„Abból a kézből élek most, amit csontig vágtam tizenhét évvel ezelőtt” – Gombola András vívóedző mesél élete mélységeiről

– A könyved egy mesével kezdődik: Bandika, a kiskirály meséjével. Aztán a szupersztár Andris történetével folytatódik. Hogy lett belőled mindkettő?
– Röviden úgy, hogy tehetséges sportoló voltam. A kommunizmusban kicsit másképp volt ez, mint ma: nem volt annyi annyi lehetőség, viszont ha valaki egyedibb vagy okosabb volt a többieknél, akkor kiszolgálták. A vívóteremben elég hamar kitűnt az, hogy tehetséges vagyok, és emiatt azt éreztem, hogy bármit megtehetek. Ezt kamaszkoromban nagyon kihasználtam. Az anyám is elkényeztetett, ő egész életében kiszolgált. Egyszerűen éreztem, hogy mindig mindent el lehet intézni azzal, hogyha vagy valaki. Aztán jött a demokrácia, és minden megváltozott, onnantól ez már mind nem számított. A királyságból kiléptem a semmibe. Nagyon furcsa volt megélni ezt a kettőséget. Ha visszagondolok, nem én akartam szupersztár vagy kiskirály lenni, egyszerűen így alakult és formálódott minden.  

– Azt mondod, nem volt akkoriban annyi lehetőség. Neked azért volt néhány, de nem éltél mindegyikkel. Egy prágai versenyről az önfejűséged miatt maradtál le.
– Igen, mert azt hittem, szándékosan hagytak ki a versenyzők sorából, ezért aztán nem mentem többet edzésre. De olyan is volt, hogy nem vittek el a versenyekre. A válogatottal elég hamar megromlott a kapcsolatom: akkor még román színekben versenyeztem, és amikor megtudták, hogy külföldre akartam szökni, onnantól kezdve már nem nagyon foglalkoztak velem, nem volt felém bizalom. Húszéves koromban még megnyertem a junior versenyt, akkor Bukarestben voltam sportkatona. Nem kis dolog volt a Steaua csapatába bekerülni, de nekem nem tetszett a melegítő színe. Végig ott volt bennem a lázadás, és ezt úgy éltem meg a barátokkal, hogy zsidóztunk meg cigányoztunk, mert azt szabad volt, románozni viszont nem lehetett.

Nem kellemes érzés kettes számú állampolgárnak lenni egy országban, és én ezt már gyermekként megtapasztaltam.

– Fel is hagytál a versenyzéssel, inkább elkezdtél éjszakai életet élni. Ekkor indultál el a lejtőn?
– Akkor indultam el a lejtőn, amikor elkezdtem inni. Az alkoholizálással már az első élményem is a totál kiütés volt. Nem az történt, hogy egy kicsit becsíptem, hanem padlóra megrészegedtem. Nekem mindig ez volt a mérce, nem csak egy pohár bor. Mindig addig ittam, ameddig bírtam. Amíg fiatal vagy, és ritkábban csinálod, hamar regenerálódsz, de amikor már egyre többször és egyre több ideig csinálod ezt, akkor onnantól kezdve az alkohol átveszi az irányítást. Kipróbáltam sok minden mást is, más függőségeim is sokáig tartottak, de ez volt az, ami végigkísért.

– A könyvedben azt írod, hogy ekkor két éned harcolt egymással: a vívó Bandi és a féreg Andris.
– Igen, mindig éreztem ezt a kettőséget, hogy van egy jó és egy rossz énem, és mindig az dominál bennem, amelyiket „etetem”. Nekem az volt a kényelmesebb, ha a rossz énemet etettem, de a sok harag miatt, ami bennem volt, nem is etethettem volna a jobbik énemet. Én nem tudtam, mi az, hogy feltétel nélküli szeretet. A szeretetet számomra az jelentette, hogy szeretnék profitálni a testedből, a pénzedből vagy a társaságodból. Erre ráerősítettek a drogok is. A heroinon kívül szinte mindent kipróbáltam, de a legjobban a partidrogok maradtak meg, mert azok kreáltak számomra egy plasztik szeretetet. Amikor a drog hatása alatt voltam, minden és mindenki szép meg tökéletes volt. A zene hatására pedig beléptem egy olyan világba, amire mindig is vágytam. De amikor kijött belőlem a szer, rájöttem, hogy egy mű világban jártam. Sokszor félelmetes volt visszanézni a képeket, hogy kikkel voltam együtt, meg hogy milyen szétcsúszott fejünk volt egy-egy buliban.

