Minden irodalomszerető Képmás-olvasónak szeretettel ajánljuk ezt a gazdag kétnapos programot. Írók a kertben, fáklyás séta, térzene koncert, színházi est a Jónás könyvéből.
A Partiumban felnövő, Kolozsváron élő, immár nyolcvankét éves Szilágyi István Messze túl a láthatáron című regénye az írói életmű megkoronázása, még akkor is, ha soha nem fogja megközelíteni a Kő hull apadó kútba (1975), vagy a talán legizgalmasabb magyar történelmi regény, a Hollóidő (2001) népszerűségét. A több mint ötszáz nagy oldalas kötetet nem lehet egyvégtében elolvasni, hiszen nem űzi az olvasót fordulatos cselekmény, lélektani dráma, csak a pazarul megalkotott XVIII. századi finoman archaizáló, költői nyelv és a gondolati mélység ösztönzi.
A főszereplő Tompay Wajtha Mátyás II. Rákóczi Ferenc bizalmi embere, aki a fejedelem kérésére jegyzi fel a kuruc zendülés történetét a trencséni csatával (1708) kezdődően. Nagyra tartja urát, de a rettenetes dúlással szembesülve a háborút egy életre meggyűlöli. Amióta a fejedelem szolgálatába állt, elhanyagolta a családját, szép feleségét, gyermekeit és birtokát. Amikor végre hazatér, a feleségét már nem találja.
Mint kiderül, egy ismeretlen lovas rávette az asszonyt egy hamisított levéllel, hogy keresse fel férjét a közeli táborban. Az asszony fogatát elnyelte a befagyottnak vélt láp.
Harminc évvel később folytatódik a regény. Wajtha Mátyás egy újonnan létesített kicsiny vármegye főbírójaként ítélkezik az eléje hurcolt állítólagos boszorkányok, javasasszonyok és szegénylegények felett. A vármegye urai látványos kivégzéseket várnak, hiszen azok rettentik vissza a népet a bűnözéstől, meg persze a bakónak is kell a feladat, de a főbíró nem enged. A regény háromnegyednyi része a bíráskodásról szól. Wajtha nyakára küldenek egy besúgó jegyzőt és mellé rendelnek egy tisztes szolgabírót. Hármójuk dialógusát, vitáját követheti az olvasó – konkrét ügyek kapcsán. Az idős főbírót már nem érdeklik a világi hívságok, neki csak a Teremtővel van elszámolnivalója. Vajon a törvény betűje, vagy az isteni irgalom az első?
Az archaikus szóhasználat, a régies nyelvi fordulatok ellenére nagyon mai dilemmákkal szembesülünk, és Tompay Wajtha Mátyás is – kételyeivel, titkaival – a mi kortársunk.
A jogot végzett Szilágyi István rövid bírósági gyakorlat után huszonéves korában úgy döntött, nagy ívben elkerüli a bírói pályát. A Messze túl a láthatáron elolvasása után pontosan értjük, miért. És hálát adunk, hogy az irodalom felé kanyarodott az útja.
Osztovits Ágnes további könyvajánlóit az augusztusi Képmásban találja. Fizesse elő a lapot ITT!
Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.
Nagy találmány a beszéd, mert segítségével bepillanthatunk mások gondolataiba. Ez különösen érdekes a gyerekeink esetében, mert így a praktikus közlések megértésén kívül számtalan egyéb, a lelki világukra rávilágító ismerethez juthatunk. Ebből a szempontból kiemelten fontos, mikor tanul meg valaki beszélni. Ebben igen nagy a szórás, még családon belül is. A lányom például másfél évesen ragozott szavakat és mondatokat használt, s ekkor hangzott el a máig idézett nagy klasszikusa. Feleségem nagynénjéről foglalta össze a rövid jellemrajzot: „Terike, az egy ember, aki felveszi a gyerekeket, de nem viszi el, csak megnézi.”
Ebből kiderült, hogy a csöppségek gyakran azért sírnak, ha idegen babusgatja őket, mert attól tartanak, hogy „elviszik” őket. A nagynéniről azonban már gyűjtött a gyerek elegendő tapasztalatot, miszerint nem kell tartani tőle, hiszen csak „megnézi”. Zsombor, a legkisebb is viszonylag gyorsan eljutott a verbális kifejezőkészség magas fokára: néhány hónapos volt, és esténként, ha letettük az ágyba, és leoltottuk a villanyt, kétségbeesetten sírni kezdett. Később ilyenkor egyre egyértelműbben mindig a „já-já” hangsort ismételte. Egy idő után kiderült számunkra, hogy a lámpát hívja „já-já”-nak, s ettől kezdve nem kapcsoltuk le; cserébe pedig ő nem sírt.
Harmadik csemetém viszont kétévesen még nem beszélt. Vele egyidős unokatestvére már szemrehányóan hánytorgatta fel, hogy „Elvette a Boti a karikámat!”, amit a fiam egyetlen szóra sem méltatott. Azt viszont bebizonyította, hogy szavak nélkül is tökéletesen kifejezhetők az érzések. Egy tíznapos külföldi utazásról hajnalban értünk haza. A nagyobbak rögtön beájultak az ágyba, feleségemmel együtt mi is szívesen így tettünk volna, ám Botit hihetetlen lelkesedés fogta el, amint másfél hét elteltével benyitottunk a lakásba. Hangosan kacagva rohangászott fel-alá konyhától a szobáig, minden játékot megfogott, ujjongott, az arca ragyogott. Ráugrott az ágyára, kiszaladt a hűtőszekrényhez (az egyébként is nagy kedvence volt mindig), gurult a szőnyegen, és simogatta a plüss állatokat. Valószínűleg azt hitte az idegenben töltött hosszú napok során, hogy ezentúl már ott lesz az otthonunk, és most, amikor visszatértünk a megszokott, szeretett környezetbe, rátört az eufória.
Így utólag szívesen rákérdeznék, vajon csakugyan erre gondolt-e, vagy valamit végzetesen félreértettünk, de természetesen nem emlékszik az egészre. Csak kamaszosan a vállát vonogatja, mint általában, ha beszélni kéne.
Ez a cikk a Képmás magazin 2016. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
A nyitott lelkű, kalandvágyó ifjúság számára a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának ösztöndíjpályázata keretében megvalósuló Petőfi Sándor Program évek óta kitűnő alkalmat biztosít arra, hogy külföldön próbáljon szerencsét, s hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítse, segítse a kinti közösségeket. A lelkes, tettvágytól buzgó ösztöndíjasok között volt idén Pap Boglárka is, aki a Pozsonyban töltött időről és tapasztalatairól mesél.
– Mesélj egy kicsit magadról, és áruld el, hogyan szereztél tudomást a Petőfi Sándor Programról!
