Egy színdarab, amely „őrületesen jó” humorral szól az időskori elbutulás szomorú témájáról: Az apa
Mit tehet egy felnőtt gyerek, ha azzal szembesül, hogy édesapja memóriája napról napra romlik? Ha az apuka egy órán belül többször ismétli el ugyanazokat a mondatokat, vagy ha nem ismeri meg a helyet, ahol él? „Az apa” című előadás az időskori demencia problémájával szembesít, és szeretettel teli humorral ábrázolja azt a tragikus folyamatot, ahogyan egy ember alulmarad az elmúlás ellen folytatott harcban. A Pesti Színházban október 17-től látható produkcióról a főszereplő Kern Andrással és a rendezővel, Valló Péterrel beszélgettünk.
– Hogyan viselték a tavaszi tétlenséget, a koronavírus-járvány miatti kényszerpihenőt?
Kern András: Én nagyszerűen!
Valló Péter: Életem legszebb időszaka volt ez a kényszerleállás. Van egy kis kertem, de sosem láttam még, ahogy éled benne tavasszal a természet, mert mindig bent ültem a sötét színházban és dolgoztam. Most viszont éreztem a napfényt, figyeltem, ahogy levelet hoznak a fák.
– Játszd újra, Sam!, Balfácánt vacsorára, Honderű, Valódi hamisítvány – csak néhány azon előadások közül, amelyekben együtt dolgoztak. Mitől működhet hosszú évtizedeken át jól a közös munka?
Kern András: Én Péternek nagyon sokat köszönhetek, mert sok szép szerepet kaptam tőle eddigi pályánk során. Amikor a Játszd újra, Sam! előadásra készültünk, még rettenetesen régen, harminchat éve, akkor nagyon hatott ránk a Woody Allen fanyar humora, a személyisége és a dumái. A szöveget pár ponton át kellett írnunk, és közben olyan hangulatba kerültünk, hogy minden gond nélkül tudtunk Woody Allenül beszélni. Nagyon egy rugóra járt az agyunk már akkoriban is. Hogy mi az oka, hogy ilyen hosszú ideje jól tudunk együtt dolgozni? Talán alkati, „testvéri”, barátsági, rokonszenvi okai vannak…
Valló Péter: Az is sokat számít, hogy egyszerre kezdtük a pályát. Harcban edzett kapcsolat a miénk. Néha késhegyig menő szakmai vitákat folytatunk, ha egy új darabot kezdünk próbálni, de ez a normális, hiszen hiába ismerjük egymást évtizedek óta, újra és újra össze kell csiszolódni szakmailag.
– Most épp Az apa című előadás próbái miatt. Mi fogta meg önöket a Florian Zeller által írt színdarabban?
Kern András: Maga a történet meglehetősen egyszerű: egyik főszereplője az általam játszott André, akit utolér az időskori demencia, az Alzheimer-kór, habár utóbbi így direkt nincs kimondva a darabban. Egyre kevésbé jutnak eszébe a szavak, gyakran elfelejti a neveket, a helyszíneket. A másik főszereplő Anne (Bach Kata), az ő felnőtt lánya, aki őrlődik a gyermeki kötelességtudat és a saját élet utáni vágy között. Izgalmas végigkövetni, ahogy André apránként teljesen elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, illetve azt, ahogy mindez kihat a lányával való, egyébként sérelmekkel és konfliktusokkal terhelt kapcsolatára.
A keserű téma ellenére ez egy őrületesen jó humorral megírt darab.
Valló Péter: Európában 10 millió demens él jelenleg. A nyugati társadalom vénül, egyre több időst kell eltartania egyre kevesebb fiatalnak, vagyis itt van egy világjelenség, amivel a színháznak igenis foglalkoznia kel. Egyébként szerintem csak idő kérdése, és a koronavírusról is születik majd színdarab. A Florian Zeller által írt színdarab és a mi előadásunk érdekessége, hogy ami Andréval, az ő tudatával történik, az a nézővel is megtörténik. A világot az ő szemén, érzékelésén, zavarain keresztül tapasztaljuk, az ő nézőpontjából látjuk azt a testi-lelki folyamatot, amin e kórsággal küszködő emberek átmennek. Számos humor forrása, hogy Andrénak nincs betegségtudata. Rendületlenül hiszi, hogy vele az égvilágon semmi gond nincs, és hogy az ápolónőket is csak az ő bosszantására küldik a nyakára. Nem dagonyázik az önsajnálatban, és éppen ettől tud felemelő és rendkívül rokonszenves lenni az előadás. Ráadásul – ahogyan Zeller is – játszunk az idővel. Összekeverjük, mert e dramaturgiai szerkezet jól kifejezi, hogy hogyan bomlik szét az idő fogalma egy demenciával küzdő ember fejében.
Egy Molière-díjas színdarabról van szó, amely a párizsi ősbemutatót követően Európa számos országában színre került. Bízunk abban, hogy a mi előadásunk is méltó folytatása lesz a sikerszériának.
– Kern úr, mennyire van szüksége arra színészként, hogy orvosilag ismerje a demenciát a szerep eljátszásához?