– Mi volt a legdurvább élményed függőként?
– Az egyik legdurvább élmény talán az volt, amikor egyik nap a pszichiátrián ébredtem úgy, hogy nem emlékeztem semmire. Fehér köpenyesek álltak előttem, és mondták, hogy a pszichiátrián vagyok, én meg csak nevettem rajta. Aztán elmondták, hogy ez nem olyan vicces, tényleg ott vagyok, ráadásul a zárt osztályon.

Kiderült, hogy azelőtt meztelenül járkáltam az emeleti erkélyen, ráadásul öngyilkossági kísérletem is volt, de én semmire nem emlékeztem. Ez volt a legdurvább.

– Azt hittem, hogy a Costa Rica-i történetet fogod említeni, merthogy ott még börtönbe is kerültél.
– Az olyan volt, hogy ha nem velem történik meg, akkor el sem hiszem. Lehetne is forgatni belőle egy nagyon elvont Tarantino-filmet. Az egyik barátommal elhatároztuk, hogy mint román állampolgárok kiszökünk Kanadába Costa Ricán keresztül, de hamis magyar útlevéllel. Azt hittük, hogy majd mi megváltjuk a világot, de Costa Ricán behúztak minket egy csapdába. Ránk akarták varrni, hogy mi magunk hamisítottuk a papírokat, és hogy valamilyen bűnszövetkezetnek vagyunk a fejei. Aztán kiderült, hogy csak két hülye gyerek vagyunk, akik ki akartak vándorolni Kanadába. Kérdezték tőlünk, hogy miért pont Costa Ricán keresztül akartunk odajutni. A barátom meg lazán kitálalt, hogy azért, mert nekünk azt mondták, hogy a Costa Rica-iak zombik, nincs számítógépük, és azt sem tudják, mi az, hogy fegyver – ezért aztán jól megleckéztettek minket. Azzal menekültünk meg, hogy az eredeti útleveleink benne voltak egy széfben. De azon a sok hercehurcán végigmenni, meg ott azt a börtönt megélni, tényleg nagyon filmszerű volt. Sok minden másra nem emlékszem, mert ott is buliztunk rendesen, csajoztunk, füveztünk, de vannak róla képek meg dokumentumok, tehát ott voltunk, megtörtént.

– Ha úgy vesszük, akkor ez egy vicces történet, de nem minden bulid végződött így, többször is el akartad magadtól dobni az életed. Az egyik ilyen kísérletnek még ma is megvan a helye, igaz?
– Igen, évekkel ezelőtt csontig szétvágtam a bal kezem, idegrendszert és mindent átvágtam, komoly műtéttel próbálták helyreállítani utána. A mutatóujjamat és a nagyujjamat még most sem tudom olyan jól mozgatni. Képzeld el, milyen élmény volt azzal a kézzel megint tőrt fogni, sok év kihagyás után! Most abból a kézből élek, amit akkor szétvágtam. Sok önpusztító dolgot csináltam, aminek nem lett következménye, amiért nem kaptam büntetést, és ami nem nyomorított meg. Ha így utólag visszagondolok, akkor úgy érzem, hogy odafönt végig nagyon vigyáztak rám. Kaptam egy nehezebb utat, egy nehezebb sorsot, amit igazából én kreáltam magamnak, de ebből nagyon sokat tanultam.

Az ilyen függőségek ritkán végződnek happy enddel, az enyém, ha úgy vesszük, igen. Már kilenc éve teljesen szermentesen élek, és azóta sem használtam semmilyen tudatmódosító szert. Ez egy kegyelmi állapot.

– Gondoltad volna, hogy egyszer sikerül kijönnöd abból a mélységből, amiben voltál?
– Nem csak hogy nem gondoltam, hanem sokszor reménytelennek is tartottam a helyzetem. Volt olyan, hogy csövesként, teljesen kilátástalanul, az autó hátsó ülésén éltem, és a saját mocskomban fetrengtem. Ha valaki akkor azt mondta volna nekem, hogy én még ülni fogok a világ legnagyobb repülőjén, és Kínába utazok, majd itthon egyesületet alapítok, és létrehozok egy profi vívószakosztályt, valószínűleg hatalmasat nevetek. De így, hogy sikerült egészségesen túlélnem ezt az állapotot, már azt mondom, hogy igenis történhet ilyen. Mindenből ki lehet szállni, kivéve akkor, ha útközben belehalsz a hülyeségekbe. Élve viszont fel lehet hagyni minden rosszal. Sőt, ha útközben még valami olyasmire is rátalálsz, amit soha nem kerestél, mint például a feltétel nélküli szeretet, akkor talán még profitálhatsz is abból, amin keresztülmentél.

