a lélektani tudást, 1963-ban éledt újjá. Korábban származási okból nem vettek fel az egyetemre, és végül ez lett az én nagy szerencsém, mert így az első fecskékkel végezhettem a klinikai szakágon.

1964-ben Mérei Ferenc az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet második emeleti szobácskájában megalapította azt a laboratóriumot, amely aztán a magyar klinikai pszichológiai képzés bölcsője lett.

Kijártunk hozzá gyakorlatra, mert börtönviseltsége miatt tilos volt az egyetemi képzésbe bevonni. Mind felnéztünk rá! Folyamatosan alkotómunkát végzett. Jellemző rá, hogy a börtönben zseblámpafénynél, ceruzacsonkkal írta meg a „Lélektani napló” négy kötetét, amely kijutva szamizdatként terjedt a tilalom idején. Mérei igazi mester volt, mindent teljes gondossággal megtanított, a szakmai személyiséget is csiszolta.

– Milyen érzés volt „első fecskeként” diplomázni a szakon? Hogyan lehet munkát kapni egy olyan területen, amelynek az infrastruktúráját még ki sem építették rendesen?
– Miután végeztünk, beszivárogtunk a gyakorlat területeire, de az alkalmazóinknak fogalmuk sem volt arról, hogy mi fán terem a pszichológus. Ezért kezdetben méltatlan helyzetek álltak elő. Volt még olyan is, hogy menjünk udvart sepregetni a betegekkel! Be kellett bizonyítanunk, hogy sokat tudunk, és jó hasznunkat veszik az egészségügyben. 1977-re már kivívtuk az első szakmai rendeletet, a 38/1977 (Eü. K. 25) egészségügyi miniszteri utasítást, amely definiálta, ki a pszichológus. 1974–1984 között tíz éven át folytak a Pszichoterápiás Hétvégék, pszichiáterek és pszichológusok együtt tanítottuk a pszichoterápiás szemléletet és gyakorlatot. 1980-ban létrejött a Magyar Pszichiátriai Társaság, elszakadt és önállósult az ideggyógyászattól. Az önállóság nekünk is felvirágzást eredményezett. Létrejött a Klinikai Pszichológia Szekció, ezen belül a módszertani munkacsoportok, ezek a későbbi egyesületek előfutárai voltak. A Lipótmező mint Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet ebben az időben is központ, fellegvár volt! Olyan dolgokra vállalkoztunk kezdettől itt, ami ma már elképzelhetetlen.

– Milyen dolgokra?
– Sokszorosítottuk a fontos, új és hiányzó pszichodiagnosztikai szakanyagokat, standardizáltunk teszteket, terjesztettük a gyakorlati eszközöket és módszereket. 1969-ben megszültem az ikreimet, de nem adtam fel a szakmai munkát. Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy a férjemmel megegyezésben váltva segítettük egymást a szakmai és tudományos munkánkban, így ha nekem fontos feladatom volt, ő anyaszívű apaként helyettesített, és viszont. Kollégáimmal együtt mind tudtuk, hogy titkosszolgálati megfigyelés alatt álltunk, „dossziéink” voltak. A besúgók eljöttek pl. a Pszichoterápiás Hétvégékre, és jelentéseket készítettek rólunk.

Ellenőrizni akarták, hogy nem szervezünk-e pszichológiai összejövetelek ürügyén valami politikai megmozdulást.

– Születtek olyan szabályozások a rendszerváltás előtt, amelyek kereteket szabtak a pszichológusoknak?
– Mint említettem, már a ’70-es években elértük, hogy legyen egy pszichológus-rendelet, amelyben definiálták a szakmánkat. Meghatározta, hogy ki nevezheti magát pszichológusnak, és milyen tevékenységre jogosítja fel őt a végzettsége. Húsz év alatt mindent elértünk, ami egy szakma fejlődésében fontos: volt alaprendeletünk, szakági képzési rendelet, volt Kamaránk, volt Szakmai Kollégiumunk – 1989-ben azután minden rendeletet visszavontak, majd mindent újra szabályoztak, csak rólunk feledkeztek meg.

A rendszerváltás óta akármilyen kormány volt, mindegyik visszavert bennünket a legelemibb kérésünkkel is: máig nem létezik közhiteles nyilvántartás arról, hogy ki a pszichológus.

De még egy egyszerű névjegyzéket sem tudunk létrehozni, mert nincs adatszolgáltatási hozzáférés, ki a diplomás pszichológus. A saját Kamaráért 1989 óta folyamatosan harcolunk, az elmúlt évben azonban belefáradva feladtuk a küzdelmet.