– Móron születtem, Bodajkon nevelkedtem, ahol először művészeti iskolába jártam, majd tanítóképzőt végeztem, de előtte még Székesfehérvárott csináltam végig egy intenzív kétéves gyógypedagógusi képzést, ami – így visszatekintve –, életem egyik legjobb döntése volt, mert amit elméletben megtanultunk, a gyakorlatban is kipróbálhattuk. Tizenéves koromtól végzek segítő munkát a Magyar Vöröskeresztnél: először apróbb feladatokat bíztak rám, később tréningeken vettem részt, szervező lettem, nyaranta pedig hátrányos helyzetű gyerekek nyári táboroztatását szervezem, segítem.
A tettek embere vagyok, a célom, hogy hasznossá tegyem magam. Mindig is vágytam arra, hogy gyerekek közt lehessek, s hogy átadhassam nekik a tudásom.
Egy főiskolai csoporttársam mesélt a Petőfi Sándor Program ösztöndíjáról, elmondta, hogy Brassóban töltött közel egy évet, és mesélt a tapasztalatairól. Mindez annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy elhatároztam, én is pályázni fogok.
– És így is lett. Először 2018/2019-ben, majd 2019/2020-ban nyerted el a Petőfi Sándor Program ösztöndíját. Pozsonyban végeztél közösségszervező, identitáserősítő munkát, fogadószervezeted a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Kulturális Szövetség (CSEMADOK) volt. Milyen kvalitásokkal, készségekkel kell rendelkeznie annak, aki egy ilyen projekt részese kíván lenni?
– A legfontosabb szerintem a nyitottság, a lelkesedés, az empátia, a kreativitás és az alkalmazkodóképesség. Úgy kell tudnod „megmozgatni” a határon túli magyar közösségeket – fiatalokat és idősebbeket egyaránt –, hogy közben te is aktív részese légy a csapatnak. Ami a CSEMADOK-ot illeti: ez a felvidéki magyarság legnagyobb taglétszámú kulturális ernyőszervezete, 1949-ben alapították, tavaly ünnepeltük fennállásának 70. évfordulóját. Társaimmal kulturális programokon keresztül igyekszünk minél több fiatalt bekapcsolni az egyesület életébe.
– Miért éppen Pozsonyt, Szlovákia fővárosát választottad célállomásul?
– A pályázati lapon több helyszínt lehetett megjelölni, én 2018-ban elsőként Erdélyt, másodikként Felvidéket jelöltem meg. Az első év nagyon intenzív és élményekben gazdag volt számomra, így amikor másodszor jelentkeztem, nem volt kérdés, hogy ugyanoda szeretnék visszamenni, folytatni az elkezdett munkát.
Amennyiben a jelentkező átjut a felvételi beszélgetésen és az egyéb szűrőkön, az Államtitkárság összeveti a célország és a pályázó igényeit, s javaslatot tesz egy célországra. A kiutazást tréningek előzik meg, különösen hasznosak voltak azok a foglalkozások, amelyek során korábbi Petőfi-programosok mutatták be Pozsonyt, meséltek a tapasztalataikról, gyakorlati információkkal láttak el, átfogó képet kaphattam a kint élő közösségről, valamint arról, hogy milyen kulturális programokat érdemes szervezni számukra. A pozsonyi mentorom roppant türelmes volt velem: megvárta, amíg megszokom a várost, hagyta, hogy átjárja a lelkem az új helyszín szellemisége. Csak azután kérdezte, hogyan és miként tervezem a magyar közösségekkel az együttműködést. Én felvázoltam vagy tucatnyi ötletet, ezek közül első körben kiválasztottunk egyet, s elkezdtünk közösen ötletelni a megvalósításon. Persze a kivitelezés oroszlánrésze az én feladatom volt.
– Megérkeztél Pozsonyba. Hogyan találtad fel magad hagyományőrzésért felelős szervezőként, mik voltak az első lépések?
– Az első napokban kinéztem egy pozsonyi körtúrát, ahol szakképzett vezető kalauzolta végig az érdeklődőket, s mutatta be a pozsonyi palotákat magyar nyelven. E néhány óra alatt elképesztő mennyiségű tudást szívhattam magamba.
Legközelebb már én vittem a „családom”, barátaim, s beszéltem nekik büszkén a nevezetességekről. Már az első hónapban ellátogattam a Szőttes Kamara Néptáncegyütteshez is, amely a szlovákiai magyar népművészet reprezentatív együttese.
Szőttes játszóház
Tagjai olyan amatőrök, akik szeretik a néptáncot a maga eredetiségében színpadra vinni, szívügyük annak ápolása és továbbadása, rendszeresen szerveznek gyerekeknek táncházat élőzenével, emellett mindig készülnek kézműves foglalkozásokkal is. Ekkor a kicsik megtapogathatják és kipróbálhatják a hangszereket.
– A koronavírus-járvány miatti korlátozások hogyan írták át a tervezett programokat, elképzeléseket?
– Meglepően jól tudtunk alkalmazkodni a helyzethez. A közösségi programokat és a beszélgetéseket online platformra helyeztük át, így volt ez a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versennyel is, amelynek Szlovákiában nagy hagyománya van, a gyerekek roppant lelkesen készülnek rá minden évben. Olyan sok volt idén a jelentkező, hogy kilenc ösztöndíjas társammal együtt a Kárpát-medencére is kiterjesztettük, s Verselő Kárpát-medence címmel hirdettünk online szavalóversenyt. Több mint 450 pályázat érkezett, a zsűri tagjai, kilencen a Kárpát-medence különböző pontjairól „érkeztek”, köztük volt például Rubold Ödön, Kubik Anna és Ráckevei Anna.
– A közösségi lét, a csapathoz tartozás olyan számodra, mint a levegő. Jól érzem?
– Igen, így van. Csapatban tudod igazán megismerni önmagad. A Pozsonyban élő magyaroktól olyasmit kaptam, amit nem lehet történelemkönyvekből megtanulni.
Ott kell lenned közöttük, részesévé kell válnod a mindennapjaiknak ahhoz, hogy megismerhesd a szokásaikat, az emlékeiket, az érzéseiket.