Kép

Gombola András

– Ebben a lelki folyamatban a magyarózdi Bonus Pastor Terápiás Otthonnak is nagy szerepe volt.
– Igen, ott tanultam meg, mi az, hogy csend és lelki táplálék. Háromszor is nekifutottam a terápiának, mire végül sikerült végigcsinálnom. A második próbálkozásnál kirúgtak, mert azt mondtam, hogy itt mindenki plasztik-keresztény, és mindenki csak megjátssza magát. Akkor mondtam ki először azt, hogy „jó, hogyha te vagy Isten, akkor beszélgessünk”. És éreztem, ahogy minden megváltozik egy gombnyomásra. Az a pillanat a mai napig ugyanolyan erős bennem, mint amikor megéltem. Annyira emberfeletti volt, hogy nem lehetett összetéveszteni semmivel. Én kézzel fogtam meg a Jóistennek a szeretetét, nem belém plántálták vagy elmondták. Ha most visszanézek az életemre, akkor ez egy csodálatos utazás volt. Ha viszont szakaszokba nézek bele, akkor undorító volt, főleg azok számára, akik velem együtt voltak.

– Sikerült volna Isten nélkül a gyógyulás?
– Lehet Isten nélkül terápiázni és Isten nélkül szabadulni, de én azt gondolom, hogy az csak egy rövidtávú megoldás.

– A terápia után pedig megírtad a szabadulástörténeted.
– Az első könyvem, a „Vívódások” nagy részét a terápián írtam, akkor az volt a feladatom, hogy feldolgozzam a múltam. Amikor azt mondták nekem, hogy vegyek noteszt, és írjak naplót, mert ez milyen jó terápiás eszköz, hülyeségnek tartottam. Azt mondtam, ilyet csak a tini lányok csinálnak. Igazából olvasni is alig tudtam, nemhogy írni! Életem első könyvét is az otthonban olvastam el. De azért kellett leírnom a történteket, mert nem jutottam egyik gondolatról a másikra, annyi sztori volt az életemben, és mindig elkalandoztam beszéd közben. Amikor elkezdtem írni, rájöttem, hogy ez nagyon jó. Miután kijöttem a terápiáról, megírtam a történetem másik részét is, hogy bemutassam, mi történik a terápia után, és hogy lehet az egészet alkalmazni az életben. Így született meg a „Nem hagyhatom kint Istent” című könyv.

Úgy gondolom, hogyha csak egy bajba jutott embernek is segítek ezzel a könyvvel, akkor már megérte kiadatni, és vállalni önmagam.

– Lesz harmadik könyv?
– Igen, a harmadik könyvem épp kiadás előtt áll, és fejben már megvan ennek a folytatása is.

Kép

– A terápia után edzőként visszatértél a víváshoz?
– Igen, mert éreztem, hogy technikailag nagyon sok mindent tudok mutatni a fiataloknak, a különböző fogásokat, technikákat én már kicsi koromban elsajátítottam. És persze éreztem azt is, hogy nagyon értek a gyerekek nyelvén, sokkal jobban szeretek gyerekekkel együtt dolgozni, mint felnőttekkel. Ők még nagyon közel vannak Istenhez, makulátlanok, érződik bennük a tiszta lelkület, és ez engem feltölt. Az én hitem, az én lelki táplálékom a jelenben a gyermek. A vér szerinti gyerekeimmel sajnos nem nagyon tartom a kapcsolatot, ezért ez olyan, hogy amit elbuktam, azt a Jóisten visszaadta másképp.

– Az egyesületnél is ismerik a múltad?
– Igen, nálunk a csapatban mindenki tudja a múltam, nincsenek titkok, az életem egy nyitott könyv. Talán jó lett volna eltussolni az egészet, azt mondani, hogy nem volt semmilyen terápia, se piázás meg drogozás. De azt érzem, hogy amióta Isten belenyúlt az életembe, nekem emberi kötelességem, hogy ne csak beszéljek vagy írjak róla, de a cselekedeteimmel is igazoljam azt, hogy én milyen vagyok a jelenben. És annak nagyon örülök, hogy a Jóisten annyira szeret engem, hogy megadta nekem ezt a lehetőséget.