Kép

Bagdy Emőke 60. születésnapját ünneplik a Lipótmező kápolnájában, 2001-ben

– Kinek nem érdeke, hogy a pszichológusoknak legyen egy erős érdekvédelmi szervezete?
– A kormányok váltották egymást, és mi fáradhatatlanul küzdöttünk azért, hogy legyen Kamaránk, de végül valaki mindig elgáncsolt minket. Egyszer eljutottunk odáig, hogy a kidolgozott törvénytervezet a Parlament elé kerüljön, de az utolsó pillanatban visszavonták. Nagyon sok jogász és szakember sokat dolgozott érte, és azt sem tudjuk, hogy ki az, aki előző éjszaka kitalálta, hogy akkor mégsem tárgyalhatnak meg valamit, amit a kormányülésen már jóváhagytak. A szakmabeliekkel éveken át biztattuk egymást, hogy lesz kamarai törvény, lesz névsor, lesz szabályozás, hogy végre tudni fogjuk, ki nevezheti magát pszichológusnak. Évekig reménykedtünk, hiszen még a vadászoknak vagy pl. a növényorvosoknak is lehet Kamarájuk – tizenötezer pszichológusnak vajon miért nem? Van egy nyilvánvaló fejlődés a pszichológia határain belül, tudományos felismerések születtek, sok mindent átültettünk a gyakorlatba, igazán nincs miért szégyenkeznünk – de miért nem engedik, hogy szabályozzuk?

– Túl sok az önjelölt pszichológus, aki tanácsot ad?
– 1995-től begyűrűzött hozzánk is a coaching, számos területen tartanak gyorstalpalókat, elárasztották a piacot a kétes akkreditációjú képzések.

Sok olyan negyvenes, életközepi válságba kerülő ember van, aki elunta, hogy a saját szakmájában dolgozik, elmegy egy coaching-tanfolyamra, és onnantól kezdve azzal keresi a pénzt. Úgy osztja az észt, hogy fogalma sincs dolgokról!

Tanácsol, miközben a pszichológia alapvetése, hogy akkor segítesz, ha azt segíted a világra, ami a másikban benne van. Ha szorong, csökkented a szorongását, felszabadítod az elméjét, segíted őt abban, hogy a saját erejére találjon. Nem az elnevezést kritizálom, mert van akkreditált egyetemi coach-képzés is, vannak posztgraduálisan képzett mentálhigiénés szakemberek, egyetemi diplomás kineziológusok, vannak valóban jó képzések, de nem végezhetik ugyanazt a tevékenységet, mint egy szakképzett pszichológus.

– Ez azt jelenti, hogy senki nem ellenőrzi, hogy milyen háttértudással lát el valaki pszichológusi feladatokat?
– Senki nem ellenőriz semmit. Talán a diplomát a fizetési besoroláshoz elkéri. Noha álláshelyek a klinikumban nincsenek, mégis, a klinikai szakág a legszabályozottabb, de sokkal többre lenne szükség! Nincs érdekképviseletünk, nincs nevünk, nincs szakági definíciónk. Aki kiteszi a kapuba, hogy pszichológiai rendelést folytat, ellenőrizhetetlen, mert nincs rendelet, amire hivatkozhatunk. Ilyenkor az illető mondhatja, hogy „Kérem, én nem terápiát csinálok, hanem pszichológiát tanítok!”, és tovább folytatja a tevékenységét. Elképesztő, hogyan burjánzanak a vadhajtások! Amikor a fejlődés felgyorsul, akkor úgy működik, mint egy folyam, amelyik kicsapja a partra a hordalékot. Ez egy olyan időszak, amikor sok a hordalék, de a kitisztulásra rendkívül nagy szükség lenne!

Amiért szüntelenül ágálok, az a kliensek védelme, akik gyanútlanok, jóhiszeműek, és az egész szakmát is lejárathatja egy-egy önjelölt ál-szakember. A fekete gazdaságról meg beszélni sem merek!

– Gyakran emlegeti a mestereit, Mérei Ferencet, Nemes Líviát, a Szondi-utód tanárokat és még sok más nagynevű hazai szakembert. Milyen szerep jut a mestereknek a tisztulási folyamatban? Jó pszichológussá válhat-e az, akinek nem volt egy olyan szaktekintély sem az életében, aki képes megmutatni mindazt, amit az e-learningből nem lehet megtanulni?
– Nagyon fontos a modell, a mester! Egy olyan kultúrában élünk, ahol az ideális emberkép nagyon lesilányult és a tekintély elveszett. Ma az örök ifjúság korát éljük, ahol az a trend, hogy nem öregszünk. Nagyon materiálissá vált a világ, és a minőségek, tehát a szociális és emocionális tényezők háttérbe szorultak. A materiális tengelyre túl sok minden rakódik, míg a vertikális, spirituális dimenzió, ahová az embereknek csak a „minőségét” helyezhetem fel, tovább zsugorodik. Az utóbbi években nem nyilatkoztam túl kedvezően a szakma helyzetéről. Csendben szolgálok, teszem, amire képes vagyok. Fáj, hogy elképesztő presztízsrombolás folyik, és sajnos nem úgy néz ki, hogy az irányváltás a közeljövőben megtörténik.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.