Emlékszem, volt egy tréningünk, amelynek a végére mindenki kellemesen elfáradt. Este tízkor el is akartuk engedni a „népet”, mire meglepetten, már-már csalódottan kérdezték: „De hát nem maradtok még közöttünk? Nem játszunk valamit?” Tízen-huszonéves emberekről van szó, akik hozzám hasonlóan szomjazták a magyar nyelven zajló foglalkozásokat, a közösségi élményt. A közös nyelv és egymás múltjának az ismerete nagyon fontos, mi több, ez az önbecsülésünk egyik fokmérője. Az idősebb generáció tagjai az évzáró gyűlés után például elmondták, hogy miken mentek keresztül régen, milyen traumákat cipelnek. Elég csak ott maradnod, kinyitnod a füled, a szíved, és máris részese lehetsz egy komplett történelemórának. Aki kisebbségi magyarként nő fel, annak mindennap tudatosítania kell magában, hogy hova tartozik, s ezt ők meg is teszik. Nem kevesebbek, sokkal többek! Gondoljunk csak az intézményekre, ahol a magyar oktatás mellett kötelező a szlovák, majd vagy a német vagy az angol nyelv! Történelmük az élő környezetük, és nem restek ápolni a kultúrát. Nekik csak a „motor” kell, aki lelkesíti őket és kitart velük egy-egy projektben. Számomra ők a kincsesláda.
A Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő programot indított a Nemzetpolitikai Államtitkárság 2015 tavaszán. A Petőfi Sándor Program az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területére terjed ki, érintve Romániát, Ukrajnát, Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot. A program során évente 75 magyar fiatalt utazik ezen országokba, ahol a magyar szervezetek, egyházak, oktatási intézmények meghatározzák azokat a területeket, ahol a legnagyobb hasznukra lehetnek az ösztöndíjasok. A Program alapvető célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítsék, segítsék a kinti közösségeket.
A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők.
Azt olvastam nemrég, hogy a félrenézés társadalmában élünk. Amelyben talán rég elfelejtettük, hogy hitünk, lelkünk, életünk állapotáról a magatartásunk árulkodik. Látványosan. Testestől-lelkestől.
Mindannyiunknak megvannak a sok-sok kicsiny, megrázó, keserűséggel cipelt történetei arról, milyen irgalmatlan lény tud lenni az ember. Rólunk is beszélnek Ady sorai: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem…”.
Ilyenkor, mint a költőfejedelem, mi is csöndes, váratlan ölelésről álmodunk. Az irgalmasság megtapasztalásáról.
Arról, hogy valaki a valóságban is megáll, odafordul, megszólít, meghallgat. Legalább egy kézmozdulattal, szemei csillogásával, ajka mosolyával. Hogy kellünk valakinek, mert végső soron ettől lesz szép és tartalmas az élet, a sokszor embertelenné váló, arctalan és egyre inkább a félrenézést gyakorló mindennapokban.
Persze rögtön megtaláljuk az önfelmentést is, hiszen olyan sok zilált élethelyzetünk van, amikor magunkba temetkezünk, és képtelenek vagyunk megállni valaki mellett. Ilyenkor önmagunk, szűkebb családunk számára is kevésnek bizonyulunk. A sikersztorikat elénk terelő világban éppen az tud igazán hiteles lenni, aki azt is elmondja, hogy vannak olyan napjai is, amikor ólomlábakon jár, és sírni volna kedve.
Sokunknak az irgalmasságról az a bizonyos samaritánus jut eszünkbe, aki megáll az elesett mellett, és odahajol hozzá. Meg az, hogy ez mennyire nem kifizetődő, mert annyi gondba, időveszteségbe, problémahalmazba kerül irgalmasnak lenni. Ma, amikor sok érték nélküli képet és szót látunk és hallunk, amikor az emberi kommunikáció sokszor csak megkötöz, de nem feloldoz, talán éppen ezt kell újra megtanulnunk.
Jó szóval segíteni. Egy mosollyal erősíteni. Feloldani a görcsöket. Olyan kevés ez, és mégis, éppen a magunk életéből kiindulva látjuk, hogy mennyire nehéz.
Talán mert görcsös rugalmatlansággal éljük a mindennapokat. Feszült koncentrálással, mindig csak magunkra fókuszálva.
Valaki arra biztatta hallgatóságát a minap: ha rendben vagy Istennel és önmagaddal, akkor rendezetté válhat a másik emberrel való kapcsolatod is. Ami nagy érték, kimondva-kimondatlanul mindannyian erre vágyunk. Ahhoz, hogy adni tudjak, kell a kiegyensúlyozottság, letisztultság az életemben. Hogy ne a folyton megkötöző, a reakciókat figyelő megfelelési kényszer befolyásolja irgalmasságomat, mert akkor ezzel tolom el magamtól az odahajlást: ha nem áll meg a pap és a lévita, akkor miért éppen én?!
A mindennapi jót könnyű megszokni, beépül az életünkbe, egy idő után észre sem vesszük, csak valami kellemes, nyugtató érzésként van jelen.
Mert amíg adhatok, ez azt is jelenti, van miből adnom. Hogy vannak tartalékaim, erőforrásom. Van erőm mosollyal, szóval, simogatással erősíteni valakit. Hogy merek samaritánusa lenni annak is, aki nincs túl vonzó állapotban, akinek élethelyzete a többséget egyenesen taszítja, távol tartja.
Nem mindig az áll meg mellettünk, akitől elvárnánk. Az irgalmasság tele van meglepetéssel, csöndes, váratlan öleléssel.
Ez a cikk a Képmás magazin 2016. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Nézőik kívánságát teljesítve folytatódik az Operettszínház koncertsorozata, mert Dolhai Attilát idézve „Megtörtént a csoda”. Nagyon fontos ez a csoda nekik és a közönségnek is. A kígyózó sorok a bejárat előtt mind ezt mutatják.
Kiss-B. Atilla főigazgató szavaival élve „Jó látni, hogy nem csak mi vagyunk kiéhezve a közönségünkre, hanem a közönségünk is ránk. Egy nagyon jó helyszínre találtunk itt a Vármegyeháza belső udvarában. Érezzük, hogy pozitív energiák tudnak itt megszületni, ezért belevágunk abba, hogy augusztusban is visszatérjünk ide, hogy nézőinkkel együtt újabbnál újabb csodákat produkáljunk. Augusztusban is lesz külön musical gálánk, de vegyes, egyestés musical-operett gála is.”
Dr. Tarnai Richárd, Pest megyei kormánybiztos arról beszélt, hogy a művészet belopózott a Vármegyeháza fala közé. „Az épület, ahol a Pest megyei kormányhivatal működik, az Operett jóvoltából átalakult egy varázskastéllyá. Királyok, grófok, grófnék jöttek-mentek, cigányprímások hegedültek”.
Dancs Annamari 164 nap után állt először színpadon, Dénes Viktor pedig azt emelte ki, hogy „Mi nagyon sok szeretetet kaptunk és a ráadás ráadása sem sok”.
További részletek és jegyvásárlás itt.