Kern András: Amerikai színészek körében bevett szokás, hogy beköltöznek egy-két hónapra egy kórházba a betegek közé tapasztalatot szerezni, de ez inkább a filmszínészekre igaz, a színházi színészeknek – nekem is – talán elég az, amit az író ír, vagy amit magam tapasztaltam ismerőseim, rokonaim körében. Az a rengeteg hatás, ami ért ez ügyben. Tegnap eszembe is jutott egy történet, amit még nem is meséltem a próbákon, pedig sok ilyen szóba került. Tizenhat éves voltam, és utaztam ki Párizsba egyik nagybátyám meghívására, de Bécsben leszálltam egy napra, hogy egy másik, idős rokonommal töltsek egy kis időt. Kedves ember volt, akkoriban 72 év körül lehetett, mint most én. Nekem sose mondták, hogy ő demenciával küzd. Aznap Bécsben azt mondta: „Andriskám, most tudod, mit csinálunk? Bemegyünk a Mozart kávéházba, és iszunk egy üveg sört!” És én szívesen mentem vele, mert örültem, hogy ilyen fiatalon sört ihatok. Béla bácsi fizetett, kimentünk a Kärntner Strasséra, majd így szólt: „Andriskám, most tudod, mit csinálunk? Bemegyünk a Mozart kávéházba és iszunk egy üveg sört!” És ez így ismétlődött kora estig. Jól be is rúgtunk. Én vittem őt haza taxival, és ő azt kérdezte: „Andriskám, biztos, hogy itt lakunk?”
Valló Péter: Én sokat olvastam a témáról. Számos külföldi és magyar dokumentumfilm foglalkozik az időskori elbutulással, és orvossal is beszélgettem, aki elmondta, hogy ebben a betegségben nincs pillanatnyi javulás, vagy ha van, akkor az nem demencia.
Ez egy rendkívül gyors, folyamatos memóriaromlással járó, visszafordíthatatlan kór.
Kern András: Sokszor eszembe jut, hogy egy másik rokonom is demenciával küzd: „Az anyukámat akarom! Az anyukám vigyen el innen! Menjünk haza!” – ezt kiabálja rendszeresen. Hiába közlik vele újra meg újra, hogy az édesanyja már ötven éve nem él, és hogy nem kell hazamenni, merthogy ő eleve otthon van. Ez a pár mondat történetesen benne is lesz az előadásunkban, bele van írva, mint egy jellegzetes roham.
– Korábban az idős, megfáradt emberek tisztelete természetes volt, manapság viszont számos platformon lehet olvasni-hallani, hogy az öreg nyűg, mert elbutul, mert beteg, és hogy a legjobb neki idősek otthonában. Csak olaj a tűzre, hogy a reklámok az örök fiatalságot propagálják.
Kern András: Most a járvány talán egy picit javított a helyzeten, mert folyton azt hallani, hogy vigyázzunk az öregekre, hordjunk maszkot, mossunk sűrűn kezet, és persze vigyázzunk az öregekre. Egyébként velem korú orvos barátaim szokták mondani, hogy nekünk tulajdonképpen már nem is kellene élnünk. Csak hát az emberi élettartam egyre nő azáltal, hogy az orvostudomány bizonyos dolgokban fejlődik, és mivel hosszabb ideig élünk, a rák és egyéb betegségek kialakulása is gyakoribb.
Valló Péter: Nem értek egyet Andrissal abban, hogy a koronavírus javított volna az öregekhez való hozzáálláson. Angol nyelvterületen a koronavírus-járványt boomer removernek nevezik. Kik is a boomerek? Hát mi, a baby boom idején, 1946 és 1964 között születettek. És mi a remove jelentése? Elmozdítani, eltakarítani.
Vagyis azt mondják, a koronavírus az idősek eltakarítója. Még jobban kiéleződnek tehát a generációs különbségek!
Azzal persze egyetértek, hogy mivel meg van nyújtva az emberélet, egyre több időst kell a fiataloknak eltartaniuk. Andris és én épp kivételek vagyunk, mert mindketten aktívan dolgozunk, anyagilag gondoskodunk önmagunkról és a családunkról, de összességében a világ elöregedése aggasztó méreteket ölt, ez egyre több feszültséget hoz magával, számos időskori betegség pedig megoldhatatlan élethelyzet elé állítja a fiatalabb nemzedéket.
– Ha már az említett előadás középpontjában apa áll, árulják el: mi az a tulajdonság, amit önök az édesapjuktól örököltek, s amire különösen büszkék?
Kern András: Talán a humorérzék. Az én génjeimbe mindenesetre bele van kódolva szinte.
Valló Péter: Ugyanez. Édesapámnak remek humora volt. Az Andrissal való jó kapcsolatomat ez is befolyásolja, na meg az is, hogy mindketten próbáljuk a dolgok derűsebbik oldalát nézni, még akkor is, ha sokkal keményebb munka, mint a szomorkodás.
Az apa premierje 2020. október 17-én lesz a Pesti Színházban, de a közönség már premier előtt, október 15-én és 16-án is láthatja az előadást.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
