A 80 éves szerb indián, aki egykor megdobogtatta a szívünket: Gojko Mitić
Nem áltatom magam azzal, hogy a kortársaimon és a tőlem kissé idősebbeken kívül bárki megérti majd, miért is fontos felidézni Gojko Mitić legendás indiánszerepeit az 1960-as és ’70-es évekből. Ám olyan sok élménye kötődik hozzá a mai 45–70 éves mozirajongóknak, hogy mégsem hagyhattam megemlítés nélkül ezt a jelképpé vált színészt, aki 2020-ban töltötte be a 80. évét.
Ha egyszer a közép-európai szocializmus és a hidegháború szellemiségét, kulturális légkörét kellene bemutatnom egy előadásban, szinte bizonyos, hogy Gojko Mitić-et választanám kulcsfigurának, jelképnek, akinek az életútja, szerepei, imázsa segíthet megérezni ennek a letűnt – ám a jelenünket is meghatározó – korszaknak az eszméit és érzéseit. Már életének a színterei, karrierjének alakulása is átíveli Európa közepét: egy szerbiai faluban, földműves családban született 1940-ben, színészi pályája pedig az egykori Német Demokratikus Köztársaságban teljesedett ki. Kisgyermekkora a lehető legnyomorúságosabb háborús években zajlott. Apja partizánként harcolt, őt és fiútestvérét a nagyszülők nevelték. A háború után olyan iskolába járt, ahol német nyelvet is tanult – ennek később nagy hasznát vette. Az 1960-as évek elején a belgrádi testnevelési főiskolán tornatanárnak készült, és alkalmi kaszkadőr- és dublőrmunkákat vállalt a filmgyárban.
„A kamerával először a Vajdaságban forgatott »Lancelot« című történelmi filmben találkoztam – nyilatkozta később pályája kezdetéről. – Jó lehetőség volt számunkra, főiskolai hallgatók számára, hogy egy kis pénzt keressünk. Hasonlítottam a főszereplőre, ezért a dublőre lettem. A megfelelő jelmezben lóra tettek, hosszú lándzsával a jobb kezemben, egy nagy pajzzsal a bal kezemben, úgyhogy alig bírtam megfogni a ló gyeplőjét. A hátam mögött 250 lovassal forgattuk a rohamot. Világossá vált számomra, miért kell dublőr: leesni a lóról egyáltalán nem lenne kellemes egy páncélos lovas számára.”
Különös, kétarcú világ volt ekkoriban Jugoszlávia: a szocialista államrendszert építette, ugyanakkor jó kapcsolatokat ápolt a nyugat-európai kapitalista államokkal. Ez a „különutas politika” tette lehetővé például, hogy Németország kapitalista felének filmgyárai Jugoszlávia vadregényes helyszínein forgathassák kalandfilmjeiket.
Így kerülhetett be a kisportolt testalkatú Gojko először statisztaként, majd egyre jelentősebb háttérszereplőként a nyugatnémet Winnetou-filmekbe.
1962 és 1968 között kb. tizenkét nyugatnémet Karl May-adaptáció készült. A nemes és békés indiánt, Winnetout a francia Pierre Brice alakította, míg legendás barátját, a német származású Old Shatterhandet az amerikai Lex Barker személyesítette meg. Ezek az áradó zenéjű, sugárzóan színes tájakon játszódó westernfilmek hihetetlenül népszerűek lettek Nyugaton. Nem csoda, hiszen a németek körében az 1880-as évektől vadnyugati és indiánkultusz volt, amióta Karl May megalkotta a nemes apacs főnök, Winnetou és fehér barátai figuráit. A mozisikert megirigyelték a rivális keletnémetek, akik szintén megírták indiános filmterveiket, ám ők nem Karl May regényeit vették alapul – azokat a nyugatnémetek már „lelőtték”, ráadásul Kelet-Berlinben komolyan vették, hogy Hitler egyik kedvenc szerzője volt, emiatt a nyolcvanas évek elejéig tiltólistán tartották. 1966-ban Liselotte Welskopf-Henrich írónő regényét, A Nagy Medve fiait dolgozták fel, majd következett James Fenimore Cooper Vadölője.
Mitić előtt nyitva állt a nyugati filmes karrier lehetősége, hiszen 1964-ben már az egyik legfontosabb mellékszereplőt alakította a Keselyűk karmaiban c. nyugatnémet filmben. Ám 1965-től a keletnémet állami DEFA-filmgyár is a Dinári-hegység kopár vonulatai között kezdte forgatni indiánfilmjeit, főszerepet kínálva a rivális indiánfilmek kipróbált, németül jól beszélő, markáns arcú, kemény izomzatú, huszonöt éves mellékszereplőjének, Gojko Mitićnek. Ő így saját elhatározásából maradt a Vasfüggöny innenső, szocialista oldalán, ahol meg is kapta élete első főszerepét A Nagy Medve fiai c. filmben – és ez lett az NDK mozitörténetének egyik kereskedelmileg legsikeresebb filmje. Nem csoda, hogy utána zsinórban több mint tíz keletnémet indiánfilmben játszott főszerepet.
