Berente Judit számára a sport nem is az érmeket, hanem az életet jelenti

Nem is tartja számon, hány aranyérme van, de a legutóbbi háromért – amelyeket 2020-ban a Szervátültetettek Téli Világjátékán sífutásban és biatlonban nyert – őt választották kategóriájában Az év sportolójának. Berente Judit élete során 16 műtéten esett át, 25 éve egy másik ember veséjével él, de nemcsak sikeres sportoló, hanem a Magyar Szervátültetettek Szövetségét is vezeti. Pedig amikor 13 éves volt, azt jósolták az édesanyjának, hogy a lánya a felnőttkort sem éri meg…

Berente Judit
Berente Judit - Kép: MSÚSZ / Zsigmond László

– Mire gondolt, amikor megtudta, hogy önt választották 2020 legjobbjának?
– Őszintén? Arra, hogy 57 évesen már nem szoktak a sportolók ilyen díjakat kapni, úgyhogy én sem számítottam rá. Persze nagyon örültem, főleg, hogy ezzel ráirányíthattam a figyelmet a szervátültetett sportolókra, illetve magára a szervátültetésre, ami nélkül én sem sportolhatnék.

– És akkor mire gondolt, amikor 13 évesen közölték önnel, hogy súlyos vesebeteg?
– Összedőlt a világ. Nem egy pillanat alatt, mert akkor még nem tudtam, mi vár rám, hanem fokozatosan. Kiderült, hogy nem sportolhatok versenyszerűen, majd, hogy testnevelőtanár sem lehetek, noha annak készültem. Sorra csukódtak be a kapuk, de valakitől mindig kaptam erőt ahhoz, hogy a legtöbbet hozzam ki a helyzetből.

Negyvengrammos fehérjediétával éltem 16 évig, aztán jött a dialízis, de mindig rövid távú célokat tűztem magam elé, s még 43 évvel később is itt vagyok…

– Nem lehetett könnyű már kamaszként gyökeresen átalakítani az életmódját…
– Egy remek dietetikustól kaptam egy könyvet, amiből megértettem, mi a betegségem, s mi lesz a végkimenetele. 16 évesen már tudtam, hogy transzplantált leszek, és csak diétával hosszabbítható meg az életem. Az anyukám csak a szervátültetés után árulta el, hogy a gyermekorvos azt jósolta, a tizennyolcat sem érem meg. A diétával viszont annyira ki tudtam tolni a dialízis és a szervátültetés időpontját, hogy közben rengeteget fejlődött az orvostudomány. ’95-ben transzplantáltak, és pont ’94-ben jött be egy új gyógyszer – mert a transzplantáltak immunrendszerét élethosszig gyengítik gyógyszerekkel, hogy a szervezet ne lökje ki az új szervet –, ami jelentősen növelte a túlélési esélyt.

– Hogyan telt 32 éves koráig az élete, miből merített erőt a mindennapokhoz?
– Kicsiként tornáztam, asztaliteniszeztem, kézilabdáztam, lövészklubba jártam és úsztam, mindebből a lövészet maradhatott meg. De hobbi szinten a kerékpártól a korcsolyáig sok mindent kipróbáltam. A sport egy szelep volt nekem. Öten voltunk testvérek, nagycsaládban nőttem fel, az iskoláimban pedig közösségi vezető lettem, talán mert a betegségem miatt plusz bizonyítási vágy hajtott. Sok mindenből kimaradtam, de ösztönösen kerestem mást, ami leköti az energiám és sikerélményt ad.

Kép
Berente Judit
Berente Judit - Kép: Szekeres Máté

– A szülei tudták önnek a legtöbbet segíteni?
– Édesanyám volt a kulcsember, noha a budapesti Bókay úti klinikán ő is csak vasárnaponként látogathatott – Jászkisérről járt fel –, úgyhogy hamar fel kellett nőnöm. Amúgy is önállóságra neveltek, de sokat segített, hogy otthon és a gimis kollégium konyháján is külön főztek nekem, hiszen főleg zöldséget ehettem. Képzelje, az akkori osztályfőnököm most is felhívott, hogy gratuláljon a díjhoz!

