„Magukat tulajdonképpen ki kellene irtani!” – Papi sorsok ’56 után

A második fiú december 27-én született a Brenner családba, a kis Jánost karácsonyi ajándékként fogadhatták az Úr 1931. esztendejében, Szombathelyen. A szülők mindketten jól tudták, hogy mivel jár egy gyermek érkezése és felnevelése, hiszen az édesanya, Julianna egy tizenkét gyermekes család hatodik gyermeke volt, az édesapa, József pedig szülei tizedik gyermekeként jött a világra. Brenner Jánosnak egy öccse is született, és mindhárom fiút pappá szentelték. Pillanatfelvétel a Brenner családról 1956-ban: ünnepi feketében a két szülő és a három felnőtt fiú – nemcsak a fiúk papi gallérja ragyog ki fehéren a reverenda nyakkivágásából, hanem ragyog az édesanya, Wranovich Julianna mosolya is. Szinte madarat lehetne fogatni vele, hiszen hogy ne lenne boldog az az asszony, aki három olyan fiút nevelt fel, akik Isten szolgálatára szentelték az életüket?

A fényképfelvétel talán az utolsó felhőtlen pillanatot örökíti meg – de az is lehet, hogy az Istennek szentelt élet fényére már ekkor a kereszt árnyéka vetült. A következő felvétel ugyanis a családi archívumból egy vérrel átitatott karing – a fehér vászon úgy szívta magába a szúrt sebekből kiömlő vért, mintha csak azzal batikolták volna.

1957. december 14-én éjszaka Brenner Jánost „haldoklóhoz” csalták a rábakethelyi plébániáról. Egyedül, a miseútnak nevezett földúton indult el gyalog Zsida irányába. Nem sejtette, hogy egy csoport már elé kerülve lesben áll, miközben mások rejtekhelyükről tartják szemmel, hogy szükség esetén elvágják a menekülés útját. Igazoltatást színlelve megállították, és amikor kigombolta télikabátját, hogy elővegye az iratait, többen rátámadtak.

A sportos, jó fizikumú káplán egy ideig „igen szívósan” védekezett, miközben támadói lefogták, és halálos sebeket ejtettek rajta.

A támadók egyike több nagy erejű ütést mért János atya koponyájára, aki ettől – minden bizonnyal eszméletét vesztve – összeesett. Földre kerülése után tovább ütlegelték, tovább szurkálták, s mire a közeli tanya lakói a kutyák veszett ugatására felriadva a helyszínre érkeztek, a gyilkosok már bevégezték a dolgukat. Nyomaikat elmosta a sár.

„Málcsi néni, olyan gyönyörű a reggel! Át tudnám ölelni a világot!” – ezekkel a szavakkal köszöntötte Brenner János a reggelit készítő asszonyt a végzetes napon. S hogy mi volt a bűne a kommunista hatalom szemében? A tiszta lelke, sugárzó egyénisége, amivel számos embert az egyházhoz vonzott.

„Karácsony előtt halt meg a testvérem. Halála előtt egy karácsonyfát és egy levelet küldött a szüleinknek, amelyben megfogalmazta, hogyha nem nyeri el tetszésüket a fenyőfa, akkor küld helyette másikat. A karácsonyfa megérkezett, s egy-két nap múlva követte a hír, hogy János meghalt. Attól kezdve a szüleink soha nem állítottak karácsonyfát. Nálunk karácsonykor mindig csak egy betlehem volt” – nyilatkozta a boldoggá avatáskor a Magyar Kurírnak Brenner József, a vasvár-szombathelyi székeskáptalan nagyprépostja.

Brenner János, a katolikus egyház 2018-ban boldoggá avatott vértanúja talán a legismertebb a magyarországi kommunista rezsim keresztény mártírjai közül, de mögötte sokan sorakoznak.

Egy másik boldog családi fénykép 1954-ből: házaspár és három copfos, masnis kislány áll mosolyogva a levéli parókia kertjében. A legkisebb, szöszke lányka gyengéd szeretettel hajol a karjában dajkált játékbaba fölé. Bár a kép kissé homályos, az idő nem koptatta meg sem az arcokon játszó derűs mosoly elevenségét, sem a mozdulatok oldottságát – erről a beállított képről még évtizedek távlatából is harmónia, meghittség sugárzik a jelenbe. A három kislány édesapja, Gulyás Lajos református lelkész lett a kádári megtorló gépezet egyetlen olyan egyházi áldozata, akit jogerős bírói ítélettel ítéltek halálra és végeztek ki. Ahogyan Brenner Jánost figyelmeztette a püspöke a hatalom részéről várható erőszakra, úgy Gulyás Lajost is figyelmeztette Máté Lajos államvédelmi hadnagy, határőrtiszt, akit a mosonmagyaróvári sortűz után kimentett a feldühödött tömegből – de akárcsak Brenner János, úgy Gulyás Lajos is a helyén maradt, és tovább szolgált.

A Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulása után Gulyás is az újra megszerveződő erőszak-szervezetek látókörébe került. 1956 decemberében házkutatást tartottak a levéli parókián, majd 1957 elején a Kisalföldben megjelent egy személyét súlyosan rágalmazó újságcikk, ami után a felesége és több kollégája is próbálta rábeszélni az ország elhagyására.

Sokaknak segített átszökni, de ő maradt, pedig egy lovaskocsi várta a parókia előtt. „Magyar ember nem hagyja el a hazáját! Még a bitófa alá is vasalt nadrággal megyek!” – mondta a feleségének.