Szabad ég alatt - Open Air Musicalestek
2020. augusztus 7-8. 20.30
Fellépő művészek: Janza Kata, Vágó Zsuzsi, Szabó P. Szilveszter, Mészáros Árpád Zsolt, Bálint Ádám
Fellépő művészek: Siménfalvy Ágota, Vágó Zsuzsi, Szabó P. Szilveszter, Sándor Péter
Szabad ég alatt – Operett- és musicalgálák
2020. augusztus 14. 20.30
Fellépő művészek: Lévai Enikő, Dolhai Attila, Janza Kata, Szomor György, Nádasi Veronika, Németh Attila
Fellépő művészek: Frankó Tünde, Dolhai Attila, Bordás Barbara, Szomor György, Nádasi Veronika, Széles Flóra
Fellépő művészek: Nádasi Veronika, Sándor Péter, Széles Flóra, Pálfalvy Attila, Frankó Tünde, Vadász Zsolt
Fellépő művészek: Bordás Barbara, Dolhai Attila, Szendy Szilvi, Laki Péter, Vágó Zsuzsi, Sándor Péter
Fellépő művészek: Fischl Mónika, Dolhai Attila, Dancs Annamari, Dénes Viktor, Janza Kata, Kocsis Dénes
Fellépő művészek: Füredi Nikolett, Szabó P. Szilveszter, Vágó Zsuzsi, Mészáros Árpád Zsolt, Kékkovács Mara, Peller Károly
Mi, akik állatokat tartunk, számtalanszor tapasztalhattuk már, hogy kedvenceink (legalábbis közülük az emberhez legjobban kötődök, mint a kutya meg a macska, de olykor még a madarak is) megérzik és átveszik az ember hangulatát, érzékenyen reagálnak egészségi állapotunkra, olvasnak a gondolatainkban, vagy előre jeleznek bizonyos eseményeket. Vajon mi állhat ezeknek a misztikusnak tűnő jelenségeknek a hátterében?
Gyerekkoromban Pétfürdőre jártunk nyaralni, Édesanyám nővéréhez. Amikor leszálltunk a vonatról, öreg kutyájuk, Bandi mindig ott várt minket a vasútállomáson. Volt, hogy a gazdái is vele voltak, de sokszor volt, hogy csak úgy, egyedül. A ház nem volt körbekerítve, és az állomás nem volt messze, de azért nem mondhatni, hogy Bandi állandóan ott őgyelgett volna. Azt viszont mindig tudta valahonnan, hogy mikor jöjjön ki elénk. Rengeteget találgattuk, de ma sem tudunk rá biztos magyarázatot. Talán az előkészületekre figyelt fel, vagy az emberek szavaiból lesett el számára érthető információkat? Sosem fog kiderülni: Bandi magával vitte titkát a sírba.
Bizonyára sokan felfigyeltek már hasonló jelenségre: sok kutya, macska megérzi, és előre jelzi is a családtagok érkezését. Tény, hogy érzékszerveik kifinomultabbak, mint a mieink, árnyalatnyi hangokat is képesek megkülönböztetni, például a léptek zaját, vagy az egyes motorok hangját, és mindezt sokkal messzebbről meghallják, mint mi. A szaglásunkban még nagyobb a különbség: az ember még elképzelni is képtelen azt, hogy a kutya hányféle szagot tud megkülönböztetni egymástól, és ezeket milyen nagy távolságból megérzi.
Háziállatainknak az időérzéke is kiváló: mintha csak karórájuk lenne, pontosan tudják, hány óra van éppen, és ha egy esemény (mondjuk, a gazda hazaérkezése) rendszeresen ugyanabban az időpontban érkezik, az állat egy idő után tisztában van vele, mikorra várhatja haza.
Sokszor azonban ezeknek a tényezőknek mindegyike kizárhatónak tűnik, és az állati ösztönök mégsem tévednek.
Azt is sokan tapasztalhatták, hogy az állatok átveszik a gazdájuk hangulatát, együtt örülnek vele, ha boldog, és lehangoltak, ha szomorú. Megérzik az ember félelmét, feszültségét vagy haragját, és ez egyértelműen meglátszik a viselkedésükön. Különbséget tesznek a játékos birkózás és a valódi, indokolt fenyítés között: néhai boxeremet játék közben néha úgy oldalba találtam a lábammal (miközben ő a bokámat igyekezett elkapni), hogy csak úgy döngött, és sosem vette rossz néven, de ha két ujjal feddően a tarkójára legyintettem, szégyenkezve csapta hátra a fülét. Közismert tény továbbá, hogy a háziállatok, kiváltképp a macskák, megérzik, ha a gazdájuk beteg, ha fáj valamije, és a testére telepszenek, lehetőleg oda, ahol fáj, mintha enyhíteni szeretnék a fájdalmat, ami gyakran sikerül is. Mondhatja persze bárki, hogy mindezt az ember csak beleképzeli a kedvence viselkedésébe, ám ennél többről van szó.
Kép: Unsplash
Az állatbarátok saját megfigyelésein túl az állatok rendkívüli képességeit ugyanis hivatalosan elismert módon, vagy csak úgy félhivatalosan, a gyakorlati orvoslás és betegellátás is alkalmazza. És itt nem csupán a terápiás állatokról van szó, amelyeknek a puszta jelenléte és érintése, minden rendkívüli képesség bevetése nélkül is pozitív hatással van a beteg vagy lelkileg, szellemileg sérült páciens hangulatára, vérnyomására stb.
Ma már célzottan képeznek ki ugyanis olyan kutyákat, amelyek az epilepsziás rohamot jelzik előre, és figyelmeztetik gazdájukat, hogy elkerüljék az eszméletvesztéssel járó baleseteket, és alkalmaznak kutyákat bizonyos daganatos betegségek diagnosztizálására is.
Az Egyesült Államok egyik rehabilitációs intézetében pedig él egy Oscar nevű macska, aki halálpontosan jelzi előre a halált: tíz év alatt több mint százszor vált be a jóslata, és egyszer sem tévedett.
Hogy csinálják? Mi a titkuk? Minden valószínűség szerint nem a túlvilági erőkkel állnak kapcsolatban. Egyszerűen csak érzékelnek olyan dolgokat is, amit mi nem. Az állatok kiváló megfigyelők, és azok, amelyek olyan szorosan élnek együtt az emberrel, mint a kutya vagy a macska, kiváltképp érzékenyek minden jelzésünkre. Figyelik a testtartásunkat, a szemünk pillantását, a hanglejtésünket, olyan apró, finom jeleket, amelyeket öntudatlanul adunk le.
A macskák igen érzékenyek a hőmérsékletre: megérzik, hogy a testnek melyik része melegebb a többinél, ami könnyen utalhat gyulladásra.