Átköltözött az NDK-ba, ahol filmsztárnak kijáró kultusz vette körül, és „a DEFA Főindiánja” becenevet kapta.
Nálunk, Magyarországon hosszú sorok kígyóztak a mozik előtt, amikor bemutatták a filmjeit. Emlékszem arra a jóleső izgatottságra, amikor apukámmal sorakoztam a Béke mozi pénztára előtt, a Tecumseh-re várva – később pedig iskolatársnőimmel zarándokoltuk végig kerületünk valamennyi moziját, hogy láthassuk A Sólyom nyomábant, a Vértestvéreket, az Ulzanát és a Severinót. Ezeket a filmeket még évekkel az elkészülésük után is műsorra tűzték a mozik – a mai filmdömpingben ez már elképzelhetetlen, amikor a legnépszerűbb filmeket is csak legfeljebb néhány hónapig tartják repertoáron a mozik. A hazai kultuszról tanúskodott, hogy sokan megszereztük a Pajtás úttörőújság poszter-mellékletét, Gojko Mitić fotóját, és akinek megengedték a szülei, ki is tehette a szobája falára.
A nyugatnémet westernek valamivel később jutottak el a magyar közönséghez, és – ha megkérdezett idősebb kortársaim emlékezete nem csal – csak Az Ezüst-tó kincsét mutatták be a mozikban (persze kígyózó sorok kísérték ezt a bemutatót is), a többi Winnetou-filmet a televízió sugározta sok év késéssel. Ekkor azonban világossá vált a kétféle indiánfilm-vonulat különbözősége.
A nyugatnémet Winnetou-filmek egy vágyott utópiáról szóltak: fehérek és indiánok békés egymás mellett éléséről, amely lehetséges, ha közös erővel legyőzik a deviáns, pénzéhes, kapzsi embereket, akik csak az aranyat, a vasútépítést, a földterület megszerzését hajszolják. A jók és a rosszak nem csak egyik vagy másik népben élhetnek, nincs jellemző bőrszínük; a jók azonban mindig erősebbek és győzelmet aratnak, ha összefognak, mert lehetséges a béke, az egység, a harmónia. „Winnetou üzenete, hogy harmóniában kell élnünk egymással és a természettel. Ez minden korra igaz” – nyilatkozta egyszer Pierre Brice a saját karakteréről.
Ez a békesség- és egységvágy a hidegháború éveiben fontos és nemes gesztus volt egy szétszakított ország nyugati felében, még akkor is, ha a keleti felében látszólag kevéssé talált viszonzásra. A tizenegynéhány filmben agyonismételt sematikus cselekmény ezért volt népszerű egy évtizeden keresztül.
Gojko Mitić karakterei ezzel szemben gerillák, partizánok, a kapitalista földfoglalók ellen lázadó hősök, akik a fehér emberek álnoksága miatt csalódottak, megkeményedett a lelkük.
Az ő indiánjai nem akarnak egyezkedni, mert a békére, kiegyezésre törekvő indián vezetőket tőrbe csalják. Átlátnak a fehérek szándékain, akik között a kevés jóakaratú ember is tehetetlen, nem partnere az indiánoknak. Az egyetlen pacifistább kicsengésű kivétel talán az 1975-ös Vértestvérek, amelyben Dean Reed, a „jó amerikai” alakítja a fehér szövetségest, a vértestvért. (Dean Reed, a Vörös Elvis, az NDK-ban élő kommunista amerikai énekes-színész emblematikus figurája megérdemelne egy külön cikket.) Ezek a keletnémet indiánfilmek a béke lehetetlenségéről, a harcról szólnak. Sok a pesszimista vagy a nyitott befejezés, de ha pozitívan ér véget a történet, az csakis a fehér amerikai társadalom rabigájának lerázásával jöhet létre. Gojko figurái is romantikusak, de sokkal nyersebbek és komorabbak, mint a nyugatnémet Winnetou. Érdekes az 1978-as Severino című film, amelynek dél-amerikai indián származású hőse a film elején identitását feledve fehér emberként él. Szülőfalujába visszatérve azonban annyi igazságtalansággal találkozik, hogy felébred valódi énje, megtalálja harcos társadalmi hivatását. A korábbi Osceolában a „munkásmozgalmi” mondanivaló még leplezetlenebb: fekete rabszolgák és indiánok szövetkeznek az elnyomó amerikaiak ellen. Voltak persze – és talán nem is kevesen –, akik a szovjet megszállás és a német nép kettészakítása elleni belső ellenálláshoz merítettek erőt ezekből a keletnémet filmekből.
Olyan univerzális mesék ezek az indiántörténetek, amikbe sok mindent lehet beleolvasni, belelátni – ezért is tartották népszerűségüket közel két évtizedig.
Az NDK-ban gyártott indiánfilmek valójában az egész szocialista tábor büszkén vállalt kulturális produktumai voltak: nemzetközi stáb dolgozott a filmeken, és rangot jelentett a más országokból érkező színészeknek, ha részt vehettek bennük. Így például büszkén adta hírül a kortárs magyar sajtó, hogy a korszak egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar színésznője, Drahota Andrea alakította Wahtawah-t (Gojko filmbéli feleségét), Cooper legszebb indián nőalakját a Vadölő című 1967-es filmben.
