Neked elmesélem – Hogyan találhatunk rá a saját utunkra?

Fiatalon az életem egyik legnagyobb kérdése az volt: ki vagyok én, és mi az, amiben jó lehetek? Van, aki szerencsés, és egész korán rájön arra, mi dolga lehet a világgal – és van, aki élete végéig keresi a választ.

Heten voltunk testvérek, én voltam az egyetlen lány. Folyamatosan azt éreztem otthon, hogy kívülálló vagyok, nem tartozom a családomhoz. Szegény körülmények között éltünk, és a rám rótt feladatok között hamar felnőtté kellett válnom. Nem voltam jó tanuló, és úgy éreztem, nem vagyok jó semmiben. A diszlexiám és diszgráfiám csak hátráltatott, képtelen voltam megértetni magam a környezetemmel. Egyszerűen úgy éreztem, nincs más választásom, mennem kell. 16 éves voltam, amikor elhagytam a szülői házat egy táskával a kezemben, elindultam a nagyvilágba, ami akkor nekem még Budapestet jelentette. Semmim sem volt, és semmit sem tudtam az életről. Takarításokat vállaltam, hogy el tudjam tartani magamat. 17 évesen ismertem meg az első férjemet, aki mellett kész kaland volt az élet, és rengeteget tanultam tőle. 22 éves voltam, amikor összeházasodtunk.

Ő nyitotta fel a szemem. Felkeltette az érdeklődésem a könyvek, a művészetek, a divat, a politika iránt. A férjem által olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akik sokkal több élettapasztalattal és tudással rendelkeztek, mint én. Nálam tíz évvel voltak idősebbek, mégis hamar befogadtak, és meglepő módon figyeltek rám.

Elkezdtem falni a könyveket, egyre többet szerettem volna tudni a világról. Az életet egyszer csak szebbnek láttam. Nehéznek, de szépnek, amilyennek azelőtt sohasem.

Azt hiszem, ekkor éreztem először azt, hogy az élet nem elsősorban a túlélésről szól, hanem tele van apró szépséggel.

Két másik házaspárral együtt létrehoztunk egy divatüzletet a Haris közben. Részt vettem az üzlet vezetésében, főleg az eladásban, végül a cég arca lettem, modellként dolgoztam. Ekkor bűvölt el először az anyagok sokfélesége, tapintása, a milliónyi szín és minta, de még nem tudtam mit kezdeni ezekkel az érzésekkel. Rengeteget dolgoztunk, és sokat tanultam az üzleti élet előttem eddigi ismeretlen világáról. Hat év házasság után a férjemmel sajnos különváltunk, de még utána is sokáig vigyáztuk egymás útját.

Kép: Lukács Judit

A divatüzlet öt évig működött. Én még az üzlet megszűnése előtt kiváltam, és közben tagja lettem egy amatőr színházi társulatnak. Ez a társulat a nyolcvanas évek elején a magyar színházi élet egyik meghatározó színfoltja volt.

Megtapasztaltam a társulatban, hogy milyen felemelő élmény együtt alkotni, és itt kötöttem az első mély barátságomat is.

A válás után reklámokkal kezdtem foglalkozni – ebbe a különös és nagyon pörgős világba is kívülállóként csöppentem bele, és mindent autodidakta módon sajátítottam el.  Még néhány évig együtt dolgoztunk a volt férjemmel, gyógyszergyártó cégeknek készítettünk kampányokat, kiállításokat. 30 éves koromban teljesült az a vágyam, hogy végre teljesen önállóan éljek: az életemet, amennyire csak lehetett, a saját kezemben tartottam.

Közös munkánk utolsó állomásaként létrehoztunk egy orvosoknak szóló kulturális magazint „Sine morbo” címmel, amit a teljes szétválásunk után én még 16 évig működtettem. Az ötlet onnan jött, hogy a különböző gyógyszercégek mindig valami apró reklámtárgyat ajándékoztak a résztvevőknek, amik mindig szinte ugyanazok voltak, és ez kezdett unalmassá válni. Arra gondoltunk, hogy valami többet kellene adni. Az egyik cég igazgatója, aki értékelte a magazinban rejlő lehetőségeket, fő támogatóként az újság mögé állt. A magazin már nemcsak egy volt a sok reklámtárgy között, hanem színvonalas, szerethető folyóirattá vált. Egy szuper újságírógárda alakult ki körülöttem, akik közül mindenki pontosan és lélekből dolgozott. Ez az egyik oka annak, hogy a magazin16 évig remekül működött, és sok örömöt hozott az életembe. Amikor láttam, hogy az emberek egy kávé mellett olvassák, hogy magukkal viszik, hogy miközben lapozgatják, mosolyognak – nagyon örültem. Volt olyan orvos, aki összefűzte könyvbe a kiadott lapszámokat. Csoda egy érzés, csoda egy élmény volt! Nem hiába dolgoztunk napi 16 órákat. A magazinban megszólaltatott orvosokat, interjúalanyokat nem a szakmájukról, hanem az életükről, művészeti tevékenységeikről kérdeztük, így közelebb hoztuk őket az olvasókhoz.

Megismerni egy másik embert az egyik legcsodálatosabb dolog a világon.

A folyóirat szerkesztése közben megismerkedtem életem egyik legnagyobb szerelmével. Mellette nagyon vágytam arra, hogy családot alapíthassak. 38 éves voltam, szerettem volna egy gyermeket, de természetes úton nem sikerült. A lombikprogramhoz fordultam, de tizennégy hetesen elvesztettem a magzatom. Nem részletezem, mit éltem át, szavak nincsenek rá. A kapcsolatunk nemsokára véget ért, de nem a baba vagy a lombikprogram miatt. Én akkor mélyen már éreztem, hogy mi ketten nem együtt fogjuk leélni az életünket. Elengedtük egymást. Fájt. Sokáig tartott, amíg képes voltam kimosni magamból a fájdalmat.  