Talán mindezeknél is fontosabbak a szagok: a hangulatunk és az egészségi állapotunk megváltozása, de még a halál közeledte is egyaránt különböző vegyületek (hormonok, bomlástermékek stb.) képződését eredményezi a szervezetben, amit az állatok érzékeny szaglószerve érzékelni képes.
Kép: Getty Images
Az állatokhoz kapcsolódó titokzatos jelenségeknek nem mindegyikére tudjuk ma még a választ. Az állatoknak olyan érzékszervei is lehetnek, amelyekkel mi nem rendelkezünk: érzékelhetnek hőmérséklet-különbségeket, mint egyes kígyók; elektromos impulzusokat, mint a cápák vagy a kacsacsőrű emlős; a fény polaritását, mint a rovarok; rezgéseket, mint az elefánt; ultrahangokat, mint a denevér; a víz áramlását, mint a halak; vagy éppen a föld mágnesességét, mint a vándormadarak. És olyan információkat is a környezetből, amelyekről ma még azt sem tudjuk, hogy léteznek. Lehet, hogy még sok évtized kell ahhoz, hogy az állatok titokzatos „hatodik érzékének” megtaláljuk a magyarázatát. De hogy van rá magyarázat, az biztos.
Oscar, a lélekkísérő macska felugrik a haldokló ágyára, dorombol neki, és nem mozdul mellőle. A rehabilitációs otthon személyzete ilyenkor már értesíti a hozzátartozókat, akiknek így van idejük elköszönni, felkészülni. Még sohasem tévedett.
A rohamjelző kutyákat epilepsziások számára képzik ki. Ugatással vagy egyéb módon jelzik a roham közeledtét, de az is előfordul, hogy a testükkel akadályozzák meg, hogy a beteg olyan helyre kerüljön, ahol baleset érheti (például lépcső).
Közhelynek számít, hogy a kutya megérzi, ha félnek tőle. Ennek alapja egyrészt az, hogy a félelem bizonytalanná teszi az ember mozdulatait, másrészt az, hogy hatására megnövekszik a szervezetben az adrenalinszint, aminek a kutya érzi a szagát.
Egykor nagy sikert aratott az „Okos Hans” néven elhíresült cirkuszi ló, aki számolni tudott: patájával koppintva adta meg a választ a matematikai feladatokra, akkor is, ha a gazdáját nem láthatta, így az nem adhatott jelt neki. Végül kiderült, hogy a közönség önkéntelen jelzéseiből tudta, mikor kell abbahagynia a kopogtatást.
Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Új összevont közlekedési napijegyet vezettek be a Dunakanyarban, amellyel a MÁV, a Volánbusz, a HÉV és a Mahart helyi járatai is igénybe vehetők. Az új napijegy szerdától érvényes.
A 24 órás jeggyel a Pilis, a Duna és a Börzsöny bármelyik népszerű kirándulóhelye felkereshető szeptember végéig. A felnőtt napijegy ára 1999 forint, a 26 éven aluliaké 1499 forint lesz.
A napijegyeket a bevezetéskor a MÁV-START Zrt. állomási és partneri pénztáraiban lehet megváltani, augusztus 15-étől várhatóan a MÁV mobiltelefontos alkalmazásból is megvásárolható lesz.
A jegyek vasúton a MÁV-START 2-es (Budapest-Esztergom), 70-es (Budapest-Vác-Szob) és 75-ös (Vác-Diósjenő-Balassagyarmat) vonalain érvényesek, közúton a Volánbusz 300-399 és 800-898 számcsoportba eső járatain, amelyek érintik többek között Esztergomot, Szentendrét és Vácot. A HÉV-en a H5-ös vonalon Békásmegyer és Szentendre közötti szakaszon lesz érvényes a napijegy.
A Mahart PassNave menetrend szerinti dunakanyari körjáratain is használható a jegy. Az utasok a Vác-Visegrád, az Esztergom-Zebegény, a Szentendre-Visegrád vagy a Visegrád-Nagymaros-Zebegény-Dömös viszonylat közül választhatják ki, hogy melyik vonalon használják fel a jegyet.
További részletek az érintett járatokról és útvonalakról itt>>
Dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamed végignézte kishúga halálát. Akkor határozta el, hogy orvos lesz és segít mindenkin, akin tud. Azonban ő nemcsak gyógyszerekkel gyógyít, hanem szeretettel is. A csecsemő- és gyermekgyógyász főorvossal szakmai sikerekről, gyászfeldolgozásról, arab születési rítusokról is beszélgettünk.
– 1989-ben jött Magyarországra, hét évvel később kapta meg diplomáját a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemen. Az egyetem után két évig szülőhazájában, Jemenben sürgősségi ellátásban dolgozott, és trópusi betegségekkel foglalkozott, majd 1999-ben visszajött hazánkba. Azóta a gyulai Békés Megyei Pándy Kálmán Kórház Csecsemő- és gyermekosztályának munkatársa. Pályaválasztása mögött egy családi tragédia áll. Megtenné, hogy beszél róla?
– Gyerekként nyolc testvéremmel éltem Jemenben, szerény körülmények között. Én is, éppúgy, mint a korombeli gyerekek, rendőr, pilóta vagy tanár szerettem volna lenni, orvosi álmokat egyáltalán nem dédelgettem. Aztán egy nap a kétéves húgom félrenyelt egy pénzérmét. Fuldoklott, és mi nem tudtunk szakszerű segítséget keríteni, hiszen a legközelebbi kórház több mint száz kilométerre volt tőlünk, a mentőautó pedig ismeretlen fogalom volt. Próbáltunk segíteni rajta, de nem sikerült. Kétségbeesetten néztük végig a szenvedését, végül elvesztettük. Hosszú évekig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy esetleg megmenthettem volna őt. Vagy ha esetleg ott lett volna egy orvos, akkor talán továbbra is szaladgálhatott volna körülöttem. Így elhatároztam, hogy orvos leszek, és akin csak lehet, segíteni fogok, ha már rajta nem tudtam. Rengeteget tanultam, ösztöndíjjal Magyarországra, a Szegedi Egyetemre jöttem. A nyelvet is itt, az egyetemi évek alatt tanultam meg. A kórházi gyakorlatok során a felnőttosztályokon nem voltak igazán jó tapasztalataim: a betegeket nem a nevükön szólították, hanem „beszámozták”. Ehhez képest sokkal személyesebb, üdítőbb világ tárult elém a gyermekklinikán, ahol Petinek és Katikának szólították őket. Itt láttam magam előtt a húgomat.
Munka közben ma is gyakran a szemem előtt van a testvérem képe, és amikor sikerül megmentenem egy újszülöttet, egy gyermeket, úgy érzem, érte, az emlékéért is tettem valamit.
