A függőség, amiért keményen meg kell dolgozni
Miért szokna le, amikor olyan nagy meló volt rászokni? - mondogatja férjem, ha valamelyik ismerősünk dohányzásáról vagy ivásáról esik szó. Ezzel egyet is kell értenem, ha arra gondolok, milyen nehéz az első slukkot és az első korty töményet leerőltetni. Mivel ebbe a két projektbe a magam részéről később sem fektettem megfelelő mennyiségű pénzt és energiát, azóta sem sikerült rászoknom egyikre sem, de bevallom, van nekem is olyan függőségem, amiért viszont keményem megdolgoztam.
Az első alkalomhoz mindig kell egy csábító. Engem a férjem vett rá, hogy kinőve az iskolai testnevelésórák és egyesületi edzések időszakából, önként (ha nem is dalolva, mert tüdőkapacitásomat illetően annyira nem voltam edzett), különösebb ok nélkül futásnak eredjek. Nem mondhatnám, hogy jólesett. A cipő törte a sarkam, szúrt az oldalam, idegesített, ha életem párja előttem futott, mert nem tudtam tartani a tempót, az is, ha mögöttem, mert úgy éreztem, túl lassan haladok, ha pedig mellém szegődött, az bosszantott, hogy rendszeres kommunikációs kapcsolatot akart velem fenntartani, holott nekem épp elég volt a légzésem fenntartása.
Nem adtam meg magam egykönnyen, egyelőre csak kocasportoló lettem, aki társaságban szívesen mesél „amikor legutóbb futni mentünk...” kezdetű történeteket, de a fél éve meglévő futócipője azért elég újszerű, még úgy is, hogy abban jár kirándulni.
A terhesség és az anyaság korai szakaszában hamar meggyőztem magam, hogy életemben nincs helye az effajta szenvedélyeknek, de közben, ahogy lenni szokott, pótszerekkel helyettesítettem a napi adagot: például bevásárlás 2x10 kilóval bicepszre, napi 2x20 perc törzshajlítás, illetve guggolás karlendítéssel (játékok fölszedegetése), ablakpucolás hatfokú létrán és három hisztis gyerekkel (kétpercenként le-föl) vádlira, combra és vállra, valamint sprint az ovi, az iskola és a művelődési ház között, bilire szoktatás időszakában (egy gyereknyi) súllyal nehezítve.
Egy anyukatárs vett rá, hogy egy idő után mégis ráálljak valami erősebbre, ahonnan aztán nem volt visszaút.
Azzal tudott elbizonytalanítani, hogy lihegés nélkül lekörözött, amikor a csemetéink homokozólapátját elorrozó kisfiú után eredtünk a játszótéren, és mindezt egy olyan farmerban, amelyet állítólag még a terhessége előtt vásárolt. Ő a közeli fitneszterembe járt, és mivel egyáltalán nem mutatkoztak rajta a bölcsészkörökben kellőképpen lesajnált fitneszcica jegyek, én is felbátorodtam. Otthon végigpásztáztam a neten a terem kínálatát. Veszélyesnek látszó kifejezések sorakoztak egymás mellett, olyanok, mint zsírégető vagy hot iron... A legártalmatlanabbnak az alakformáló tűnt…
A harmincadik percben beláttam, hogy a step padon le föl ugrálni mégsem az, mint ablakpucoláskor a létrán, mert otthon kihagyhatok pár ütemet (itt viszont csak a látványos cipőkötés és orrfújás árán), otthon senki nem kiabál, hogy magasabbra húzott térddel szaladjak a kakaóért vagy porszívózás közben húzzam le a vállakat. Amikor a negyvenedik percben már kezdtem magam lebeszélni a következő edzésről, észrevettem, hogy az én padom magasabban áll, mint a többieké, ez adott némi reményt. Másnap az izomláztól nem nagyon tudtam lépcsőzni, leülni, fölállni, lehajolni, hogy bekössem csemetém cipőjét (az enyémen szerencsére nem volt fűző) fölrakni a gyerekemet a hintára. Kutyaharapást szőrivel, tartják a gyakorlott másnaposok. Egy hónap után beláttam, hogy mégsem az én világom a „6x48 lábemelés a kemény popsiért”, és valami ütősebbet kerestem. Na nem szó szerint, mert a bokszkesztyűt azért nem vettem fel, de sikerült egy jó edzőt és egy jó kis reggeli csapatot találnom. Így még a „gondatlan anya” érzést is kiiktattam, mert reggel a gyerkőcök már, illetve még iskolában, óvodában vannak.
Bár a farmer, amit megcéloztam, közben kiment a divatból, de olyan átalakuláson mentem át, amire nem is számítottam: egyszer csak tudtam például fekvőtámaszozni, aminek ugyan látszólag nincs gyakorlati haszna, de felmérhetetlen pozitív hatása van egy fiatalkorból kifelé tartó anyuka önértékelésében. És az olyan pillanatokban, amikor a munkahelyeden félbe kell hagynod egy megbeszélést, mert a gyereknek zongorabemutatója van, de elkésel az előadásról, és miközben a duzzogó csemetédet vonszolod haza, eszedbe jut, hogy nem vettél holnapra tízóraira való zsömléket, majd otthon kiderül, hogy amit reggel kimostál, senki nem teregette ki... Na akkor nagyon jó érzés, hogy reggel milyen vitézül nyomtad a plenket, és akkor is tettél valamit az egészségedért is, ha egész nap csak kekszet ettél kávával.
Szóval edzésfüggő lettem. És semmi motivációm, hogy leszokjak.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
