„Felmerült, hogy nem is értek hozzá” – Interjú Zágoni Balázs íróval

– Amikor először találkoztunk, az volt a benyomásom rólad, hogy bár igazi kolozsvári lokálpatrióta vagy, Budapestet is jobban be tudnád mutatni nekem, mint én neked. 
– Szeretném tudni pontosabban bemutatni – talán így nem túlzás. A Kincses Képeskönyv sorozatban egyszer valóban szeretném feldolgozni, bár jóval nagyobb kihívást jelentene, mint Kolozsvár, Marosvásárhely, Visegrád vagy Székesfehérvár. Igazi kaland lenne olyan szinten kapcsolatba kerülni a várossal, hogy létrejöhessen az az otthonosságérzet, ami pluszt ad a többi helyszínhez is. Erdélyi gyerekként Budapestnek mágikus vonzása volt számomra, különösen, amikor nem lehetett utazni – a kommunizmus évei alatt szerintem összesen háromszor voltam itt. Felnőve látom a törékenységét és gyengeségeit is; másfajta történeteim is vannak vele, nem csak a rácsodálkozó kisgyermeké, aki mellett ott van a szülő. Ezek egymásra rakódó rétegek. Szórakoztató, amikor helyieknek magyarázom, hogy „tudod, van az a kis park…” Ekkora városról még nem csináltam könyvet. 

– Ez megrémít vagy bátorít? 
– Nem tudom, hogy ez mennyire jó stratégia, de nem szoktam azon gondolkozni, hogy mi van, ha nem sikerül. Az történhet, hogy nem adják ki, de nem érzem magam fenyegetve. Szeretném persze, hogy sikerüljön.

Budapest nekem a fővárosom. Ez nem egy nacionalista szólam, hanem egyszerűen magyar értelmiségi vagyok, ide kötődöm, fontos a színház, a könyv, a film.

Képtelenség Bukaresthez így kötődnöm, egyszerűen mert nem a román az anyanyelvem. Attól még Bukarest egy klassz, pezsgő nagyváros. 

– Amikor megjelent A Gömb, szembesültél vele, hogy a magyarországi olvasó addig nem is nagyon látott. 
– Szakmán belül, valahol a periférián számon tartottak, de ténylegesen a Móra Kiadó tett „magyarországi íróvá”. Nem voltam idealista, éveken keresztül nézhettem kiadóvezetőként, hogy mennyire nehéz határon túlról megjelenni. Egyszerűen azért, mert a könyvszakma (is) nagyon Budapest központú – amellett, hogy kapcsolatközpontú. Ha veled nem lehet összefutni, nem vagy egy telefonhívásnyira, nem tudsz holnap beugrani, akkor igaziból nem vagy a térképen. Ez a világ más tájain is így működik. 

– Átlépted a saját határaidat is? 
– Nagyjából ahogy a szegénylegény fölkeredik, és elmegy a sárkány barlangjába szerencsét próbálni. Megírtam A Gömböt és az világos volt, hogy nem illik a saját kiadónk profiljába; emellett felmerült bennem a kérdés, hogy vajon kézbe veszi-e egyáltalán valaki a kéziratot, ha nincs az a szorító körülmény, hogy ismer engem? Szerettem volna megmérni, mennyit ér tulajdonképpen, amit írok. 

Kép

– Milyen volt a várakozás időszaka? 
– Sok kérdést kellett feltennem magamnak. A váltás mindig nehéz; megengedni a bizonytalanság realitását: lehet, hogy ez a könyv tényleg olyan rossz, hogy nem kell senkinek? Évekig filmrendező szerettem volna lenni, de el kellett engednem, beláttam, hogy a dokumentumfilmeken kívül nem kapok lehetőséget.

A regény kapcsán is felmerült: lehet, hogy az a gond, hogy nem is értek hozzá? 

– Az eddigi könyveid nem jelentettek garanciát? 
– Azok mind gyerekkönyvek voltak, ez meg ifjúsági irodalomnak készült. Talán durva a hasonlat, de az, hogy valaki szül egy gyereket, még nem jelenti azt, hogy meg tudja szülni a többit is, vagy fel tudja nevelni őket – egyetlen gyerek még semmilyen további következményt nem feltételez. Mindegyik egy új teremtés, a számukkal minimálisan gyarapodó magabiztosság ellenére is. Író lettem. Alig egy hete történt, hogy a névjegyemben első helyre került, megcseréltem az adjunktussal. Tizenhárom könyv után mertem ezt bátrabban fölvállalni. Valahol ebből a hozzáállásból fakad, hogy jól viselem a kritikát, sőt, meg tudom köszönni. 