– A családja mit szólt ahhoz, hogy távol a hazájától szeretne tanulmányokat folytatni és dolgozni?
– A nagymamámnak tudtam csak elmondani a vágyaimat, ugyanis édesanyám meghalt, amikor az öcsémet szülte. Másfél éves voltam akkor, sajnos az arcára sem emlékszem. Édesapámat tizennégy éves koromban veszítettem el. Nagymamámnak nehéz volt szembesülnie azzal, hogy több ezer kilométerre leszek tőle, de teljes mértékben megértette a motivációm és biztatott.
– „A doktor úr egy angyal!” „Rengeteget köszönhetünk neki. Isten áldja ezt a jó embert, ezt a kitűnő orvost!” – ilyen és ehhez hasonló méltatásokat olvasok-hallok azoktól, akik önhöz fordultak az elmúlt évtizedekben, ráadásul 2016-ban megkapta „Az év orvosa” Astellas-díjat. Mit gondol, miért szerethetik önt ennyire szülők és gyermekek egyaránt?
– Úgy viselkedem az emberekkel, ahogy szeretném, hogy velem viselkedjenek, és hiszek abban, hogy a szeretet, a mosoly a legjobb dolog a világon. Szükséges gyógyszerekkel gyógyítani, de a lélekkel is foglalkozni kell. Fontos, hogy a szülők érezzék, hozzám bármikor fordulhatnak. Ez azt jelenti, hogy ha valami baj van, mindig elérnek telefonon, akár éjjel is. A gyerekekkel mindig beszélgetek, megpróbálok az ő fejükkel gondolkodni, elmondok nekik mindent előre arról, ami a rendelőben történni fog, hogy értsék: minden az ő érdekükben történik. Hogy azért kapnak szurit, hogy utána jobban legyenek.
Így, hogy őszinte vagyok hozzájuk, nemcsak az orvosuk, de a barátjuk is leszek egyben, kialakul a bizalom, ami mindennek az alapja ebben a szakmában.
A parancsolgatás, a hangos szó nem vezet jóra, őszinteségből, tiszteletből, udvariasságból viszont baj nem lehet. Egyébként sose éreztem azt, hogy különb lennék másoknál, csak mert orvos vagyok. Számos barátom van, köztük nem egy szobafestő, tehergépkocsi vezető. A pénz sem fontos nekem, és ezt komolyan mondom! Persze, kell az élethez, és megkönnyíti a dolgokat, de nem ezért csinálom ezt az egészet. A legnagyobb öröm számomra az, amikor látom, hogy egy kisgyerek – akit csecsemőként még lélegeztető gépre tettünk – önfeledten ugrál a játszótéren, és mosolyogva kiabálja a nevem, ha meglát. Ez sokkal fontosabb, mint az anyagiak.
Dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamed - Kép: Lehoczky Péter
– Mi volt eddig a legmegrázóbb eset a praxisában?
– Mai napig élénken él bennem egy tragikus ikerszülés emléke. Az egyik magzat vére méhen belül átkerült a másikéba, így az egyik gyermek halva született. A másikat sikerült újraéleszteni, de nagyon beteg volt, s az utána következő időszak is kritikus, küzdelmekkel teli lett. Oxigénhiányos állapot és epilepszia is fellépett, a csecsemőt szondán tápláltuk. Amikor jobb lett a helyzet, a család hazavitte, de a gyermek még sokszor visszakerült hozzánk a kórházba. Felajánlottam a szülőknek, hogy bármikor hívhatnak, ha baj van, és soron kívül felvesszük az osztályra, ellátjuk a gyermeket. Szerettem volna megkönnyíteni kicsit az életüket. Több év után sajnos súlyos, visszafordíthatatlan állapotba került a gyermek, tudtuk, hogy elveszítjük. Az anyuka nagyon rossz állapotba került lelkileg, éreztem, hogy bele fog roppanni a fájdalomba.
Bementem hozzá, megfogtam a kezét, és úgy beszéltem vele, mint egy ember, akinek az embertársán segítenie kell. Azon voltam, hogy megértessem vele, hogy el kell engednie a gyermekét, és hogy ne lássa értelmetlennek az életét, mert igenis van kiút.
Az anyuka túljutott a krízisen, egy év múlva köszönőlevelet írt nekem. Elmesélte benne, hogy rendszeresen kijár a gyermekek sírjához, és hálás nekem a beszélgetésért, a sok segítségért. Néhány évvel később egy gyönyörű, egészséges gyermeknek adott életet. A mai napig nagyon jó barátságban vagyunk.
– Hogyan tudja feldolgozni egy kis beteg halálát? Fel lehet egyáltalán?
– A halált nem lehet megszokni. Van, hogy fájó szívvel dolgozom, de tudom, hogy tovább kell lépnem. A gyerekeket, akik eltávoznak az élők sorából természetesen nem felejtem el, bennem él az emlékük. De muszáj erős maradnom, mert a kórházi ágyon vár rám a következő, akinek szintén segítenem kell. Időnként szakpszichológus segítségét is igénybe kell venni – muszáj kiadni magunkból a fájdalmat, letenni a terhet, megelőzni a kiégést.
– Van különbség az ön népének gyásza és a miénk között?
– A gyász sokkal inkább ember-, mint nemzetiségfüggő. Lehet valaki keresztény vagy muszlim, a szeretteink elvesztése mindannyiunknak fáj. A muszlim vallás szabályozza a fájdalom feldolgozását: nem szabad például kiabálva sírni, hajat, ruhát tépkedni, törni-zúzni, mert a halott hozzátartozó ezt látja fentről.
– A Perzsa-öböl menti országok szülési népszokásaival kapcsolatban olvastam egyszer, hogy ha egy család azt akarta, hogy a gyermek később örömét lelje például a tanulásban, akkor a köldökzsinórja egy darabkáját iskolaépület udvarába temették. Előfordult, hogy a köldökzsinórcsonk mellé olyan foglalkozással összefüggő tárgyat tettek, amilyet az utódnak reméltek.
– Erről nem tudtam, de való igaz, hogy az emberi testrészt, vagy bármit, ami emberhez tartozik, nálunk tilos elégetni. Még a levágott körmöt sem szabad szemétbe hajítani, be kell csomagolni valamibe és földbe eltemetni. Egy szüléssel kapcsolatos érdekesség: nem jó, ha a terhesség alatt az asszony csúf, negatív dolgokra néz, mert úgy tartják, emiatt olyan gyermek születhet, aki ezeket a tulajdonságokat hordozza.
Én is bátorítom az állapotos pácienseket, hogy pozitív dolgokra gondoljanak.