Kép: Vavrik Dóra

Amikor betöltöttem a negyvenet, elhatároztam, hogy lezárom a „hogyan lehet majd nekem babám” kérdést az életemben.

Egyáltalán nem volt könnyű, meg kellett tanulnom együtt élni a ténnyel, hogy nem lehetett gyermekem. Nem könnyű… (mosolyog) de lehet. Szükségszerűen ki kellett találnom a saját életprogramomat, és hirtelen sokkal több figyelmet fordítottam édesanyámra. A gondoskodásra való hajlam, ösztön nagyon erősen ott él minden nőben. Amikor egy baba megszületik, teljesen természetes módon ő kerül a középpontba, köré szerveződik az életünk. Az életfeladatunk akkor hirtelen az lesz, hogy szülővé váljunk, mert felelősséggel tartozunk azért a kis életért. Én azt hiszem – bocsánat, ezt sokan nem értik majd –, hogy gyermek nélkül sok szempontból nehezebb élni, mint egy vagy több gyermeket felnevelni. Mert ha nincs, nem is tudod hirtelen, hogy mit tegyél, kiről gondoskodj, kivel törődj, kit tanítgass, kinek add át a szereteted. A gondoskodás ösztöne itt él bennünk, akár van, akár nincs gyermekünk.

Tanultam az elfogadást, a megnyugvást, majd másfél évvel később ismertem meg a  második férjemet, akivel az életem mégis teljessé vált. Volt türelmünk bevárni magunkat, egymást, ápolni és gondozni az érzéseinket. Ez egy másfajta szerelem, mint amit eddig valaha is éreztem.

Mielőtt összeköltöztünk, rákos lettem. Kénytelen voltam a munkáim háromnegyedét elengedni.  Bíztam magamban, és tudtam, ez egy állapot, más és átmeneti.

Arra fókuszáltam, hogyan fogok meggyógyulni. Ennyi év után végre elkezdtem valóban magammal foglalkozni. Másfél évig kezeltek, ezalatt rájöttem, hogy a különböző kapcsolataimban megélt érzelmeimből, legyenek azok bármilyen előjelűek is, és mindenből, ami történt velem, erőt meríthetek, erőforrásként használhatom a tapasztalataimat. Az egyik legjobb dolog az életben, ha valaki ért és szeret téged – de előbb magadat kell értened, szeretned és elfogadnod. Szakember segítségét kértem, és tanultam tőle. Szemléletváltásra volt szükségem.

„Kézi szövő tábor lesz Csillaghegyen” – olvastam az interneten egy hirdetést, ami a kézi szövés felé terelt. Itt ismertem meg a mesteremet, aki a tábor alatt nem tudott magáról levakarni engem. Keveset haladtam, mert állandóan azt néztem, mit csinál. Mint egy varázsló, úgy teremtett új anyagot a szövőszéken. A láthatatlanból varázsolt, de minden mozdulata követhető volt. Nemcsak meg akartam tanulni szőni, hanem úgy éreztem, nekem ezzel az egésszel dolgom van, nem véletlenül vagyok ott.

Kép: Lukács Judit

Nem tudtam, mit is akarok pontosan, mint az életben oly sokszor. (nevet) De azt éreztem, amit akkor régen, ott a divatáruházban, hogy szeretni tudnám, ha foglalkozhatnék ezekkel a mennyei anyagokkal.

Eldöntöttem, hogy selymet és mindenféle finom szövetet szeretnék én is varázsolni.

A következő négy évben a munkám mellett otthon ültem, és gyakoroltam a szövést. Kísérleteztem a fonalakkal: selymet, merinót, kasmírt, tevét és ezek kevertszálas változatait használtam. Amikor elakadtam a szövéssel, mert számomra addig ismeretlen galiba történt a szövőszéken, azonnal hívtam telefonon a mesterem. (nevet) Leültem az otthoni szövőszékem mellé, kihangosítottam a telefonom, és a tanítóm órákon keresztül képes volt segíteni, eligazítani, nem sajnálta a rám szánt időt. Több tízezer méter fonalat szőttem le, és rengeteg megszőtt anyagot dobtam ki, mire végre azt mondtam magamnak, szerintem ez az, amit keresek. Végre sikerült! Annyira örültem, igazi flow-élmény volt! Amikor a mesteremnek elvittem megmutatni az első kendőimet, amelyekről úgy véltem, minőségileg is jók, annyit mondott: „Na, ez már igen!” Ma már tizenharmadik éve szövök, és hatodik éve foglalkozásokat is tartok.

A szövésnek stresszoldó hatása van. Ez egy magányos alkotói tevékenység: hiába vagyunk többen egy csoportban, látom, ahogyan belefeledkeznek a lányok a saját alkotásaikba, és megszűnik körülöttük a világ.

Ez mindig emlékeztet arra, hogy alapvetően egyedül vagyunk a bajainkkal, az örömeinkkel, és milyen csodás érzés, amikor van valakid, akivel mindezt mégis megoszthatod. Azt is nagy öröm látni, hogy mekkora szeretettel készül egy sál, akár magunknak, akár valakinek, akinek örömet akarunk okozni.  Most, 56 évesen is egy csomó tervem van, mert nincs olyan, hogy az ember a helyén van, mindig úton vagyunk.