Anyukámra visszatérve: ő közben a tüdőrákkal műtött édesapámat is látogatta Szegeden, telefonunk, autónk pedig nem volt, úgyhogy erősnek kellett lennie. Azt hiszem, a későbbi sikereim őt is kárpótolták…

– Gondolom, a szervátültetés hirtelen történt, még ha nagyon várta is…
– Szolnokon voltam dialízisen, amikor odajött a főorvos, hogy mit szólnék, ha kapnék egy vesét. Mondom: most? Azt mondja, igen, és már vitt is a mentő szirénázva Szegedre, hazaszólni sem tudtam. Mert vettünk ugyan „aranyáron” egy mobiltelefont, hogy ha hirtelen adódna donor, el tudjanak érni a kórházból, ám másnak nem volt a családban. A főnővér táviratozott anyukámnak, s a férjem másnap hozta utánam a riadó esetére előkészített táskányi holmit. Addigra túl voltam a műtéten.

– Gondolkodott azon, ki lehetett a donorja?
– Már a mentőben eszembe jutott, hogy valakit most siratnak. Ez az élet Janus-arca. De elfogadtam, hogy nem azért halt meg, mert én vártam a veséjére. Nem mondhatták meg, ki volt, csak annyit, hogy egy korombeli férfi, aki agyvérzésben hunyt el. Én viszont életet kaptam tőle. A hamuszürke arcbőröm három nap alatt rózsaszín lett, belenéztem a tükörbe, még az életben olyan szépnek nem láttam magam! Visszakaptam az egészség színét. De jött a feketeleves: immunreakciók, négyszeri kilökődés, intravénásan kapott szteroid és mellékhatásai. Rosszabbul lettem, mint előtte, s még abban a három hónapban három komoly nőgyógyászati műtétre is szükség volt ciszták, rákos sejtek miatt. A végére elengedtem a küzdést, mert elfogyott az erőm, úgy éreztem, már nem én irányítok.

– Mégis minden jóra fordult: a nehéz időszak ’95 decemberéig tartott, ’96 márciusában pedig már a szervátültetett sportolók egyik hazai versenyén pingpongozott és úszott…
– Mert bejött egy lány a kórházba, aki Manchesterből, a Szervátültetettek Világjátékáról érkezett. Mondom, hát van ilyen? Felcsillant a szemem, hogy új lehetőségek nyílhatnak meg előttem. Az orvos úgy engedett haza, hogy nem tudni, a vese meddig fog működni, de használjam ki az időt. Otthon a nappaliban ülve körülnéztem és sírva fakadtam. Ahogy túlvoltam a nehezén, összeroppantam. Majd felhívtam a transzplantáltak sportegyesületét, hogy belépek, így jutottam el már tavasszal a soproni versenyükre. Az edző ígéretesnek talált, onnantól minden nap edzettem az említett két sportágban. ’97-ben pedig már a sydney-i Világjátékokról hoztam haza egy arany- meg egy bronzérmet.

– Hogyan jött a képbe mindezek mellé a sífutás és a sílövés?
– Lőni ugye korábban is jártam, s a főiskolán bekéredzkedtem a testnevelés szakosok sítáborába, és már az első alkalommal megnyertem ott a háziversenyt. Sportolóként pedig vettem egy sífutólécet, az edzőtőborban jól mentem vele, így kialakult, hogy a nyári játékokon úszom, a télin sífutásban indulok. Lesiklásban féltem volna a sebességtől, a sífutás pedig nagyon munkás sport, de nem baj. Kerékpárral, eliptikus trénerrel, nordic walkinggal jól fel lehet rá készülni, mind hasonló mozgás. Ha Jászkiséren, ahol most is élek, van akkora hó, a focipályán is tudok 400 méteres köröket tenni.

Az autómban mindig van úszócucc, nordic walking bot és gyaloglócipő, s ahol éppen járok, ott kihasználom az adódó lehetőségeket.