– Kuratóriumi elnöke a 2016-ban létrehozott Viharsarki Koraszülöttmentő Alapítványnak. Egy ideje már koraszülött speciális mentőautó is rendelkezésükre áll, amelyre az Alapítvány és számos Békés megyei civil szervezet, önkormányzat gyűjtött.
– Amikor Gyulára kerültem, magasabb volt még a csecsemőhalálozás aránya, mint napjainkban. Összefogtunk a kollégákkal annak érdekében, hogy csökkentsük: konferenciákra jártunk, tájékozódtunk hol, milyen terápiát alkalmaznak, folyamatosan fejlesztettük magunkat és a kórházi felszereltséget. Szerettünk volna speciális felszereléssel rendelkező mentőautót, de amikor megtudtuk, mennyibe kerül, nagyon elkeseredtünk. A gépjármű nagyságrendileg 30 millió forintba került, míg a szükséges eszközök mintegy 20 millió forintba. Az alpolgármester biztatott, hogy szervezzünk gyűjtést. Megható volt látni, ahogy elindult az egész megyét, sőt az országrészt megindító gyűjtés 2016 őszén. 38,5 millió forint gyűlt össze. Meglett a vágyott mentőautó. Eddig 215 esetben tudtunk segíteni, és a járműnek folyamatosan van munkája. Az első hívás Orosházáról érkezett, azóta Békéscsabáról, Gyuláról Szegedre, illetve Szeghalomra, majd onnan Debrecenbe is szállítottunk műtétre váró koraszülötteket.
Dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamed - Kép: Lehoczky Péter
Volt olyan eset, amikor Kecskemétre, majd pedig Budapestre került szívműtétre egy-egy csecsemő, de több alkalommal vittünk súlyos szívfejlődési rendellenességgel világra jött újszülötteket lélegeztetve az Országos Kardiológiai Intézetbe sürgős beavatkozás miatt. Aki teheti, az adója egy százalékát ajánlhatja az alapítványnak. Az, aki kisebb-nagyobb összeggel szeretné támogatni, az alapítvány bankszámlájára utalhat. Minden forint, minden élet számít.
– A munka előbb-utóbb megcsapolja az ember energiáit, különösen igaz ez önre, aki folyton ad, és feltétel nélkül segít. Miből töltekezik?
– Ha be kell mennem a kórházba, ha beteghez hívnak, vagy ha helyettesíteni kell, az sosem fáraszt. Talán azért, mert ezt az egészet én nem munkának tekintem. Van, hogy épp sétálok, kirándulok, grillezem a gyermekeimmel, amikor megcsörren a telefonom.
Ők sosem sopánkodnak, sőt, miután hazaérek, kérdezősködnek, hogy mi történt a csecsemővel, jobban lett-e, hogyan tudtunk segíteni rajta. Rendkívül megértőek és empatikusak.
A feleségem is teljes mértékben támogat. Ha hajnalban hívnak, ő már keresi is a kocsikulcsom meg a cipőm, hogy megkönnyítse az indulásom. Meggyőződésem, hogy ha szenvedéllyel végezzük a munkánkat és még egy támogató családi háttér is van mögöttünk, akkor folyamatos lehet az „energiaellátottság”.
A boldogság különös, furcsa ábrándkép, a levegőhöz hasonlatos, mindenütt jelen van, tudjuk, hogy létezik, mégsem látható, és rengetegszer emiatt nem is vesszük észre, mert nem észleljük, nem érezzük meg azt a titkos pillanatot, amikor tündérszárnyait ránk teríti, mielőtt elillan. Bármerre tévedjünk is a világban, mindenhol él valamiféle kép a boldogságról, így arról is, hogyan lehetne azt elérni, megélni, ám ezek az elképzelések kultúránként és egyénenként is eltérők.
A Hector a boldogság nyomában című film címszereplője (Simon Pegg) karakteres neve ellenére meglehetősen furcsa és különc szerzet, nem mellesleg jól menő pszichiáter kiépült pacientúrával, akinek minden napja ugyanolyan kiszámítható és biztonságos légkörben telik el. Barátnője minden igényét kielégíti, szinte már nem is a pár, hanem sokkal inkább az anya szerepét tölti be Hector számára, miközben közös gyerekük még nincs. Ez a fásultság szép lassan felemészti Hectort, így kénytelen befelé irányítani a figyelmét, aminek következtében rájön, hogy egyáltalán nem boldog és elégedett az élete folyásával.
Úgy érzi, a pácienseinek sem képes segíteni, megakadnak a terápiás folyamatok, és egyre kevesebb empátiával és figyelemmel tudja őket kísérni, hiszen ő sem érzi jól magát a bőrében. Elhatározza, hogy utazik egy kicsit a világban, s közben megpróbálja felkutatni, kideríteni, kinyomozni, mi lehet a boldogság titka, és hogyan lehet rátalálni. Kalandozásai során sokféle emberrel találkozik, ráadásul mindegyik mást felel ugyanarra a kérdésre, hogy őket mi teszi boldoggá.
Hector a segítő szakemberek egyik igen gyakori csapdájába esik: elfelejt töltődni, megújulni, új célokat kijelölni, és emiatt beszűkül az élete, egy idő után pedig nem tud mit adni a betegeinek, mert nincs miből. Mindemellett kicsit úgy viselkedik, mint a páciensei: elnyomja saját érzéseit, szükségleteit, míg végül odajut, amire az egyszerű ember azt mondaná: ,,Ez az ember se tudja már, hogy jó dolgában mit csináljon.” Nem véletlen, hogy ilyenkor sorsszerűen olyan páciensek jönnek szembe hősünkkel, akiknek problémái szöget ütnek a fejébe, és elkerülhetetlenné teszik, hogy a terapeuta magába nézzen és megfejtse, miért hat rá annyira a másik ember helyzete – így aztán a folyamatból mindkét fél profitálni tud, mert mindkét felet megdolgoztatja.
A kiégés olyan fásult állapot, amikor az egyén kiábrándul a munkájából, reménytelenül és negatívan tekint a jövőbe, saját magát pedig alkalmatlannak találja feladatára. Ez az attitűd átterjedhet az élet valamennyi színterére, és a családi életet is megkeserítheti. Olykor viszont éppen a magánéleti kudarcok hatnak a munkához való hozzáállásra, különösen a segítő szakemberek esetében, ahol a személyiség is munkaeszköz. Hectornak is az okozza a legnagyobb dilemmát, hogy miként is segíthetne a pácienseinek boldogabbá válni, amikor ő maga sem tudja, miként váljon azzá.
Ezért meghozza szakmája és magánélete szempontjából is a lehető legjobb döntést: megajándékozza magát az aktív pihenés és feltöltődés szabadságával, így elindul a gyógyulás útján.
