Gesztenyébe forduló ősz: előbb-utóbb minden nőt utolér a hajfestés?

Ahogy beszippantom a fodrászatillatot, elragad a kamaszkori érzés, amely a gyomorból indul és a végtagok felé fut, kis híján arra ösztönözve alsó végtagjaimat, hogy irányt változtatva kiforduljanak az ajtón. Mert mi van, ha mégsem lesz az igazi? Aztán persze azonnal eszembe jut, hogy korom egyik előnye, hogy már rám talált az Igazi, és talán két évtized és három gyerek után nem tántorítja el némi hajszínváltás.

Kedvenc fodrászom „naugye” arccal nyugtázza bejelentésemet, mint aki biztos volt benne, hogy előbb utóbb ez lesz a vége az én csak természetesen filozófiámnak.

Aztán megkérdezi, milyet is szeretnék, én sietve mondom, hogy az eredetit, olyan gesztenyét, erre ő: „Azt ne várd, teljesen olyan biztosan nem lesz, egyébként is gesztenyéből sokféle van.” Meg sem merem kérdezni, hogy ezt hogy érti, csak bízom benne, hogy gesztenye alatt ő is arra a szúrós héjú termésre gondol, és véletlenül sem a külső zöld burkára, sőt talán anno csinált is belőle az oviban mindenfélét, és ezért pontosan rögzült a szín az emlékezetében… és hogy azokat a piros meg vörös színeket abban a tálkában nem nekem keveri olyan nagy gonddal. (Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd abban reménykedem, hogy még nem én következem a fodrásznál.) Megnyugtat, hogy á, ez nem ilyen lesz és tényleg nem: a hajamon már éjfekete. Lehet, hogy az utcai árus szénné égetett sült gesztenyéi adták a színmintát?

Ülök elmaszkírozva, és nagyon remélem, hogy a felismerhetetlenségig, mert ebben a pillanatban ruganyos léptekkel lép be a női fodrászatba egy úriember, akivel egy hete üzleti megbeszélésünk volt. Akkor úgy éreztem, sikerült a kifogástalan megjelenésű megbízható partnert megtestesítenem, most viszont égnek meredő csutkával, széles sötét sávval a homlokomon ülök, nem éppen előnyös infravörös fényben a lámpák alatt, s tartok tőle, ez nem a legideálisabb tárgyalási pozíció a lezáratlan kérdésekhez. Próbálok egy hirtelen felkapott újságba mélyedni, és csak percek múltán veszem észre, hogy egy olyan kiadványt használok pajzsul, amelynek címlapján egy kebelcsoda feszít „Hogyan lehetne még nagyobb?” felirattal. Hát, nem túl alkalmas eszköz a férfiszemek elől való elrejtőzésre, azonban az illető szerencsére csak egy pillanatra néz felém, s hamarosan fény derül ennek, valamint éjfekete tincseinek titkára is. Fél óra múlva már ő ül egy újság mögé bújva, s én már egyáltalán nem aggódom, hogy rám köszön, sőt biztos vagyok benne hogy hálás lesz, ha nem emlékeztetem majd erre a találkozásra.

Hamarosan törölközővel a fejemen már a tükör előtt várok, mint szobor a leleplezésre. Fodrászom bűvészmozdulattal rántja le rólam a leplet, és én azon sem csodálkoznék, ha ebben a pillanatban egy galamb repülne föl alóla, de csapzott hajam látványa egyelőre semmilyen sokkhatással nem jár.

Miközben a hajszárító egyre láthatóbbá varázsolja a változást, sejtem, hogy az elégedetten mosolygó fodrász gyönyörű és előnyös új frizurámról áradozik, mert hallani semmit nem hallok a fülemben maradt víz és a nagy teljesítményű szerkezet jóvoltából.

A lelkendezést családom nőtagjai is folytatják, s közben én azon tűnődöm, hogy vajon van-e innen megállás a különböző implantátumok és arcfelvarrások felé vezető lejtőn. Eszembe jut a szomszéd néni is, aki minden reggel nagy elszántsággal rajzol szájat az orra alá piros rúzzsal… Ez utóbbi élményből kirajzolódó sejtelmemet meg is osztom lányaimmal: „Ugye szóltok majd, ha egyszer olyan szájat rajzolnék magamnak?” Nagylányom így válaszol: „Anya, te olyan sose leszel. Te majd a szemedet fogod körberajzolni fél centivel alatta.” (Jót nevettünk, de azért azóta inkább egy halványabb szemhéjpúdert használok.)

És a fiúk? Kisfiam azzal fogad, hogy óvónéni illatom van és kivételesen a férjem is azonnal észreveszi, hogy fodrásznál voltam: „Jó lett. Mintha kicsit más is lenne. Levágták?”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>