– Szeretsz tanítani is. Mit jelent számodra a mentori kapcsolat? 
– Tizenhárom éves voltam, amikor kilépett az értelmiségi apamodell az életemből, akit nagyon szerettem volna pótolni. Visky András lett az a szereplő, aki később belépett erre a helyre, a mentort testesítve meg. Keresztény volt, fontossá vált a hitelessége; nagyon érdekelt, hogy művészi közegben hogyan működik a hit. A kapcsolatunk nem azt jelentette, hogy nagyon sokat voltunk együtt, inkább azt, hogy figyeltem őt emberként, alkotóként. Persze elérhető közelségben is volt, ez is számított. 

– Visky András szerint az írás magas kockázatú tevékenység. 
– Nem lehet mindig a kényelmes dolgokról írni. Időről időre eljön az a pont, amikor fel kell vállalni a kényelmetlenséget, mert ha nem teszed meg, akkor az írói mivoltodban sérülsz. Azt gondolom, hogy a társadalmi felelősségünk azt diktálja, hogy ne szolgáljunk divatot, politikát vagy gazdasági érdeket. Bármilyen oldalról keveredsz a csatába, elveszted a józanság és a távolságtartás esélyét. Másfelől a könyv egy nagyon erős vallomás, szerintem személyesebb tud lenni, mint a film. 

– Megvalósítható íróként a politikán kívüliség? 
– Egy dolog a véleményformálás és -nyilvánítás, és egy másik az aktivizmus. Az utóbbi szerintem a tisztánlátás rovására megy. Azt nem lehet megtenni, hogy elvágod magad a kulturális szervezetekről, mert azzal saját magadat lehetetleníted el. Viszont amit a könyvpiac gazdasági logikája diktál, az is lehet ugyanilyen erős befolyásoló tényező.

Az angolszász piac nagyon elöl jár abban, hogy gazdasági alapon tervezi meg az irodalmat. Például: „a mi kis kiadónknak kell három sci-fi és két színes lapozó jövőre”;

ebben az építkezésben az író egy egészen kicsi puzzle, akit megkérünk rá, hogy írjon egy ilyen és ilyen könyvet, legyen kedves. Magyarország talán még nem tart itt – de lehet, hogy ez csak az én illúzióm. Ez szerintem egyfajta prostituálódás. 

Kép

Kép: Mészáros Péter

– A szereplőidet nehezen hagyod magukra? Most zártad le A Gömböt. 
– A Gömbbel relatíve hosszan kellett foglalkozni, 2013-ban kezdtem, idén engedtem el, már pont elég is volt. Nem jó ilyen hosszan fogni egy könyv kezét. 

– A könyv gyerekstátuszban van nálad? 
– Azt mondanám inkább, hogy a megjelent könyvek felnőtt gyerekek. Teljesen el kell őket engedni. Drukkolsz nekik, de minimális beleszólásod van az életükbe, és messze nem kell őket féltve szeretni. 

– A gyerekeid elengedéséről hogyan gondolkodsz? 
– Pont most értünk el ehhez, egy hónapja ment el a fiunk Glasgow-ba, gyakoroljuk, hogy milyen távszülőnek lenni. Az ember óhatatlanul belegondol: lehet, hogy így telik a hátralevő élete; ez nagyon törékeny helyzet. A lányaim még kisebbek. 

– Emlékszel arra, hogy mi akartál lenni 13 évesen? 
– Az egy nagyon izgalmas év volt. 13 évesen villamosmérnök akartam lenni, szerettem volna, hogy legyen egy négyszobás lakásom egy tömbházban és egy 1310-es Daciám, ez volt a csúcs akkoriban. A szüleim legjobb barátainak ez mind volt, nekünk meg nem. Úgy tűnt számomra, hogy csak így lehet jól élni. Nem ismertem magamat, nem tudtam, hogy csapnivaló villamosmérnök lennék, mert nem reál beállítottságú vagyok. 
Amikor 13 és fél éves voltam, megfordult a világ, leomlott a fal, jött a forradalom, megbukott a kommunista rezsim. 1989 után mindenképpen filmes akartam lenni. 

– Mi változott benned később? 
– Egy idő után már elég öreg vagy ahhoz, hogy csak azt akard csinálni, amiről úgy tűnik, hogy tudod is. A görcsöt kellett elengednem, hogy én filmezni akarok. Attól függetlenül, hogy mennyire jól vagy nem jól csinálnám, azt láttam, hogy nagyon kiszolgáltatott műfaj. Anyagiaknak, embereknek, időjárásnak. Az íráshoz igaziból nem kell semmi, csak három óra reggelente.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. júliusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>