Ez persze sokak számára nem járható út, hiszen nincs módjuk arra, hogy kiszálljanak a mókuskerékből. Ők is tehetnek azonban a boldogságukért, ha a hétköznapokban is szakítanak időt a sportra és más hobbikra, csak annyi és olyan feladatokat vállalnak, amelyekkel megbirkóznak, és gondot fordítanak a személyes kapcsolataik ápolására. Emellett nagy szerepet játszik a kiégés megelőzésében az is, ha elengedjük a tökéletesség ábrándját, és nem rágódunk folyamatosan azokon a hibákon, amiket a múltban elkövettünk, sem azokon a nehézségeken, amik megtörténtek velünk, hanem tudatosan a pozitív történésekre irányítjuk a figyelmünket, s hálával szemléljük az átélt eseményeket.
Hector éppen úgy indul el szerencsét próbálni, mint a legkisebb királyfi a mesében. Nem tudja pontosan, merre tart és hogyan fog elérni odáig, csak abban biztos, hogy meg kell tennie, és ahogyan az a mesében is lenni szokott, felbukkannak a segítők. Hector néha elbukik, de végül számos próbát kiáll, és jócselekedetei később megtérülnek. Világosan láthatóvá válik, hogy amilyen energiákat tesz bele az életbe, olyanokat is kap vissza. Útja során számos tapasztalattal, élménnyel és tanáccsal gazdagodik, ahogy szép lassan kezdi megsejteni a valódi boldogság titkát.
Hector a boldogság nyomában
„Lehet, hogy azért tűnök boldognak, mert olyannak szeretnek, amilyen vagyok” – hangzik el az egyik szereplő szájából. Vajon hány ember mondhatja el magáról, hogy minden hibájával, furcsaságával és emberségével együtt elfogadja a környezete? Egész életünkben fontos szükségletünk a valahová tartozás érzése, ehhez azonban ügyesen kell megválasztanunk azt a közeget, amelynek teljes értékű tagja tudunk lenni. Több felmérés is alátámasztotta, hogy a számunkra fontos emberek, a barátok, az osztálytársak, a kollégák, a tanárok támogatása szoros kapcsolatban áll a jóllét szintjével. A család szerepe ebben különösen jelentős, mint ahogy azt a Skrabski Árpád és Kopp Mária nevéhez fűződő Hungarystudy-vizsgálatok is bizonyították. Eredményeik szerint azok, akik úgy érzik, nehéz helyzetekben támaszkodhatnak családtagjaikra, jobb pszichológiai életminőségről és egészségi állapotról, valamint kevesebb önkárosító magatartásformáról számolnak be. A férfiak esetében főként az élet értelmének tudatát erősíti, míg a nők esetében a depresszió, illetve a reménytelenség érzését csökkenti a szerető, elfogadó családi környezet.
A terápiás folyamat egyik alapvetése az osztatlan figyelem a páciens felé, amelynek önmagában is gyógyító hatása van, és ez olyan értékes dolog, amelyet az életben is elvárunk szeretteinktől, és jó esetben örömmel ajándékozzuk meg őket vele. Manapság azonban egyre kevesebb időnk és erőnk van a létfenntartás mókuskereke mellett odafigyelni a környezetünkre és egymásra, emiatt sok lehetőséget és meghitt pillanatot szalasztunk el, amelyek végső soron boldoggá tehetnének minket.
Érdemes lehet megfontolni azoknak a vizsgálatoknak a konklúzióját, amelyek szerint az olyan belső célok, mint az önelfogadás, a közösségi érzés és az értékes kapcsolatok magasabb szintű jólléttel járnak együtt, mint az olyan külső célok, mint a pénzügyi siker vagy a fizikai vonzerő.
Hasonló következtetésre juthatunk annak az amerikai vizsgálatnak az eredményeit olvasva, amikor a kutatók 6928 idős személy életét követték nyomon, és azt találták, hogy az elhalálozás kockázata és a társas támogatás hiánya, vagyis a magány között szoros összefüggés van.
„Azért vagyok boldog, mert sok mindenen mentem keresztül” – mondja az egyik szereplő a filmben. A történet egyik fő tanulsága, hogy a negatív érzéseket sem söpörhetjük szőnyeg alá, minden érzelemre szükség van ahhoz, hogy megélhessük a valódi boldogságot. Hectornak rá kell ébrednie arra, hogy nem elég elkerülni a problémás helyzeteket, a boldogtalanságot, mert ettől önmagában még nem leszünk boldogok. Kell a kockázatvállalás, a félelem és a negatív tapasztalás is az életünkbe, hogy megteremtődjön az egyensúly, és értékelni tudjuk a nyugodtabb napokat. A megküzdés a problémás élethelyzetekkel sokat lendíthet önbecsülésünkön, fejleszti a személyiségünket, és bátrabban jelölünk ki új utakat önmagunk számára.
Gyakran gondoljuk úgy, hogy ha elérünk, megszerzünk vagy megveszünk valamit, az boldoggá fog tenni bennünket. Ugyanakkor a kutatások szerint ez a boldogság rövid időre szól, a pozitív esemény csupán pillanatnyi elégedettséggel és boldogsággal tölt el bennünket, az érzelmek rövid idő elteltével gyengülnek, alkalmazkodunk az új helyzethez, és a hangulatunk visszaáll az alapszintre. Az örömteli élmények önmagukban nem elegendők a boldogság fenntartásához, ezért a pozitív pszichológiával foglalkozó szakemberek úgy tartják, hogy a boldogság második szintje a tevékeny, kreatív és örömteli energiákat felszabadító élet. A kutatások szerint ehhez elengedhetetlenül fontos, hogy legyenek olyan céljaink, amelyek mellett elköteleződünk, és azt érezzük, hogy képesek vagyunk megvalósítani azokat, illetve ezek a célok jól körülhatárolhatóak legyenek, az elérésük pedig ellenőrizhető legyen. Emellett a boldogságnak van egy harmadik szintje is, amely az értelmes élet érzésével függ össze: amikor úgy érezzük, hogy életünk egy nagyobb egész része, hitünk és értékeink pedig az iránytű, amelyek vezetnek a mindennapokban.
Ne feledjük tehát, a boldogságunk rajtunk is múlik, mert bár a boldogságszint felének oka a génekben keresendő, tíz százaléka pedig a környezeti feltételek számlájára írható, de negyven százalékát mi magunk tudjuk irányítani.
Lehet, hogy nem kell körbeutaznunk a világot, mint Hectornak, de nyitott szemmel és szívvel kell élnünk, hogy megtaláljuk a hétköznapok apró örömeit, illetve a helyünket a világban, hogy értékes, tevékeny és értelmes, végső soron pedig boldog életet élhessünk.
Ez a cikk a Képmás magazin 2016. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