Az indiánfilmek iránti érdeklődés lassú hanyatlásával – az 1970-es évek végétől – persze sokféle film- és színpadi szerepben kipróbálta magát Gojko, főleg harcias hősöket alakított – Spartacust, D’Artagnant, Rinaldo Rinaldinit és Robin Hoodot –, de játszott kalandos tévésorozatban, antifasiszta partizánfilmekben, sci-fiben, évekig vezetett televíziós műsort. Kedvenc szerepének nevezte egy interjúban a Zorba című musicalt, amelyet tizenhétszer játszott színpadon, megmutatva énektudását is. Mi erről itt, Magyarországon persze semmit se tudtunk, ezért teljesen ledöbbentem, amikor 1980 táján meghallottam őt a tévében énekelni. No, nem mintha olyan rossz lett volna – de annyira jó sem volt, hogy a különlegességén kívül művészi nyomot is hagyjon bennem. Gojko dala is a vadnyugati romantikára játszott rá: Löscht das Feuer, azaz Oltsd el a tüzet volt a címe, és a lovakkal megtett hosszú, napperzselte utak, az esti tábortüzek érzéseit, hangulatát idézte.
El kellett fogadnia, hogy a közönség emlékeiben ő mindig a Kelet Indiánja marad. El is fogadta.
Talán úgy gondolkodott, hogy ezer és ezer színész cserélne vele boldogan, akiknek egyetlen nagyon népszerű karakter se jutott pályafutása során. Más örülne, ha egy emblematikus szerephez kapcsolódva fennmaradna a neve. Gyakran emlegették „a Kelet Winnetou-jaként” is, pedig csak jóval később, a két német állam egyesítése után, 1992-től vette át Winnetou szerepét a nála 11 évvel idősebb Pierre Brice utódjaként a Bad Segeberg-i Karl May-játékokon. 2006-ig több mint 1000 előadásban játszott. 2013-ban, 73 évesen egy szezonra visszatért mint Incsu Csunna törzsfőnök, Winnetou apja. Szereplése a Bad Segeberg-i fesztiválokon hozzájárult ahhoz, hogy Mitić Nyugaton is ismert és népszerű legyen. Indián-pályafutása ráadásaként 2016-ban újraforgatták három részben Winnetou történetét, amelyben 76 évesen szintén ő alakította az apacs legenda édesapját. Az új epizódokat ugyanott vették fel, ahol az 50 évvel ezelőtti sorozatot, vagyis Horvátország vadregényes tájain.
Idős korában nyílt lehetősége arra, hogy valódi indiánokkal találkozzon. Megszervezték, hogy felkereshessen egy rezervátumot Seattle közlében.
Mielőtt a színész megérkezett volna, az indiánoknak levetítették az egyik filmjét, amellyel rögtön belopta magát a szívükbe, és örömmel várták a művészt. Gojko Mitić így emlékezett vissza a kellemes emlékre: „Már a reptéren Testvéremnek neveztek, és teljesen befogadtak”, majd hozzátette elérzékenyülve, hogy Farkasnak nevezték el.
A 2020-as Berlinálén, 80 évesen megkapta az olasz filmkritikusok díját, a „premio Bacco”-t.
Az általa megformált indián hős karaktere sajnos nem vetekedhet népszerűségben Supermannel vagy Batmannel, de az biztos, hogy a szocialista országokban élő nemzedékek számára ő volt a hidegháború korának egyik leghíresebb színésze. Nagy szerepe van abban, hogy ma is él bennünk az indiánromantika, amelynek megszépítő fényében a hős indián képviseli a nemes erényeket a megmaradásért vívott harcban, a természettel egységben élve.
Még egy-két érdekesség Gojko Mitić-csel kapcsolatban:
- A magánéletéről nagyon keveset lehet tudni ahhoz képest, hogy celeb volt. Többször szerepelt együtt – például az Ulzanában is – a német film ünnepelt színésznőjével, Renate Blumével, akivel néhány évig együtt éltek. A két színészt az NDK álompárjának tekintették, bár ez nem tartott sokáig.
Csak hetvenévesen jelentette be, hogy van egy 18 éves lánya, akit meg akart kímélni a sztár-apával járó közfigyelemtől. Gyerekként – ismeretlenül – mellette statisztált, egy ideig vele is lakott, és csak jóval később szerepeltek együtt egy tévés beszélgetős műsorban. Annyit tudunk róla, hogy ugyanúgy kedveli a lovakat, mint az apja, meg hogy szállodát nyitott Indonéziában.
- Az indiános filmekben szinkronizálták, annak ellenére, hogy nagyon jól tudott németül. Állítólag attól tartottak, hogy akcentusát a német nézők majd diszkriminációnak tekintik.
- Gojko Mitić nevét őrzi a 147595. számú aszteroida, amelyet 2004-ben fedeztek fel, és 2013-ban kapta meg a közkedvelt színész nevét.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