1957. február 5-én tartóztatták le, éppen akkor, amikor a családja körében a harminckilencedik születésnapját ünnepelte. Nem egyházi perben ítélték el: a Földes Gábor és társai ellen lefolytatott eljárás során a „reakciós lelkész” szerepét osztották rá. Gulyás Lajost két héttel Brenner János meggyilkolása után, 1957 december 31-én végezték ki a Győri Megyei Börtön udvarán.

Kép

Gulyás Lajos halála azt az üzenetet hordozta: ha ki lehet végezni valakit, aki egy feldühödött tömegben megmenti egy határőr életét, akkor bárki a megtorlás áldozatává válhat. Az 1957-58-as időszak ugyanis arra szolgált, hogy – Kádár szavaival élve – „tűzzel-vassal, golyószóróval és börtönnel” világossá tegyék mindenki számára, hogy az állam kíméletlenül lép fel mindenkivel szemben, akiket a rendszer ellenségének tart.

Ahogy azt egy kihallgatótiszt kerek perec meg is fogalmazta az egyik áldozatának: „Nézze, nekünk az a feladatunk most, hogy a fiatal népi demokráciát lábra állítsuk, és azt mindenki nagyon jól tudja, maga is, hogy ennek a demokráciának a legnagyobb ellenségei maguk, papok. Nekünk magukat tulajdonképpen ki kellene irtani.”

Nem kizárt, hogy ismerték azt a szentírási részletet: „Verd meg a pásztort, és elszélednek a juhok.”

Az evangélikus egyház egyik vértanúja Csaba Gyula péteri lelkész, akit ugyan nem 1956-után, hanem közvetlenül a háborút követő zavaros helyzetben, 1945-ben gyilkoltak meg. Május 1-jére virradó éjjel felverték álmából, és elhurcolták. Többek szerint kiszúrták a szemét, kitépték a nyelvét, a holttestét megbecstelenítették. Beigazolódtak XI. Piusz pápa szavai, aki azt írta az ateista és materialista gondolat veszélyeiről szóló enciklikájában: „Ha az emberek az isteneszmét tudatosan kilopják, akkor azoknak szenvedélyei féktelenül kirobbannak a legsötétebb barbárságokban.”

Meg kell emlékezni Meszlényi Zoltán püspökről is, aki 1951. január 11-én halt vértanúhalált a kínzások következtében a kistarcsai internálótáborban. Jeltelen sírba temették, haláláról a hozzátartozói is csak évekkel később szereztek tudomást.

Tehát már 1945-ben elkezdődött az a folyamat, amelyik aztán az ötvenes években teljesedett ki, majd az 1956-os forradalom utáni megtorlásban kapott új erőre.

A kommunizmus egyházi áldozatai között voltak olyanok, akikkel a saját sírjukat ásatták meg, volt, akit tarkón lőttek, mást agyonvertek, egyeseket lövészárokban földeltek el, vagy éppen strandfürdőnek használt egykori kavicsbányába dobtak. Kétes körülmények között hunyt el például Öskü káplánja, Szekuli Pál, akire 1957. december 7-én találtak rá a plébánia kútjában. Kenyeres Károly Lajost hatan-heten támadták meg 1957. február 28-án kora este, amikor hittanóra után hazafele kerekezett Tiszavárkonyba. Egy kifeszített drótkötéllel földre buktatták, ütötték-verték, de agyonverni nem tudták, ezért a Tiszához vonszolták, ahol agyonlőtték. Kerékpárját a vízbe dobták, holttestét az alacsony vízállású folyó partfala alá dugták, és ráomlasztották a földet. Miután családja keresni kezdte, a rendőrség elterjesztette, hogy disszidált. Pap Béla karcagi református lelkész a Bakonyban tűnt el rejtélyes körülmények között 1957 augusztusában.

S hogy meddig tartott a megtorlás? Lénárd Ödön piarista szerzetes 1977-ben, VI. Pál pápa személyes közbenjárása, az egyházi elítéltek közül utolsóként szabadult a börtönből. „Kispap, nagypap, plébános, minden csuhás szélhámos, de van még lámpavas, de van még lámpavas” – ezt a bökverset pedig Fabiny Tamás olvasta egy utcai plakátra firkantva, a lelkészszentelésére igyekezve, 1982-ben.

Az egyház, a papság, a vallás ellen szított gyűlölet tehát hosszan ható méregnek bizonyult.

Habár a forradalom napjaiban nem az egyháziak játszották a főszerepet, ez korántsem jelenti azt, hogy ne lett volna meghatározó szerepük. Amellett, hogy a forradalommal kapcsolatban egyházi vonatkozásban többnyire Mindszenty bíboros, Ravasz László református és Ordass Lajos evangélikus püspökök irányt mutató beszédei jutnak eszünkbe, érdemes megemlékezni a krisztusi tanítás hű tanúiról is, akik vértanúkká lettek – a jó pásztorokról, akik életüket adták juhaikért.

A gyilkosok személyét ugyanakkor többnyire homály fedi. Többen, mások, egy csoport – ennyit tudunk rólunk. Lábnyomaikat elmosta a sár, nevüket nem jegyezték fel a történelem lapjain. A vértanúk emlékezete viszont csillagként ragyog. Hiszen a mártírok vére az egyház magvetése.

Cikkünket a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az Országgyűlés Hivatala által 2017. december 15-én Budapesten, az Országház Felsőházi üléstermében megrendezett, „Halálra ítélve. Papi sorsok 1956 után” című konferencia szerkesztett előadásainak felhasználásával írtuk. A könyv megvásárolható vagy online is olvasható a kiadvanyok.neb.hu-n.