„A jó kályha biztonságot ad, lelassít, ölelésre hív”

– Ön is cserépkályhás házban nőtt fel?
– Volt cserépkályha a házunkban, de akkor még nem is sejtettem, hogy ilyen szintű szerepe lesz az életemben. Egy kis faluban, Göllében éltünk, ahol Fekete István író is született. Sokat rajzoltam, reklámgrafikus szerettem volna lenni, ezért a Pécsi Művészeti Gimnáziumba felvételiztem. A sokszoros túljelentkezés miatt nem kerültem be, így érettségi után elszegődtem egy kaposvári céghez fazekastanoncnak, ami közelebb vitt az alkotásvágyam kiéléséhez. Dolgozni is itt maradtam: kemencés legény, habánfestő, végül műszaki vezető lettem.

– A következő állomáshelye pedig már az a Marcali-Boronka volt, ahol ma is található a műhelye?
– Igen, egy kis kitérővel. Üzemvezetőnek hívtak ide, de nem maradtam sokáig; inkább magánvállalkozóként folytattam az ipart egy bérelt pinceműhelyben.

Két évvel később, 1995-ben adódott egy váratlan lehetőség, és megvettem a boronkai céget. Nem lettem grafikus, de a ceruzát mégsem dobtam el: a cserépkályhák, tűzhelyek látványterveit a kezdetektől fogva kézzel rajzolom.

Amikor elmegyek valahová felmérni, s azt látom, hogy oda talán nem is a megálmodott piros körkályha, hanem inkább a kék szögletes illene, akkor ezt őszintén megmondom. Sokakkal ellentétben – akik csak kivitelezik, amit a vevő kér –, én szívesen adok javaslatot, alternatívát, hogy megszülessen egy egyedi darab, amely attól különleges, hogy az adott személy otthonához és életstílusához illik. Kézműves csempéket készítünk – sokat tervezek, utazok, tárgyalok, rengeteg ember életébe belelátok.

– Például kikébe? Mesélne erről egy kicsit?
– Manapság egy kályha vagy kandalló a harmonikus otthonkialakítás eszköze is. Sokféle érdekes emberrel találkozom, tárgyalok. Jártam erdő mélyén rejtőzködő vadászházban, borász-étteremben, még kastélyokban is. A tavalyi vadászkiállításon egy arab herceg képviselője keresett fel. Szeretem az érdekességeket! Egy vevőnek „fáradt rózsaszín” volt az igénye, megkérdezte, tudunk-e ilyet csinálni. Visszakérdeztem, mennyire legyen fáradt. Végül kilenc árnyalatú lett a kályha. Egyszer egy nagyember jött hozzám nagy autóval, ötször járta körbe a falumat, de csak nem talált. Tőlem öt házra sem tudták, hol lakik a kályhacsempés ember. Amikor megtalált, megkérdezte, miből élek. Mutatom a csempéket, hogy ebből. Kérdezi, de hová szállítok. Hát, mondom, a szomszédba nem, egy kicsit messzebbre már igen, a legtávolabbi kályhám pedig Argentínában van. Még kicsit turkált a csempék közt, mire csak leesett neki és visszakérdezett: „Hogy hol?!”

Kép

Kovács Vilmos

– Akkor most én is visszakérdezek: hogyhogy éppen ott?
– Szentendrére készítettünk egy magas körkályhát, és a megrendelő ismerőse beajánlott az akkori argentin nagykövetnek.

Egy napon megállt a házam előtt egy autó, kiszállt belőle egy nyakkendős meg egy rövidnadrágos ember. A nyakkendős volt a sofőr, a rövidnadrágos a nagykövet.

Remélem, az a két festett kályha a mai napig ontja a melegét valahol az Andokban!

– Oda már nem kellett a csempékkel együtt utaznia, mert a kályhát tudtommal nem ön építi fel.
– A kályhaépítőé külön szakma, mi csempegyártók vagyunk. Van hat remek kollégám, én pedig afféle mindenese vagyok a kis manufaktúránknak: beszerzem az anyagokat, meggyőzöm a vevőt, megtervezem, majd kiírom a gyártást a kollégáknak, akik keményen dolgoznak, míg én mosolyogva rajzolgatok az asztalnál. Komolyra fordítva: szállítok és a kályhásnak is segítek a tanácsaimmal, így aki sokat dolgozik velem, az jó kályhát épít a csempéimből. Ez fontos, mert szeretek nyugodtan aludni. A kollégáim közül hárman a kezdetektől, huszonöt éve velem vannak. Kis cég a miénk, nem is vágyunk nagyok lenni.

– Milyen alapanyagból és modellekkel dolgoznak?
– A magas hőmérsékletet bíró agyagot Németországból hozzuk. A német nyelvterület a kályhák őshazája. Egyszer egy német ember hozott egy darab törött csempét, hogy neki olyan kályha kellene. Kutattam utána egy darabig, mire egy osztrák kisváros kályhás kiállításán, egy régi könyvben megtaláltam pont annak a kályhának a képét! Harminckét modellt kellett csak ahhoz az egy kályhához készítenünk! Csempe, sarokcsempe, párkány, sarokpárkány, jobbos, balos – mindet külön meg kell ilyenkor mintázni. Gipszet készítünk, sokszorosítjuk, s kézzel nyomjuk bele az agyagot; több évszázados módszert alkalmazunk.