– Attól nem kell tartania, hogy túlterheli magát?
– Ésszel kell hajtani. A sportorvosunk Testnevelési Egyetemet is végzett, a transzplantációs klinikán dolgozik, ő figyelmeztetett a fokozatosságra. Eleinte nagyon óvatos voltam, de ahogy láttam más szervátültetett sportolók edzésmunkáját, az magabiztosságot adott. A saját sikereim a megtépázott önbizalmamat is visszaadták. Volt mit, ha nem is mutattam, azért éjszakánként magamban sírtam…

Kép
Berente Judit
Berente Judit - Kép: Szekeres Máté

– Lehet mondani, hogy az önök közösségének a sport szó szerint az életet jelenti?
– Erre elmondok egy történetet. ’99-ben a görögök azzal kerestek meg, hogy transzplantáltaknak és dializáltaknak szerveznek sportversenyt. Csodálkoztunk, mert akik dialízissel élnek, s kétnaponta fél napjuk elmegy a kezelésre, addig nem kaptak ilyen lehetőséget. Pedig a mozgás nekik is gyógyszer. Végül tizennyolc dializált sportoló utazhatott Athénba, előtte együtt edzőtáboroztunk. Ma is libabőrös leszek, ha eszembe jut a pillanat, amikor kiosztottuk nekik a nemzeti melegítőt. Előtte még csak utazni sem volt esélyük. Aztán ahogy álltak a dobogón Athénban, az a büszkeség… Teljesen más emberként jöttek haza. Akkor láttam, a sportnak mekkora ereje van. Az egyik srácot hazafelé jövet érte a hír, hogy van donor, a reptérről vitték is a műtőbe. Háromszor kellett újraéleszteni, de még 19 évet élt az új veséjével. Ő és az orvosa is mondta, hogy a verseny előtti edzésmunka nélkül nem élte volna túl.

– Megható történet, ahogy önnek is az lehetett ilyen kezdet után sportolóként bejárni a világot…
– Maga az utazás is óriási motivációt jelentett, mert amilyen zárt életem előtte vesebetegként volt, annyira kinyíltak a kapuk. Pláne, hogy még a vasfüggöny idején nőttem fel, amúgy sem engedhettük volna meg magunknak, hogy utazzunk.

A nemzetközi közösségünk is fantasztikus egyébként! A mi versenyeink mindig öleléssel végződnek. Meg közös fotóval.

A Világjáték-megnyitókat ikonikus helyszíneken tartják, ’99-ben a budapesti játékokon például a Hősök terén emlékeztünk a donor-hőseinkre. Előtte Sydney-ben az operaház lépcsőjén ült össze a kétezer szervátültetett egy közös fotóra. Szokták mondani, hogy mintha angyal szállt volna át a szobán, na, ez olyan érzés volt. A későbbi versenyeken szoktuk keresni, hogy akivel a legutóbbin fotózkodtunk, ott van-e most is.

– Öröm hallani, az utóbbi 25 évben mennyi mindent visszakapott a sorstól, miközben sokat is ad – másoknak.
– És sokat köszönhetek a férjemnek is, aki 35 éve mellettem van. Soha nem mondta, hogy ne menjek, ne csináljam, mindig csak annyit kérdez, hogy mikor jövök haza. De a gyerekkori vágyaim is még mindig hajtanak! Meg a sport szeretete, ami vagy megvan valakiben, vagy nincs, mert mások például a zenében, a képzőművészetben vagy az anyaságban teljesednek ki. Nekem ez az életfeladatom. Engem a szocializmus idején nem neveltek vallásosan, mégis úgy érzem, hogy fentről valaki vigyáz rám és átsegít a nehézségeken. Én pedig végzem a dolgom a legjobb akarattal és tudásom szerint, mert minden helyzetből ki kell hozni a legjobbat, és a legnagyobb dolog a hátrányból előnyt kovácsolni.

A szervdonációról
Magyarországon évente mintegy 500 ember kap új szervet, ezzel új életet. Több mint ötezren élnek valaki más szervével, őket az MSZSZ „Képzett beteg” programja is segíti, amellyel a szervezet 2018-ban egy brüsszeli nemzetközi konferencián első díjat nyert. Magyarországon – és egyre több országban – a szervátültetés lehetősége a vélelmezett beleegyezésen alapul, vagyis aki nem tesz ezzel ellentétes nyilatkozatot a háziorvosánál, az agyhalála esetén donorrá válhat.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Tartalmaink elkészítése, az oldal üzemeltetése és az új olvasók elérése azonban költségekkel jár. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t lehetőségeihez mérten. Köszönjük, hogy számíthatunk Önre!

Támogatom a kepmas.hu-t>>