Kép

Kép: Kovács Vilmos

– Milyenek a cserépkályhatrendek? Mert feltételezem, hogy időről időre változnak.
– Régen évtizedekig ugyanaz a stílus ment, ma szombat délelőtt már más kell, mint péntek délután. Az a modern, ami nagy és sima, de kézzel ezt a legnehezebb megalkotni. A kicsi és mintás látványa sok mindent elfed, míg a sima nagynál a legkisebb tűszúrás is ordít a mázas felületen. Az mi alkalmazott technológiánk viszont jobb hőtartású csempéket eredményez, és a kézműves munkát szerencsére egyre inkább értékelik. A cserépkályháról ráadásul a világ legegészségesebb fűtése is eszünkbe juthatna, hiszen hosszúhullámú meleg sugarak jönnek ki a kályha felületéből vízszintesen, vagyis a napot utánozza kicsiben. Ráadásul megújuló energiaforrást használ. A tűzifa egy napenergiakonzerv, amit csak fel kell bontani. A fa hamuja pedig, kiöntve az elsavasodott természetbe, lúgosít.

A kályha valami lomha, békés dolgot sugall, amit nehéz összegyúrni a mai világgal, amikor mindenki csörömpöl, csörtet, tuszkolódik – előrébb, feljebb, szebben. Ahelyett, hogy leülnénk egy jót borozni a meleg padkán.

– Néha jó „csak úgy” begyújtani a hangulat kedvéért. Kinek javasol kályhát, s kinek kandallót?
– Egyszer eljött hozzám egy nyugdíjba készülő pár, hogy kiköltöznek a balatoni villájukba, s kértek oda egy kandallót, amely mellett melegedhetnek és csodálhatják majd a tavat. Addig „dolgoztam” rajtuk, amíg cserépkályhát nem kértek. Mert az illett a nyugalomhoz, amelyre vágytak: jó rajta üldögélni, mellette lelassulni. Egy évvel később elküldték a szomszédaikat is cserépkályháért. Fiatal, menedzser típusú fővárosi házaspár érkezett, hogy az öregek úgy meg vannak elégedve a kályhával, hogy ők is szeretnének egy ilyet. Nos, rajtuk meg addig dolgoztam, amíg kandallót nem kértek. Mert nekik valójában az volt való: lobog, aztán elalszik, illik a gyors életritmusukhoz. Így a végén mindannyian elégedettek voltunk…

– Mi mindent készített még, s melyik volt a legkülönlegesebb darab?
– Készítettem sok más mellett díszburkolatot is épületekhez. Az egyik vevőmnél tizennyolc alkalommal jártunk –kályhákat, kandallókat, a saját kis kápolnájába stációkat és kézi döngölésű járólapot kért. A kézművességbe sok minden belefér. Életem első különleges kályhája, amelyre a mai napig igazán büszke vagyok, azért készült, mert a kiállításokon a nagy cégek mindig valami nagyon díszeset tesznek az előtérbe. Erre a kiemelt helyre egy örök témát, a kereszténységet választottam.

A tizennégy stáció bővített változatát készítettük el csempéken, negyvenegy kis ikon formájában. Mi csak „Jézuskás” kályhának hívjuk.

Szerepelt már egy amerikai filmben is, most pedig a bemutatótermem bejáratában van kiállítva, ez az utolsó előtti helye. Az utolsó majd a kicsi szobám lesz, ha egyszer abbahagyom a munkát… Mellette szeretnék rajzolgatni, olvasni, elmélkedni.

– De ugye még nem készül visszavonulni?
– Egyelőre nem. Most nyílt meg a budapesti bemutatótermem az Attila úton. Talán így a fővárosiak sem érzik majd azt, hogy ha például újramodelleznék az ómama régi kályháját a kúriából, akkor azt a „világvége közeléből” kell megrendelniük. Az is előfordulhat, hogy életem végéig dolgoznom kell. Rajzolni, színezni nem is olyan nehéz, és magát a munkát nagyon szeretem! Amint a vevők mondják, mit szeretnének, már forgatom is belül a filmet, izgatottan állok neki, nagy elánnal, hogy milyen legyen a nekik készülő darab. Van vagy ezerhétszázféle csempénk, de ha az az ember mondjuk ménesgazda, akkor milyen jó lenne, ha a díszcsíkban megjelennének a lovak vagy a hintósfogat… Aztán amikor meg kell modellezni, mondja az illetékes kolléga, hogy „Vilmos, nem tudtál volna most az egyszer csendben maradni…?” Új ötletek mindig jönnek.

– Meg tudja fogalmazni, mit jelent önnek a kályha?
– A kályha ingatlan az ingatlanon belül. Néhány évszázad alatt belénk ivódott ezen az éghajlati övön, hogy biztonságot ad.

Amikor bemegy az ember a nappalijába, és ott vigyorog a kályha – az ő kályhája –, amin talán csak valami apró jel van – mondjuk a kedvenc lova festménye –, akkor az a kályha azt is mondja neki, hogy „tudod, én vagyok az, akit úgy szeretsz”.

Mert én embert még nem láttam piros hűtőszekrényt ölelgetni télen, amiért nyáron az hűti az italát. De kék színű, hideg kályhát ölelgető embert már láttam nyáron azzal, hogy „télen ez adja nekem a meleget!”.